Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
Tárgy: Re: A váratlan vendég ~ Charles & Damon Hétf. 8 Szept. - 16:31
Welcome to my mansion!
Egy kis pihenés nekem sem árt, séta a birtokon, főleg... ezek után. Egy hete visszatértek már a birtokra a diákjaink, de még így is szinte sugárzik sokakból az a riadalom, amit ez az egész okozott. Érthető, hiszen egyszerűen csak eltűntek, még hozzá nem is kevesen és az, hogy mindezt úgy érhették el, hogy a mi egyik diákunk erejét használták fel rá. Carrie-Ann... ha segítséget kért volna, ha nem zárja el a gondolatait. Remélem, most már tudja, hogy rossz megoldás volt, és remélem idővel rájön, hogy nem az a megoldás, ha elmenekül, hanem ha szembe néz a hibájával. Eric szerint itt kellene tartanunk, de az erőszak nem old meg semmit, ezt nem így kell elintézni. Egy fiatal lányról van szó, aki kellően össze van zavarodva, nem kell, hogy még mi is nehézségeknek tegyük ki szegényt, van így is épp elég gondja. Magában kell ezt lerendezni és elfogadni, hogy idővel majd mindenki képes lesz tovább lépni, csak épp ki kell várnia. Soha sem egyszerű ez, minden bizonnyal sokan vannak ellene, amiért elárulta az iskolát, elzárta őket, de az a fontos, hogy a végén mégis csak szembeszállt a rosszakaróival. Ő is tudja, hogy nem volt más választása, erre pedig majd a többiek is rájönnek. Most pedig nincs más dolgunk, mint hogy megvárjuk, míg elül a vihar és a megszerzett információk alapján megpróbáljuk összerakni a kirakós darabjait. Ki kell deríteni, hogy ki ez a titokzatos Angel... és ha nincs más út, hát meg kell tudnunk azt is, hogy vajon Ők tudnak-e róla valamit. Évek óta nem kerültem kapcsolatba már Emmával, de ha nincs más mód... nekik se hasznos, ha van valaki aki mutánsok életével játszik. Egy a célunk, csak ők olyan radikális utat járnak be, amivel nem tudok azonosulni a mai napig sem, de ha közös az ellenség, akkor kénytelenek leszünk összefogni. A sétámnak hála hallom meg a zaklatott gondolatfoszlányokat, majd látom meg a fiút, vagy inkább fiatal férfit, aki még mindig érezhetően azon igyekszik, hogy összeszedje magát. Cseppnyi fenyegetés sincs a tartásomban, ahogy felé közelítek, és egyelőre még csak az elméjében sem vájkálok. Nem szokásom indokolatlanul, így is erősek annyira a gondolatai, az érzések odabent, hogy némelyik egyszerűen csak akaratomon kívül utat tör magának felém. Az arcomon, mint oly gyakran barátságos mosoly pihen, ahogy megállok nem sokkal előtte. - Mindenkivel előfordul, mint ahogy az is, hogy nem emlékszik rá, hogyan keveredett ide. Bár ez egy... elég magas kerítés. - követem a tekintetét, ahogy próbálja felmérni, hogy vajon hogyan is keveredett ide. Na igen, jó eséllyel nem volt túlságosan egyszerű számára a bejutás, főleg akkor, ha még csak magánál sem volt igazán, vagy épp pont a miatt volt könnyű. - Mit szólna először egy teához? Úgy tudom, hogy a leghamarabb erre járó busz is minimum egy óra, amíg csak elindul a városból és innen gyalog North Salem... nincs épp közel. Annyira nincs jó állapotban, hogy ennyit gyalogoljon. - gondolkodás nélkül invitálom be, hiszen nincs jó állapotban és az nem kifejezés. Rá férne egy tea, talán még ennie sem ártana, de az biztos, hogy mindenképpen hasznos lenne, ha pihenne egy kicsit, mielőtt távozni akar. Nem erőltetek én rá semmit természetesen, és ha kicsit elnéz a hátam mögött a távolba, akkor láthatja is, hogy ez nem valami riasztó romos épület, ahol emberevő veszélyes birtokosok élnek. Egy-egy ablakban feltűnik a távolba időnként néhány fiatal arc, villany pedig nagyon sok helyen ég már, sőt talán még a bejáraton is épp ki-, vagy belép egy-egy diák, netán tanár. Nagy azért errefelé a jövés menés, még így estefelé is.
Damon Crine
mutant and proud
független
loneliness is a gun
Play By : Cam Gigandet
Hozzászólások száma : 5
Kor : 33
Tárgy: A váratlan vendég ~ Charles & Damon Vas. 7 Szept. - 19:29
A Professzornak
Újabb sétatúrára indultam, bár eléggé helytálló megfogalmazás, hogy csak annak indult. Fogalmam sincs, mi a fene történhetett azóta, hogy minden elsötétült körülöttem. Minden teljesen ugyanúgy zajlott le, mint az első alkalommal, annyi különbséggel, hogy most csak halvány képeket láttam, mikor kívülről szemléltem Őt. Minden jó volt, míg egy szűkebb kis utcában pár hajléktalan úgy nem döntött, hogy aktivizálja magát, és a korábbi kéregetést félretéve némileg agresszívebb módszerhez folyamodik. Még ezzel se lett volna baj, hisz volt már dolgom bunyókban, nem jövök zavarba, ha rám támadnak, csak épp a kés lepett meg, amit kettejük közül az egyik előkapott. Mióta van egy hontalan embernek zsebkése? Komolyan, egyre őrültebb már ez a világ! Viszont... alighogy közeledni kezdett a fegyverével, újra felcsendült fejemben az az éles, hűvös kacaj. Megéreztem a tenyereimnél kiinduló hűvös, szétáradó folyadékot, mely lassan felkúszott a karjaimon és ellepte a testemet. Aztán minden ment is tovább, mint az első átváltozásomkor. Mire észbe kaptam, ismételten külső szemlélővé váltam az események forgatagában, Vadállat pedig egy könnyed mozdulattal csavarta ki a kést szorongató csöves kezét, míg a másiknak meg levert egy olyat, hogy az beleszédült a mögötte lévő konténerbe. Aztán a kép egyre kezdett előttem homályosulni, próbáltam hatni rá... de Ő csak nevetett. Miután elejtette a kését, elkapta a fickó torkát, és a falhoz nyomta úgy, hogy a feje hangosan koppant a hideg téglákon. Az arca egyre vörösebb, majd lilább lett, s levegőért kapkodva próbálta lefejteni nyakáról a fojtogató, erős ujjakat.De az Ő arcán ismét megjelent az a vigyor. Fogai kivillantak, és nem eresztette a férfit, kinek szeméből lassan kihunyt a fény. Akkor elengedte, hogy az élettelen test a hideg betonra roskadjon, a másik figura pont erre a jelenetre mászott ki a kukából, ahová az imént került, és felbőszülten rontott Neki. Egyetlen gyors mozdulat, és a szörnyeteg karmai a férfi gyomra tájékán a testébe fúródtak. Majd Ő nevetni kezdett, mélyebbre nyomta az ujjait, mire fájdalmas nyögés hallatszott fel, a hajléktalan szemei elkerekedtek, majd a szörny kirántotta karmait a testéből, mire egyre csak vérezve, áldozata a földre rogyott. Ezután sötétült el minden előttem, és itt tértem magamhoz. Pontosabban... itt változtam vissza. Fogalmam sincs, miért pont itt, vagy, hogy van-e jelentősége annak, hogy idehozott. ~ Megölted őket... – kavargott a gyomrom, csak kétrét görnyedve térdepeltem a felhajtó kövein, hátrapillantva magas, kovácsoltvas kapu rácsait pillantottam meg, valami "X" jellel ellátva. Hányinger kerülgetett, mégis próbáltam felállni. ~ Megmentettem a hitvány életed... pedig semmit sem ér. Az, hogy közben szórakoztam egy picit... nos, csak mellékkörülmény. – hangja persze most is, mint eddig mindig, nyugodt, már dühítően, és hűvös volt. Mint a vadász, aki megszokta már, hogy őzeket lő le. Csakhogy itt emberekről van szó. Nem mintha Ő tenne bármi különbséget is a kettő között. ~ Ne tégy úgy, mintha érdekelne az életem... – nem engem mentett meg, csupán saját magát, hiszen, ha én nem vagyok, Ő sincs. Ha én meghalok, Ő is. Ilyen egyszerű. Legalábbis, egyelőre így áll a dolog, ezt pedig ő is tudja, nincs mit tagadni rajta. Nagy nehezen végül aztán sikerül felkelnem, mély levegőket véve még a hányingeremet is leküzdöm, de egy picit még előre görnyedek, megtámaszkodva a térdeimen. Csak akkor egyenesedek fel, mikor közeledő lépteket hallok meg, és felnézve, egy közeledő alak sziluettjét veszem ki az esti égbolt alatt, de az arcát még nem látom, ahhoz túl sötét van. - Bocsánat, mindjárt eltűnök a birtokáról, csak kemény volt az este, és... - nem fejezem be, hiszen vélhetően senkit nem is érdekelne egy vadidegen ember magyarázkodása, így már fordulnék is meg, hogy valahogy kijussak. Átmásztam volna azon a kapun? Mondjuk, a fenevadból kitelik. - Öhm... merre is jutok ki? - fordulok vissza az idegen felé, feszélyezetten túrok a hajamba. Gyűlölöm az ilyen kényes szituációkat...