Dorothy & Sebastian

Nagylelkűen legyintek csak egyet, noha mosoly nem társul a gesztushoz. Annyira azért nem vidám ez a téma, egyébként sem, számomra meg pláne sem, viszont azt sem akarom, hogy ez most feszélyezze, vagy hirtelen rettenetesen megsajnáljon. Megszoktam már, hogy ez és ilyen az életem - Ugyan, nem nagy ügy. Nem mostanság történt ez az egész, már rég elfogadtam… - mondom kicsit halkabban, valahogy annak ellenére, hogy most erről beszélünk, nem akarom, hogy mások is halljanak - És persze, miatta érdemes, a bácsikám nem egy főnyeremény, máshova meg… hát, érted, egyébként sincs hová mennem, nem csak a családom nem léte miatt – ami valahogy mindig is zavart, néha jobban is. Amikor be voltam zárva egy házba a bácsikámmal, egy semmi közepén található kanadai kisvárosba, sok mindent megtettem volna azért, hogy valami másik helyre mehessek. De minek mentem volna, ha ugyanúgy egyedül lettem volna? Most minden egy kicsit más. Végre elkerültem onnan. És ha valaminek, hát ennek tényleg, úgy igazán tudok szívből örülni, még akkor is, ha attól még itt sem fenékig tejfel az élet. De azért jelentősen jobb, mint Kanadában volt. Erre tényleg szavam sem lehet. Itt a nővérem. Meleg van, a suli kényelmes. És van lehetőségem ismerkedni is, noha eddig ezt nem nagyon használtam ki, de legalább eddig is tudtam, hogy megtehetném, ha akarnám. Talán ezentúl tényleg gyakrabban teszem majd.
- Valentin napi bál…? – ismétlem meg úgy, mint akivel most közölték, hogy egyen már meg egy tál gilisztát. Fúj - Ugh. Azt hiszem, azt boldogan ki fogom hagyni – jegyzem meg fennhangon is, noha nem kérdezte senki, de ezt most valahogy teljesen ösztönösen támad kedvem közölni. Szerintem mondjuk ezzel nem lepem meg sem Sebastiant, és nem lepnék meg senki  mást sem, akivel ezt szintén közölném. Engem aztán biztos nem látott itt senki senkivel andalogni, és nem én leszek az a lány sem, aki azért menne el ilyesmire, hogy boci szemekkel várja, hátha valaki felkéri táncolni. A gondolattól is kiráz a hideg. Ahogy Scarlettnek is mondtam… nem igazán megy nekem az ilyesmi, és különben is, jobban örülnék, ha előbb lennének barátaim, akikkel jól tudom érezni magam, akikre számíthatok, mielőtt efféle mély vizekbe akarnék fejest ugrálni. Vagy ez vajon furcsa hozzáállás?
- Ahogy érzed – hagyom rá a dolgot némileg olyan hangnemben, ami azt sugallja: nem hiszek neked. Ha érvelni nem tud, akár mondhatjuk azt is, hogy feladta, különben is az igazság, kinek, mi az, elég szubjektív dolog tud lenni - Nem vagyok cukorból, fel tudom dolgozni, ha szerinted nincs igazam, bár nem feltétlenül hinném el, hogy ez tényleg így van –folytatom aztán kissé kihívó mosollyal, mert ha valamiben jó vagyok, akkor az bizonyára egy kellemes kis szópárbaj. És most igazán nem is vagyok annyira… khm, bunkó, mint amennyire néha az tudok lenni. Mintha egy kicsit bemelegedett volna a beszélőkém, ami egy kicsit meglep, mégis elégedettséggel tölt el. Talán tényleg nem vagyok annnyira béna ebben az egészben.
- Nem ment részletekbe, épp csak megemlített – magyarázom aztán, hogy igazából nem tudom, mi a sztori az ismeretség mögött, épp csak tudok róla - És mi az az értelmes, amit kezdeni akarsz magaddal? – ha már megemlítette, ráveszem magam, hogy rákérdezzek a dologra. Ha nem akar, úgysem fog válaszolni, ebben nem kételkedem. Közben elkapom a sanda pillantásokat is, amiket a tányéromra vet - Kérsz, vagy mi az?

- Nos, tekintetbe véve, hogy a szüleim halottak, a két élő rokonomból az egyik a világ legnagyobb parasztja, a másik pedig itt van… khm, jobb híján azt hiszem itt maradok – lehet, hogy van olyan kategória is, hogy túl sok őszinteség? Nem feltétlenül kellett volna mindezt az orrára kötnöm. Egy sima „igen, itt töltöm az ünnepeket” is tökéletesen megfelelt volna, bár az sem lett volna garancia arra, hogy nem merül fel a „miért?” kérdése. Igazából mindegy. Néha az az érzésem az emberek sokkal többet tudnak itt rólam, mint amennyit én elárulok nekik, ami talán Scarlett miatt van. Őt ismerik már itt az emberek, sokkal jobban, mint engem, de most már valahogy csomagban jövök vele, és hozzá tartozok, bizonyára nem tagad le ő sem, ha valaki a húgáról kérdezi. Kicsit furcsa ugyan a dolog néha, de meglepően könnyen le tudom ezt rázni magamról. Már nem is igazán érzem úgy, hogy keserű méreg töltené meg a számat, amikor azt mondom, hogy nincsen normális családom. De hát már régóta nincs - Milyenek itt egyáltalán az ünnepek…? – teszem aztán fel az elgondolkodó kérdést, hiszen én tavasszal érkeztem ide, nem láttam még itt karácsonyt, nem is nagyon gondolkodtam rajta eddig, hogy milyen lehet olyankor az intézet. De igazság szerint biztosan csak jobb lehet, mint a bácsikámnál. Ott a karácsony is csak olyan, mint minden másik nap. A ház két ellentétes végében fújtatunk dühösen. Nem hiányzik. Még egy kicsit sem.
- Dehogynem lehet velem vitatkozni, csak könnyen feladtad – jegyzem meg gyors mosollyal, de persze egy leheletnyi, érezhető elégedettséggel…  mit mondjak, bizonyára eltartana egy ideig, ha le akarnék szokni arról is, hogy mindig az enyém legyen az utolsó szó. Olyankor is legalább van valami, ami az enyém.
Kicsit elmosolyodok, de nem mondok semmit arra, hogy mennyire vagyok kibírható, de azért jól esnek a szavai. Ha egy valaki el tud viselni, akkor talán mások is el tudnak viselni, és hát mit mondjak… mostanában azt hiszem nem lenne ellenemre, ha nem csak Scarlett és Logan agyára mennék, meg egyébként is, nekik vannak más emberek is az életükben, és ki akarna folyton gyertyatartót játszani? Én aztán biztosan nem - Csak arról beszélgettünk, kiket kedvel a suliban – vonom meg kicsit a vállamat két falat között, azt már nem téve hozzá, hogy mindezt azért kérdeztem, mert én alig ismerek bárkit is, nem hogy kedveljem őket. Kíváncsi voltam, ő kiket tart a barátainak. Vagy valami olyasmiknek.

Finoman megrántom a vállamat - Így is lehet nézni – gondolom én, akár komolyan mondta, akár nem, de ilyesmire csak nem mondja azt az ember, hogy „áh, nehogy azt hidd”. Igazából el kéne gondolkodnom jó pár percig azon, hogy mennyire vagyok én egyáltalán magabiztos. Néha annak tűnhetek, az biztos, de valójában ennek sokkal több bizonytalanság van a hátterében, mint azt sokan gondolnák, egyszerűen csak úgy éltem világ életemben, hogy a támadás a legjobb védekezés. Szúrj te előbb, és akkor kisebb esélye van annak, hogy téged döfnek le. De legalábbis lépéselőnyben leszel. Csak egy újabb dolog, amiről talán tanácsos lenne leszoknom, de inkább nem is idézem fel magamban, hogy vele is így kezdődött-e a beszélgetés, vagy nem. Jó eséllyel úgyis igen lenne a válasz, de egészen lenyűgöző, hogy még nem menekült el árkon-bokron át. Talán ezt értékelnem kéne…?
- Egyszerűbb az élet – vonom le a dologból a magam következtetését, azt hiszem azt kimondottan nehezemre esne kinőni, hogy hirtelen minden aprósággal, és minden velem szembejövő emberrel törődni kezdjek. Az olyasmi, amire talán a nővérem képes, de ehhez szerintem nekem már késő van. Ha pár emberrel akarnék törődni, az szerintem bőven elég lenne, de nem kell rögtön mindenki kedvencévé válnom. Az nehéz lenne, és nem is vágyakozok ilyesmire. Csak arra, hogy ne haljak meg egyedül egy macskáktól bűzölgő házban, de egyrészt utálom a macskákat, másrészt a nyár tapasztalatai után néha erősen kételkedem benne, hogy a mi fajtánk megélheti egyáltalán a békés öregkort…
Egy egészen rövid pillanatig meredek csak rá  haragosan, természetesen a „szűklátókörű” szó miatt, de meglepően hamar túlteszem rajta magam és már érkezik is a riposzt - És mégis ki választana kedvenc madarának olyat, amelyik még repülni sem tud? Tojok én a biológiára, az a minimum, hogy egy madár tudjon repülni, ez a lényeg, nem? – rázom meg a fejem, mintha ezzel lerázhatnám magamról a struccok és pingvinek gondolatát is. Azt hiszem sosem érdekelne valaki, akinek a strucc a kedvenc madara. Homokba dugják a fejüket. A pingvinek meg… totyognak. Éljen?
Sikeresen találunk üres ülőhelyeket, és mikor elém kerül a tálcám jövök csak rá, hogy valóban nagyon megéheztem a kis edzésünk során, úgyhogy minden finomkodás nélkül kezdem lapátolni magamba a kaját, csak hogy két falat között válaszoljak is valamit - Szerintem én még kegyelemkettest sem kapnék… - mondom megint csak ráncolva a homlokomat, mint aki nem tudja eldönteni, hogy mennyire ideális dolog bármilyen körülmények között is beszólni magamnak, de mintha ez ma már a második alkalom lenne. Túlzásba vinném? - Azt hiszem a nővérem emlegetett valamelyik nap – bököm aztán ki újabb két falat után, mert végre sikerült rájönnöm, hogy hova kéne elhelyeznek ezt a srácot a fejemben. Végül is csak pár óra kellett hozzá - Sebastian, ugye?

- Hát ha ragaszkodsz hozzá, hogy megint elpáholjalak… - hagyom nyitva a mondatot némi nem is igazán titkolt jó kedvvel, arra a következtetésre jutva, hogy ha neki szabad egészséges kereteken belül piszkálódnia, akkor nekem is. Persze nem olyan egyszerű az egész, én gyakran találom magam a ló másik oldalán ilyen helyzetekben, és sokszor szinte akaratlanul. A jól begyakorolt, szinte automatikus védő-mechanizmusom eddigi életem során tökéletesen működött, és hiába akarom egy kicsit tudatosan leépíteni, a régi szokások nehezen halnak, gyakran kapom magam azon, hogy egyenest a nyelvemre kell harapnom, hogy meg ne szólaljak, de legalábbis ne azt mondjam, ami elsőként kikívánkozik. Pár héttel ezelőtt ebben a helyzetben is simán azt mondtam volna hogy „bocs, máskor nem vagyok kíváncsi a bénázásodra”, és máris eggyel kevesebb ember lett volna a listámon, akik valaha is megkedvelhetnek a távoli jövőben, akár csak egy kicsikét is. De már tudom, hogy ez nem állapot. Mert nem az, ugye…?
Bemegyünk, magamhoz veszek egy tálcát, és magamban elsakkozok egy pár lélegzetvételnyi ideig a szavain, jó alaposan megrágva a „megismerlek jobban” rész jelentésén. Nem mintha nem tudnám, hogy mit jelent, csak nem gyakran hallok ilyesmit. Hjaj… az emberek olyan furcsák tudnak lenni! Vagy én vagyok furcsa, ami elképzelhetően az esélyesebb verzió, és hogy őszinte legyek, egy ideje ez már nem tölt el különösebb örömmel. Nem akarok furcsa lenni, nem akarok különc lenni, szeretnék olyan lenni, mint mindenki más, ami csak azért különös, mert életem nagy részében éppen ennek az ellenkezőjét akartam. Változás… brr - Azt elismerem, hogy jobb kérdés, mint a mi a kedvenc színed… mégis mit árul el valakiről az, hogy szereti a kéket, vagy hogy utálja a brokkolit? – mondom ezt úgy, mint aki saját maga is teljes tudatában van annak, hogy hülyeséget beszél. Ráncolom a homlokomat. Olyan rozsdásak a kommunikációs készségeim, mint az esőben kinn hagyott ócskás bicikli….
- Többnyire tényleg magasról szarok az emberek fejére – ismerem be egy apró vállrándítással, szerintem ezt sokan meg tudnák erősíteni az iskolában, úgyhogy akár be is vallhatom. Oly mindegy. Sok mindennel meg lehet vádolni, de hazudni ritkán szoktam. Inkább elhallgatok, és az kérem szépen, egészen más dolog.
Az iskola egyik legjobb aspektusa egyébként számomra a rendszeres meleg étkezés. Nálunk olyan otthon maximum akkor volt, ha én álltam neki szerencsétlenkedni a konyhában, ami mit ne mondjak, sosem végződött jól, a régi iskolám menzája pedig fényévekkel elmarad a mögött, amit itt enni lehet. Úgyhogy mint mindig, azt eszem, amit a pult mögött ajánlanak. Esküszöm, hogy az egész iskolában ezeknek a nőknek loptam be magam egyedül a szívükbe, mert megeszek mindent. Nem viccelek. Min-dent. Fogalmam sincs, mi landol a tányéromon, azt leszámítva, hogy nagyjából kétszer annyi kaja és szósz van ott, mint kéne, de a rögeszméjük, hogy nem eszek normálisan. Pedig dehogynem. Ők a szemtanúim! - Szóval ez a nagy konklúziód? – kérdezek megint kissé kétkedően, de nem sértően, azt hiszem ez a minimum erőfeszítés, amit lassan meg tudok szokni - Egyébként sem tudnál olyan madarat mondani, aki nem magasról ejti le az emberek fejét – jut közben eszembe egy újabb merőben banális dolog. Nos, ennyit arról, mi történik, ha rendesen próbálok beszélgetni.

Valahogy, ha mások csinálják, sokkal jobb szórakozásnak, meg menőbbnek néz ki ez az edzésnek nevezett valami. Én inkább csak fárasztónak, és alkalmasint fájdalmasnak találom, mert azért nem véd meg mindentől ez a Pókember ruha. Lehet ezt egyáltalán élvezni? A célját meg tudom érteni, de azt hittem, egy kicsit élvezetes is. Talán idővel? A jó ég sem tudja. Számomra inkább egyszerűen olyan kényszerhelyzet, amiben nem ismerem ki magam eléggé. Noha jelentősen kellemetlenebb, sokkal tisztább is, amikor valaki tényleg az életedre tör. Ott nem kell taktikázni, nem kell óvatoskodni, legalábbis nem úgy, ahogy itt. De valahogy csak túlélem. Ezt is, mint minden mást is.
- Legközelebb? Nem is tudtam, hogy lesz legközelebb – jegyzem meg akaratlanul valami rejtőzködő mosollyal, na azt hiszem ez is egy első az életemben, hogy valaki szükségét érezze egy visszavágónak velem szemben. Már ha edzésről van szó. Egyébként azt hiszem sokan esküdtek már bosszút ellenem életemben apró-cseprő butaságokért, és csínyekért, ilyesmiből kaptam is vissza sokat, de azt hiszem idebenn nem igazán úgy tekint rám senki, mintha valamiben jó tudnék lenni. Ami nem meglepő, elvégre még csak tizenhét vagyok, szinte még fél éve sem vagyok itt, és egyébként sem igyekeztem túlságosan, hogy megmutassam másoknak, mire vagyok képes. Még egy kicsit tudom furcsállni, amikor emberek mondjuk a menza közepén tűzcsóvákat lobogtatnak, vagy falakon át közlekednek, és társaik… nem mintha az én képességem használható lenne hétköznapi dolgokra. Ha csak nem kell tönkretennem a suli villanyhálózatát, amit igazán nem kellene, vagy ne lenne méretes áramszünet, ahova tudnék egy kis villódzó fényt csempészni.
Talán sikerélmények kellene ezt most elkönyvelnem, de annyira nem buzog még bennem attól tartok az önérzetes harcos, úgyhogy igazából egészen megkönnyebbülök, amikor már kifelé tartok a teremből. Mint megannyi dolgot, ezt is meg kell még szoknom. Talán idővel tényleg jobb lesz? Ügyesebb leszek? Jó egyáltalán valamire ez az egész? Bah. Túl komoly kérdések ezek ilyen korán reggel - Madaram? – kérdezek vissza egy egészen picit hitetlenül, nem is igazán azért, mert hülye egy kérdés lenne, csak azt hiszem ezen még sosem gondolkodtam igazán. Azt leszámítva, hogy szívesen lennék madár, a szabadság mindig is vonzott, soha nem gondolkodtam igazán azon, hogy milyen madár lennék - Nem is tudom… talán a sirály? – nos, igen, lehet, hogy a válaszom voltaképpen csak egy kérdés, de ez volt az első szimpatikus, ami eszembe jutott. Biztos nem valami picike, törékeny madarat mondanék, mint talán a legtöbb lány. De nem szeretem a hatalmas dögevőket sem. A tengert viszont soha nem láttam nyár előtt, és most sem igazán úgy, ahogy szerettem volna - Miért? – kérdezek vissza kicsit hunyorogva. Szinte kíváncsi vagyok, ebből most mit szűrt le.

- Vagy csak lassú… - dobom vissza a saját kritikáját egy alig-mosoly kíséretében, menőzhetnék azzal, hogy két lépéssel előtte jártam, de igazság szerint egyáltalán nem erről van szó. Olyan célt választottam, ami nem találhatja el közvetlenül, és ez bármilyen más, éles helyzetben elég nagy ostobaság is lehet, de legalábbis sokkal nagyobb lutri, mint itt. Jelenleg inkább csak bemutatónak szántam, ahogy ő is szándékosan mellém célzott, és nem rám, de persze azért egy kicsit hízeleg az egómnak, hogy eszébe sem jutott nem hozzányúlni a fedezékként használt bukkanóhoz. Közel sem vagyok olyan tapasztalt, mint amilyen lenni szeretnék, de azt hiszem most már részben biztosra vehetem, hogy hasonló okokból jött le ide ő is. Szerencsémre. Nem lenne sok kedvem olyasvalakivel gyakorolni rögtön elsőre, aki csípőből a földbe döngöl, és fordítva, a srácot sem fenyegeti ez a veszély velem kapcsolatban. „Talán” egyikünk sem hagyja itt a fogát ma.
- De kösz - jut eszembe némi késéssel, hogy a szavai egy részét sikeresen figyelmen kívül hagytam, és talán nem a megfelelő részét. Mindenesetre egyértelmű, hogy itt az ideje az újabb támadásnak az ő részéről, és sikerül is ezúttal nekem túlságosan lassan mozdulnom ahhoz, hogy telibe találja a bal lábamat, némi kellemetlen érzésben részesítve, mint amivel azt hiszem én is megajándékoztam, akarva-akaratlanul.
Noha ezek után meglepően zökkenőmentesen alakul a kölcsönös „erőfitogtatás”, leginkább az lep meg, amit következőnek mond, nem az, hogy milyen szerencse is, hogy ilyen ruhákban edzünk, vagy hogy voltaképpen nem is utálom ezt az egészet; hanem pusztán az az egyszerű tény, hogy valaki nem akar olyan gyorsan megszabadulni a társaságomtól, amennyire csak lehet. Már ha egyáltalán jól értettem, hogy nem magának ajánlgatja csak a reggelit. A nővéremet és Logant nem számítom most persze, de rajtuk kívül eléggé negatív irányban mérhető a népszerűségem a suliban, attól tartok… - Óh. Oké - mondom gyorsan, mielőtt még beütne a természetes reflexem arra, hogy csak elintézzem a megnyilvánulást egy otromba fintorral. Végül is tényleg éhes vagyok.

Csak elfintorodok. A legtöbb tanárral, vagy úgy egyébként x-mennel sem érzem, hogy olyan pacsizós viszonyban lennék, hogy a keresztnevükön szólítsam őket. Igazából ha szigorú szemmel vesszük, vajmi kevés emberrel vagyok „pacsizós viszonyban”, de ezen én már meg sem tudok lepődni, csak az lep meg, hogy mások miért szoktak csodálkozni. De azért megpróbálok nálam jelentősen nagyobb emberekkel nem összeakasztani a bajszom, és például Hank McCoy öklét szeretném, de nagyon, elkerülni a jövőben is. Csak remélem, hogy legalább annyira szeret dolgokat megjavítani, mint első körben létrehozni, mert akkor talán megúszom tényleg egy ejnye-bejnyével. Még nem igazán volt hozzá szerencsém. Épp elég fura az is, amikor elcammog melletted a folyosón őkéksége.
De talán segít egy kicsit az is, hogy ha úgy teszek, mintha „egészen véletlenül edzés közben sérült” volna meg az a fránya gép. Főleg, ha a jelek szerint már tényleg edzeni fogunk, noha a szigeten töltött időm után most veszem észre csak igazán, hogy mennyivel másabb az, ha nem élesben próbálsz harcolni. Az egész egy kicsit olyan fals, és erőltetett, de mások is így gyakorolnak, akkor valami értelme biztosan van, nem? Lehet, hogy inkább valami tanári segítséget kellett volna kérnem, utólag mindig okosabb az ember, így azonban marad az egyedül történő ugrabugrálás.
És bár nem akarok már első körben kárt tenni senkiben és semmiben, de azért csak sikerül a srácnak belesétálnia a nem is annyira agyafúrt csapdába. Visszás egy helyzet – gondolom ez nem az a fajta szituáció, amikor az ember odarohan, és megkérdezi, hogy „hé, jól vagy?”, ugyanakkor annak sem látom értelmét, hogy most támadjak is tovább, még amíg a földön van. Az övön aluli lenne, s míg igazi ellenség esetében nem hiszem, hogy ez visszatartana, jelenleg éppen az az edzésen túl a másik magamnak kiszabott feladatom, hogy ne kerüljek mindenkinek azonnal a rossz oldalára. Épp itt az ideje elkezdeni ezen munkálkodni, nem igaz?
- Na, gyerünk. Kapd össze magad – mondom úgy, hogy egy cseppnyi káröröm se legyen a hangomban, és ez nem is olyan nehéz. Megállok tőle tisztes távolban, és onnan figyelem. Azért átverni sem fogom hagyni magamat, hogy közelebb megyek, aztán váratlanul, sunyin támad.

Ha perpillanat lenne időnk ilyesmire, akkor biztos adóznék némi hűvös elismeréssel a megjegyzése miatt, meg erőteljesen helyeselnék, hogy nos, igen, talán nem kéne erőlködnie, mert ha muszáj, és komolyan le akarja folytatni ezt a szócsatát, akkor nem lesz lelkiismeret furdalásom, ha a földbe döngölöm… már verbálisan értem, egyébként abban nem vagyok olyan nagyon biztos, hogy ez edzés során is sikerülhetne. Vasággyal nem nyomhatok annyit, mint egy átlag huszonéves fiú, és bár fürge vagyok, az erő nem hiszem, hogy az én oldalamon állna. Már a fizikai erő. Hogy a képességemmel mire mennék ellene azt pedig még nem tudhatom, fogalmam sincs, mi a képessége. De talán nem azonnal az ellenséget kellene látnom mindenkiben, akinek van pofája visszaszólni nekem, igaz? Istenem. Nehéz lesz erről leszokni, nagyon nehéz. Különórákat kéne vennem Scarlettől, „hogyan legyünk kedvesek és közvetlenek”-tárgyból. Azt hiszem, rám férne… de most épp fontosabb dolognak tartom, hogy megmentsem magunkat a terem eszelős támadásától, úgyhogy nem nagyon fejezhetem ki ezen gondolataimat más formában, mint hogy hazavágom a rendszert. Jipí!
- Neked talán, de Dr. McCoy engem fog szertartásosan kicsinálni… - annyira valahogy mégsem aggódok ezen, mint esetleg kellene, szinte majdnem könnyed hangon teszem a megjegyzést, és elhúzom a kezem a panelről, mire még átszalad rajta egy kis villódzó energia, aztán bánatos, vékony kis füstcsíkot ereget. Gondolom nem ártana újraindítani, és az csak a minimum, annyira nem értek a dologhoz, hogy tudjam, mekkora kárt okoztam vajon a gépezetben.
Mondanám, hogy „persze, gondolom”, de mire eljutnék odáig már be is veszi magát a terembe, én meg csak bámulok rá, mint ahogy az új kapura szokás, és tényleg nem esik le, hogy miben sántikál, amíg a szemszínének látványos változása nem szólaltatja meg a fejemben mérsékelten a vészcsengőt - Na hé…! – ugrok egyet, oké, hogy annyira nem volt közel, de ezt nehéz nem úgy értelmezni, mint felhívást keringőre. Ami viszont, mint mindig, felveti bennem a kérdést, hogy mennyire kellene visszafognom magam? Csak nem lehet az a célom, hogy kicsináljam. A mértékkel mindig gondjaim voltak, de gondolom ez most remek alkalom arra, hogy ezt gyakoroljam, mi…? Hát, valahogy annyira nem vagyok elragadtatva a gondolattól, de az sem én lennék, ha nem venném fel az odadobott kesztyűt - Hát jó, te akartad – lendítem a kezemet a rejtek felé, ami mögé bevette magát, szándékosan nem rá, hanem magára az akadályra célozva a vibráló elektromosságot, de ha hozzáér, még pórul is járhat, én pedig átvetem magam közben a romjaiban hagyott pulton. Akkor…jövök!

Felfele billen a szemöldököm megint, méghozzá meglehetősen élesen - Vagy csak le vagy maradva egy lépéssel, mert mégis honnan tudhatnád már most, hogy tapsot érdemelsz? – persze, nem is én lennék, ha csak úgy, rá tudnék hagyni valamit valakire, ami azt jelentené, hogy alulmaradtam, okosabbak voltak nálam, de egyébként sincs igaza, remek, egyenest kiváló a hallásom, és az észbeli képességeimmel sincsen semmi probléma, de ő azt hiszem nagyképűbb, mint amilyennek előbb gondoltam, ami valljuk be… szinte már figyelemre méltó teljesítmény, mert hajlamos vagyok rosszabbnak képzelni az embereket, mint amilyenek egyébként is.
- Az volt az érzésem, hogy már egyébként is megvan a kérdésedre a válaszod – jegyzem meg kivételesen tényleg nem annnnyira ellenségesen, mint amennyire megtehetném, mert ez most részemről kimondottan objektív megfigyelés, ami mondjuk szubjektív tapasztalatokon alapszik. Mert ha én ilyesmit kérdeztem volna valakitől, akkor azzal egyértelműen azt akartam volna jelezni, hogy igen, pontosan ezt üzenem. És utána biztosan nem bújtam volna a mögé, hogy hé, ez csak egy kérdés volt. Egy kérdés szerintem nagyon ritkán csak egy kérdés…vagy egyszerűbben fogalmazva, a kérdőjel ellenére sokszor inkább kijelentünk fejben, mint amennyire hangosan azt hisszük, hogy ártatlan kérdést teszünk fel. Ártatlanság. Bah!
- Jah, gondolom… - szusszanom mérsékelt türelmetlenséggel. Én igazából edzeni jöttem, és azt hiszem jobban örültem volna, ha egyedül vagyok, de persze most már elég hülyén venné ki magát, ha visszafordulnék itt és most és azonnal, csak azért, mert valaki megelőzött. Azt nem venné be a gyomrom, szóval ilyenkor kell összepréselni az ajkaimat, és erősen ráharapni a saját nyelvemre, hogy ne tegyem a dolgokat lehetőleg még inkább rosszá. Nem kellene, már csak hosszútávon sem érzem kifizetődőnek, ha még több haragost szereznék magamnak, egyébként is van egy pár, és jelentősen kevés ember tartozik az ellenkező csoportba nálam. Ami nem lep meg, mindig is ilyen volt az életem, de milyen kellemetlen is, hogy a változásról nem elég dönteni, hanem valamit tenni is kell érte.
- Ugye nem…? – szakítja félbe frappáns gondolatmenetemet a lanyha bosszankodása (vagy az ott egy sziporkányi pánik lenne?), és hamar felfedezem én is, hogy mi a probléma. Hát ez szerintem is basszus, állapítom meg, ahogy közelebb lépek a panelhez. Éppenséggel van erre megoldásom, csak senki nem fogja nekem megköszönni - Francba – mormogom az orrom alatt, ugyanis nincs kedvem egy rendszerrel megöletni magam, pláne nem a szigetes élményem után. Így hát a tenyeremet a panel azon részére csúsztatom, ahol a beállításokat lehet nyomkodni, és kíméletlenül sokk alá helyezem a rendszert, egészen addig, amíg az sajnálatos módon ki nem sül, nem csak a számlálással felhagyva, de úgy egyébként… nos, bármiféle életjellel is. Mondtam én, hogy ezt senki sem fogja nekem megköszönni, magamat leszámítva persze, mert hajlandó vagyok bevallani, hogy a durva üzemmód nem nekem való, még.
- Akárhogy is, asszem ma már nem fogsz edzeni mégsem…

- Előre a medve bőrére? Hát… te tudod – mondom olyan hangnemben, mint aki nem sok jót jósol neki, még akkor is, ha az a bizonyos kis hang éppen pattogósan közli velem a fejemben, hogy „mintha nem ebben maradtunk volna, Dorothy Willow, nem így kellene változtatnod a viselkedéseden”. Még saját magamat is meg kell fednem. Ennél nincs is rosszabb. De hát tudjátok, hogy van ez… kölcsönkenyér visszajár. Csípőre vágom a jobb kezem, és legalább annyit megpróbálok, hogy ne nézzek nagyon-nagyon ellenségesen… ahogy jobbára szoktam, de nem csak azt fogadtam meg, hogy rendesen fogok tanulni és edzeni, hanem azt is, hogy megpróbálok nem utálni mindenkit, és ebből kifolyólag nem próbálom meg másoknál sem elérni, hogy csípőből utáljanak… de a régi szokások nehezen halnak.
Élesen felrándulnak a szemöldökeim. Akkor ez most mosollyal tálalt sértés, vagy csak elmentek neki otthonról, hogy mosolyog és ez attól még tényleges sértés? Félredöntöm a fejemet - Szóval csak mert lány vagyok, alapvetően nyafka és nem tudok odébb tenni egy almát sem anélkül, hogy letörnének a körmeim. Nahát. Ez aztán a következtetés – fújom nem túlságosan barátságosan, mert meggyőződésem, hogy a korábbi kérdésem nem számított akkora minősítésnek, mint az ő szavai. Én csak egyszerűen csigának neveztem, aminek egyébként van alapja, mert már percek óra várok arra, hogy esetleg méltóztasson megnyomni pár gombot. Én meg hozzászólok, és máris valami Barbie-baba vagyok…? Fúj. Az ilyet nagyon nem csípem. Két hónappal ezelőtt még lehet bemutattam volna neki, mit szoktak csinálni a körmeim, ha mások bőrével találkoznak, de most csak veszek egy nagy levegőt, és követem a példáját: elmosolyodok, bár kételkedem abban, hogy a mosolyom különösebben meggyőzőre sikeredett volna. Hogy is mondják? A szándék a fontos…?
- Szóval edzeni jöttél, vagy hogy megvárd, amíg valaki türelmetlenkedik a hátad mögött, hogy leolthasd? – teszem fel a kérdést ezúttal igyekezvén valóban semleges hangnemet megütni, elvégre nem ismerem, nekem sem kellene hamari következtetésekre ugranom, de ahogy mondtam… a megszokások. Azt leszámítva, hogy ismerős ábrázata van, nem az ismerősöm, úgyhogy hátrább kellene tartanom az agarakat. Na persze… éppenséggel neki sem ártana.

Nem bírom ezt a göncöt. Úgy érzem magam benne, mint egy igazi idióta, akire kezeslábast adtak, mint a kisbabákra, és egyébként is olyan, hogy az ember szinte mozogni sem mer benne, hátha nyikorogni kezd. Ami tudom, hogy hülyeség, mert pont arra találták ki, hogy szabadon mozoghass benne, meg még védelmet is biztosítson, de ez az első alkalom, hogy edzeni készülök benne, és ez még rémesen szokatlan nekem. Ugyanakkor nincs mese, elhatároztam, hogy komolyabban kell vennem nem csak a suli részét ennek az egésznek, mármint a rendes suli részét, hanem oda kell figyelnem a kiképzésemre is. Jó lenne, ha tudnám hatékonyan támadásra használni az erőmet, anélkül, hogy mondjuk… értitek, halálra csapok valakit az elektromossággal. Ha valamire jó volt a nyári kis kalandom, akkor többek között arra, hogy némileg legyőzzem az ódzkodásomat attól, hogy emberekre támadjak, hiszen adott helyzetben muszáj volt… de még akkor sem tettem szívesen, és ha nem az életem múlt volna rajta talán nem is lettem volna képes teljesen bedobni magam, mint ahogy Logannel és a rendőrökkel is történt… nem mertem őket közvetlenül sokkolni, hátha akaratlanul is túlzásba viszem. De azt hiszem a problémámra nem az óvatosság a megoldás, hanem a gyakorlás, és a tapasztalat. Ehhez pedig ha pluszba kell gyakorolni, akkor gyerünk! Egyébként is arra számítok, hogy sikerül egy kicsit lekötnöm a feles energiáimat, és levezetnem magamból egy kicsit a rettenetesen sok feszültségből. Mit mondhatnék… nem vagyok egy egyszerű, nyugodt lélek.
Amikor betoppanok a vezérlőbe, rá kell jönnöm, hogy nem vagyok egyedül. Úgy látszik azonban, hogy halkabban érkezek, mint gondoltam, úgyhogy persze most is bennem van a kisördög és egy mukkot sem szólok hosszúnak tűnő percekig, csak bámulom a srác hátát, és várom, hogy beállítsa a dolgokat. Én úgysem értek hozzá annyira nagyon, de aztán egyre csak várok és várok és várok, de nem történik semmi. Na mi van már?
- Tapsra vársz, vagy esetleg el is indítod még ma? – kérdezem aztán egy talán váratlan pillanatban köszönés helyett. Bár igyekszem egy-két fokkal normálisabb emberré válni, mióta visszajöttünk, de azért hogy mondjam… ez nem olyan, mint a gombok a panelon, hogy ha a megfelelőeket megnyomod, minden tökéletesen és zavartalanul működik. Sőt. Még csak gombjaim sincsenek.