Arthur és Zoraida: az első találkozás

Nehezen csúszkáltam a jégen, szitne mnidegyik lépésnél megremegtem - mind az egyensúlyomat kilökte a különös, csúszós anyag, mind pedig a félelem fogott el. Lehet, hogy rossz ötlet, lehet hogy én nem is akartam mindezt. Ha legalább még Angit magammal hozhattam volna... de nem lehetett, mert az az átkozott Blaise megitn elhívta őt valami küldetésére! Már megint ugyanaz: az X-Men. Már sokszor megpróbáltam többet megtudni erről a kis osztagról, de felületeseken kívül nem tudtam meg többet - ők a nagy megmentők, a legjobb mutánsok, akiket persze éljenezni kell, és reménykedni, hogy egyszer közéjük tartozhatsz. Badarság. Az X-Men egyértelműen egy magánhadsereg volt, vagy eladásra, vagy X-Professzornak a saját kis terveire. Eddig mgé egy szervezet sem alakult a világon, amely teljesen a jót és a békét szolgátla volna, vagy csak hatalmas árak által, amelyek a harcok után éhínységhez, halálhoz és keserűséghez vezettek. Én nem tudom elhinni, hogy akkor ezek az amúgy is különös hatalommal megáldottak csakis a békét szolgálják. És a végén az ügyeikbe még Angela is belekeveredik... ettől féltem a legjobban...
Gondolkodásoamt egy csattanás hangja akasztotta meg, és megpillantottam egy lányt, ahogy éppen felesett a hideg jegen. Nem tört be alatta - de ez is bizonyítja, hogy ez az egész hely bizony veszélyes! Igen, félelmem alapos és egyértelmű okai vannak! De nem ezen kellett volna gondolkoznom, és nem is tettem, inkább odacsúszkáltam a jegen ahhoz a lányhoz, és gyorsan letekintettem rá, egy kezet nyújtva neki.
- Öhm... ön... megsérült...? - kezdtem nehézkesen. Fura volt emberekkel beszégletni.

Csak róttam a jégen a köröket. Mással nem is nagyon foglalkoztam, csak azzal, hogyan mennyek minél gyorsabban, cikcakkban, egy lábon, előre és hátra. Mielőtt eljöttem Texas-ból sose gondoltam volna, hogy én valaha a jégen fogok csúszkálni. És lám!
Minden tök jól ment, egész jól belejöttem, mindaddig, amíg egy észrevétlen buckában meg nem botlottam. Igyekeztem megtartani az egyensúlyomat. Hol előre, hol hátra dülöngéltem, miközben igyekeztem úgy lépkedni, hogy meg tudjak valamiben kapaszkodni. Pechemre semmi nem volt a közelben, hogy megálljak. És elfelejtettem az egyetlen, és a legfontosabb dolgot, amit annyiszor a fejembe véstem, hogy ha álmomból felébresztettek volna is tudtam. De most természetesen nem. Olyan gyorsan kezdtem hátrafelé zuhanni, hogy időm nem volt megfordulni, hogy a hasamra érkezzek. Helyette szépen a hátamra estem és igen erősen be is vertem a fejem. Még kettőt pislogtam, aztán semmi...

Már megitn a tónál jártam, de most nem Blaise-zel keleltt találkoznom - hála a jó égnek! Nem, most más hátborzongató ok miatt jöttem el a tó partjára, amitől minden egyes megtett lépéssel egyre inkáb úgy éreztem, vissza kell fordulnom. Ugyanolyan volt. Talán egy kissé nagyobb, de ez is csak tó volt - a mély víz, az mély víz. Ugyanúgy meg lehet benne fulladni. Megfulladni. Mindig ez járt az eszemben, mindig amikor ilyen tavakra, vagy az óceánra tekintettem. Ugyanolyan volt mnid... mint akkor, aznap este, amikor kimentünk a hugicámmal a tóhoz, és én... én... tizenkét év telt el, és ezen a helyen vagyunk most, mindketten itt lehetünk, ismét együtt, de mégis... mindig, amikor végigtekintek ezen a tavon, mindig eszembe jut.
Gyere bátyus... gyere, játszunk... vicces lesz!
Nem, nem volt az. Kisétáltam a partig, a közeli padon üldögélt valaki, de nem zavartatott mások jelenléte. Ők amúgy sem rétenék meg ezt az egészet, nem tudják, milyen érzés egyedül enni, pontosan tudván, érezvén, hogy a másiknak hiányzol... hogy a hugocskádnak hiányzol... nem tudják, milyen érzés meghalni, hogy örökre el akarnak felejteni, mint egy rossz álmot, azok, akiket a legjobban szerettél... elmerülni a jég alá, kinyújtani még egyszer a kezedet az élet felé, de nem találni semmit sem, és visszazuhanni, lemerülni, megfulladni. Meghalni.
Nagy nehezen megerőltettem magamat, és óvatoskodva ráléptem a jégre, mintha bármelyik pillanatban beszakadhatott volna alattam - és igazából arra is számítottam. Szerencsémre ez nem történt meg, de tulajdonképpen, ez gond volt: kellett találnom egy olyan helyet, ahol be van szakadva. Véget keleltt vetnem az iszonyomnak, a folytonos félelmemnek a víztől. De oly nehéz volt haladni. És az elmém ismét, mnitha dübörgött volna, mintha ki akart volna ugorni a fejemből, és mintha csak skrizofén lennék, úgy üvöltözte a testemnek, hogy ez őrület, ezt nem szabad! Még a végén megfulladunk mindannyian!

Táskámmal a vállamon léptem ki az iskola kapuján, egyenesen a tó irányába. Horáció megint valami hülyeséggel foglalkozott, és volt egy olyan érzésem, hogy az nem más, mint újabb lányok meghódítása. Borzalmasan utáltam én lenni a harmadik, zavaró fél, bár érdekelt volna, hogy mit csinál, hogy a lányok így hasra fekszenek előtte. Naná, mert olyan cuki, meg minden...
- Na persze, bezzeg ha tudnák, hogy milyen kis pökhendi alak tud lenni...- Magamban és egy ici-picit talán félhangosan morgolódva lépkedtem, mindaddig, amíg meg nem pillantottam a tavat. Szép volt, bár, a fene gondolta, hogy ilyen marha hideg lesz. Nem ehhez a klímához voltam szokva. Tudom, tudom, már elég régóta itt vagyok, de attól függetlenül hiányzik Texas. A meleg, a napsütés.
Egy hideg fuvallattól még gyorsabbra vettem a tempót, hogy gyorsabban odaérjek a tóhoz. Nem nézelődtem, csak határozott mozdulattal egy padhoz slattyogtam és ráejtettem a táskámat. A tó felé fordulva hatalmas szippantottam a levegőből és összecsaptam a tenyeremet. Aztán fürgén kinyitottam a táskám, kivettem belőle a jégkorcsolyámat és már húztam is fel a zoknis lábamra. Amint mind a kettőt kétszer is ellenőriztem lassan elindultam, hogy kicsit csúszkáljak.