we fight for the change to change the world
heroes of xmen: reunion



welcome





Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?

Az oldal alapítása:
2013. szeptember

(A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
chatbox





promónk






Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)

last posts





Kerti lugas (fürdő előtér)
by Nikola Tesla
Szer. 29 Aug. - 15:32

Maszkabálba menni jó! :)
by Emma Frost
Szomb. 9 Jún. - 21:36

Dallas-i kikapcsolódás
by Nathan Jones
Csüt. 7 Jún. - 15:21

Konyha
by Jean Grey
Szomb. 28 Ápr. - 17:19

Új fiú a láthatáron :)
by Emma Frost
Vas. 15 Ápr. - 13:03

Folyosók
by Jean Grey
Szer. 21 Márc. - 17:51

Faye & Jamie - Végre együtt!
by Faye Adler-Barlow
Csüt. 1 Márc. - 11:05

Sürgősségi ügy
by Mesélő
Szomb. 17 Feb. - 15:27

Top posting users this month
i'm here





Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég :: 1 Bot

Nincs

A legtöbb felhasználó (56 fő) Vas. 6 Szept. - 22:27-kor volt itt.

Share | 
 

 Oakenhaven Inn, Wildwood State Park, New York

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

mutant and proud

avatar
független
loneliness is a gun
Play By : Christian Bale
Hozzászólások száma : 92
Kor : 70



TémanyitásTárgy: Re: Oakenhaven Inn, Wildwood State Park, New York   Csüt. 6 Aug. - 10:59

Nem féltem a cuccaimat, hiszen magamhoz képest kevés pénzt hoztam. Nem csajozni akarok és részegre sem inni akarom magam, így nem kell sok pénz. Én csak néhány sörre vágyok, mert az agyam így is túltelik az adatokkal és gyógymódokkal. A sör segít, de még mindig emlékszem a dolgokra, vagyis még mindig zsong a fejem. Egy kicsit kikapcsolódok, de az is jó érzéssel tölt el, hogy a nő megszóltott. De ez egy kocsma, így nem is várható más, mert az emberek ilyen helyekre ismerkedni mennek, esetleg üzleti ügyeket intéznek. Sajnos nincs gondolatolvasó képességem, pedig néha jól jönne.
- Örülök kisasszony, engem Dirknek hívnak.
Mivel a hölgy nem árulta el a teljes nevét én is úgy gondolom, hogy nem udvariatlanság csak a keresztnevemmel bemutatkozni. Én is iszok egy kortyot az italomból, már csak azért is, mert tudom, hogy az utánzás annak a jele, hogy kedveljük a másikat. Hallgatom a mondandóját, de mielőtt válaszolok iszok még egy kortyot, hogy megfigyeljem a reakciót.
- Nincs feleségem, jelenleg barátnőm sincs.
Gyerekem, ha jól emlékszem viszont van, bár ebben nem lehetek biztos, hiszen akkoriban még nem járt ott a tudomány, mint manapság, bár szerintem ma sem tudnák 100%-os pontossággal megállapítani, hogy a dns-ünk mennyiben egyezik meg. Az emberiség történelmét ismerve kb 60% egyezés minimum lenne. Visszatérve a feleség, barátnő kérdéshez, jelenleg Freja nem a barátnőm, de szeretném, igaz jó irányba haladunk.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

mutant and proud

avatar
Törvényen kívüli
our time is coming
Play By : Ashley Benson
Hozzászólások száma : 85
Kor : 26



TémanyitásTárgy: Re: Oakenhaven Inn, Wildwood State Park, New York   Szomb. 1 Aug. - 20:36

Meg kell mondanom, hogy ez az elszakadás a város nyüzsgő életétől egészen kellemesen hat rám. Nincs az az állandó stressz, na meg persze a védelmező jómadarak, akik kiszúrják a tolvajokat. Egyáltalán nem szeretem úgy végezni a munkámat, hogy árgús szemekkel figyelik minden mozdulatomat. Érthető módon, a képességemet itt nem vethetem be, mert bizony elég furcsa látvány lenne az embereknek. Sokan vannak, így sajnos húzós lenne bármit is magamhoz irányítani. Marad a jó öreg módszer. Figyelemelterelés, néha egy kis bájcsevej, végül másodpercek alatt enyém is a kiszemelt tárgy.
A pulthoz érve hamar leszövegezem magamban, nem lopok el semmit sem, addig, ameddig apám elleni terveimet nem rendeztem el. Ennek ellenére a közelben ücsörgő férfi nagyon is felkelti a figyelmemet. Legyünk konkrétak, nem a férfi, inkább a vagyona, márha nem csal a megérzésem. Meg is nyitom a beszélgetést, amiben hamar pofára esek.
- Oh, elnézést, nem nagy előnyöm a beszélgetés. Hirannethnek hívnak, a vezetéknevemről elég annyit tudni, hogy nem vagyok érte túlságosan oda. - újabbat kortyolok a kért italból. Igazából megkérdezném, hogy egy ilyen ember mit keres a város egyik eldugottabb helyén, amiről ugyan hallottam egyet s mást a mutánsokkal kapcsolatban. Na nem mintha társulnék bárkihez. Szabadúszó vagyok, nincs szükségem senkire a céljaim eléréséhez, mégha valakinek akad egy-két trükkös veleszületett képessége.
- Nem tűnik szinglinek, gondolom a felesége odavan magáért. A szüleim is boldogan éltek, addig a napig, ameddig meg nem születtem. - váltok komolyabb témára. Tekintetem homályossá válik egy pillanatra, mikor az otthoni emlékeim elborítják elmém. A kezemben lévő sörös poharat óvatosan helyezem vissza a pultra.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

mutant and proud

avatar
független
loneliness is a gun
Play By : Christian Bale
Hozzászólások száma : 92
Kor : 70



TémanyitásTárgy: Re: Oakenhaven Inn, Wildwood State Park, New York   Kedd 28 Júl. - 11:25

A világ több részén is éltem, kezdve Japántól, ki tudja milyen országokon át egészen Amerikába. A lakásom Las Vegas városában található, de Amerika rengeteg helyén van kisebb nagyobb lakásom, amolyan legény lakás, ami arra jó, ha valahova mennem kell a munkámból kifolyólag, akkor legyen hol laknom. New York nincs köztük, de Las Vegas túl messze van ahhoz, hogy most elinduljak, mert a konferencia még csak 2 órája ért véget és ég mindig zsong a fejem. Az első korty sör egy kicsit enyhíti a dolgot, de még jó néhány korty kell, hogy ne érezzem magam úgy, mint egy kezdő telepata, aki még nem tudja visszafogni az erejét. ~Végre egy kis nyugalom a fejembe.~ Körbenézek és ekkor lép be egy nő, könnyen kiszúrom, hogy festve van, erre a jó a szemem, de nem mondom, hogy nem áll jól neki, kimondottan szerencsés választás a kinézetéhez, illik a hófehér bőréhez, bár emlékeim szerint hófehérkének fekete haja volt, de ez most nem érdekel. Mért érdekelne, amikor otthon vár egy barna hajú, barna szempár és persze az egész valója. A nő leül és sört kér. Szerencséje, hogy nem tudok gondolatot olvasni, mert bár a koromból adódóan idős vagyok, de ez a kinézetemre nem mondható el. Iszogatom a söröm, a tömény már elfogyott, mikor a nő megszólít.
- Megtudhatom a becses nevét? Tudja illik bemutatkozni, mielőtt rákérdez valamire.
Válaszolok kérdéssel a kérdésre. Nem fogom elmondani a foglalkozásoat egy idegennek, de ha hajlandó bemutatkozni, esetleg válaszolok a kérdésére, ha meg nem, azt is megtudja.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

mutant and proud

avatar
Törvényen kívüli
our time is coming
Play By : Ashley Benson
Hozzászólások száma : 85
Kor : 26



TémanyitásTárgy: Re: Oakenhaven Inn, Wildwood State Park, New York   Hétf. 20 Júl. - 1:56

//Ifj. Dr. Dirk K. O'Neil//

Nem mondhatnám, hogy régóta pengetem az életemet itt, New York hatalmas városában, de az se igaz, hogy tegnap érkeztem. Az Államok teljesen más világába elmerülve már nem is emlékszem milyen Dánia. Mindig is fogadókról-fogadókra jártunk, nem volt konkrét otthonom és ez részben szomorú is. Most viszont, a hatalmas felhőkarcolók között élvezhetem ki a kis apartmanom otthonos levegőjét. Az összezsákmányolt értékekből elég szép összeget sikerült magaménak tudnom, így nem kellett holmi szegényes putriban ücsörögnöm, azon az egy darab matracon, ami a drágalátos csótányoknak adott otthont. Ilyenkor szoktam hálát adni az égnek, amiért sikeresen belecsöppentem a tolvajlás kalandos világába. Nincs is annál jobb, amikor a vágyott értéket megkaparintod a gazdagoktól és kedvedre költöd el az összeget. A mai alkalommal viszont megpróbáltam elszakadni ettől a világtól és komolyabbra venni a dolgokat. Semmi fosztogatás, addig, ameddig ki nem derítek valamit apámról. Ha az Egyesült Államok egyik legforgalmasabb városában nem sikerül a nyomára bukkannom, akkor tényleg reménytelen ez az egész bosszúsdi.
A tömegközlekedés csodálatos zsúfoltságát élvezem ki az Oakenhaven Inn-ig. A buszozás se lesz a kedvencem, de mégiscsak jobban járok ezzel, mintha fél napon át a parkolóhelyeket keresném a lakásomtól távol eső utcában. Visszatérve az érkezésemre. Nem sokat hallottam erről a helyről, csak annyit, hogy furcsa szerzetek járkálnak ide gyakran. Emiatt meg se fordul a fejemben a lopás ötlete. Fene tudja miféle emberek szegődnek ide. Nem is ezért jöttem, hanem mert kellett végre egy nyugodt hely, ahol pár pohár alkohol mellett még józanul ki tudom gondolni a tervemet. Mikor belépek a kellemes atmoszférájú épületbe, tekintetem megakad a pultnál ücsörgő embereken. Hatalmas csend, csak a poharak koccanásait lehet hallani, ami egy kicsit kellemetlen, de hát ez van. Felülök a pulthoz egy idősebb, elegáns pasastól nem messze. A pultos rögtön szemet vet rám, nem csodálom, ha furcsának tartanak, ez az első alkalom, hogy egy ilyen helyre tévedek be, meg persze a megszokott arcok között nem nehéz kiszúrni egy szőke nőt.
- Egy sör lesz. - vezetem tekintetemet a pult mögött állóra. Lassacskán megkapom a csapolt hűsítőt és végre nekiláthatok tervem szövögetéséhez. Márcsak azt kellene eldöntenem, hogy hol kezdjem. A pár székkel odébb ülő férfire pillantok. Meglehetősen jól öltözött, amiből csakis arra tudok következtetni, hogy pénzes emberrel állok szemben. Naná, hogy nem tudok elszakadni a tolvaj életemtől.
- Maga is amolyan vezérigazgatóféle? Vagy netán orvos?
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

mutant and proud

avatar
független
loneliness is a gun
Play By : Christian Bale
Hozzászólások száma : 92
Kor : 70



TémanyitásTárgy: Re: Oakenhaven Inn, Wildwood State Park, New York   Vas. 19 Júl. - 22:55

//Hiranneth Sovngarde//

Oakenhaven Inn, furcsa név furcsa szerzeteknek, amilyen én is vagyok. New York, Amerika egyik központja a Nagy Alma, a város, ami sosem alszik. Sok neve és címe van a városnak, de én most másra vágyok, egy kis nyugalora. Véletlenül került a kezebe egy város szélén, nyugodt környéken lévő kocsma szórólapja. Nem tudom, hogy mire számítsak, de felhívja a figyelmemet a hely. Könnyen találom meg. Kiszálok az egyszerű fekete Subaruból. Sok autó van, mondhatjuk, hogy gyűjtöm őket, de ez nem lenne igaz, ahogy a sok jelző sem, bár egy átlagos családhoz képest igenis több van, int amit a személyem igényel. Minden helyzethez van valami. Ha konferenciára megyek, akkor általában ezt a kocsit használom, hiszen kényelmes, tág az utastere és hulla kényelmes, unkába valamivel szerényebb sport autót használok, míg a tárgyalásokra inkáb a jeepemmel indulok, mert azt mondják, hogy nagy ember nagy autóval jár, így akarom jelezni, hogy igenis olyan ember vagyok, akivel számolni kell. Most is egy orvosi konferencián veszek részt. Már háro napja tart, az agyam tele van hormonokkal, új gyógyászati módszerekkel, gyógyszerek neveivel és mindennel, amive egy orvos foglalkozhat. Most nem akarok ezzel foglalkozni. Az autó akkor indul, amikor én akarom, a szállásom még holnapra kifizetve, így nem lehet gond, ha csak kora délután indulok haza. Az út így sem lesz rövid, de szerencsére a kocsi kényelmes, így aludni is lesz hol, ha esetleg későn indulok vagy rám esteledik. Akkor újra. Tehét kiszállok a kocsiból és besétálok az épületbe. Látok néhány kellemetlen alakot, de a pultos némán törölgeti csak a poharakat. Nem nagyon érdeklődik a vendégei felől, biztos jobb neki, ha nem tudja, hogy ki fia borja vetődik hozzá és iszik egy ört. Tőlem sem kérdez, maximum annyit, hogy mit tölthet.
- Valami töményet kérek és egy hideg sört.
Adom le a rendelésem, majd fizetek és leülök egy üres asztalhoz, hogy aztán lehúzzam a töményemet és elkezdjem a sörömet iszogatni, miközben a hölgyfelhozatallal szemezgetek. Nincs hiányom, hiszen Freja vár rám, de attól még nézelődhetek.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

mutant and proud

avatar
független
loneliness is a gun
Play By : Chloe Grace Moretz
Hozzászólások száma : 29
Kor : 22



TémanyitásTárgy: Re: Oakenhaven Inn, Wildwood State Park, New York   Szomb. 28 Feb. - 16:31



Jürgen & Victory


Különleges érzés kihúzni egy másik érző lény hátából egy harminc centis fémdarabot… Azonnal eldobom a pengét, miközben a férfi hátán lévő tenyerem alatt az izmai megfeszülnek. Minden elismerésem, hogy egy hang nélkül tűrte.
A vérzés elállásával érzem, ahogyan teste elernyed, és mivel nincsen több okom arra, hogy kezemet a hátán tartsam, elengedem azt. Még jó, hogy sötét van, így nem látszik az arcomon megjelenő halovány pír. A fenébe, ennek most nincsen itt az ideje! Csak csináld, ne gondolkozz!
Indulnék, hogy tegyem tovább a dolgom, de a mutáns felém fordul, kezeit pedig a vállaimra teszi. Mélyen a szemembe néz, és hiába is próbálom, nem tudom kerülni a tekintetét. Zavarba jövök, bűntudatom van, és ez érezhető az egész testemen. Hiába nem akarom, de elárul engem, felad, mint egy bűnözőt.
Sok mindenre számítok, de a köszönetre nem. Egyszerűen képtelen vagyok tovább abba a fürkésző, elfogadó szempárba nézni, lesütöm pillantásom. Egyszerűen fogalmam sincsen, hogy erre mi volna a helyes, a normális reakció. Nagy szerencsémre nincsen időm ezen gondolkozni. A katonák zajosan kijönnek a kocsmából, én pedig már tudom, hogy mit fogok csinálni.

A véletlenek segítségével az összes puskagolyó érintetlenül hever a lábaimtól egy méterre, egy láthatatlan vonal mögé rendeződve. Mindenki tudja, hogy most jött el a „mindent vagy semmit” harc utolsó fejezete, amely eldönti a továbbiakat.
A férfi mögém áll, és érintésétől megmerevedek egy pillanatra. Szinte el is felejtettem, hogy itt van…
Robbanásként hatol belém az energia, és nem értem. El sem tudom képzelni, hogy mit csinál. Kétségbeesek, így alig hallom meg egyre halkabb hangját. Mert ő bízik bennem. Jobban, mint magában. Mert rám hagyja magát, és az egészet… Rám.
Hiába akarok, nem tudok tiltakozni. Hallom, ahogyan térdre esik, majd szemem sarkából látom eldőlni a homokban. Ó, te jó ég! Ez nekem nem fog menni.
Mintha csak egy jel lenne: amint a mutáns arca a homokhoz ér, a katonák  utolsó erejüket bevetve még gyorsabban rohanni kezdenek felém. Rohannak felénk. Már tíz méter sem választ el minket, és a távolság egyre csak csökken.
Hat méter…
Gondolkozz!
Öt…
Gyerünk!
Négy…
Csinálj már valamit!
Három…
MOST!
Nem maradt időm. Ennyi. Kész. Vége. Felemelem a kezeimet, de helyettük a tőlem egy méterre lévő tölténykupac felé fordítom a tenyeremet. Nem gondolkozok, nem irányítok. Hagyom, hogy az energia felszabaduljon, hogy kitörjön belőlem. Beleadok mindent, többet, mint kellene. Ordítok, miközben a kék fénysugár a tölténykupac hozzám közelebb eső részébe robban. Az összes golyó kéken felizzik, és a fizika törvényeinek megfelelően gyönyörűen emelkedni kezd.
Alkottam, létrehoztam egy mutáns gépfegyvert: a golyók saját gazdáik felé száguldanak, átszaggatva őket több helyen. Irdatlan erejű a töltényeket érő fénysugár, a hőtől félig folyékonnyá válik a fém, amely lyukakat éget az emberi húsba. A párás tengeri levegő víztartalma gőzzé alakul, mely elrejti az egész szituációt. Az orromig is alig látok, és égek a forróságtól. A háttérben velőtrázó sikolyok, és halálhörgés szimfóniája szól; a sós illatba égő hús szaga keveredik.
Képességem a körülöttem lévő levegőből a hőt azonnal elvonja, de ez vajmi kevés: messzire mentem. Lerogyok én is a földre, fejemet lehajtva igyekszem levegőhöz jutni. A kocsma irányában négy holttest hever.
Ne ájulj el, ne ájulj el… – suttogom magamban. Most másnak van szüksége rád.
Jártányi erő sincsen bennem, de arra még képes vagyok, hogy a földön ülve kitapintsam a férfi gyenge pulzusát a nyakán. Nem szeretnék „tolakodó” lenni, de a csuklója sokkal messzebb van.
Él! – könnyebbülök meg. Nem halt meg! Főképp nem miattam. Ez… Csodálatos érzés.

Minden vágyam az, hogy lehajthassam a fejemet a homokba, a férfi feje mellé; de nem tehetem meg. Mert vannak mások is… Szédelegve, nem teljesen tisztán látva, a mutáns kabátja zsebe felé nyúlok, és betegesen reménykedem abban, hogy van egy tartalék öngyújtója. Az egész környék sötét, és kihalt, így… Kell, hogy legyen ott egy öngyújtó.
Nem tudom, hogy mivel érdemlem ki, de kérésem teljesül, így béna ujjakkal próbálom felkattintani a gyújtót. És amikor sikerül… Ó! Talán ilyen érzés újjá születni.
Pár percig nézem a kis lángocskát, és csak eztán veszem le elfehéredő hüvelykujjam róla. A mellettem fekvő, sápadt arcú férfira nézek, és megállapítom, hogy így, elernyedten az arca egészen másként fest. Védtelennek tűnik, bár lehet, hogy csak a hamuszürke bőrszíne miatt.
- Ébredj – szólok halkan, és tétovázok egy picit. Most hozzá merjek nyúlni? Nem, te hülye! Ilyenkor száz méteres távolságból szoktak próbálkozni…
Valahol mélyen igazat kell adnom magamnak: most nem gondolhatok semmi másra. Egyetlen célomnak kell lennie: hogy a férfi magához térjen. Valahogy. Ez nagyon gáz…
Óvatosan megrázom a vállát, de sokat nem érek el vele. Komolyan, már annyira gyerekesen viselkedem, hogy látom magam előtt édesapám rosszalló arcát. Ez a kép, mintha tűz lenne: azonnal leküzdöm az érzéseimet. Ez csak elhatározás kérdése.
Finoman megemelem a fejét, és valami ösztönös késztetés hatására tenyeremet az arcához nyomom. Majdnem hátrahőkölök, amikor látom: halványkéken izzik fel a bőröm. Alig érezhető, de kellemes módon a bennem lévő energia csökken, a férfi bőrszíne pedig újra kezd egy élőére hasonlítani, fokozatosan megy át a hullaszínből a normálisabb árnyalatok felé.
Bassza meg, én ilyet is tudok!? Csodálkozástól kerekre nyílt szemmel húzom el a kezem, amikor először látom megrebbenni a szemhéját. Várok, üres fejjel figyelem, amint kinyitja a szemét. Aztán…
Egyszeriben elönt az összes érzelem, ami az elmúlt fél órában ért. Látva, hogy tényleg él, tudva, hogy innentől… Hogy nem az én kezemben van az irányítás… Megkönnyebbülök. Ugyanakkor felfogom, hogy hat, azaz HAT ember halálát okoztam, hogy én robbantottam ki a harcot, hogy majdnem megsebesítettem mutánsokat is, hogy mennyire nem vagyok a magam ura, hogy mekkora erő lakozik bennem, hogy…
Sok. Ez az egész sok. Belenézek a barátságos, megértő kék szempárba, és zokogni kezdek.




Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

mutant and proud

avatar
Tanár
let me to help you
Play By : Chris Hemsworth
Hozzászólások száma : 257
Kor : 28



TémanyitásTárgy: Re: Oakenhaven Inn, Wildwood State Park, New York   Szomb. 28 Feb. - 0:34

A harc elcsendesült egy időre - Az ellenfelek a homokba hullottak. Egy pár másodpercig csak a tenger halk morajlása hallatszott a csatatérré vált parton, és a kósza, fehér holdfény úgy ömlött végig az óceán felett, mint a hűs, megnyugtató morfium.
A lány Jürgen mellé ért. Gyrosan megtudakolta, jól van-e a férfi, majd egy gyors és határozott mozdulattal kihúzta a kést Jürgen hátából, másik kezét a férfi vállára támasztva.
Volt ebben valami...
Idilli.
Az északi arca eltorzult egy pillanatra az éles fájdalomtól, majd megszűnt a nyilallás. Megfordult és a lány szemébe nézett. Vállára tette a kezét. Mosolyogva fürkészte a másik arcát és pillantását, egyik szeméből a másikba fúrva a saját tekintetét. Egy rövid ideje volt kutatni szőke társa szemeiben, amire nem volt esélye a harc kezdete óta.
- Nem remegsz meg a veszélybe nézve és nem fordítod el a tekinteted, csak... Teszed, amit teszel.
Jürgen nem tudta türtőztetni a mosolygást.
- Ez... Ilyen egy bajtárs. Köszönöm.
Nem volt több idejük, mert az utolsó talppon maradt katonák máris úton voltak feléjük. A lány nekiiramodott a legközelebbi fedezék lehetőségének, Jürgen pedig nem habozott követni, ámulva társa lélekjelenlétén. Tanulta ez a lány a gyors cselekvést... Vagy neki is ösztönösen megy? Nem tudta nem észrevenni a jeleket... A harcos jelei. Igen. Keveseknek adatik meg az ösztön, a futni vagy harcolni érzéknek az a kombinációja, ami született küzdővé, túlélővé, harcossá teszik az embert. A blokkolás helyett a cselekvés idegpályája, a mélyen a tudatalattiig az emberbe kódolt küzdeni vágyás. Az északi most már teljesen biztos volt benne, hoyg a lány különleges... Nem a képessége miatt. Hanem azért az elszántságért, amivel képes túlerővel szemben cselekedni, társa hátából kihúzni a kést rezzenéstelenül.
Követte a lányt a terasz takarásába és figyelte, amit a fáklyákkal tett.

Ritka az a pillanat, amikor Jürgen Stark nem ragadja magához a vezetést az éles helyzetben, most mégis szinte a hátsó ülésről figyelte, ahogy a lány tette az egyik dolgot a másik után. Gyors, nem elkeseredett, hanem jól átgondolt lépések voltak, a férfi pedig gyorsan nekiállt kikapkodni a fáklyákat a helyükről, hogy a másik keze alá adja őket. A férfiak gyorsan megkerülték a fedezéküket és tüzet nyitottak, a belobbanó szeszláng energiáját felhasználva a lány pedig megállította a golyókat a levegőben. Jürgen ebben a pillanatban tehetetlenül nézte és csodálta a jelenséget. Ezt meg... Hogyan... Ez...
A rum tüze kavargó sárga fényt vetett a kis buckákra, a nedves homokra, az alakok hosszú árnyakat írtak az éjszakába és a szőke lány úgy állt a tűz fényében, kibomlott hajjal, mint valami elszabadult, bosszúálló démon. A férfi várta a következő fordulatot, a láng azonban kilobban, túl korán, túlságosan korán...

A férfiak máris elrugaszkodtak, rohamtempóban közeledve feléjük, a pillanatok pedig elkezdtek leperegni a férfi előtt. Nem tudom most már mind a négyet elkapni és nem tudom megvédeni őt... De nem is erre van szüksége...
Jürgen a lány mellé lépett és mindkét kezét a vállaira tette. Még egyszer elengedte az erejét. A megfáradt testben kitörve zubogott végig az energia, csontokon és ereken, izmokon, inakon, bőrön és idegeken. A katonákból kinyert erő elég volt a sebek beforrasztására és Jürgen nem is szívott ki mindent, mert nem akarta megölni a férfiakat. Ez most mind végigrobogott a karjain. Nem elég. Nem lesz elég. Nem gyógyítanunk kell most, hanem... Tűzerő kell. A férfi becsukkta a szemét és koncentrált. Tette, amit tenni kellett. Csak kiadta magának az utasítást és csinálta. Falak törtek meg, áradások indultak el. Saját ereje zuhanni kezdett, ahogy minden magában talált energiát, minden életerőt kisajtolva a karjain keresztül a lányba töltött át. Érezte, hogy lábai megvonaglanak, és látta a világot meglendülni maga körül. Egy lövése lesz.
- Ennek elégnek kell lennie... - mondta társa füléhez hajolva, halkan, fáradtan. - ... Gondolj csak arra... Egyensúly... Egyensúly, menni fog... Csak arra koncentrálj, és sikerül...
A lábaiból kifogyott az erő és a homok pedig indokolatlanul gyorsan közeledett.
Az északi térdre esett és a homokba borult. A hangok és a fények messziről, egyre messzebbről jutottak el a tudatába, mint ahogy az ember a sötét tóba merülve alulról látja a víztükör szétfutó gyűrűiben megcsillanó napsugarakat távolodni.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

mutant and proud

avatar
független
loneliness is a gun
Play By : Chloe Grace Moretz
Hozzászólások száma : 29
Kor : 22



TémanyitásTárgy: Re: Oakenhaven Inn, Wildwood State Park, New York   Kedd 24 Feb. - 21:31



Jürgen & Victory


Hirtelenül és otrombán ront be tudatom lecsitított folyamába a férfi: forgószélként, a fenébe is! Tankként vágtat el mellettem a combig érő vízben gázolva. Oké, neki csak éppen térd felett ér, de ez most nem lényeg.
Először a helyzet komikus mivolta tudatosul bennem, és csak eztán a véresen komoly, és tényleg véres igazság: a szemem láttára fogják kinyírni.
- NE! – szalad ki a számon, éppen akkor, amikor az első olyan golyó útnak indul, amely célba ér. Vörös vére apró szemcsékké szétrobbanva diszpergálódik a levegőben; furcsa felhőként fújja tova a szél. Ez nagyon beteg gondolat volt. Egyet kell értsek magammal, de mégis, annyira lenyűgöz a látvány: az elsőt egy egész golyózápor követi, amely eltalálja a férfit. Minden becsapódáskor halvány, sárga fény villan: minden egyes pislákolás újabb és újabb energia utakat nyit meg bennem. Mintha az erő nem csak hirtelen, a semmiből lenne ott, hanem keveredve a véremmel, azzal együtt az ereken túl találna magának egy új utat. Ezt az egészet nézni is olyan… Csak furcsa. Ez… Ez a pasas golyóálló, bassza meg!
Kiáltása rángat vissza a jelenbe: hihetetlenül elszégyellem magam. A Hold fényét visszatükröző hideg, kék szemek átvilágítanak, és adnak valami pluszt. Mert meg akarok felelni ennek a pillantásnak. Mert meg akarom csinálni.
Amint visszafordul, mintha csak egy gombot nyomtak volna le az agyamban lévő kezelőpulton, megindulok. Sebes léptekkel haladok előre, karjaimmal mozgásomat segítve hadonászok. Örömmel eszmélek rá, hogy nem fáj a vállam, és félelem nélkül tekintek az egyre erősebb fénnyel szikrázó tenyeremre.
Még mindig távol van tőlem asztaltársam, amikor eléri a katonákat. Óriások, kősziklák verekedése indul el, én pedig tágra nyílt szemekkel nézem mind azt a sok sérülést, amelyet mindannyian elszenvedtek. Látom az emberek lila véraláfutásait, és látom a mutáns lőtt sebeit.
Nem törődve semmivel, ösztönösen az egyik katona irányába fordítom a már kéken izzó tenyerem, és szabad utat engedek a bennem lévő erőnek. A kék fénynyaláb eltalálja a férfit, aki hanyatt esik, majd mielőtt újra feltápászkodna, egy darabig nem mozdul. A fenébe, ez kevés volt, Vic!
Nyújtom a kezem egy másik katona felé, amikor reccsenés, ordítás, majd egy fémes hangot követő finom puffanás hallatszik. Még mindig túl messze vagyok ahhoz, hogy a képességem használatán túl bármit is tegyek, de a sápadt, szürkés fényben is tisztán látom, ahogyan a kés beleáll a mutáns hátába…
Rohanni kezdek feléjük, de mire odaérek, a férfi már megoldja a helyzetet: kitépi magát a katonák kezéből, és képességét felhasználva elszívja azok… Erejét. A másik kettő, távolabb álló férfi futni kezd a teraszon maradt, a kocsmárossal és annak puskájával hadakozó másik kettő, megmaradt tag felé.
- Jól vagy? – kérdezem aggódó hangon, amikor mellé érek. Nem nincsen jól! Nézz már rá, baszd ki! – visítja a jobbik eszem, és nem merek a kék szempár irányába pillantani. Látom, ahogyan a sebek hihetetlen sebességgel forrnak össze, és szinte gondolkodás nélkül a hátából kiálló késhez lépek.
- Bocs – mondom, és jobbommal megmarkolva a nyelet, bal kezemet a hátára támasztva egy nagy rántással kihúzom a pengét. Azonnal, mintha tüzes vas lenne dobom el: annak az embernek okoztam fájdalmat a kihúzásával, aki eddig csak segített nekem. Nézem, ahogy eláll a vérzés, tehát a tépett zakó alatt beforr a seb; de látom, hogy a mutánsnak fogytán van az ereje.
A két katona végképp összerogy, arccal előre kóstolják meg a tengerparti homokot. A kocsmából lövés hallatszik, és a négy, megmaradt katona lép ki fegyverrel a kezében a teraszra. Rajtuk kívül senki sem áll, csak pár földön fekvő sziluett vehető ki. Ó, remélem, hogy még éltek!
Rápillantok a mellettem lévő mutánsra, és némi félelemmel állapítom meg, hogy a katonák fele még életben van, de már csak mi ketten vagyunk talpon a hazai táborból. Látva képességének erejét biztos vagyok abban, hogy még így, fáradtan is sokkal többre képes, mint én. Gondolkozz, a fenébe is!
Majd, hogy a létező legközhelyesebb hasonlattal éljek: fény gyúlik a fejemben: „fény”! Majdnem a homlokomra is csapok drámaian, de idő hiányában inkább ezt a lépést inkább kihagyom.
- Gyere! – szólok hátra a férfinak, és eliramodom a terasz ellenkező vége felé. A katonák „rendes ember” módjára a jobb oldalról lévő, a parkoló irányába mutató lépcsőn futnak felénk. Eszembe jut a sok kis asztali lámpás, és a korláton lévő fáklyák sora. Mindössze időre van szükségem, hogy meggyújtsam. De időd nincs…
Sprintre válok a bokáig érő homokban, és hamarosan már a terasz sarkához érek. Beugrom a várható golyózápor elől fedezéket biztosító korlát felé, és csak reménykedem abban, hogy a mutáns is ide fog érni, még a lövések előtt. Illetve abban bízom, hogy ezek az izomagyú barmok jobban hisznek a saját győzelmükben, és a mi kudarcunkban, mint a józan eszükben. Ha utóbbi van akár az egyiknek is, aki látva „menekülésünket” visszamegy a teraszra, nekünk lőttek, szó szerint.
Felkapaszkodom az alsó korlátra: a part erről az oldalról sziklákkal és mélyedésekkel tarkított; ahhoz, hogy a kiülő egy szintben legyen itt egy körülbelül másfél méteres emelvény volt szükségszerű. Felhúzom magam, és macskaügyességgel elcsenek egy doboz gyufát a legközelebbi asztalról, a kis lámpás mellől. Mintha csak az ég is nekem kedvezne, megpillantom tőlem egy pár méterre a rumos üveget épen. Némi alkohol még lötyög az alján, de a semminél az is jobb. Ez kell most!
Szerzeményeimmel visszakúszok a biztonságos helyre, és a sarokra leszúrt fáklyáért nyúlok. A rumot ráöntöm, majd egy égő gyufát repítek rá. Tűz lobban fel, pupilláim összeszűkülnek, a fény ereje pedig több ösvényen át átjár. Veszek egy mély lélegzetet és kiállok a közeledő katonák elé.

Még pont időben cselekedtem, a saroktól tíz méterre állnak velem szemben. Csak merem remélni, hogy a megmentőm nem fog kiállni mögém.
- Tűz! – ordítja a katonák vezetője. Izmos válla megcsillan a holdfényben, de a saját vérétől mocskos, lógó ingje elrontja az összképet.
Szinte érzem azt az erőt, amellyel a golyó útnak indul. A stégen megismert, bennem lakozó, nem evilági „lény” újra használatba veszi a testem és képességem: utóbbi pontos irányításával az összes golyó a homokba hullik, tőlem egy méterre. Golyózáport golyózápor követ, szinte már periodikusan, én pedig egyre csak nézem a tüzet, és engedem útjára a belőlem kiáramló kék energiát.
Ravasz kattan, de már nem történik semmi: a homokban, a földön hever egy kupacban mindaz, ami az életüket jelentette. Csatakiáltással indulnak el felénk, és amikor a legnagyobb szükségem lenne rá, amikor végre támadni, és nem védekezni szeretnék, a fáklyában lévő olaj elfogy, és a tűz kialszik.
Szívás. Na ja.



Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

mutant and proud

avatar
Tanár
let me to help you
Play By : Chris Hemsworth
Hozzászólások száma : 257
Kor : 28



TémanyitásTárgy: Re: Oakenhaven Inn, Wildwood State Park, New York   Hétf. 23 Feb. - 22:42

18+
Victory és Jürgen

A lány a lövés irányába haladt és Jürgen is habozás nélkül indult meg erős csapásokkal a part felé. Egy rövid ideig egymás mellett úsztak. A férfi gyorsúszásban szelte a vizet, egy másodpercet sem késlekedve. Ahogy kijjebb értek, a katonák lassan kezdtek felülkerekedni a teraszon, ők pedig egy kisebb ívben megkerülve azt, a homokos part felé tartottak, ahol ki lehetett sétálni a vízből. A parti víz puha, sekély fenekét elérve mindkét mutáns lábra állva gázolt tovább, három katona pedig fegyverrel a kezükben indult meg le a teraszról, hogy befejezzék, amit elkezdtek. Látszott, hogy a józanság már elpattant az ütközetben, mindenki túllépte az ép ész szabta határokat. A csillagász nőt egy elrepülő szék terítette le, társa, amikor megfordult, egy jobb horoggal került szembe, ami egyenesen a korlátot reccsenéssel átszakítva a tengerbe taszította. Ed habozás nélkül tüzelt Remington puskájával, a csúszókart gyors ütemben húzva le és fel, a férfiak pedig felborítottak egy asztalt fedezéknek, ami mögé lapulva maguk is fegyvert rántottak.

A lány megállt, lábát megvetve a combig érő vízben és várta az ellenfeleket, Jürgen azonban megkerülte és tovább gázolt. A fegyveresek a partra értek, ám ő ekkor már a térdig érő vízben járt, amiben gyorsabban haladt előre. A katonák kiabáltak, majd egy pillanatnyi habozással később tüzet nyitottak a férfira.
A torkolattüzek ragyogása sárga fényt és hosszú árnyékokat vetettek a tengerpart sós homokjára. A férfi felemelte jobb karját védekezően. A golyók sárga csíkokat rajzolva repültek neki, és zakóját, ingét tovább szaggatták, ahol becsapódtak. A férfi bőre újra a ragyogó, kavargó, sárga fényben izzott, mint a sarki fény egy távoli bolygón, mint valami izzásig hevült vas-nikkel magma, és a ragyogás szétfutott mindenhol, ahol eltalálták a töltények.
- Most pedig utánam! Gyerünk, mutasd meg nekik, előre!
A férfi csípőből hátrafordulva, a lány szemébe nézve kiáltotta a szavait. A sárga fények, a villogó torkolattüzek, a teraszon a kiborult fáklyák lobogása sötét-világos kontrasztban emelték ki Jürgen arcélét, vonásai nagy részét sötétségben hagyva. A szemei azonban látszottak, ahogy táncolva tükröződtt bennük a lobogó lángok képe. Visszafordult a katonák felé és teljes erőből indult meg feléjük, ökölbe szorított kezének ujjai között sárga, derengő, lüktető fény szivárgott. A katonák megriadtak és hátrálva tüzeltek tovább, a sárga fények pedig haragosan kavarogtak... Vér fröccsent, ahogy egy lövés feltépte Jürgen vállán a bőrt és a következő átfutott a bal karján, újabb sötét cseppeket repítve mindenfelé. A férfi pedig teljes erőből csapódott a legközelebbi katonába, ahogy vállal elsöpörte a lábáról a férfit, majd egy bal horoggal folytatta a támadást. Az blokkolt, de nem volt elég, messze nem volt elég az ereje... Tompa reccsenéssel tört el a katona alkarja és nyögve esett térdre, Jürgen pedig megremegett, ahogy derékban egy kés szaladt a hátába...

Két másik társuk futott a part felé segítségként, a még talpon áló két katona pedig közrefogta a férfit. Jürgen hmegpördült és válánál ragadta meg a hátába kést állító katonát. Képességének ereje szétfutott ujjai alatt, a férfi testében pedig gátak szakadtak át, falak törtek meg, erek roppantak össze, ahogy az életerő durva hullámokban folyni kezdett Jürgen keze felé. Pillanatokon belül elkezdett sápadni a fegyveres. Társa hátrébb lépett és oldalfegyverét emelte Jürgenre... Ő pedig arcával arrafelé fordult, bal kezét nyitott tenyérrel felfelé emelte fel és a másik férfi megingott, ahogy bőrének pórusain sötét, fekete-karmazsin cseppek folyamai indultak kifelé, hogy egy pillanatig lebegjenek a levegőben mint a vákuumkamrában tartott higany, hogy aztán ívekben repülve mind Jürgen bal tenyere felé induljanak meg. A két katona életereje, mint két forró folyam, ömlött végig az északi karjain, erővel töltve fel őt, összezárva a sebeket, szorosra húzva az izomrostokat, lecsukva a felszakadt bőrt, az ereket... A két katona lábai megroggyantak, társaik azonban előreszegett fegyverekkel tartottak Jürgen felé, aki nem tudta, mennyi sérülést tud még kivédeni a máris szakadozó ellenállása...
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

mutant and proud

avatar
független
loneliness is a gun
Play By : Chloe Grace Moretz
Hozzászólások száma : 29
Kor : 22



TémanyitásTárgy: Re: Oakenhaven Inn, Wildwood State Park, New York   Hétf. 23 Feb. - 17:20

18+





Jürgen & Victory


Kezemet kitárva, lebegve a víz felett az idő számomra megáll. Innen  fentről minden annyira más! A vakító fény, mely lassan haladva növekszik, láthatóvá tesz mindent. Nézem, ahogyan a fény halad, figyelem, ahogyan eközben az emberek és mutánsok látszatra szoborrá merevedtek a harc közben. Látom a kocsmárost, ördögi vigyorral az arcán, gépfegyverrel a kezében – biztosan a rumos tea teszi; látom a teraszon beszélgető fiatalokat egy katona mellkasán térdelni; és látom az a furcsa, igazán különleges férfit, aki velem szemben ült: ökle csapásra lendül, bőréből halvány fény dereng. Minden olyan egyszerű…

Fel sem fogom, de már a vizet nyelem, amennyire lelassult az előbb, most annyira vált gyorssá számomra a világ. Mintha más síkokról figyeltem volna…
Nagy levegőt veszek, és a sós tengervíz átjárja a tüdőmet. Először köhögni szeretnék, majd rájövök, hogy ez annyira… Hmm. Megnyugtató. Izmaim elernyednek, és háttal a fenék felé zuhanni kezdek a csábítóan veszélyes mélybe; a fény a felszínen egyre halványabban pislákol, majd elhal…

„Sírt nekem, sírt és koporsót,
Mélyen fekvőt föld alatt!
Hol nem élnek érzemények,
Hol nincs többé gondolat.
Oh fej, oh kebel, te kettős
Átok életem felett!
Mért kinozni lángcsapásu
Ostorokkal engemet?
Mért a vágy e lázas agyban,
Szállni csillagok fölé?
Hogyha őt a sors haragja
Földön csúszni rendelé.
Vagy ha száll e vágyak szárnya,
Mért nincs rajta égi toll?
Mely vigyen, hol a magasban
Halhatatlanság honol;
És ha puszta nékem üdvben
E világ, mért a kebel,
Megteremtve, hogy lakóul
Örömet fogadjon el?
Vagy ha van szív, mely a kéjben
Föllobogva érzene,
Mért reám e jégtekintet?
Boldogságnak istene!
Sírt nekem, sírt és koporsót,
Mélyen fekvőt föld alatt,
Hol nem élnek érzemények,
Hol nincs többé gondolat...”*


- Gyerünk, gyerünk, kisasszony, tessék küzdeni… Ébredj fel, hallod? – szól egy még új, de régi ismertség érzetét keltő, lágy hang. Morgok valamit, de nem önszántamból teszem. Minden olyan… Üres.
Aztán egy pillanat alatt… Felpattannak a szemhéjaim, és egy másodperc alatt újra megtelik a fejem gondolatokkal. Érzésekkel. Mindennel.
Eszembe jut, hogy mit tettem; hogy küzdelem nélkül mentem volna meghalni, csak hogy láthassam a családomat újra; eszembe jut a halk, hátborzongató suttogás a halálról; érzem újra, ahogyan egy erős kéz megragad, és kiránt a maszlagból; átjár a kapott erő, amely meggyógyított és feltöltött; és érzem a mutáns a kőkemény karját, amellyel gyengéden tart; hallom a hangját; látom az arcát.
- Ó! – szalad ki a számon. Ha megerőltetném magamat, se tudnék most értelmeset mondani.
Lövés dördül, és fejemet a part felé kapom, ahol az emberek kezdenek fölénybe kerülni. Anélkül, hogy megmentőm arcára néznék, vagy szólnék bármit is, tempózni kezdek teljes erőbedobással a part felé. Én nem tudom, hogy milyen képessége van, vagy hogy mit tett velem, de régóta nem éltem ennyire. Az energia, amely kilökte a vizet a tüdőmből mélyen, a sejtjeimben hatott, és állította őket készenléti üzemmódba. Ennyire erősnek még talán sosem éreztem magam.
Látom, amint az öreg kocsmárost a falhoz vágja az egyik katona, és szívemben egy tompa kés fordul meg. Ez én miattam van. Mert annyi eszem volt. Mert a pallóra jöttem kettővel, aztán meg akartam fulladni. Mert megmentésre szorultam.
Annyira feldühít a gondolat, hogy engem kellett megmenteni valamitől, hogy majdnem hangosan ordítani kezdek dühömben. Érzéseim lángolnak, de meglepő módon, annak ellenére, hogy most lenne mit kiadnom magamból, képességem még nem vette át az uralmat.
Figyelj! – sikítja a tudatalattim, és farkasszemet nézek a part széléhez futva közeledő három katonával. Csak merem remélni, hogy mögöttem van a mutáns annak ellenére, hogy ennyire „szépen” elmentem mellette.
Hiszen a jót akarod! – ordítja a kaján kis hang, és egyet kell vele értenem. Majd megköszönöm, hogyha életben maradt mindenki. Addig pedig… Talán először érzem azt, hogy nem fog semmi baj történni, ha magam maradok. Mert a képességem velem van.
Felállok a most már csak combig érő vízben, egy elmeháborodottra is illő mosollyal, kitárt kezekkel várom a katonákat.

*Petőfi Sándor: Halálvágy

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

mutant and proud

avatar
Tanár
let me to help you
Play By : Chris Hemsworth
Hozzászólások száma : 257
Kor : 28



TémanyitásTárgy: Re: Oakenhaven Inn, Wildwood State Park, New York   Vas. 22 Feb. - 19:19

Victory és Jürgen
18+

Abban a percben, ahogy Jürgen eltörte a férfi térdét, a gyulladáspontig hevült feszültség elpattant és minden elszabadult. A férfi látta, hogy a pallón verekdés tör ki és látta a nőt térdre esni.
Basszus, most nem tudok neki segíteni... Gyerünk szöszi, kapd össze magad, tudom hogy benned van, amire szükséged van.
A nagy asztalnál szintén elszabadultak az indulatok. A férfiak felpattantak, hogy társaiknak segítsenek és az egyik egyetemista fiúnak valahonnan támadt annyi őrültséggel határos bátorsága, hogy a legnagyobb nyakába vetette magát hátulról, megpróbálva visszatartani a katonát. Az nem egészen másfél másodperc alatt áthajította a fiút a vála felett, bele a szomszédos asztalba és lendületből oldalba is rúgta, azzal a fordulattal. Korsók repültek, a parázsfáklya mellett álló mutáns nő akarata erejével tárgyakat mozgatva hajigálta a férfi felé, amit csak tudott. Tehetséges telekinézis-használó volt, ám nem képességével volt a hiba, amikor a repülő korsókkal, székekkel nem tudott megakadályozni négy harcrakész volt tengerészgyalogost. Azok megfordultak, hogy most őt kapják el, ám mindeközben nem vették észre, hogy késő volt...

Recsegés ropogás közepette érkezett Jürgen négyük közé. Az északi, ahogy elrugaszkodott a vészesen nyekergő deszkákon, a legközelebbi asztal felkapva rohant előre teljes erőből, és faltörő kosként robbant be a négy férfi társaságába. Ketten egyből hátrestek, egy harmadik még időben megvetette a lábát, a negyedik ügyesen Jürgen nyakába kapaszkodott, hogy magával húzza az északit. Ő pedig térddel előre érkezett, és bár a tengerészgyílogos elég gyorsan gurult ki a lecsapó támadásból, el kellett engedje Jürgent, és váratlanul érte a bordái közé érkező jobb horog, amitől egyből összecsuklott, ahogy a padlóra zuhant, hogy aztán arrébb másszon. Másodpercek, másodpercek, nem volt képes újra felállni még egy kis ideig...
Ekkor azonban Jürgen hátán robbant ezer darabra egy szék. A férfi térdre rogyott, ám fájdalmat nem érzett. A kavargó fények, mint valami izzó plazma, nyakán, feltépett zakója és inge alatt a hátán, fején a hajszálai között derengve védték meg, mint a mindig mindenhol ott lévő pajzs, ami a képessége volt. Két katona már talpon volt és meglepetten hőköltek vissza egy pillanatra, ám nem akasztották meg a támadást. Ütés követett ütést, ellencsapást blokk, előrelépést kitérés. Harmadik társuk talpra állt, és lassan,d e biztosan szorították a férfit hátra, a víz felé. Jürgen pedig minden ütésnél érezte a lassan ujjai közé szivárgó erőt.

A csillagok ragyogása betöltötte az óceánt. A hold magabiztosan szállt felfelé a pályáján és az éjszakát betöltötte a fehér fényesség. Ősi erővel hullott alá a fény csendes, átható ereje és eltörpülni tűnt benne az apró kis ütközet az emberek között az öböl partján. A harc, aminek a heve egyik pillanatról a másikra szökellt felfelé. Jürgen Stark öklei között olyan halovány lángok futottak szét minden ütésénél, mintha csak egy parázsló tábortűz lobbanó lehelletei volnának, ám egyetlen találatától több lépést hátráltak támadói. Immár négyen voltak egy ellen. Nem telt el másfél perc a harc kirobbanása óta, és a hat támadó a két mutánssal kiegyenlített párviadalba került. A lány a pallón küzdött két zsoldossal, négy társuk a teraszon folytatta küzdelmét Jürgennel, akinek halványan derengő öklei forró pörölyként repültek körbe. Nem tudott kitörni a gyűrűből, túl képzetten mozogtak együtt a férfiak, ám ők sem tudtak felülkerekedni Jürgen emberfeletti erején. Mint amikor egy medvét farkasok támadnak, küzdöttek a hadszíntérré vált teraszon. Ötödik társuk, akit Jürgen az asztalba vágott, ekkor kezdett feltápászkodni... A másik két mutáns - A kockás inges fizikus és a csillagásznő - pedig máris rajta voltak, Ed pedig kicsoszogott sörétes Remingtonjával a kezében... Jürgen pedig már érezte a forró energia növekedését, látta, ahogy akarata előtt a négy támadó ereje fogyni kezd, bőrükből sötét, karmazsin csíkok kezdenek kifutni, a pórusokon kiszökellve mintha nem is életerejüket, de vérüket is magába kezdené szívni a képessége.

Ekkor azonban robbanás rázta meg a teraszt, lökéshulláma földre taszította a küzdőket. Kiáltások és sikítások harsantak és a kitörés fénye egy pillanatra földönkívüli nappalba borította a parton kékesfehér fényével. Az északi térden állva megfordult és látta a lányt a víz felett lebegni, szőke haja ezer tincsben lobogott arca körül. A palló már sehol sem volt roncsait a nyer energia bugyborékolva nyomta a vízbe és a két katona sem látszott sehol. Hátborzongatóan félelmetes volt az erő, ami a lányból sugárzott. Még ragyogott gey végtelenül hossző pillanatig... Majd kialudt, a nő pedig hangtalanul zuhant a vízbe, a halk csobbanás kíséretében szétfutó gyűrűk pedig elnyelték, mintha sötét, folyékony éjszaka volna a tenger.
- Ó, nem, nem, nem...
Jürgen ellökte magát a földtől és teljes erejéből öklelte fel az addig háta mögött lévő, épp csak feltápászkodó katonát. Megtette a pár ugrásnyi távolságot a terasz végéig, végigrohant a palló csonka roncsain és ívben belevetette magát a tengerbe. Ujjai között még mindig ragyogott a sárga fény, hát kinyitotta tenyerét és a derengésben meglátta a lányt eszméletlenül süllyedni a tengerfdenék felé. Erős hosszakban úszott felé és megragadta az elnehezült, vékony testet, majd lábainak teljes erejéből rúgta magukat a felszín felé. Nagy levegővel robbantak a felszínre, és a férfi látta, hogy az eszméletlen lány nem lélegzik. Nem volt sok ideje. Miközben hosszú lábainak íves rúgásaival tartotta magukat a felszínen, vél karjával átnyalábolva tartotta a lány, másik kezét pedig a mellkasára téve szabadon engedte az erejét. A szétfutó energia, mint valami forró láva folyt szét annak testében, arra kényszerítve a tüdőt, hogy kilökje a vizet, oxigént követeljen, hogy a gyengülő pulzus erősen kalapálva pumpálja az oxigént szét mindenhova. Pár pillanattal később a lánynak már semmi baja sem volt, Jürgen pedig felemelte a fejét, gyengéden tartva, várva, hogy pillanatokon belül felébredjen. A teraszon nem haltak el a dulakodás hangjai és lövések is dörrentek, a férfi azonban nem tudott odafigyelni, mert a lányra vigyázott, azt várva, hogy magához térjen.
- Gyerünk, gyerünk, kisasszony, tessék küzdeni... Ébredj fel, hallod?
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

mutant and proud

avatar
független
loneliness is a gun
Play By : Chloe Grace Moretz
Hozzászólások száma : 29
Kor : 22



TémanyitásTárgy: Re: Oakenhaven Inn, Wildwood State Park, New York   Kedd 17 Feb. - 20:58

18+ Erőszak, gyilkosság



Jürgen & Victory


Hogy rohadnál meg! – gondolom, amikor a mögöttem loholó egyik undorító katona hozzám ér. Többen is elindulnak mögöttem, több, mint két ember léptétől zajos utam; de a stégre már csak az a kettő lép fel, akik kezdetben hozzánk ültek le.
A picsába!
Lassan lépdelek, arcomat hajam mögé rejtem, amitől titokzatosnak, és talán vonzónak tűnök. Valójában azonban a kétségbeesés ül ki arcomon. Nem tudom, hogy így, hogy a tervemet áthúzták, mit tegyek. Elvégre nem akarok verekedést kirobbantani!
Már tapintani lehet a feszültséget az egész öbölben, amikor egy hátborzongató, hangos reccsenéssel elkezdődik az egész. Villámgyorsan pördülök meg a tengelyem körül, és éppen elkapom a pillanatot, amikor a férfi nyitja a száját az üvöltésre, az engem megmentő mutáns pedig elhajol felőle.
Talán századmásodpercek – amelyeket mindenki éveknek érez – múlva velőtrázó, nem emberi sikoly és üvöltés zengi be a környéket, és elszabadul a pokol.
A teraszon elkezdődik a verekedés, és ezt látva a két izomagyú hülye is elindul felém sok jót nem sejtető, perverz, mocskos tekintettel. Basszátok meg, ne vetkőztessetek le fejben!
Elég egy gyors pillantás, és tudom, hogy vagy én nyerek, vagy ők. Köztes állapot nem létezik. Vagy ők terülnek ki, vagy én; és valamiért úgy érzem, hogy utóbbi esetben a nekrofíliától ezek nem riadnak vissza. Megdöbbent a gondolat is, hogy azonnal az ölés jár a fejemben, majd ráeszmélek, hogy ha én nem ölök, ők akkor is. Meg amúgy is… A látszat sokszor csal. Én vagyok az élő példa. Szerintem senki sem nézné ki belőlem, hogy már öltem embert.
Nagy karcsapásokkal közeledik a vastag szemöldökű, én pedig macskaügyességgel, könnyeden hajolok hátra. Kezeimet leteszem, és mintha csak tesi órán lennék, tökéletes hidat mutatok be. A különbség csupán a befejezés: kezeimre támaszkodva lendítem lábaimat nagy ívben, a kecsességet erőre cserélve. Alulról rúgom orrba a férfit, vére a nadrágomra, a kabátjára, és a földre folyik. Mielőtt a vérző orrát fogó katona bármit is tehetne, úgy rúgom egy jól irányzott bal lábassal tökön, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. A fájdalomtól azonnal lemerevedik, és összegörnyedve terül el a földön.
- Gyere ide, te kis szopós kurva! – üvölti a másik úgy, hogy biztosan hallható volt az öböl szélén is, nemhogy a teraszon. Bár az ottani verekedés zaja se semmi.
Megengedek magamnak egy gyors pillantást a kocsma felé, miközben átlépek a nyöszörgő emberen. Az asztaltársam egy tökéletes dobással találja el az egyik fickó fejét a korsójával, az üveg ripityára törik.
Bármennyire is elnézném a férfit, és a többieket harcolni; egy sokkal sürgetőbb problémával találom szembe magamat. A másik férfi, okulva a társa ostobaságán már ésszel próbál közeledni, amiről kiderül, hogy van neki, nem is kevés. Erős ökölcsapásokkal és rúgásokkal kezd, hamar láthatóvá válik a fölénye. Csak védekezem, és ennek ellenére is súrol egy-két csapás. Minél több, annál rosszabb.
BUMM!
A fickó jobb horga telibe talál, túlságosan kiszámíthatóvávált számára az egyébként bonyolult logikájú védekezésem. Bal vállam találja telibe, és érzem, ahogy az ízület recsegve kiugrik a helyéről. Ordítva a földre rogyok, a férfi pedig fölém magasodik.
A szememet elborító könnyeken át homályosan látom, ahogyan az asztaltársam verekszik egy nagydarab, benga állat katonával. Alsó ajkamba harapok, de olyan erősen, hogy azonnal érzem a vér ízét a számban. Ez némileg eltereli a figyelmemet a vállamról.
Összpontosíts, Victory! – üvölti a tudatalattim, én pedig igyekszem eleget tenni a kérésnek.
Most már nagy részben színlelve, fejemet előrehajtva szipogok. Hajam eltakarja az arcom, így a férfi nem láthatja, hogy könnyeim nem valódiak. Jobbomban az öngyújtót tartom, amely a verekedés közben kiesett a zsebemből. Hál’ az égnek pont jó helyre. Enélkül halálra lennék ítélve.
A férfi lehajol hozzám, és bal karomat megfogva felránt. A vállamat lovak húzzák két irányba, miközben a fájdalom éket ver belé. Felordítok, de úgy igazából.
- Mi az, te kis szajha? Nem tetszik? – sziszegi önelégült vigyorral. – Jeff, élsz még? – vakkantja a társának, és mocorgással kevert nyöszögést hallok mögülem. Jajj, ne!
- De! – kiáltok rá, és felkattintom az öngyújtót. A tűzbe, a meleg, vörös fénybe nézek, és pupilláim apró pontokká szűkülnek. Teljesen szabadjára engedem a képességem, mindenféle irányítást átadva, és szándékomon kívül elvesztve szívom magamba a fény és hőenergiát hihetetlen sebességgel.
Basszus! Meglepődöm saját magamon, ugyanis másodpercek alatt teljesen feltöltődöm. Hajam a fénytől szépen lassan felizzik, míg a végén már fehérnek tűnik. Szürkés kék szemeim jéghideg kék fénnyel világítani kezdenek, a férfi pedig elenged. Ijedten lép egyet hátra, én pedig jobb kezemet kinyújtva felé egyszerűen csak szabadjára engedem a bennem lakozó istennő erejét.
Óriási, mindent betöltő villanás következik, és tíz méteres körben a közelemben lévő dolgok egyszerűen… Porrá válnak, eltűnnek, atomjaikra hullanak… A két férfi, a stég, a motorcsónak… Eltűnik, mintha ott sem lett volna. A sós, „porrá” oszló tengervízzel keveredve csap fel a maradványuk a magasba, hogy aztán visszahullhasson a parti vízbe. Egész testem kéken fénylik, izzik, és számomra is felfoghatatlan módon… A víz felett állok, mintha még mindig alattam lenne a stég.
A vizes porfelhő, dacolva a széllel pillanatok alatt visszahull, és ugyanebben a másodpercben engem is magába szippant a habzó víz. Még látom a távolodó hullámokat, még érzem, hogy a tüdőm megtelik vízzel, és tudom az utolsó gondolatom: Bárcsak irányítva ennek a negyedére képes lennék!; majd elájulok, beleveszve a habzó óceán vizébe.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

mutant and proud

avatar
Tanár
let me to help you
Play By : Chris Hemsworth
Hozzászólások száma : 257
Kor : 28



TémanyitásTárgy: Re: Oakenhaven Inn, Wildwood State Park, New York   Hétf. 16 Feb. - 23:38

18+ Erőszak
Nem teketóriázik, hanem csinálja, beleveti magát és véghez viszi. A lány először elutasító volt, majd inkább arra dőlt, amerre az ellenfél nem számította. A női vonzerejét használta fegyvernek, intelligensen, és bár a férfi látta, hogy némi megingás és félelem társul a tettrekészség mellé, ez még jobban tetszett neki. Nem az az igazán bátor, aki nem fél, hanem, aki leküzdi a félelmét és felülkerekedik azon. Jürgen mindig egyetértett ilyen téren Arisztotelésszel, de a sütő hímsovinizmusa a görögöknek mindig zavarta. Mindig is az emancipált, erős nők keltették fel az érdeklődését, akár romantikus, akár munka, vagy társasági szinten. És ez a lány... Ez a lány hozta a formát.

Jürgen még egy kis bátorító mosolyt is megengedett felé, ahogy a lány felállt és a felkelő tengeri széllel együtt végigszállt a deszkákon. A három alak felfigyelt és a lányhoz közel eső fel is pattant, hogy máris utána menjen. Az asztalnál ülők felfigyeltek, és az egyik fel is állt, nyikorgott a padló lépései alatt, ahogy a lányt követte a másikkal együtt a palló és a tenger felé.
És végig fogja csinálni. Jürgennek csak egyre nőtt a szimpátiája az ismeretlen nő iránt, aki úgy látszik, osztozott az ő egyszerű tettrekészségében: Ha meg kell tenni, meg kell tenni, csak felállsz és megteszed. A férfi hátradőlva figyelte, ahogy a nő végigsétál a pallón.

A teraszon tapintani lehetett a feszültséget. A szabad ég alatt a hűs, tengeri szél friss, sós szárnyakon söpört végig a fa pallón, az asztalokon, a kocsma falain. Mégis, mintha az emberek bőréből párolgó, feszült, stressz párája töltötte volna be a teret, mintha az adrenalinnal szaga lehetne, ami ráül az ember lenehezedő nyelvére, tt viszket a szájpadlásán, az ujjai alatt, kigyöngyözik a homlokára. A szomszéd asztalnál egyre erősebb tónusú és feszültebb lett a párbeszéd, látszott, hogy az izmos betolakodóknak fogy a türelme és nő az agressziója. A férfi oldalt fordult. A két elbámészkodó izomember nem őt figyelte, épp a fejleményeket várták maguk is és Jürgen meg tudta figyelni a közelebbi, lábát az asztalon tartó ember nyakán lévő tetoválást. Egy ideig figyelnie kellett z amatőr jelet, míg végül megértette, mit lát. Egy PMC megkülönböztető jelzése volt. Private military company, az északi szemében nem volt a magánszerződő ex-tengerészgyalogosokból álló kompánia más, mint kegyetlen zsoldoscsapat. Valószínűleg most jöhettek vissza a Közel-Keletről vagy Afrikából, ahol ki tudja, miket vihettek véghez. Tehát erős katonai kiképzés, vérszomj, fegyelem és becsület hiánya, kisebbrendűségi komplexus. Az északi megcsóválta a fejét. Lépnem kell, minél előbb.

A szomszéd asztalnál az egyik nagydarab felállt és meglökte az egyik egyetemista srácot, aki felborult a székkel. A feszültség tetőpontjára ért, ebben a percben mindenki kínosan felfigyelt, várva, hogy mi fog történni. Mint a vadonban találkozó, fogait lassan vicsorítani kezdő két csimpánzcsapat. Valami provokálót mondott fennhangon a rendbontó, Jürgen pedig úgy döntött, hogy nem várhat tovább. Voctory kiért a pallóra és ketten követték. Ketten voltak az ő asztalánál. Meg kell küzdenie velük, ez a labda nála van. Négy további harcképes katona maradt a teraszon rajtuk kívül, mind az egyetemisták asztalánál. Az északi cselekedett.

- Elnézést, de ha nem haragszik, most eltöröm a lábát. - mondta a mellett ülő férfinak egykedvű, társalgási hangnemben. Az rögtön felé fordult.
- Mit mondtál, hogy mit csi...
Jürgen bal karja ívben zuhant emelkedett és zuhant le a másik férfi térdkalácsára. A kinyújtott láb, ami a vádli közepénél volt feltámasztva az asztalra, nem tudott ellenállni, elmozdulni, tehát engedett. A két ízület halk, hátborzongató roppanással tört el, ahogy a katona lába természetellenesen behajlott. Az torka szakadtából üvölteni kezdett, fülsértő, fájdalmas, dühös ordítással, társa pedig máris olajozott mozdulatokkal patant fel, székét kikapva maga alól, ívben Jürgenhez vágva a bútordarabot. Az északi felemelte jobb kezét és karján, vállán ezer darabra, rostra, szálkára robbant szét a szék, ruháját cafatokban tépve fel, az egész jelenség közepén pedig bőrén halványsárga fények futottak, mint az északi fények lávaszínű párjai, vagy mintegy forró őajzs, ami a férfi bőrét védte. Jürgen bal lábát elvetette ívben és a törött lábó férfi alól kisöpörte a széket, majd jobbjának egy nyitott tenyerű suhintásával a még harcképes férfi felé repítette a korsóját, ami csörömpölve tört szét a másik halántékán, ahogy elhajolt a támadás elől. A földre omló, törött lábú katona oldalt gördült fájdalmában, és egy pár pillanattal később öve felől egy kést rántott elő, amivel az északi vádlija felé vágott. Jürgen egyszerűen átlépte, majd a támadó csuklójára lépett. A következő lépésekor az ízület érezhető roppanással pattant el a talpa alatt, a földön lévő férfi pedig vonaglani és még jobban üvölteni kezdett. Mindez pár pillanat alatt történt meg, a nagy asztalnál ülő négy társuk épp csak felocsúdott, és a vérző fejű támadó pedig Jürgenre vetette magát. Az kitért a támadás elől, majd összekulcsolódtak birkózó pozícióban, ám két bordaütés elég volt, hogy némileg gyengítse a katona szorítását. Az északi pedig válla felett átdobva belehajította az ellenfelét az asztalba, ami ropogva omlott össze alatta.

Ez alatt a pár másodperc alatt a lánynak is ideje nyílt, hogy cselekedjen a pallón, a motorcsónak és az őt követő két zsoldos között állva a nyílt tenger felett. Jürgen innen látta, ahogy a nő szőke haja fehér lángra lobban a holdényben.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

mutant and proud

avatar
független
loneliness is a gun
Play By : Chloe Grace Moretz
Hozzászólások száma : 29
Kor : 22



TémanyitásTárgy: Re: Oakenhaven Inn, Wildwood State Park, New York   Kedd 10 Feb. - 21:12



Jürgen & Victory


Újfent fenemód diszkréten fogadja a férfi az elkalandozásomat. Mintha észre sem venné. Nem akar elijeszteni, így inkább teret enged. És segít. Kimondja, hogy segít. Sőt, ő nagyon szívesen segít.
Ó!
Ugyan megdöbbenek, de kivételesen nem kerekednek el a szemeim. Nem is tudom megfogalmazni pontosan, hogy mit érzek ezzel az egésszel kapcsolatban. Örülök, hogy segít, de mennyire! Ám ugyanakkor… Segít. Tehát beszélni fog velem, kapcsolatba fogunk kerülni.
Kapcsolatba…
A félelem jeges karmokkal mar belém. Nem ismerem a férfiakat, nem ismerek semmit sem ebből a világból, és… Na. Azért mégis. Tizennyolc éves, szűz „kislány” vagyok, akit ilyen téren könnyű kihasználni. Utálom, hogy így kell magamra gondolnom, de muszáj őszintének lennem, legalább saját magammal. Igen, Victory Blint, egy okos férfi kihasználhat. Teljesen. Ebben nem kételkedem. Egyszerűen csak… Tudom. Sejtem.
A velem szemben ülő, kemény vonású mutánsra sandítok, és magamban nekiszegezem a kérdést: Ki akarsz használni? Ugyan tudom, hogy nem fogok választ kapni, mégis várom, epekedve remélem, hogy megnyugtat ennek az ellenkezőjéről valamilyen módon. Hogy nem csak azt akarja.
Rémülten gondolok bele abba, hogy mi van, ha nekem nem is menne a… Még rágondolni is fura… A… Ugyan már! Szóval a szex. Mi van, ha…?
Több soron lehülyézem magam, majd újra a velem szemben ülő férfira koncentrálok. Nem akarok belegondolni semmilyen olyan kapcsolatba. Nem merek belegondolni, pontosabban.
A rumos tea utóhatása a pervzió?
- Köszönöm, de… - nem is tudom, hogy mondjam. – Hogyan tudnál segíteni nekem? – kérdezem ártatlanul. Lehet, hogy nagyon nyilvánvaló, csak nekem nem esik le a dolog, így remélem, hogy nem nevet ki.
Egyszerűen annyira… Most látszik az, hogy mennyire elszigetelten éltem. Tapasztalatlan vagyok a hús-vér emberekkel, főképp az idegenekkel kapcsolatban. Tudatosul bennem, hogy az elmúlt bő fél órában - vagy már ki tudja, hogy mennyi idő telt el – végig görcsösen, feszesen ültem a székemen. Combjaimat szorosan szorítottam össze, így most engedek, lazítok a testtartásomon. Megdöbbenve veszem észre, hogy már ez mekkora könnyebbséggel jár. Ezek után nem is csodálkozom, hogyha a férfi valami „fura” mutánskának néz. Bár ki tudja…
Végig követem pillantását, és hamarosan a bárban – vagyis most már kint – lévő mutánsokkal együtt a kikötő, már messziről visszataszító csónakot figyelem. A férfiak vad ricsaja megriaszt, mint vadat a vadász: kétségbeesetten igyekszem menekülni előlük, bensőm már régen máshol jár. Hiába engedtem el magamat az előbb, újra pattanásig feszülnek az idegeim, és készen állok az esetleges gyors távozásra. A hangos, jól szórakozó férfiakról a kocsma jut eszembe, amit felrobbantottam, miután - vagyis inkább mielőtt - a McCarthy-kúria emelkedett volna a levegőbe. Nem is tudom, hogy mit gondoljak.
A férfira nézek, nyugtató szavai csak többé-kevésbé hatnak. A hátam mögött hallatszó, egyre közeledő cipődobogás égő tűzzel tölt meg. Három férfi jön hozzánk röhögve, részegen, talán bedrogozva, és mindképpen hívatlanul.
Leülnek, és össze-vissza beszélve, többször is „kislánynak” titulálva hízelegnek. A mellettem ülő fordítva lerakott székének támlájára könyököl, csak úgy árad belőle a cigaretta szag. A mutáns melletti felteszi lábát az asztalra.
Azért elgondolkozom a férfiak kilétén, de végül arra jutok, hogy ők emberek. Ha nem azok lennének, akkor ismernék a helyet, és így nem jönnének ide. Sokkal inkább egy bérgyilkos egység tagjai, akik meglátták a parti kocsma fényét... Ez a verzió számomra elfogadhatóbb. Illetve… Ha mutánsok, akkor én nem védhetem meg magam. Ha emberek, akkor jajj nekik.
A mellettem ülő, rusnya, csaknem kopasz férfi nagy lapátkezét a vállamra teszi, amit én nem éppen a legfinomabb módon rázok le.
- Hagyjon békén! – sziszegem halkan, ellentmondást nem tűrően, mire felröhög.
- Milyen szeszélyes a bige! – fordul társai felé, szemében düh villan, amiért nem hagytam magam. Erőszakos, agresszív, talán náci…
A velem szemben ülő férfira nézek, ő pedig egy öngyújtót nyújt át nekem. Iszom a szavait, elveszek a kékesszürke szemeiben, és egyetlen szó visszahangzik a fejemben, amit nem is olyan régen hallottam tőle: „Segítek”.
Megbízik bennem ennyire, azok után, hogy látta a kitörésemet? Kérdőn nézek rá, és félelemmel fogom meg az öngyújtót. Mit tegyek? Még ha sikerül is fékeznem magam, biztosan verekedést szítok ki a teraszon. Ezek az emberek nem ismerik a „nem” fogalmát.
Miközben jöttek számoltam: nyolc férfi szállt ki a kis hajóból, aminek fedélzete most üresen ásít. Nyolc. Ha elszabadul az erőm, akkor ennek a háromnak annyi, talán a kedves segítőmnek is. Ezt nem engedhetem meg magamnak, őt nem sodorhatom veszélybe. Ki kell találnom valamit.
Isteni szikraként jön az ötlet, és eldöntöm: véghez fogom vinni. Kész. Mert meg kell tennem. Mert okot kell adnom a velem szemben ülő férfinak arra, hogy megéri nekem segítenie. Hogy érdemes velem foglalkozni. Ugyan bátorságot nem tudom, hogy honnan kaptam hozzá, de sürgető késztetést érzek a cselekvésre.
Amikor kiszálltak, egy bozontos szemöldökű lépett először partra, messziről sütött, hogy ő az Alfahím. Mivel a három, mellettünk ülő férfi közül egynek sincsen ilyen szemöldöke, így az Alfa csakis a hátam mögött lehet valahol. Ami számomra a jobbnál is jobb, csak úgy mellékesen megjegyzem.
A szomszédom újra közeledne, és meglepetten kell tapasztalnia, hogy én hagyom.
- Ó, kislány! – kiáltja, amikor a felé eső kezemet a combjára teszem, megszorítva azt. Ördögien elvigyorodom, és rebegtetek párat a szempilláimon. Kapucnimat hátrébb hajtom, és hosszú, szőke hajam előrevetem a vállamon. Elég egy pillantás, és tudom, hogy hatásos volt, amit tettem. A bennem lakó oroszlán elégedetten hempereg a földön, elvégre az oroszlán dorombolni nem tud. Meglepődöm azon, hogy ösztönösen mennyit elérhetek azzal, hogy nő vagyok.
Lassan, macska kecsességgel állok fel, az öngyújtót a kezemben tartva.
- Na, fiúk, ki szeretne egy kis tüzet? – búgom, kihangsúlyozva az utolsó szót. Így kellőképp kétértelmű és izgató. Megállapítom, hogy nagyszerű kurtizán lennék. Mindhárom rám figyel, és csorgatja a nyálát. Erős késztetést érzek az öklendezésre, de visszatartom.
Éppen csak elhúzva kezem a mellettem ülő vállán, lassan, csípőmet riszálva indulok el a stég irányába, ahol már nincsen senki. Útközben elhaladok a szemöldökös Alfa mellett, és rá is csábosan pillantok. A három faszeszű követ, így ezzel reményeim szerint én leszek az új, a friss hús, az értékes darab, és utánam fog jönni a többivel együtt. Ha megteszi, akkor a stégen elengedhetem az erőmet anélkül, hogy bárki másnak kárt okoznék.
Nem merek hátranézni, se a mutánsok szemébe, egyedül a katonákra vetek kéjes pillantásokat, és fegyvereikre rémülteket. Ha valamit elbaszok, kicsinálnak. Mentsvárként gondolok a „megmentőmre”, és remélem, hogy neki több esze van, mint nekem. Bár jó kérdés, hogy a több, vagy kevesebb ész szülötte-e a terv, amit igyekszem végrehajtani.
Tévedés, Victory. Már végrehajtod, a kellős közepén vagy a szarnak. Igazat kell adnom magamnak.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

mutant and proud

avatar
Tanár
let me to help you
Play By : Chris Hemsworth
Hozzászólások száma : 257
Kor : 28



TémanyitásTárgy: Re: Oakenhaven Inn, Wildwood State Park, New York   Kedd 3 Feb. - 10:57

- Magával történt?
A nő, mintha hitetlenkedve, vagy talán indulatosan szúrta közbe a kérdést. Jürgen csak finoman felhúzta újra a szemöldökét, de inkább tapintatosan elsiklott a hirtelen jött, vehemens hangnem felett. Igenlően bólintott és folytatta a korábban elkezdett gondolatot.
A szőke hölgy ezt követően figyelmesen, egyenesen csillogó szemekkel hallgatta, amit mond, bár a férfinak úgy rémlett, mintha elkalandozna a nő figyelme, miközben beszélt hozzá. Az szép lassan felhúzta a szemöldökét, ami két magas ívben emelkedett szőke fürtökkel keretezett homlokára.
Végül határozottan bólintott és megkérdezte, amit szeretett volna.
- Segítenél? Mármint, ha… Csak ha lehet.
Jürgen barátságosan elmosolyodott, és bólintott egyet.
- Persze. Nagyon szívesen segítek.
Formálisról közvetlen hangnemre ugrottak, de a férfi inkább örült ennek. Túlságosan merev és korukhoz nem illő volt a túlzott formalitás, de meg akarta adni a nőnek a szabad mozgásteret és nem akart tolakodni. Jürgen úgy kezelte a szőke mutánst, mint egy másik, szabad, egyenrangú, hozzá hasonlóan vad és akaratos ragadozót, mint egyik vadász a másikat, ha a vadonban a tűz mellett találkoznak.
A lány láthatólag egy kicsit megzavarodott a formalitások körül, Jürgen pedig kortyolt a sörből és úgy tett, mintha nem látná. A lány szemébe nézett és bátorítólag mosolygott tovább.
A távoli csónak egyre közelebb került és a férfi egyszer csak a tenger felé kapta a fejét - Észrevette, hogy a jármű egyenesen feléjük tart. Nem telt bele két perc és a motor zúgása mindent betöltött. A teraszon szép lassan mindenki más is felkapta a fejét, a zúgáson kívül azonban más hangokat is hozott a víz. Hangos nevetés, ricsajgás, éljenzés, süvöltő hangzavar közeledett a csónakkal. Száz méterről látni lehetett, hogy egy csapat nagydarab alak ül rajta, és még közelebb érve látszott ahogy egy kiürült üveget ívben a vízbe hajítanak.
A holdfény sütötte, sápadt, időtlen, földönkívülien békés tengerpart nyugalmát darabokra törte a hangzavar. Volt benne valami agresszív féktelenség, az erejükhöz szokott emberek részeg magabiztossága.
A teraszon mindenki abbahagyta a beszédet és a közeledő csónakkra szegezte a szemét. A srácok, akik végül elég bátoorságot gyűjtöttek és odaültek a két lány mellé, most egy pillanatra tanácstalanul összepillantottak. Jürgen is felnézett és enyhén összevont szemöldökkel figyelte az új jövevények érkezését.

A nagy, fehér motorcsónak leállt a stég mellett és a férfiak kiugráltak a pallóra. Ritmustalanul döngtek a fa lécek a víz felett, ahogy a bakancsos lábak dobogva végigvonultak rajtuk, a pallóról a teraszra, majd végig a teraszon egészen annak közepéig.
Az este nyugalma sehol sem volt. Azonnal tapintható feszültség lett úrrá a vendégek között. Pillantások kapcsolódtak össze. Rose, a vörös hajú mutáns nő cigarettáját leengedve, a terasz másik végéből megkereste Jürgent és egymás szemébe néztek. Majd Jürgen felemelte a sört és kortyolt egyet belőle, újra kipillantva a tengerre. A motorzúgás már nem nyomta el a hullámok hangját, ám a hangos, röhögésekkel megszakított beszélgetés fülsértően csengett.
Néhány férfi bement sörért, majd kijöttek és ha lehet, még hangosabban ricsajkodtak az újonnan érkezők, ahogy elkezdtek inni.
Jürgen feléjük fordult és gondolkodva végigmérte őket. Magas, vállas, kigyúrt, agresszív férfiak voltak. Nyolc-kilencen lehettek, zöld, katonai felszerelés és bő, katonai terepnadrág, valamint harctéri bakancsok voltak rajtuk, arcukon, nyakukon, kezeiken sebhelyek és az erőszakhoz szokott emberek nyugtalanító kisugárzását árasztották magukból. Nem voltak katonák, az biztos volt - Hajuk nem volt gondosan nagyon rövidre nyírva, volt, akinek normál méretű volt, volt, akinek milliméteres és teljesen kopaszra borotvált is akadt köztük. Egy-egy drága digitális óra, egy-egy övön hordott dzsungelkés szúrt szemet a férfinak. Ezek kiképzett fegyveresek, de nem szolgálatban álló katonák. ... Kik ezek?

A csapat folytatta az ivást és a röhögést. Körbenéztek és szemrevételezték környezetüket, majd ahogy megakadt a szemük az egyetemista csapaton nem messze tőlük, felcsapott a hangos jókedv. Három-négy férfi felállt és odament az asztalhoz, befurakodva az egyetemisták közé. Jürgen és a szőke lány től messze volt, hogy a szavakat ki lehessen venni, de egyértelmű volt, hogy az egyetemista lányokra másztak rá. A három srác közül az egyik szólt valamit és erre az egyik nagydarab felállt, megfélemlítően a fiú arcába hajolva, majd röhögve visszaült.
Jürgennek nem tetszett a helyzet. Felemelte a sörét, újra kortyolt belőle egyet és letette. A korsó félig volt. Épp készült volna felállni, hogy átmenjen a problémás asztalhoz, amikor a csapat férfi közül akik eddig nevetve az egyetemisták zaklatását figyelték, három észrevette Jürgenéket a sarokban. Megpaskolták egymás vállát és a nekik háttal ülő szőke lány felé biccentettek a fejükkel, majd bólogatva felpattantak és elindultak a két mutáns sarokban lévő, félreeső asztala felé.
- Ne ijedj meg, - mondta halkan, előredőlve Jürgen, a lány szemébe nézve - de az invázió egy percen belül minket is elér. Maradj nyugodt és határozott.
A férfi hátradőlt és továbbra is a lány szemébe nézett. Arcáról eltűnt minden érzelem, vonásai megkeményedtek. Bátorítólag lassan bólintott egyet a szőke lány szemébe nézve.
A három férfi odaért az asztalukhoz. Kérdés nélkül székeket kanyarítottak oda és ledobták magukat az asztal harmadik éle mentén, Jürgenék között.
A nőhöz legközelebb ülő fordítva rakta le a székét, a támlára könyökölve, a lányhoz közel hajolva. A második sörét hajtotta fel, a harmadik pedig Jürgenre nézett. A két férfi csendben nézett farkasszemet. Majd pár másodperc múlva a széles képű, erőszakos férfi elvigyorodott és feldobta lábait az asztalra, Jürgen söre mellé helyezve nagy bakancsait.
- Szóval kislány, miért nem velünk iszol valamit, he? - kezdte az udvarias ismerkedést a lányhoz legközelebb ülő, középső társuk meg csak röhögve csapkodta a vállát.
- Ja, ja, jól mondod, gyere velünk, szöszi!

Jürgen előredőlt az asztalra könyökölve, mintha a harmadik alak bakancsai nem lennének az orra előtt. Megkereste a lány pillantását és jobb kezével átcsúsztatta a csészéje mellé az öngyújtót.
- Egyensúly, - mondta nyugodtan, ügyet sem vetve a három férfira. - Egyensúly és önbizalom. El kell engednek mindent és kiüríteni az elméd, hagyd, hogy az érzékeid vezessenek. Bíznod kell saját magadban.
Nem csak szimbólumnak szánta az öngyújtót. A nő a Hold felé nézve nyert korábban energiát, ami láthatólag kimerítette, és indulásból arra kérte őt, hogy ne gyújtsanak tüzet. Nem volt nehéz összekötni a szálakat. Feltételezte, egy felkattintott öngyújtó energiájának is elégnek kell lennie.
A lány szemébe nézett és újra bátorítólag bólintott. "Itt vagyok, ha kellek, kapaszkodj, ha szeretnél," súgta a pillantása. Az öngyújtóra nézett, majd újra a lány szemébe. "Meg tudod csinálni," ült ki az arcára az északinak.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

mutant and proud

avatar
független
loneliness is a gun
Play By : Chloe Grace Moretz
Hozzászólások száma : 29
Kor : 22



TémanyitásTárgy: Re: Oakenhaven Inn, Wildwood State Park, New York   Kedd 3 Feb. - 1:37



Jürgen & Victory


A picit flegma, értetlenkedő mondatom valamiért hat: a férfi előrehajol, és egy sokkal közvetlenebb testtartást vesz fel, mint eddig bármikor.
Szemöldökeim magamba szöknek. Tiudom? – kérdezem magamtól. Érdekes kérdés. Nem tudom, hogy tudom-e azt, hogy tudom-e a problémám megoldását. És azt sem tudom, hogy ő tudta-e, hogy tudhatja-e a dolgot, se azt, hogy ő tudhatja-e, hogy én tudhatom-e…
Igen. Az alkohol hatása egy fiatal lányon, első felvonás.
Igyekszem összpontosítani, és a kézmozdulattal még érthetőbbé válik: a képességemről beszél. Vagyis… Nem, nem arról beszél. Beszélhetne másról is. De gondolatait tollpihe finomsággal adja csak át. Amint azt érzi, hogy sok volt, és a hajó már nem bír el egy újabb pihét, elveszi az utolsót is. Nem akar elsüllyeszteni, csupán lentebb meríteni, hogy tisztán láthassam a tenger alját.
- Magával történt? – kérdezem tőle a kelleténél sokkal vehemensebben és durvábban. Az, hogy ő meg tudott oldani egy ilyen gondot, az, hogy egyelőre inkább ajánlgatja a segítségét, mintsem játszana, reménnyel tölt el. És hiába mondják, hogy a „reményhal” már megdöglött… Hülyeség. A „reményhal” az az állat, amit egyszerűen lehetetlen kiirtani az ember tudatából. Befészkeli magát, titokban ott lakozik, rátekerve kis kacsszerű nyúlványait az idegrostokra, ezzel tökre téve a gliasejteket, és…
ELÉG! Nem vagyok teljesen biztos abban, hogy csakis tea volt a bögrében, vagy csak rum az üvegben. De mivel még nem hallucinálok lilát, így csak kíváncsi tekintettel nézek a mutáns arcára, miközben fejemben a „reményhal” nyírja az idegsejtjeim axonját támasztó… Miket is?
Figyelj!
Külső szemlélőként elég érdekes lehet a jelenet, ami lezajlik. Míg a férfi magyaráz, én egy csillogó szemű kiskutyára hajazva nézek rá akkora pupillákkal, amikről eddig nem is tudtam, hogy léteznek. Pláne nem, hogy én is tudok ilyet produkálni.
Valójában az egész beszélgetés passzív, én csak hallgatok némán, nézek a kutyaszemekkel, és nem látok semmit sem. Még azt sem tudom, hogy mi jár a fejemben. Elég gáz azon gondolkozni, hogy min gondolkozunk, nem? Hát, mindesetre szerintem eléggé az, de jelen esetben le-sza-rom.
Komolyan elkezdek azon filózni, hogy mi lehet a mutáns képessége. A Hold szónál mintha felébrednék. Szemöldököm a homlokom közepéről visszacsúszik a helyére, és egészen emberi, normális fejem kezd lenni… Legalábbis érzésre. Aztán kiderül majd, hogy valójában egy vigyorgó cápára hasonlítok.
Asszem megőröltem.
Hirtelen egyszerre rohan meg mindannak a súlya, amit az előbb mondott. A „reményhal” megdöglik, valahogy innentől kezdve kezd tisztulni minden. Egy dolog világosan, rikítóan rajzolódik ki: velem szemben az a mutáns ül, aki tud eleget, és elég segítőkész is ahhoz, hogy belé vethessem a bizalmamat, és elmondhassak majd neki mindent. Ez több, mint a dög által nyújtott képzelgés.
Legalábbis a gyerekes énem ebben reménykedik, remélve, hogy nem hiába teszi ezt…
Rájövök, hogy elmúltam már tizennyolc éves, így ha engem zavar a magázás, akkor bátran elmondhatom, hogy mit szeretnék.
Bólintok határozottan, végig a szemeibe nézve. Igen, én vagyok a tenger, de közel sem hasonlítok a férfi háta mögött nyugvó vízre. Háborgok, egyetlen hajó sem maradhat a felszínen.
- Segítenél? – kérdezem meg, majd rájövök, hogy fordított sorrendben kellett volna. – Mármint, ha… Csak ha lehet – emelem rá tekintetemet. Félreérthető, amit mondtam: tegeződni lehet, vagy segíteni?
Bízom benne, tudom; hogy érti, mit szeretnék neki mondani.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

mutant and proud

avatar
Tanár
let me to help you
Play By : Chris Hemsworth
Hozzászólások száma : 257
Kor : 28



TémanyitásTárgy: Re: Oakenhaven Inn, Wildwood State Park, New York   Hétf. 2 Feb. - 23:26

Victory és Jürgen
- Tudom, hiszen itt vagyok
A lány visszafogottan válaszolt Jürgennek - Nem félénken, csak óvatosan, úgy tűnt az északinak. Nem visszahúzódóan, csak szemlélődve felfedezve a terepet, szimatolva a levegőt. Jürgennek volt egy olyan érzése, mintha néha a másik ki akarna mondani még valamit, vagy elfogja egy érzés, ám az utolsó pillanatban ajkába harapva visszafogná azt.
Hogy kit ismert, aki ide járt, az valószínűleg személyes történet volt. A múltjának a része, és ha nem mond többet, Jürgen nem is faggatja róla. Csak megértően bólintott a férfi, újra a tengerre pillantva.
A távoli pont nem tűnt el, sőt, mintha egy kicsit nagyobbnak látszott volna. A hullámok ezrei csendben szikráztak a holdfényben, a tél hideg szélszagát pedig elütötte, ahogy újra sós szél kerekedett a tenger felől.

A szőke hölgy utolsó mondatára azonban Jürgen újra az asztal felé fordult és elmosolyodott. Most először előredőlt és az asztalra könyökölt úgy, hogy kezeit összekulcsolta maga előtt. "Szóval végre egy lapon vagyunk", súgta a mosoly az arcáról, mint aki egy titkos társaság másik tagjára bukkan. Nincs is messze az igazságtól, gondolta az északi.
- Tudja, ha megengedi... Nem ismerem a részleteket, azonban azt hiszem, tudom mi a probléma. Tudja.
A férfi a nő felé gesztikulált és felemelte jobb kezét, finoman csavarva egyet a csuklójával, ujjait szétnyitva, mintha valami láthatatlan tüzet idézne meg. A képességével, sugallta a kézmozdulat.
Remélve, hogy nem tolakodik, a férfi újra összekulcsolta a kezét és egy pillanatra csak az asztalt nézve, összeszedve a szavakat.
- Nos, úgy sejtem, hasonló problémába már én is... Futottam bele. Hasonló eredménnyel. - Jürgen a nő szemébe nézett. Benyúlt a zakója belső zsebébe és elővette a fém gázgyújtóját. Mutató- és hüvelykujja között szemmagasságba emelte.
- ... Az egyensúly. Amikor felcsattintom ezt a gyújtót, egyenletes, állandó lángra gyullad. A benzin szép fokozatosan ég el bennne, egy kanócon át vezetve az égőfejhez. Ha az egész egyszerre gyulladna be, felrobbanna, az energia kitörésszerűen szabadulna fel.
A férfi letette a gyújtót az asztalra, felemelte a sört és kotyolt belőle egyet, majd letette azt is.
- A hormonháztartás, a lelki állapot ezt... Befolyásolja bennünk.
Megcsóválta a fejét.
- Nézze, ez lehet, hogy túl személyes és közvetlen egy idegentől. Kérem, mondja meg, ha túlságosan tolakodok. Nem tartozik rám, azonban... Szóval, a tapasztalataim szerint egy kiegyensúlyozott psziché, egészséges önbizalom és egyfajta bátorság... Kell ehhez. A kiegyensúlyozott lelkiállapot kiegyensúlyozott hormonháztartáshoz vezet. És az önbizalom pedig...
A férfi hátradőlt és újra a tengerre nézett. A távoli pont most már biztosan közeledett a part felé.
Visszafordult a lányhoz.
- Az önbizalom pedig azért fontos, mert... Nézze, hiába vannak szárnyaink, ha félünk elrugaszkodni a mélység felett.
Megvonta a vállát és kortyolt egyet a sörből.
- Olyan ez, mint a biciklizés, hozzászokik az ember az egyensúlyban tartáshoz. Aztán jöhetnek a bonyolítások. Az adrenalin felviszi a pulzust és megnöveli a teljesítőképességet, például.
Jürgen hátradőlt.
- Mindenesetre... - Kipillantott a tengerre. - Amikor nem nyugodt az óceán, nincs ezüst híd a Holdnak. Le kell csendesítsük a tengert, - nézett újra a lányra, - hogy a fény újra egyenesen tükröződjön rajta.

Az este fokozatosan megtelt egy kis élettel. A tűz mellett dohányzó társaság letelepedett az asztalhoz és a három egyetemista is kijött az erkélyre, italaikkal. Mindannyian Jürgenéktől távolabb ültek le, a férfi az erkély szélénél, az egyik külső sarokban választott maguknak asztalt, itt nem a kiszűrődő, aranysárga melegség, hanem a sápadt holdfény uralkodott.
Két másik, Jürgenékkel egyidős fiatal, talán egyetemisták érkeztek, két lány, akik egy-egy pohár borral szintén helyet foglaltak. A srácok azonnal feléjük fordították a figyelmüket, egymás vállát lapogatva gyűjtve magukban és egymásban a bátorságot, hogy átüljenek hozzájuk. A távoli pont pedig egyre inkább közeledett a hold sütötte tengeren, egy fehér motorcsónak alakját felvéve lassan.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

mutant and proud

avatar
független
loneliness is a gun
Play By : Chloe Grace Moretz
Hozzászólások száma : 29
Kor : 22



TémanyitásTárgy: Re: Oakenhaven Inn, Wildwood State Park, New York   Szer. 28 Jan. - 23:08



Jürgen & Victory


Ugyan én a „tág” szó alatt nem a helyre, hanem az égre, az univerzumra, a mindenségre gondoltam, igazat kell adjak neki. Az, amit mond, pontosan úgy van, ahogyan állítja. Elmerengek egy kicsit azon, hogy milyen is lehet csak úgy kiszabadulni ide néha, pontosan akkor, amikor már az ember közel őrült állapotban van. Valamiért ez a gondolat izgalommal és várakozással tölt el. Egy hely, ahol emberként lehetek önmagam. Ahol mások vesznek körbe.
Eddig a szabadság egyet jelentett nekem: minden percet, amit egy ló hátán töltöttem el. „A ló hátán van a földi mennyország” – tartja a mondás, és én tudom, hogy ez így van. Aki nem ül lóra, az soha sem fogja megérteni. Az nem is értheti, hiszen ezt elképzelni nem lehet. Képzeletben nem érezni a szívdobogás hangját a fülben, nem simogat a szél, a könny nem csordul ki az ember szemétől, a lovas csak van a ló hátán. Valójában azonban… Aki uralt már, aki irányított, aki együttműködött már egy hatszáz kilós állattal, amely akármikor megölhetné; aki tudja, hogy milyen érzés a nyakára hajolni és az őrjítő galoppban suttogni neki, hogy „Még, gyorsabban!”, teljes bizalmat vetve belé, tudván, hogy egyet lép rosszul, elesik, valószínűleg a lovasra, aki eltöri a gerincét, aki ha nem is hal meg, akkor örökre nyomorékként kell éljen…
Ez a szabadság.
- A szabadság tág fogalom – mondom ki végül. Túlságosan meghitt, túlzottan bensőséges kapcsolat számomra az, ami a lovakhoz fűz. Ez az én mentsváram. Hiába láttam ezt a férfit küzdve a mélységgel, nem bízom benne annyira, hogy ezt kimondjam hangosan. Az egyik felem mindennél jobban szeretné megosztani vele ezt, de a másik sikítva tiltakozik. Az érzelmek láthatatlanul is szorosabb gúzsba képesek kötni, mint bármilyen kötél, bilincs…
Rápillantok megint. Sosem nézek a férfira, főképp nem a szemébe huzamosabb ideig. Szinte biztos vagyok benne, hogy nagyon jó emberismerő, és ugyan sokat tanultam én is ezen a téren, nem szeretnék veszíteni. Veszítenék. A jellem kulcs a szabadsághoz. Minél kevesebben tudják, hogy hol van elrejtve, annál kisebb az esélye annak, hogy elkallódik valahol.
Pont amikor a szemébe nézek, újra kinyílik a kocsmaajtó, én pedig úgy kapom el a pillantásom, mintha égetne a kép, amit látok. A halk zúgásra igyekszem megint koncentrálni, nem a beszélgető emberekre, akik a távoli tűznél állnak. Főként pedig nem a kocsmárosra, aki felénk igyekszik. Egy rövid, egy hosszú… Egy rövid, egy hosszú… Csak a hangra fókuszálok, ami a sánta öregember lépteivel jár.
Hiába illetlenség, nem nézek az arcára. Miután elmegy a velem szemben ülő felé fordítom fejem, és meglepetten látom, hogy arcán mosoly ül. Picit összeráncolom szemöldökömet, ő pedig beszélni kezd.
A rumos üvegre pillantok, majd ahogy befejezi, érte nyúlok. Előrébb csúszok a székemen, és jobb kezemmel lecsavarom a kupakját. Megfogom a teásbögre fülét, és hozzáöntöm az alkoholt már benne lévő folyadékhoz úgy, hogy a bögrében lévő ital egy ujjnyival érjen a pereme alá.
Keverek egyet rajta, és mélyen belélegzem a rum és a fekete tea egymással keveredő illatát. Ugyan a frissen őrölt kávé, és lovak jellegzetes illatánál semmit sem szeretek jobban, ez a kombináció felcsúszik a képzeletbeli tabellán.
A férfi éppen visszafordul, és folytatja a beszédet, amikor halk koppanással leteszem a rumos üveget az asztalra. Rám mosolyog, és felém emeli a korsóját. Én felé emelem a bögrét, és nem figyelve semmire sem, jól meghúzom azt.
A rum a forró teát lehűtötte, így pontosan iható. Lehet, hogy visszataszító, de addig nem teszem le a bögrét, amíg az ki nem ürül. A még mindig meleg folyadék számítóan csábít, mivel nagyon közel van, így tudom, hogy nem tudnék parancsolni magamnak. Én pedig… Nem szándékozom jeges teát inni. Főképp nem rumos jeges teát.
- Ebben azért igaza lehet – pillantok a kezemben tartott tárgyra féloldalas mosollyal.
Halkan koppan a bögre is az asztalon, és a csónakra nézek, ami lustán halad tova, felkavarva a vízre tükröződő csillagok képét. Óvatosan megint a férfira fordítom pillantásom, szinte várom, hogy leszidjon, vagy tegyen valamit. Egyszerűen… Tehetetlen vagyok. A szituációt, melyben vagyok, nem tudom kezelni, így visszahúzódok. Nem is tudom, mit kellene tennem. Az egész egyszerűen furcsa, de nagyon.
Finoman utal arra, hogy ez a hely mutánsok számára van elsősorban fenntartva. Annyira finoman céloz, hogy nem bírom megállni: ki kell mondanom.
- Igen, tudom. Ismertem egyet, aki szerette ezt a helyet. – Nem mondom, hogy a nevelőapám. Nem mondom, hogy csak azért ismertem, mert én öltem meg. Ez nem lényeges.
Beteg vagy!
Nem is figyelek a jobbik eszemre. Ezt a problémát már régen elrendeztem magamban. Sohasem tudtam, és most nem értem, hogy az az állat miért szeretett itt lenni. Hiszen a csend és nyugalom nem tartozott a preferált fogalmai közé…
- Tudom, hiszen itt vagyok – teszem hozzá, és kicsit értetlenkedve nézek rá. Valahogyan nekem nem logikus az, hogy ezt az összefüggést nem csatolta össze. Azért véletlenből nem jön ide egy mutáns sem. Talán szökő évente egyszer.
Bármennyire is zavar a magázódás, mivel ő az idősebb, addig biztosan nem fogom letegezni, amíg ő ezt nem teszi meg előbb. Illetve… „A név hatalom.” Nem fogok elsőként bemutatkozni sem.
Hirtelen elhatározottság önt el, de nem értem, hogy mire föl. Semmit sem akarok kezdeni, nem akarok, és nem is fogok magamról mesélni, nem fogok elsőként bemutatkozni… De akkor hogyan deríthetnék ki bármit is? Vagyis… Azt sem tudom, hogy miért vagyok itt.
A férfira nézek, és egyszerűen halvány lilám sincsen arról, hogy mit mondjak. Még abban sem vagyok biztos, hogy határozatlanul, vagy határozottan vagyok-e határozatlan.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

mutant and proud

avatar
Tanár
let me to help you
Play By : Chris Hemsworth
Hozzászólások száma : 257
Kor : 28



TémanyitásTárgy: Re: Oakenhaven Inn, Wildwood State Park, New York   Szer. 28 Jan. - 15:32

Victory és Jürgen
És az este csendesen gördült tovább. A sötétségben végül a nap legutolsó sugarai is elhaltak, teljes volt az éjszakai égbolt bársonyos, millió csillaggal fénylő kupolája. A két fiatal csendben ült egymással szemben és a kevés fény, ami kiszűrődött, arcukon valószerűtlen árnyakat rajzolt. A hűvös atlanti este csendjét pedig csak a halkan doromboló tenger sustorgása törte meg.

Jürgen a tengerre nézett, majd újra a lányra. Egy halvány mosolyt engedett meg, és bólintott a korábbi válaszra.
- Tág. Igen. Talán ez a legjobb kifejezés. Tág és... Szabad. Nem szorítja össze a város tömege, nem kerítik körbe az irodaházak és a szupermarketek, és ami még fontosabb, nem kell a társadalomnak... Annak az ezer és ezer szabálynak megfelelni.
Újra a horizontra nézett, hagyva, hogy a lány válaszoljon, ha akar, vagy hallgasson, ha azt szeretné, őt igazán nem zavarta aznap este semmi sem. Nyílt az ajtó és néhányan kijöttek a pubból, halkan beszélgetve rágyújtottak, körbeállva a Jürgen által korábban gyújtott, parázsló lámpa melegét. Szinte a sarkukban megint felbukkant Ed, a sokatmondó csapos, aki odasántikált a két fiatal asztalához, kezében egy csészét és egy üveget tartva. Ahogy odaért, kérdés nélkül letette a lány elé a csészét, melyből egy tea filtere lógott ki, zamatos aromája pedig betöltötte a levegőt, ahogy az asztalon párolgott a forró ital. A kocsmáros letette a csésze mellé az üveget, amin a félhomályban épp csak ki lehetett olvasni, hogy valamilyen rumot tartalmaz. A férfi bólintott, majd visszasántikált az ajtó felé.
Jürgen ezúttal nem állta meg a vigyort.
- Kérem, ne lepődjön meg, - magyarázta fejcsóválva. - Ed egy arany lélek. Valószínűleg sápadtabbnak tartotta Önt, mint azt jónak gondolta volna és nála aki nem rendel, az beteg. És az teát kap, ha kéri, ha nem. Rummal. A gyógyszer hatékonysága egyenesen arányos a rum mennyiségével. Semmilyen betegség nem létezik, amit a rumos tea nem tudna megoldani. Ed állítólag Vietnámot egy bozótkéssel, egy beragadt M16-ossal, egy tonhallal, egy fél tárca dohánnyal, egy dobozka jó fekete Earl Grey-el és három üveg rummal élte túl.
Az északi mosolyogva megcsóválta a fejét, majd kinézett a tengerre. Egy távoli pont, talán egy csónak vagy egy kis hajó gyorsan mozgott a horizonton, csillogó, fehér csíkot húzva maga után, amin gyöngyözött a holdfény.
- Mindenesetre... Ezt tartják róla, - fűzte hozzá, ahogy visszafordult az asztalhoz felemelni a söröskorsót. - Azonban egy öreg, ittas írnek a fél szavát sem szabad elhinni, és azt is csak kétkedve.
Barátságos mosollyal és egy kacsintással fejezte be a mondatot, udvariasan felemelte a nő felé a korsót majd nagyot kortyolt belőle. Az ital hideg volt, azonban úgy folyt le a fáradt férfi torkán, mintha mennyei ambrózia volna.
Jürgen halkan figyelte, ahogy a csillagok villogva ugrálnak a nyugodt tenger hullámzó tükrén. A fáradtság ugyanilyen csendes hullámokban hömpölygött végig az idegein. Az északi egy percig csak belebámult az előtte álló korsóba, majd egy újabbat kortyolt belőle.
- Tudja, Ed még őrzi a telepesek harcias, libertariánus szellemiségét. Ez a kis pub itt a tenger partján egy darabka új világ, a szabadság földje. Ha egy olyan helyre vágyik, ahol nyugalom van, itt megtalálta.
A férfi letette a sört és a nő szemébe nézett.
- Itt nyugalom van és nem tesznek fel kérdéseket. Még a legnagyobb furcsaságok felett is elsiklik a tulajdonos és a vendégek tekintete. Van egyfajta... Szimpátia a hallgatásban.
Jürgen megpróbálta minél finomabban beejteni a célzást. Itt nem kell félni, nem ítél el senki. Itt veled egy fából faragott emberek vannak. Nem tudta, mennyire volt világos a mondandó, de nem akarta lerohanni a lányt. Otthagyta az utolsó mondatot az asztalon, ráhagyva a másikra, hogy húz-e lapot vagy passzol. Inkább újra a tengerre nézett, akaratlanul is a nyugalmas horizontot megtörő pontra fordítva a pillantását.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

mutant and proud

avatar
független
loneliness is a gun
Play By : Chloe Grace Moretz
Hozzászólások száma : 29
Kor : 22



TémanyitásTárgy: Re: Oakenhaven Inn, Wildwood State Park, New York   Kedd 27 Jan. - 23:57



Jürgen & Victory


Belém hasít a szégyen, de olyan mélyen, hogy még én magam is megdöbbenek rajta. Hát erre tanított apád?! Lehunyt szemekkel, enyhén megremegő arcizmokkal veszek egy nagy levegőt. Nem, nem erre tanított…
Éppen csak felvont szemöldökére igyekszem egy megbánó arckifejezéssel bocsánatot kérni az elutasításért. Bár… Édesapám addig állna mellettem karba tett kézzel, míg nem tenném meg szóban is.
Düh önt el, hiszen nem vagyok már kislány, hogy számon kérhessen bárki rajtam egy ilyen tettet! Főképp nem a halott apám… Annyira elszégyellem magam, hogy inkább nem is akarok rágondolni erre az egészre, így visszatérek arra, amit percekkel ezelőtt éltem át.
A férfira nézek, és nem tudom, hogy mit mondjak. Közben már ő is felállt, és kedvesen, megértően várja, hogy kimondjam, azt, amit szeretnék. Megértése, elfogadó viselkedése értelmetlenséget szül bennem. A dolog megfogalmazásának gondja csak fokozza ezt, így végül egy „káromkodással” – kinek mi minősül annak -, majd bocsánatkéréssel és a lehető legészrevehetőbb figyelemeltereléssel igyekszem magam kivágni.
Gáz vagy, Victory Blint, már nem is lehetnél gázabb…
Elhesseget a hangot, de igazat kell adnom neki: valaki normálisan viselkedik velem, és ezt nem tudom kezelni. Bár nem az én hibám, hogy majdnem „apáca-mód” lettem nevelve kamaszkoromban.
Természetesen már megint ott kötök ki, ahol végképp nem akarok: Brian McCarthynál. Magamban fogadalmat teszek, hogy ha kell, akkor erőnek erejével, de a következő huszonnégy órában nem gondolok rá egy perc erejéig sem.
Tudom, hogy úgysem fog menni, de legalább már az elhatározás szintjéig eljutottam. Haladok, juhééé! – sovány vigasz.
Az idegentől már megint csak együttérző, türelmes, nem is tudom… Szabadságot hagyó, visszahúzódó, óvatos arckifejezést kapok válaszul. Meg sem tudom fogalmazni, hogy mennyit jelent ez nekem. Jelenleg… Ez minden. A néma férfin, aki a lovaimra vigyáz, és az állatokon kívül ő az az első ember, aki így áll hozzám. Nem tudom, hogy az így az milyen, hogy ez kedves, normális, szokatlan, átlagos, vagy… Nem tudom, hogy milyen. A férfi arckifejezése váltja ki az első olyan pozitív érzelmet belőlem, amit másik élőlény iránt érzek hosszú idő óta. Természetesen csak akkor, hogyha Arthurt, az idős férfit, és a három lovam, Mámort, Prizmát és Mozartot nem számítom…
Az régi birtok és az állatok gondolata megdobogtatja a szívemet. Látom magam előtt a széllel versenyt futva galoppozni őket a legelőn; sörényükbe bele-belekap a szellő… Ugyan nem tudom, hogy rajtam kívül ki ad ilyen neveket, főleg, hogy ki nevez el egy lovat egy zseni zeneszerző után, de… Nem érdekel. Semmi sem véletlen, mindhárom okkal kapta a nevét.
Rájövök, hogy elkalandoztam, és valahogy bágyadtabban, tompábban „térek vissza”. Némán bólintok az asztal választásra, és leülök. Csak miután velem szembe ül, tűnik fel, hogy mennyire udvarias anélkül, hogy azt konkrétan kifejezné. Nem húzta ki nekem a széket, de addig nem foglalt helyet, amíg én sem.
Hogy miért kezd bele a semmibe? Nem tudom, de örülök neki. Egy biztos: ha nem szólal meg, akkor hajnalig ültünk volna itt csendben. Annyi minden van a fejemben, hogy fogalmam sincsen, mit mondjak.
- Csodaszép – szólok végül, és a horizontra mutatok, ahol Nap nem is olyan régen eltűnt, majd a gyönyörű, tiszta, millió csillaggal mesterien tarkított égre. Azonnal kis vonalakat kezdek húzni a fejemben, és kirajzolom a csillagképeket, amelyekre ráesik a tekintetem a körbepillantás alatt.
- Ez annyira… - nézek a Sarkcsillagra hosszan, keresve a megfelelő szót. Végül pár pillanat múlva visszafordulok a férfihoz, belenézek a kék szemeibe, melyet a Hold és a csillagok fénye kiemel, csillogóvá tesz. Egy pillantás: az egész lénye benne van. Empátia, megértés, várakozás, tapasztalat, segítőkészség… És… Másodpercenként változik. Egyszerűen nem tudom meg fogalmazni, hogy mit mond a tekintete, annyi elfedett, az arcán még csak meg sem jelenő dolgok vannak benne. Az, hogy velem így viselkedik, nem jelent semmit sem. Nem tudok róla semmit sem.
- Tág – ejtem ki a szót dallamosan, majd szinte azonnal le is sütöm a szemem, mintha rosszat mondtam volna.
Folytatni akarom, hogy megmagyarázzam, hogyan értettem, hátha ő másképp gondolja, de nem tudom. Bár az sem biztos, hogy egyáltalán félreértette.
A kocsmáros zavar meg, pontosabban a vele érkező fény és zaj. Igyekszem nem oda figyelni, elveszni a tenger halk morajában, az óvatos, de erőteljes zenében, ahogyan a hullám csapódik hullámnak, sziklának, tengerfenéknek; ahogy a tajtékzó hab verekedve, erőszakosan rázendítve fut versenyt, hogy melyik része ér ki tovább, hogy benedvesítse a száraz parti homokot…
Levegőt sem veszek elmélázásom alatt, és riadt vadként nézek a kocsmárosra, aki kedvesen kérdezi meg, hogy kérek-e valamit.
- Nem, köszönöm – suttogom halkan, és egy picit a fejem is megrázom ösztönösen, talán a mondat hangereje miatt. Nem tudom.
Miután elmegy, és becsukja az ajtót nyugszom csak meg. Akkor abbahagyom a másfelé koncentrálást, akkor újra az asztal és a férfi felé fordítom fejem. Csak most veszem észre, hogy előtte egy korsó sör áll.
- Egészségére – mondom csak egy picivel hangosabban, mint ahogy a kocsmároshoz beszéltem.
Magam is meglepődöm azon, hogy nem dühös, hanem rémült vagyok attól a gondolattól, hogy a képességem irányítása kicsúszik a kezeim közül. Több másodpercnyi idő kell, mire bele merek nézni a szemébe újra. Félek, rettegek attól, hogy mit fogok ott látni. Talán attól félek a legjobban, hogy ő mit láthat az én szemeimben.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

mutant and proud

avatar
Tanár
let me to help you
Play By : Chris Hemsworth
Hozzászólások száma : 257
Kor : 28



TémanyitásTárgy: Re: Oakenhaven Inn, Wildwood State Park, New York   Szomb. 24 Jan. - 13:54

A fiatal nő magához tért szemét és varázsütésre futott benne szét az élet. Először lassan nyitotta ki szemeit, majd még enyhén bágyadtan felült és Jürgen felé fordult. Szemei összeszűkültek, az északi tisztán látta a fáradtság oszló ködéből elővillanó, pattanó, éles, éber és értelmes pillantást.
Abban a másodpercben megértette.
Intelligens, bizalmatlan, energikus személyt látott az előtte ülő nőben, Egy pillanatig egymás szemébe néztek. A lány töprengően, mint egy háztetőn osonó macska, aki egy másik ragadozó sziluettjét pillantja meg - Jürgen pedig nyugodt, kíváncsi várakozással. A benti zene halkan szivárgott ki az ablakon, és a kandalló hosszú, vörös fénycsíkokat és ugráló árnyakat rajzolt a fa padlóra. A terasz nagy részét, és a két egymással farkasszemet néző mutánst azonban időtlen, egykedvű fehérségbe borította a felkelő Hold, éles, fehér-sötét kontrasztot festve a két fiatal arcára.
- Igen, köszönöm - válaszolta egy másodperccel később a lány Jürgen kérdésére, hogy jól van-e, majd felengedtek a vonásai, ám a férfi felajánlott kezét ingerülten elutasítva, magától kelt fel. Az északi csak finoman felvonta a szemöldökét és nem szólt egy szót sem, a nő pedig meg akarta köszönni a segítséget, majd felcsattant. Látszott, hogy nem találja a szavakat, nem volt biztos benne, hogy mit mondjon és mit mondhat. Ha Jürgennek az előbb úgy tűnt, egy óvatos macska bizalmatlanságát látja a lányban, ez megsokszorozódott. Az éjjeli ragadozó fürge reflexei, megfontolt lépései és agresszív kitörésre való hajlama sejlett ki a szőke lány minden mozdulatából és szavából - Bármennyire is nem szerette az ilyen olcsó, ponyvaregényes hasonlatokat Jürgen, nem tudott szabadulni az érzéstől.
A lány a szitkozódás után rögtön bocsánatot kért, majd gyorsan rendezte is a sorait.
- Esetlen lenne kedve… - kezdte és megtorpant, majd kibökte, ami zavarja:
- Leülni egy asztaloz anélkül, hogy a tüzet meggyújtanánk?
Jürgen szintén felállt, amikor a lány is felkelt. Csak finoman felemelt szemöldökei jelentettek bármilyen reakciót a lány válaszaira, kitörésére, majd gyors bocsánatkérésére. A kérdésre pedig udvariasan bólintott és nem adta semmi jelét, hogy bármi rendkívüli történt volna.
- Talán ez az asztal megfelel? - invitálta a lányt a terasz egyik, tenger felé eső sarka felé, a legtávolabb a korábban általa meggyújtott lámpástól és a kandalló üvegajtón át kifolyó fényétől.
A karos szék felé gesztikulált, ám nem húzta ki a lánynak, tiszteletben tartva kinyilvánított önállóságát. Ha az leült, Jürgen helyet foglalt vele szemben. Barátságosan nézett a lányra, ám nem akart tolakodóan közvetlen lenni. A fa korlát felett kipillantott a tengerre, amin a Hold ezüst hídja ezer táncoló hullám mozaikjából összeállva futott végig.
- Ez az egyetlen hely New York közelében, - szólalt meg végül továbbra is a tengert nézve a férfi - ahol teljes nyugalomban végig lehet nézni, ahogy lemegy a nap és megérkezik az este a tenger felett.
Jürgen a mondat végén visszafordult és elgondolkodva nézett a lányra. A hűvös óceáni szél finom cirógatással fújt újra végig a parton, belekapva a nő egy-két elszabadult hajtincsébe, amik a hold fényében fehér fátyolként táncoltak a szélben. A férfi csendesen figyelte a lányt és nem mondott mást. Nem akart tolakodni, sem kérdezősködni. Sem kioktatni, hogy mik a képességek túlhasználásának veszélyei. Abban biztos volt, hogy a lány mutáns és gondolta, a lány sejti róla is ugyanezt. Ám az iskolával ellentétben most kivételesen nem egy diákja ült vele szemben, akiért felelősséggel tartozott, hanem egy láthatólag szabadságát és függetlenségét nagyra tartó, hozzá hasonló korú, fiatal nő. És amennyire Jürgent fárasztotta a sok felelősség, annyira felüdülést jelentett neki ez a helyzet.

Akár elkezdtek beszélgetni, akár nem, a pub tulajdonosa egy kicsivel később kijött a teraszra. Az ajtó nyílása, a kiömlő zene hangja szinte belerobbant a csendes sötétségbe. A férfi kicserélte a Jürgen asztalánál maradt, megtelt hamutálcát és magával vitte a sörökorsót, majd fájó csípővel átsántikált a két mutánshoz. Jürgennek csak biccentett, aki bólintott, ez egy újabb korsó sört jelentett kettejük között. Ed, a kifogástalan stílusú kocsmáros ekkor a lányra nézett és megköszörülte a torkát, várva, hogy az iszik-e valamit.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

mutant and proud

avatar
független
loneliness is a gun
Play By : Chloe Grace Moretz
Hozzászólások száma : 29
Kor : 22



TémanyitásTárgy: Re: Oakenhaven Inn, Wildwood State Park, New York   Csüt. 15 Jan. - 22:40



Jürgen & Victory


Az ájulás sötétje meleg, és hívogat, szerető nagyszülőként üdvözöl, és takar be a tollpaplannal, álomba ringatva.
Az árnyak elúsznak, a feketeség a fekete és a szürke különböző árnyalataiból áll. Földöntúli, búgó, játszva táncoló zene szól, átjárva a teret, átjárva a testtelen testemet. A környezet meleg, de nem forró, csak kellemes. Az árnyak közül hárman emelkednek ki, és meleg, simogató kacsukkal körbejárnak.
Két nagyobb, és egy kisebb árnyék van jelen, lassú, kecses táncuk gyorsulni kezd, majd az összes eltűnik. A világ lehűl, a zenébe az Ördög nevet bele, a három árnyék pedig… Visszatér.
Szemben áll velem a családom, véres köpeny lóg mindannyiukról. „Te tetted ezt!” – suttogják fülembe, és észrevétlenül elhúznak mellettem. Próbálok kicsi lenni, próbálok észrevehetetlen lenni, de nem sikerül.
Majd a három árnyat egy nagyobb, negyedik elragadja, és magába kebelezi – megjelenik Brian McCarthy előttem. A férfi csak nevet, hangja gonoszságban nem mérhető a Sátánéhoz sem. Visszhangzik minden irányból, a félelem magával ragad, és én süllyedni kezdek le, a mélybe…

Egy új, fehér árny jelenik meg, fénye vakító, de a halálos sötét után megnyugtató. Egy férfi képében áll, a sötét lények nem mennek a közelébe. Futni akarok felé, de valami visszatart, körülöttem a sötétség sűrűsödik, a megváltást hozó alak pedig eltűnik egy szemvillanás alatt. Egy kacaj jön az irányából, és a vérvörös fénycsóva, amely elől sem elugrani, sem elfutni nem tudok. Telibe talál, áthatol a bőrömön, a bordáimon, a tüdőmön, a szívemen, majd… Vége. Elnyelődik bennem.
Nem érzek semmit sem, de egy pillanattal később a véremmel együtt az összes porcikámba eljutva lángolok. Égek, forróbb vagyok, mint a legmelegebb tűz, a Nap hűtésére vágyom…

Majd… Nem tudom. Mindennél gyorsabban eltűnik az érzés, és tudom, érzem, hogy újra a testemben vagyok. Érzem, hogy bal kezem egy másik ember (vagy mutáns?!) kezében van, és tudom, hogy „bennem jár”. Az energia, ami belőle árad, amit veszélyes módon, és kezdetben észrevétlenül szívok el tőle, átjár. Nem merek mozdulni, így örülök, amikor vállamat paskolja finoman, hogy felébredek.
Először csak szemhéjaim rezdülnek meg, de ez neki biztosan feltűnik, elenged teljesen. Óvatosan megmozdítom a végtagjaimat, és hál’ az égnek nagyobb sérülés nem ért. A halántékomon volt egy repedés, de a koponyacsont nem mozdult el egymástól, így már nyoma sincs, a fájdalom megszűnt. Egyedül a hajtövemre száradó vér a nyoma annak, hogy bármi baj ért.
Lassan kinyitom szemeimet, és a Hold sápadt fényét látva megnyugszom. Ez nem árt nekem. Csak a nyugalomra és a fényre koncentrálva felülök; csak eztán fordulok a mellettem térdeplő férfi felé. Szemeim elkerekednek egy pillanatra, majd nem éppen barátságosan összeszűkülnek egy újabb másodpercben. Utána már tudok uralkodni a vonásaimon.
- Igen, köszönöm – mondom neki, és egy halvány mosolyt erőltetek magamra. Tudom, hogy ő volt a fehér árny, és nem értem, hogy miért. Nem érteni dolgokat… Gyűlölöm az érzést.
Nem tudom, hogy mit és mennyit látott, de kétségem sincsen afelől, hogy mutáns.
Felveszem a mellettem lévő kesztyűmet, és feszülésig húzom a kezeimre. Hajamat egy könnyed mozdulattal elrendezem, így biztosan nem látszik ki a legalja, amin a vérem szárad. Szerencsére én sem érzem a szagát, így nem hinném, hogy másnak feltűnhet.
Óvatosan, szinte csak bal lábamra nehezedve állok fel. Energiakészleteim kimerültek, most semmivel sem vagyok több egy teljesen átlagos embernél. Ilyenkor sokkal rosszabb a… A fenébe is! Nem értek a biológiához. Csak azt tudom, hogy minél több bennem az erő, a lábam annál kevésbé fáj.
Ha a férfi esetleg segíteni akarna, amikor feltápászkodom, nem éppen kedvesen, kissé ingerült mozdulattal utasítom el: megoldom egymagam is. Mindent egymagam kell megoldjak.
Ránézek, vonásait a Hold fénye felerősíti, kirajzolja szép, csinos arcát, amin mélységes fáradtság és… Nem is tudom, hogy mi ül.
- És köszönöm, hogy… - kezdem, majd rájövök, hogy mennyire hülyén hangzik. Köszönöm, hogy éppen itt volt, és visszahozott? Magamnak is félek bevallani, de valahol a tudatom mélye érzi, hogy nem biztos, hogy lett volna visszaút a sötét árnyak közül. Nem tudom, hogy tisztában van-e azzal, hogy mit tett, de igazából nem is nagyon érdekel. – A fenébe is! – kiáltom, és elszégyellem magam. Édesapám hangján szól a figyelmeztetés: „Légy tisztelettudó, ne beszélj csúnyán!”. Sóhajtok, szürkéskék szemeimet bocsánatkérően lesütöm. – Sajnálom – szólok, majd nem tudom, hogy mit mondjak neki. Egy vad idegen, de mégis a képzeletből ismerős férfival állok szemben, teljesen tehetetlenül. Átkozom a nevelőapám, amiért megölte az emberi kapcsolataimat.
- Esetlen lenne kedve… - nézek rá kérdőn, majd újabbat sóhajtva, vagy inkább fújtatva kimondom úgy, ahogyan a fejemben megfogalmazódott:
- Leülni egy asztaloz anélkül, hogy a tüzet meggyújtanánk? – nézek rá kérdőn, kissé kétségbeesett arccal. Hallom, a kocsmai kandallót, de szerencsére elég messze vagyunk tőle, ahogyan az ő asztalától is, amin bántóan fényesen lobog a tűz. Ha el kell mennem mellette, nekem lőttek.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

mutant and proud

avatar
Tanár
let me to help you
Play By : Chris Hemsworth
Hozzászólások száma : 257
Kor : 28



TémanyitásTárgy: Re: Oakenhaven Inn, Wildwood State Park, New York   Csüt. 15 Jan. - 15:30

Jürgen szép lassan süllyedt az ébrenlét alsó határa felé. A csillagok mind kigyúltak már, a nyugati határon pedig a város vöröses-narancssárgás derengése mohón kapaszkodott fel a sötét égboltba. Halk sustorgással cirógatta a park homokját a tenger és a távolban magányos fénypontként úszott a horizont felé egy teherhajó. A férfi egy ideig a tűzbe bámult, elmerülve abban a jóleső érzésben, amikor az ember egyszerűen nem gondol semmire. Nem is hallotta a halk lépéseket, ahogy még valaki megérkezett a teraszra. Csak nézte a tüzet és érezte, hogy valahol gátak nyílnak meg benne, és ereje lassú áramként indult végig a csontjain, pásztázva, bizsergetve.

Miután hónapokig volt fogságban, végül sikerült kitörnie a Redway kastély börtönéből. Egy másik mutáns ejtette foglyul, egy alakváltó, hataloméhes és mániákus ámokfutó. Fel kellett adja magát, hogy egy lány életét megmentse ezzel, és nem sokon múlt, hogy megúszta a kitörést és a menekülést. Képessége a megpróbáltatások közepette megint csak továbbfejlődött, ám olyan súlyos sebeket szerzett, hogy nem tudott mindenből, még ő sem, teljesen kigyógyulni. Jürgen arra számított, hogy még hetekig, lehet, hogy hónapokig nem lesz teljesen ép. Halántékán már halványabban, de még mindig látszott három, karom tépte párhuzamos seb vékony, párhuzamos sebhelye és bár a sántítás már lassan elmúlt, jobb combcsontjának szilánkos törése miatt még mindig gyengébb volt a jobb lába, mint korábban. Az északi érezte, ahogy a lassan csordogáló energia körbefolyja a lassan hegedő zúzódásokat és halvány, sajgó fájdalom kíséretében lassan épülnek tovább a csontjai, izmai, az inak, a szervek.

A fizikuma nem volt a legjobb formában, a képessége azonban mintha megsokszorozódott volna. Jürgen felemelte jobb kezét, ami az álmosság és a sör hatására úgy ment, mintha ólomsúlyt húzott volna fel a tengerfenékről. A karjában, kezében szinte szemmel láthatóan futott az erő. Ahogy jobban ráfigyelt, észrevette, hogy tényleg szemmel látható volt, bár végtelenül halványan, az energia - Bőrében mélye valami enyhe derengés lüktetett, az erek pedig egy fokkal fényesebben derengtek a bőr alatt.

Az északi ekkor valami másra lett figyelmes. Az újabb lépéseket a tudatalattija már meghallotta, és ösztönösen felfigyelt a jelenségre, ami nem messze tőle történt. Egy sziluett - Vékony, magas, női alak - egyenesedett a tenger csillagfényben csillogó tükre fölé. Két keze félhátulról is láthatóan a hullámok felé nézett és valami derengés, gyenge kék ragyogás áradt az ujjai közül. Nem volt feltűnő jelenség, valószínűleg bentről észre sem vették, ám Jürgen észlelte, ahogy a kék fény elhagyja a nő tenyereit. Szinte érezte a bőrén a feszültséget. A meleg energiához képest olyan szikrázóan töltött és hideg erőnek tűnt a nő kezeiből áradó sugárzás, mint egy neutroncsillag kék-fehér fénye. Egy percig tartott a jelenség, majd az alak megingott és kimerülten összeesett.

A halk, puffanó hang és a koppanás felrázta Jürgent a merengésből. Rögtön teljesen éber lett és felpattant a székből. A nő a terasz szélén esett össze, a férfi pedig néhány hosszú lépéssel odasietett és gyorsan letérdelt mellé. Oldalára esve feküdt a padlón, bőrkabát és farmer volt rajta, csuklyája pedig félig hátracsúszott az esésben, így kamaszlányosan lágy arcvonásaira ráhullottak előbukkanó, hosszú, szőke hajtincsei. Hosszú szárú csizmái mellett egy pár bőrkesztyű hevert elejtve a padlón. A férfi egyik kezével megfogta a lány kezét, másikkal pedig azonnal megkereste pulzusát a nyakán, a gége és a csuklyás izom között. A lánynak lassú de teljesen stabil pulzusa volt, hosszú ujjai azonban a várakozással ellentétben nem hidegek voltak. Bőre bizsergetően meleg volt ott, ahol az előbb még kék fény áradt a kezéből. Szemei lecsukva pihentek, mintha aludna. A férfi felnézett. Bentről nem látták őket. Oldalra fordította a lányt és felemelte fejét a hideg deszkapadlóról, jobb kezében tartva a tarkóját, majd bal kezét a vállára tette. Egy pillanattal később már látta a zúzódás helyét a halántékán. A forró energia gyorsan áramlott és amerre pásztázott, a férfi érezte, látta a másik testének belső részleteit. Gyors vizsgálat után arra jutott, hogy a nőnek nincs komoly baja, csak kimerült és leesett a vércukor-szintje, így pásztázó energiájával elnyúlt a hasnyálmirigyig, hogy egy kicsit emelje az inzulintermelést. Elengedte a lány vállát, inkább bal kezét fogta meg. Egy kicsit felhúzta a bőrkabát és az alatta lévő ruha ujját, hogy tenyerét ráfektethesse a másik karjára és minél több eret érjen el, majd hagyta, hogy a melegség átáramoljon a sápadt bőrön át a nő vénái felé. Saját energiájából adott át valamennyit és rövidesen a vércukor-szint is helyreállt és a kimerültség sötét köde is elszivárgott az idegrendszerből. Gondolom, túlhasználta a képességét. A nő mutáns volt, ez az első perctől nem volt kérdés. Jürgen természetesen akkor is segített volna, ha bárki más van a lány helyén, így azonban rögtön egyfajta szimpátiát érzett a másik mutáns felé. Egy kicsit még hagyta cirkulálni a meleg energiát, majd egy finom vállpaskolással megpróbálta felébreszteni a lányt. Ha az kinyitja a szemét, annyit mond neki:
- Jól van?
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

mutant and proud

avatar
független
loneliness is a gun
Play By : Chloe Grace Moretz
Hozzászólások száma : 29
Kor : 22



TémanyitásTárgy: Re: Oakenhaven Inn, Wildwood State Park, New York   Szer. 14 Jan. - 21:35



Jürgen & Victory


Egészen addig, amíg nincsen az embernek sok szabadideje, nem is tudja elképzelni sem, hogy mit csinálna akkor, ha lenne. Persze, mindenki mondogatja magában, hogy „Ha ennyi meg annyi időm lenne, akkor ide, meg oda mennék…”. Hülyeség. Hülyeség az egész úgy, ahogyan van. Ha sok a szabadidőd, akkor nem tudsz vele mit kezdeni. Akkor elveszel. Egy idő után minden unalmassá válik. Tapasztalat…
Amikor az ősz kezdetén eljöttem a McCarthy-birtokról, (felrobbantva azt), akkor… Ja, igen. Kinyírtam a nevelőapám. Szörnyű vagyok, tudom.
Szóval, amikor eljöttem, zsebemben a szüleimtől örökölt pénzzel, azt hittem, hogy a régi bugyuta „Ha egyszer lesz sok szabadidőm…” álmaimmal fogom tölteni életem egészét. A szart!
A kocsma porrá zúzása után jobbnak láttam eltűnni, és szomorú szívvel ugyan, de egy időre megváltam az Államoktól. Amerikai vagyok, és az is maradok: nagyon szeretem a hazámat, és édesapám emléke előtt tisztelegve ez örökké így is lesz. Ha már az apámnál járok… Minduntalan eszembe jut a levélke, amit már annyiszor elolvastam azóta, hogy a hajtásoknál elkezdett szétszakadni. A levél, amelyből kiderül: apámnak több köze volt a mutánsokhoz, mint ahogyan valaha is látszódott.
Európába jöttem, hiszen sokan láthatták az arcomat a kocsmaromboláskor a 10-es államközi autópálya mellett... Bár nem hiszem, hogy bárki hinne nekik, de mégis. A nevelőapám életében természetesen gondoskodott arról, hogy legyen minimum három személyazonosságom, és a hozzá tartozó papírok se hiányozzanak, így nem kellett tartanom semmitől sem. Igen, erre jó volt Brian McCarthy.
Szemét! – szól be a kis kaján hang nekem. Talán igaz van a jobbik énemet helyettesítő kis figyelmeztetésnek: többet tett, mint ártott nekem a férfi.
De elkalandoztam… Szabadidő. Továbbra is hülyeség. Hiszen ha van szabad időd, akkor azt eltöltöd valamivel, így már nem szabad… Pff! Lényegtelen. Céltalanságomban beiratkoztam, pontosabban be akartam iratkozni egy egyetemre – hogy milyenre, arról fogalmam sem volt -, majd rájöttem, hogy ehhez nincsenek papírjaim. Hiába íratta meg velem McCarthy az érettségit hibátlanra, az nem hivatalos volt.
Szerintem érthető, ha kicsit mérges lettem. Már október közepén járt az idő, amikor végre rájöttem, hogy mi az, amivel teljes lehet az életem, és célt adhatok neki: ha lovakkal foglalkozok. Ez egy olyan dolog, amit még apámtól „kaptam”, és soha senki sem veheti el tőlem. Hiszen Európa a lovassportok szíve! Bármennyire is ki nem állhatom a német nyelvet, az 1986-os év végéig egy német lovasiskolába jártam.
Azonban hiába… Hiába élveztem az életemet, nem tehettem róla, de mutánsnak születtem: erőm uralt engem, és nem én őt. Fájó szívvel, de ott kellett hagynom a németeket, így az új évben visszatértem szeretett hazámba.
„Amerika, a büszke nő…” Vagy mégse? De, számomra igen. Büszke és hatalmas – pont mint én. Bár az ország nem egoista, ez tény.
A nyugati partot, és a McCarthy-birtok maradványait messziről elkerülve a keleti oldalon vettem magamnak Pennsylvania államban, a Sproul State Forest mellett egy kisebb birtokot, természetesen istállóval. Egy tizennyolc éves lány sok pénzzel együtt… Bele sem merek gondolni, hogy mekkora hülyeségeket csinálhattam volna, és hogy mekkorát csinálhatok még.
Bármennyire is gyönyörű az erdő, bármennyire is szépek a lovaim, nem egy fiatal lánynak való a remete élet, főképp nem egy olyannak, aki mellesleg egy időzített bomba.
A kocsma szétzúzása óta képességemet szinte alig tudom irányítani, hiába gondolok vissza azokara, amiket tanultam, nem megy a koncentrálás annyira, hogy bármi értelmeset tudjak kezdeni magammal. Pontosabban hogy ne tegyek kárt senkiben sem.
Az idős férfit, Arthurt, aki hülyén mondva a „birtokkal együtt járt” hátra hagyva egy olyan helyre megyek, amiről még egyszer McCarthy beszélt. Arthur szinte egész életét a gondnoki lakásban élte le, így szerintem még örült is annak, hogy újra vannak az istállóban lovak. Bár ki tuja… Arthur néma. Annyira jellemző rám! Komolyan, hogyha belegondolok abba, hogy régen mennyi barátom volt, és hogy most egyetlenegy emberi kapcsolatom sincsen… Félelmetes érzés. Felszabadító, de mélységesen sötét és reménytelen.
A nevelőapám nem mondott a világ mutánsairól sokat, de egyszer említett egy helyet, egy partot New Yorknál. Szüleim pénzének hála egy feltűnést nem éppen kerülő, sötétített üvegű Audival tehettem meg az ide vezető utat. Ennyire még kevésszer örültem az eszemnek, mint a téli, de erős napsütésben autózva. Ha nincsenek a sötét üvegek, biztosan túltelítődök energiával.
A naplemente csodásan fest az Oakenhaven Innben, ahol reményeim szerint fogok találni egy olyan mutánst, aki segíthet nekem. A gondom csak csupán annyi, hogy nem hogy mutánst, embert is csak keveset látok. Meg aztán… Én hülye! Honnan a fenéből tudnám, hogy ki a mutáns? Ezen sosem gondolkoztam el.
Az autóban ülve, a parkolóban várom meg azt, hogy a vörös napkorong eltűnjön az óceán messzeségében. A víz annyira gyönyörű, hogy kedvem lenne azonnal úszni egyet a hullámok között. A vízen megtörik a fény, és ezer felé szórja azt, majd a tajtékok hadat üzenve a fénynek csak nyelik, és nyelik fodrozódva a csillogást… Szomorúan teszem fel a sötét napszemüveget, mert érzem, hogy még így is túl sok a fény.
Miután a csillogás nagyja elhal, és csak a derengés marad, kiszállok. Nem nézve sem a hangulatos asztalok, sem a kocsma épülete felé, a hullámokhoz vezet az utam. A végtelenre hívnak, mint valami kacér férfiak serege. Férfiak… Úgy letten tinédzser, és most – korban legalábbis – felnőtt, hogy a fiúkhoz… Nem értek. Édesapámon kívül nincsen jó emlékem a férfiakról.
Halkan sóhajtok, és fentebb húzom a kezemen lévő bőrkesztyűt, hogy fehér bőröm ne látszódhasson ki, kiszolgáltatva engem a fény erejének. Ruhám majdnem teljesen átlagos: sötétkék farmernadrág, rövid szárú csizma, hosszú, fekete bőrkabát az arcomat nagyban takaró kapucnival, és fekete bőrkesztyű. Így éppen csak a szám és az állam van kitéve a fénynek. Ugyan fel vagyok öltözve, beleborzongok a gondolatba, hogy mennyire kerülnöm kell a fényt. Szomorú gondolat, hogy a „barátomból” ellenség lett.
A kocsma terasza felé indulok, Audim mellett már egy Volvo parkol. Elmélázom, hogy vajon ki lehet a gazdája, és egy segítőkész mutánsban reménykedek, majd halkan kinevetem magam a naivságomért. Lehet, hogy feleslegesen jöttem el idáig.
Leülök a terasz egyik félreeső, árnyékos sarkába, és a csillagok halvány derengését figyelem. Ugyan messze van tőlem a nyitott ablak, és a bent pattogó tűz, éppen csak elég messze van ahhoz, hogy a hőt ne szippantsam magamba szivacsként. Már ennek sem tudok rendesen parancsolni.
Mivel az utolsó fénysugarak is eltűntek, átadva helyüket a csillagok fényének, így felállok, és egy másik asztalhoz sétálok, amely messzebb van a kísértő kandallótól.  Szerencsére az éjszaka fénye a legragyogóbb telihold esetén sem csábító, ezzel még meg tudok birkózni. Ezt a fajta fényt valahogy könnyebb kezelnem.
Kihúzom az egyik széket, melyből beláthatom az egész teraszt. Leülök, és őrjöngő dühvel veszem tudomásul, hogy a jobb térdem, amit a mocsok nevelőapám „elrontott”, már megint fáj, holott se nem futottam, se nem lovagoltam, nem mozogtam semmit sem ma. Ilyenkor tudom csak azt érezni, hogy tettem tényleg jogos volt, hiszen részben megfosztott a genetikám gyönyöre által okozott könnyebbségtől. Eszméletlen módon sebezhetőnek érzem magamat, hiszen tudom, hogy elég egy rossz lépés, és nem fogok meggyógyulni. Hogy átlagos leszek.
Megrázom fejemet egy pillanatra, mintha így könnyebb lenne a gondolatot kiűzni az agyamból. Önkéntelenül is térdemhez nyúlok, és az érintésem, valamilyen beteg pszicho módon megnyugtat, enyhíti a feszülő érzést.
A kocsma ajtaja nyílik, és egy férfi lép ki a sötétbe, ül le az egyik asztalhoz, majd meggyújtja a lámpást, fénybe borítva a terasz lejáró felöli részét. Rá is gyújt, és a parázsló cigarettavég fénylő pontocskája pimaszul csábít. Érzem, hogy szépen lassan, de az energia gyűlni kezd bennem. Igyekszem másfelé nézni, és kétségbeesetten kapaszkodni a nyugtató gondolatokba, de valahol mélyen tudom, hogy már nem lesz visszaút.
Mondani szeretnék valamit, megkérni, hogy legalább a lámpát oltsa le, de nem megy. Robbanásig töltődök, és csak csodával határos módon nem robbanok fel azonnal. Minden koncentráló képességemet latba vetve felállok, az óceán felé fordulok, majd leveszem a kesztyűimet. Mélyet lélegzem a sós vízből, és a távolra, az óriási térre fókuszálok, a végtelen jár az agyamban. Hogy ez miért és miként segít? Nem tudom… De az eredményét meghozza: az energia egyenesen előre, a semmi irányába távozik belőlem, csak a kezeimen át. A kék fény annyira intenzív, mint még soha sem volt.
Van valami szépség abban, ahogy az energia áramlik ki belőlem: a hullám a kék több árnyalatából áll, melyek merész táncot járnak egymással. A fénye biztosan egy stadionnyi fényszóróéhoz mérhető, a parton és a tengeren, amerre a hullám megy, világos lesz.
Érzem, hogy energiatartalékaim kezdenek kimerülni, de bármennyire is próbálom elállítani a kitörést, nem sikerül.
Elindítani tudom, megállítani meg nem?! – gondolom kétségbeesetten, ugyanis tudom, hogy mi következik akkor, ha nem sikerül időben abbahagyni az erő kiszórását.
A kék fény elhal, fejem pedig nagyot koppan a terasz padlóját.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

mutant and proud

avatar
Tanár
let me to help you
Play By : Chris Hemsworth
Hozzászólások száma : 257
Kor : 28



TémanyitásTárgy: Re: Oakenhaven Inn, Wildwood State Park, New York   Szer. 14 Jan. - 18:45

Jürgen Stark leállította a motort. Az autó kerekei alatt halkan ropogtak a kavicsok, majd megállt a kocsi. A férfi kivette a kulcsot és egyesbe rakta a váltót, majd ásított egyet. Pislogva maga elé nézett és megdörzsölte a szemeit. Vett egy nagy levegőt és kifújta, majd kiszállt a kocsiból. A fekete Volvo nyugodt lustasággal pihent meg, a tenger felett lenyugodott nap halvány fényei még megcsillantak a motorháztetőn. Úgy  terpeszkedett el, mint egy elnyújtózó nagymacska, csak a megolvadt hó cseppjei folytak lassan végig a karosszérián. Enyhe, szállingozó havazás volt az előző este a városban, ám az óceán mellett sosem volt igazán nagyon hideg.

Jürgen végignézett az autón, majd a pub-ra pillantott és lassú, hosszú léptekkel megindult. Nem volt igazán nagyon hideg, ő viszont igazán nagyon fáradt volt. Csak hetekkel az előtt szabadult ki hosszas fogságából Kanadában, és az elmúlt időszak annyi stresszt hozott az életébe, hogy úgy érezte, elhalványult, mint a párás ablakra rajzolt pálcikaemberek. A stressz, a munka, a tárgyalások. A tanítás az X-Birtokon, a gyerekek iránti felelősség, a mutánsokat érintő változások nyomon követése és a szálak megfelelő húzogatása... Mindez ott volt a vállain. És kimerült. Nem sokkal múlt új év és máris várta a tavaszt, az új lehetőségeket és egy kis szakítást a mindennapos rutinnal.
Talpai alatt roszogtak a kavicsok, ahogy odaért a bejárathoz és benyitott. Halk zene szólt a bárban és néhányan üldögéltek a söreik felett. A férfi egyből látta a hatalmas ablakokon és az üvegezett hátsó ajtón át a tenger felett kigyúló első csillagokat. Nem volt Skandinávia. Ám New Yorkban ez járt a legközelebb ahhoz.

Az északi odasétált a pulthoz. A tölgy- és fenyődeszkák faillata, a kandallóban ropogó tűz hangja, a falakat borító medvebőrökből sugárzó melegség nyugalommal töltötték el. A padló nyikorgott ütemesen koppanó lépései alatt. Köszönésképpen megveregette a pultnál ücsörgő, sörébe merülő, kockás inges, szakállas férfi vállát, ahogy elment mellette. Rob, a harmincas csillagász pont azért járt ide, mint ő. Nyugalom, egy sör a ropogó kandalló hangja mellett, a tenger időtlenségének végtelen nyugalma. Jürgen már ránézésre tudta, hogy megint összeveszett a feleségével. Egyszerűen, nem kellett megszólalnia, látta. Megállt, a pultra könyökölt, és Rob mosolyogva bólintott felé. A csillagász házassága épp most ment szép lassan darabokra, karrierista, törtető feleségének romboló hatásai miatt. Jürgen ilyenkor örült az egyedülállóság hihetetlen szabadságának.

Ed, a pultos intett köszönésképpen, majd felé biccentette a fejét, ami nála azt jelentette, hogy "A szokásosat, Jürgen?" Ó pedig bólintott. A pultos, Ed, leakasztott egy csillogó korsót és a sörcsap alá tartotta.
- Ma estére egy szobát is kérek, Ed.
Ed, akit sokan kedveltek a szövegéért, megértűen bólintott megint, majd a férfi elé rakta a sört. Az északi közben körülnézett. Rose, a nála talán egy-két évvel idősebb - és huszas évei utolsó harmadában járó vöröshajú ír szépség mosolyogva intett neki, Jürgen pedig visszabólintott. Rose, aki fiatal kora ellenére a Columbiai Egyetemen tanított, szintén sokszor megofrdult itt, a bárban. Egy-két horgász és egy csapat egyetemista volt még itt, akik valószínűleg csak kiruccantak egy estére a városból. Vidám csevegésük meglepően zajosnak tűnt a pub medvebőrrel borított falai között. Jürgen elvette a sört és elindult a terasz felé. Ahogy kinyitotta az ajtót, orrát megcsapta a tenger hűs, sós illata. Hideg atlanti szél fújt az óceán felől csendesen. A férfi leült az egyik asztalhoz és mélyet kortyolt a sörből. Elengedte magát, és érezte, hogy a fáradtság, mint valami kellemes, sötét hullám folyik rajta szét, mintha eddig legalább a vezetés visszatartotta volna a kimerültséget.

Az északi letette maga elé az asztalra a korsót és végignézett az óceánba hajló horizonton. Egy félig nyitott ablakon kihallatszott a benti zene és a fenyőágak ropogása a kandallóban. A férfi meggyútotta az asztalra kihelyezett lámpást. A széndarabok hamar halványvörös fényben parázslottak át, s levegő pedig finom fátyolként lebegett a lángok felett. Jürgen előhúzott egy cigaretta-tárvát és rágyújtott egy szálra. Szabadulása után, a rengeteg stressz közepette szokott rá a dohányzásra és a hideg sör mellett úgy érezte, a füst, ahogy betölti a tüdejét olyan, mint egy lehelet édes morfium. Mire a szál végére ért már majdnem elbóbiskolt, észre sem véve, hogy nem nézett körül, van-e még valaki rajta kívül a terasz valamelyik sarkában. A tenger pedig egykedvű nyugalommal morajlott ahogy egyre több csillag jelent meg a víz felett.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Ajánlott tartalom
mutant and proud





TémanyitásTárgy: Re: Oakenhaven Inn, Wildwood State Park, New York   

Vissza az elejére Go down
 
Oakenhaven Inn, Wildwood State Park, New York
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Heroes of X-Men: Reunion :: Városok, egyéb helyek :: New York-