Keiko & Crow

Elvigyorodtam pillantásaira, és a nagy örömhírre. Szóval ez az a híres Keiko Hitsumi... vagy mondjam inkább Keiko Helmsmannak? Sőt, a Hitsumi Helmsmant jelenthet japánul? Nagy a hasonlóság... de ez csak még inkább alátámasztja az információim hitelességét. Ő az a személy, akire most szükségem van a tervem következő fázisához...
- Óh, nagyszerű, nagyszerű hírek! Öröm magával találkozni, sokat hallottam magáról! - nevettem el magamat, és egy karrándítással magamhoz invitáltam. - Tudja sok-sok megbeszélni valónk van nekünk ketten, Ms He... Hitsumi! Éppen ezért is nagyon örülök, hogy ilyen hamar megtalálhattam magát! - megpróbálta megy sokkalta kedvesebb mosolyt előrántani, majd szépen lassan, ha nem volt ellenvetése, magammal húztam őt egy gyengéd vezettetéssel, és intésekkel, egészen ki a teremből, majd egy halkabb hangsúlyt vettem fel, és arcom elkomolyodott.
- A családjáról lenne szó, Ms Hitsumi. Engem nevezhet csak Nyomozónak. Főleg, mert ez a foglalkozásom, egy ilyen... rejtett zsaru vagyok, érti, ugye? Besúgó, aki veszélyesebb emberek kézre kerítéséért dolgozik! És lehetséges, hogy az itteni családja nagy bajba kerül! - a legkomolyabb, és hivatalosabb arckifejezésemmel álltam elé, szám egyenesen, vízszintesen állt bármely érzelem nélkül, és még szemöldökeim, és homlokom ráncai sem álltak különösen semmilyen olyan irányba, amely idegességre, vagy vidámságra utalt volna. Afféle pókerarc volt. Így a történet még hitelesebbé válhatott! Főleg egy ilyen fiatal kis lánykának.

Már a vége felé járt az óra, amit éppen tartottam, éppen csak maximum 20 perc lehetett vissza, mikor hirtelen kopogtatásra lettem figyelmes. De nem az ajtón kopogtattak, hanem a padlón. Egy férfi állt ott, az esernyőjére támaszkodva. Nem tűnt ismerősnek, de engem keresett. Mondjuk, ez számomra nem volt furcsa, hisz pár helyre ki volt téve a hirdetésem, hogy hol, mikor, és mit oktatok.
- Az óra többi részében gyakoroljatok párokban.- Intettem a diákoknak, majd az úr elé léptem.
- Üdvözlöm, Keiko Hitsumi vagyok. Örvendek a találkozásnak.- Hajoltam meg a férfi előtt a tradícionális japán szokásokhoz hűen.
Kegyetlenül nehéz volt megszoknom az itteni köszönéseket, de már hála istennek egyre kevesebbszer köszönök japánul.
- Önben kit tisztelhetek? Miben lehetek a segítségére?- Néztem kérdő tekintettel, majd egy gyors pillantást vetettem a diákjaimra, akik továbbra is szorgalmasan edzettek. Fegyelmezettek, és kitartóak voltak egytől-egyig.

Csak bementem hát az épületbe, és kérdést, és különös tekinteteket figyelmen kívül hagyva vágtam át a recepciósokon, majd hatoltam be az egyik terembe, és kerestem a narancssárga hajú nőcike után. Japán származású... húzott szemű... hmm... a szemeim kutatva haladtak végig a teremen, amíg meg nem láttam a hölgyeményt, aki - úgy tűnt - éppen magát az órát vezeti. Végülis, a Helmsman örökség - mindig, mindenütt csak a minőség, no meg a... különleges készségek. Járóbotomként használt esernyőmmel kopogtam egyet-kettőt a padlón, majd, ha figyelemmel fogadtak, egy mosollyal az arcomon köszöntöttem a leírással egyező külsejű hölgyet.
- Üdvözlöm, kisasszony! Tudja esetleg, hogy hol találhatom Keiko Hitsumit? - ezek a japán nevek... teljesen ostobák... tsumi... cumi... Sohasem voltam egy nagy szakértője ezeknek, de ez nem volt lényeges - a lényeg az volt, hogy ez Keiko Hitsumi, a Helmsman család legfiatalabb tagja-e, avagy sem. Mert ha igen... akkor lesz pár érdekes, keresetlen szavunk egymással.

Végre sikerült egy munkát és egyben edzési, és tanulási lehetőséget találnom. Bár nem a legbiztonságosabb környéken volt, mégis örültem neki, hisz így nemcsak saját magamat tarthatom formában, és nemcsak a saját tudásomat bővíthetem, de másoknak is átadhatom azt a tudást, amit a szülőföldemen megtanultam.
Már jó pár hete tudok ide eljárni. Szerencsére az itteni sensei volt annyira megértő, hogy oda-vissza alapon meg a tanulás, tanítás. Amit kapnék bért, abból vonja le a tanulmányaim árát. És az sem egy hátrány, hogy itt nemcsak a puszta kezes harcra oktatnak, hanem bizonyos fegyverek használatára is. Már ezért megérte a sok keresgélés.
Mondjuk mára ez az utolsó óra, amit tartok, és végre átengedhetem magam a nyugalomnak, ha hazaértem.

A Helmsman család körül egyre több és több furcsaságot találtam manapság, minél többet és többet kutakodtam utánuk. Megtudtam pár informátoron keresztül, hogy nemrég volt egy találkozó, amin a "Helmsman fivérek" jöttek össze, de azt is megtudtam, hogy volt még egy harmadik, egy női alak is azon a bizonyos találkozón. Japán, középmagas, vörös haj, fiatal. Körülbelül olyan 18-25 év körüli lehetett. Elég egyszerű volt ilyen apró információkat megszerezni - én voltam New York legjobb Árnyékbrókere. Az én árucikkem az információ volt: vétel, eladás, csere, közvetítés, ezzel foglalkoztam, és minden alkalommal kaptam legalább egy kicsiny információt. De most nem azért kutakodtam, hogy többet tudjak meg a Helmsman család múltjáról. Nem new yorki család tudtommal, és az én érdeklődésem ezzel már elszállt. De most egy különleges ellenséggel kell szembenéznem... igazat megvallva, kettővel is. Az egyik Emma Frost, akinek két hónap alatt kellene megszereznem az összes birtokát - a bordélyházát, a vagyonát, mindenét. A másik ellenségem pedig az, aki ezt nekem megparancsolta. Don Merchanto.
A tét anyukám után a legdrágább és legszentebb dolog volt a földön - az életem -, így hát minden lehetőséget meg kellett ragadnom, és minden kis nyomot fel kellett kutatnom. Az egy tény volt, hogy Dr. Zane Emma Frostnak dolgozik, sőt, a fülembe jutott, hogy hamarosan meg is házasodnak. Azonban ez a Titus... egy igen különös alak volt. Nem hallottam róla még semmit, csak annyit tudtam meg, hogy letette a doktorátust, és most elvileg egy iskolában tanít, de hogy pontosan hol, és mit, az valamiért még a rendőrségi adatbázisokban sem volt igazán fellelhető. És most ez a különös harmadik alak is... három testvér lenne most már...? Nem, a nőt a másik kettőhöz képest túl fiatalnak írták le... különös véletlenek... furcsa kihágások... felülvizsgálatlan adatok... miért lehetett annyira különleges a Helmsman család?
Nemrégiben kaptam egy fülest arról, hogy ebben az utcában találhatom majd meg a harmadik személyt, mivel egy informátor, és egy áthaladó drogdíler is látott egy leírásnak megfelelő személyt. Az egyik infót cseréltem, a másikat vettem, de úgy tűnik, hogy mindkét üzlet jövedelmező lehetett, ugyanis hamarosan észrevettem egy... hogy is hívják ezt? Dojo volt, vagy valami aréna, vagy valami karatés cucc? Nem tudom, ilyen információk sohasem érdekeltek.
Először nem is akartam bemenni, csak megálltam az épület előtt. Hogy néztek volna énrám az emberek? Hiszen sánta lábbal nem igazán lehet harcművészeteket tanulni? Esernyőmre támaszkodva álltam a "dojo" előtt, és nem is tudtam, hogy pontosan mit kezdjek magammal. Lehet, hogy bűnöző voltam, lehet, hogy besúgó voltam, de a sok ugráló és egyensúlyozó majom között valahogy... még torzszülöttebbnek éreztem volna magamat. Mi lesz, ha kinevetnek engem? Ha röhögnek majd rajtam, és én pedig elesnék, és csak röhögnének, a bűzölgő szájukkal, kidugott nyelvvel, és csak öntanák magukból azt az idegesítő vihogást, azt a majomvihogást, mint az állatok, és én! Én lennék az etikátlan! Én lennék az, aki szégyent hoz a helyre, és végül még engem dobnának ki! Még a gondolatba is beleremegtem. De végül megpróbáltam megnyugtatni magamat. Végülis, nem lehet nagyobb baj, nem? Csak egy rutinos kis séta a karateiskolában, mi? Óh, persze...
Rátámaszkodtam drága esernyőmre, és lassú léptekkel elkezdtem vonszolni magamat az iskola felé.