Angela, Arthur és Carrie-Ann - kakaóóó

Arthur, Angela & Carrie-Ann

Nem gondoltam volna, hogy ez a mai nap ennyire hullámzó lesz. Az eleje nem indult valami jól azt mind beláthatjuk, hiszen nem sokon múlt, hogy ne lépjek le, de Angie végül mentette a helyzetet, és azóta kiderült, hogy azon kívül, hogy remek kakaót készít még nagyon kedves is. Nem is értem az embereket, miért az alapján ítélnek meg minket, hogy mik vagyunk, miért nem az alapján, hogy mit teszünk? Angie, vagy akár én, Arthur nem tudnánk ártani másoknak, szándékosan biztosan nem. Nekem még csak nem is alkalmas ilyesmire a képességem, egyik sem, teljesen passzívak, de mégis megijednek az emberek már attól a ténytől is, hogy meggyógyulok, ha valaki bántani akar, pedig ez védekező reakció, hasonló, mint a gyíkoknál, amikor valami elkapja a farkukat, elhagyják és később visszanő. De ezt nem értik meg és nem csoda, ha e miatt kellően félek a jövőtől már most is, mi lesz még később?
- Nem tudom, hogy felkészülnek-e rá egyáltalán valaha. - halk sóhaj csak, de azt hiszem ez most nem a legjobb téma ide, főleg mert mint említettem hullámzó ez a nap. Rossz kezdet után jól folytatódott, aztán most újra sikerült átmennünk a negatív irányba, már már horrorisztikus a sztori, ahogyan Arthur bántja a saját arcát. Olyan rossz látni és még rosszabb, hogy nem tudom megállítani őt, nem olyan gyorsan, hogy a sebek ne alakuljanak ki az arcán. Olyan jó lenne, ha nem csak saját magamat tudnám meggyógyítani, hanem akár mást is, akár csak egy érintéssel, de erre esély sincsen, a képességem nem így működik, így mást nem tehetek, mint hogy ölelem Angievel együtt, hátha attól megnyugszik végre és abbahagyja ezt. Persze azért óvatosan elvesszük a kezét, de annak sem lenne értelme, ha erőszakosan tennénk.
- Persze... persze, hogy elkísérlek! Ez nem is lehet kérdés. Menjünk, most azonnal! - aggódom, ez a hangomból is hallatszik, nem is kérdéses, hogy megyek velük, hogy nem engedem el Arthur kezét. Rémes, hogy már megint a gyengélkedőn kötünk ki, jártam pedig már vele ott és most megint csak erre kerül a sor, mert szegény kiborult. Bele sem merek gondolni, hogy milyen rémes dolgok történhettek vele, de az biztos, hogy cseppet sem lehetett egyszerű az élete. De most már jobb lesz, hiszen itt van Angie és én is és mindketten azon leszünk, hogy jobbá tegyük.

//Szerintem ez már zárónak vehető, irány a gyengélkedő! Köszönöm a játékot, remek volt, rendesen érzelmes. Very Happy

//

[quote="Arthur Whitmore"]

Carrie-Ann szivecske

Angela

& Arthur

Sokkal többet jelentett a számomra az ölelésük, mint bármilyen szó. A hugicám ölelése lenyugtatott, Carrie-Ann finom bőrének a tapintása pedig boldogsággal árasztott el. Hiszen megölelt, Carrie-Ann megölelt! Ilyet még nem tett más lány igazán velem, habár... ha jobban belegondoltam, biztos csak kényszerből tehette... de akkor is megölelt! Különös volt, mert ha visszaemlékezek, mindig a legrosszabb helyzetekben futunk össze. Legelőször egymásba vetődtünk, most pedig itt vagyunk, és én ismét az összeomlás szélére sodródtam, majd megint megmentett Carrie-Ann.
Ő volt az angyal számomra, és éppen ezért nem értettem, hogy... hogy miért épp velem...? Miért épp ő jutott nekem, a halott gyermeknek? Vagy talán nem is jutott teljesen nekem... talán ez csak egy baráti ölelés volt, és az egészet csak a saját természetéből, és nem konkrét érzelmekből tette... de semmi baj, nem zavartattam ezen magamat, hiszen akkor is megölelt! Óvatosan, és félénken végigsimítottam a vállán. Annyira pihe-puha volt a bőre... de persze nem akartam túlzásba vinni, hiszen nem akartam megsérteni... főleg nem egy ilyen helyzetben, így hát inkább hamar elengedtem, és ki próbáltam szállni az ölelésükből. Csak ekkor éreztem meg a vért, amely az arcomról a számba csurgott.
- Öhm... t-talán igazatok lehet... elmehetnénk a gyengélkedőre! - nevettem fel kínosan. Hülye, hülye, hülye! Végre megölelt engem Carrie-Ann, és akkor ezt is tönkre tettem! Habár az jól esett, hogy Carrie-Ann javasolta ezt először, és hogy ennyire aggódott értem, de szégyelltem magamat azért, mert nem voltam képes jól kihasználni a helyzetet, illetve, hogy csak egy ilyen tettel érhettem el Carrie-Ann ölelését, és mert nem tudtam vigyázni magamra, gyengének is mutatkoztam meg, még a hugicám előtt is, akit meg akartam védeni. Ezért is inkább szomorúsággal töltve álltam fel, letörölve a vért, amely a szám körül csurgott, és, ugyan félve, de mégis megragadtam először Carrie-Ann, majd a hugicám kezét.
- E-elkísérnétek a gyengélkedőre? - kérdeztem a hugicám, majd Carrie-Ann szemébe tekintve. Annyira szerencsétlen vagyok...

Carrie-Ann, Arthur & Angela

Talán nincs olyan problémám, hogy örökké élnék a szeretteim nélkül, de a magam gondjai így is mindig jelentkeznek. Hosszú ideig a képességem volt az, ami hátráltatott, nem tudtam kezelni, hiába is szinte a legegyszerűbb képesség nekem mégis évekig kellett tanulnom mire eljutottam addig a szintig, amin most vagyok épp. Aztán ugye jött az, hogy a bátyám visszatért holtából és most az, hogy hiába próbálok segíteni neki, egyszerűen nem tudok.
Talán sokkal jobb lett volna, ha csak egyikünk örökli meg a mutáns létet, mármint magamra gondolok, elég az, ha én vagyok a világ célpontja, a bátyám bőven eleget szenvedett, nem érdemli meg, hogy még egy piros X-et is fessenek a homlokára és üldözzék azért, amiről nem is tehet.
-Azt hiszem félt, szerintem félt attól, ami vagyok és ez elvakította, megkeserítette. De ez csak egy elmélet. - A saját elméletem, hogy mégse állítsam be a férfit olyan gonosznak, mint amilyen valójában volt. Nem akarom az embereket gonosznak, kegyetlennek látni. Jobb a félelem, a bizonytalanság mögé bújtatni őket, így nem fáj annyira amit velem tettek vagy tenni akartak. Nem fogom soha megérteni a késztetést, én is szoktam félni mégse végzek népírtást. Shadwell megőrült, hatalmába keríthette a félelem és ettől vált gonosszá, nem tudom, talán volt családja is, talán normális ember volt, normális élettel, munkával, jövőtervekkel, mind addig míg meg nem ismerte a mutánsok világát, utána úgy érezhette összeroppantja a sok hatalom és, hogy mennyire jelentéktelen Ő a semmivel ami benne lakozik. Szerintem ez végül is butaság, minden ember különleges, képességgel vagy anélkül.
-Igen, az elfogadás..arra várni kell, az emberiség nem készült fel arra, hogy teljesen a nyílvánosság elé lépjünk. - Jó volna már, ha mi is élhetnénk normális életet. Talán ez a birtok az egyetlen ahol biztonságban vannak a mutánsok. De gyre többen vagyunk, szinte naponta nő a számunk, hová elég egy ilyen kis birtok? Hamarosan annyian leszünk itt is, hogy nem lesz elég a hely..akkor még is mi lesz? Ebbe még csak belegondolni is rossz.
Artur hirtelen rosszabbra fordult állapota halálosan megrémiszt. Ilyen még nem volt, szinte kifordult önmagából, az meg, hogy saját magában tesz kárt borzalmas. Mit tettem a bátyámmal? Csak ez az egy kérdés motoszkál bennem miközben Carrie-Ann-nel karöltve próbáljuk megnyugtatni. Borzalmas látvány tárul elénk mikor végre sikerül a kezeit lefejtenünk az arcáról. Patakokban csorog róla a vér..
Nem nyugtat meg az, hogy mosolyog és, hogy átölel minket, a sérülése ettől még ott van.
-Igen, méghozzá most azonnal indulunk is. Carrie- Ann segítesz, elkísérsz minket? - Nézek rá könyörgően. Ő talán az egyetlen aki most képes megnyugtatni a bátyám. Én ebben a helyzetben most kudarcot vallottam. Rossz érzés, hogy Carrie-Ann többet tud tenni azért az emberért aki az egyik legfontosabb nekem a világon, de nincs mit tenni, inkább legyen így mint, hogy senki se legyen képes megnyugtatni Őt.

♫ Zene ♫ ♥ Ruha ♥ Irány a gyengélkedő!

Arthur, Angela & Carrie-Ann

Sosem fordult még meg a fejemben, hogy ártsak magamnak. Bár persze az is igaz, hogy jó eséllyel nem is tudnék. A képességem ilyen, még ha ki is kapcsolnám a sajátomat valahogy, jó eséllyel ez a helyzet akkor sem változna meg gyökeresen, de nem lehet mit tenni. Ilyen vagyok... attól félek, hogy ez a jövőben sem fog változni, és attól félek még inkább, hogy majd telik az idő és egy idő után... Hallottam én már mindenféle mendemondákat az egyik tanárunkról, Logan... Farkas, hát igen, azt mondják, hogy ő már nem rövid ideje él, hogy hasonló, mint én, és ha ez így van, akkor én is sokáig fogok élni. Nem akarok erre gondolni, mert azt jelentené, hogy szépen lassan elveszítek majd mindenkit, aki most körülöttem él és ez olyasmi,a mit senki sem szívesen élne át. Nem akarok arra gondolni, hogy idővel majd nem öregszem tovább, hogy azok, akik most itt vannak velem fognak, hogy ők majd szép lassan meghalnak és én nem változtathatok ezen, csak végig kell majd néznem. Így sem egyszerű az életem e miatt a képesség dolog miatt, de azt hiszem, ha még ezen is gondolkodnék akkor csak még sokkal nehezebb lenne.
- Jó ég! De hát... hát miért tett ilyet bárki is? - naiv kérdés igen, talán, főleg azok után, ami a szigeten történt. Mások vagyunk, mint az átlag, különlegesek, nem is kéne ilyet kérdeznem. Emberek... más mutánsok, akadnak, akiktől félnünk kell, akik ki tudja, hogy milyen úton-módon ártatnának nekünk, ha csak tehetnék, de akkor sem értem. Miért jó bárkinek is az, hogy rosszat tesz másokkal? Miért jó bántani a másikat, megpróbálni... megölni. Azt sem értettem, hogy Angel miért csinálta, hogy mi volt vele a célja, csak ártani akart, vagy valami... más? Buta feltételezés, ha megpróbálok mindig a jobbra gondolni, hogy valami oka kellett, hogy legyen, hogy ne kelljen azt hinnem, hogy sokan véletlenül sérültek meg?
- De azért a mi helyzetünk még is csak... más. Kevesen vagyunk és nem fogadnának el minket, ez... - sóhajtva rázom meg a fejemet. Főleg akkor, ha valaki látványosan eltérő. Ott van McCoy professzor, ki se teszi a lábát az iskolából, a birtokról, mert meglátnák, hogy kék és szőrös és tuti, hogy mindenki félne tőle, pedig egyébként órákon látszott, hogy egy rendkívül kedves és jámbor ember, aki azt hiszem a légynek se lenne képes ártani, mégis félnének tőle. Ha látnák, hogy nem árt nekem semmi, hogy begyógyulnak a sebeim, hogy nem érzem a fájdalmat... biztos vagyok benne, hogy rettegve, undorral néznének rám és valahol meg is lehet ezt érteni, de akkor is átlagosnak sokkal könnyebb lenne lenni.
Ezek után, amit Arthur tesz magával majdhogynem sokkol, de próbálok segíteni, megnyugtatni, próbálom kizárni a képességét, a gondolatokat a fejéből, hogy csak ő maradjon ott senki és semmi más, és közben elvenni a kezét, mert nagyon nem jó az, ami történik most vele... nem tehet kárt magában. Neki fáj, neki nyoma marad, ő... vérzik! Lassan végre enged és megölel minket. Könnyű lenne most ebbe belefeledkezni, ha közben nem lenne tiszta vér az arca és sebes és... mindez azt sem tudjuk, hogy miért, de fájhat neki és mégis mosolyog. Nem értem.
- De még... még most is vérzel. El kell menni, hogy megnézzék, a gyengélkedőre. Igaz? - nem húzódom el, de Angiere pillantok. El kell vinni ellátni a sebeit, szépen rendbe tenni, mert csúnyák és egyébként is ki kell tisztítani. A köröm alatt rengeteg baci és kosz húzódik meg az veszélyes lehet. Ő nem gyógyul úgy, mint én, nem csoda, ha aggódom érte.

Arthur Whitmore írta:: Carrie-Ann Angela & Arthur

Remegésemet ugyan nem tudták a lányok sajnos megállítani, de a kezeimet ölelésük hatására képes voltam eltávolítani az arcomtól. Hirtelen valamiféle csípő érzés fogott el, és csakis akkor vettem észre, hogy véresek a kezeim... pontosan, mint akkor. Mint régen, amikor a gondolatok elözönlötték a fejemet, akkor is így ébredtem! Azonnal körbefordultam - amennyire a lányok ölelése engedte -, hogy megnézhessem, kit is bánthattam, de nem volt sehol senki, aki megsérülhetett volna, és se Carrie-Annen, sem pedig Angin nem láttam sérülés nyomokat. Ekkor vettem végül észre, hogy a vér a saját arcomról csöpögött, de ezzel már nem annyira törődtem.
Csak egy villanásnyi időre merült fel bennem, hogy talán saját magamban okoztam kárt, azonnal inkább először a hugicámhoz fordultam, hogy jobban megnézhessem, mi a baja, hiszen láttam rajta, hogy sírt. Először úgy gondoltam, hogy csak lefogtak engem, mert valakire rá akartam támadni - de csak őket kettejüket láttam. Aztán Carrie-Annt is leellenőriztem pár pillantással, de csak azt vettem észre, hogy mindkettejük belém kapaszkodik, és átölel.
A gondolataim végül végre.... micsoda? A... gondolataim... az én gondolataim... csak a saját gondolataimat hallottam! Megrémültem kissé, és remegésem erősödött, de aztán azonnal megjelent előttem a kép, amelyben Carrie-Ann beszélt arról, hogy hatástalanítani tud képességeket. Akkor megértettem, hogy mi is volt a helyzet - próbált segíteni rajtam, mert talán észrevehette, hogy a körülöttem folyó állandó vita is okozhatja a hirtelen indulataimat. Szemeim aztán rászegeződtek, és remegésem is abbamaradt. Ölelt engem. Carrie-Ann ölelt engem. Nem túl szorosan, és inkább aggódva, de akkor is itt volt mellettem, közelebb, mint bárki valaha a hugocskámon, és az anyámon kívül, és átkarolt. Melegség töltötte el a gyomromat, és kisebb émelygés, majd kissé lejjebb hajoltam, hogy könnyebben elérhessenek engem a picike kezecskéi. Olyan jó érzés volt mindkettejük ölelése, és a saját gondolataim megértése, hogy teljesen átvette az előbbi idegesség, és szorongás gyilkos áradatát, és vörös pontokkal helyettesítette, amelyek az arcomon jelentek meg, mikor Carrie-Annre tekintettem. Én... ennyire fontos lennék? Vagyis... neki is? Eddig azt hittem, hogy csak... mit tudom én? Öhm... felelősnek érzi magát miattam...? Vagyis... kedveltem, de nem hittem, hogy... hogy más is kedvelhet még engem, mint a hugicám... hisz eddig senki sem tette... ez olyan különös volt.
Széttártam a kezeimet, és mosolyogva közelebb húztam mindkettejüket.
- Jó... ez így jó... nincs baj. - feleltem félig-meddig emlékezve kérdéseikre, és előbb elhangzott mondandójukra, mivel akkor még nem hallottam őket. És inkább csak öleltem őket, ahogyan ők is engem. Ez volt az első alkalom, hogy Angin kívül... és a szüleimen kívül... mást is megöleltem.

Carrie-Ann, Arthur & Angela

Igen, sokan úgy kerültek ide, hogy nem volt életnek nevezhető körülményük. Nem mindenkinek sikerül barátokra lelnie, na mondjuk én nem is keresem őket. Meg van az a bizonyos apró kör, a kemény mag amiben jól érzem magam és nekem ennyi elég, már amúgy sincs sok hátra az iskolából, ha pedig végzek akkor x-menként akarom tovább folytatni, hogy Blaise mellett maradhassak.
-Engem..elraboltak..Blaise mentett meg, de a férfi aki elrabolt végül meghalt, Blaise megölte, hogy engem megmenthessen, egy golyót kaptam a hasamba, Blaise pedig szintén megsérült, alig hogy túléltük. - Na igen, erről nem szívesen beszélek. Ez már ugyan a múlt, de még mindig elevenen él bennem és nagyon is elborzaszt, hogy valaki ilyesmire képes csupán azért, mert mások vagyunk, mert picivel több van bennünk ami nem feltétlen jó. És Shadwell csupán egy volt a sok olyan ember közül akik ilyen terveket dédelgetnek. Ki tudja mire képesek még, mert nem érzik át tettük súlyát, hihetetlen, hogy mert képtelenek felfogni mik vagyunk képesek ölni. Majdnem meghaltunk mert az az őrült nem tudta felfogni, hogy ettől még dobog a szívünk és ugyanolyanok vagyunk, mint Ő.
-Igen, az átlagos embereknek talán egy fokkal könnyebb, ám nekik is vannak nehézségeik, nem is annyira különbözőek, mint nekünk, a sok megkülönböztetés köztük is ott van, majdhogynem ugyanolyanok vagyunk. - Én legalábbis nem akarok különbözni, embereknek születtünk mind. Lehet kicsivel másabbak vagyunk, van bennünk valami ami bennünk nincs, de akkora különbség nincs köztünk, hogy idegeneknek hívjanak vagy kísérleti példányoknak tartsanak minket.
Arthur hirtelen rohama az ami kirángat a gondolatokból. Megrémülök és próbálom lenyugtatni, ölelem és bár az én könnyeim is folynak próbálom a kezét elvenni az arcától ahogy Carrie-Ann is teszi.
-Igen Arthur, nagyon szeretünk mind a ketten, nincsen semmi baj, nyugodj meg. - Folynak a könnyeim, féltem a testvérem, nagyon féltem. Ha ez így folytatódik a végén még komolyabb károkat okoz magán.
-Arthur nyugodj meg, ne gondolj senki másra, csak rám és Carrie-Ann-re. Jó? Próbáld meg. - nem tudom hogyan segíthetnék még neki. Ehhez én kevés vagyok, nagyon kevés.

♫ Zene ♫ Ruha

Arthur, Angela & Carrie-Ann

Nem jó dolog azt látni, hogy itt a többségnek azért nehéz... nem lehet valami kellemes dolog nehéz élettel a hátad mögött mosolyogni másokra és jó kedvűnek lenni, sőt... kifejezetten nehéz lehet. Azért én próbálok, ahogyan mondta nyitni, csak esetemben még bonyolultabb. Már eléggé megbélyegeztek ahhoz, hogy ne nagyon fogadják el mások azt, ha nyitni próbálok feléjük.
- Miért, mi történt? - a mosdós baleseten kívül is talán volt más? Én annyira nem tudok ezekről, érthető, nem ismerek sokakat, hogy információim legyenek arról, ami az iskolában játszódik le. Nekem nem adják tovább a híreket, vagy a pletykákat. Én csak... néha tudom azt, amit mindenki tudhat, mert teszem azt hivatalos közlemény, de más nem nagyon jut el hozzám. Talán majd most, ha sikerül kicsit kapcsolatokat építenem. Ha Angie el tud fogadni, akkor talán másoknak is sikerül majd. Biztosan időbe telik és nehezebb, ha nincs valaki kapocsnak, mint Arthur, de... azért remélem, hogy valahogy majd csak lesz a dolog. No meg biztosan vannak újak is, akik még nem ismernek és nem tudják az én kis rémtörténetemet és nem tartják e miatt távol magukat tőlem.
- Sajnálom. Olyan jó lenne, ha csak... szimpla átlagos életünk lenne igaz? - nem kérdezek most rá arra, hogy ki az a Shadwell, akit emlegetett, hiszen nem tudom, de kétlem, hogy most rossz emlékeket akar felidézni, így is van épp elég neki is nekem is, Arthurnak is. Jobb ezeken túllépni, jobb, ha az ember le tudja zárni magában a múltat és tovább tud lépni. Remélhetőleg nekem is sikerül majd és másoknak is, akik most rossz szemmel néznek rám. Nem tudom még, hogy mikor, de minden bizonnyal ennek is eljön majd az ideje. Ami viszont ez után következik az engem is meglep. A kirohanás még talán nem annyira, de a többi... Első körben csak arra koncentrálok, hogy Arthur képességét kikapcsoljam, hogy ne érkezzenek emlékek, hogy ne telítődjön még azoktól is, mert most így is elég rossz passzban van. Akkor pedig csak még inkább megijedek, amikor látom, hogy nem nyugszik meg, amikor segíteni akarunk, hogy nem változik semmi, és hogy még a vére is kiserken attól, ahogyan az ujjai az arcába vájnak. Riadtan pillantok Angiere, csak aztán mozdulok. Tudom, nekem is ez jutott eszembe, de hát... eléggé lefagytam attól, amit csinál magával. Ijesztő és finoman szólva is aggodalomra ad okot. Végül gyorsan közelebb csusszanok hozzá és óvatosan átölelem a vállát, legalábbis amennyire átérem, hiszen mégis csak jóval alacsonyabb vagyok nála.
- Nincs... nincs semmi baj. Nyugodj meg kérlek és... és ne csináld ezt. Ne bántsd magad, itt vagyunk és szeretünk... kérlek Arthur. - utálatos dolog, hogy nem tudok másokon is segíteni. Talán a vérem segít, de azért még sem vámpírok az emberek, hogy azt iszogassák. Próbálom csak finoman átölelni őt, óvatosan simogatom a haját és a másik kezemmel megpróbálom lefejteni az ujjait az arcáról. Rémes látni azt, hogy mit csinál magával, rémes látni, hogy árt önmagának, mert ennyire kiborult egy ember miatt. Ha ez a Titus ilyen hatással van rá, akkor... az már biztos, hogy én sem kedvelem különösebben. Eddig semleges volt, de így attól is nagyon távol kerül.

Arthur Whitmore írta:: Carrie-Ann Angela & Arthur

Nem láttok. Nem láttok engem. Nem, eltakartam a szemeimet, most ők sem láthatnak! Nem is akarom, hogy lásson... hugica... és Carrie-Ann sem... nem láthatnak meg így engem. Nem ismerhetik meg ezt az oldalamat, hiszen ez a részem akár az iskolából is kicsapathat engem! És azt nem akarná a hugicám... és... gondolom Carrie-Ann sem... már ha együtt akarna lenni egy olyan emberrel, mint én... nem, biztos nem akar. Biztos ő is mérges rám, csak nem akarja bevallani, mert nem akar megbántani... olyan ártatlan... kedves... de nyilván ő is utál... ahogy a hugocskám is... ő is... hallottam őt... labilisnak tart... elmebetegnek... Hallottam! Miért.... miért, hugica...? Én csak téged védelmeztelek...
Gyűlöltem Titust! Gyűlöltem, és gyűlölöm, gyűlölöm, gyűlölöm! Ki merészelte ejteni a hugocskám nevét a száján, és arról beszélt nekem, hogy mekkora egy hülye vagyok, és még szerencse, hogy Angela mindig ott van, hogy megmentsen engem! És az utóbbi tényleg igaz... de én is megmentettem már Angit korábban, és nem engedhettem, hogy őróla tegyen megjegyzéseket! Titus arról hablatyolt, hogy segít nekem... hogy majd kiképez... de mindaz, amit tett, csak fájt nekem, vagy nem is volt semmiféle hatással! Egyszer megkért, hogy a gépeken ügyködjek, az nekem hiba nélkül ment, csak kávéfőzőkhöz, és hasonlókhoz küldött engem, mikor én magam is képes vagyok gépeket összeilleszteni! Aztán azt mondta, hogy a gondolatolvasási gondjaimmal fog foglalkozni, erre pedig rám támadott mentálisan, amely miatt a földre is borultam! Ez lenne a kiképzés?! Én nem megtanulni akarom a képességemet! Én nem irányítani akarom! Én ismét normális életet akarok magamnak, és a hugocskámnak! Elegem volt az emberek gondolataiból, egész életemben azokat hallgattam, ahogy rikácsoltak, kiáltottak a fülembe... mind a sok alávaló, hülye, rohadék! Nem hallgattak el sohasem... mindig mondták, mondják, még most is, ebben a pillanatban is sugdolóznak, és ármánykodásaikat fedik fel előttem! Itt, az iskolában már nem volt annyira nehéz... a képességemmel nagyrészt csak a hugocskámra koncentráltam, akinek nem voltak szinte sohasem rossz gondolatai a közelemben... de most... mindent hallok... mindenkinek a hangját... és inkább megsüketülnék, mintsem tovább hallgassam őket!
Körmeim lassan az arcomba hatolnak, apró, véres nyomokat hagyva rajta, amelyeket elmosott a szemeimből kihulló egy-két könnycsepp. Egész testemben remegtem, izzadtam, ahogy a gondolatok áramlata elfoglalta a fejemet, és szét akarta roppantani azt... ha ez így folytatódik... meg fogok megint őrülni! És azt nem tehetem... Angela miatt sem... és Carrie-Ann miatt sem... nem engedhettem meg, hogy így lássanak... nem engedhettem...! Nem! Hagyd már abba! Hagyd már abba...

Carrie-Ann, Arthur & Angela

Nos a kezdeti viharos megismerkedésünk után most határozottan nyugodtabb, békésebb a légkör. Valószínűleg azért, mert képes vagyok most eltekinteni a múlttól és a testvérem érdekében csak a jelenre koncentrálni. Lehet, hogy Carrie-Ann is döntött már rosszul, de ki nem? Én is rengeteg hibát követtem el a múltamban. Ott van például az ahogy bántam a legjobb barátnőmmel, hiba volt, de helyre próbáltam hozni, még ha nem is sikerült, de elkönyvelhettem úgy, hogy próbálkoztam. Végül is az esély mindenkinek jár és én nem vagyok az a fajta ember aki ezt megvonná attól aki igazán kiérdemli. A múlt az múlt, a jelen azonban ami igazán számít, ezt már magam is megtapasztaltam.
-Nem nehéz, szívesen fogadják azt, aki nyit feléjük, de én szeretek a háttérben maradni, vannak barátaim, de nem vágyom tömegre. Persze mostanában sokkal nagyobb hírnév is kijutott nekem... - Borzongok meg egy pillanatra. Szinte már mindenki hallott arról amikor Blaise talpig véresen tért vissza a birtokra velem a karjaiban, én már nem voltam eszméletemnél a vérveszteségtől. Azóta persze kétszeresen is megnéznek, ami zavar és feszélyez. De nem tehetek ellene semmit sem, az emberek kíváncsi természetűek, ez mindenkibe bele van táplálva már születése előtt. Én is kíváncsi fajta vagyok, ezért nem lehet hibáztatni senkit sem.
Majd egyszer csak elül ez a nagy felhajtás és újra az a diák lehetek aki az egész tragédia előtt voltam. Nem szeretem a figyelmet, sose rajongtam érte, az mindig egyenlő volt a magánélet, az egyedüllét végének. Szeretem ha csak azok vesznek körül akikben megbízom és szeretem őket. És ez a lista nem éppen hosszú. De látom esélyét, hogy nem most, de valamikor majd a közeli jövőben Carrie-Ann is közelebb kerüljön hozzám. Minden attól függ, hogy alakul a kapcsolata a bátyámmal.
-Minden nap félek, hidd el, nem telik el egyetlen egy nap sem, hogy ne gondolnék erre, szinte beárnyékolja az életem a szigeten történtek és..Shadwell, az emberek sem mind jók, sőt, kegyetlenebbek, mint a mutánsok, szörnyűbbek, gyilkosok. Minden nap félek és szerintem mindig is fogok. - Ez az őszinte mondanivalóm. A félelem az élet velejárója. Persze akinek sokkal több van a félelmeiből az nem tud úgy élni, hogy nyugodt vagy boldog lehessen legalább egy percig. Én igyekszem elvonatkoztatni ettől a félelemtől, de nem mindig sikerül, sokszor van lehetőségem arra, hogy belesüllyedjek a rossz emlékekbe és akkor reszketek ismét.
-Titus-nak valóban egyéni a tanítási módszere,d e nem rossz ember Arthur, neki köszönhetem, hogy nem őrültem meg...nem kell kedvelned, csak hagyd, hogy segítsen neked. És persze nem ismer engem annyira, mint te. - próbálom megnyugtatni, de semmiképp sem hagyhatja abba a gyakorlást, muszáj, hogy rendben legyen, így nehéz élnie, hogy minden támadás a fejét éri, zűrzavar, ez a legjobb megnevezés erre a helyzetre és arra ami mindig éri őt ha izgatottabb vagy idegesebb. Mikor elengedi a kezeinket én is épp annyira megijedek, mint Carrie-Ann. Óvatosan megsimogatom Arthur haját, de nem ölelem magamhoz, neki kell összeszednie a gondolatait, vissza zökkennie a jelenbe, közénk.
-Titus egy tanár, gyakorlati órákat tart a birtokon, a képességek kiéleződésében segít. - Nagyjából ennyit tudok róla, de különösebben én sem ismerem, és azt hiszem nem is baj ez. Lassan ránézek carrie-Ann-re és Arthurra, majd intek a fejemmel a lánynak, hogy ideje, hogy megnyugtassa a bátyám, valahogy közelebb kell kerülniük egymáshoz, nem akarom, hogy a bátyám számára én legyek az egyetlen személy a Földön.
-Öleld át. - Szinte csak az ajkaim mozognak, hangok ki sem jönnek a számon.

♫ Zene ♫ Ruha drukkolok

Arthur, Angela & Carrie-Ann

Reméltem, hogy rendben leszünk, de egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy így is lesz, csak bíztam benne valahol mélyen, hogy talán Angela nem utál annyira, amennyire én azt hittem. Persze az első pillanatokban már ezt nem így gondoltam, úgy tűnt, hogy esélyem sincs, de... végül mégis csak lett, úgyhogy szó se róla azért határozottan örülök ennek az egész kakaózásnak és mindennek. A végén még tényleg értelme lesz itt maradnom, hiszen most már itt van Arthur és Angie is, a végén még barátok leszünk, pedig az elején konkrétan rettegéssel tekintett rám. Megértem őt, hiába tettem a végén jót, hiába mentettem meg az életét, attól még az elején nagyon elszúrtam, érthető, ha fél tőlem és nem bízik bennem. Majd talán idővel tényleg fog, reménykedem benne.
- Pedig régóta itt vagy és kedves lány is, akkor... miért? Nehéz beilleszkedni? - valami miatt csak van és én nem hiszem, hogy benne van a hiba. Talán sokaknak nehéz itt az életet, vagy nem is tudom és e miatt lehet? Mondjuk még azt is megértem, ha esetleg erről van szó, hiszen én is nehezen illeszkedtem be, pedig elég könnyen alkalmazkodom másokhoz, elég könnyen is ismerkedem. Na jó... a szigetes eset előtt, mert utána már nagyban megnehezítette a tény, ahogyan mások néztek rám érthető módon. Előtte is igazából csak Adammel beszéltem, akiről, mint kiderült éppenséggel nem jó emlékeim vannak. Mármint nem jó emlékeim lehettek róla, hiszen mégis csak bántani akart anno, csak nekem ez nem tűnt fel. Tudtomon kívül pattintottam le a kezdeményezését, amivel végül is megúsztam azt, hogy ne bántson meg, végül is mázlim volt azt hiszem.
- Azért ez rossz, hogy ilyen sok minden történik velünk, nem tudom, hogy... mi lesz később? Főleg ha olyanok is vannak, mint az az Angel a szigeten, aki az egészet tette. Ti nem féltek? - én rettegek a jövőtől, rettegek tőle, hogy mit hozhat majd, és nem tudom, hogy mennyire fogom tudni majd kezelni a dolgot. Félek tőle, hogy ha a szüleim megtudják, hogy mi vagyok, nem fogják majd jól kezelni, nem fogadják el majd csak úgy könnyedén, hogy mutáns vagyok és akkor fogalmam sincs, hogy mi lesz. A családom nekem nagyon fontos, megértem hát, hogy Angie miért szorítja meg Arthur szabad kezét, amikor ő is rossz emlékeket elevenít fel. Én csak... szeretném, ha egyszer minden rendben lenne, ha nem kellene aggódni a jövőért, ha nem kellene félni attól, hogy mi lesz majd akkor, ha mindenki megtudja, hogy kik vagyunk és mire vagyunk képesek. De az a baj, hogy akárhogy is gondolkodom, egyszerűen nem látok olyan opciót, ami jó lehet. Egyszerűen nem hiszem, hogy nem tartogat nekik rosszat a jövő, hogy az emberek nem fognak megijedni tőlünk, és hogy majd tudnak minket kezelni. Esélyt nem látok erre.
- Szívesen, nagyon örülnék neki! - mosolyodom el. Tényleg jó ötlet, hiszen mégis csak Arthur testvére, és ha elfogad, akkor én ennek tényleg nagyon örülök, és szerintem jól fogjuk érezni magunkat, én pedig tényleg örülök neki, hogy kapok egy barátot, mostanában abból nagy hiány van nálam. Arthur szavaira viszont azért kissé meglepődöm. Megint ideges, ezért próbálom megszorítani a kezét és egy kicsit... blokkolni az erejét, hátha segít, ha nem kavarog túl sok gondolat a fejében, vagy valami. Nem tudom pontosan, hogyan működik a képessége, de ha kicsit is tudok segíteni, az is elég most. A kezemet viszont elengedi, aggódva pillantok Angelára, ahogyan Arthura kezeibe temeti az arcát. Ő ismeri talán jobban, talán idő kell neki és most nem szabad őt zargatni.
- Ki ez a... Titus? - bököm azért ki csendesen a leányzóra pillantva. Ő tudja gondolom, de nem akarom most, hogy még rosszabb legyen ez Arthurnak, de azért mégis csak kíváncsi vagyok, hogy miről van szó, főleg hogy nagyon felzaklatta szegényt.

Arthur Whitmore írta:: Carrie-Ann Angela & Arthur

Egyre inkább kezdtem elveszíteni a fejemet, ahogy a képek lejátszódtak előttem. Az a tény, hogy agyam sokszor egy komputerként működik sokszor vezet ahhoz, hogy elmentsem a legszörnyűbb élményeimet, és ez is egy volt a sok közül. Én... elveszítettem... az első igazi, és utolsó igazi barátomat... itt, az iskolában még nem tudtam igazán senkivel sem megbarátkozni, hiszen Anginek sincsen annyira marha sok barátja, akiknek pedig bemutatott inkább eltűrtek, mintsem megbarátkoztak velem. De velem nem is olyan könnyű megbarátkozni, mert... akkor meg ott van... a képességem... képtelen vagyok négy, vagy öt embernél többel beszélnem egyszerre, mert akkor egyszerűen csak megtörik a mentális védelmem, és az elmém ezer meg ezer gondolatot kezd el letölteni, körülbelül egy kilométeres körzetben... ha pedig az megtörténik... teljesen elveszítem a fejemet, és beleőrülök... nem is tudom, hogy mik lesznek még itt, főleg, hogyha több emberrel kell majd esetleg gyakorolnom...
Szerencsére most nem zuhantam bele depressziómba, mert mindkét lány - a két legfontosabb ember... mutáns... személy ezen a földön - kezecskéi gyengéden megmarkolták az enyéimet. Carrie-Ann keze megmelengette a szívemet, Angela keze pedig megnyugtatta azt, így visszaálltam a legtökéletesebb egyensúlyba. Carrie-Ann kacsóján ujjaimat végighúztam, és gyengéden simogattam azt, míg Angelához szorosabban láncoltam magamat. Egyszerűen csak egy tökéletes pillanat volt, amely szerencsére örökösnek tűnt a számomra. Nem is lett vége, csupán a lányok beszélgetésükkel melengették meg még inkább a szívemet. Aztán végül Angela kérdése fagyasztotta meg ezt a pillanatot, és nem is engedte el. Az nem zavart, hogy vásárolni akarnak menni, annak nagyon örültem... de aztán felhozta Titust... Labilis...
- Titus egy ostoba, hazudozó. Amikor a problémáimról beszéltem neki, lenézett, amikor gyakoroltunk, és mindent helyesen csináltam, csak sóhajtozott... aztán pedig... a te neveddel jött... - a kezeim kissé remegni kezdtek, és ezt talán ők is megérezték, de valahogy ennek a fontosságát az agyam azonnal eltörölte... nem érdekelt... Titus egy rohadék volt... egyáltalán nem tudott, vagy nem is akart segíteni, és gyakorlást ajánlott... de nekem nem gyakorlás kell! Sohasem voltam együtt élni a képességemmel, az nyomorított meg! Aztán pedig jött, hogy Angela szerencsére okosabb, meg normálisabb nálam, nem olyan ostoba mint én... ő róla beszélt... az én hugocskámról! - Pedig ő nem tud semmit! Senki sem ismer téged olyan jól, ahogy én! - már ordítoztam, aztán elengedtem a kezeiket, és inkább eltakartam vele az arcomat. Nem akartam, hogy így lássanak engem, azt nem lehetett! Csak... csak idő kellett... igen... idő... amíg lenyugodtam... csak idő... egy kis idő... csak adjatok egy kis időt... és ne nézzetek!

Carrie-Ann, Arthur & Angela

Ezzel a mutánsnév dolgokkal szépen elkalandoztunk az ismerkedős, múltbáli fájdalmaktól. És ez így pont jó. Lehet vannak még negatív gondolataim, de lényegében már sokkal jobb. Megismertem Carrie-Annt. És most már látom benne azt amit Arthur, hogy mennyire kedves lány és, hogy a múltban sem önként ment bele abba, hogy eláruljon minket, tulajdonképpen tálcán kínáljon fel egy sereg diákot. És Arthur igazán megérdemli, hogy egy ilyen lány törődjön vele, ki vagyok én, hogy elvegyem a boldogságukat? A bátyám megjegyzésére még én is elpirulok és elmosolyodom. A lány reakciója pedig egyenesen mulatságos. Természetesen Arthur is zavarba jön, hát nem édesek? Ehhez jobbnak látom, ha egy kukkot sem szólok. Én is ilyen voltam mikor megismertem Blaise-t. Folyton elpirultam és olykor még csak egy értelmes mondat sem hagyta el a számat. Most már azért teljesen más, egy kicsivel több, mint egy éve alkotunk egy párt és azt hiszem nekünk sikerült megtalálni azt a boldogságot ami nem sok mindenkinek adatik meg.
-Ne hidd azt, hogy nekem csak úgy sorban állnak a barátok, én legszívesebben Blaise-zel töltöm az időm, ha pedig épp dolgozik hát akkor szegény Arthur nyakán lógom vagy tanulok. - Mosolyodom el. Szerintem néhány ilyen kis kiruccanás jót fog tenni kettőnknek, hogy megbarátkozzunk egymással. Most már látom, hogy ez nem lesz lehetetlen vállalkozás. Carrie-Ann nagyon igyekszik, hogy megbarátkozzon velem és, hogy elérje, hogy megkedveljem, és igazán jó úton jár. Már csak azzal ahogy látom mennyire gyengéden bánik a testvéremmel.
-Kellemetlen is volt, de még mennyire, hogy az volt, de a maga módján azért vicces is, egy ideig pironkodva léptem emberek közé, viszont így vissza gondolva nagyon mókás volt. - Ezek olyan apró kis emlékek amik akkor borzalmasak voltak és úgy éreztem annál kínosabb nem is lehetne, de most már csak nevetni tudok az egészen.
Utánam Arthur mesél és összefacsarodik a szívem a története hallatán. Ilyenkor tör rám az érzés, hogy mindenért én vagyok a felelős, hogy egy hálátlan testvér voltam aki miatt szenvedett. Pár csepp könny is kicsordul titokban a szememből, lopva letörlöm, hogy ne érezze úgy hogy sajnálkozom felette, mert nem, egyszerűen gyűlölöm magam!
Megfogom Arthur szabad kezét és megszorítom picit ahogy Carrie-Ann is tette vele. Akarom, hogy érezze mennyire szeretem és, hogy sajnálom, hogy tönkre tettem az életét.
-Minden történet, történet Carrie-Ann. Igazából nekem is ez az egyetlen mulatságos volt az itt töltött időmből, a többi vagy szép vagy borzalmasan fájdalmas. - Gondolok itt Paul Shadwell-re, megakart ölni, Blaiset pedig arra kényszeríteni, hogy ezt végig nézze, és persze ezt mind élő adásban adták volna. Ezeket oly szívesen elfelejteném, ám ezek is az életem apróbb darabkái, nélkülük nem lennék egész.
-Carrie-Ann, esetleg a hétvégén lenne kedved egy bevásárló körúthoz aztán egy ebédhez mondjuk? - Szerintem lenne miről elbeszélgetnünk.
Ha más nem is, de Arthur jelentős témának tűnhet ez esetben.
-Tényleg, Arthur, hogy haladtok Titus-szal a gyakorlásban? - Kérdem kíváncsian, az első napot vele töltöttem, de most már nem játok be az edzésre.

♫ Zene ♫ ♥ Ruha ♥ Minden egyenesbe jön!

Arthur, Angela & Carrie-Ann

Végül ez az egész csak nem alakult annyira rosszul, amennyire tartottam tőle, mert hogy akárhogy is nézzük rettegtem, hogy mi lesz, és persze ezért is volt az első reakcióm az, hogy inkább megyek, mert nem akartam nekik gondot okozni, nem akartam köztük bajt és ezért úgy tűnt jobb, ha inkább hagyom ezt az egészet, de Angela rendes lány. Kedves és még isteni kakaót is készít, úgyhogy azt hiszem egészen jól állunk. Elmosolyodom a szavaira, úgy fest tényleg nagyon kedveli ezt a srácot, még ha idősebb is, mint mondjuk mi vagyunk, de mégis tényleg rendes lehet, ha ennek ellenére is így gondol rá. Ez azért nagyon jó dolog lehet.
- Biztos vagyok benne, főleg ha te mondod. - és nem csak azért, mert nem akarok neki ellentmondani, amúgy sincs rá okom, amúgy is miért mondana nekem olyat, ami nem igaz ugye? De jó dolog lehet az, hogy valaki fontos neked, meg egyáltalán az is, hogy van melletted valaki, akinek te fontos vagy. Én is csak erre vágytam, hogy kicsit jobban érezzem magam itt, és úgy fest, hogy van rá esély, hogy ez sikerüljön, most már van. Pedig nem rég még közel voltam hozzá, hogy elmegyek inkább.
Arthur megjegyzésére viszont sikerül úgy istenesen zavarba jönnöm. Kissé el is vörösödöm, aztán zavartan nevetem el magamat. Hát azért nem minden nap mondanak ilyesmit az embernek. Még hogy... Gyönyör lehetne a nevem... hát azért ez nem hétköznapi és éppenséggel sok minden jut eszembe róla, ami még inkább zavarba hoz. - Oh hát... azt hiszem furán érezném magamat, ha bárki is így szólítana. - még mindig kissé el van kerekedve a szemem, azt hiszem jó is, hogy pont ekkor jön az a bizonyos elmehetnénk akár vásárolni is együtt rész. Inkább Angie-re szegezem a tekintetemet és kortyolok kicsit a kakaómból, hogy elvonjam a figyelmemet arról, ami itt most elhangzott.
- Szívesen elmegyek veled vásárolni, vagy akárhová. Nekem nem nagyon vannak most itt... barátaim. - tétován vonom meg a vállamat egy finom, de annál fájdalmasabb mosoly kíséretében. Hát igen a legtöbben pont úgy állnak hozzám, ahogyan ő is állt eddig, szóval azt hiszem érthető, hogy nem nagyon vannak tömegesen olyanok, akiket barátnak mondhatok. Az itteniek érthető módon nem igazán vannak oda értem, de talán innentől tényleg más lesz, hiszen itt van Arthur és most már Angie is, aki tényleg el tud majd remélhetőleg fogadni idővel.
- Uh, hát az baromi kellemetlen lehetett. - kerekedik el első körben a szemem a kis sztorit hallva. Hát na, én biztos, hogy elsüllyedtem volna szégyenemben, ha valakire rányitom az ajtót akárhol is, főleg kellemetlen szituációban. - De legalább nem unatkozol. - teszem még hozzá egy mosollyal, hiszen végül is tényleg így van, nem mondhatja, hogy az élete semmitmondó, vagy eseménytelen lenne, szóval végül is ennek is meg van gondolom a maga előnye. Bár a név attól még bántónak is lenne mondható, de ha ő viccesen kezeli inkább, akkor ezért is csak külön becsülöm őt. Arthur sztorijára persze az elején elmosolyodom, csak ahogyan látom, hogy komorodik a tekintete akkor csökken ez nálam is. Újra megszorítom inkább a kezét kicsit, ha jól sejtem akkor annak a kis madárnak nem lett végül valami jó vége és ezt nem valami jó hallani, főleg hogy így elszomorodik miatta. - Sajnálom. - bököm ki halkan. Hát igen ennyit a kellemes sztorikról, az se mindig jöhet össze nem igaz? É most ezek után kéne nekem is valami humorosat mesélni? Az az igazság, hogy nem vagyok valami jó történetmesélő, meg hát humoros dolgokat se tudok túl sokat, így azért nehéz.
- Nekem igazából nincs túl sok ilyen. A képességem miatt volt pár, de csak... apróságok. A testvéreim nagyon szerettek mindenfélét kipróbálni velem, sok veszélyeset is, mert hogy mázlista alkat vagyok és sose sérülök meg, de azért néha nehéz volt kimagyarázni a szakadt nadrágot sebek nélkül, de ez annyira... nem vicces. - esetlenül vonom meg a vállamat. Hát na a humor igazából nem annyira az én asztalom, nem tehetek róla. Biztosan ezt is lehet fejleszteni, de akkor sincsenek vicces történeteim.

Arthur Whitmore írta:: Carrie-Ann Angela & Arthur

Még az utolsó cseppeket kiszürcsölgettem a bögrémből, miközben hallgattam a kettejük beszélgetését. Jó volt látni, hogy megpróbálnak mind a ketten valami baráti kapcsolatot összeilleszteni, és mindezt csak azért, hogy én jobban érezhessem magamat. Legalábbis a beszélgetésük... és hát, a gondolataik is ezt mutatják. Főleg Angela erőlteti ezt - hiszen még azt is kimondta, hogy képes elfelejteni mindazt, ami történt akkor, ott a szigeten. Habár, azok alapján, amit eddig erről a "szigetről" tudok, egyáltalán nem lehetett egy oly veszélyes, és kegyetlen hely. Nem lett volna nehezebb megélnem ott, mint az utcán, sőt, ha a képességemet kikapcsolták volna, még jobban is éreztem volna magamat! Nem lett volna bennem ez a folyamatos... zúgás... nem kellett volna végighallgatnom mindenkit... nem kellett volna sajátjaim helyett mások gondolataival foglalkoznom... bár.. nem, nem lett volna jó. Hiszen ott Angi szenvedett volna... szenvedett volna... nem engedhetem meg, hogy Angela szenvedjen! Nem! Nem szabad! Nem szabad! Meg kell menteni! Angelát meg kell menteni! Vele kell maradni, és vigyázni rá! Vigyázni, vigyázni, vigyázni! Nem szabad, hogy baja essen! Nem szabad! Nem! Nem! Nem szabad!!
Egy kis remegéssel törtem ki a hirtelen sokkból. Sokszor történik ilyen velem, amikor egyszerűen csak kihagyok, és a gondolataim végül előtérbe kerülnek, de... nem a legszebb gondolatok. Csak reménykedtem benne, hogy a lányok nem vettek észre semmit sem, és ez nem rontsa el a kibékülést, és még inkább... nem rontja el... a kapcsolatomat... Carrie-Annel... akkor roskadtam volna csak igazán össze, és engedtem volna utat az őrült gondolatoknak... azt pedig nem engedhetem... nem! Nem! ...nem...
Carrie-Ann megjegyzése szerencsére kirántott, és meg is nevettetett egy kissé. Ismét rápillanthattam az arcára... és szinte faltam azt szemeimmel. Sohasem értettem meg, hogy vajon hogyan vagyok képes így szeretni őt... még inkább, hogy ő hogyan maradhat meg mellettem ilyen sokáig... de ez nem állított meg abban, hogy úgy bálványozzam, ahogyan illett. És ez az érzés végül el is uralkodott rajtam - szerencsémre, vagy balszerencsémre.
- Én téged "Gyönyörnek"... i-izé... h-h-hívnálak... é-és nem... i-ilyen... h-h-hát... t-t-tudod... n-n-nem úgy, ahogy vagy... h-hívva... - bátran kezdtem bele, és dadogva fejeztem be... egy kész szerencsétlenségnek éreztem magamat. Még egy egyszerű bókot sem bökhettem ki életem els... második legkedvesebb személyének... és elrontottam... mindent elrontok... már tizenkét éve az életem nem másból állt, mint kudarc... ha egyáltalán életnek is lehetett nevezni... egyetlen érdemem az volt, hogy találkozhattam ismét szeretett húgocskámmal, de azon kívül... csak szenvedés, és reménytelenség... és kudarc.
Végül meghallottam Angela kérdését, és még jobban zavarba is jöttem. Itt volt az idő, hogy beszálljak a beszélgetésbe... és nem, nem... vagyis... az én történetem... amúgy sem érdekelne senkit... ráadásul, azt sem tudtam, hogy azt... főleg, ahogy végződött... de... valahogy nem akartam magamban tartani... így hát... ki kellett, hogy mondjam!
- Nekem van egy...! Egy... e-egy... t-történetem... - ostoba, ostoba, ostoba! Miért kellett belekezdened?! ...de most már mindegy... beszívtam egy nagy levegőt, és sóhajtottam, majd folytattam. - Sz-szóval, hogy... hogy... amikor még... az utcán kellett élnem... nem barátkozhattam meg senkivel... mindketten tudjátok, hogy miért... d-d-de... a képességemnek volt egy... bizonyos előnye is... vagyis hogy... tudtam beszélgetni az állatokkal. Vagyis, inkább hallottam a gondolataikat... az állatokban leginkább az ösztön adja a hangot - arra gondolnak, hogy "egyél," "igyál," "végy levegőt." Csak minden, ami az élethez szükséges. De ezen keresztül, mivel az elmém átadhatja másoknak a gondolatát... és az állatok gondolatai nem terheltek túl engem... irányíthattam őket, és... h-hát... meg is barátkoztam eggyel... - magam elé néztem, és el is mosolyodtam... az is több éve már. - Egy varjú volt... különös is... nem is neveztem igazán barátomnak, csak... követett... és... próbált etetni... - elnevettem magamat, és mosolyogva a földre tekintettem. - Hát, igen... nem sikerült neki... - ezután elhallgattam, és a mosoly eltűnt az arcomról. Nem szerettem volna folytatni... nem lettem volna rá képes, hiszen... a folytatás már nem volt se vicces, sem szép...

Carrie-Ann, Arthur & Angela

Arthur sose félt kimutatni az érzelmeit ha olyanok között volt akiket szeretett, és az általában én voltam, kicsi korunkban ugyan voltak barátaink, de leginkább egymásnak voltunk ott, minket nem értett meg senki, de egymást nagyon is jól értettük, mintha egy láthatatlan kapocs összeláncolt volna bennünket. Ezt sosem éreztük fura dolognak, természetesnek vettük.
- Hát, Blaise már 25 éves, de meg se látszik rajta, bolondos srác. - Nevetem el magam. Hányszor, de hányszor képes volt a legborúsabb pillanataimból is kirángatni. Voltak nehéz napjaink, de együtt átvészeltük, Ő az egyik legfontosabb ember az életemben. Akarom, hogy Arthur is megismerje ezt az érzést amikor van valakije akit szeret és Ő viszont szereti, óvják és védik egymást és bármi rossz vagy jó történne, együtt mennek keresztül rajta. Ennél nincs is szebb. És úgy tűnik én vagyok az egyetlen akadálya annak, hogy Ők szeressék egymást, ha én nemet mondanák a béke ajánlatra akkor a testvérem képes lenne nem találkozni Carrie-Ann-nel, ez pedig szörnyű lenne.
-Mindkettőnknek jobb lesz, ha többet nem beszélünk arról az időről, felejtsük el, a tiszta lap pedig sok új lehetőséget ajánl. Még lehet elrángatlak vásárolgatni. - Kacsintok rá és elmosolyodom. Végül is semmi sem lehetetlen, na meg nekem sincsenek barátnőim és Blaise fancsali arcát sem jó látni mikor elrángatom, hogy be kell vásárolnom. Mintha a fogát húznák úgy viselkedik, eleinte vicces volt, de egy ideje már szinte annyira szenved, hogy sajnálom még csak a vásárlás szót is kiejteni a számon. Arthur se kimondottan az a fajta szerintem aki örömmel járkálna körbe-körbe míg kitalálom mit is szeretnék igazából. Carrie-Ann-nel akár el is mehetnénk vásárolgatni, kiruccanni vagy egyebek.
-Hát legalább nektek semmi fura történethez nem kapcsolódik a nevetek, ellenben velem. - Kuncogok. Még most is eléggé vicces h az eszembe jut.
-Tudjátok a nevem Téboly, de ezt sem véletlenül kaptam. Az első egy hétben mikor ide kerültem betévedtem a fiú mosdóba az első emeleten, ne kérdezzétek hogy csináltam, de sikerült, nos rátörnöm egy fiúra..valahogy elég könnyen ennek sikerült elterjednie és hát Téboly lett a nevem, meg persze rá is szolgáltam erre, azóta annyi galibába keveredtem, hogy megszámlálhatatlan. - Mosolygok. Valahogy mindig olyan helyzetbe csöppenek amibe nem kellene, elég ha csak eszembe jut Shadwell..
-Nektek van valami vicces sztoritok ami esetleg megmosolyogtató, lehet az nagyon régi is. - Szeretnék összebarátkozni a lánnyal és segíteni a bátyámnak feloldódni.

♫ Zene ♫ ♥ Ruha ♥ A testvér boldogsága mindennél fontosabb

Arthur, Angela & Carrie-Ann

Igazából azt hiszem már nem mondhatom, hogy meglep Arthur reakciója, hiszen eddig is volt már rá nem egy alkalom, hogy ennyire... Nem mondom, hogy túlreagálta a dolgokat, egyszerűen csak azt hiszem érzékeny típus, amivel egyáltalán semmi baj sincs igazából. Azok miatt, amik vele történtek teljes mértékben érthető az, hogy ha valami jó történik vele, akkor azt ilyen kitörő örömmel fogadja, mert most örül a kakaónak és azért van ez az egész elérzékenyülés, nem azért, mert rosszul érzi magát igaz? Legalábbis nagyon remélem, hogy erről van szó, nem akarom, hogy rosszul érezze magát és biztos vagyok benne, hogy Angie sem, hiszen az eddig is látszott, hogy milyen fontos neki a testvére. Pont e miatt féltette, ha jól sejtem tőlem is, szóval nem gondolom, hogy szándékosan okozna neki bármi rosszat, a kakaó meg egyébként is nagyon finom.
- Biztosan nagyon kedves srác, vagy... férfi. - oké, azért csak elbizonytalanodom, hiszen a jó ég tudja, hogy most hová is soroljam. Ha a párja, akkor gondolom nem olyan idős, viszont ahogy eddig láttam az X-menek többnyire azért mégis csak idősebbek gondolom én, szóval... a fene tudja. Simán lehet, hogy ez egy nagyon buta kérdés volt. Az én kis szigetes sztorimat elmesélni viszont már nem valami kellemes élmény, de mégis csak megteszem, mert kíváncsi volt rá és... talán így egy fokkal könnyebben fogad majd el, valahol azért ebben is reménykedem.
- Komolyan? Én... én nagyon köszönöm! Tényleg nem akartam rosszat, csak nem tudtam mit tegyek és... De fejeltsük el, és köszönöm! - nem tudok neki elég hálás lenni azért, hogy elfogad. A legtöbben még mindig nincsenek így vele, a legtöbben még mindig csak a rosszat látják bennem, meg abban, amit tettem, de... nekem már az is valami ,hogy van aki elfogad. Persze megpróbálhatnék mindenkinek egyesével magyarázkodni, de annak valahogy nem láttam értelmét. Aki akar az úgyis megkérdez és meghallgat igaz? Akit pedig nem érdekel, hogy mit miért tettél, az nem is fog a dologgal foglalkozni akkor sem, ha te nyitsz felé és te próbálod neki elmagyarázni a dolgokat. Ez sajnos így működik. Arthurra figyelem már inkább, amikor választ ad. Nem is tudom, én még alig foglalkoztam ezzel, valahogy nem jönne a számra, hogy valakit úgy szólítsak, de azt már én is hallottam, hogy pl. azt a kék bőrű nőt nem igazán szabad a rendes nevén szólítani. Mystique... azt hiszem ha valaki le meri Ravenözni a folyosón, akkor tuti, hogy az illetőt kapásból keresztben lenyeli, vagy legalábbis felnyársalja a tekintetével.
- Oh ne aggódj Arthur,, az én nevem Sebezhetetlen, de annyira fura lenne, ha valaki így hívna. Ez olyan... nem tudom nekem még szokatlan. A tiéd mi Angela? - annyira azért még nem vagyok bátor, hogy becézni kezdjem és most akkor átmenjek Angiezésbe. Annak is nagyon örülök, hogy elfogad és nem utál, nem várja el, hogy távol tartsam magam a testvérétől, vagy ilyesmi, mert erre is lenne esély. Megvárna valamikor a folyosón, hogy jól megmondja nekem a magáét és én jó eséllyel engednék is a fenyegetésnek... kérésnek, akárminek, mert hát nem vagyok az a típus, aki szándékosan keresi a bajt.

Arthur Whitmore írta:: Carrie-Ann Angela & Arthur

A kakaó íze teljesen ellágyította az érzékeimet. Furcsa mód a droggal hasonlitgatta először elmém össze, de sokkal inkább volt ez egy drága emlék lassacska beadagolódása, mint egy igazából veszélyes dolog. Imádtam ezt a kakaót, már gyermekkoromban is... és akkor, amikor eltűntem... akkor is mindig azzal a gondolattal próbáltam enyhíteni a szomjamat és éhínségemet, hogy erre a kakaóra gondoltam. Habár, ez sokkal inkább eredményezte azt, hogy szomjasabbá váljak, de ez nem érdekelt, hiszen ott volt a szám ízén... a kakaó. Ezer és egy dolgot lehetne mondani erről a kakaóról, pedig csak kakaó. Mégis, ez a legkedvesebb kakaó. Hmm... kakaó. Ennyire el tudná venni az ember eszét egy kis kakaó? Pedig nem történik más vele, mint elkészítik, megisszák. Ennyi, nem több, nem kevesebb, ennyiért létezik a kakaó. De mégis létezik, mégis, és ilyen hatalommal bír... a kakaó... talán egyszer verset írok a Whitmore kakaóról.
Egy pillanatra ki is ugrottam a beszélgetésből. Jól haladtak, és amíg nem ordítozás, vagy sértegetőzés volt a vége, addig én csak egy csendes megfigyelő akartam lenni, aki vígan szürcsölgeti a kakaóját. Jajj, az az isteni kakaó! Csak egy gondom volt vele, hogy még cseppenként elnyelve is hamar elfogyasztottam, és hamarosan kissé sértődötten néztem bele az üres bögrébe. Talán ez mégis csak drog... jót érzel, aztán meg egyre csak többet akarsz.
Inkább a kettejükre irányítottam most a tekintetemet, és nagyon boldogan vettem észre, hogy tökéletesen mennek a dolgok. Angi ajánlatára Carrie-Annre tekintettem, és kezem szorosabban tartották a kezét, amit azóta, hogy leültünk, nem is engedtem el. Imádtam Carrie-Annt... ez volt az igazság... lehet, hogy nem túl régóta ismertük egymást, de csak ő ült le velem igazán beszélgetni, ő volt az, aki nevetett velem, és aki közeledett hozzám, és akit úgy éreztem, hogy megérthet, mert ő is... más volt... ha nem is annyira, mint én, de más... csak attól féltem, hogy ő majd kinövi ezt a másságot, amíg én... én és az elmém örökké így maradunk...
Szerencsére azonban az aprócska kezecske, és a hugocskám kérdése kizökkentettek ebből a félelemből, és inkább a vörösség fogta el az arcomat.
- H-h-hát... é-én... nem! Vagyis... é-én... még ezen igazán... n-n-nem gondolkodtam... - jelentettem be kínosan. Mindenkinek volt itt egy mutánsneve, mindenkinek. Azt tudtam, hogy Angié Téboly, vagy valami ilyesmi volt... de igazából azt se tudtam, hogy Carrie-Annek mi volt... - T-t-tudod... d-de... nem túl gyakoriak a hozzám hasonlók itt az iskolába... a technokraták... szóval csak úgy általánosan "a technokratának" hívogattak, engem meg nem érdekel.. Mármint... most... minek...? Tehát... ha valakinek olvasom a gondolatát, az párhuzamos, ő is hallja az enyéimet, elég egyszer nevemen szólítani magamat, vagy valami ilyesmire gondolnom, és azonnal megtudják, hogy ki is vagyok... amúgy meg... én már tizenkét éve halott vagyok... kit érdekelné egy halott ember neve...? - az utolsó mondatnál egyre halkabban beszéltem, és a földre tekintettem. Egy halott ember, az egy halott ember, nem? Kit érdekelne, hogy hogyan hívták, és hogy miért hívták úgy, ahogy, nem igaz...?

Carrie-Ann, Arthur & Angela

A bátyám mindig is sokat jelentett a számomra. Alig voltunk még csak pelenkás kis kölykök már Ő volt a támaszom. Ha bármi baleset ért sosem a szüleimhez futottam segítségért hanem a testvéremhez. Piszkosul ragaszkodtam hozzá és azt hiszem most sem könnyű látnom, hogy a szíve más felé húzza.Márpedig így van és nekem el kell fogadnom, hogy a bátyám szerelmes, hogy végre éli az életét amit kellett volna neki mindig is. Fura lesz, hogy nem csak én vagyok a számára ahogy mindig is, de én is tovább léptem és megpróbáltam tenni valamit, hogy ne legyek egyedül. Blaise fantasztikus ember és nagyon szeretem. Nem szabad megtagadnom a szerelmet a testvéremtől sem. Most is csak úgy csillog a szeme hacsak Carrie-Ann-re néz, nem vehetem el ezt a ragyogást. Ilyen boldognak se láttam mióta újra visszatért az életembe, talán még gyerekkorunkban sem volt ennyire boldog. Elhatároztam magam, örülni fogok neki, hogy a bátyám szerelmes, félre dobom a kicsinyes undokságom ami némi féltékenységből fakad, hogy elveszik a testvérem tőlem és nem fogok arra a belső hangra sem hallgatni ami folyton azt sulykolja belém, hogy Carrie-Ann veszélyes.
-Igen Arthur, emlékeztem, szeretted a kakaót mikor kicsik voltunk. - Mosolyodom el. Nem is másért készítettem pont ezt a receptet. Reméltem is, hogy Arthurnak lesznek szép emlékei róla, mert nekem rengeteg van.
-Igen, Blaise a párom, Xmen. - Ellágyul a hangom ahogy eszembe jut a megismerkedésünk napja. Hát azóta sem szeretem kevésbé.
Ezután a családias emlékezés után végig hallgatom Carrie-Annt és le is vagyok dermedve. Jó, tudtam, hogy nem sok választási lehetősége volt, de így elmesélve ezerszer veszélyesebbnek hangzik. Kezd bennem felébredni az együttérzés. Végül is én sem haragudhatok sokáig és a félelem sem egy örökké tartó folyamat. Legyőzhető akár a tériszony.
-Sajnálom azt amit át kellett élned Carrie-Ann, szeretnék tiszta lappal nyitni, felejtsük el a múltat. - Melegen elmosolyodom. Arthur szereti ezt a lányt, és ha neki ennyire fontos, akkor én is megfogom kedvelni, sőt, azt hiszem már most is kedvelem. Merész kijelentés ez, de Carrie-Ann egy szerethető lány, és ha a bátyám meglátta benne ezt a részét akkor én miért ne láthatnám meg?
-Tényleg Arthur, suttogták páran, hogy van mutánsneved, nem is tudtam róla. Ki vele, mi az? - Mosolygok rá és ezzel próbálom elterelni a beszélgetésünk kicsit túlságosan feszes témáját. Belebonyolódtunk a múltba, az emlékekbe, nem valami kellemes dolgok ezek.

♫ Zene ♫ ♥ Ruha ♥ Mert jól csak a szívével lát az ember!

Arthur, Angela & Carrie-Ann

Azt hiszem azért szép lassan úgy érzem, hogy kezdek megnyugodni. Talán menni fog ez, talán Angie nem fél tőlem örökké, vagy nem utál, vagy nem is tudom, hogy pontosan mit is érez velem kapcsolatban, de remélhetőleg szépen lassan el fog múlni és akkor máskor is tudunk így beszélgetni, akár egy kakaó mellett. Én csak kedvelem a testvérét és rossz dolog lenne, ha azért nem tudnék beszélni vele, mert akkor ő kiakadna, meg hát nem viselné el, ha vele lennék. Nem ártanék neki, senkinek sem, ahogyan végül a szigeten is azt hiszem jól döntöttem, pedig nagyon sokat kockáztattam vele, hogy mellettük álltam ki, de azt már képtelen lettem volna végignézni, hogy végül komoly baja essen bárkinek is azért, mert én gyáva vagyok.
- Blaise? - kapom fel a fejemet az említett név hallatán. Én azért még annyira nem vagyok itt ismerős, nem ismerek olyan sokakat azt hiszem, mint mondjuk a legtöbben a kis incidensem miatt is, de hogy fiú névről van szó az tuti. - Ő kicsoda? A... párod? - mert ha így kiemeli, akkor minden bizonnyal számít, és nem csak egy általános barát, bár persze lehet az is, netán egy újabb rokon, ennyire azért nem vagyok tisztában a fontossági sorrendekkel, és nem ismerem Angie kapcsolatrendszerét sem.
- Én... én előtte jöttem, a hajóút előtt talán egy héttel. - bököm ki ezt már kicsit halkabban és inkább majdhogynem a bögrém mögé rejtőzöm. Azért is kerültem ide okkal szinte, legalábbis utólag már azt hiszem. Nem lehet hogy véletlenül történt, hogy csak pont akkoriban találtak meg, aztán pedig azok is, akik rávettek, hogy segítsek nekik. Rávettek... hát nem volt más választásom. De attól még rosszul érzem magamat, ha csak felmerül a téma, ezen azért nem tudok változtatni.
- Tényleg nagyon fi... - nom, fejezném be a szót, de arra már esélyem sincs mert Arthur... hát na azért először kissé aggódva pillantok oldalra, hogy esetleg már megint én voltam az, aki valami rosszat mondtam. Nem tudom, hogy miért veszek mindent automatikusan magamra, ez csak azt hiszem az eddigiek után valahogy ösztönösen történik meg. Az aggodalmam viszont hamar elszáll, amikor kiderül, hogy nincs semmi baj, csak Arthurban régi emlékek elevenedtek fel, de szerencsére nem rosszak. Megvárom amíg a dolog csendesedik, addig maximum megszorítom a kezét, vagy elengedem, ha valami ölelés jönne be közöttük. Csak aztán pillantok egy apró bólintással újra Angiere, amikor már elült ez a kis múltbéli merengés dolog. Nehéz lehetett nekik, ehhez kétség sem férhet.
- Én... - nagy levegő, kifúj, nincs semmi baj. - Engem megkerestek nem sokkal előtte, egy nő és egy férfi és megfenyegették a családomat, hogy ártanak nekik, ha én nem teszem, amit kell, úgyhogy... El kellett vennem a képességeiteket a hajón és a szigeten is, és úgy tenni, mintha én is közületek való lennék és... aztán nem tudtam mi lesz, de nem ment a végén, amikor baj volt, amikor majdnem miattam többen is... Azt képtelen lettem volna végignézni, és a professzorék azt ígérték segítenek majd már itthon, megvédik a családomat titkomban. - hiszen ők nem tudnak semmiről, nem tudják, hogy milyen vagyok, nem tudnak a mutánsokról van, nem ülhet be hozzájuk valaki, hogy védje és figyelje őket, ez sajnos lehetetlen így.

Arthur Whitmore írta:: Carrie-Ann Angela & Arthur

Nagyon örültem, hogy Carrie-Ann ott maradt velem, és megfogta a kezemet... habár... hallottam a fejükben, ahogy éppen azon versenyeznek, hogy melyikük fogadtassa el egyiket a másikkal hamarabb miattam, ami nem tetszett nekem annyira. Én azt akartam, hogy elfogadják egymást, igen, de nem azáltal, hogy megváltoztatják a viselkedésüket. Én is bizalmatlan maradtam Blaise-zel szemben, habár az igaz, hogy éreztem a hugicámon a kicsinyke szomorúságot emiatt. De próbáltam abban a pillanatban inkább nem ezekre a dolgokra koncentrálni, hanem sokkal inkább arra a tényre, hogy Carrie-Ann fogja a kezemet. A tapintása mintha a hátamon szaladt volna végig, libabőrössé tett, és remegéssel töltött el, de ez valahogy egy jó fajta remegés volt - a szívem is gyorsabban vert általa, és izzadtam is egy kicsit, mintha attól félnék, hogy bármelyik pillanatban elengedhetné a kezemet. Hűen bólogattam kérésére, és követtem őt be az iskolába, ahol már a hugicám éppen a kakaót csinálta.
Kakaót. Milyen rég volt már, hogy... ő... kakaót... készített... nekem. A kakaó ízéről már meg is feledkeztem azóta. Nem engedhettem meg, hogy édességeket vegyek abból a kevés pénzből, amit elszórva a földön találhattam. Nem voltam képes dolgozni, mert a képességem miatt még egy nyüzsgő épületbe sem igazán mehettem be. Ezért is szerettem meg a könyvtárakat, mert ott a gondolataim és a könyvek betűi szépen, lassan, és fenségesen folyhattak össze, és nem kellett attól tartanom, hogy majd felbukkan öt ember, akik durva gondolatokkal közelednek, és úgy elveszik az eszemet, hogy már arról a helyről is kiűznek engem. Az utcák sem voltak jobb... sehol sem volt biztonságos, mindenhol ott leselkedtek a gondolatok, hogy belefúródjanak az elmémbe, és ott letelepedjenek... szóval nem volt pénzem, és így nem volt édesség sem, lopnom pedig egy igazi ostobaság lett volna, hiszen a börtönben nem találhattam volna meg a hugocskámat.
Melegség öntötte el a szívemet, ahogy megéreztem a finom kakaóillatot, és az arcomra is forró vörösség szállt fel, amikor az asztal alatt Carrie-Ann ismét megfogta a kezemet. Egy pillanatra rátekintettem, majd hagytam, hogy a kettejük elbeszélgessen egy kicsit, habár folyamatosan füleltem, hogy az elmém minden kis információt elraktározzon magában. Aztán a számhoz emeltem a bögrét, és ittam egy cseppet a kakaóból... majd még egyet... még egyet... még egyet!
- Hugica... - szipogni kezdtem. A kakaó tűzforró volt, de én nem bírtam abbahagyni az ivást... nem bírtam... hiszen ő... ő... - ...emlékeztél...? - fakadtam lassan sírva, de elmosolyodtam, és felnevettem. - Hát emlékeztél? - mindig is ezt csinálta nekem. Ez volt a Whitmore kakaó, amit annyira imádtam! Mindig ezt kértem tőle, ha hideg volt odakint, és ezt kértem tőle lefekvés előtt... azon a napon is...
- Köszönöm! - a sírásom lassacskán elállt, hiszen nem akartam volna, hogy Carrie-Ann ilyen gyengének lásson engem, de nem bírtam visszafogni magamat. Ez nem csak egy kakaó volt, hanem egy emlék egy olyan viéágból, amely megfulladt tizenkét éve a kicsi Arthurral együtt... ez volt egy kis részem. Ez az egyetlen bögrécske kakaó. - Köszönöm!

Carrie-Ann, Arthur & Angela

Vak lettem volna, ha nem látom, hogy Arthurt bántja valami. Vissza akartam fordulni, megölelni és fülébe súgni, hogy szeretem és minden a legnagyobb rendben lesz, mert a hugocskája tesz róla, hogy így legyen. De mégse fordultam vissza, rá se néztem, valahogy hagynom kell, hogy Carrie-Ann nyugtassa meg. Nehezemre esik elfogadni, hogy a bátyám szerelmes abba a lányba akitől rettegtem agy rettegek is, de látom, hogy szereti, ha csak úgy segíthetek neki, hogy kicsit meglazítom kettőnk között a kapcsot és hagyom, hogy közöttük is kialakuljon valami szorosabb, hát megteszem. Én egyszerűen csak boldognak akarom látni, annyit szenvedett, megérdemli, hogy szeressék és ne csak a testvére. Nekem is jó érzés Arthur szeretete, de ha Blaise nem volna nem lennék egész. Mikor meglátom, hogy kezeik összekulcsolódnak elmosolyodom és magamban kipipálom az első pontot a képzeletbeli listámon.
A suli étkezdéjébe belépve a konyhára slisszolok, hogy összedobjam a híres-nevezetes Whitmore kakaót. Kicsi korunkban még anya tanított meg rá, hogyan készítsem el, amint megtanultam soha többet nem készítette el, mindig rám maradt a feladat, ha kakaót szerettünk volna inni Arthurral. Ezt soha nem éreztem tehernek, mert mindig jó volt látni, hogy a bátyámnak mennyire ízlik a kakaó, folyton dicsérte amire én kislány fejjel nagyon büszke is voltam. Az emlék hatására ismét elmosolyodom majd Carrie-Ann segítéségével kivisszük az italokat. Leülök az asztalukhoz velük szembe majd óvatosan belekortyolok a még mindig meleg italba. Ízre pont olyan, mint régen, nem felejtettem el semmit sem.
-Hát úgy másfél éve vagyok itt. De azt hiszem a suli csak jót tett nekem, határozottan felszabadultabbnak érzem magam és hát itt van Blaise.- Őt aztán ki nem hagytam volna, a sulitól kapott legnagyobb ajándékom Ő volt, hogy megismertem. A neve említésére felragyog az arcom, le se tudnám tagadni, hogy fülig szerelmes vagyok.
-És te mióta vagy itt Carrie-Ann? A..hajótúra után hallottam rólad először, azelőtt nem is láttalak. - Legalábbis ha emlékezetem nem csal akkor azelőtt nem láttam. Bár akkor még én is új voltam és a barátságok kezdetén voltam még csak. Pár emberen kívül nem sokkal beszélgettem így hát nem kizárt, hogy csupán elmentünk egymás mellett.
-Titkos kakaó recept. - Nevetem el magam és lopva Arthurra sandítok, hogy felismeri-e az ízét és kitalálja-e honnan van a recept. Gyerekkorunkban rengetegszer készítettem el, remélem emlékszik rá.
-Carrie-Ann, esetleg a hajókirándulásról beszélgethetnénk, persze ha csak nem kavarlak fel ezzel. - magamat már sikerült, de hallani szeretném az Ő szájából is a történteket, pletykák ezer szála kelt életre akkor, nem tudtam melyik igaz és melyik nem, avagy melyiknek is hihetnék.
-Kezdem én. - Köszörülöm meg a torkom és gyorsan visszapergetem az eseményeket, a szőr is feláll a hátamon.
-A hajótörést követően bonyolódtak csak meg a dolgok. Élelmet mentünk egy kis csapattal keresni, de megtámadtak minket, valamiért az a szörny vagy nem tudom minek nevezhetném engem akart megölni, elrabolni, fogalmam sincs. Aztán csapatunk felét elrabolták, onnantól már tudod te is, találkoztunk és megmentetted az életem. - Mondom halkan a végét, így történt, ha nem hárítja el a támadást ami felém irányult, mostanra már halott lennék.

♫ Zene ♫ ♥ Ruha ♥ Egy bögrényi jó kedv

Arthur, Angela & Carrie-Ann

Fogalmam sem volt róla, hogy hogyan fog majd alakulni ez az egész, de azért mégis csak reméltem, hogy majd jól, hiszen... Arthur fontos nekem. Kedves és végre valaki, aki tényleg oda is figyel rám. Nem akartam ezt is elrontani azzal a régi döntéssel. Jó nem annyira régi, de tavalyi. Lassan itt a következő nyár, lassan egy éve történt, vajon nem szenvedtem még miatta épp eleget? Én úgy érzem, hogy igen, hogy már megkaptam azt, amit ezért meg kellett kapnom és most már... egy kis jó is járna nekem. Ha nem így lenne, talán nem is lenne értelme maradnom az iskolában. Ha csak rosszul érzem itt, akkor elmentem volna idővel. Talán az is volt a célja a többeknek, hogy végül ezt tegyem majd... akkor mindenkinek lehet, hogy tényleg jobb lenne, de most már maradni akarok és ezért is maradok le, amikor látom, hogy Arthur nem jön, mert látom én rajta, hogy valami baj van.
Már talán nem is kéne, hogy meglepjen a reakciója azt hiszem, az, hogy mennyire vörös lesz, hogy dadog, csak amit mond... Na igen, nem értek én a fiúkhoz, kicsit sem, de mégis a szavai alapján azért... Bizonytalanul pillantok fel rá, aztán csak elmosolyodom és megszorítom kicsit a kezét újra. - Nem engedem el, becs' szó. - azért jöttem ide, hogy segítsek neki és azért akartam elmenni, hogy neki jobb legyen, hogy ne vesszen össze miattam a testvérével, mert azt nem akartam volna. Szóval igen... azt hiszem határozottan fontos lett nekem, akkor pedig miért kellene elengednem a kezét?
- Ez kedves tőled Arthur, akkor menjünk is igyunk kakaót rendben? Az mindenkinek jót fog tenni, ebben biztos vagyok. - elég feszült a helyzet és még mindegyikünk tapogatózik, szóval azt hiszem tényleg az lesz a jobb, ha kicsit megmelegszünk és meg is nyugszunk. Én csak tényleg azt akarom, hogy rendben legyünk és hogy Arthur se legyen annyira vörös az izgatottságtól, vagy a zavartól, nem tudom, hogy melyiket érzi pontosan, netán mindkettőt egyszerre? Beérve hamar meghallom Angie hangját, és persze mielőtt még leülnék pattanok is. Csak a kabátomat teszem le a legközelebbi üres székre, aztán már fel is kapok hét bögrét. Nekem még csak az se számít, ha esetleg meleg, nem fogom érezni, ha éget, vagy ha fáj, szóval simán ráfogok a poharakra rendesen, Angie pedig tudja hozni óvatosan a másikat. Maximum kipirosodik kicsit a bőröm, de hamar elmúlik majd.
- Nagyon finomak lettek! - az első korty után azonnal dicsérek is. Hát na azt hiszem egyértelműen szeretnék bevágódni Angie-nél valahogy. De már a semlegességgel is meg tudnék elégedni így első körben. - És egyébként te régóta vagy már itt a suliban igaz? - pillantok a leányzóra, miközben szabad kezemet az asztal mellett újra csak visszacsúsztatom Arthuréba. El kellett engednem, amíg segítettem, de hát miért ne tehetném meg újra? Egy kéz elég lesz neki is ahhoz, hogy igyon, akkor pedig biztos, hogy örülni fog, ha a másikat én foglalom le.

Carrie-Ann szivecske

Angela

& Arthur

Szörnyű ember lehettem. Vagyis nem ember... de ez akkor nem volt lényeges. Így össze tudtam hozni kettejüket, hogy elfogadják egymást, és erre most azért kezd el fájni a szívem, hogy egyre inkább összebarátkoznak? Én... ez... nem normális, én nem haragudhatok a hugicámra, sohasem tettem! Mindig együtt voltunk, mindig együtt játszottunk, nagyokat nevetve! Ő húzott, én mentem, és ha arra került a sor, hát megvédtem őt bármitől, ami érkezett. Nem volt valahogy semmiféle probléma az olyan dolog, mint hogy különböző ízléseink voltak - valahogy mindig meg tudtuk találni a közös pontot, szerintem azért is, mert rengeteget találhattunk már meg önmagunkban is. Ha a gépekről, és a szerelésről volt szó, ami az én mániám volt - hát akkor egy szánkót készítettem a hugicámnak, hogy azon gördüljünk le! Bár... azt már nem mondhatom, hogy ama szánkó egyszer sem esett darabjaira, de... túl éltük, és újra építhettük, így nem számított. Akkor valahogy minden annyira... jó volt... csak így egyszerűen: jó. Aztán történt az az eset... tizenkét éve... és mindketten... mi... megváltoztunk... Ő élte az életét, én vágyakoztam egy iránt. Ő barátokat, kedves embereket, és szeretőket talált - én pedig őrjítő gondolatokat, irigységet, és halált. Egyetlen barátom egy varjú volt.... aminek megérthettem a gondolatait... egész okos kis jószágokat, a legokosabb madarak a Földön... talán nem is annyira, mert nem volt tőle egy okos döntés, hogy követett engem... révén... ő is... meghalt.
Nem kellett volna irigynek lennem. Egy részt, mert ostobaság volt. Más részt, mert én nem szoktam irigy lenni, főleg nem a hugicára! Őrá sohasem! Nem szabad! Ő... ő tökéletes! Nekem nem szabad irigynek lennem rá, csak azért, mert én nem vagyok az... Én mindig is örültem annak, amit a hugocskám megkaphatott. Ő élhetett, békésen, és szeretettel körülvéve, így nekem a Pokol nem volt annyira súlyos átok. És most mégis, mégis irigy lettem... talán éppen ezért nem is lennék tökéletes? Talán éppen én leszek most a hugocskám veszte? Nem...! Azt nem engedhetem meg! Nem szabad!! Nem, nem, nem! Nem!! Ne engedd!! Ne engedd!!
A gondolataimból egy kéz érintése lökött ki. Carrie-Ann volt az... ő... v-visszajött értem... m-m-mert ő... ő-ő... ő aggódott értem. Éreztem aprócska kezeit, ahogyan elvesztek tenyeremben, és kicsit megdideregtem az érintés melegétől. Mintha az egész testem egy nyári napos délutánban állna, és nem a havas, zord udvaron. A számhoz akartam emelni kezecskéjét, és a régies lovagi módon - amikről a könyvtárakban olvastam - végigcsókolgattam volna, igazi szenvedélyesen, hogy tudakoljam vele, hogy szeretem, de valahogy... a-addig n-n-nem tudtam e-eljutni... v-vagyis akartam! T-tet-ehát, nem bántam volna! V-vagyis, g-g-gondolom jól esett volna neki, cs-cs-csak... é-én... öhm... nem tudom... nem... é-én... izé... Na! Nem akartam így zavarba hozni, ennyi! I-igen...
- Nem, nem az, csak... - dadogtam a vastag sál alól, amely eltakarta arcomat egészen az orrom hegyéig. Hugica régi sálja... de most inkább arra használtam, hogy vörösségemet elrejtsem, ahogy megéreztem kezét az enyémen, és azt gyengéden megmarkoltam. Belebámultam Carrie-Ann szemecskéibe. Valahogy mindene sokkalta kisebb volt nálam - mintha összenyomta volna valamikor valaki. Annyira gyönyörű volt hozzám képest, annyira kis fiatalos... pedig idősebb volt nálam, ezt már tudtam, k-kiolvastam belőle... pedig megpróbáltam visszatartani az elmémet, nem akartam, hogy... hogy nehogy megsértsem őt... - Én csak... m-már nincsen semmi baj, csak... csak... f-fogd még a kezemet kérlek... cs-csak még egy kicsit... - tovább bámultam a szemeibe. Most már nem rejtettem el, hogy tűzvörösen lángolt az arcom. Minek is? Hiszen sz-szeretem ő-őt... n-n-nem igaz...?
De nem tettem semmit... é-én... én... n-n-nem tudtam, h-hogy mi jön e-ez után... úgy é-értem... n-nekem... m-még senkivel sem... öhm... V-végül lassacskánt csak elfordultam, de az egyik szememet még mindig rajta tartottam. Persze, ez egy kis időbe t-telt, sz-sz-szóval, ha ő esetleg lépett v-v-volna valamit... m-megtehette volna...
Ismét meghallottam a hugocskám szavait, majd rámosolyogtam Carrie-Annre az arcom két vörös karikája mögül, és még jobban szorítottam kezét, majd befelé indultam.
- Igen, majd elmondom... d-de már elmúlt, m-mert t-te... i-itt vagy...

Arthur, Carrie-Ann & Angela

Kezdek kissé nyugodtabbá válni, nem remeg a testem, nem dübörög a szívem és normális a légzésem is. Elmúlt a félelem, az érzések nem, de talán a félelem már nem lesz köztük, vagy ha igen, akkor sem olyan nagy mértékben. Megértettem, hogy a bátyámnak nagyon fontos lett Carrie-Ann és nem lehetek én az, aki éket ver kettejük közé. Lehet, hogy Arthur sem táplál kedves és pozitív érzéseket Blaise iránt, de mégsem utasítja el és próbál vele jóban lenni, mert tudja, nekem ez fontos. Ideje, hogy ezt én is belássam. Még egy mosolyra is telik tőlem ahogy helyeselek a kakaózásra. Talán nyugodtabban tudunk majd beszélgetni is ezáltal, és ki tudja, lehet még meg is kedvelem Carrie-Annt. Nem azt mondom, hogy ez azonnal be fog következni, de nem látom akadályát, ha sikerül magamban leküzdenem a sok ellenérzést és azt a maroknyi félelmet akkor ez kivitelezhetővé válhat. Lassan elindulok az étkező felé és csak egy apró oldalpillantást vetek feléjük ahogy kéz a kézben jönnek utánam. Elmosolyodom. Fura így látnom a bátyámat. Bennem még az az 5 éves kis srác él akivel hógolyó csatákat vívtam téli estéken, akivel mesekönyveket néztünk elalvás előtt. Persze tudom, hogy az idő eltelt és más a helyzet, de ez még akkor is szokatlan egy kicsit. Gondolom neki is az, épp ezért nem kedveli Blaise-t sem. Látom a rosszallást a tekintetében, nem tetszik neki, hogy van mellettem valaki aki szeret és nem Ő az, ráadásul idősebb is nálam jócskán. Mégis képes hallgatni és nem háborodik fel, akkor én miért tenném? Egyikünknek sem volt könnyű 12 éve, még ha fura élet is áll előttünk akkor is megérdemeljük a boldogságot, ebben pedig támogatnunk kell egymást legyen bármi.
Belépek az iskolaépületbe, kellemes meleg fogad, a hidegtől kipirult arcomnak jól esik a langyos. Egyenesen átvágok az előtéren be az étkezőbe majd onnan a konyhába és elkezdem melegíteni a tejet amiből majd jó, forró kakaót készíthetünk. Nem kell csupán pár perc, hogy a tej megfelelő hőfokú legyen, előveszem a kakaóport és belekeverem. Az illata édeskés és kellemes. Kis cukorral édesítem majd bögrékbe öntöm és tejszínhabot nyomok a tetejére, kész szerencse, hogy ilyesmi is van itt. Akárhogy nézem, a három bögrét nem tudom kivinni egyedül.
-Carrie-Ann segítenél kérlek? - Direkt nem Arthurt hívtam segítségül. Valahogy hozzá kell szoknom Carrie-Ann jelenlétéhez, társaságához, ez pedig úgy nem fog menni ha kerülöm.

♫ Zene ♫ Ruha Kakaó Ó nélkül...neeeem

Tárgy: Re: Angela, Arthur és Carrie-Ann - kakaóóó

» Carrie-Ann, Arthur és Angela
» Carrie-Ann & Arthur
» Arthur & Angela
» Arthur & Carrie-Ann - Egy apró sérülés
» Titus, Arthur & Angela