New York határában

Tárgy: Re: New York határában Pént. 10 Ápr. - 17:02

Rebeca & Saul

- De számomra a dolog ennyire nem egyszerű Rebeca. Az ember nehezen veszi rá magát a halálra kilencszáz év élet után. – ez vele is így van, és vele is így lenne, ha az én cipőmben járna, de mint tudjuk ez nincs így, és nem is kell így lennie, nem ezért mondom ezt. – Látom jobban szereted az én hozzáállásomat firtatni, semmint az életét. – mosolyodom el. Való igaz,ezt mondtam, nem kívánom végignézni egy szerettem halálát újra. Látni azt, ahogy az idő megöli őt, míg én élem tovább az életem úgy, ahogy, erőm teljében, fiatalon, sikeresen és gazdagon. A világ természetes körforgása a számomra puszta látnivaló csak.
- Akadnak benne, de nem hinném, hogy olyan súlyosak, hogy ne láthatnád őket. – rántom meg a vállam mosolyogva. Természetesen rendes naplót írtam, máskülönben nem naplónak, hanem feljegyzésnek nevezném ezen irományaimat. Vannak benne titkok, érzések, a gondolataim a világgal kapcsolatban, de ezek már a régi idők, azok nem árthatnak nekem. – Megtisztelő lenne. Amint a naplóim közelébe jutunk, feltétlenül javasolni fogom,hogy melyik számít majd számodra izgalmasabb olvasmányként. – bár, nem hinném, hogy túlságosan irodalmi lennék, az életem soha nem volt könnyű, a hatalmasok között éltem mindig is, hol az egyiket emeltem fel, hol a másikat, ahogy azért éppen megfizettek.
- Ez természetes, az idővel muszáj haladnom, és haladtam is. Most is azt teszem, nem? – öltönyben vagyok, nem valami régi, kétszáz éves divatúban, hanem a mostani kor által azt drágának és szépnek tartott öltönyben, ahogy Rebecán is egy gyönyörű, drága ruha van, bár nem fizikai értelemben, de mindenki azt látja rajta, magát is beleértve. – Néha igen sokat kérdezel. Csupán csak éltem azzal a gyanúmmal, hogy esetleg érdekelne a dolog, ha egyszer így döntök. – de persze tévedhetem is, mindazonáltal igen üdítőnek találom azt, hogy folyton csak kérdésekkel bombáz, az már világos előttem, hogy kevés olyan dolog van, amire ne akarna visszakérdezni ezen, vagy azon okból.
- Ki is jelenthetnéd, mint aki biztos a dologban. – rántom meg a vállam mosolyogva. Ő mégsem ezt tette, feltételes módban beszélt, ami igazán kedves dolog, a figyelmemet nem kerülte el, bá erősen kétlem, hogy direkt beszélt volna így. Az ember ritkán gondolkodik mielőtt beszél, ezt tapasztalatból tudom. – Talánok mindig voltak és lesznek is az életben Rebeca. Soha nem úgy működik ez, hogy csak az egyik fél kockáztat. A másiknak is kell, különben veszett ügyért harcol az ember. – soha nem voltam annak a szószolója, hogy az ember a reménykedéssel bármit is elér. Nem, aki kockáztat, aki mer, csakis az nyerhet a végén. Kissé meglepődöm mikor hirtelen megáll, de a szavaira végül csak bólintok egyet. – Ha menni kívánsz, menjünk. – bólintok a szavaira, és a kezemet tartva – ha belém karol – akkor úgy indulok el kifelé vele. Találkozni fogunk a bejárat előtt Mr. Fisher-rel, aki gondoskodni fog arról, hogy visszakerüljünk oda, ahonnét jöttünk. Van még dolgom, megszerezni valamit csak a kezdet.

//Köszönöm a játékot, nagyon jó volt, és akkor kezdesz? Very Happy

//

Tárgy: Re: New York határában Csüt. 9 Ápr. - 17:49

Saul & Rebeca

- Ez igaz, de... - jó tudom ezt mégis hogyan magyarázzam? Igaza van a halandóság egyet jelent azzal, hogy az ember végül meghal. Érthető talán valahol, ha ő már megszokta, hogy örökké él, akkor szeretne is így maradni, de akkor mégis úgy érzem, hogy sok mindenről maradna le. Igenis megpróbálhatná legalább, mármint nem a halált, hanem hogy milyen az, amikor mégis úgy dönt, hogy vállalja azt, hogy esetleg ne éljen örökké és szeretni merjen valakit. - Te mondtad, hogy neked könnyebb, ha nem kell végignézned azt, hogy akit szeretsz meghal. Te állsz inkább így hozzá nem? - én legalábbis ezt így láttam eddig. Ő az, aki távol tartja magát a szerelemtől, nem pedig a szerelem tőle. Egyszerűen csak fél tőle, talán én is így vagyok ezzel, mert tudom milyen volt elveszíteni Bastient, tehát ezt a részét igazából megértem, de... ő még csak meg se próbálja, én talán megtenném.
- Azt hiszem, hiszen mégis csak titkok vannak benne nem? Mély gondolatok, vagy... nem? - persze nem biztos, hogy ő is ugyanúgy ír naplót, mint egy átlag ember. Lehet, hogy inkább rövid feljegyzések, hogy ne felejtsen el mindent, és nem biztos, hogy tényleg hosszú kifejtés és mélyenszántó gondolatok és lehet hogy pont ezért meri megmutatni nekem. Akkor viszont annyira már tényleg nem mondható nagy dolognak. - Akár javasolhatsz is, hogy melyiket érdekes. - vagy hogy mely részeket, nem is tudom. Amúgy is persze nem tudnék mindent végigolvasni, de ha már engedi, akkor szívesen belelapoznék a naplóiba, biztosan érdekes olvasmány lenne. Azért már eddig is sok mindent ismertem meg belőle, de biztos vagyok benne, hogy még tudna meglepetést is okozni, főleg hogy az elején elég negatív véleménnyel voltam róla.
- De te is fejlődtél az idővel nem? Más korból való vagy, de már itt élsz. - és ez nem is olyasmi, amit azért nem értene, mert más korból való, hiszen én sem értem pontosan, hogy mit is akarok ebből kihozni. Egyszerűen csak nem akarom, hogy meghaljon, de közben nem is tudom... élhetne rendes életet. Nem tudom miért gondolok erre és azt sem, hogy miért nem tudom csak úgy annyiban hagyni ezt. Nem az én dolgom, nem is kéne foglalkoznom azzal, hogy meddig él. Egyszerűen csak... valami miatt érdekel ez az egész és zavar, hogy ennyire örökké akar élni, hogy az mindennél fontosabb. - Én? Miért én? Inkább az ok tudja meg először nem? - jó persze, ha az egy tárgy, akkor nem tud róla, mert egy tárgy nem tudhat semmiről sem, de ha egy ember az, aki előbb fog tudni róla, mint mondjuk én, ez azt hiszem egyértelmű. Nem vagyunk mi olyan nagy barátok, hogy hozzám rohanjon azonnal, ha úgy dönt változtat az életfelfogásán.
- Persze, hogy feltételes módon beszélek, hogy máshogy beszélhetnék? - azt hiszem ez kicsit most olyan, mintha kerülgetnénk egymást, meg ezt az egész témát és igazából én sem tudom, hogy pontosan mire is akarunk majd végül kilyukadni. Csak akkor lepődöm meg, amikor kipörget, és azért az érkezésnél már egy fokkal közelebb kerülök hozzá, mint eddig. - De ez... másnak is rendkívül bizonytalan, mert talán nem tennéd. Talán nem változtatnál, talán nem lenne elég, ha valaki szeret és csak... összetörnéd a szívét. - akárkiét... az enyémet? Nem... nem rólam beszélünk most, csak a képlékeny jövőről, csak valakiről, aki szeretni tudná. Csak nem tudom, hogy miért ver most hevesebben a szívem és miért érzem úgy, hogy... nem is tudom, hogy mit érzek most pontosan. Hirtelen állok meg tánc közben. - Nem kell még mennünk?

Tárgy: Re: New York határában Vas. 5 Ápr. - 17:28

Rebeca & Saul

- Csak mi? Nem lehetek úgy halandó, hogy ne haljak meg. – mert most inkább érzem magam istennek, és hát… végül is minden okom meg is van rá, régebben sokszor eljátszottam az emberek gondolataival, alapjaiban véve is én testesítettem meg számukra a gonosz, hát még azután a látvány után, amit a szemük elé tártam…. – Na és ha nem én állok így hozzá,hanem a szerelem hozzám? – mi van akkor, ha ez fordítva van, ha azt mondom, hogy nem tartottam magam távol semmitől sem, de nem is találtam senki olyant, aki lekötött volna, akiért megérné meghalnom. Döntések, de néha nem mi döntünk, hiába nekünk kéne. – Már vagy harmadjára kérdezed meg. Ennyire meglepő lenne? – mosolygok rá. Nem hinném, ennyire nem vagyok azért bizalmatlan, annyi minden nincs abban, amit érdemben feltudna ellenem használni, hiszen több száz elmúlt év emlékei vannak benne, azok a szavak azokban a naplókban már nem árthatnak senkinek sem. – Bár, könnyen lehet, hogy évek telnek el, mire az összest kiolvasod, de… gondolom az összes nem is érdekel. – csak úgy találomra venne le egyet a polcról és olvasna bele, mindegyiket nem lehet, évekbe telne, az 1300-1400-as évektől egészen az 1800-as évekig van abban történelem, ha egy történész kezébe jutna az egyik, az… megváltoztatná az eddig kialakult képet a világ történelméről.
- Nos, én sem tudom kivenni, hogy egész pontosan mit is akarsz ezzel mondani. Én egy teljesen más korból való vagyok Rebeca, ne ítélj el ha valami máshogy látok. – mert akkoriban a dolgok mások voltak, száz ötven évesen tanultam meg írni, és nem hinném, hogy bűn lenne az, hogy nem akartam meghalni egy olyan korban, mikor az ember a harmincat csak nagy ritkán élte meg. – Akkor talán megtenném. – pillantok rá egy halovány mosollyal az arcomon. Kitudja, hogy mit hoz a élet, hogy mi olyan jön, amiért esetleg ész lennék minden eddigit eldobni magamtól. – Ha találok rá okot, akkor te fogsz róla először tudni, kedves Rebeca. – mosolygok rá. Ígértem valamit, és persze nem kell hinnie nekem, nem várom el, és nem is várhatom el ezt tőle, de… attól függetlenül még a tények nem fognak megváltozni. Hisz bennem,vagy nem hisz bennem, de segítek neki életben maradni.
- Örömmel hallom. – mosolyodom el a szavai hallatán, és bár nem vagyok teljesen biztos abban, hogy ezt mennyire is gondolja komolyan, de nem is számít, mert én komolyan gondolom, és itt csak ez z, ami számít. Én tudom, hogy betartom azt az ígéretem, amit tettem neki, kérdés, hogy ezt ő is tudja-e?
- Hagynám…feltételes módban beszélsz. – ez nem jelenti azt tehát, hogy biztos abban amit mond, vagy, hogy esetleg annak lenne nagyobb esélye, amit mond. Tény és való, hogy sok mindenen átmentem már eddigi életem során, hogy megtanuljam és kiismerjem az emberi jellem legnagyobb gyengeségeit, de ugyanakkor egy részem ember maradt ettől még. A kérdésére nem válaszolok egyből, tánc közben megpörgetem őt, és mikor ismét szembenállunk, csak akkor nyitom válaszra a számat. – Ez csak egyféleképpen derülhetne ki, nemde bár? – mosolygok rá Rebecára, A jövő képlékeny, és legyen bármily idős, vagy bármily tapasztalt, nem vagyok jós. Ismerem az embert, de az életet nem, a sorsunkat nem tudom befolyásolni.

Tárgy: Re: New York határában Vas. 5 Ápr. - 15:23

Saul & Rebeca

- Nem... én nem ezt mondtam, nem kívánom a halálodat, csak... - megrázom a fejemet. Nem hiszem, hogy ezt meg tudnám értetni vele. Ő egyszerűen csak máshogy látja a dolgokat, mint én és én akkor se akarnék több száz évig élni, ha erre lenne lehetőségem, ő viszont ezt választja, mert neki így jó. Nem is kéne egyáltalán bele szólnom, csak... valahogy nehéz megállni. - De ha eleve így állsz hozzá, akkor nem is találhatsz senkit. - rántom meg a vállamat, hiszen eleve elutasítja a dolgot nem? A szerelemet, mert neki nem kell, mert... úgy egyszerűbb. Valahol én is így vagyok ezzel, ez igaz, én is jó ideje nem engedtem magamhoz közel senkit sem és meg volt rá a jó okom, de azt hiszem meg tudnám tenni, ha tényleg akarnám, ő viszont nem, hiszen így is úgyis örökké akar élni, teljesen értelmetlen lenne szerelembe esnie ebben a helyzetben, ebben végül is tökéletesen igaza van. - Tényleg? Elolvashatnám őket? - meglep, nagyon, hiszen az ember a naplójába általában olyasmit ír, ami igazán a szíve mélyén van, legbelső gondolatokat is, és furcsa hogy ezt egy olyan ember, mint ő csak úgy hagyná nekem elolvasni, vagy csak én látom így? Nem is tudom... azt hittem, hogy nem bízik meg bennem ennyire, és egyébként is fontos gondolatok lehetnek ott leírva.
- De igen, összeegyeztethető. Túl sokat éltél már, de... nem kívánom a halálodat. Ez ilyen kettős érzés, én se tudom megmagyarázni. - mert közben akármennyire is itt kell lennem, mert a kis "választási lehetőségével" sakkban tart, mégis megkedveltem azt hiszem és furcsa lenne, ha ezek után a halálát kívánnám. Egyszerűen csak magát a tényt nem értem, hogy miért jó sok száz évet egyedül leélni és még csak esélyt sem adni rá, hogy valaki fontossá váljon neki. - És ha találnál okot? - vajon ha találna okot, valakit... valamit, akkor más lenne a helyzet? Akkor szívesen vetne véget az örök életének? Egyébként sem hiszem, hogy igazán nagy szerelmet érezhet akkor, ha folyton csak a terveinek él és folyton azzal foglalkozik, hogy milyen világmegváltó, vagy épp -felbolydító nagy tetteket vigyen véghez. Ez a kettő valahogy egyszerűen nem fér össze.
- Jól van, hiszek neked. - bólintok végül. Nem is tudom, hogy csak a helyzet miatt, vagy egyszerűen csak el akarom hinni neki, de azt hiszem tényleg elhiszem. Megtehetné, hogy végez velem, ha valami fontosabb, mint én, de ha meg sem próbálok bízni benne, ha meg sem próbálom elhinni neki, hogy nem tenné meg, akkor ennek az egésznek azt hiszem tényleg semmi értelme sincs. Úgy értem a táncnak, a beszélgetésnek. A szavaira viszont lelassulok tánc közben, bár még nem esek ki az ütemből. Egyszerűen csak már tartom vele a szemkontaktust és elgondolkodtatnak a szavai.
- Én nem... nem gondolom, hogy senki se tudna szeretni téged, inkább csak senkinek se hagynád. - pont azért, mert neki fontosabb az, hogy sokáig éljen, nem pedig az, hogy inkább érezzen is valamit abban a hosszú életben. Inkább legyen rövidebb, de tartalmasabb, én legalábbis így gondolom ezt, de nem lehetünk ugye egyformák ebben... sem igaz? - Ha valaki tudna szeretni, akkor... változtatnál? - csúszik ki még a számon a kósza kérdés. Vajon megtenné, más életet élne akkor? Mert azt hiszem ez a legnagyobb kérdés, hogy egyáltalán akarná-e, hogy szeresse valaki.

Tárgy: Re: New York határában Pént. 3 Ápr. - 16:14

Rebeca & Saul

- Tehát haljak meg? – nézek rá kérdőn. Ezt mondaná? Hogy itt az ideje annak, hogy meghaljak? Mégis ki a megmondhatója annak, hogy mikor haljak meg? Kaptam egy ajándékot, az örök élet ajándékát, mit tennék vele, ha nem azt, hogy használom? Nem tudom, néha nem érzem úgy, hogy átérzi a helyzetemet.
- Ahhoz kéne valaki más is, nem gondolod? – egyedül az ember nem lehet szerelmes, nem igaz? Nem csak rajtam múlik ez, mi van akkor, ha nem találtam olyan nőt egészen eddig, akit tudnék szeretni? Elképzelhetetlen lenne? Nem hinném, Rebeca amúgy is hisz ebben, tehát gondolom megérti, hogy nem olyan könnyű ez. – Miért is ne? Kissé régies megfogalmazás módban íródtak azért. – ne arra számítson, hogy a mai szleng szellemében íródtak. Nem, legalább kétszáz évvel ezelőtt írtam az utolsót, aztán valahogy abbahagytam, nem történt már semmi olyan, amit ne tudtam volna emlékezetembe vésni, ami fontos lett volna, és… kevésbé fontos dolgok nem voltak.
A szavai hallatán csak elmosolyodom. Való igaz, hogy nem sokan értenének egyet azzal, hogy megadtam neki a választás lehetőségét, de ha a formalitásokat nézzük, az egész felépítését, akkor megtettem. Volt két lehetőség, igaz, hogy az egyik elég végzetes volt, de attól még… látszólag meg volt a választás lehetősége, csak gyakorlatilag nem.
- Igen, az esélyeid meglehetősen jók, de már korában is mondtam, hogy az életed megóvom. – megígértem neki, és mondtam, hogy nem kell bíznia bennem, de attól függetlenül még így lesz. Kedvelem őt, és megígértem, hogy életben tartom, és így fogok tenni, nem hagyom, hogy bántsák, bízik vagy nem bízik bennem, de így lesz.
- A túl sokat éltem már, és a nem akarod, hogy meghaljak nem egyeztethető össze kedvesem. – mosolygok rá kedvesen. Nem rosszindulatból mondom ezt. Mondta már azt, hogy túl sokat éltem, amiből arra következtethetek, hogy ideje meghalnom szerinte, de ez nem megy úgy, ha nem akarja, hogy meghaljak, igaz? – Pontosan. De nem találtam eddig okot arra, hogy ne akarjak örökké élni. – semmit, se embert, se tárgyat, semmit, nem fogott még meg semmi sem annyira a világban, hogy úgy döntsek, nem akarok élni tovább. Azt hiszem talán ez az én sorsom, ha nagyon végletesek akarunk lenni. Örök egyedüllétre vagyok ítélve.
- Rebeca. Megígértem neked, hogy megóvlak. Nemcsak a fegyverekre, és más emberekre gondoltam ez alatt, hanem magamra is. Sem én, sem senki más nem árthat neked, megértetted? Nem ölnélek meg. – mindig van választás, soha nincs olyan, hogy ne lenen, de nem ez itt a dolog lényeges része. Hanem az, hogy ígéretet tettem, miszerint az életét megvédem, nem hagyom őt meghalni, és nem is fogom, a szavamat betartom, néha talán kissé átértelmezem a dolgokat, de akár hisz nekem, akár nem, attól függetlenül még megfogom őt védeni, csak hagyja is nekem, mert anélkül azért a dolog már nem olyan könnyű.
- Mert jobb ember vagy, mint én. Emberibb. Te magad céloztál rá korában, hogy nincs olyan nő aki szeretni tudna. – mosolygok rá. Célzott erre, és nem azért mondom ezt most, hogy rosszul érezze magát, emiatt, láthatja rajtam, hogy nem ez a célom. Csak néhány tényt mondtam el és kész, hogy miért is érdemli ő meg ezt.

Tárgy: Re: New York határában Szer. 1 Ápr. - 22:17

Saul & Rebeca

- De már... nem ilyen a világ és te már amúgy is sokat éltél. - nem így van? Ő már elég sokat élt, ez még nem elég neki? Miért kell mindenképpen több? Miért kell több száz évig élni, miért nem elég csak... mértékkel? Miért nem elég egy idő után és kész? Én ezt nem értem, de gondolom úgy se rám tartozik és nem is én leszek az, aki majd meggyőzi, hogy esetleg nem jól gondolkodik. Elvágja magát minden érzéstől, csak azért, mert... akkor jobb neki? De tényleg jobb így neki? Komolyan?
- A te életedben is lehetne, ha akarnád. - ha nem a hosszú élet lenne neki a fontosabb, hanem valami más... valami sokkal értékesebb. Végül is ő döntött így, azt választotta, hogy sokáig él és ezért beáldozott minden mást, érzéseket, szerelmet... és ez finoman szólva is rossz szerintem, szerinte nem. - Miért, elolvashatnám őket? - kíváncsian döntöm oldalra a fejemet, mert hát érdekel na. Vajon miket írt le? Csak terveket és nagy dolgokat, vagy esetleg olyan érzéseket is, amik közelebb hoznák őt hozzám? Mármint... nem úgy értem, nem is lenne annak értelme, hanem szimplán csak nem is tudom... valahogy úgy érzem, hogy ez alatt a nagy világmegváltó tervek és a többi alatt mégis csak van valami más is. Valami több. Valami amiről nem tudok és senki más sem, de engem mégis érdekel. Talán van egy olyan fele is, aki nem akar örökké élni.
- Látszólag... olyasmi. - itt már mosolyogva rázom meg a fejemet. Hát igen, nem is tudnám őt meggyőzni a saját igazamról, képtelenség lenne. Ő nem olyan, mint én, egész más és sok mindent máshogy is gondol. Neki apróság az, hogy olyan választás elé állít, ahol az életem a tét. Neki ez... nem nagy dolog.
- Szóval érdekes vagyok és szép és nem is utálsz és nem irritállak túl gyakran... szóval egész nagy esélyem van életben maradni. - fejtegetek egészen komolyan, magamhoz képest legalábbis. Hát na lássuk be... még mindig nem vagyok benne biztos teljesen, hogy ez a kis kaland... küldetés... feladat nem fog-e majd végül rossz hatással lenni rám. Nem tudhatom, de persze azért értékelném, ha nem így lenne. Szeretek élni, még ha éppenséggel nem is a legcsodásabb az életem, de azért meghalni nem akarok, ő pedig azt ígérte, hogy megvéd, vajon tényleg így lesz akkor is, ha komoly helyzetben kell majd döntenie?
- Nem... nem mondtam, hogy szeretném, hogy meghalj. - rázom meg a fejemet. Jó lehet, hogy voltak csúnya gondolataim róla még akkor, amikor kiderült, hogy milyen helyzetbe hozott, de már nem így vagyok vele. Úgy fest, hogy sikerült megkedvelnem, bármennyire is rossz ötlet volt ez. Az a baj, hogy... viszonylag rendes, pedig... tényleg nem kéne bírnom. Többszáz éves, és amúgy is lepattint majd, ha vége ennek az egésznek nem? - Tehát ha nem akarnál, akkor nem élnél örökké. - ez a lényeg, amit sikerült ebből leszűrnöm és igazából erre is voltam kíváncsi. Ha akarna akkor meg tudna halni, de... szimplán nem akar.
- Nem ölnél meg? Ha valami fontos dolog lenne és nem lenne más választásod... nem döntenél úgy? - mert nem ismer még annyira, és a terveit nem dobná sutba csak azért, hogy én életben maradjak. Azt mondta, hogy megvéd másoktól... a veszélytől, de megvédene önmagától is? Túl idős... túl érzelemmentes... túl számító, miért lenne fontos az én életem? Amúgy is rávilágított már, hogy rövid és mulandó és még csak nem is használom ki úgy, ahogyan kellene igaz? Nem élvezem eléggé, legalábbis szerinte biztosan nem. A következő szavaira azért már kissé meglepetten emelem fel a fejemet a válláról.
- Miért lennék különleges? Te nem vagy? Te nem érdemled meg? - miért vagyok én más? Ez is csak döntés kérdése, ez is csak azon múlik, hogy mit választasz és... én miért válasszak mást? Én miért válasszak szerelmet, ha egyszer ő nem merné ezt tenni? Én miért legyek bátrabb?

Tárgy: Re: New York határában Vas. 29 Márc. - 16:06

Rebeca & Saul

- Rebeca, akkor születtem mikor az emberek a harmincat is ritkán élték meg. Nem hinném, hogy… meglepő az, ha én nem akartam idő előtt távozni. – persze, idő után se távoztam, de ez más miatt volt. Nem akartam meghalni. Megízleltem az élet izét,az igazi életét, a hatalomét, és nem akartam elveszteni, élni akartam vele, és élek vele még most is.
- A te életedben talán igen. – az enyémben nem, az enyémben nem volt olyan, hogy ágyba kaptam a reggelit, ahogy olyan sem, hogy csak úgy, mindenféle kötöttség nélkül lehettem volna valakivel. Vagy a kor, vagy én, vagy az élet nem engedte egyiket sem. – Egy párat. Most jön gondolom az, hogy elakarnád őket olvasni, igaz? – pillantok rá mosolyogva. Ötvenet biztosan írtam, meg vannak, eltettem őket, hiszen nem tudhattam, hogy mikor lesz szükségem arra, amire nem emlékezhetek. Bár… kérdés, hogy mennyire értené meg, a nyelvezete a naplóimnak igen régi, több száz éve írtam őket ugyebár, kissé nehézkes kibogarászni benne a dolgokat.
- Mint egy szívroham. Látszólag megvolt a lehetőség, nem? – na igen, szerintem látszatra kielégítette a választás fogalmát az, amit fejajánlottam neki, de való igaz, hogy már ha egy kicsit jobban belenézzünk a dolgokba, akkor kevésbé. Ki ne akarná az életét minden áron megóvni, igaz? Ezt használtam ki.
- Felettébb érdekesnek. És igen szépnek is. – mosolygok rá. Na igen, mondhatni nagy szerencséje van, szép külsővel áldotta meg őt az élet, és belül sem rothad, mint oly sokan, akik kívülről gyönyörűek. Vannak fura, netalántán idegesítő dolgai, de összességében érdekesnek találom őt, nem lenne itt,ha nem így lenne. – Pedig igyekeztem éreztetni ezt veled. – sóhajtok fel, de persze a végén elmosolyodom, és láthatja is rajtam, hogy nem vettem komolyan a szavait. Nem hinném, hogy mutattam volna bármi jelét is annak, hogy nem kedvelem. Éppen ellenkezőleg, szerintem mindig is figyelmes voltam vele. Már-már kedvesnek mondanám, ha… sőt, kedves voltam.
- Miért, szeretnéd, ha meghalnék? – mosolygok rá kérdőn. Nem rosszindulatból kérdezem ezt tőle, láthatja a tekintetemen, hogy nyoma sincsen cinizmusnak vagy gúnynak a hangomban, csupán csak kíváncsi vagyok, és érdeklődve várom a válaszát, már ha választ kapok, mert persze nem kell válaszolnia, ha nem akar, soha nem is kellett. – De a kérdésedre a válasz igen, jó eséllyel akkor meghalnék. – sok mindent éltem már túl, de erősen kétlem, hogy azt túlélném, ha darabokra vágnának. Bár kitudja, de… egy próbát mindenképpen megérhetne a dolog, ha valaha úgy döntök, hogy itt az ideje annak, hogy meghaljak, igaz? Egyszer mindennek eljön az ideje.
- Szóval szerinted megölnélek téged? – pillantok rá, de most nem mosolygok. Ha logikusan nézzük a dolgokat, akkor végül is igen, van realitása annak, hogy fél, hiszen sok embert öltem már meg életem során, hogy idáig jussak, hogy ilyen gazdag legyek, hogy ekkora hatalom legyen a kezemben, mégis sértőnek érzem a feltételezést valamiért.
- Mert különleges vagy Rebeca. Megérdemled, hogy szeressenek, és hogy te is szeress. Ennyi az oka. – rántom meg a vállamat szinte alig láthatóan, érezhetően. Lehet, hogy én vagyok az, aki a kötődések ellen van, de mint mondtam, kedvelem Rebecát, és ő más, mint én. Merőben más. Ő megérdemli a szerelmet.

Tárgy: Re: New York határában Szomb. 28 Márc. - 23:17

Saul & Rebeca

- Nem is azért... nekem ha kilátásom lenne rá, akkor is így érezném. Ez... valahogy embertelen. - ilyen sokáig élni, szerintem egyszerűen nem jó és kész. Nem akarnék, mert túlságosan sok mindent kéne a hátam mögött hagyni és nem is tudom... ha nem halsz meg, akkor nincs olyan nagy értéke a pillanatoknak, vagy annak, hogy az életed el fog múlni. Lehet, hogy én érzem rosszul, mert nem vagyok a helyében, de attól még így gondolom. Nem is szeretnék a helyében lenni.
- Tudod néha az is fontos, ami nem olyan fontos. - nem is tudom, nem csak az a lényeges, ami az életedben olyan nagy forduló pont, amivel hatott a történelemre. Vannak pillanataim az életben, apróságok, amiket lehet hogy évtizedek múlva elfelejtenék, de attól még nem voltak kevésbé fontosak. Egy-egy apróság, amikor láttam egy szép keretet, egy csodás lepkét, vagy egy kedves gesztus Bastientől, egy ágyba hozott reggeli... ezek nem sorsfordító dolgok az életben, de mégis fontosak és nem lenne jó, ha nem emlékezné rájuk, hiányoznának. - Írtál naplókat? - na azért itt már kíváncsibban pillantok rá. Vajon van olyasmi, amit szívesen olvasnék el azokban a naplókban? A jó ég tudja... de azért el tudom képzelni, hogy írt olyasmit is, ami esetleg érdekes lehet számomra is. Valami olyan, amit nem gondolnék róla és nem mondaná el magától.
- Szélsőségesebb értelemben? Ez most komoly? - jó itt nem tudom megállni, hogy ne nevessek fel. Csak szolidan és visszafogottan, de muszáj azért, mert... nem is tudom, hogy komolyan mondja-e. Választási lehetőségem volt... hogy élek-e vele, vagy meghalok egyedül? Hát azért ez nem olyan nagy erejű választási lehetőség, hiszen nincs az a hülye, aki a halált választaná nem?
- Szóval érdekesnek találsz. - jó hát tudom én, hogy nem lennék itt, ha nem lennék érdekes, vagy ha nagyon ki nem állhatna, ez azért elég evidens, de... valahol érdekes is az, hogy tényleg érdeklem. - Pedig meg voltam győződve róla. - na jó nem. A mosolyomból most az egyszer látszik, hogy nem így van, nem gondoltam, hogy utálna, vagy annyira rossz véleménnyel lenne rólam. Akkor gondolom nem lennék itt, talált volna mást. Azért gondolom nem annyira nehéz egy olyannak, mint ő találni valakit, aki arra képes, mint én.
- Akkor meghaltál? Mármint... nem azért kérdezem, csak... - végül csak legyintek egyet. Nem számít igaz? Nem is tartozik rám, csak ez az élet, amit választott... valahogy akkor is rémes lehet. Tök egyedül, eldönteni, hogy nem lesz senkid, mert kötődni veszélyes... nem tudom, én biztos, hogy nem akarnék így élni, ő pedig ezt önként vállalja. Az egyedüllétet, mert hiába vannak barátai, szövetségesei, attól még igenis egyedül van.
- Igen... azt hiszem ez az igazi kérdés és azt hiszem nem vagyok teljesen kíváncsi a válaszra. - mert félek tőle, hogy mit mondana. Nem hiszem, hogy ha tényleg valami fontos és köztem kéne döntenie, akkor engem választana, vagyis az én életben maradásomat. Jó eséllyel... nekem lenne végem és kész, és a fontosabb ügy lenne a lényegesebb. Végül is ő mondta, hogy hozzá lehet ehhez szokni és ő már hozzászokott és pont e miatt nem is kötődik senkihez sem.
- Furcsa ezt pont a te szádból hallani tudod? Hiszen te pont, hogy az érzések ellen vagy, mert fájna nem? Akkor nekem miért más? - most már felemelem legalább a fejemet, hogy a szemébe nézzek. Tényleg nem világos nekem. Ő mondta, hogy jobb nem kínozni az embernek magát. Elveszítené csak azt, aki fontos neki, de... ez nálam is benne van a pakliban nem? Akkor miért éri meg kockáztatni? Igen jó emlékeim vannak, nem mondanám sosem, hogy bár ne ismertem volna Bastiant, de... mégis újra ugyanezt átélni önként vállalva a kockázatot, hogy megint fájni fog... az valahogy nem megy, vagyis nem tudom, hogy megy-e.

Tárgy: Re: New York határában Csüt. 26 Márc. - 16:36

Rebeca & Saul

- Elhiszem, nem meglepő, ha azt nézzük, hogy egy átlag ember ritkán éri meg a százat is. – rántom meg a vállamat. Na igen, beláthatatlanul sok elképzelni, és akkor még azt is képzelje el, hogy én nem csak ültem és pihentem, dolgoztam, alakítottam a történelmet, megtömtem a zsebeim, éltem, néha törvényesen,néha nem.
- Jó a memóriám. Persze, nem emlékszem arra, hogy mit ettem pontosan két száz évvel ezelőtt, de… megjegyzem a fontosabb dolgokat. Szerves része voltam a történelemnek, így nem olyan nehéz észben tartani a dolgokat. – oh igen, részese voltam, de még mennyire, viszont tudtam már akkor is azt, hogy számomra a hírnév a vereséggel lenne egyenrangú. Így hát gondoskodtam, hogy a kilétemet csakis azok tudják, akiknek kell. – De írtam naplókat is persze. – csak, hogy ezt az apróságot megemlítsem itt a memóriám fényezése mellett. Tény, sok mindenre emlékszem, de elég sok mindent papírra is vetettem, hogy ha esetleg engem is elérne a felejtés, akkor emlékeztetni tudjam magam.
- Én csak kicsit…szélsőségesebb értelemben adtam neked választási lehetőséget. – de adtam, ez tagadhatatlan, nem igaz? Bármikor elmehetett volna, igaz, akkor valószínűleg elég hamar megölték volna. Elértem azt, hogy én legyek az egyetlen opciója az életben maradásra, így attól sem kellett tartanom, hogy esetleg elárul valamilyen formában, hiszen az élete tőlem is függ. Vagy inkább csak tőlem.
- De, egy kicsit igen, de csak egészséges szinten, hogy érdekesnek is találjalak emiatt pluszban. – mosolygok rá. Persze, néha, vannak dolgai amik igen idegesítőek tudnak lenni, például mikor folyton csak leszólja a dolgaimat, de ennek ellenére nem tartom őt irritálónak, mint mondtam már, kedvelem őt. – Nem vagyok én rólad rossz véleménnyel Rebeca. – ha így lenne, akkor nem igazán tűrném meg magam mellett, de azt kell mondjam, hogy jól esik a társasága, igazán…értékelem, még ha talán csak azért is van itt, mert ez a szükséges lépés, hogy életben maradjon. Akárhogy is, de kedvelem őt.
- Nem, ennyire nem vagyok okos. Maximum feldaraboltathatom magam valakivel. – rántom meg a vállamat. Na igen, talán úgy meghalnék, de… nem tudom, nem éppen így tervezem azt, hogy meghaljak. A lényeg tehát az, hogy az idő is elégé ellenem van ebből a szempontból nézve. De persze megoldás mindenre van, csak elég időt kell fordítani rá.
- Mondhatni. – rántom meg a vállamat. Na igen, hozzászoktam, nekem ez nem olyan nagy dolog, egy embertelen korban születtem és nőttem fel, láttam ahogyan szép lassan, de biztosan fejlődik az emberiség. Tettem igen sok rossz dolgot, és jóval kevesebb jót, bár ez nézőpont kérdése. – Gondolom itt azaz igazi kérdés, hogy megölnélek-e téged, igaz? – pillantok rá kérdőn. Ha nem bízik bennem, honnan tudja, hogy őszintén fogok majd felelni erre a kérdésére? Akárhogy is, igaza van abban, hogy igen sok embert öltem már meg, de…. mondjuk, hogy nem akarok olyan helyzetbe kerülni, hogy ez szóba jöjjön.
- A szerelem először csak gyönyört ad, de végül csak fájdalmat a szívnek, nem igaz? – dehogynem, ez ilyen, ilyen volt mindig, és ilyen is lesz, míg világ a világ. A kérdés itt az, hogy az ember hányszor akarja ezt. – Bánattal fizetünk a szerelemért Rebeca. Ne azt a kérdést tedd fel, hogy mi lesz utána. Azt, hogy…mi lesz addig, amíg tart? – ne a végével törődjön, nem az a lényeg, csakis a megtett út az, ami számít.

Tárgy: Re: New York határában Szer. 25 Márc. - 10:46

Saul & Rebeca

- Számomra már a kilencszáz is beláthatatlanul soknak tűnik. - vonom meg a vállamat. Ennél is több... vajon egyáltalán az ilyen emberek miket láthattak, miket élhettek meg. Fogalmam sincs, hogyan lehet ezt kezelni, vagy ennyi mindennel együtt élni, egyáltalán... - Nem felejted el azt, ami történt veled? Hogyan jegyzel meg annyi mindent? - nem hiszem hogy mindenre emlékszik. Gondolom az agya valahogyan szelektál, de nem tudom, hogyan, és nem tudom, hogy egyáltalán miért jó ez neki, hogy eddig él. Persze gondolom az ember nehezen dönt úgy önként, hogy legyen vége, de... kilencszáz év valahogy akkor is beláthatatlanul soknak tűnik.
- Valahogy teljesen máshogyan vélekedünk a kényszerítés fogalmáról. - mosolyogva rázom meg a fejemet. Furcsa azért az elején még inkább vitáztam vele mindenen, de most valahogy más már. Nem is tudom, azt hiszem feladtam, nem fogunk e téren úgy sem közelíteni egymáshoz, már ami a véleményeinket illeti, szóval felesleges lenne vitatkozni rajta és egymást marni. Ez van, máshogyan gondoljuk azt, hogy miért is vagyok itt, vagy hogy lett volna-e más választásom. A halál... de azért az még sem tetszett volna annyira.
- Tényleg nem? Kicsit sem idegesítelek? - azért ez meg lep. Jó persze gondolom, ha nem tudna elviselni, akkor már nem lennék itt, de az attól még meglepő, hogy esetleg még kedvel is. Nem arról van szó, hogy baj. Csupán csak... nem is tudom, fura még ez az egész helyzet. Őszintén szólva azóta, hogy Bastian meghalt nem is igazán töltöttem el hosszabb időt egy személlyel. Ott volt James, de két rövid találkozás volt csupán, és ennyi, ment a saját dolgára, talán azóta X-men lett, vagy mi a szösz, de nekem az az életmód valahogy nem tetszett. Az enyém más... és nem is baj ez, de most valahogy egy helyben vagyok, ami tényleg szokatlan. És az végképp, hogy talán még élvezem is.
- De... sok mindent tudsz nem? Nem érhetnéd el, hogy akit választasz veled éljen még százötven évet, hogy aztán együtt menjetek el? Az örökké... túl hosszú. - nem tudom, én akkor sem választanék ilyen életet, ha lehetőségem lenne rá. Ha jó dolgok történnek velem akkor sem, mert mindig van rossz. Egy idő után az ember már nem tudja, hogy mit tegyen, hogy mit kezdjen magával és ez rossz dolog... tényleg rossz. Nem is tudom, ha túl sok a rossz emlék egy idő után felemészt, talán e miatt is talál ki magának folyton valami teendőt, mert amúgy ő is így lenne vele, neki is sok lenne ez a sok-sok évszázad.
- Szóval egyszerűen csak megszoktad, hogy elveszed mások életét... jövőjét. Megtennéd... bárkivel, ha arra lenne szükség? - mert ahogy beszél, abból nekem ez jön át. Megölne ő bárkit, aki az útjában áll igaz? Azt mondta, hogy engem megvéd, de ha akadályozom, ha... a feladata, a célja a tét, akkor vajon tényleg megtenné? Vagy tovább lépne és megküzdene a lelkiismeretével könnyedén, mert tudja, hogy ez volt csak a választása és kész. Én pont e miatt bízom benne nehezen, mert félek... tényleg képes lenne rá, végezne velem, ha arra lenne szükség gondolkodás nélkül. Ezek után már szinte érthető is, hogy a komolyabb téma, a tánc maga valahogy elszomorít. Nem is tudom, túl sok emléket idéz fel, na pont az ilyen emlékekkel nem tudnék évszázadokig együtt élni.
- Hogy újra csalódom, hogy... újra elveszítem azt, aki fontos volt. Te is ezért nem teszed nem? Ezért nem keresel társaságot, ezért nem szeretsz. Mert tudod, milyen elveszíteni. - volt ő is naiv, volt ő is fiatal és volt ő is szerelmes és minden bizonnyal rémes volt, amikor vége lett, mert az mindig rémes, mindig fáj. És a jó részét akarom, azt tényleg szívesen tapasztalnám meg újra. Mint ez a tánc.... most valahogy kellemes és megnyugtató és pont e miatt tölt el szomorúsággal és pont e miatt... olyan nehéz az egész. Kötődni veszélyes... félelmetes.

Tárgy: Re: New York határában Pént. 20 Márc. - 17:59

Rebeca & Saul

- Ez nem volt szép, annyira azért nem vagyok öreg. Van ismerősöm aki még nálam is idősebb. Én vagyok kilencszáz, úgy számolj! – mosolyodom el. Na igen, vannak azért nekem olyan ismerőseim, akik élnek már egy jó darabja, de a legtöbbjükkel nem tartom a kapcsolatot, maximum néha összefutok velük, de az nem szerencsés, két halhatatlan minél kevesebbszer találkozik, annál jobb, mert olyankor találkozik két azonos, de egymással ellentétes irányú erő, abból pedig jó nem sülhet ki, igaz? Legalábbis én így látom, de vannak még rajtam kívül azért páran ilyen emberek, talán nem ártana egyszer klubot alakítanunk, biztosan meghódítanánk ezt a világot. – Akkor sem kényszerítettelek. Csak…kieszközöltem, hogy ne legyen más választásod, mint mellettem lenni. – így tűnt logikusnak, ha minden olyan szálat elvágok, amivel esetleg árthat nekem. Ez volt a logikus, ésszerű lépés, olyan ez, mint a sakk, mérlegeltem, és végül amellett a lépés mellett döntöttem,amelyik a legnagyobb haszonnal kecsegtetett, és ez volt az. – Igen, ez elég valószínű. – bólintok a szavaira mosolyogva. Én félreállítom azt az utamból, aki akadályozni meri azt, így működök, és ezen nem igazán tudok változtatni, hiszen már évszázadok óta teszem ezt. Az ember azt hiszi, hogy ha nem állítják meg, akkor nem ért el a határig. Nos,ez nem igaz. És ezt be is bizonyítom mindig.
- Nem tartalak téged irritálónak Rebeca.– tényleg nem, sőt, pont ellenkezőleg, nagyon élvezem a társaságát, nem fordult meg az a fejemben, hogy irritáló lenne. Persze, néha egy kicsit talán idegesítő tud lenni, mikor leszólja a dolgaimat, de ez az emberi természet, én is megtettem ezt. – De még véletlenül sem akarok a bosszúálló szellemeddel találkozni. – mosolygok rá. Na igen, valószínűleg valahogy megtalálná a módját, hogy megkeserítse az életemet, már ha lenne ilyen, de szellemek ugye nem léteznek. Sokan próbáltak már megölni, sok féle módon, egyik sem jött be. Égettek már el, vagyis…akartak már elégetni, de soha sehogy nem sikerült a dolog.
- Ha úgy döntenék, hogy… nem akarok már élni, akkor tudod mikor halnék meg? Száz év múlva. Száz év alatt öregednék mindössze ötven évet. Túlélném jóval a választottamat. De nem akarok meghalni. Ha élhetek…miért ne élhetnék öröké?[6b] – miért is ne? Nem tudom, soha nem volt olyan dolog az életemben, ami valaha is elgondolkodtatott volna, hogy talán meg kéne halni, talán lenne értelme a halandó létnek. Nem, nem hinném, nem tudnék meghalni, nem menne az nekem, nem az én műfajom. Túl régóta élek, hogy csak úgy meghaljak. Túl…sok minden van már mögöttem, és előttem is. – Ez kellett neked. – rántom meg a vállam. Pénz kellet neki, hát ha ennyire kell, akkor megkaphatja tőlem, és utána azt kezd vele, amit csak akar. Utazhat, eljátszhatja, letelepedhet…határ a csillagos ég, akinek van pénze, annak lehetősége is van, ráadásul ha ügyesen használja fel, akkor még hatalma is az élet felett.
- Egy olyan korba születtem, mikor egy ember örült, ha harminc évet élt. Számomra a vérrontás, a halál, a háború, a gyilkolás…nem volt idegen . Megtanultam, hogyan tehetem félre a lelkiismeretem és a bűntudatomat. Nem könnyű ölni, ha az ember nem elég motivált hozzá. De… hozzá lehet szokni, ha úgy hozza az élet. – rántom meg a vállamat. Na igen, tudom, hogy ez így kegyetlenség lehet kimondva, de… ez az igazság.
- Nincs mitől félned. Mitől félnél? – nem nézek rá, nehéz úgy, ha közben a vállamra hajtja a fejét. de hallhatja a hangomból, hogy mosolygom.

Tárgy: Re: New York határában Pént. 20 Márc. - 15:33

Saul & Rebeca

- Hát igen, tuti, hogy a korral jár. - azért itt már legalább én is elmosolyodom. Azért nem utálom én annyira a fickót, időnként tényleg határozottan szórakoztató is tud lenni, még azt is mondhatom, hogy élvezem a társaságát, csak hát... attól még vannak bőven negatív megnyilvánulásai is, amikkel nem igazán tudok mit kezdeni, bármennyire is szeretnék és attól még tisztában vagyok vele, hogy ez az egész azért van, mert kell neki a munkám nem? - Azért az elején valahogy így volt nem? - nem is rabként, de... nem azért voltam itt, mert én jöttem, hanem azért, mert nincs más választásom. Talán ha most elmehetnék akkor az is lehet, hogy úgy döntenék magamtól, hogy maradok, de ezt nem fogom ám csak úgy azonnal az orrára kötni, a végén még elbízza magát. - Gondolom, ha utálnál, akkor nem élnék. - halvány mosollyal rántom meg a vállamat. Nem vagyok én naiv, tisztában vagyok vele, hogy ez az egész így működik nála. Aki nem érdekli, vagy akit ki nem állhat, az tuti, hogy nem élhet csak úgy nyugodt életet, nekem se hagyná. Ő az a típus, akivel jobb azért jóban lenni, mert a végén agyon rosszul jársz.
- Gondolj bele, a bosszúálló szellemem tuti, hogy még irritálóbb lenne. - szélesebben mosolyodom azért el már, mint eddig. Azt hiszem hiszek neki, tenni fog azért, hogy életben maradjak. Én is, de azért ha nincs más, hát akkor segíteni fog, hogy ne tegyenek el egy könnyen láb alól. Azért nem akarok meghalni, nem véletlenül vagyok még életben, és nem követtem Bastient, vagy ilyesmi. Hiányzik persze, de... az életösztön a magam módján azért erősebb bennem. Ha nem lenne, jó eséllyel elvéreztem volna még az előtt, hogy el tud jönni értem.
- Nem... értem, mivel bántanád te azt, aki fontos neked? - persze az világos, hogy ő élne tovább a másik pedig meghal. Nem is tudom, talán az lenne a rossz számára, hogy a másik látja, ahogyan ő nem változik, míg a nő öregszik és szépen lassan elmúlik? De azt mondják a szerelem kortalan, nem számít, hogy ki mennyi idős, attól még ugyanúgy szeretheted. Igazából azt hiszem tényleg nem tudok rendesen belegondolni abba, hogy milyen lehet neki, pedig próbálkozom. Én biztos, hogy nem akarnék ilyen sokáig élni, túl sok fájdalommal járna, túl sok lemondással. - Köszönöm! - bököm ki, de most valahogy nem is erre figyelek, nem a pénzre, inkább arra, amiről beszéltünk, jobban leköti a gondolataimat az, hogy mi járhat a fejében... őszintén, a felületes mosolyok és a nagy magbiztosság mögött.
- És soha nem kísértett? Nem volt nehéz megölni másokat? - Bastian nem hagyta nekem, hogy megöljem azt a rendőrt, pedig meg akartam. Isten bizony akkor és ott meg akartam tenni, de ismert annyira, hogy tudta, ha megteszem az talán túl nagy törést okoz bennem, főleg azzal együtt, hogy őt is elveszítem és nincs mellettem, hogy átsegítsen azon, hogy végeztem valakivel. Nem is tudom, hogy vajon tényleg képes lennék-e megölni valakit, vagy akár többeket is, szerintem nem menne. Nem is igazán akarom megtudni, hogy vajon mit okozna ez bennem. Vannak dolgok, amik jobb, ha soha nem derülnek.
- Nem tudom, hogy akarok-e találni mást. Akarok, de... felek is tőle. - nem nézek fel rá, épp csak egy pillanatra és hiába marad távol, én töröm meg inkább a távolságot kettőnk között most, közelebb lépve hozzá. Magasabb nálam, ami azért annyira nem is nehéz, úgyhogy csak egyszerűen a vállára teszem a fejemet, követve továbbra is a zene lágy ritmusát. Egy halk sóhaj csak, amit engedek kiszökni. Igen, mással szívesebben táncolnék most, de hát van választásom? Nincs... és összességében nem olyan rossz vele lenni, tényleg nem, csak épp pont ezt nem szabadna éreznem. Félek tőle, hogy csak ugyanúgy rossz érzéseket szülne végén.

Tárgy: Re: New York határában Hétf. 16 Márc. - 17:14

Rebeca & Saul

- Oh, tényleg, a mellkasomon… felejtek, ez biztos a korral a jár. – húzom el a számat, de végül aztán csak elmosolyodom. Ez mindenkivel megesik, egy kis tévedés, ez tesz minket emberré, én pedig soha nem mondtam olyat, hogy ne lennék ember. Az vagyok, csak egy picit talán több, mint a legtöbb embert. – Miért, mit hittél? Nem rabként tartalak akaratod ellenére. Te, és én, társak vagyunk. – mosolygok rá. Nem értem, hogy egész pontosan ezt ő miként is gondolta, de én soha nem úgy néztem rá, mint egy szolgára, vagy egy púpra a hátamon, sőt, pont ellenkezőleg, én partnerként tekintek rá. – Ez megnyugtató. Én sem utállak téged Rebeca. – na igen, ha utálnám akkor már nem élne, vagy feláldoztam volna már, de nem tettem ezt így, igazán jó társaság, való igaz, hogy néha igen… támadó tud lenni, de ennek ellenére én kedvelem, és ebbe most semmilyen szinten nem játszik az be, hogy mennyire tetszik külsőre esetleg.
- Egy bosszúálló szellemed… nem merném megkockáztatni! – rázom meg a fejemet szélesen mosolyogva. Ha ilyen emberként, élőként, néhol agresszív, gyakran akaratos, akkor nem szeretném megismerni a bosszúálló oldalát, bár a szellemekben én nem hiszek, de a lényegét ennek mindketten értjük. – Megígértem neked, mindent megteszek, hogy életben maradj, és tartom is ehhez magamat. – nem kell ezt egyből elhinnie nekem, sőt, talán úgy tenné a legjobban, ha nem is hinné el, de ettől függetlenül én még segíteni fogok neki abban, hogy még véletlenül se hagyja ott a fogát akárhol is legyünk. A szavamat mindig betartom, kivéve amikor nem, de alapos indokom van olyankor.
- Nem azért nem akarok, mert esetleg ellenem fordítanák. Azért nem akarok, mert… attól félek, hogy én bántanám. – mosolygok rá, de talán ez a mosolyom most a legkevésbé sem boldog, inkább fájdalmas. Nem azért mellőzöm a kötődést, mert gyenge pontnak vélem. Azért mellőzöm mert…elmúlik, de én megmaradok.
- Rendben, hát akkor… megkapod a pénzed, ezen ne múljék. – bólintok egyet a szavaira. Nem vagyok én hálátlan, és ha ez kell neki, ha erre vágyik, hát megkaphatja tőlem, és aztán úgy élhet ahogy akar, arra használhatja a tőlem kapott pénzét,amire csak akarja, elvégre az ő élete, nem? Nem szólhat bele senki. – Ezért kaptam a pénzem. Tudod, az egy merőben más világ volt, az ember… máshogy viszonyult a halálhoz, mint manapság. – nem leszólni akarom ezzel őt, tényleg nem, ha ezt véli felfedezni a szavaimban, akkor sajnos azt kell mondjam, hogy téved. Egyszerűen csak más volt akkoriban az ember felfogása.
- Nincs mit. – arra nem reagálok most, hogy nem egészen bóknak szánta ezt, tisztában vagyok én ezzel, és nem fogok fennakadni rajta, de én bóknak szántam, amit mondtam, és már korábban is hangot adtam a külsejéről alkotott véleményemnek, így hát nem először hallhatja ezt tőlem, de… a lényeg a lényeg, gyönyörű ruhát varázsolok rá. – Persze, csak előbb nekem is rá kell jönnöm. – nem adok én semmi olyat senki kezébe sem, amivel esetleg ártani tudna nekem, így hát előbb gyorsan tanulmányozzuk az eszközt, úgy is csak pár nappal később kell a vevő kezébe eljutatnom, addig bőven rájövök, hogy mi ez és mit tud.
- Megértem. Minden bizonnyal szívesebben táncolnál most mással… és teljesen érthető ez. Azért fáj ennyire a hiánya, mert amit éreztél iránta, az igazi volt. De nem csak egy és egyfajta szerelem létezik a Földön Rebecca. Találni fogsz valaki mást, hidd el nekem. – nem vagyok tolakodó, nem állok hozzá túl közel, sem túl távol, nem akarom, hogy kényelmetlennek érezze ezt az egészet.

Tárgy: Re: New York határában Vas. 15 Márc. - 13:07

Saul & Rebeca

- A mellkasodon. - javítom ki egy kósza félmosollyal. Oké, tény és való, hogy azért vannak pozitív tulajdonságai is, de lássuk be, hogy negatív is van és a negatív néha nagyon könnyen el tudja nyomni a jó dolgokat. - Társak vagyunk? - jól van azért kissé meglepetten szökik fel a szemöldököm, mert erre a kijelentésre nem nagyon számítottam. Valaki vagyok, aki kell neki, hogy segítsen inkább nem? Hogy ebből hirtelen társak lettünk azzal még azt hiszem nem barátkoztam meg, bár majd biztosan sikerülni fog, csak... meglepő a dolog. - Jól van... nem utállak oké? - azért na az, hogy majdnem eltettek láb alól elég nagy hibának számít, nem fogom én itt egyből kimondani, hogy a fickó még valahol kedvelhető is és szórakoztató a jelenléte időnként. Amúgy is elég nagy az egoja nem kell, hogy még én is növeljem, meg fényezzem itt az egekig igaz? E nélkül is pont elég önbizalma van, sőt mondhatni túlságosan sok is.
- Jól van, de... bosszúálló típusú szellem leszek, ha miattad hagyom ott a fogam valahol. - jegyzem meg egy szélesebb mosollyal immár. Azért na... nem tehetek róla, én már csak ilyen vagyok, nem tudok csak úgy seperc alatt megbízni benne. Akarok én talán tényleg, de kell egy kis idő, amíg ténylegesen menni is fog, és persze ahhoz az is kell, hogy ne legyenek egyéb stiklik és meglepetések, amikről nem tudok előre.
- És azért nem akarsz kötődni sem igaz? Az is gyenge pont. - és gondolom, ha talál magán valami hibát, akármit, akkor azt azonnal javítja is, hogy biztosan ne okozzon a későbbiekben gondot. Van ebben ráció, igaza van, főleg akkor, ha az ember örök életű, meg minden, akkor nem akar magának túl sok kalamajkát okozni, de ha az életed nem tart több száz évig, akkor úgy az igazi, ha minden benne van, amire egy embernek szüksége lehet és a kötődés is ide tartozik. Szóval igaza van, nem élek olyan régen, hogy átérezzem a helyzetet, de talán nem is akarom, mert... én máshogyan látom a dolgokat és nem is akarok olyan lenni, mint ő, épp ezért nem is akarnék olyan sokáig élni.
- Neked úgy is túl sok van nem? Nekem pedig majd ez után is valahogy meg kell oldani az életemet. - rántom meg a vállamat és nem lenne rossz, ha teszem azt nem kéne állandóan a piti kis lopásokkal szórakoznom. A jó ég tudja, hogy mit kezdenék azzal, hogy épp nyugi van körülöttem, talán... utaznék. Úgy se jártam még sok helyen, megnézném mondjuk Európát, hiszen az életben nem mozdultam még el erről a kontinensről, még csak az országból sem... legalábbis eddig. - Ez... nem hangzik valami jól. - húzom el a számat. Hát na, szóval azért volt Hawaiion, hogy kiirtsa a helyi lakosokat. Ezzel azért most nem nőtt olyan nagyot a szememben, már megint, bár ha jól sejtem, nem is remélt ettől effélét, maximum őszinte volt, de ez is valami.
- Lehetne bók, de vannak olyan vélekedéseid, amik miatt nem az, de... köszönöm. - mosolyodom el azért a bók hallatán. Mondjuk egy tolvaj számára pont nem a legjobb dolog a feltűnés, de nem mondom, hogy nem jó dolog isteni ruhákban parádézni. Meg tudnám szokni, ha nagyon akarnám, de... nem hiszem, hogy erre sor kerülne. Akárhogy is, de csak egy tolvaj vagyok, akinek nem pont a szép ruhák körül forog az élete. Meglep, amikor visszaérek és le is passzolja a robotot. Egész érdekesen nézett ki és azért kíváncsian tekintek utána. - Azért elmondod majd, hogy mire jó? - ha már tudja, mert gondolom majd kideríti, én pedig tényleg kíváncsi típus vagyok. Nem láttam még ilyesmit, és ki tudja... lehet hogy valami pofon egyszerű dolog, de a mai világban annyi érdekesség van, hogy nem tudhatod mikor mi jön veled szembe. A kérdése viszont meglep... azt hittem, hogy megyünk is. De végül csak bólintok egyet.
- Elég rég táncoltam. Legutóbb... régen. - halkan sóhajtok egyet. Emlékek, igen az emlékek azok, amikkel nem kéne foglalkoznom, azok, amikkel ő sem törődik, pont azért, mert azok is gyengítenék igaz? De attól még nekem vannak és... azért sokuk mégis csak elszomorít. Szívesebben táncolnék itt és most mással ilyen ruhában, de az teljesen esélytelen, mert ő meghalt és már soha az életben nem is látom újra.

Tárgy: Re: New York határában Pént. 13 Márc. - 20:23

Rebeca & Saul

- Megmentettelek, védelmet adok, vacsorát csináltam neked, még a vállamon is aludhattál…. – hát mi ez, ha nem jó sok ok, hogy jobb véleménnyel legyen rólam? Szerintem ezek alapján igenis lehet, az már teljesen elhanyagolható tény, hogy miattam lőtték le, mondjuk inkább úgy, hogy a sors így hozta, összeértek az útjaink. – Mert társak vagyunk, és a társa meg kell bízzanak egymásban. – és ő nem bízik meg bennem, legalábbis én nem igazán érzem az irányából azt, hogy bizalommal lenne felém, pedig én bízok benne, hogy nem dobna csak úgy fel. Nem csak mert akkor az életének is lőttek. Hanem mert… a tolvajok között is van még becsület, nem?
- Hát, akkor ne tedd! Hidd el, nem áll módomban neked ártani. – többet nem, az szükségszerű volt az elején, mert el kellett érnem, hogy függjön tőlem, hogy hozzám forduljon segítségért, mert szükségem volt rá, és nem akartam fizetni, úgy pont ez a bizalom hiányozna.
- Igen,valószínűleg van, bár…én magam sem találtam még meg. – mert a gyengepont arra való, hogy betömjük, hogy ne legyünk ott többet sebezhetőek, de nem találtam meg ezt a pontot, eddig, és senki sem próbált így ártani még nekem, mindenki azt hiszi, hogy erővel mindent el lehet érni, pedig…egy kis ész kell csak.
- Nem baj. Nem élsz olyan régen, hogy átérezd a helyzetet. – na igen, ehhez kéne élnie legalább kétszáz éve, és rájönne ő is arra,hogy a szerelem nem az élet értelme, inkább csak egy adalék, amivel vagy élünk, vagy nem, de szerencsésebb az, ha igen, de…mulandó, mint minden más.
- Ezek szerint pénzt vársz tőlem? – pillantok rá kérdőn. Na igen, ez eddig nem volt még terítéken, de akkor ideje, hogy ezt a beszélgetést is megejtsük. Szóval pénzt várna tőlem? Megkaphatja, ha szüksége van rá, nekem sok van belőle, neki pedig ha annyira kell, hát tessék, megfizetem majd őt. – A gyarmatosítás korában. Tudod, szerepem volt abban, hogy a bennszülött törzsek igen gyorsan eltűntek. – ez volt a feladatom, azok pedig csak bennszülöttek voltak, még csak rendes nyelvük sem volt, halandzsáztak, mutogattak egymásnak, de nem mutattak érdemi jeleket, ami alapján úgy ítélhetem volna, hogy megéri őket életben hagyni.
- Túl okos…félek nem bóknak szántad, igaz? Viszont te túl szép vagy ahhoz, hogy így lássanak téged… ne lepődj meg, ha elégé megnéznek maguknak majd az emberek. – mosolygok rá. Nem mintha most baj lenne vele, úgy értettem, hogy egy ilyen eseményre nem szokás abban a szerelésben jönni, amiben ő van, de én a ruhájáról gondoskodok, hogy mindenki még gyönyörűbbnek lássa őt. – Tudom, hogy meglesz. Ügyes lány vagy. – mosolygok rá biztatóan, mielőtt a dolgára indulna. Na igen, tartom most a szavam, elrejtem őt a kamerák elől és mások előtt pedig gyönyörű ruhába varázsolom, de pár vizslató szempár nem fogja őt akadályozni a feladatban. Mosolyogva veszem át tőle a robotot és adom át a közben megjelenő Mr. Fisher-nek, aki egy bólintással már siet is ki a teremből, hogy a robotot biztos helyre vigye. – Egy táncra, ha szabad. – nyújtom a kezemet Rebeca felé mosolyogva. Csak egy tánc, mégis mi baja lehet belőle? A munka része már meg van….nagyjából.

Tárgy: Re: New York határában Csüt. 12 Márc. - 16:08

Saul & Rebeca

- Ezernyit? Komolyan? - döntöm kicsit oldalra a fejemet egy félmosollyal, de aztán megenyhülve pillantok rá újra. - Jól van... csak tudod nem értem, miért akarod, hogy minden áron olyan jó véleménnyel legyek rólad. - tényleg ez az, amit nem vágok, hogy ez miért annyira nagyon fontos. Azért vagyok itt, hogy segítsek neki, nem pedig azért, hogy megkedveljem, az... miért lenne jó? Valahol, amit csinálok nem más, mint egy szimpla védekező mechanizmus, főleg ha olyan valakiről van szó, mint Saul, hiszen lássuk be ő nem az a ragaszkodó típus, én pedig azért igen és nem szeretném megkedvelni, hogy aztán ajtót mutasson nekem, amikor eljött az ideje. Akkor inkább keresem benne a hibákat, az sokkal egyszerűbb.
- Pont az a baj, hogy túl sok rosszat sejtek már így is. - lássuk be azért bőven vannak ötleteim, hogy miket gondolhat, amik rám nézve nem annyira pozitívak, teszem azt kezdhetjük azzal, hogy szívesen látna gondolom úgy is ruha nélkül, hogy önként dobálom le magamról a gönceimet, vagyis... az ő gönceit, aztán ki tudja, hogy ha kihúzom nála a gyufát, akkor nem tenne el szívesen láb alól. Azért ezek akkor is benne vannak a pakliban, nem vagyok én totál naiv.
- Hát mit tudom én, nem tudom, hogy mire képes és neked is van gyenge pontod nem? - mert gondolom az mindenkinek van, maximum van olyan, aki jól titkolja és van akiért nehéz megtalálni, és gondolom neki se olyan könnyű ártani, de azért valahogy csak lehet. Nem hiszem el, hogy mindentől védve van, még a spéci halálrobotoktól is. Jó na, nem tudom, hogy milyen az a robot, az is lehet, hogy simán csak kiváló szakács... bár nem lenne akkor ekkora felhajtás körülötte.
- Leereszkedően mondtam? Jól van... akkor bocs, csak... nem tudom megérteni a hozzáállásodat. - rántom meg a vállamat, és pont ezért nem is tudom ezt csak úgy elintézni egy vállrántással, még ha most épp azt is próbálom tenni. Nekem akkor is furcsa az, ahogy a dolgokhoz áll, egyszerűen csak... nem tudom, szerintem máshogyan is kezelhetné a dolgot, mert... miért olyan nagy dolog örökké élni? Nem tudom elképzelni, hogy ő így boldog. Lehet, hogy csak kevés idő adatott meg nekem Bastiannel, de... még az is jobb volt, mintha szeretet nélkül élnél le az egész életemet önként választva azt.
- Nekem a pénz is megfelel, de... szó se róla a te módszereddel elég gyors utazni. - na igen ide is elég gyorsan érkeztünk, nem kell repülőre szállni és hasonlók. Az itteni hideg pedig nagyon durva, szívesen tűnnék el, dobnám le a kabátot és választanék helyette fürdőrucit, hogy eltűnjek Hawaiion, vagy a Bahamákon, mindegy, csak meleg helyen, ahol mondjuk elég sok a pálmafa és a hideg koktél. - Mennyire régen? - szökik fel az egyik szemöldököm, mert hát az alapján, amit mond... hogy nem volt túl turistabarát, gondolom, akkor nem ma történt és nem is mondjuk pár évvel ezelőtt. Vajon akkor, amikor még csak bennszülöttek éltek ott, vagy ilyesmi?
- Eddig se mondtam, hogy ne lennél okos csak... pont, hogy túl okos vagy. - vonom meg a finoman a vállamat, mert hát így gondolom, nem jól áll a dolgokhoz, mert mindent olyan nagyon átgondol... túlgondol, pedig néha csak jó azt tenni, amihez az embernek épp kedve van. Jó persze én beszélek, aki meg kissé sok aggodalmat pakolt a fejébe, és rosszat sejtek még a legjobb helyen is, de hát... senki se tökéletes igaz? - Oké, azt hiszem meg lesz. - főleg hogy elég jól is tájékozódom, szóval se perc alatt meg van, hogy mi merre lehet az épületben. Az emeltre érve nem nagyon szórakozom az ajtónál, egyszerűen átsuhanok rajta, és már bent is vagyok az amúgy puritán szobában. Pár könyvespolc akad, íróasztal is és persze... ennyi... A széfeket ritkán szokták csak úgy szem elé tenni. A legegyszerűbb módszer az, hogy szépen végigfésülöm a terepet a falakat, mindenhol átfutva a falon, és nem sokára már úgy húzom ki a kacsómat az egyik festményből, hogy egy kb. barbie méretű kis ezüst színű robot pihen benne. Oké... és akkor most ezzel kéne kijutni innen? Ezt nem terveztük meg igaz? Bár elvileg az illúziójával el tudja tüntetni, de ha előbb lát meg más ezzel az izével... Oké, akkor most jön a bizalmi szakasz. A hátam mögé rejtem a robotot, aztán szépen elindulok lefelé. Sault keresem a tekintetemmel, hogy ő legyen az aki először meglát és ne valaki olyan, aki gondot okozhat.

Tárgy: Re: New York határában Hétf. 9 Márc. - 17:03

Rebeca & Saul

- Pedig szerintem már vagy ezernyi okot adtam rá. De látod, itt a példa arra, hogy az ember milyen könnyen felejti el a jót, és milyen könnyen jegyzi meg a rosszat. – rántom meg a vállamat. Szerintem pont elég okot adtam már arra,hogy jobb véleménnyel legyen róla, maximum a hiúsága és a büszkesége az, ami miatt úgy érezheti, hogy ezt én nem tettem meg, de ez ellen nem tehetek semmit sem, ezen hibák nem bennem , hanem benne lelhetőek fel. Persze, nem azt mondom, hogy én hibátlan vagyok, de lényegesen közelebb állok hozzá, mint bármely általam ismert ember. De leginkább én.
- Oh, nem jár az én fejemben semmi olyan, amit ne sejtenél. – bár ugye itt a kérdés az, hogy mit sejt, nemde bár? Én magam nem gondolkodom aszerint, hogy feláldoznám őt, annak nem lenne értelme, nem fordítanék rá akkor ekkora figyelmet és mi hasznom származhatna az ő megöléséből? Nem nyernék vele semmit sem. – És mit tenne velem az a robot? Az esélye persze megvan annak, amit mondasz, de éppen ezért nem kapja meg úgy, hogy ne ellenőrizhetném a ténykedését. – okos lány ez a Rebeca, ennek örülök. Természetes, hogy nem fogom csak úgy hagyni, hogy valamit felhasználjon ellenem, így hát úgy kapja meg, hogy én már…előnyben vagyok.
- De én nem mondom ezt olyan leereszkedően, mint te. – na igen, a hangsúly, amiben mondja a szavakat, szinte bántja a fülemet olyan leereszkedő, pedig nem igazán látok annak okát, hogy bármit is elkövettem volna ellene. Nem tettem én semmit se, ugye? Még az életét is megmentettem. – Mert kedvellek Rebeca, és miért ne akarhatnám, hogy jó legyen neked? – na, akkor most ki néz le kit? Ő engem, mert egy dolog, hogy én ebben nem hiszek, de attól még miért ne mondhatnám azt, hogy ő neki remélem bejön ez ,akármilyen formában is találja meg azt, amit keres.
- Pénzt nem kapsz azért, hogy segíts ugye? Tehát valahogy muszáj megfizesselek. – a kérdésére a válasz tehát egy igen, valóban elvinném őt oda szórakozás céljából, elvégre gazdag vagyok, nem látom okát annak, hogy a nagy és fárasztó munkába miért ne iktathatnánk egy kis kitérítőt pihenés céljából a csodás Hawaii-ra. – Egyszer régen igen, de akkor még nem volt olyan turista barát hely, mint manapság. – akkoriban törzsek éltek ott, akik kis híján feláldoztak engem valami istenségnek, de pechjükre nem tudták, hogy kibe sikerült belefutniuk. A gyarmatosítókhoz kötik sok törzs elpusztítását, de én is derekasan kivettem belőle a részemet. A pénz ugyanis pénz.
- Örülök, hogy észrevetted. A férfi amúgy is ellenem áskálódott, két legyet ütök egy csapásra. – na igen, a bolondja azt hitte, hogy csak úgy játszatja a kettős ügynököt…elfelejtette, hogy már évszázadok óta az olyan férgeket látom, mint amilyen ő is, így hát nem ért el sikereket, még azelőtt elesett, hogy elindult volna. – Második emelet, a lépcsőn felérve egyből jobbra fordulsz és a második ajtó balkéz felől. Sok szerencsét. – mosolygok rá. Az álcáját persze fenntartom egész végig, most aztán tényleg nem célom, hogy lebukjon, a múltkor sem volt az, de valahogy el kellett érnem, hogy tőlem függjön az élete, és így tűnt a leghatásvadászabbnak.

Tárgy: Re: New York határában Vas. 8 Márc. - 19:37

Saul & Rebeca

- Nem adtál rá indokot, hogy jó véleménnyel legyek rólad, maximum egy-egy kedves gesztussal, de... mindig könnyen elszúrod. - még ha időnként kedves is, akkor is hamar jön valami olyan, amivel egy pillanat alatt összetöri azt, hogy netán elkezdenék jobb véleményt kialakítani róla. Ez már nem az én hibám igazából. Próbálok jót látni benne, de kicsit rosszul indított azzal, hogy miatta lőttek meg, hogy bajba kevert és hogy lényegében nincs választásom, mint itt lenni. E mellett gyakran arrogáns és azt hiszi, hogy mindent ő tud jobban... hát persze, hogy nem vagyok oda érte minden pillanatban, még ha jól is főz, vagy időnként tényleg normálisan is tud viselkedni.
- Jó... ez igaz, de azért nem tudhatom, hogy mi jár még a fejedben igaz? Mondjuk a jövőre való tekintettel azért lehetek óvatos. - rántom meg a vállamat, főleg, hogy tudom, hogy milyen a képessége és hogy könnyen el tudja érni, hogy én nem tudjam használni az enyémet, tehát ne tudjak mondjuk innen egy könnyen meglépni, ha épp arra lenne szükségem. Amúgy is egy jó tolvaj legyen mindig óvatos és körültekintő, különben nagyon hamar elhullik. - Szóval egy kicsi robot, és nem tudod, hogy mire jó... sose félsz attól, hogy ellened használná fel valaki? – mert ha jól értem, akkor másnak szerezzük be nem pedig neki, és ha nem tudja, hogy mire való... akkor bármire jó lehet. Azért ez kockázatos, főleg hogy nem vagyok túlságosan jó véleménnyel a robotokról. Hát na abban a korban élünk, amikor elég aktívan fejlődik a technika és sosem tudhatjuk, hogy mi lesz majd a világból mondjuk pár év múlva, vagy akár pár évtized múlva és én baromira nem szeretném, ha valami emberiségellenes durvaság karmai közé kerülnék.
- Nem nézlek le, te hangoztatod folyton, hogy olyan vagy amilyen. – rántom meg a vállamat és hogy úgy áll az élethez, ahogy nem? Ez nem lenézés, de az én felfogásom akkor is más, és nem értek vele egyet abban, hogy úgy jó az élet, ha az ember soha senkihez sem kötődik. - Mert te nem hiszel az ilyen boldog életben, akkor miért szurkolnál nekem valamiben, ami szerinted nem működik, vagy nem jó, vagy én túlértékelem? - hiszen eddig is azt mondta, hogy az lenne nekem jó, ha levezetném az energiáimat vele és szépen tovább lépnék, én meg nem értek vele ebben egyet és máris én vagyok a rossz, mert szerintem nem akar nekem jót? Amúgy sem ismer annyira és nem a barátom, hogy jót akarjon nekem? Azért kevert bajba is, mert ez neki fontos, szóval... ne lepje meg, hogy nem feltételezek alapból jót róla.
- Elvileg céllal vagyok itt, ne... sértődj már meg. Tényleg elvinnél Hawaiira csak szórakozási célból? - jó azért ez akkor is meglep. Okkal vagyok itt, mert szüksége van a képességemre, nem tehetek róla, hogy nem arra gondolok egyből, hogy levezetésképpen elvinne mondjuk nyaralni. - Te már voltál ott? - kíváncsi vagyok, és tudom, hogy ez most nem az az igazán beszélgetős idő, de amíg elérjük a házat és jön majd az a pocsék rész, hogy valakinek fel kell áldoznia magát, addig legalább valami vidám dologról is legyen szó.
- Áh, van ebben ráció. - ettől függetlenül mégis elhúzom a számat kicsit, mert ugyanúgy nem hangzik túl jól az, hogy meg kell öletni valakit, azért hogy megszerezzünk egy robotot, amiről azt se tudjuk, hogy mi a fenére való. Az is lehet, hogy az is valami rossz dolog, valami pusztító cucc. Oké, nem kéne foglalkoznom a világbékével és az nem is érdekel, de azért... na, nem szeretem annyira, hogy ártatlanok halnak meg sorban, főleg nem a szemem előtt. - Azt tudod, hogy merre van a széf? - persze körülnézhetek és keresgélhetek kicsit, az sem esik annyira azért nehezemre, de ő már lehet,h ogy feltérképezte valamelyest a terepet, főleg akkor, ha ennyire kidolgozott mindent a robbanó emberrel, meg az egész nagy haditervvel.

Tárgy: Re: New York határában Pént. 6 Márc. - 22:50

Rebeca & Saul

- Csak vicceltem, reméltem, hogy észreveszed. Nem vagy valami jó véleménnyel rólam attól tartok. –most rajtam a sor, hogy sóhajtsak egy nagyot. Pedig ennyire nem vagyok ám rossz ember. Tény és való, hogy nem vagyok egy szent életű valaki, ráadásul gyakran arrogáns is vagyok, de gonosznak nem mondanám magamat soha sem.
- Azért bízz bennem, mert ha átakarnálak vágni, akkor nem csináltam volna neked vacsorát és nem hozlak el ide, hogy feleslegesen fáradjak. – mi értelme lett volna? Akkor egyszerűen megölöm, vagy valami egyszerű kis házikóba viszem, de én idehoztam őt, egy modern palotába, ha megakarnám ölni, megtettem volna ezt? Ugye, hogy nem. – Igen, az első reakcióm nekem is ez volt. – mosolygok rá, mert nagyjából pont úgy néz ki, mint én mikor megtudtam, hogy mit kell megszereznem. Én nem becsülöm valami sokra a robotikát, biztos pompás tudományág, de szerény megállapításom szerint egyetlen robot sem érhet fel soha az emberi jellem egészével. – Nem egész kicsi, és… azt még én sem tudom, de nem is ránk tartozik. Mi csak megszerezzük. – mert ezért kapjuk a pénzt, ráér később is kideríteni azt, hogy mégis mire kelhet a megbízónknak az a robot. Nyilvánvalóan nem egy új hűtőgépet akar a piacra dobni. Valami nagyra készül. Én pedig bekebelezem majd a cégét.
- Csak azért, mert halhatatlan vagyok máris így le kell nézned? – én is vágytam egykoron a szerelemre, mint ő, csak megtanultam rajta túllépni és létezésének mellőzésével együtt élni. Neki is ezt ajánlanám, ha lenne annyi ideje, mint amennyi nekem van, de sajnos ugyebár ez nem így van. – Miért ne akarhatnék neked jót Rebeca? – komolyan, a végén még magamra fogom venni azt, hogy ennyire faragatlannak és érzéketlennek néz engem. Egy dolog az, hogy feltételez rólam ilyet, de más dolog az, hogy folyton kimondja és komolyan is gondolja még ráadásképpen. Pedig én nem vagyok ilyen, a legkevésbé sem.
- Rebeca, ha ezt így fogod folytatni, akkor előbb-utóbb attól tartok, hogy magamra fogom venni a szavaidat. Természetesen nem, miért nézed belőlem azt ki, hogy mindenhol csak megölni akarok valakit? Hawaii-ra nem gyilkolni megy az ember. – komolyan…szörnyű, hogy ennyire rossznak lát engem ,és ennek még csak az okát sem igazán tudom megérteni, mert nem hinném, hogy tettem volna bármi olyat, amivel erre rászolgáltam volna. Igen, talán kissé úgy alakítottam a dolgokat, hogy itt kössön ki mellettem, de ez nem jelenti azt, hogy kegyetlen lennék. Csak pont annyira vagyok az, amennyire megfizetnek és bizony néha én is érzem úgy, hogy nem fizetnek nekem eleget ezért. – Mert ha csak úgy felrobbantják, akkor azonnal tettest fognak keresni. De így a tettes megvan. Hivatkozhatnak majd valamilyen pszichése betegségre. Így elvarrjuk a szálakat, mielőtt még azok bajt okozhatnának. – magyarázom Rebecának miközben tovább haladunk a célunk felé. Néha úgy érzem, hogy túl sokat foglalkozik idegen emberek életével. – Áh, itt is vagyunk. A te dolgod az, hogy megtaláld a széfet és kihozd azt a robotot. Nem kell félned, nem fogsz kilógni a tömegből, teszek róla, hogy valami gyönyörű ruhát lássanak rajtad. – na igen, mert ez egy parti amit a robot birtokosa tart, Rebeca pedig nem partihoz öltözött, de nem is gond. Az illúzióját majd én fenntartom.

Tárgy: Re: New York határában Kedd 3 Márc. - 16:56

Saul & Rebeca

- Csak a legtöbb dologban? Profin nyugtatsz. - rázom meg a fejemet egy lemondó sóhajjal. Azért nem mondanám, hogy olyan jól kezeli ezt az egész helyzetet, vagy akár engem és igenis baromira nagyképű, mert mindenben azt hiszi, hogy csak neki lehet igaza, ami akkor sincs így! Túl sokat gondol igenis magáról, ami nem stimmel. Én se vagyok nála kevesebb, maximum hirtelen kapom fel a vizet, de ezt meg fogja szépen arra, hogy fiatal vagyok, azt már így is épp elégszer kijelentette, hogy mennyire idősebb és okosabb és tapasztaltabb nálam, akkor... minek ezt tovább boncolgatni?
- És bízzak is benned mi? Azért, mert szükséged van rám. - mert amúgy simán hagyna engem a fenébe megdögleni, vagy lebuktatna mi? Mert legutóbb is megtette, hogy simán lebuktatott, csak azért, hogy utána ki tudjon használni és azért nem fogok én ezért hálásan pislogni rá. Megvéd azért, mert most oka van rá, de pont miatta vagyok bajban és akármit is mond, azért mégis csak tartok tőle, hogy igenis veszélyes lesz ez a kis küldetés, én pedig őszintén szólva nem kérek egy újabb golyót a lábamba, vagy akárhova máshova. - Egy... robotot? - meglepetten pillantok rá, mert erre azért nem számítottam. - Remélem nem nagy és... gondolom ne kérdezzem, hogy minek kell neki? - amúgy se vagyok híve annyira az efféle modern technikai izéknek. Ott van a Terminátor ugyebár, szerintem mindenki látta, én is, akármennyire is tolvaj vagyok és hát na... nem igazán segített, hogy megbízzam az efféle kütyükben. Ki tudja, hogy mikor veszi át az uralmat valami durva számítógép és próbál eltenni minket meg láb alól. Nem szeretnék még élni, amikor ez megtörténik.
- Ez nem feltételezés, így van nem? - ő maga mondta, hogy halhatatlan, szóval nem a tartós kapcsolatok híve. Persze ilyen téren ez érthető is, de én attól még nem úgy gondolkodom, mint ő. Nincs szükségem valami egy, vagy pár éjszakás szórakozásra vele, mert aztán meg úgy is tovább állok, mert addig kellek, amíg megoldom neki ezt a kis problémát és ennyi... tudjuk jól mindketten nem? Amúgy sem hiszem, hogy hirtelen megváltoznának az elveink. - Úgy sem hiszem. - nem is azt, hogy szurkol, hanem inkább, hogy hisz ebben, hogy megtalálhatom egyáltalán. Szerintem is kicsi az esélye, főleg Bastien után, de... az tuti, hogy csak azért, mert nem találtam meg még nem fogom alább adni. A viccelődésén épp ezért csak szolidan mosolyodom el. A horkolásomat azt hiszem már egészen sikerült túlboncolni. Igen, egészen értelmesen is tud viselkedni a pasas, de... attól még sok mindenben nagyon máshogy gondolkodunk.

Hamarosan megérkezünk a célállomásra, ami baromi hideg, és... nem is tudom megállni, hogy ne tegyem szóvá. Ha kint kéne itt maradni huzamosabb ideig, tuti, hogy befagyna a hátsóm és dideregni kezdenék, minimum. - Hawaiira? Ott is meg kell ölni valakit? - vagy el kell lopni valamit? Vagy amúgy minek vinne? Mondjuk inkább onnan lopok el fontos dolgokat, mint ebből a fene nagy fagyból, ehhez kétség sem férhet. A kis jelenet azért még így is kellemetlenül érint. Szegény pasas és... főleg szegény családja. Az is tuti, hogy én nem tudnám csak így annyiban hagyni a dolgot, elmenni meghalni... és nem hagynám azt se, hogy más megtegye, aki fontos nekem. - Mi a feladata? Felfog... robbanni? Miért kell hozzá egy ember? - nem lehet ezt máshogy megoldani? Vagy odavinni a bombát és távolról felrobbantani? Annyira... barbár dolog ez az egész, hogy valami rémes.

Tárgy: Re: New York határában Pént. 27 Feb. - 17:40

Rebeca & Saul

- Oh, hátrébb az agarakkal Rebeca! – mondom mosolyogva, mikor meglátom, hogy mennyire is húzta őt most fel ez a dolog. Teljesen feleslegesen, nem szabad, hogy ennyire könnyedén kilehessen őt hozni a sodrából, mert a düh kiszámíthatatlan és ez meggondolatlansághoz vezet, ami pedig a butaság egyik szülőatya. Nem az egyetlen, de az egyik. – Nem vagyok mindenben okosabb, rendben? Csak a legtöbb dologban. – persze, egoista vagyok, de mégis emiatt ki kövezhetne meg engem? Kilencszáz év szerintem bőven feljogosít engem arra, hogy egoista és nagyképű legyek, aki pedig ezzel nem ért egyet, az képtelen ezt elfogadni. Én ilyen vagyok, ez miért zavar mást?
- Nem kell futnia. Én gondoskodom arról, hogy a dolgod a lehető legkevésbé se legyen sietős. – pont, mint a múltkor, csak most nem fogom direkt megmutatni őt a kameráknak, és másnak sem, az álcája biztos, viszont én csak mások elméjével tudok játszani, Rebecának pedig egy szigorúan őrzött helyre kell belógnia. Természetesen nem lesz sétagalopp a dolog, de messze nem is lesz olyan veszélyes, mint amilyenek talán sejti, hiszen milyen ember lennék ha életveszélybe sodornám őt másodjára is? Úriember vagyok, nem tehetem és nem is fogom megtenni, akár bízik bennem, akár nem, de ettől még nem fog változni az, hogy nem árulom őt el. – Egy… nos, mondjuk úgy, hogy robotot, ez a legegyszerűbb megnevezése. – elég sokat fizetnek érte, én pedig szeretem a pénzt, és azzal foglalkozom, hogy én bonyolítom le az ilyen dolgokat. Adok, veszek, információt szivárogtatok ki…. kormányokat buktatok meg és emelem őket a magasba… amiért éppen megfizetnek, zsoldos vagyok.
- Nem szép dolog ilyet feltételezni a másikról. – még akkor is ha igaz, hiszen én mégis mi értelmét látnám annak, hogy örökre keressek valakit? Nekem az örökké nem csak egy szépen hangzó fogalom, nekem az örökké azt jelenti, hogy az idők végezetéig, míg Rebecának ez mindössze ötven-hatvan év. Tehát érhető, nem? – De majd akkor nagyon szurkolok, hogy megtaláld ezt a nem időszakos szórakozásodat. – nem fogja, mert az élet nem ilyen, nem ad semmit sem, míg nem vett el érte cserében valamit, és reménykedhet abban, hogy majd minden másként fog történni, de azaz igazság, hogy ez csak hazugság. Az élet nem ad ingyen semmit. – Egy szép nő horkoljon szépen, igaz? – csak viccelek persze, engem a legkevésbé sem érdekel, ha egy nő horkol. Horkol időnként mindenki, erről az ember nem tehet, én pedig korántsem vagyok annyira felületes, mint amilyennek Rebeca hisz engem. Egy kicsit az vagyok, de nem vészesen, ezt be kell lássa.
- Akkor éppen itt az ideje! – én persze már igen, a férfi a szolgálatom alatt ál már egy… körülbelül két évtizede, így hát volt már szerencsém utazni az ő képességével, így nekem ez nem újdonság, de örülök, hogy sikerül valami újat mutatnom Rebecának. Nem egy nagy dolog, kevesebb, mint egy pillanat műve az egész, de… érdekes. – Oda is elviszlek majd, megígérem neked. – mondom, és amíg megyünk, csendben maradok, a házszámokat nézem, majd mikor kiszúrom a megfelelőt, a csengő helyett a kaput inkább csak berúgom. Szeretek váratlanul érkezni. Az ajtót viszont már nem, azon csak bekopogok. – Készen áll meghalni, uram? – kiabálok be, majd egy fél perc múlva nyílik is az ajtó, egy ötvenes férfi áll előttünk, és lassan bólint. – Remek, akkor vegye fel a bombát és jöjjön velem! – a férfi engedelmeskedik, az aktatáskában lévő bombát felveszi, majd hátrapillant a családjára még utoljára is elindul velünk. Két perc séta után viszont a férfi már más irányba halad, mint mi. Övé a figyelemelterelés.

Tárgy: Re: New York határában Szer. 25 Feb. - 16:33

Saul & Rebeca

Szájhúzva csóválom a fejemet. Igen... pont erről beszélek. Annyira nagy valakinek hiszi magát, hogy attól komolyan néha padlót foghatnék, és teljesen jogos is lenne. Nem tudom, hogy miért gondolja, hogy ő annyival több, mint mások, pedig... ő is csak egy ember, még ha olyan nagyon öreg is. De ahogy mondtam nem tudnék hatni rá, semmilyen tekintetben sem és hát pont e miatt nincs rá szükség, hogy okoskodjon nekem, mert ő sem fog rám... mert nagyon mások vagyunk és nagyon máshogy gondolkodunk sok mindenről.
- Akkor sem értek veled egyet! Nem úgy gondolom, ahogy te fogadd el, és nem vagy mindenben okosabb, csak azért, mert idősebb vagy. - rántom meg a vállamat. Nem érdekel, hogy mit mond. Tény, hogy néha talán már belezavarodom a saját gondolataimba is, de ez miatta van, mert idegesít azzal, hogy mindig csak ugyanazt hangoztatja és hogy nekem nem lehet semmiképp sem igazam. Igenis hat rá a múlt, azok a dolgok, amik a múltban történtek vele, azok amiken átment, amiket tett, igenis hatnak rá, és attól lett olyan, amilyen most, ahogyan én is. A szüleim, a tetteim, Bastien, mind-mind formáltak és ők a múltam részei, hát ne mondja nekem, hogy a múlt nem formál minket!
- És azzal ugye tisztában vagy, hogy egyelőre még nem futok elég jól? - ami azért elég fontos kelléke annak, hogy el tudjak lopni dolgokat. Tegnap kapott ki egy golyót a lábamról, rá tudok már állni, de azért nem vagyok még annyira gyors vele, mint amilyen eddig voltam. - És mit kell ellopni? - azért ez is fontos lehet, mert hát na tudni kell hogy néz ki az a valami és persze, hogy egyáltalán hol találom, mert ha nem akar túl sok nyomot hagyni és teszem azt lepusztítja a házat, akkor nem hiszem, hogy sok időm lesz majd keresgélni igaz?
- Nem, mert... mások vagyunk. Neked csak időszaki szórakozás kell... nekem meg az nem. - én tudom, hogy milyen szeretni, tudom, hogy milyen mindennél jobban ragaszkodni valakihez és én... nem fogok csak azért valakivel ágyba bújni, mert az mások szerint jó. Én ennél... többet akarok, én... én újra akarok egyszer úgy érezni, ahogy Bastien iránt éreztem, mert jó volt, mert felperzselt, mert... csodálatosan éreztem magam vele és ha már egyszer megkóstoltad életed legfinomabb csokitortáját, akkor akármilyen annál rosszabbat tesznek eléd, akármennyire is éhes vagy nem fogsz ráfanyalodni a kevesebbre és ezt ő képtelen megérteni. - Jól van, akkor... szépen is horkolok. - legyen ahogy ő akarja, bele tudok nyugodni, de inkább eltűnök szépen az emeleten, hogy összekapjam magam. Legalbáb arról tényleg gondoskodott, hogy ne fagyjak szét, ha már nem épp Hawaiira készülődünk, pedig... azért oda komolyan sokkal szívesebben mennék el.
- Na ilyet se csináltam még. - pislogok párat, amikor megfogom a kezét. Hát jó... remélem, hogy nem lesz az utazás nagyon gyomorforgató, azt nem igazán értékelném. Mindenesetre nagy levegőt veszek, mintha ez számítana most, de hülye önkéntelen reakció, aztán persze érkezésből egyből ki is derül, hogy tényleg baromi cidri van. - Ez... hideg... miért nem Hawaii? - költői kérdés, de oda akkor is szívesebben mennék most, de hát akkor irány a cél. Lopni kell, az megy, csak jó lenne mindezt nem rommá fagyott ujjakkal megtenni, bár arra van kesztyű, de az orrom lefagy, a végén olyan vörös lesz, mint a hajam.

Tárgy: Re: New York határában Szomb. 21 Feb. - 20:59

Rebeca & Saul

- Oh, hát ez nem volt valami szép. De kétségkívül igazat szóltál! – mondom széles mosollyal. Mindig is tisztában voltam azzal, hogy imádom magamat. Eleinte talán nem volt így, de miután megéltem már egy évszázadot is… nos igen, azóta ilyen vagyok, és nem is szeretnék megváltozni, mert én szeretem szeretni magamat, ez nem gond, ugye?
- Most jutottunk el oda, hogy teljesen másról beszélsz, mint amiről beszélni akartál. Az elején nem ezt mondtad, de… teljesen mindegy. Amit ma teszel, az lesz holnap a múlt. Nem a múlt, hanem te határozod meg azt, hogy ki vagy. Pusztán csak nevet adsz ennek, és így lesz a múlt. – nem a múlt teszi őt, hanem ő maga, mert amit tesz majd holnap, az lesz másnapra a múlt. Ez ilyen egyszerű, bár először furán és értelmetlenül hangozhat, de… egyszerű, csak meg kell érteni a dolog sajátos kis logikáját és menni fog, mert nincs olyan dolog, mely lehetetlen lenne.
- Rendben, akkor nem sakkozol. – zárom rövidre a témát, mert ezzel tényleg nincs már több idő foglalkozni, és ne fecséreljük az időt, nekem ugyan sok van, Rebecának az ilyen jelentéktelen apróságok teszik ki az élete nagy részét, így hát nagylelkűen megspórolom most ezt neki, de vélhetőleg nem fogja értékelni. – Igen, nagyjából. Azért kellesz, mert szeretnélek magam mellett tudni. Könnyebb így megvédenem téged. Ráadásul mielőtt robbantunk, el kéne lopnod valamit. – vagy inkább valakit… ez attól függ, hogy kinek a nézőpontjából akarjuk a dolgot megvizsgálni, de én maradok a valaminél, mert szerintem csakis az lehet valaki, aki…emberi, és nem csak egy-két dologban.
- Nem igazán adsz még csak esélyt sem rá. – zárom le a dolgot, mert igen, nincs értelme ezen tovább lovagolni, azt csinál amit akar, azzal fekszik egy ágyba, akivel csak akar, én azért vagyok itt, hogy megvédjem őt, mert nélkülem meghalna. Ő pedig azért van itt, mert vele gyorsabban véghez tudom vinni a dolgaimat. – Nos, akkor… nagyon szépen horkoltál. Ugyan már Rebeca, ne reagálj mindent túl. Bókoltam neked már épp eleget, nem hinném, hogy fent kéne akadnod azon, hogy most nem tettem. – miért is kéne? Világosan a tudtomra adta, hogy mondhatok akármit, még csak a véleménye sem változik rólam. Ha egyszer nem bókolok, ne akarjon világháborút kirobbantani.
- Igen, nincsen, úgyhogy…siess, nincs vesztegetni való időnk! – nagyon is van, de én szeretek előbb érkezni mindenhova, mert így én kerülök lépéselőnybe, és nem akarom ezt most sem beáldozni. Kétlem, hogy a férfi lenne olyan bolond, hogy rám támadjon, tudja, hogy ezzel a családja életével játszik, de… jobb mindenre felkészülni és váratlanul betoppanni, hogy ne legyen idejük felkészülni. Nem türelmetlenkedek, csak intek neki, hogy jöjjön, jöjjön, mikor meglátom, majd ahogy leér, fel is tűnik mellettem egy jól fésül úriember, aki a negyvenes éveit tapossa. –Rebeca, ő itt Mr. Fisher. Teleportáló. Fogd meg a kezem! – nyújtom felé, míg a másikkal Mr. Fisher kezét fogom meg, és egy pillanat múlva már nem a házamban, hanem Alaszkában vagyunk, érezhető a levegőből is, de még inkább érezhető, ha kinyitja a szemét. Fehér minden… nem meglepő, itt szinte mindig esik a hó. – Mehetünk? – pillantok Rebeca felé, ahogy elindulok a célirányba, Mr. Fisher közben eltűnik mögöttünk. Később van még jelenése, de az csakis akkor jön el, ha már itt végeztünk.

Tárgy: Re: New York határában Szomb. 21 Feb. - 17:24

Saul & Rebeca

Komolyan nem tudok már mit mondani a szavaira, és nem azért mert igazat adok neki, csak mert én is ezt mondtam. Nem volt más választásom, szóval jah végül is elérte a célt, de hogy mi szentesíti az eszközt... na azt azért nem tudnám így egyetértően kijelenteni vele. Szóval marad az, hogy látványosan forgatom a szememet, hogy azért érezze, hogy nem értek vele egyet, főleg hogy ezek után még sakkos példával is jön nekem. Sakk-matt... végül is igen, nem tehettem mást, mint hogy ide jöttem, úgyhogy egy szavam sem lehet, főleg hogy megmentett, meg minden. Örüljek hogy élek igaz?
- Úgy se tudnám megtenni, túlságosan nagy az egod, hogy bárki is hatni tudjon rád. - rántom meg a vállamat. Tudjuk mindketten, hogy nem tudnám őt úgy megsérteni, hogy az el is érjen valamit. Túl sokat gondol magáról, legalábbis szerintem, szóval tuti, hogy esélyem se lenne bármivel is hatni rá. Ő egyszerűen azt hiszi, hogy ő a tökéletes ember és ez így is marad, nem én leszek az, aki majd megváltoztatja a gondolkodásmódját... sem ebben... sem másban igaz?
- Oh jesszus! Te nem tudod, hogy miről beszélsz. Ami történt veled hatással van rád, akár emlékszel rá, akár nem... nem számít. Azért vagy ilyen mert... mert... neked így egyszerűbb a múltad és az emlékeid miatt. - mert veszített már el olyat, aki fontos volt számára és ezért eldöntötte, hogy ilyet többet nem akar. Ez ennyire egyszerű és nem is fog soha megváltozni ilyen téren a véleménye gondolom, mert nem akar sérülni. Túl hosszú az a több száz év, hogy az ember kínnal és fájdalommal a lelkében élje le. Mondom... logikus és érthető is, de ne mondja nekem, hogy ezek az események egyáltalán nem hatottak rá, mert azt nem fogom elhinni!
- Ha valaki hagy nyerni, ugyanúgy nem élvezi az ember a dolgot. - rántom meg a vállamat. Én legalábbis nem szeretek úgy győzni, hogy azért sikerül, mert hagyják. Abban nincs semmi élvezet, viszont a sakk így se úgyse köt le, szóval nem érdemes a vereséget sem elszenvedni miatta. - Szóval kiváltja a családja életét a sajátjával az a valaki? És... ehhez miért kellek én? - hogy bejuttassam valahová? Legalábbis ez a tippem, azokhoz az ellenségekhez is azért én kellek gondolom, de hát majd meglátjuk.
- Nem értékelem Saul... de ezt úgy se fogod megérteni. - rántom meg a vállamat. Nem leszek számára egy a sok közül, a több száz évében, akit aztán elfelejt, mint mindenki mást, vagy csak egy ruha maradok majd... vagy valaki, aki felvett a fenti ruhákból párat. Ez nálam nem így működik és ezt ő nem igazán akarja megérteni, és pont e miatt nem érdekelnek a célozgatásai sem. - Nem az sértő, de... mit tudom én, nem épp ez a legkedvesebb dolog, amit mondhatsz, ha valaki ott alszik melletted, vagy rajtad, teljesen mindegy. - olyan sok mindent nem ért, vagy mindent én gondolok rosszul? Igazából nem tudom, talán nem is számít, hogy én mit gondolok, vagy hogy ő, hiszen az a lényeg, hogy ezt az egészet megcsináljuk és aztán úgyis viszlátot mondunk egymásnak igaz?
- Hát... az tényleg nincs a szomszédban. - arra már rá sem kérdezek hogyan jutunk el oda egy pillanat alatt, bár gondolom ismer valakit, aki képes minket eljuttatni. Nem is akarom tudni, hogy másokat hogyan vesz rá, hogy segítenek neki, gondolom mindenkire ügyesen tud hatni. - Akkor hamarosan visszatérek. - irány felfelé, hogy felkapjam azt a durva téli felszelést, amire szükség van ahhoz, hogy elmenjünk... Alakszába. Na ott se voltam még soha. Mondjuk még soha nem voltam Amerikán kívül, szóval nem meglepő, hogy még ott se voltam.

Tárgy: Re: New York határában Kedd 17 Feb. - 15:55

Rebeca & Saul

- Rebeca, a legkevésbé sem érdekel, hogy mivel vehettelek volna rá arra, hogy itt legyél. Itt vagy, és nemigen van más választásod. Elértem a célt. Az pedig szentesíti az eszközt, igaz? – legalábbis a mondás így tartja, és én ebben igazat is adok neki. Rebeca élete újra normális lesz, ezért megéri a kényszerítés, igaz? – Ezt hívják sakk mattnak. – rántom meg a vállam mosolyogva. Na igen, én vagyok a győztes helyzetben, elvégre nem mozdulhat elől mellőlem, a pártfogásomból, mert akkor azonnal el is kapnák és ha szerencsés, akkor egyből megölik. Szüksége van rám a túlélése érdekében, ez pedig nekem nagyon is kényelmes, nem kell attól tartanom, hogy eltűnik.
- És ha mégis? Még szívesen meg is tennéd, úgy érzem. – tisztában vagyok azzal a napnál is világosabb ténnyel, hogy jól nézek ki. Ő is tisztában van vele, és nem zavar az, ha nem mondja ki, sőt, sértegethet is, ha neki ettől jobb, én csak nyerhetek így is, úgy is.
- Akkor felmerül a kérdés, hogy tudod-e miről beszélsz. – eddig erről beszélt nekem, a múltról és az emlékekről, most hirtelen megváltozott volna a mondanivalója? Nem… vagy mondom inkább úgy, hogy hihet amit akar, ebben nem értünk egyet, bár őszintén szólva már azt sem tudom, honnan indult ez ki.
- Nem utáltatom meg veled egy életre a sakkot. – egy életre… na igen, neki csak egy van, és az ő döntése, hogy akarja-e ebbe a sakkot, vagy sem. Ez egyszerű dolog, de jól bemutatja azt, hogy az ember eldöntheti maga, hogy mivel kívánja életét teljesebbé tenni. – Természetesen nem ölöm meg őket. Nem vagyok barbár. Fizetem a gyerekeinek a tanulmányait, kapnak egy szép házat, egy szép életet. – cserébe pedig az apjuk feláldozza magát. Persze, felmerül a kérdés, hogy miért bízik meg bennem. Nos, mert tudja, hogy ha nem teszi, akkor előtte ölöm meg a családja minden egyes tagját. Amúgy meg betartom azt, amit ígérek, csak akkor játszom ki ezt, ha úgy előrébb jutok.
- Van mit javítani a következő ezer évben. – kevés ilyen dolog van, amiben még nem vagyok tökéletes, de előbb-utóbb ezen dolgokban is épp oly remek leszek, mint minden másban. És így leszek én történelmünk első, minden értelemben vett tökéletes embere. – Inkább értékeld, hogy nem adom fel. – rántom meg a vállamat mosolyogva. Persze, értem, hogy őt ez minden bizonnyal nagyon zavarja, de engem inkább szórakoztat a dolog, így hát ő is jobban jár azzal, ha alkalmazkodik. Vagy még jobban járna azzal, ha engedne inkább a csábításnak. – Miért, sértő az, ha egy nő horkol? – nem hinném, ez nem egy olyan dolog, ami sértő lenne, én sem látom így, egyszerűen csak mosolyt csalt az arcomra, vicces látvány volt, de nem negatív értelemben mondtam ezt neki. Csak szokás szerint szereti azt érezni, hogy leszólom őt. Pedig nem teszem. – Alaszka! Tudom, nem éppen a szomszédban van, de pillanatok alatt eljutunk oda. Ami pedig a ruhát illeti, gondoskodtam róla, hogy reggelre az ágyadon várjon. – Arthur már odavitte, ez biztos. Kényelmes, divatos, drága, és természetesen nagyon meleg, na meg az ő mérete, így nem lesz gond azzal, hogy túl nagy rá, vagy épp túl rövid. A méterét már tudom ugye,

Tárgy: Re: New York határában

» Diana & Alistair - New York
» New York-i bújócska
» Egy New York-i lakás
» New York fényei
» Warren & Yetta - New York felé félúton