Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
*Az egészet úgy fogom fel mint egy lassított felvételt, a házak, az utcarészletek elnyúlva jelennek meg a fejemben, mint amikor rémálmod van és csak rohansz de nem jutsz előbbre. Túl hosszúnak tűnik az utca, fogalmam sincs hol vagyok, New York melyik részében. Ki tudja mennyi idő telt el azóta, hogy elájultam a hullaház mögötti sikátorban. Csak egy pillanatnyi figyelem kiesés és kész volt a baj. Nem érzékeltem az időt, még sötét volt, de lehetett már akár hajnal is. Rohantam arra amerre több fényt láttam, remélve, hogy kijutok valamilyen forgalmasabb utcára, nem számoltam most az időt, nem érdekelt mikor mi történt, csak az, hogy minél messzebbre kerüljek attól az őrült gyilkostól. Nem gondolkoztam el azon amit mondott, de ösztönszerűen rájöttem, hogy ő is olyan különleges képességgel rendelkezik mint én, csak míg az enyém engem véd, az övé másokat gyilkol, hogy az erejükből táplálkozzon. Talán ezért volt olyan szomorú és zavart az arca az utolsó pillanatokban, de nem vagyok én Teréz anya, hogy mindenkit meg akarjak menteni vele úgy sem értem volna el semmit, túl mélyen gyökeredzik benne a gonosz. Vagy az őrület. nem, gonosznak nem mondanám, elvégre nem bántott, tényleg nem okozott fájdalmat annak ellenére, hogy megkötözött és amit a testemmel tett azt minden félelmem, rettegésem ellenére élveztem. Az érintése nem keltett bennem undort, az élvezet volt az egyetlen amit éreztem. Mégis, az eszem nem akarta, hogy így történjen, próbáltam megmagyarázni a dolgokat, de csak össze-vissza kalandoztak bennem a gondolatok, a menekülés sürgető érzése fontosabb volt. Átvágtam egy keresztutcán és tovább rohantam, azt a köntöst, vagy pulóvert amit nekem adott, nem tudom begombolni, a kezemmel kell összefognom, hogy takarjon valamit. Szerencse, hogy a cipőm rajtam maradt, legalább azért nem kell aggódnom, hogy mibe lépek bele csupasz talppal. Hallom az ütemes csattogást ahogy a gumitalp találkozik az aszfalttal, visszhangzik a házak falai között. Talán még éjszaka van ha ilyen nagy a csend, még az egyre szaporább, erőlködő lélegzetemet is hallom. Fázom és melegem van egyszerre, a hajam néhány tincse csatakosan tapad a bőrömhöz, leginkább elől az arcomnál, ezek szerint verejtékezem, mégis didergek. Kiérek egy nagyobb utcára, de még arra sincs lélekjelenlétem, hogy megnézzem az utcatáblát, csak azt látom, hogy autók húznak el előttem mindkét irányból, járókelő viszonylag kevés van, azok is rossza arcok. Taxi után néznék, de persze most egy sem kerül elő, ahogy rendőrautó sem. Kell egy olyan hely ahol sokan vannak, de így az éjszakába nyúlva….egy bolt ami nyitva van, telefonálhatnék a rendőrségre. Körbenézek, a színes neonreklámok özönében látok olyan üzletet ahonnan épp kilép valaki egy csomaggal. Arra rohanok, berontok a boltba, pár percbe beletelik meggyőzni a tulajt, hogy nem rabolni jöttem hanem épp ellenkezőleg. Aztán lekuporodok egy sarokba és remegve várok. Itt legalább valamennyire biztonságban érzem magam, csak addig ne jöjjön be senki míg a rendőrök meg nem érkeznek.*
Kezdőlap 
by 
