Davy & Jill - Darabokban

 
Semmit sem tudok még arról, hogy Jill mire képes az elméje erejével, csak azt láttam, hogy nem képes megvédeni magát Simon ellen, aki valami nagyon durva csontokat növesztett ki magából. Meg ha a lány az Edward nevezetű szörnnyel szemben alulmaradt, akkor tényleg úgy ítélheti meg, hogy csak áldozat. Afféle préda, akin mindenki úgy éli ki a vágyait, ahogy csak akarja. Semmi gondom nincsen a vadulással, ám egy bizonyos ponton túl fájdalmat, vagy sokkot okozni... Hát Jill elég szegény lehet lelkileg, ha ezt természetesnek veszi, vagy olyan útnak, hogy legalább foglalkozik vele valaki. Nem mondom, hogy én lennék a csúcspasi, hiszen nekem sincs senkim úgy állandóra, de tuti, hogy nem érzem magam szörnynek, vagy ilyen beteg állatnak, én nem szoktam így bánni a nőimmel, ha éppen vannak.
Most velem kapcsolatban is olyan pillanatásokat látok tőle, mintha nem nagyon akarná elhinni, hogy komolyan gondolom, hogy megvédeném. Nem csak addig a percig maradtam, amíg elintéztem Simont, és ezt látnia kell. Inkább haverok voltunk, mint barátok, hiszen szándékosan nem kötöttem le magamat mellette, próbáltam összekaparni, ám nem nagyon hittem a nő és férfi barátságában, és amikor úgy láttam, hogy kicsit jobban van, akkor már mentem is vissza versenyezni. Egyrészt hiányzott az izgalom, másrészt úgy véltem, hogy kár bonyolítani a dolgainkat, neki nem rám volt szüksége, hanem arra, hogy új életet kezdjen. Ezért is nem gondolkoztam rajta túl sokat, hogy nekem tetszett volna-ő, vélhetően igen, hiszen akkor nem távoztam volna ilyen sietve. Kérdés, hogy most mi lesz a helyzet. Hiszen most is gyönyörű, de már olyan szinten meg lehet tépázva a lelke, hogy felesleges idegesíteni az én adrenalinnak dúsított életemmel.
- Engem is akartak. Például... mindegy. – Vágom el a saját mondatomat, felesleges azt éreztetni vele, hogy mindez átlagos, bárkivel megtörténhet, és most csak felül akarnám überelni a véres újratalálkánkat. Meg különben is, az enyém nem éppen egyedi dolog, egyszerű bulizós, megkéselős. Túl sokat ittunk, és egy másik társaság hangosabbnak akart volna bizonyulni.
- Ebbe bele sem gondoltam, de azt hiszem... igen. Várható volt, hogy ezt az ügyet nem lehet máshogyan megoldani, mint hogy valaki ott marad. Nekem fontos voltál. Hihetetlenül pörgős életteli lánynak ismertelek, ezt kár lett volna... kialudni hagyni. – Én se nagyon hiszek a barátságban, nekem is inkább haverjaim, cimboráim vannak, másokért esélyes, hogy nem tettem volna meg, ő viszont... nem hallhatott meg. Talán mindez jelzésértékű hogy tényleg lett volna értelme mélyebben megismernünk egymást. Nem tudom, ez kissé túl romantikusnak hangzik. Bizonytalanul dörzsölgetem az államat, kék szemeim is vadul cikáznak, imádom én az adrenalint, és csak most fogom fel, hogy ennyire rázós helyzetben még nem voltam, ahol nincs újrajátszás.
- Na ja... kicsit szarul viselem, ha nem én irányítok. – Rántom meg a vállamat, azt neki kell tudnia, hogy miért hagyja magát áldozatként kezelni, amikor nem létezik, hogy mindenki ilyen bunkó vele. Nekem van egy kéretlen stílusom, ami a versenyszellemből adódik. Egyszer kell csak a lábára állnia, és úgy kezelnie az életét, hogy végülis ő a nő, heverjenek a lába előtt a pasik, ne pedig megalázzák. Végül bólintok csak, a mosolyt nem viszonzom, mert valahol haragszom rá, hogy ilyen helyzetbe hozza magát, de annyira meg nem, hogy faképnél hagyjam, így nem éreztetem vele, hogy baj lenne, csak éppen jó kedvem nincsen. Ha törölközni nem kell, akkor odaadom neki a törölközőt, és arébb lépek. Azért azt nem tudom visszafogni, hogy ne nézzem meg magamnak, fogjuk rá, hogy a sérüléseit, ám mégiscsak nőből van érezheti, hogy na ez pasis nézés. Nem tehetek róla, nem is én lennék, ha nem tenném meg. Korábban nem láttam ruha nélkül, és most sem használom ki a helyzetet, de hát mégiscsak egy szép lányról van szó, ennyi minumum jár a szolgálataimért.  
- Oké, akkor bújj bele valami pizsamába, rögtön hozom. – Se puszi, se pá, csak sarkon fordulva lépek ki a fürdőből, hogy intézzem neki a teáját. Az est hátralévő része azzal telik, általános dolgokról beszélgetünk, nézünk némi tévét, én meg is vacsorázom, neki most nem érdemes. Aztán ő az ágyban, én meg a kanapén térek nyugovóra.

 
Egyelőre Jill kedvéért félreteszem a saját életemet, van annyi pénzem és hírnevem, hogy egy időre a háttérbe vonuljak, és ha kicsit összekapja magát, hát vele is visszatérhetek, ha úgy látja hogy megismerné a világomat. Amikor tegnap éjszaka nem tudtam aludni, azon tűnődtem, hogy miért lehet, hogy Jill állandóan veszélybe kerül. Egyátalán nem ostoba, ráadásul szép arcú, kedves csaj. Talán pont ezért. A külső igen sokat számít, a beteg elmék meg akarják rontani, kisajátítani, akár szét is szaggatni. Jó, nem kell hamvasnak lennie, felnőtt emberek vagyunk, vélhetően vágyik az izgalomra, amely engem is körülvesz, ám más az, ha már a lekét rombolják, vagy olyan maradandó sebet ejtenek rajta, amelyből nincsen kiút, ha mondjuk nem lehet gyereke többé. Kissé vadócnak tűnt mindig is, meg felelőtlennek, ám ahogyan most kinéz a fejéből, igenis vágyik arra, hogy valaki szeresse, foglalkozzon vele. Csak éppen állandóan zsákutcába jut. Eddig ügyesen lavíroztam a saját zsákutcáimban a déja vunak köszönhetően, de ez én vagyok. Biztosan pocsékabbul alakult volna az életem, ha ez nincs, hiszen így rengeteg korrigálási lehetőségem volt. Szinte a komolyabb bakikat mind el tudtam kerülni, kivéve azokat, amelyet véletlenül a második napon történtek, azokkal megbékéltem.
- Igaz, valahol erről szól az élet. Vigasztal a tudat, ha megmondom, hogy hányszor haltam már meg? Én mondjuk kockáztathatok, de volt, hogy nem nyílt ki az ejtőernyőm, vagy megkéseltek, amit nem éltem túl. Azért a második napokon vigyázok magamra. Most... viszont ha rosszul alakult volna mindez, és Simon engem is megöl, akkor nincs visszaút. – Jegyzem meg cseppnyi bizonytalansággal, ezzel a saját életemet komolyan kockáztattam, itt nem volt újrajátszási lehetőségét, Jill életét megvédeni, az enyém mérlegre helyezésével. El is bukhattam volna. Azért ez kemény, eléggé kedvelnem kell őt, hogy ezt meg merjem lépni. Nem is gondoltam volna, hogy az élete ennyit jelent nekem, furcsa... Még így évek után is, hogy elváltak útjaink, itt voltam, hogy mindent vagy semmit alapon közbeavatkozzak.
- Erre valók a barátok, vagy mi. – Nem akarok túl mogorvának tűnni, nem igazán vagyok egy empatikus alkat, a veszély iránti vágyam nem igazán sarkal túl gyendég viselkedésre. Amíg Simon ellen küzdöttem, elememben voltam, és most, hogy nyugszanak a kedélyek, nehezebben tudom kezelni mondjuk a hála érzését. Nem gondolkoztam rajta, hogy idejőjjek, és tegyek érte, viszont át sem gondoltam, hogy mi lesz ha sikerül.
- Aha. Csak azt nem értem, hogy miért magyarázkodsz nekem. Jillian megmentettelek, de nem vagy az adósom. Te döntöd el, hogy kitől mit akarsz, vagy mit tűrsz el. Az élet egy nagy szívás, és tőlem meg hülyeség olyasmit felvetni, hogy ne is állj szóba ilyenekkel, mint ez az Edward. Nem kötöm feltételhez, hogy csak akkor maradok, hogy ha... – Visszaveszem a szivacsot, mert látom, hogy szerencsétlenkedik. Igaz, hogy kissé határozottabb vagyok, mint kéne, de amennyire lehet, igyekszem figyelni, hogy legalább a zúzódásokat ne dörzsöljem le, csak óvatosan tisztogassam, közben egészen elgondolkozom. Meztelen testének a látványa még egy hányós, majdnem megerőszakolt állapot után sem semmi. Pasi vagyok, jó hogy eszembe jut. Csak most nem ezért vagyunk itt, így a pillanat tényleg csak pillanat, és mivel nem megbámultam, nem is valószinű, hogy észreveszi.
- Megmondom, mit teszünk. Mivel úgysem fogsz tudni enni, egy teát kapsz, és alszol. Holnap reggel majd egy fokkal tisztábban látunk. Alszom a kanapén. Ha nem vagy jól, szólsz, ugye? – Állok fel, és nyúlok egy törölköző után, a másik kezemet pedig adom, hogy ha kapaszkodna, felsegítsem. Ha szükséges, akár végig tudom törölgetni is, anélkül, hogy hirtelen meg akarnám dönteni. Lehetek ez egyszer tényleg tisztességes.

Leszek majd vele annyira türelmes, hogy átlendüljünk ezen, csak hát magamat sem érzem annyira profinak abban, hogyan kell az ilyesmit feldolgozni. A sebesség szerelmese vagyok, én is őrülten élek bele a vakvilágba, és ha hibázok, akkor olyan egyszerű, mert másnap meg sem teszem, ez nálam így működik. Jillan viszont ezt nem teheti meg, és pont én tanítsam a kevésbé fékevesztett életmódra? Neki most nyugalomra, és türelemre lenne szüksége, ami rá abszolút nem jellemző. Látszik is rajtam a bizonytalanság, minden rezdülésemben sosem látott félszegség uralkodik, amióta megjöttünk, nem tudom, hogy mit kezdjek magammal. Valahogy abban azért biztos vagyok benne, hogy nem akarom otthagyni a padlón, visszajöttem érte, hogy kirántsam a halál torkából. Nem mennék most hirtelen el, csak hogy a saját önzésem győzedelmeskedjen? Inkább rágyújtanék egy cigire, vagy egy kartonra, hogy elűzzem az idegességemet. Ezzel csak két gond van. Az első napon szokásom fertőzni magam, a másodikon egészséges életet élek, hogy ne maradjon nyoma. A másik, hogy ha Jill látja rajtam, hogy ez mennyire nem az én világom, a maradék, már szinte nem létező önbizalma is szétesik, azt pedig nem kéne. Így bátorító mosolyt erőltetek magamra, és majd holnap amikor az első napunk lesz, akkor lehet kisérletezni, lehülyézni, vagy akár otthagyni a fenébe, hogy a másodikon ismét vele legyek, gondoskodóan, hiszen ezt akarom lényegében, csak lekezelni mindezt... Nem egyszerű. Amit most teszek, annak nyoma marad. És ha visszajöttem a barátomért, a gondját kell viselni.
- Vágysz a boldogságra... Hát ki nem? A legtöbb kapcsolat zsákutca... de hogy ennyire...? – Értek én is egyet. Amennyire vadóc kislány volt, fene sem gondolta volna, hogy ennyire vágyik a szeretetre, és hogy jól alakuljon az élete. Amikor először elmentem mellőle, azt hittem, hogy rendben lesz, talán éppen nekem köszönhető, hogy felismerte, hogy talán számára is van jövő, remény arra, hogy találjon valakit. Annyira azért nem vagyok elszállva, hogy azt higgyem, hogy egy ilyen rosszfiú példa voltam számára, aki azért ott lehet vele, és átölelheti, ha úgy alakul. Talán engem vagy valami hasonlót keresett volna Simonban. Ha maradok, még az is lehet, hogy máshogyan alakult volna. Nem tudom, ez szintén furcsán érint, ráadásul ha csak feltevés, akkor még hülyét is csinálnék magamból.
- Nem kell mondanod semmit. Maradok, nem megyek el. Később sem. Ha már nagyon hiányzik a versenyzés... majd téged viszlek magammal, ha akarod. – Ezt tudom most felajánlani. Ha valaki fontos a számunkra, akkor nem csak egyetlen akció erejéig, vagy éppen pár napra, hogy gyorsan eloltsuk a tüzet. Amikor legutóbb megtettem, igaz, hónapokig voltunk együtt, legalábbis barátilag, része volt az életemnek, viszont akkor nem is akarták megölni. Bonyolódik az ügy. Viszont az, hogy egy másik szörnyhöz is köze van, az már túl sok.
- És ha valaki megment, akkor már megbocsátható, hogy szörny? Mindegy, tudod ez a te életed, csak nem akarom úgy érezni, hogy feleslegesen töröm magam. Ezzel az Edwarddal még mindig kapcsolatban állsz? – Nem teszem hozzá, hogy jó nagy hülye, mert Simon is vélhetően kedves volt vele, mellette meg egy kéjgyilkos. A kedvesség nem ír semmit sem felül. Semmit! Lehetünk bunkók a csajjal, ha arról van szó, de annak köze nincsen ahhoz, hogy szörnyeteg valaki. Nem akarom, hogy magyarázkodni kezdjen, végülis nem vagyok a pasija, azt kezd az életével amit akar, végeredményben, le kell nyelnem, mert megmentettem, még nem formálhatok jogot az életére.

 
Biztos, hogy napoknak kell eltelnie addig, hogy Jill legalább alapszinten túl legyen a dolgon, mert még mindig remeg, holott már órák óta halott az, aki az életét végül nem csak, hogy megkeserítette, majdnem elvette. Nem érzem magam hősnek, sőt, kicsit fura is, hogy pont én, az önzőség világbajnoka lettem végül az, aki visszahozta a lányt a halál torkából. Jó, azért annyira önző nem vagyok, de szerettem mindig is a saját magam ura lenni, száguldozni, félelemben élni, mert ez töltött el erővel. Most mégis én vagyok, aki mentőangyalt játszik, miközben mindketten vértől csatakosan gondoljuk át, hogy mi is történt pontosan. Még számomra is újdonság, hogy ilyesmit tettem, ennyire fontos lett volna a lány? Baráti emlékeket őriztem, mert bár a vonzalom igen erőteljes volt, akkor sem akartam kihasználni, hogy segítségem jutalmaként elveszem tőle, ami szerintem jár, ráadásul akkor alig volt tizenhat éves. Most ismét nekem kell segítenem, holott már felnőtt, gyönyörűbb, mint valaha, viszont még így sem tudott kikerülni ebből a kátyúból. Az, hogy én tértem hozzá vissza, feldobja a kérdést, hogy valóban azért tettem csak, hogy az életét megóvjam, vagy mert valóban mindig is mellette lett volna a helyem? Most is látom rajta, hogy teljesen riadt, bizonytalan, hogy most mi lesz vele, én meddig maradok mellette. Én sem tudom... Ha már megtettem, felelősségel tartozom az életéért, ameddig akarja, és ha arról van szó, akkor legyen valahogy részese, amíg lábra nem tud állni? Valahogy talán így kéne. Amikor érte jöttem, akkor mindezt felvállaltam.
- Most már túl vagy rajta. Itt nem volt más út. Vagy te halsz meg, vagy ő. Ha egyikőtök sem, akkor sosem lett volna tőle nyugtod. Csak maga a tudat, hogy bármikor visszatérhet... Nem engedhettem, ezt kell megértened. – Na meg persze az, hogy a létező legnagyobb kárt akartam Simonnak okozni, nem volt idő mérlegelni. Ez így volt a legtisztább. Talán majd egyszer Jill is megérti, ha kész lesz továbblépni. Addig a legtöbb, amit tehetek, hogy nem hagyom ismét magára, még ha sok idő is lesz az, amíg egy kicsit hátat kell fordítani az életemnek. Itt az idő hogy egy kicsit másra is gondoljak.
- Nézd Jilll... köztünk ugyan nem merült fel ilyesmi, de ha belegondolsz, azért reménykedni lehet, én tartottalak annyira fontosnak, hogy most itt legyek. Nem mindenki akar... kihasználni. Nem vagyok egy csodagyerek, igaz, de ilyen beteg állat sem... – Vonom meg a vállamat, tökéletesen hidegen hagy, hogy Simon nem tehetett róla, és hogy nyersségem Jillt esetleg bánthatja, mert szerette a fickót. Az indokok már nem számítanak. Csak a következmények. Megtörtént, és most azt hiszi, hogy mindig egyedül marad. Kétlem. Talán most pocsék a hangulata, ami érthető, de rá fog ébredni, hogy igenis kell valakinek. Nem akarom magam arra ragadtatni, hogy be is bizonyítsam neki, hogy már csak a saját magam példájából létezik ilyen, hiszen az tényleg kihasználás lenne ebben az állapotban, csakis a gesztusaimból ismerheti fel, hogy nem vele volt a baj.
- Szunnyadó vulkán. Nem tudhattad, hogy egyátalán ki fog még törni. – Nem mondom, hogy ő a hibás, hiszen nincsen róla tudomásom, hogy ez pont ugyanez a srác volt, aki már egyszer megerőszakolta, ha tudnám, biztosan máshogyan állnék a dologhoz. Nem éppen jó irányban. Miközben mosdatom, még valaki más is felmerül. Nem csoda, hogy megállok közben, hogy magam felé fordítsam. – Kedves, de közben olyan, mint egy szörnyeteg? Jill... te teljesen bolond vagy? Ha valaki szörnyeteg, akkor ennyire magányos vagy, hogy kedvesnek látod? Aki szörnyeteg, az nem kedves. Más, ha csak bunkó, de nem is értelek... – Dohogok kissé, nem tisztem megítélni, de ha úgy kell visszajönnöm, hogy miután összekapartam, csupa állattal veszi körbe magát az azért már durva... Nem mondom, hogy mindenkinek angyalnak kell lennie, de valahol az ő hibája is, hogy ennyire árral szemben úszik. Mondjuk én beszélek, lételemem a veszély, de engem aztán nem is kezelhetem mosogatórongyként. A kezébe nyomom a szivacsot, nem érzem magam megsértve, viszont mondani sem tudok most minderre bármit is.

 
Ahogy most elnézem egykori barátomat, az fut át az agyamon, hogy hihetetlen, mennyire nincsen szerencséje. Valahogy mindig olyan eseményekbe fut bele, amelyek inkább rombolják, semmint építenék az életét, lelkivilágát. Ezúttal én voltam a kivétel, a képességgem az ő hasznára szolgált, és ha úgy döntök, hogy maradok még vele egy darabig, akkor ebből még profitálhatunk, megpróbálhatom úgy intézni a dolgokat, hogy az első napokon csak kitapasztaljuk, mitől tudom felfelé vinni a kedvét, és a második nap lesz az, amelyben már valódi pozitív emlékek maradnak meg benne. Jillre úgy emlékszem, mint egy vadóc lányra, aki kétségbeesetten próbál élni, összekanalazni magát egy komoly lelki sokkból, és most, évekkel később szinte ugyanide térek vissza. Csak éppen ez a vadócság sem tűnik biztos megoldásnak, legalábbis szegény úgy sír, annyira vágyik a figyelemre, szeretetre, hogy valaki ténylegesen törékeny lánykaként kezelje, na nem úgy, hogy bántani akarja. Én még egy közepesebb állapotban hagytam ott, amikor úgy véltem, hogy talán boldogul már. Végülis évek teltek el, és talán jól is volt, megpróbálta, nem biztos, hogy az ő hibája, hogy megint zsákutcába jutott. Az ember élete nem mindig alakul úgy, ahogyan eltervezi, nekem sincsen senkim, pedig a déja vu akár egy tökéletes nőt is összehozhatna nekem. És mégsem... Valahogy túlontúl öregnek érzem magam, a koromnál lényegében tíz évvel éltem többet a déja vu miatt, és bár fiatalnak tűnök, azért mostanság már alaposan meglassultam, állandóság iránti vágy kezdi el rágni a lelkemet.
- Vannak. Igaz. De sosem tudhatod, hogy kiben mi lakozik. Talán boldog lettél volna vele évekig, hogy aztán valami még szörnyűbb történjen. – Nem öntöm szavakba az elképzelésemet, olyanra gondolok, hogy például mi van akkor, ha Simon mondjuk a saját gyerekeivel kezd el erőszakoskodni, netán megöli őket? Ezzel már el sem akarom borzasztani Jillt, van elég baja nélkülem, most annyit tehetek, hogy mellette állok, és nem rohanok vissza a saját életemhez.
- Igen, van, aki megváltozik érted... a szeretet, vagy szerelem nevében. De ha végletesen beteg, vagy romlott... akkor erre nincs esély. Olyat kell találnod, aki önmagadért van veled. Akit rávehetsz a változásra, de nem kell túlzottan erőlködni érte. Nem tudom, bár jobban értenék hozzá. – Tudom, hogy ez most nem a vidámság pillanata, itt azért bátorítóan elmosolyodom, ebből láthatja, hogy inkább általánosságban próbálok erőt önteni belé, közel sem vagyok szakértő szívügyekben. Valahogy nem ragadt rám sok a romantikából, az adrenalin szerelmese vagyok, és hozzá hasonlóan én is a saját élvezetemet kerestem, legtöbbször könnyű nőcskékben, hogy ne kelljen felelősséget vállalni, ha valaki iránt komolyat éreznék. Annyira azért vagyok tisztességes, hogy meg sem próbálok a fiatal meztelen testben élvezetet találni, pedig a helyzet adná magát, netán még rá is szorulna, hogy valaki gyengéd legyen vele. De nem, nem azért mentettem meg, hogy aztán én használjam ki. Elkezdem hát mosdatni, és kitisztitani a sebeit. Magamhoz képest egész gyengéden, pedig nem vagyok ápoló. Félresimítom a homlokából a tincseit, hogy hozzáférjek az arcához egyrészt azért, hogy lássam a szemét, másrészt ott is vannak zúzódások. Nekem is voltak hasonlóak, amikor síbalesetem volt, ráadásul a második napon, mert kockáztattam, csoda, hogy túléltem.
- És Simonról nem derült ki az elején, hogy milyen? – Edward nevének az említésére érdeklődve állok meg a tisztogatásban, és a vállának a szivaccsal átmosdatásában, kiváncsi vagyok, hogy az ő milyen dolgot takar már megint. Nem úgy tűnik, mintha ismét valami pozitív dolgot vezetne fel. Megvan a késztetés, hogy letöröljem a könnyeit, mégsem teszem, egyrészt talán megkönnyebbül tőlük, másrészt olyan felkavart most a lelkivilága, hogy ha már két neve is van azon a pocsék listán pasikból, ne bennem lássa a harmadik gyűlöletes személyt.

 
Sajnos nem vagyok az a hős megmentő típus, ha az lennék, akkor el sem mentem voltam öt éve, amikor végül úgy gondoltam, hogy nagyjából helyrejött. Ebből nem feltétlenül lehet felépülni, én ellenben úgy gondoltam, hogy nem tisztem őt pátyolgatni, mindenkinek megvan a maga keresztje. Ha akkor egy kicsit érettebb vagyok, talán el sem jut oda, amik a közelmúltban történtek vele, és akkor még nem tudok a többi szörnyűségről, amely Simonon túl történt vele. Most ellenben a tévében látottak felnyitották a szememet. A sima hiradóban még nem, ám a késő esti kiadásban már mutatták őt, elég véres volt, az amerikaiak mintha erre gerjednének, hogy csakis a rossz hírek legyenek feltűntetve. Senkit nem érdekel, ha minden jó és szép. Engem az adrenalin éltet, na de nem az olyan féle, amelyben egy barátomat véresre verve, megerőszakolva hagyják meghalni. Nem mondom, hogy álomba sírtam magam, de hogy aludni sem nagyon tudtam az idegességtől, az biztos. Nem voltam hős, de most az lehetek. Jill már más kérdés, hogy teljesen máshogy ítéli meg a közbelépésemet, értetlenül. Igaz, azért hálás volt, ezt nem vitatom, de úgysem lényeges a reakciója, az a fontos, hogy él, és most már mellette tudok lenni. Látom a bizonytalanságot a szemében, hogy mikor állok majd tovább. Azért olyan keveset nem voltunk együtt, évekig barátkoztunk, és most, ha szüksége van rám, nem megyek sehova. Ha kiesek a versenyekből, hát legyen, már megalapoztam a hírnevemet.
- Ha beteg volt, akkor úgysem jöhettél volna rá. Nem is tudom, hogy volt-e megoldás. Ha az agyban vannak gubancok, arra nincs kúra. – Próbálok nem nyers lenni, azt hiszem végülis az arcom együttérzést mond, még ha a szavait nem egyszerű lereagálni. Számomra végképp teljesen újdonságként hat, ami történt. Igaz, öltem már embert, de akkor mindig az első nap, mondjuk véletlenül verseny közben, vagy egy kocsmai balhéban, de mindig sikerült korrigálni. Most viszont Simon halála végleges marad. Ezt azért nem sajnálom. Kár lett volna csak sebesíteni, hogy egyszer kiszabaduljon, és megkeresse Jillt.
- Tényleg... mintha vonzanád a bajt, de nem folyton van ez. Nem mindenki akar bántani téged. Példának okáért nekem nincsenek veled ilyen terveim. – Mosolyodom el talán először, amióta ismét találkoztunk. Ott fogom az ölelésemben, még szorosabban vonom magamhoz hogy legalább a támogatásomról biztosítsam. Jogos, hogy az ember hajlamos lehet elkeseredni, ha olyan veszteségek érik, mint Jillt, de hátha fel tudja ismerni, hogy olyan is akad, aki esetleg vigyázhat rá. Őrangyal nem vagyok, de most szó szerint a pokolba nyúlta le érte. Nyitom a vizet, fél kézzel meg fogom őt is, nehogy lebucskázzon a kád széléről, és még össze is törje magát. Bólintok, akkor maradok. Villámgyorsan lekapom a kapucnis felsőmet, amin még Simon vére is van valamennyire, alatt egy trikó van. Na igen, szépen kimunkáltak az izmaim, Jill régen láthatott, igaz, most rohadtul nem fog megnézni, nem is célzat. Felsegítsem, és vetkőztetni kezdem. Logikus, hogy nem olyan mentalitással, hogy most rögtön letépem róla a ruhákat, és megmutatom, hogy máshogyan is lehetett volna, mint amit Simon akart. Jill mindig is baromi jó nő volt, csak hát éppen akkor abban a korszakban találtuk meg egymást, amikor én túlpörgős voltam, ő meg maga alatt, így nem lett a dologból semmi, nem lenne korrekt, ha újdonsült őrangyali státuszomat egy próbálkozással indítanám. Így marad a sima vetkőztetés, elég arra koncentrálnom, hogy ő egy barát, egy sérült barát, akinek ebben a formában mindegy, hogy milyen a teste. Gyorsan megszabadítom még a fehérneműtől is, és a kezét fogva segítem be a kádba, ahol nem túl forró, de kellemes víz pezseg már. A kávára ülök, és szivacs után nyúlok.
- Ha kicsit csípni fog, akkor bocs. Jobban már nem fog fájni ígérem. – Simitom ki az arcából a vörösesbarna tincsét, hogy a járomcsontján éktelenkedő zúzódást kezdjem gyengéden kimosni.
- Mi történt veled azóta, hogy nem láttalak? – Ezzel talán ismét nem terelem a gondolatait, ám igenis érdekel, mert nem úgy tűnik, hogy jobb irányba fordult az élete. Sőt...

 
Meg tudom érteni Jillian reakcióját, nekem sem volt egyszerű szembesülni a képességemmel, úgy élni, hogy közben átéltem a haldoklást, de még a halált is, vagy olyan komoly helyzeteket, amelyekről tudtam, hogy egyszer már nem sikerült, és most egy utolsó esélyem van. De persze voltam olyan vakmerően ostoba, hogy az olyat is újracsináltam, amiről tudtam, hogy egyszer már megcsináltam, de olyan nagy mázlival, hogy kész hülyeség volt ismét kockáztatni. Mindezidáig mindent megúsztam, a reflexeim kiválóak, de pár év múlva már nem biztos, hogy kockáztatnék. Lehet, hogy a második napjaim majd mindig kanapén ücsörgős, lazulósan pihenősök lesznek. Igaz, ki fogok így esni a vérkeringésből, és teljesen azért nem kell öregesre vennem a figurát, csak az átlagemberek élete felé kell eltolnom a vakmerőségi szintet. Most viszont Jillen a hangsúly, mindig is hányattatott élete volt, pedig nem ezt érdemli. Külsőleg egy kicsit kislányos, mégis szexi lány, aki mintha bevonzaná a rossz dolgokat. Pedig mindez véletlen, így alakul, törekszik a boldogságra, hogy aztán ismét pofára essen. Ezúttal holmi mentőangyalként funkcionálhatok, ami számomra is meglepő, az életvitelem mindig arra sarkalt, hogy magamra figyeljek, az élvezetre, a száguldásra, ám amit tegnap a hiradóban láttam, az szíven ütött, mint egy belső óra, amely azt mondta, hogy na itt megállj, tennivalód van. Nem azért dobáltam magam, hogy megtegyem vagy sem, egyszerűen azért nem tudtam aludni, mert nem tudtam: sikerülni fog e. Most hogy itt vagyok, és Simon halott, nem érdekel hogy lehettem volna talán kevésbé drasztikus. Egy esély volt, kihasználtam, csak Jii élete számított.
- Jill.... én nem ismertem őt, de egyértelmű, hogy kettős élete volt. Talán érdekelte hogy legyen majd egyszer normális élete, de a jelenlegi zűröset nem akarta feladni, még érted sem. Meglehet, számítottál, de... ahogy mondod, nem eléggé. – Az volt a szerencse, hogy amikor érkeztem, inkább verekedés, dulakodás volt, és Jillen azért még többségében volt ruha, talán a vállán, arcán vannak zúzódások, nem pedig egy megkezdett, majd félbeszakadt szexből lett az erőszak. Bár arra ment ki a játék, az egyértelmű. Ha már úgy sikerül, akkor egyrészt fizikailag is szétszakadt volna, ahol a gyógyulás sem egyszerű, többek között nem biztos, hogy lehetne gyereke, másrészt ha megismétlődik, lelkileg kerül olyan szinte maga alá, hogy bent reked egy pszicihátrirán, gyógyszerek rabjaként, megalázva, hogy nem csupán nem kell senkinek, de még meg is tehetik vele, nem először.
- Sajnálom, hogy megint bántott valaki. Hidd el, azért nem ez a természetes, sőt... – Mindez viszont csak közhely, nem is tudom, hogy mire van szüksége, beszélgethetünk, de még annyira friss az élmény, hogy nehéz bármit mondani. Talán annak van jelentősége, hogy miután megmentettem, nem rohanok vissza az életembe. Nem, ennél ő mindig is fontosabb volt, és ha el is távolodtunk egymástól, nem fogok most magára hagyni. Nem vagyok jó ember, ez tény, hajlamos vagyok az önzőségre, de csak mert még nem volt senki, akinek irányába kialakult volna az empátiám, de azért itt igyekszem rendes lenni. Amennyire csak elvárható. Miután hagyom a karjaimban zokogni, felvetem a fürdés lehetőségét, erre rábólintok, felemelem, hogy együtt induljunk ki a fürdőbe. Ott leültetem a kád szélére, és engedem a vizet, amolyan langyosat, hogy ne olvadjon bele, de ne is fagyjon meg. Amíg ott ücsörög, gyorsan eltűntetem a hányást egy felmosóvödörrel, úgy tűnik a szálodában gondolnak az ittas vendégekre is. Visszalépek hát hozzá, és rákérdezek.
- Maradok, ha akarod. – Nyilván nem fogok nyálcsorgatni, csak azért leszek itt, hogy ne legyen rosszul fürdés közben, ráadásul én látom, meg tudom mosni az arcát, a sebeit. Ismerhet, nem olyan vagyok, aki kihasználja a helyzetet. Régen sem volt köztünk semmi, talán egy smárolás igen, az is pusztán az ízéért.

 
A déja vu a saját életemen túl már másét is megkímélte, de ilyen extrém helyzetben még sosem voltam, hogy mindent félre kelljen dobni, átszelni az államokat, hogy egy régi barátot, szinte szeretőt hozzak vissza a halálból. Jillel túl fiatalon találkoztunk, akkor igen pocsék állapotban volt, s talán annak köszönhető, hogy végül nem lettünk egy pár, hiszen annyira nem voltam felszínes, hogy kihasználjam a helyzetét. Megpróbáltam feldobni, összekaparni őt, egy kis lendületet vinni az életébe, majd elsodródtunk egymástól, szinte köszönés nélkül, ő belevetette magát a bulikba, nekem egyre több lett a rohangálós, versenyrejárós program, mégsem hinném, hogy bármelyikünk is haragudott, tudtunk azért adni egymásnak, nem is keveset. Annyit mindenképpen, hogy ha rajtam múlik, ne egy ilyen elmebeteg áldozata legyen.
Ráadásul Jill ha a külsejét nézzük, igazán csinos, szép lány, belsőleg pedig mindig is vágyott arra, hogy kedveljék, elfogadják, sőt hogy talán szeressék is, megint olyanokba fut bele, akik bántani akarják? Valahol logikus, hiszen mindig a rossz akar győzni, mint a mesékben. De nem. Ma nem. Bármennyire is összeomlik attól ami történt, én most itt voltam, hogy új esélyt adjak. Fura, ez olyan, mintha én lennék a jófiú. Jó pedig végképp nem vagyok, fogjuk rá, hogy inkább semleges, viszont hogy nőket nem bántanék, az tuti. Szeretem habzsolni az életet, de az mindig is kimaradt, hogy beletenyereljek mások lelkivilágába, igaz, olykor óhatatlanul megesik. Ám az erőszak, vagy a gyilkosság.. Ez a Simon nem kispályás.
- Nem tudhatod pontosan, hogy mi lakozik a másikban... Lehet, hogy akart téged, hogy minden jobb legyen, de azt, aki volt, mégsem tudta megváltoztatni. – Próbálok tippelgetni, hiszen a hiradóból pár dolog kiderült, és amennyire ki tudtam hámozni, hányattatott gyermekkor, ez igaz, de nem mentség semmire. Fel lehet állni, meg lehet erősödni, lehet azokba az érzésekbe, emberekbe kapaszkodni, amik, akik tudnak segíteni. A megoldás nem az, hogy inni kezdünk, depressziósok leszünk, meg kéjgyilkosok. Itt van ez a szerencsétlen lány, akit mindenért hibáztatni kéne? Ráadásul nem az első a sorban.
- Nem tudom. Számomra még ennyire sem érthető. Minden amit tudok róla, pár órás csak... De hidd el, ha te láttad volna, amit én... nem volt más megoldás... – Rázom meg a fejemet, jobb így. Talán képes lesz egyszer talpraállni, elfogadni, hogy megmenekült, és inkább most, mintha már még jobban beleéli magát mindenbe, és kezdi Simon terrorizálni, megerőszakolni, majd pár év múlva tényleg megölni. Hiszen más kiút nem lett volna, beteg elme volt. Ha pedig mégis megjavult volna, addigra Jillt töri össze teljesen. Amit most tehetek, hogy maradok, és segítek, lelkileg is, ha sikerül. A lány rókázása nem kavar fel engem is, szinte logikus, hogy megtörténik. Arébb húzom őt, majd később hívom a takarítókat. Magamhoz ölelem, és a hagyom, hogy kisírja magát, suttogva próbálok válaszolni. Erős karjaim sosem taszították őt el.
- Sajnálom, hogy magadra hagytalak. Talán túl korán mentem el, nem készültél még fel teljesen. Ez nem a te hibád. Nem hagyhattam, hogy bajod essen, nekem fontos voltál. – Simogatom meg legalább a haját, hátha ettől legalább megnyugszik. Nem tudom, hogy mennyi idő kell ahhoz, hogy kiheverjen egy ilyen sokkot, mert más dolog, hogy meg akarták ölni, de ami még nagyobb megrázkódtatás, hogy ha szerelmes volt, a csalódás... Hogy feleslegesen bízott valakiben, aki nem volt képes azt megfelelően viszonozni.
- Maradok, ameddig akarod. Az én dolgaim ráérnek. Bőven. Szeretnél fürdeni egyet? – Kérdezek rá, mert felőlem aztán maradhatunk itt egymás karjaiban, folytathatjuk a beszélgetést, de hátha érdemes lenne rendbetennie magát, én meg addig a szobát. Sőt, majd nekem sem ártana kissé lemosnom magam, pár helyen még érzem a zúzódásokat.

Amennyire csak tudtam, siettem, nem azon tűnődtem, hogy vajon majd hogy kezeli. Számomra alapértelmezés volt, hogy élni vágyik, és örül, hogy megmenekült. Most mintha össze lenne zuhanva, erre nem gondoltam, nem készültem. Nem tudom, hogy mit mondhatnék. A háttérről alig tudtam valamit. Sejtelmem sem volt, hogy ennyire közel álltak egymáshoz, azt hittem, hogy Jill csak egy a sok áldozat közül, s csak akkor tudatosult minden, amikor már kiderült, hogy egy rövid ideje együtt is laktak. Igaz, ha rövid ideje, akkor talán még nem volt annyira elmélyült a kapcsolat, Jill viszont teljesen ki van akadva. S nem csak azon, hogy meg akarták ismét erőszakolni, vagy hogy megölték volna. Ehhez a Simonhoz köt mindent, ezzel van gondja. Sokkal nehezebb dolgom lesz, mint hittem. Úgy voltam vele, hogy megmentem, táncolok egy keveset a dícsfényben, majd megyek haza. Butaság volt. Gondolhattam volna arra, hogy ha régen megtörtént vele, akkor ismételtem már nem lesz elég annyi, hogy vigasztalgatom egy rövid ideig, aztán buliba fojtjuk a bánatát. Az az igazság, hogy túlzottan pörgős életet élek, nem igazán fejlődött ki bennem az empátia érzése, hiszen sosem kellett a következményekkel számolnom. Teljesen azért nem vagyok érzéketlen, hiszen a második napjaimon roppant óvatos voltam mindig, hogy ne történjen semmi gubanc, még házias is vagyok, hiszen takarítani kell. Mégsem tettem mindent a második nap alapján merőben másképpen, hiszen akkor nem lennék központi személyiség, vagy éppen bajnok. Csak a hibákat köszörültem ki, és néha egyszerűen pihentem. És most valamit kezdeni kéne Jill-el. De vajon mit? Nem tudom, hogy mit érez, orvos sem vagyok. Talán elvinni egy pszichiáterhez? Amikor felvették a vallomását, akkor a rendőrségi szakértő ugyahogy nyugtatgatta, de az nem az igazi. Én vagyok, vagy voltam a barátja, nekem kell lelket önteni belé. Meg kell próbálnom, ez legalább a kötelességem. Annyira mégsem vagyok csak bulizós, adrenalinfüggő, hogy vegyem a kabátomat mondván, hogy én megtettem, ami tőlem telt,a többit már oldja meg ő. Mégis tépelődöm, erre bezzeg nem készít fel az élet.
- Azt hiszem... alaposan félreismerted őt. Nem ismerem a részleteket, hogy milyen kapcsolatban álltatok, de elhiheted, hogy nagyrésze nem volt igaz. – Húzom a számat, próbálok empatikusan, nem bántóan beszélni, érvelni, de nem biztos, hogy most annak van értelme. Végülis a tények magáért beszélnek, Simon valami kéjgyilkos lehetett. Talán valaminek a hatására lett ilyen, lehet, hogy mindig is ez volt nála a pálya. Látom, hogy Jill tökéletesen el van borulva, és azt hiszem erre nincsen jó megoldás. Nem esélyes, hogy csak pár nap alatt jobban lesz. Sőt, vélhetően engem is mindig gyűlölni fog, amikor meglát, az jut majd eszébe, hogy naív volt, én meg legyilkoltam a pasiját. Még annak sem nagyon van értelme, hogy magyarázkodjak, vagy kioktassam, úgysem számít már. Azért meglepődöm azon, amit mond, szerelmes volt? Nabasszus...
- Lehet, hogy szeretett, igen. – Ezt nem tudom elképzelni. Lehet, hogy a bulvár felfújta, viszont én meg a média világában élek, tudom, hogy minek van alapja, és minek nem. Nagyon úgy fest, hogy kettős életet élt. Ha tombolni vágyott, akkor elment, bepiált, felszedett nőket, és ha úgy alakult, megölte őket. Emellé Jill belefért afféle végvárként, akár alibiként, de hogy nem szerette, arra a nyakamat merném tenni. Lehet, hogy a kedvéért meg akart változni, de mint kiderült, előbb-utóbb rövidre zárja ezt a dolgot. Csak Jillt sajnálom az egészben, azért szerelmesnek lenni biztosan jó dolog, én már régen voltam az, tényleg egyedi érzés, és akkor kiderül, hogy valójában egy rohadék gyilkossal osztod meg az ágyadat? Ciki.. Egy fokkal később reagálom le, hogy elindul, lehet, hogy túlzottan eltűnődtem a történteken. Pár pillanat után állok fel én is, hogy utánaisessek, miután kijött a gyomrának tartalma, odagugolok hozzá, és átölelem. Át kell tudnom érezni, megpróbálni segíteni, mindegy, hogy amúgy milyen komolytalan tudok lenni.
- Sss... nem a te hibád. Sajnálom, hogy ezt kellett tennem, de meg akartalak védeni. Nem volt időm terveket gyártani, csak te voltál a fontos. – Hangom nem szemrehányó, nagyon is érthető, hogy mi játszódik le benne, csak azt tehetem hogy egy időre vele maradok, és elszakadok a nascar világától, végülis pénzem bőven van elég, most amúgy is holtszezon van, és felkészülési versenyek. Most itt van rám szükség.

Nem gondoltam volna, hogy a Déja vu egyszer még életet is menthet. Oké, én már meghaltam párszor, és egyszer egy kaszkadőr havert is sikerült így megmenteni, de hogy egy olyat, aki valóban fontos volt egykor, így visszahozok a halálból... Az tényleg különleges dolog. A sok bulizás mellett most az egyszer valóban áldásnak gondolom, azt, ami történt. Meglehet ő most le van sokkolva, de még mindig jobb, mintha meghalt volna. Az éjszakai hiradóban egész kis összeállítást adtak le róla, és bár bőven bírom a vért, amilyen kifordult tagokkal feküdt ott... Nem, biztosan nem lettem volna képes tétlenül nézni, vagy éppen életben hagyni egy ilyen mocskot. Nem tudom, hogy Jillnek milyen volt a kapcsolata vele, annyit kisakkoztam, hogy a pasija volt, de semmi többet. Lényegében megöltem a szerelmét? Szerették egyátalán egymást? Nem, ez a Simon biztosan nem, azokból amit a műsor mutatott, bár bulvár oldalról közelítették meg, de az áldozatait tekintve aligha... Jill viszont már évekkel ezelőtt is egy magányos, szeretetéhes lány volt, aki a vadócsága mögé rejtette az igazi érzelmeit, nekem mint havernak úgy-ahogy megnyílt, csak éppen túl kevés időt töltüttünk huzamosabb ideig egymás mellett, így már nem derült ki, hogy végül sínre került e az élete. Most, hogy itt vagyok ismét vele, hát látszik, hogy újabb zsákutca. Nyomorult tényleg nem ér révbe. Sőt... mintha egyre rosszabb lenne minden.
Nem várok most különösebb reakciót, hálát meg pláne. Nem érti, hogy mi történt, legjobb esetben is semlegesként kezel, nem pedig úgy, hogy én mentettem meg. Pontosan tudom, hogy mi a halálfélelem, amikor csak egy centire vagy attól, hogy mindennek vége legyen. Igaz, én már megszoktam. Jill lehet, hogy most éli át először, így meg kell próbálnom nem túl tárgyilagosnak lenni. Kilépni a komfortzónából, és a barátságosabb oldalamat mutatni, nem a fékevesztett adranalinfüggő szemszögéből előadni, hogy mennyire király érzés volt nem csak megvédeni őt, hanem ez az egész akció, hogy elbánhattam egy ilyen beteggel. Igaz, ez a beteg jó eséllyel a világot jelentette neki.
- Megpróbálom elmagyarázni, nézd el nekem, hogy nem készültem beszéddel. – Ez így is van, nem úgy építettem fel a dolgot, hogy mit fogok mondani, tök mindegy, hogyan, de megmentsem őt, aztán lesz időnk átbeszélni a történteket. Szegény annyira maga alatt van, nyoma sincsen annak a magabiztosságnak, amelyet maga köré szokott húzni. Most törékeny, ölelni való kislány, ám ha abból indulok ki, hogy meg akarták erőszakolni, összeverni, majd megölni, én fordított helyzetben még az érintéstől is irtóznék. Látnia kell, hogy lelkileg ott vagyok, és csakis akkor kezdeményezni még egy ölelést is, ha kimutatja, hogy van rá igénye.
- Minden napom egyszer újrakezdődik. Bármit tehetek ugyanúgy, és el is térhetek. Már meghaltam párszor, ekkor volt esélyem korrigálni. Ahogyan nálad is. Ő... mutatták a tegnapi hiradóban, hogy mint kiderült, többekkel végzett. Nem tudom, hogy mennyire ismerted, de egy szexmániás állat volt, több lányt is megerőszakolt az elmúlt hónapokban. Nem tudom, hogy neked mit adott elő, egy hete valami Arianna nevű csajt hagyott meghalni az árok szélén. – Hallgatok el, és most sötéten nézek magam elé. Tudom, hogy nehéz így, végülis az én gyomrom sem bírja olyan könnyedén a gyilkolást, de ha meg kell tenni, hát ez van. – A világ másik végéről jöttem, nem volt időm megtervezni jobban, hogy mi lesz. Ha csak pár perccel később érek ide, talán már nem is élsz. Én... sajnálom, hogy ezt kellett átélned, és hogy... ha szeretted, én lettem a gyilkosa. De inkább ő, mint te. – Látom, hogy tökéletesen ki van bukva, még sírni sem nagyon tud annyira el van most telve nem csak a gyásztól, amellyel Simont búcsúztatja, lényegében a tökéletesnek hitt életét is búcsúztatja. – Azt hiszem én megértelek, és nem foglak rákényszeríteni olyan érzésekre, amelyek nem belőled születnek. Maradok, ha szeretnéd, ameddig kell. Kiveszek egy szomszéd szobát.

Tegnap mielőtt lefeküdtem volna, még megnéztem a késő esti kiadást is, ahol már kézre is kerítették az illetőt. Nem tudom beazonosítani, hogy most ugyanaz a fickó volt-e, aki annak idején bántotta Jillt. Ellenben az kiderül, hogy az alak nem csak Jillt erőszakolta meg, másokkal is tett ilyesmit az elmúlt hetekben, már körözés alatt is állt, és végül Jill lett az utolsó áldozata, mert a szomszédok bejelentése alapján már estére elkapták a rendőrök, igaz, nem is élte túl a találkozást. Most az én felelősségem volt, hogy Jill se legyen rajta a halállistán. Régen találkoztunk, annyit viszont nem érdemelt a pocsék élete alapján, hogy így végezze. Alig tudtam aludni, egyetlen esélyem volt csak, ezt nem tudtam már ismét újraélni. Most pedig miután elmentek a rendőrök, és javaslatot is tettek, hogy vigyem át egy másik szállodába a lányt, most itt ücsörgünk a Four Seasons egyik lakosztályában, még jó, hogy nem kell figyelnem az árakra, mert elég húzós. Azt akartam hogy lány most éppen a kényelmi dolgokba ne szenvedjen hiányt, bár azt hiszem most éppen ez a legkevesebb, egy patkánylyukban sem lenne boldogabb. Az a négy év már túl rég volt, mégis mintha tegnap lett volna, emlékszem rá, volt idő, amikor pocsékul maga alatt volt, én megtettem, amit lehetett, feldobtam a kedvét, megismertettem a fékevesztett adrenalintól sem mentes bulikkal, ám másféle dobott minket a sors, mielőtt még valami történt is volna. Ráadásul egy lelkileg roncs lányt még én sem akartam kihasználni. Elég szívás, hogy most ismét megtörténik vele. Azaz nem, mert most megakadályoztam, de mintha vonzaná ezeket a beteg állatokat, és már a kísérlet is szinte olyan, mintha megtörtént volna. Nem is tudom, hogy hirtelen mit mondjak, vélhetően az elejétől kell majd kezdenem. Leülök immár a szállodai kanapéra, valahova a közelébe, de sejtem, hogy ilyenkor a testi kontaktus nem lenne túl nyerő, még a végén előlem is sikítva menekül, pedig azon túl, hogy a fejét fogtam, amikor hányt, nem nagyon molesztáltam őt semmivel. Jókat buliztunk együtt, beszélgettünk, azon kevesek közé tartoztam, akivel kötöttségek nélkül el tudott lenni.
- Ha nem teszem, ő öl meg téged. Láttam. Előre láttam. – Sóhajtok fel, megpróbálhatnék készíteni valami forró italt, de az teljesen mindegy, most úgysem tudna semmit leerőltetni a torkán. A magyarázat, amelyet meg kell kapnia, bármennyire is fájdalmas lesz. Talán jobban, mint maga a tény, hogy meg akarták ölni. – Tudod... én a különlegesek közé tartozom, ahogyan úgy láttam, hogy a pasid is egykor. Képes vagyok minden napomat egyszer újraélni. Tegnap megölt téged. Azért jöttem, hogy megmentselek. – Nem akarok most többet rázúdítani, már így is belevágtam a közepébe, nyugodtan eméssze csak, ennél jobban bele kell majd menni a részletekbe, de nyugodtan kérdezzen csak. A holnapi versenyt már le is mondtam, pedig imádom, mert motor GP gyorsulási verseny lesz. Mindegy, most az számít, hogy Jill valahogy megnyugodjon. Ha jól sejtem, nem egy nap lesz az. Maradok, amíg kell, nem hajt semmi sem tovább.