Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
Lassan vége a hétnek és a többség a jövő hétre készül. Tanul, átnézi a jegyzeteit, az utolsó simításokat végzi a házikon. Pff... Engem ez baromira nem érdekel, korán kelő vagyok, holnap reggel még bőven lesz időm befejezni a dolgaimat. Bár soha nem szoktam elmaradni a házikkal, max az anyagot futom majd át megint. Szeretem letudni időben a dolgokat, és így nem kell az egész hétvégémet rászánnom arra, hogy bepótoljam a házikat, amikkel elmaradtam. Vannak olyan bénák, akik ezt csinálják és hát... Vagy szar az átlaguk, vagy nincs hétvégéjük. Mivel a kajáldában nem sokan maradtak, a Társalgók meg tömve vannak, elhatározom, hogy felbaktatok ide a Kupolába és remélem, hogy egy kicsit egyedül tölthetem az este fenn maradó részét. Természetesen nem vagyok antiszociális, szeretek ismerkedni és úgy vélem elég nyitott is vagyok etéren, úgyhogy ha valaki feljön ide (vagy éppen valaki már itt van), nem fogom elküldeni, és hogyha nem zavarom, szívesen csevegek vele. Pláne, hogyha ismerem és jó spanom, vagy valami. De nem hinném, hogy ilyenkor bárki is van idefenn. Gyors egymásutánban hagyom magam mögött a lépcsőket, és kicsit lihegve ugyan, egész gyorsan eljutok a Kupolához. Imádom ezt a helyet. Soha nem szerettem a bezártságot, és itt valahogy úgy érzem, hogy olyan közel van hozzám az égbolt, hogy meg tudnám markolni. Lazán ledobom a vállamról fekete táskámat, lehuppanok a kupola közepére, a fejem alá támasztom a táskámat és a kezeimet, és egy hosszú sóhajt hallatva pislogok felfelé az üvegfalakon túlra, a csillagos égre...
Tényleg nem számítottam rá, hogy nem egyedül leszek és hirtelen nem is tudok mit kezdeni a helyzettel főleg, hogy Jake-kel nem vagyok épp olyan viszonyban, hogy elmeséljem neki a gondjaimat és majd tanácsot adjon, bár a jó ég tudja talán pont azért tudna, mert nem ismer és ezért pártatlanként tudna az egészhez hozzáállni? A jó ég tudja. Miért ilyen bonyolult minden? - Igen, Carrie-Ann. - bólintok egy aprót, hogy tudja inkább a teljes nevemet szeretem, esetleg a Carriet, de az Ann önmagában valahogy olyan, mintha valami hiányozna az egészből, vagy nem is tudom. Az is lehet, hogy csak megszokás kérdése, nem szoktam meg, hogy bárki is így nevezne. Végül csak leülök, amikor úgy fest nem zavarom őt, bár valahogy tény a vigyorhoz nem passzol az, hogy csak elmélkedik. Az ember nem szélesen vigyorogva szokott elmélkedni - Én tényleg elmélkedni jöttem. - halvány mosollyal célzok rá, hogy valószínűleg ő nem e miatt van itt, legalábbis nem igen hiszem el, hogy tényleg erről lenne szó. Halkan sóhajtok egyet, hátra dőlök a padon, nem ülök le a párnák közé, aztán felpillantok kicsit az égre. - Te nem érzed úgy, hogy néha jó lenne csak úgy... kikapcsolni és elfelejteni mindent? - csak úgy kiszalad a számon, nem is rá nézek közben, szinte csak magamnak mondom, ahogyan a csillagokat nézem, csak pillantok múlva esik le, hogy tényleg beszéltem. - Úgy értem... nem is tudom, hogy értem. - bizonytalanul vonom meg a vállamat. Őszintén nem tudom, hogy mit akarok, vagy hogy mitől lenne jobb, vagy jobb lesz-e bármitől is. Mindig újabb kétségek merülnek fel bennem, a helyett, hogy lenne, ami megszűnne és eloszlana.
A kupola alatt, a terem közepén fekszem a táskámon. Ja, hogy vannak párnák is? Nem igazán érdekel. Soha nem voltam az a nagyon kényelmes ember, bőven elalszok egy pléden is. De hát nem hiába, hiszen mégiscsak egy árvaházban nevelkedtem. Ott nem voltak olyan luxus dolgok, mint díszpárna, vagy kanapé. Egy egyszerű, kemény ágy, néhány szék, asztal és örültünk, hogyha egy puha pléddel takartak be minket. Ebben a kastélyban azért elég nagy luxus van, én nem is tudom, hogy Xaviernek mennyi lehet a vagyona, vagy a keresete. Keres egyáltalán? A csillagokat figyelem és ilyen baromságokon agyalok. Lassan a lélegzetem is enyhül, amikor hangokat - lépteket hallok, és egy vékony, ám ismerős hang szólít meg. Felpillantok, majd lassan felülök, és figyelem a lányt. Lazán felhúzott lábaimra könyökölök és elvigyorodom. - Helló! Ann, ugye? Carrie-Ann? - köszöntöm az ismerős szőkét. Láttam már néhányszor itt a suliban, és talán már beszéltem is vele órák előtt, de nem igazán tartozunk egy baráti körbe. Nem baj, elfér itt. - Nem zavarsz, maradj csak. Csak... elmélkedem - vigyorodom el szélesen. Ja, mert én pont olyan vagyok. - Te mi járatban? - érdeklődöm, mert gyanús, hogy a lány azért jött, hogy egyedül legyen. Pech. Le kellene lépnem? Talán...
Otthon, édes otthon, legalábbis egyesek szerint. Én ebben már koránt sem vagyok annyira biztos. Még mindig nem tudom, hogy maradnom kellene, vagy sem, mivel nem sikerült azóta sem összeszedni magamat. Tudom egy év alatt kellett volna, hiszen már sok idő eltelt, de valahogy még most is látom azokat a tekinteteket, még ha nincsenek is ott. Tudom, hogy butaság, de mit tehetnék ellene? Ha hazamegyek akkor sem tudom, hogy mi lesz. Nem mehetek vissza csak úgy a sima sulimba, pont a miatt hagytam ott, mert így legalább nem bukom le a családom előtt sem, de közben meg... Olyan bonyolult ez az egész, annyira jó lenne csak úgy elbujdosni. Talán ezt kellene tennem? Amúgy sem halhatok éhen, gondolom az nálam fizikai képtelenség. Elmehetnék mondjuk egy időre, elszöknék vagy ilyesmi és kész, nem foglalkozva semmivel és senkivel. A gondolataimba mélyedve érkezem meg a kupolába. Az egyik legnyugodtabb hely, ahol könnyű eldönteni, hogy mit tegyen az ember, legalábbis eddig így gondoltam, de most... most minden nehéznek tűnik. Megtorpanok, amikor meglátom, hogy nem vagyok egyedül, de jó eséllyel már nem tudok visszakozni, és megbántani sem akarom Jake-et. Ismerem azért legalábbis látásból, meg a nevét is hallottam már, de ennél jobban nem. - Öhm... szia... bocs, ha zavarlak, én csak... - bizonytalanul nézek az egyik üres padra, nem igazán tudom eldönteni, hogy leüljek-e. Gondolkodni jöttem, de az is lehet, hogy jobban kapok ihletet, ha nem ezen jár folyton az agyam... nem tudom.
A hozzászólást Carrie-Ann Bell összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. 13 Dec. - 20:47-kor.
Lassan vége a hétnek és a többség a jövő hétre készül. Tanul, átnézi a jegyzeteit, az utolsó simításokat végzi a házikon. Pff... Engem ez baromira nem érdekel, korán kelő vagyok, holnap reggel még bőven lesz időm befejezni a dolgaimat. Bár soha nem szoktam elmaradni a házikkal, max az anyagot futom majd át megint. Szeretem letudni időben a dolgokat, és így nem kell az egész hétvégémet rászánnom arra, hogy bepótoljam a házikat, amikkel elmaradtam. Vannak olyan bénák, akik ezt csinálják és hát... Vagy szar az átlaguk, vagy nincs hétvégéjük. Mivel a kajáldában nem sokan maradtak, a Társalgók meg tömve vannak, elhatározom, hogy felbaktatok ide a Kupolába és remélem, hogy egy kicsit egyedül tölthetem az este fenn maradó részét. Természetesen nem vagyok antiszociális, szeretek ismerkedni és úgy vélem elég nyitott is vagyok etéren, úgyhogy ha valaki feljön ide (vagy éppen valaki már itt van), nem fogom elküldeni, és hogyha nem zavarom, szívesen csevegek vele. Pláne, hogyha ismerem és jó spanom, vagy valami. De nem hinném, hogy ilyenkor bárki is van idefenn. Gyors egymásutánban hagyom magam mögött a lépcsőket, és kicsit lihegve ugyan, egész gyorsan eljutok a Kupolához. Imádom ezt a helyet. Soha nem szerettem a bezártságot, és itt valahogy úgy érzem, hogy olyan közel van hozzám az égbolt, hogy meg tudnám markolni. Lazán ledobom a vállamról fekete táskámat, lehuppanok a kupola közepére, a fejem alá támasztom a táskámat és a kezeimet, és egy hosszú sóhajt hallatva pislogok felfelé az üvegfalakon túlra, a csillagos égre...
Kezdőlap 
by 
