Quinn és Susan első találkozása~

Szó se róla, ne biztos, hogy jól járna, ha átvenné a képességem így hirtelen, hiszen én sem tudom még igazán irányítani, neki se hiszem, hogy túl jól menne. Én is tűntem már el nem egyszer csak úgy hirtelen, amire én se számítottam, erre ment rá a legjobb barátom is... szóval, igazán nem ajánlom ezt senkinek. Arról nem is beszélve, hogy még csak nem is hallanám, bár az előnye az lehetne, hogy ha irányítani tudom és eltűnni, akkor én láthatom őt. Szóval végülis... így nem olyan vészes, talán tudnék segíteni neki, hogy újra láthatóvá váljon. A dicsérete határozottan meg lep. Az utóbbi napokban már ő a második, pedig én tényleg nem tartom olyan nagy dolognak azt, amire képes vagyok. Na igen, az önbizalmam nem mondható, hogy túl magasan szárnyalna.
- Köszönöm! Próbálkozom vele, bár nem megy valami könnyen. - azt mondták, hogy majd idővel menni fog, sikerül rendesen kordában tartanom ezt az egészet és én próbálom is elhinni. Legalább az a jó, hogy nem valami pusztító képességem van, mert akkor szó szerint rettegnék még attól is, hogy véletlenül ártok valakinek. Így maximum ráijesztek arra, aki nem vesz észre, ez önmagában még nem annyira vészes. Arra viszont kíváncsian kérdezek rá, hogy ő mire képes. Végülis akik itt vannak, mint okkal kerültek az iskolába, nyíltan beszélhetünk arról, amit tudunk, ez azért jó dolog. Egészen elkerekedik a szemem a válasza hallatán. Ez tök durva! Lényegében akkor bármire képes igaz?
- Hű! Akár az enyémet is le tudnád másolni? - de persze tény és való, hogy e mellett ez veszélyes is, szóval annyira nem biztos, hogy irigyelnem kéne. Ha olyasmit másol le, amit nem tud irányítani... nem, az határozottan rossz lehet. Ha én tartok attól, hogy megijesztek másokat, akkor neki pocsékabb lehet az, ha attól fél, bánt másokat. Együttérző mosollyal pillantok rá újra. Legalább már értem, miért húzta vissza a kezét, ez megnyugtató. Nem azért tette, mert velem van baja, hanem mert nem tudhatta, hogy mire vagyok képes és nem lesz-e veszélyes. Szóval szépen visszahúzom a kacsómat az ölembe, az könyvemet szépen magamhoz szorítom és figyelek a szavaira. Teljesen jogos, hogy nem csak egy képesség vagyunk.
- Én elég messziről, egy kis városból, Lakevillből, Dakotában van. És te? - passzolom vissza a kérdést. Nem tehetek róla, zavarban vagyok ezért a másik kérdés még el sem jut teljesen az agyamig, pedig arra is illene válaszolni. Kell néhány másodperc, mire ténylegesen felfogom azt is. - És még csak pár hete, talán kettő? Annyira nem tartom számon, hát te? - visszakérdezés, igen lehetne valami önálló kérdésem is, de annyira még nem sikerült feloldódnom, ahhoz nekem sokkal több idő kell.

Milyen érdekes a sors, hogy az édesanyja után egy újabb láthatatlan mutánssal hozza össze a sors. Quinn persze nem csak a szem elől képes elrejtőzni, hanem még a fül elől is. Ez a két dolog elég veszélyes kombó lehet, és ezt Susan is végiggondolja egy csöppet ijesztő mosollyal az arcán. Persze kérdéses, hogy ha most megérintené a lányt mennyire sikerülne neki is az uralma alá hajtani a képességeket. Ahogyan a mostani állapotára ügyelve gondoljuk végig a képességmásolást, még az is benne lehet a pakliban, hogy teljesen eltűnik és nem lesz képes kikapcsolni a képességet. Ez pedig azért elég kellemetlen lenne mindkettejük számára.
- Nagyon különleges képességed van, Quinn. Sok sikert az elsajátításához. - mosolyodik el ismét, majd elkezd gondolkodni a lány kérdésén. Vajon csak úgy szimplán mondja azt neki, hogy képességmásolás? Elég bizonytalan még számára ez a képesség, de talán nem lesz baj, ha egy valakinek elmondja. Ki tudja? Talán még a végén segíteni is fog tudni a kifejlesztésében.
- Ha érintkezek egy másik mutánssal, akkor annak teljesen lemásolom a képességét. Addig marad meg, amíg egy másik mutánssal nem érintkezek, és így tovább.. Uralni egyáltalán nem tudom, tehát ezért próbálok elszokni az emberekkel való érintkezéstől. A végén még megölök valakit ezzel.. - néz rá egy kicsit bűnbánóan, ami talán magyarázatot is adhat az előző "kéz visszahúzásra". Azonban a láthatatlansággal nem igazán lehet ölni, tehát gyakorlásnak első osztályú lenne. Viszont ő ezt egy kicsit kihasználásnak tartaná, hogy csak azért másolja le valaki képességét, hogy megpróbálja megtanulni uralni a saját képességét. Nincs használva egy kicsit sokszor a képesség szó..? Na de mindegy is, jobb lenne mindkettejük számára, ha ezt a témát egyelőre hanyagolnák.
- Viszont nem ez a legfontosabb dolog, amit egymásról tudnunk kellene, nem igaz? Honnan jöttél? Mióta vagy itt? - tereli el a szót, amitől egy kicsit talán jobban is kezdi érezni magát. Legközelebb biztosan nem ezzel a kérdéssel fogja kezdeni az ismerkedést.

Tényleg nem akarom megijeszteni szegény lányt. Állatira nem szeretek senkit se megijeszteni, vagy ha bárki fél tőlem, bőven elég volt akkor régen a legjobb barátom szemében azt a mérhetetlen félelmet és értetlenséget látni, ami aztán arra késztette, hogy lelépjen és egyszerűen faképnél hagyjon. Iszonyatosan pocsék érzés volt, ezért elnézést kérő mosollyal nézek a másik lányra, miután feltornászom magam ülő helyzetbe és felveszem a könyvemet is a földről. Jó lenne, ha egy rossz álom hatására azért nem kapcsolna be a képességem, ez azért már finoman szólva is kiborító. Végül aztán csak megtalálja a hangját a másik leányzó, és közelebb lép hozzám. Megrázom a kezét, a magam módján rendkívül visszafogottan és egy apró mosolyt varázsolok az arcomra.
- Szia Susan! Nem akartalak hidd el, csak még nem igazán megy jól ez a dolog. Néha ki-, be kapcsol, elég idegesítő. - magyarázom neki halkan. Nehezen tudom elképzelni, hogy egy hangos tömegben képes lennék bárkivel is kommunikálni. Totál esélytelen, ahhoz határozottan kiabálnom kéne és arra totál képtelen vagyok. A feltett kérdés csak most jut el a tudatomig. A képességemről érdeklődött. Nem tudom, hogy miért fontos ez annyira mindenkinek? Az a másik lány is ezzel kezdett, mintha az lenne a legfontosabb, hogy mit tudunk.
- Láthatatlan, és hallani se lehet olyankor. Elvileg majd talán el tudom különíteni egyszer a kettőt, de még nem megy. És te mit tudsz? - pillantok rá kérdőn, ha már ő is megkérdezte és végülis eleve meg is mutattam neki akaratlanul. A kezét akkor ezek szerint mégsem érem el. Nem vagyok az a típus aki más után nyúl csak azért is. Amikor bizonytalanul visszahúzza, igazán nem értem, hogy miért csinálja. Kérdőn nézek rá, ezzel végképp nem sokat javítunk az amúgy is csekélyke önbizalmon.

Ebben az iskolában tényleg nem minden az, aminek elsőre látszik. Susan először csak egy személyek nélküli szobát látott, ám mint később kiderült egyáltalán nem volt egyedül. A kényelmes fotelből kíváncsi pillantásokat vetett az ajtó felé, hiszen az volt az egyetlen bejárási lehetőség mások számára. A nagy bámulás során annyira elbambult, hogy észre sem vette a kanapén kirajzolódó lányt, így amíg ő meg nem szólalt fel sem tűnt neki a változás. Persze amint meghallotta a lány köszönését összeugrott egy kicsit, és egyszerre a hang irányába fordult. Nem köszönt vissza neki egyszerre, még kellett neki egy kis idő míg felfogta, hogy mi is történhetett az előbb.
- Sz..szia! - áll fel lassan a fotelból, és elindul az idegen lány felé. Előtte pár centivel megállt, kezet nyújtott neki, majd kivarázsolt magából valamiféle bemutatkozást ő is.
- Örvendek Quinn, az én nevem Susan. Az előbb egy kicsit megijesztettél, és még mindig nem igazán értem, hogy mi is történt. Láthatatlan voltál? Vagy talán ideteleportáltál? - kezdi felsorolni a lehetséges képességeit a lánynak, hiszen ő már megszokta azt a családja miatt, hogy valakinek van képessége, így nagyon nem döbbent le miatta. Közben persze teljesen megfeledkezett arról, hogy nem lenne bölcs dolog kezet ráznia egy újabb mutánssal, így elkezdi visszahúzni a kezét, ha csak a lány nem gyorsabb nála és kezet nem ráz vele.

Oké, tudom, hogy nem kéne ilyet csinálni, de őszintén szólva még mindig nem tudom ezt az egészet istenigazából irányítani. Ez most is megmutatkozik, ugyanis konkrétan nem látszom, pedig itt vagyok ám! Kora délután jöttem le a társalgóba, és feltettem valami kellemesen lassú dallamot, amire elkezdtem olvasni végigfekve a kanapén. A végeredménye az egésznek az lett, hogy a könyv most a földön hever a kanapé mellett, én pedig szimplán elaludtam, és mivel álmomban előjött valami kellemetlen rémkép, a szokásos eltűnök és senki sem lát és hall dolgokról, egyszerűen köddé váltam. Annak ellenére, hogy tényleg itt vagyok a kanapén, itt fekszem, de nem látszik belőlem semmi, csak hogy kissé be van süppedve alattam az anyag, de ha valaki erre nem figyel direkt, akkor tuti, hogy egyáltalán nem fogja kiszúrni. Csak akkor térek magamhoz, amikor eljut az agyamig a hang, azaz valaki van itt és megszólalt. De mintha nem is venné észre, hogy én is itt vagyok, ez létezik? Az a helyzet, hogy nálam ez nem úgy megy, hogy felemelem a kezem és nem látom, mert hát én látom. Becsukom a szemem és koncentrálok, amire végül csak sikerül megjelenni.
- Öhm... szia! - tornászom feljebb magam, hogy ülő helyzetbe kerüljek. Nem akarom megijeszteni, de bőven van rá esély, hogy sikerülni fog. Bárki megijedne, ha hirtelen a semmiből előtűnik valaki, és hát én tényleg szó szerint a semmiből tűntem elő. Megvárom, amíg sikerül neki lereagálni a helyzetet, magyarul amíg magához tér a kezdeti sokk után, és csak aztán szólalok meg megint.
- Quinn vagyok és nem akartalak megijeszteni, csak elaludtam és hát... nem mindig megy ez a dolog úgy istenigazából. - magyarázom a magam módján kissé zavarosan. Tényleg nem tudom még normálisan irányítani a képességemet, van olyan része, amit azt hiszem soha nem is fogok tudni, talán egy részét majd idővel igen, legalábbis nagyon remélem.

Még csak egy-két napja bolyong az iskolai falai között, de máris jobban érzi magát, mint a családi kúria unott és nemesi közegében. Bár ismerkednie még nem igazán sikerült, azért feltalálja magát, hiszen eddig is egyedül kellett boldogulnia ilyen téren. Azért persze benne él a remény, hogy sikerül összefutnia egy olyan fiúval, vagy lánnyal akivel képes lesz megtalálni a közös hangot, és végre szerezhet magának egy úgynevezett "barátot", akinek kinyithatja a szívét, és az is ugyanúgy megnyílik Susan felé. Ez viszont egyelőre csak egy cél, egy ábránd, egy álom marad.. de remélhetőleg nem örökké. Mivel a hálószoba azért mégis csak unalmas lesz egy kis idő után, és ismerkedni sem nagyon tud a párnájába burkolózva, így kilépett a szobája ajtaján és megcélozta a második emeleti társalgót annak reményében, hogy összefut valakivel, aki nem harapja le az első pillanatban már a fejét. Hát a feje egyelőre még a helyén maradt, ugyanis a társalgóban egy lélek se volt.
- Ilyen az én szerencsém.. - mosolyodik el, majd elindul egy kiszemelt fotel felé és lehelyezi kecses hátsóját. Úgy dönt, hogy itt marad még egy kis ideig, hiszen sok diákja van ennek az iskolának, az lehetetlen, hogy ne fusson össze egy darabbal se. Meredten elkezdi bámulni a társalgó bejáratát, hogy ha esetleg erre tévedne valaki, azt egyből letudja "támadni".

Tárgy: Re: Quinn és Susan első találkozása~

» Susan Brooks
» Ethan és Quinn
» Dolan és Quinn
» Merci&Quinn
» Quinn@Zoey