we fight for the change to change the world
heroes of xmen: reunion



welcome





Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?

Az oldal alapítása:
2013. szeptember

(A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
chatbox





promónk






Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)

last posts





Kerti lugas (fürdő előtér)
Második emeleti társalgó (valós idejű játéktér) Icon_minitimeby Nikola Tesla
Szer. 29 Aug. - 15:32

Maszkabálba menni jó! :)
Második emeleti társalgó (valós idejű játéktér) Icon_minitimeby Emma Frost
Szomb. 9 Jún. - 21:36

Dallas-i kikapcsolódás
Második emeleti társalgó (valós idejű játéktér) Icon_minitimeby Nathan Jones
Csüt. 7 Jún. - 15:21

Konyha
Második emeleti társalgó (valós idejű játéktér) Icon_minitimeby Jean Grey
Szomb. 28 Ápr. - 17:19

Új fiú a láthatáron :)
Második emeleti társalgó (valós idejű játéktér) Icon_minitimeby Emma Frost
Vas. 15 Ápr. - 13:03

Folyosók
Második emeleti társalgó (valós idejű játéktér) Icon_minitimeby Jean Grey
Szer. 21 Márc. - 17:51

Faye & Jamie - Végre együtt!
Második emeleti társalgó (valós idejű játéktér) Icon_minitimeby Faye Adler-Barlow
Csüt. 1 Márc. - 11:05

Sürgősségi ügy
Második emeleti társalgó (valós idejű játéktér) Icon_minitimeby Mesélő
Szomb. 17 Feb. - 15:27

Aiden, Hope and Amber - Újabb tervezgetés
Második emeleti társalgó (valós idejű játéktér) Icon_minitimeby Aiden Hamilton
Szomb. 30 Dec. - 19:57

Top posting users this month
No user
i'm here





Jelenleg 11 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 11 vendég :: 1 Bot

Nincs

A legtöbb felhasználó (56 fő) Vas. 6 Szept. - 22:27-kor volt itt.

Megosztás
 

 Második emeleti társalgó (valós idejű játéktér)

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 

Dominique R. Beaulieu
mutant and proud

Dominique R. Beaulieu
független
loneliness is a gun
Play By : Emily VanCamp
Hozzászólások száma : 356
Kor : 26



TémanyitásTárgy: Re: Második emeleti társalgó (valós idejű játéktér)   Második emeleti társalgó (valós idejű játéktér) Icon_minitimeSzer. 28 Május - 20:13



Sebastian & Nique




♬ Goodbye ♬

- Ettől nem vagy rossz ember. Az önzés természetes velejárója a világnak. Ki az a balga lélek, aki valamit csak azért cselekszik meg, hogy neki ne legyen jó? Nem születtünk Teréz anyának, emiatt felesleges ostoroznod magad. - közlöm vele kedvesen. Persze nyilvánvalóan mást mondanék, hogyha tudnék akár egyetlen történetet is, amely töltekezik az önzéséből. Hát még, ha a képességét ismerném! Valószínűleg a föld alá süllyednék szégyenemben, mert ilyen felvezető után szinte biztos lennék benne, hogy használta rajtam az erejét. De amit nem tudunk az nem fáj, szokták volt mondani, szóval csak azt tudom valóságalapnak tekinteni, amit most tudok róla. S az alapján komolyan nem hiszem, hogy rossz ember lenne. Sőt! Aki tényleg romlott, az általában azt hiszi magáról, hogy mindent jól csinál, s nem létezik a lelkiismerete. Akinek meg nincs lelkiismerete, az nem zuhan meg semmitől. Márpedig Sebastian felől egyértelműen azt érzem, hogy nincsen a topon, már ami érzelmi pozitív skáláját illeti. S ez is engem és a róla alkotott elméletemet támasztja alá.
- Nekem senki nem mondhatja már meg, hogy mit tegyek! - húzom ki magam dacosan. Egyszerre telek meg biztatással, makacssággal és szomorúsággal, s minden ilyesmi más dologból fakad. Dacos vagyok, mert kamasz a lelkem. Makacs, mert mindig szerettem azokat a nőket, akik ilyenek, s szépen lassan engem is ilyenné formált az élet. S szomorú, mert a már-ban benne van az, hogy apám elmondhatta volna, neki elfogadtam volna az akaratát. De őt elveszítettem, s így elveszítettem azt a gondolatot is, hogy befolyásolható akarok lenni. Ha valakiről én úgy gondolom, hogy nem szeretném elkerülni, akkor azt nem kerülöm el. Ha pedig nagyon erőszakoskodnának, s tiltanának tőle, még inkább vonzana. Vonzás.. érdekes dolog ez.
Megrettenek attól, amit kér. Ösztönösen húzódom el tőle, s hevesen megrázom a fejemet. Nem akarok róla beszélni, nem akarom elmondani neki azt, hogy mi tett ilyenné, amilyen most vagyok. Nem azért, mert nem bíznék benne – valamiért teszem, bár talán semmi okom rá – egyszerűen csak azért, mert az éjszaka közepén járunk, s ha most Étienneről beszélnék, akkor megint belesodornám magam a múltba, s borítékolhatnám azt is, hogy verejtékben úszva és sikoltozva ébredek, megint. Sylvie már teljesen ki lehet tőlem akadva, nem akarom újra ezzel zavarni meg a nyugalmát.
- Most nem. - szólok, s ebben benne van az elutasítás mellett némi odázás is. Elvégre nem örökre mondok nemet, s ha van egy kis radarja, akkor megértheti.
Felkelek mellőle, majd mielőtt megfordulnék, hogy távozzam köreiből, még hirtelen ötlettől vezérelve lehajolok és egy piszit nyomok az arcára. Ezzel próbálok enyhíteni a bűntudatomon, mely egyértelműen azt súgja, hogy el kellett volna neki mondanom. De nem teszem, s talán ezzel veszítem el a bizalmát – ha ugyan volt benne ilyesmi irányomba – örökre.
- Későre jár, ideje mennem! Szebb éjt, Sebastian! - köszönök el tőle, majd sebesen elnyel a folyosó. Sitve szedem a lábamat a szobámba, sietek, nehogy meggondoljam magam, s visszatérjek a társalgóba. Kicsit sem vetne rám jó fényt a határozatlanság, azt hiszem.

//Köszönöm a játékot! I love you//



[/color]
Vissza az elejére Go down

Sebastian Carlson
mutant and proud

Sebastian Carlson
független
loneliness is a gun
Play By : Andrew Garfield
Hozzászólások száma : 237
Kor : 31



TémanyitásTárgy: Re: Második emeleti társalgó (valós idejű játéktér)   Második emeleti társalgó (valós idejű játéktér) Icon_minitimeKedd 27 Május - 21:56

Nique & Seb  





Elveszünk egymás ölelésében, én pedig csapongok azon gondolatok között, hogy ő egyfajta kárpótlás számomra, viszont meg sem érdemlem, hogy átöleljen, arról biztosítson, hogy minden rendben lesz. A jót tett helyébe ezúttal teljesen máshogyan működik. Világéletemben lazán kezeltem az érzelmeket, bántottam meg másokat, mint ahogy most őt is, és amikor a dolog visszaüt, ő most mégis itt van, hogy csökkentse a kínt. Bár tudnám, hogy miért teszi. Senkit nem érdekeltem eddig úgy igazán, önmagamért. Vagy felesleges most ezt is túlgondolni? Legyek olyan, mint eddig? Macsó? Húzzam le a bugyiját? Vigyem az ágyamba, hogy másnap a nevére sem emlékezzek...? Egyszerűen képtelen vagyok erre. Egyszerre látom benne a megmentőt, akitől talán holnap máshogyan ébredek, és az igazi nőt is, akinek nem tudnék álszent hazugságokat búgni a fülébe. Még mindig nem tudom, mi rejlik az ingerlő ruha alatt, pedig régesrég megnézhettem volna, a tudásom adott. De nem, hadd maradjon mindez titokban. Túlságosan ártatlan, törékeny ahhoz, hogy pont én rontsam el. Szóljon mindez arról, hogy meghallgatjuk egymást, holnaptól pedig még ennyire sem leszek megértő. Úgy látszik azoknak éri meg, akik közönbösek a világra, a divatra, nem alkalmazkodnak, hanem kegyetlenek mindenkivel. Akkor nem érheti őket bántódás. Felveszem a szüleimmel a harcot. Átveszem a cégüket, költöm a pénzüket, és ezentúl még jobb csajokkal fogok randizni. Mégis.. az ölelésében mindez annyira távolinak tűnik.
- Én nem vagyok jó ember... Azt teszem, amit helyesnek érzek, holott még magamnak is hazudok. Azért teszek mindent, mert nekem jobb attól. – Végigsimít az arcomon, nekem pedig kedvem lenne visszarántani őt, hogy el se engedjem, mégsem teszem, és már csak a fájdalmas hiány marad. Hozzá fogok szokni. Erről fog szólni az életem. Magamat, és másokat is bűntetek. Ha kitaszítottak, az egész világot a saját dugájába döntöm. Pokol lesz mindenkinek, aki ismer majd. Bólintok a szavaira. Külseje alapján valójában fiatalnak néz ki, mégis érték már olyan ingerek, amelyek felnőtté tették. Igazat mondd, nem másztunk bele még annyira egymás lelkébe, hogy nyoma maradjon. Remélem. A kötődés már nem az én asztalom. Alice távozása mindent eltiport.
- Köszönöm. – Megértő velem, talán majd egyszer jobban meg tudjuk annyira ismerni egymást, ha akkor még nem gyűlöl túlzottan. Ez az este kellő alapozása annak, hogy a régi Sebastian csak bemelegítés volt. Ha azt hitték, hogy rossz vagyok, akkor tévedtek. Az még csak most kezdődik. A lányokon átvilágító röntgen pusztán egy kamaszfiú játékszere volt. A képességem már továbbfejlődött, az égető sugarak nem fognak kímélni senkit, aki az utamba áll. Mert biztosan lesznek majd ilyen balgák. Elfogadja a kezemet, belesimul, így együtt megyünk a kandallóhoz vissza, amelynél az elején oly ellenségesen cívódtunk. A hangnemünk csitult kissé, de megmaradtunk a pálya ellentétes oldalain. Kemény ez így, de mielőtt mindent lezárok, próbálok a szeretek apró morzsáiba, törékeny szálaiba kapaszkodni. Illúzió, hiszen csak unatkozik, mégis, amit most kapok, talán egész életem végéig ki kell majd, hogy tartson. Már természetes a mozdulat, ahogy átölelem. Hozzámsimul, míg ujjaim szelíd táncot járnak a hátán, hogy a tarkóján folytassák, végül a finom metszésű állok állapodnak meg. Nem nézek oldalra, csak a tüzet bámulom. Mindössze csak jó összebújni, együtt lélegezni, már ha annak lehet nevezni a felszakadó sóhajaimat. Semmi köze nincsen a vágyhoz, vagy az izgalomhoz, csakis a saját önzésemhez, amelytől el akarok szakadni. Talán ideje lenne, ha nem rólam beszélnénk. Róla csak annyit tudok, hogy angyali teremtmény, aki imád nyelvet öltögetni, és kitűnően főz.
- Azt, hogy csak önmagát szereti, és messzire kerüld el. – Vonom meg a vállamat, hiszen oldalt fordul, én pedig rávonom a tekintetemet. Közelebb hajolok, mint ahogyan ő tette az első ölelésünknél a konyhában. Mi az, ami ennyire különleges benne? A szépsége aligha. Vonzza a tekintetet, ez nem kétséges. A kedvesség is lehet általános. Talán valami mutáns képesség lehet, amely ezt olyan eleggyé gyúrja, amit le kell ráznom magamról. Mégis ismét ott tartunk, hogy alig ismerjük egymást, mégis elmerülünk egymás pillantásában. A szerelemben sosem hittem, nem most fogok elkezdeni. De létezik az, hogy valaki megértse azt, hogy milyenek is vagyunk valójában? Félretolva az öszes felvett szokást, ami a példaképeinkből táplálkozik? Létezik, hogy ez a fiatal kislány sokkal érettebb, még akár Alice-nél is, aki mellett felnőttem...?
- Mondd el.. – Unszolom. Érzem, tudom, hogy van valami titka. Nem azt illetően ahogy rám néz, hanem amitől ő ilyen. Mi volt az a pont az életében, ami miatt ő ilyen lett? Ez érdekel kizárólag. Semmi más. Ismét önző vagyok. Én nem beszéltem róla. Tőle mégis követelem....



Vissza az elejére Go down

Dominique R. Beaulieu
mutant and proud

Dominique R. Beaulieu
független
loneliness is a gun
Play By : Emily VanCamp
Hozzászólások száma : 356
Kor : 26



TémanyitásTárgy: Re: Második emeleti társalgó (valós idejű játéktér)   Második emeleti társalgó (valós idejű játéktér) Icon_minitimeHétf. 26 Május - 22:52



Sebastian & Nique




♬ So shine bright, tonight you and I
We’re beautiful like diamonds in the sky
Eye to eye, so alive
We’re beautiful like diamonds in the sky ♬

Olvastam régen egy verset, s valamiért a pillanat felidézi bennem a sorokat. Egy kis ország szülötte vetette papírra a sorokat, s bár a mű címe nem égett emlékezetembe, ahogy a szerző furcsa, idegen nyelvű neve sem, a sorok kitörölhetetlenül égtek elmém papíruszára.
„Én nem tudom mi ez, de jó nagyon, Elrévedezni némely szavadon, mint alkonyég felhőjén, mely ragyog, És rajta túl derengő csillagok.”
A versnek olyan igazsága van bennem, melyet az ölelésre kivetítve teljes mértékben magamévá teszek. Fogalmam sincs róla, hogy miért tűnik ilyen természetesnek ez az egész, hogy mi húz egyre közelebb Sebastianhoz, s mi az, ami nem taszít el tőle fényévnyi távolságra. Illetőleg, hogy pontosabban fogalmazzak lelkem naplójában: mi az, ami őt nem taszítja el tőlem? Hiszen nem voltam kedves vele. Belemásztam a lelkébe, mert azt hittem, hogy vicces vagyok. Úgy gondoltam, hogy mindent megtehetek és mindent közölhetek, amit csak akarok, s hogy mekkorát tévedtem, arra csak utálattal átitatott szavai voltak a bizonyítékaim. Volt hát miért elnézést kérnem, s ehhez továbbra is tartom magam, ölelése, hátamat cirógató tenyere nem odázza el a felelősségtudatot bennem.
- Miért ne? – rökönyödöm meg a visszakérdezésén. Értetlenül csillanó tekintettel nézek fel rá, megütközésemnek még komolyba forduló arckifejezésem is nonverbális hangot ad.
Nem tudom, hogy mire fel tette fel azt a kérdést, amit. Én nem ismerem őt, nem gondolhatom hát rossznak, s aki nem rossz, azzal én miért ne lennék jó? Teljesen természetes számomra, hogy igyekszem pozitív érzéseket táplálni iránta, elvégre a közöny nem az én asztalom. Francia vagyok, enyém a gyűlölet és a szeretet, de soha nem a rideg semmilyenség. S a srácot, akivel ölelkezni a második emeleti konyhában olyan természetes, akár csak levegőt venni.. nos őt nem gyűlölöm. Miért is tenném? Hisz nem ártott nekem.
- A bocsánatkérés nem rászorulás kérdése. Az vagy ösztönösen jön elő valakiből, s akkor mellékes a helyzet, úgyis kimondja, vagy pedig mesterkélten ülnek ajkaira a szavak, s akkor pedig felesleges kimondania. – vonom meg a vállamat. Mielőtt ellépnék tőle, még finoman végigsimítok arcán. Épp csak, mintha egy pille rezegtetné a szárnyait.
- talán azért vagyok kedves veled, mert még nem ismerlek, s te is ezért nem menekülsz el előlem. De azt gondolom, hogy ennek az estének ez a szépsége. Nem érdemes hát a sok miérttel elrontani.
Talán túl bölcs vagyok egy tizenhat éveshez képest. Még ha majdnem tizenhét is leszek, nem éltem annyit, hogy mindezen felnőttes világot magamba szívhassam. De mégis ilyenné neveltek az évek, s az, hogy egész életemben egyetlen társaságom egy felnőtt férfi volt. Meg aztán.. az árvaságba mindenki beleöregszik egy kicsit.
- Megértem. A te dolgod, te döntöd el, hogy mikor és kinek mondod el. – szólok kedvesen, hangomból messze elűzve az esetlegesen félreérthető hullámokat. Egyáltalán nem neheztelek rá azért, mert nem mondta el a problémáját. Lassan kezdem megtanulni, hogy nem olyan nyitott az egész világ, amilyen én vagyok, s bár keserű pirulaként, de azt is lenyelem néhanap, hogy a világnak van igaza és nem nekem.
Felém lép, de nem észlelem. Túlzottan lefoglal az, hogy megpróbáljak újra könnyednek látszani, súlytalannak és bánatmentesnek, mint egy tollpihe. Mint az a fehér kis csoda, melyet a szél oly könnyedén kap hátára, s mely olyan szépen táncol a legnagyobb viharban is.
Meglep azzal, hogy invitál, de nem jut eszembe tiltakozni. Nincsen rá okom. Hagyom, hogy kezem az övébe csússzon, s bármilyen nevetséges és perverz is a gondolat, most mégis újra gyereknek érzem magam. Olyan kislánynak, akit apja vezet ki a játszótérre, hogy lufit vásároljon neki és megtanítsa arra, milyen is a világ. Valahogy ez a biztonság jelentése számomra. És Sebastian mellett most biztonságban érzem magam. Mégis nehéz bevallanom, hogy nem azért, mert apámat látom benne, hanem azért, aki és ami ő maga. Higgyen bármit magáról, engem nem érdekel. Vagyis de, érdekel. Csak nem fog változtatni a véleményemen, hiszen én a tapasztalás és nem az ítélet híve vagyok.
Engedem, hogy közelebb húzzon, puhán omlok karjaiba, egyáltalán nem gondolva azt, hogy ez másnak is látszhat annál, mint ami. Számomra az érintések természetesek, nem rettegek tőlük és nem gondolom túl őket. Nem tudom mi a szerelem, hát nem is rettegek attól, hogy netán majd azt hiszi, hogy romantikus rajongásból bújok hozzá ilyen kedvesen. Hihetné, de nem lenne igaza. Sok fogalmam nincs a romantikáról, de ami van, az sem hisz abban, mely érzelmi töltet első látásra születhet. Szemem van, képes vagyok megállapítani, hogy Sebastian igenis közel áll az ízlésemhez, de ez önmagában nem ok arra, hogy azt higgyem: szerelmes vagyok. Sőt, az sem jut eszembe jelen helyzetben, hogy lehetnék-e. Élek a mának. A többi egyáltalán nem érdekel. Szerintem csak úgy lehet élni, ha meglátod a pillanat szépségét és a jövővel nem foglalkozol. Még a lehetőségét is elveted.
- Mégis mit mondanának rólad? A szemétláda elég tág kifejezés.. – kérdezem kíváncsian, kissé oldalasan fordulva, ezzel ugyan kiemelkedve az ölelésből, de inkább Sebastianra nézve, teremtve így bensőségesebb kontaktust kettőnk között. A szem ugyanis a lélek tükre, s hogyha láthatja mindazt, mely csillanás tekintetemben megjelenik, akkor megismerheti a lelkemet is. Mint ahogyan én is az övét. Persze ettől még lehet, hogy tévedünk. De az jelen pillanatban oly' lényegtelen!


Vissza az elejére Go down

Sebastian Carlson
mutant and proud

Sebastian Carlson
független
loneliness is a gun
Play By : Andrew Garfield
Hozzászólások száma : 237
Kor : 31



TémanyitásTárgy: Re: Második emeleti társalgó (valós idejű játéktér)   Második emeleti társalgó (valós idejű játéktér) Icon_minitimeHétf. 26 Május - 22:21

Nique & Seb  




Here with me

Egybeforrunk az ölelésben. Igen, most már egyértelműen azt érzem, hogy mintha valami kárpótlás ő ma számomra. Valaki, aki feldob, valaki, akin levezethetem a haragomat, mégis meghallgat, és átölel. És miért teszi? Ártok neki, eltaszítom magamtól. Nem is ismer, mégis önzetlenül teszi, akár egy angyal. Mellém szállt, láthatatlanul, a vállamra teszi a kezét, és arról biztosít, hogy minden rendben lesz. A valóságban nagyon is látható, és ölelére nyújtja a kezét, amiben akár megnyílni is kedvem támadna, hogy megjelenjenek a könnyeim, mint amit nála látok csillogni. De nem... Egyszerűen nem megy. Az ölelés ellenére sem tudok mosolyogni, érezni sem. Valami kiveszett belőlem. Valami meghalt. Talán már nagyon régen, és csak most döbbenek rá, hogy ez eddig nem is tudatosult. Azt hittem, hogy mennyire jó fej, nagyvilági srác vagyok, közben pedig éppen azt tettem, amit a családom velem. Lekezeltem másokat, hogy aztán nélkülözhető porszemként lépjek át rajtuk. És most mégis itt van valaki, aki félresöpör minket. Akit nem érdekel az, hogy mi vagyok. Csak itt van... Velem. Teljesen más ez, mint amit másokkal átéltem. Alig beszéltem bárkivel is arról, ami igazán foglalkoztat. Shanánal igen, de oly rövid ideig tartott, magam sem tudom, hogy miért nem jutottunk tovább. A külső vonzalom ellenére talán mások voltunk. Vagy nagyon hasonlóak, hogy állandóan egymásnak feszüljünk. Még csak azt sem mondhatnám, hogy rég volt.
- Ez mind te vagy, igen. De miért értem? – A simogatás mellett finom erőszakkal ölelem át a derekát is, hogy érezze, nem csak a fizikai közelsége esik jól, lelkileg valahogy betalált. Nem voltam még szerelmes, azt hiszem a mélyebb megnyilvánulások nem nekem valók. Alice után sóvárogtam, és ő is átlépett rajtam. A csalódások mestere vagyok már, egy csöppnyi boldogság után is szomjazva vágyom. A csipkelődését is törődésnek fogom fel, bármennyire is le akartam rázni magamról. Átérzem, amit sugall, mintha régi barátokként találkoznánk. Mégis csak két idegen vagyunk, talán hasonló háttérrel. Elveszettek, amin nem lehet túllépni pár pillanatnyi összeborulással. Felpillant rám, én pedig le rá. Végigsiklik a tekintetem a tincsein, a fülén, az ajkain, és végül azonban a sötét szemekben nem is magamat látom, hanem azt a ragyogó csillogást, amely az egész lényét bearanyozza. Közeledik az arcom felé, mindez olyan természetes, én mégsem teszem. Nem hiszem, hogy ő még tehetne valamit értem. Alig lehet köztünk korkülönbség, de nem fogok senkit terhelni a nyűgömmel. Sem kihasználni. Egy csók csak tűzoltás lenne, gondűző, és ezúttal máshogy döntök. Talán itt az ideje felnőni. Amikor már magamon érzem a lehelletét, akkor lazítok csak az ölelésen, hogy elengedjem.
- Én is mondhatnám, hogy sajnálom, csak éppen... Nem hiszem, hogy pont az én bocsánatkérésemre lennél rászorulva. – Lépek arrébb. A hátán a simogatásom még egy ösztönönös mozdulat, de közben abban is belegondoltam, hogy rosszul érin, hogy neki kell sajnálnia. A helyzetet, és engem is. Régen rossz az már, hogy lelkiismeretfurdalást keltek. Apuciék gazdag, örökös fia másokat használ ki, másoknak okoz dilemmákat. De eddig ezt miért nem gondoltam így. Niqué miért jött be ebbe a társalgóba? Miért kell ennyire kiállhatatlanul kedvesnek lennie velem...? Miért nem vágja a pofámba, hogy egy szar alak vagyok? Jogos lenne. Inkább eszek, és dicsérem a főztjét, ezzel legalább igazat szólok. Legalább itt ki tudom mutatni, amit valójában érzek, és tele hassal fogok tudni lefeküdni. Alvás kétlem, hogy lesz belőle, annyi mindent kell átgondolnom, de hiába próbálom gondolatban a sorsomat szidni, mert még úgy is, hogy nem nézek a szőkeségre, nem tudom elűzni a gondolataimból az angyal hittől csillogó tekintetét. Már a vége felé járok, amikor az az egy szó megüti a fülemet, mégsem rólam beszél. Egy cseppnyi empátia nem szokott belém szorulni, de ez az éj más. Az antennáim az önsajnálat miatt komoly radarral kiegészülve jelzik, mire is kell odafigyelni. A könnyeit észreveszem, és kelletlenül tolom el magamtól a villát. Nem tudok mit kezdeni a helyzettel.
- Nem megy... most még ez túl friss... Csak... - Rázom meg a fejemet, és miután megittam a kakaóm maradékát, gondolok egyet, és úgy döntök, nem távozom, mert akkor az mindennek a lezárása lenne. Kissé intim a mozdulat, de visszalépek hozzá, és csak finom mosolyt megeresztve reagálom le a válaszát, rákulcsolom ujjaimat az övére, hogy kézenfogjam.
- Gyere... – Megvárom, hogy leteszi a tányért, és megindulok vele vissza a kandallóhoz. Ha engedi persze. Ha nem, akkor erőszakoskodás nélkül engedem el, az ő döntése, hogy mit is teszünk legközelebb. Ellenben ha igen, akkor karosszékek elé roskadok le vele, hagyom, hogy a tenyere az enyémbe simuljon, és bár egy ölelés még nem szól feltétlenül kötődéshöz, most én teszem meg a kezdeményezést, átkarolva őt magamhoz vonom, hogy nézzük együtt a tüzet.
- Nem vagyok olyan... akitől neked kell bocsánatot kérned. Ha megkérdeznéd azokat, akiknek velem volt dolga, egy igazi szemétládáról kapnál képet... – Kezdek bele zordan, bár még magam sem tudom, hogy lesz-e folytatás.



Vissza az elejére Go down

Dominique R. Beaulieu
mutant and proud

Dominique R. Beaulieu
független
loneliness is a gun
Play By : Emily VanCamp
Hozzászólások száma : 356
Kor : 26



TémanyitásTárgy: Re: Második emeleti társalgó (valós idejű játéktér)   Második emeleti társalgó (valós idejű játéktér) Icon_minitimeVas. 25 Május - 23:03



Sebastian & Nique




♬ Itt, ahol már szerethettem, de akár gyűlölhettem is,
a jó és a rossz árnyékában egyaránt..
Itt kell tudnom teljesíteni! ♬

De, van miért. Nagyon is van miért, rengeteg okból kifolyólag van. Olyan okokból, melyek egy részével nagyon is tisztában vagyok, de melyek nagyobbik részét még előttem is homály fedi. S meg kell mondjam, hogy ezt a homályt nem akarom eltávolítani. Abban hiszek, hogy nem kell mindent tudjak, nem kell mindent értenem. Egyszerűen meg kell élnem a pillanatokat. S ha az adott idő azt kívánja, hogy magamba forduljak és elnézést kérjek valakitől, akivel nem viselkedtem megfelelően: hát megteszem. Mert így tartom tisztességesnek. S tisztesség nélkül szerintem élni sem lehet.
Meglepődöm, hogy milyen szinten együtt él velem az ölelésben. Ám legfőképpen mégis az lep meg, hogy mennyire természetesnek tűnik ez az egész. Hogy milyen más az, ahogyan most megnyilvánul. S bár tudom, hogy zavarban kéne lennem, mégsem vagyok.
Úgy simulok hozzá, mintha nem ez lenne közöttünk az első ölelés, hanem mintha erre születtünk volna. Nem keresek értelmet a mozdulatban, ahogyan érzelmeket sem. Egyszerűen csak hagyom, hogy megtörténjen velem, velünk, s közben a szavait valahonnan nagyon messziről, a lelki horizonton túlról érzékelem.
- Ez vagyok én! – súgom mellkasába fúlva. Nem magyarázom, hogy mire gondolok, értheti úgy, ahogyan ő akarja. Én vagyok az ölelés, a közvetlenség, az alulszocializáltság.. az a lány, aki egyszerre csipkelődő és megbánó, aki ugyanabban az időben akar gyűlölni és szeretni, s aki már rég nem tudja, hogy hol hagyta egykori önmagát. Itt, itt kell megtanulnom élni, úgy, ahogyan az itteni lét hozza elő belőlem a dolgokat. És a Sebastiannal töltött idő, s a megjegyzése igenis a bocsánatkérésemmel lett csurig tele.
Felemelem a fejemet, tekintetemmel az övét keresem. Magasabb nálam, fel kell hát nézzek, s mivel közben nem távolodom el az ölelésből, elég közel kerülnek arcom bizonyos részei az övéihez. A magasságából adódik ez, nem abból, hogy direkt közeledni próbálnék.
Ártatlan vagyok. Az a lány, akinek soha nem volt része abban, hogy egy ellenkező nemű vonzódjon hozzá, ekképpen fogalmam sincs róla, hogy mik azok a dolgok, amiket nem szabad meglépni. Abban, ahogy felpillantok rá, arcomat az övéhez közelítve, számomra nincsen semmi egyéb jelentéstartalom. Csak nézés, olyan, ami elkövetkező szavaimat, s az ölelés megszakítását előzi meg.
- Ha kellemetlenül érintettek a szavaim, akkor rosszat tettem. Teljesen mindegy, hogy mik voltak a szándékaim. Megbántottalak, s nem vagyok az, aki szeret belegázolni mások lelkébe. Ezért kértem bocsánatot.. – simogatom leheletemmel arcát, finoman táncoltatva szavaimat a bőrén. Nem kényszeresen magyarázkodom, egyszerűen csak mondom, ami eszembe jut.
Szavai már akkor érnek, amikor elléptem tőle, kibontakozva az ölelésből. Simítását még akkor is érzem hátamon, amikor már az ő kezében is villa van, s én is kerítettem evőeszközt. Nekidőlök a konyhapultnak, felemelem a tányéromat. Egyáltalán nem zavar, ha állva kell ennem, van az a nap, amikor szeretek is így lazázni. Most tehát nem megyek oda egyetlen bárszékhez sem, hanem ösztönös, nem túl illendő mozdulattal feltornászom fenekemet a konyhapult lapjára, s ott ülve kezdek majd az evésbe. Legalábbis szándékozom, de szavai megakasztják a villemelő mozdulatomat.
- A családod.. – mondanék valami értelmeset, de az elárvulni szónál majdnem elejtem az evőeszközömet.
Nem akarok szomorú lenni, nem akarom elrontani ezt a beszélgetést! De mégis, ahogy az árvaságról beszél, le kell hajtsam fejemet, tettetve azt, hogy az ételbe feledkezem. Csak így tudom elrejteni valamelyest a könnyeket, melyek megszületnek ugyan szemeimben, de melyeket arcomon legördülni nem engedek. Mikor jön már el az a pillanat, amikor nem sírom el magam azonnal, ha csak apámra gondolok? Utálatos ez a fajta érzelmesség, ami bennem él, s mindig is bennem élt.
Mikor felemelem a fejemet, már valamelyest visszarendeztem arcvonásaimat, s legalább nem nézek úgy ki, mint egy vörös szemű nyúl. A könnyek, mint gravitációt vesztett cseppek, visszaolvadtam borostyánjaimba.
- Ne haragudj, de nem értem pontosan a történetet. Ha úgy gondolod..- kezdek bele némiképp félve, nehogy tapintatlan legyek - ..esetleg vázolhatnád bővebben a helyzetet.
Nem erőszakoskodom, ha nem akar, akkor nem mesél. De a felajánlást úgy érzem, hogy meg kellett tennem, mert tényleg érdekel a története. Nyitott vagyok, úgy gondolom, hogy életének ez a nem túl fényes része is hozzátartozik ahhoz, hogy megismerjük egymást. Legfeljebb ha eljön a reggel, akkor már nem köszön rám a folyosón. Nem baj! Legalább volt egy kellemes estém valakivel, akivel tudtam beszélgetni. Nem vagyok telhetetlen, apró örömökért is képes vagyok élni, azt hiszem máshogy nem is lehet. A nekem járó nagy örömökben ugyanis – már – nem hiszek.
Az evés időt hagy nekem arra, hogy én is falatozzam valamennyit. Bár egy ideig leköt az, ahogy figyelem evését. Nem zavar, akárhogy is étkezik, habzsolása a konyhaművészet jutalma, s meglehetősen imponál. A megjegyzésére elnevetem magam. Köszönöm, Seb! El tudtad feledtetni velem egy viccel, hogy valamilyen szinten rokonod vagyok. Egy klubba tartozunk.. az árvákéba. S ez nem túl kellemes.
- Legközelebb majd a földre teszem a táladat! – kacsintok rá vidoran, tovább fűzve az állatos poénját. Aztán persze hagyom enni, s én magam is a lecsómba feledkezem, nem foglalkozva azzal, hogy előző megjegyzésem mennyi plusz, belelátható jelentést hordozott.

Vissza az elejére Go down

Sebastian Carlson
mutant and proud

Sebastian Carlson
független
loneliness is a gun
Play By : Andrew Garfield
Hozzászólások száma : 237
Kor : 31



TémanyitásTárgy: Re: Második emeleti társalgó (valós idejű játéktér)   Második emeleti társalgó (valós idejű játéktér) Icon_minitimeVas. 25 Május - 22:09

Nique & Seb  





Magamba fojtom a válaszomat, nem szándékozom kivívni a haragját. Az én bajom, ami történt, meg úgy ámblokk az egész életem is a sajátom. Ő kezdeményező próbál lenni, én pedig nem hagyom. Ez van. Az indulata lassan negatív hullámokat gerjeszt, szép lassan rá is átragad a rossz kedvem. Összeszűkítem a szememet, és csak intek, hogy menjen már. Mégsem mozdulok, hogy faképnél hagyjam, viszont a bántást sem folytatom. Maradunk a patt-helyzetnél. Szintén vállat von, és végre megfordul, hogy folytassa a megkezdett munkát, én pedig követem. Valahol sajnálom azt, hogy így alakult, ezért lett volna sokkal egyszerűbb, ha csak betévedek ide egyedül, nem találok senkit, majd a kakaó társaságában elfüstölgök még egy darabig, és nyugovóra térek. Másnap talán nem lett volna jobb, de ezt a lányt nem ismerem meg, nem taposom bele a földbe. Nem vagyok többségében ilyen, most ezt fogta ki.
Viszakozik, én pedig némán figyelem, ahogy azzal foglalkozik, amit tényleg megbeszéltünk. Igen laza vagyok, vicces, flegma, talán máskor rám sem ismerne. Felsóhajtok, és teszek egy bizonytalan lépést. Rózsám tövisei szépen porrá omlanak, ahogy kimondja, ő volt a hibás. Tévedés. Kivetítettem rá a haragomat, lényegében megtörtem, mint valami vadlovat.
- Nincsen miért... – Csóválom a fejemet, és még mindig az elszigetelődésnél tartok. Karbafonom a kezemet, és csúnyán nézek, pedig rá nem haragszom. Piszkált, de csak magamnak köszönhetem. Udvarisan le is léphettem volna az első köszönés után. Hagytam magam provokálni, pedig a szőkeség mindent megtett, hogy jobb kedvre derítsen. Megkapom a finoman illatozó kései vacsorát, de most egyátalán nem köti le a figyelmemet. Követem a lépteit, ahogyan közeledik, mintha a kislányom lenne, úgy oldalog oda hozzám. Nem fogadom ülve, nem vagyok én holmi kiskirály. Felállok, és elé lépek. Ha lehajtja a fejét, akkor finoman az állához érve feljebb emelem a tekintetét, a tágra nyitott karokba pedig szinte ösztönösen simulok bele. Nyúlánk lány, de én közel egy fejjel magasabb vagyok, így a mellkasomba tudja fúrni a szőke tincseket.
- Nem tettél semmi rosszat. Ne add fel magad, vállald azt, aki vagy. Értem nem kell. – Szelíden végigsimítok a hátán, van a dologban valami burkoltan intim. Sosem hittem a barátságban, valaki vagy érdekel, minden porcikájában, vagy nem. Csak éppen udvarlással, bókkal, vagy lehengerlő férfiasságommal szoktam tarolni, teljesen idegen tőlem a gondok átbeszélése, a lelkizés, ezért is reagáltam rá ennyire cinikusan. Elengedem őt, hogy vissza tudjon vonulni, ha szeretne, nem tartom karjaim rabságában. Inkább ellépek mellette, hogy a fiókok egyikéből villát keressek magamnak. A vállamon át figyelem őt, mintegy bűnbánóan. Tudom, hogy az életem mostantól nem lesz a régi, még az a kevés is eltűnt, amiben korábban hittem. Újra kell értékelnem mindent.
- Egyszerűen csak úgy alakult, hogy a családom még akkor is belémrúg, amikor már régen lemondtam róluk. Nem túl jó érzés kétszer elárvulni, ráadásul élnek és virulnak. – Rántom meg a vállamat, és visszaindulok a székemhez. Az evéstől elment már a kedvem, főleg úgy, hogy még a szőke cica lelkébe is gázoltam, ám amikor a számba veszem az első falatot, megmozdul bennem valami. Szerelmes lettem, még ha csak a főztjébe is. Felmordulok, ahogy lenyelem a számban tartott lecsót, és rögtön utána lapátolom be, anélkül, hogy kenyért tolnék vele. A pillantásomba valami vigyor is vegyül, amikor félig teli szájjal megszólalok.
- Úgy eszek, mint valami állat, sajnálom. – Aztán mégiscsak folytatom, és nagyjából pillanatok alatt ürítem tisztára. Húsmániás vagyok, mégsem hiányzott. Nem azért voltam ilyen gyors, mert mardosó volt az éhség, hanem... Nincs rá szó.



Vissza az elejére Go down

Dominique R. Beaulieu
mutant and proud

Dominique R. Beaulieu
független
loneliness is a gun
Play By : Emily VanCamp
Hozzászólások száma : 356
Kor : 26



TémanyitásTárgy: Re: Második emeleti társalgó (valós idejű játéktér)   Második emeleti társalgó (valós idejű játéktér) Icon_minitimeSzomb. 24 Május - 22:09



Sebastian & Nique




♬ Kiss me hard before you go
Summertime sadness
I just wanted you to know
That, baby, you're the best ♬

Te jó Isten, hogy ez micsoda egy bunkó! Egészen belepirulok abba, amit mond, a méreg elszínezi arcbőrömet.
- Ha nem vigyázol a szádra, már most kötheted a talpadra az útilaput, s ehetsz a vágyott hamburgeresednél! – közlöm vele indulatosan.
Persze nem szeretném, hogyha komolyan itt hagyna egyedül némi félig elkészített zöldség társaságában, de azért ne jussunk el arra a pontra, amikor azt hiszi, hogy úgy ki vagyok éhezve a társaságra, hogy kvázi mindent eltűrök.
A vállvonásának ikrét produkálom én is, némiképp lehűtve magamat. A nevetésemet egyáltalán nem szégyellem, eztán tökéletesen megérdemli, hogy gyerekesen öltögessem rá a nyelvemet is. Azt már nem is mondtam neki, hogy olyan velem még nem esett meg, hogy ne ízlett volna a főztöm valakinek. Ennyi önteltség azért még belém sem szorult, elég, hogyha így gondolom, nem közlöm senkivel, mert alapuljon akár tényeken, akár nem, azért mégis egoistának hangzana.
- Igen is Herr Commandant! – szájalok továbbra is, kis sértődöttséget csepegtetve a viccesnek is felfogható megszólalásomra, melyben egy német vezető beosztású katonához igyekszem hasonlítani. A német nem az erősségem, biztos úgy ejtem, ahogy az fülsértő, de pont nem érdekel.
- Én egyáltalán nem.. nincs mit be.. – kezdek bele kétszer, mielőtt az agyamhoz kapnék, s elszégyellném magam. Nem érzem úgy, hogy itt lenne az ideje annak, hogy bizonygatni kezdjem ártatlanságomat, elvégre valóban cseszegettem, s ha nem is tettem volna, akkor is úgy élte meg, szóval a lényeg ugyanaz. Valószínűleg éreznem kellett volna, hogy hol léptem át egy határt, de ugye ez megint olyan dolog, ami odahaza sosem esett meg velem. Apámnak fát lehetett hasogatni a hátán, sosem volt az a típus, akit hamar kiakasztottak volna a túlkapásaim.
Leszegett fejjel temetkezem tovább a főzésbe, zavart állapotomat próbálva leplezni így. A zöldségek szépen lassan mind elfővik magukból a keménységet, hát jöhet az összekeverés és a fűszerezés, mielőtt az ízeket hagynám összeérni fedő alatt.
- Sajnálom, ne haragudj.. – lehelem alig halhatón, lenyelve büszkeségem darabjait. Nem vagyok az a lány, akinek derogálna bocsánatot kérni, de ez a helyzet valamiért mégis nehezen csalta ki belőlem a szavakat.
Miközben hallgatom, amit mond, a lecsóból két tányérra halmozok, majd szelek mellé egy-egy karéj kenyeret is, mielőtt a konyhapulton Sebastian elé tolnám a tányért, s annak tartalmát. Evőeszközzel nem szolgálok, azt szedjen elő maga. Most egy kicsit elment a kedvem az élettől is, de a vicceskedvű, kedélyes Nique is eltávozott körünkből. Bármennyire unjam is saját magam, ilyen lettem és kész. Nem kellett hozzá csak pár jól megválogatott szó a srác részéről. Szuper!
- Ha te nem tudod, más meg pláne nem tudhatja helyetted. – hagyom rá. Egész megsajnálom, ami azt illeti, s bár tudom, hogy nem illik senkit lerohanni érintésekkel, komolyan kedvem szottyan megölelni őt. S most az egyszer – mit veszíthetek alapon – meg is cselekszem, amihez kedvem van. Ha ugyan el nem lök még azelőtt, hogy odaérhetnék.
Elsétálok a konyhasziget mellett, majd megállok bárszéken ülő őfelsége mellett. Ölelésre tárom karjaimat, majs amilyen sebesen csak tudom kivitelezni a mozdulatot, úgy karolom át. Nem tartom karjaim zárójelében, nem akarok tolakodó lenni. Egyszerűen csak sajnálom, hogy rossz a kedve és valami beteges módon fel akarom vidítani. Azt mondta, hogy „cseszegetéssel” - de szép szó – nem megy. Talán majd az ölelés..
Ha eddig nem mozdult, akkor villám tempóban lépek el – mit lépek, szinte már ugrok! - tőle, hogy visszameneküljek a konyhasziget másik oldalára. Már kezdem sejteni, hogy miért intett óva Étienne a túlzott közvetlenségtől. Mindig van valami kínos felhangja is.
- Jó étvágyat! – váltok, mintha mi sem történt volna, s remélem, hogy nem fog elküldeni anyámba az ölelgetés miatt, mert az kéne még a megromlott hangulatomnak. Lehet, hogy sírva el is szaladnék saját romjaimba dőlve. Ez a szocializáció olyan nehéz és olyan hülye dolog! Ilyenkor picit haragszom apára, amiért nem szoktatta meg velem azt, hogy milyenek a normális emberi kapcsolatok nem-rokonok között..


Vissza az elejére Go down

Sebastian Carlson
mutant and proud

Sebastian Carlson
független
loneliness is a gun
Play By : Andrew Garfield
Hozzászólások száma : 237
Kor : 31



TémanyitásTárgy: Re: Második emeleti társalgó (valós idejű játéktér)   Második emeleti társalgó (valós idejű játéktér) Icon_minitimeSzomb. 24 Május - 21:31

Nique & Seb





- Most úgy hiszem, mindig áltattam magam. Egész életemben. Afféle pajzsként, hogy ne kelljen belegondolni. – Ezzel elég komolyan kitárulkoztam, de most őszintén, mit veszíthetek. Ha nem vesz komolyan, akkor úgysem egy ilyen információt fog terjeszteni, ha pedig igen, talán kicsit megkönnyebbülök, hogy nem a szobámban kell egyedül kuksolni. Többre most nem vagyok képes, végülis nem rá tartozik, de ennyit kiadhattam magamból. Kérdezősködik, de még nem döntöttem el, mennyire megyek bele a pimasz, de végső soron kedves érdeklődésbe. A hús számomra alapvető, afféle ragadozó vagyok, de a kedvéért most hajlandó vagyok szemet hunyni. Végülis ő készít nekem életmentő éjszakai vacsorát. Az feltűnik, hogy nem ilyen válaszra számított, így finom mosollyal enyhítem a dolgot, mielőtt még megsértődne. Nem tudom, hogy miért töröm magam, valamiért nem akarok összetűzést, pedig korábbi gondolataimmal igencsak hergeltem, magam ellen fordíthattam volna.
- Igazán nem fontos. Ha nem ízlik, majd a sarki hamburgeresnél folytatom. – Vonom meg a vállamat felelve az ingerlésre. Ha táncolni akar, rajtam nem fog múlni. Már túlvagyok azon így éjszakára, hogy sértőnek véljem a kezdeményezését. Lássuk, hogy mit tud kihozni a zöldségekből. Elkapnom viszont nem sikerül a zöldséget, nem is gondoltam volna, hogy dobni fogja, pedig még szólt is. Lepattan az ujjamról, csak felszisszenek, és elmormolok valami olyasmit, hogy marha vicces, miközben vigyorog. Ha még hangosan ki is röhög, akkor tényleg megnézem, mi van a ruhája alatt. Aztán elmesélem neki...
- Mielőtt még csúnyát mondok... tedd, amit vállaltál. – Csóválom a fejemet a pillantásomat kissé acélossá változtatva. A nyelvöltögetése aranyos, de nem szoktam hozzá, hogy csúfoljanak, főleg ha nincsen ingerenciám semmihez. Örüljön neki, hogy annyira megnyíltam, hogy vele maradok.
- Lassan befejezhetnéd már ezt Dominique... Rossz úton jársz, ha azt hiszed, attól lesz szuper kedvem, hogy cseszegetsz. – A fizikához tökéletesen nem érek. Van pénzem, kocsim, nem nézek ki rosszul, a tanuláshoz nem kell értenem. Szerencsére itt az iskolában inkább művelődésből tanítanak minket, nem fogunk orvossá vállni, csak azért kell, hogy ne butuljunk el. Annyira értek a dolgokhoz, ami egy általáos tudáshoz kell. De a protonok meg ilyen hülyeségek... Nem az én asztalom. Előbbi mozdulatomat kifigurázza, és most eldönthetem, hogy megsértődve elviharzom, vagy tényleg eljátszom a felnőttet, és továbblépek. Már túl éhes vagyok, hogy durcás maradjak.
- Velem az vagy, ami szép és jó, csak nem mindenki kezeli a helyén. – Leülök a bárszékek egyikért, és kurta biccentéssel várom, hogy valami ehetőt tegyen elém. Párhuzamosan tudunk beszélgetni is, miközben főz. Gyakorlott szakácsnak tűnik, a franciáknál ez nem meglepő, ellenben a nagy faggatózása mellett odáig nem jutottunk el, hogy magáról is mesélne. Csak rám kíváncsi. Nehéz megtennem egy ilyen lépést, nem is biztos, hogy akarom.
- Nem tudom, hogy mi esne jól. Azt mondanám, kedves tőled, hogy ki akarsz itt rángatni ebből a szarból, de ez nem így megy. Az egész életemet kell átgondolnom, ez nem változik meg egy vacsorától. Teljesen máshogy képzeltem a mai napomat, de már reggel el lett rontva.



Vissza az elejére Go down

Dominique R. Beaulieu
mutant and proud

Dominique R. Beaulieu
független
loneliness is a gun
Play By : Emily VanCamp
Hozzászólások száma : 356
Kor : 26



TémanyitásTárgy: Re: Második emeleti társalgó (valós idejű játéktér)   Második emeleti társalgó (valós idejű játéktér) Icon_minitimePént. 23 Május - 22:24



Sebastian & Nique




♬ But now I know that life doesn't always go my way ♬

- És most nem hiszed azt? – teszem fel a logikus kérdést.
Persze nem, mintha ne jöhetnék rá a beszélgetés előzményeiből, hogy nagyon nem hiszi azt, elvégre saját állítása szerint nincs elszállva magától. Én meg nem tudom, nem ismerem, hogy milyen akkor, amikor el van. Sőt, azt sem ismerem, amikor nincs. Jelenleg egyelőre ott tartunk, hogy ismergetni próbálom, ám nem is tudom, hogy mi visz rá erre. Talán a felszín alatt sikoltó, beteges kíváncsiság, vagy az a perverz élvezet, hogy valami nem stimmel vele, s mellette nem érzem magam annyira defektesnek, amilyen vagyok.
A húst meg sem hallom. A ratatouilleba nem való a hús, szóval ezt most bukta, mert még a kedvéért sem vagyok hajlandó összepancserkodni a tradicionális francia konyhát. Egyáltalán hogy jön ebbe a konverzációba, hogy a kedvéért? Kim ő nekem, hogy bármilyen szinten is a kedvére akarjak tenni? Hagyjuk is ezt a gondolatmenetet, mert ebből jól nem tudok kijönni még magam előtt sem. Egy a biztos, a francia lecsó olyan lesz, mint a böjt. Húshagyó.
- Majd rajzolok rá, jó? – ingerkedek teljes átéléssel. Egyszerűen jólesik, hát teszem, nem törődve vele, hogy milyen hatást váltok ki. Különben sem gondolom, hogy sértő lennék, apám sem rágott be soha ezért a stílusért, hát más miért tenné? Egyszerű ember volt ő is, olyan, mint mindenki, s ha valamit ő tudott tolerálni, akkor hajlamos vagyok elhinni, hogy mindenki képes rá.
Van az a pont, amikor a szóbeli vérszívás átmegy kacagó pimaszkodásba. Nos én ezt a pontot abban a pillanatban ugrom torony magasan keresztül, amikor a zöldségem célba ér, épp csak nem Sebastian két tenyerének zárójelébe, hanem igencsak másfelé orientálódva. A mozdulat szépsége nevetőgödröcskéket csal ajkaim szegletébe, s kell pár perc, amíg vissza nem rendezem normálissá az arcvonásaimat. Elvégre ideje, hogy hamar moderáljam magam, hisz éjszaka van, nem kellene a vihogásommal felvernem az összes tanulót az emeleten.
- Őstehetség vagy! – öltök rá nyelvet még mindig vigyorgással kísérten, majd ellejtek a munkapultig, ahol is egy kést elővéve nekilátok a zöldségek hámozásának és felkockázásának megmosásuk után.
Megtehetném, hogy átpasszolok valami munkát a srácnak is, hogy ne tűnjön ez a nagy főzésem olyan kiszolgálósdinak, de nem akarom megtenni. Az előkészületeket legalább annyira szeretem, mint magát a főzést, szóval önzésből fakad az, hogy csak egyedül ügyködöm. A kérdésemre adott válaszát két szeled padlizsán között mérlegelem. Bégül elgondolkodva feltekintek rá, megakasztva a vágási procedúrát.
- Olyan pozitív vagy, hogy minden protont eltaszítanál, s magadba szívhatnád a világ összes elektronját! – veszem elő szemtelenkedésemhez a fizikaórákat, melyeket erőteljesen utálok, de azért van valami hasznuk, hogyha jobban belegondolok. Visszatérek a szeleteléshez, s további szavaimat a zöldségekre és a késre nézve, ám Sebastiannak címezve ejtem ki ajkaimon.
- Még nem panaszkodtak arra, hogy az lennék. - vonok vállat én is, tükröt tartva előbbi mozdulatsora elé. Nem tudom, hogy mindenkivel közvetlen vagyok-e. Általában szerintem nem, de ezt azért elég érdekes lenne így csupaszon közölni vele.
- Szerintem nem, de a csuda tudja. Azokat kellene megkérdezd, akikkel beszéltem már, amióta itt vagyok. – teszem le a kést, s öntök olajat egy lábasba, hogy miután az elérte a megfelelő hőfokot, beledobáljam a padlizsándarabkákat. De csakis azokat, semmi másik zöldséget. A francia lecsó titka a rétegezés, s a lépések pontos betartása.
- Miért kérdezed? Azt szeretnéd, hogy a válaszom nemleges legyen, vagy azt, hogy igenlő? Hogy esne jobban? – kérdezek vissza, mert ez kifejezetten érdekel. S hogy miért? Arra megint csak nincs korrekt válaszom. Egyszerűen kezdek eljutni arra a pontra, hogy a srác úgy egy az egyben érdekel. Pont azért, amilyennek tűnik. S mert azt gondolom, hogy nem mindig ilyen. S azt is hiszem, hogy nem élvezi jelenlegi helyzetét. Engem pedig betegesen érdekelnek az okai minderre. Elvégre eléggé alul vagyok képezve tapintatból, teljesen normális hát tőlem, hogy a másik lelki zűrjei hoznak lázba totálisan.

Vissza az elejére Go down

Sebastian Carlson
mutant and proud

Sebastian Carlson
független
loneliness is a gun
Play By : Andrew Garfield
Hozzászólások száma : 237
Kor : 31



TémanyitásTárgy: Re: Második emeleti társalgó (valós idejű játéktér)   Második emeleti társalgó (valós idejű játéktér) Icon_minitimePént. 23 Május - 21:46

Nique & Seb  





- Előfordul. Amikor azt hiszem, hogy mindenem megvan. – Kivételesen viszonzom a mosolyát, még ha kissé keserédes felhang is párosul mellé. Mindegy, volt idő, amikor ilyen kis szösziket reggeliztem párosával, most pedig olyan pimasz egy a csajszi, mintha csak büntetésül kapnám őt. Vagy... kárpótlásul? Az egész életem egy kalap szart sem ér, és akikkel körülvettem magam, súlytalan, felszínes emberek, akiknek csak akkor kellek, ha fizetem a ruhájukat, az italukat, vagy a röpke kéj kedvéért lehúzom róluk a bugyit. Erős a kétségem, hogy valaki akkor kiváncsi rám, amikor éppen a legjobb barátomat is felrúgnám. Különös... Viszont ha mindenki mással is ilyen, akkor ez csak amolyan általános udvariskodás, ami ritka ugyan, de nem nekem szól. Választást nem hagy a vacsorával kapcsolatban, ismét megcsodálhatom formás idomait, a képességem továbbra is a fiókban marad, eszembe sem jut a dolgok mélyére ásni.  Figyelem a mozdulatait, ahogy csapong az ötletek között, így már nem csak a pillantásomat tartja fogva, utól is érem a konyhában.
- Éppenséggel nincsen, de látnék rajta valami... húst is. – Nem állok hozzá még annyira közel, hogy ne lehessen íve a dobásnak, viszont a mozdulat váratlan. Ösztönösen emelem fel a kezemet, de ügyetlenül érek hozzá, és az ujjammal ütöm el. Bosszúsan hajolok le érte, hogy feltegyem az asztalra. A zöldségek annyira nem az én világom, de ha valami finom fűszerest rak belőlük össze, hát miért is ne? Enni szeretek, talán csak a szörfözés van előtte. A csajozást nem sorolom sehova, az már életérzés számomra, nem tudnám mással helyettesíteni. De ma igen. A táncolás, flörtölés helyett valahogy megnyugtatóbb, hogy valaki vacsorát készít nekem. Magától, nem pedig pénzért, vagy az éjszaka igéretéért. Különös lány, vagy csak én halásztam zavarosban eddig? Ha nevet, az sem baj, a bosszúság gyorsan tovaszáll, és megkönnyebbülten vele nevetek én is, és a fejemet csóválom az ujjamat dörzsölve. Annyira nem vészes, bár a zöldség jó nagy volt. Ebből egy hadosztály kaphat majd salátát. Vagy lecsót. Nem tudom mikor váltottunk vissza angolra, de megértem én kihagyás nélkül.
- Jöhet, ha végre döntésre jutsz. Ha készíteni akarsz valamit, akkor csináld, meg fogom enni akkor is, ha azt főzöl, amit akarsz. – Váltok most kicsit határozottabbra. Ha már elnevettem magam, megmutattam, hogy nem vagyok egy muja depressziós, akkor talán erőt vehetek magamon, hogy ne neki kellen döntéseket kicsikarnia belőlem.
- A jó talán csak egy álomkép. Akinek úgy gondoltam, hogy hihetem magam. Mindegy is. Valahol a kettő között van az igazság. Franc se tudja. – Rántok vállat, és elhelyezkedek a bárszékek egyikén, hogy továbbra is figyelemmel kisérjem serény műveleteit. – Mindenkivel ennyire közvetlen vagy? – Ez tényleg érdekel, nem szeretnék csak egy udvariassági kör lenni.

Vissza az elejére Go down

Dominique R. Beaulieu
mutant and proud

Dominique R. Beaulieu
független
loneliness is a gun
Play By : Emily VanCamp
Hozzászólások száma : 356
Kor : 26



TémanyitásTárgy: Re: Második emeleti társalgó (valós idejű játéktér)   Második emeleti társalgó (valós idejű játéktér) Icon_minitimeCsüt. 22 Május - 21:19



Sebastian & Nique




♬ Ratatouille – Le festin ♬

- Miért, nem? – kérdezek vissza szemtelenül felé küldve egy félmosolyt is.
Valójában nem hiszek én róla semmit, nem ítélkezem olyan könnyedén, szeretem inkább megismerni a másikat. Viszont szerintem sokkal érdekesebb úgy, hogyha azt hiszi, hogy én azt hiszem, hogy. Rájátszom hát, mert úgy a szórakoztató. A problémáim olyan messze kerülnek tőlem, amilyen messze régen voltak. Talán pont azért, mert itt én ülök nyeregben, lévén a másiknak valami nagyon rátelepedett a kedvére.
Nem hagyok neki lehetőséget arra, hogy reggelig éhezzen. Könnyedén lejtek el a konyhába, majd első dolgom a konyhából nyíló kamrába vezet. Nem találtam még ki, hogy mit is akarok készíteni, úgy vagyok vele, hogy majd követem az intuícióimat. Főztem  már eleget életemben ahhoz, hogy ne okozzon gondot az improvizálás sem. Azt azért szem előtt tartom, hogy a vacsorának könnyednek illik lennie. Valami melegszendvicsféle képe jelenik meg lelki szemeim előtt, ahhoz mérten kezdek hozzávalók után kutakodni.
- Van valami bajod a cukkinivel meg az egyéb zöldségekkel? – kérdezek közben egy padlizsánt emelve égnek diadalittasan. A melegszendvics képe teljesen törlődik belőlem, s helyette a lecsó francia változata kerül gondolataim előterébe. Ha szereti a „dudvákat”, ahogy szoktam hívni a zöldségeket is, akkor már szinte biztos, hogy azt készítek neki.
Amíg várom, hogy válaszoljon, biztos, ami biztos alapon összeszedek mindenfélét, akármit is válasszon, ne kelljen megint visszaorientálódjak a kamrába. Terhemet viszont nem vagyok hajlandó egyedül kicipelni a konyhába. Készülök hát egy játékkal Sebastiannak, hátha nem lesz akkor olyan savanyú a képe, mint annak, aki citromba harapott.
- Vigyázz, dobom! – kiáltok ki a kamrából, majd megküldöm felé az előbb lobogtatott, közepes méretű padlizsánt. Remélem, hogy nincsen baj a reflexeivel, ugyanis fejen nem szeretném nyomni egy lila zöldséggel, de ha úgy sikerül, hát maximum kinevetem.
Mindenesetre a padlizsánon kívül semmit nem dobok ki neki, hanem néhány kört róva kisétálok a holmikkal, a konyhapultra helyezem őket. Különböző zöldségek és fűszerek halmát magára hagyva pedig edények után nézek a szekrényekből.
- Ratatouille jöhet? – kérdezek rá azért direktben is, elvégre tud franciául, biztos képben lesz az ügyben, hogy milyen ételt is emlegetek. Ha meg nem, maximum kérdez.
Oké, hogy azt mondta, hogy teljes mértékben rám bízza, de félek tőle, hogyha finnyogna a főztömre, akkor a fejére találnám azt borítani tálastul, ezért kérdezek inkább. S ha már így benne vagyok a kérdezgetésben, akkor kilépek a vacsora tárgyköréből, s más felé terelem a szót.
- Ha ez a rossz Sebastian, akkor milyen a jó? – érdeklődöm egyelőre nem túl mélyen mászva a személyes terébe. Legszívesebben azt kérdeztem volna meg, hogy mi a túró baja van, de azért ennél még engem is jobban nevelt a burokban az apám. Elsőre nem illik ilyen mélyre menni. Majd második kérdésnek. Akkor már simán!

Vissza az elejére Go down

Sebastian Carlson
mutant and proud

Sebastian Carlson
független
loneliness is a gun
Play By : Andrew Garfield
Hozzászólások száma : 237
Kor : 31



TémanyitásTárgy: Re: Második emeleti társalgó (valós idejű játéktér)   Második emeleti társalgó (valós idejű játéktér) Icon_minitimeCsüt. 22 Május - 11:08

Nique & Seb





- Lealacsonyodni? Azt hiszed el vagyok szállva magamtól? – Kérdezek vissza értetlenkedve. A lánnyal akkor is gáláns vagyok, ha véletlenül pocsék a kedvem, csak végső soron az arcomra ül ki, hogy a hátam közepére kívánom most ezt. Bármikor máskor biztosan örülnék a társaságának, mert csinos, barátságos, jelenleg nehezen tudok ráhangolódni. Minden második megnyilvánulásánál azt érzem, hogy meglepi, mennyire passzív vagyok az irányában, talán azt szokta meg, hogy királylányként kezelik? Hát ez pech... Ezúttal nem állok be a sorba. Megerőltetem magam, hogy ne küldjem el a fenébe, hogy máskor se utálkozva pillantson rajtam végig, ha meglát a folyosón.
Leül elém, és megindul valami szemezés. Fura. Általában én szoktam nyomulni, barátkozni. Megszoktam már a lassan húsz év alatt, hogy rövid úton leimádkozom a lányokról a bugyit, és hát milyen különös a véletlen, amikor a saját bajommal vagyok elfoglalva, érdeklek valakit. Nyilván nem akar velem ágytornát, de pusztán a figyelmesség is ritka manapság. Ezt értékelhetném, csak először le kell nyugodnom, mégis csapongok a családom körüli zűr, és az újonnan megismert csajszi jelenléte között.
- Enni még lenne erőm, de megcsinálni már nem. Majd reggel, addig kíbirom. – Felelem az eredeti elképzelés szerint, ám mozdulataiból valami tettrekészséget érzek ki. Finoman bólintok, a mosoly csak nem akar kibukkanni fájdalmas csinos vonásaim mögül. Figyelem a mimikáját, afféle önkéntes angyalnak tűnik, aki lépten nyomon megajándékozza jelenlétével a szembejövőket, segít, ahol tud. Na nem, nekem aztán nincsen ilyesmire szükségem. Éppen most derült ki, hogy továbbra is egyedül vagyok, engem aztán senki ne szánjon a reménnyel, hogy aztán továbbálljon. Ez nem azt jelenti, hogy akkor gyorsan húzzon valaki az ujjamra egy jeggyűrűt, de pont azért ugráltam annyi ágyba, hogy ne kelljen azon tűnödnöm, miért is nem volt sosem családom. Még csonka sem.
- Nem szoktam ilyen lenni, rossz Sebastiant fogtál ki, így nem igérhetem. – Vonom meg a vállamat. Biztosan egy lelkibeteg roncsnak gondol, mert az ajánlkozása nemes, de nem ismerem őt, hogy ezt baráti gesztusnak vegyem. Sokkal inkább az unalmát próbálja velem elűzni. Még ha így is van, tudok mit tenni? Legalább történik valami. Szorongatom a saját bögrémet, a lányról pedig nem veszem le a szememet. Ő feláll, én pedig megrázom a fejemet, erre nincsen szükség. A szám azonban mást mond.
- Mielőtt valami kis ribancnak gondolsz, aki kéreti magát, jövök. – A pimaszsága minimálisan beérik, kipréselek magamból egy kényszeredett mosolyt, és erőt véve a sóhajaimon, feltápászodva célzom meg mögötte a konyhát. Leülök az egyik székre lovaglóülésbe a fordítva elhelyzett támla mögött, a kakót az asztalra helyezem, én magam pedig a támlára támasztott kezemre nyomom az államat. Cikázik a tekintetem a mozdulatain nyomán, ahogy nagy nehezen megszólalok.
- A francia konyha ismerős. Rád bízom magam. Ami sikerül. – Röviden, velősen tárgyalok, mintha valami háborús helyzet lenne. Lényegében belül az dúl. De most vonatkoztassunk el. Tűnődően várakozom, mert ahogyan elnézem, vagy belőlem akar majd kihúzni valamit, de még az is meglehet, hogy róla derül ki, hogy ki ő, mit kell róla tudnom.



Vissza az elejére Go down

Dominique R. Beaulieu
mutant and proud

Dominique R. Beaulieu
független
loneliness is a gun
Play By : Emily VanCamp
Hozzászólások száma : 356
Kor : 26



TémanyitásTárgy: Re: Második emeleti társalgó (valós idejű játéktér)   Második emeleti társalgó (valós idejű játéktér) Icon_minitimeKedd 20 Május - 22:19



Sebastian & Nique




♬ How to save a life ♬

- Ha nem akartál volna lealacsonyodni hozzám, akkor nem készítettél volna nekem kakaót! – közlöm vele a tényeket nemes egyszerűséggel egy pimasz vigyor kíséretében.
Kifejezetten tetszik, hogy nyeregben vagyok, a taplósága nem hogy nem irritál, de még szórakoztat is, pontosan azért, mert eddig senkivel nem találkoztam, aki ilyen lett volna velem. Apám természeténél fogva képtelen volt az efféle megnyilvánulásokra, na meg az édespám volt, nem bánt így a saját vérével. Szóval félreértés ne essék, nem bánom, hogy nincsenek undokság tekintetében tapasztalataim. Így legalább üjként tudom kezelni őket, s a saját képemre vagyok képes formálni a reakcióimat.
Leülök vele szembe, mit sem zavartatva magam. Felőlem még a kakaóját is kilötyögtetheti, hogyha idegbajában nagyon gesztikulálni kezdene. Bár meg kell hagyni, nem tűnik egy idegroncs típusnak. Vajon ha Dave itt lenne, milyen érzelmeket érezne a srácból? Szívesen kifaggatnám róla őt. Bár szerintem nem avatna be, ahhoz túl diszkrét embernek tűnt.
- Egy franciának azt mondani, hogy nincs erőd enni? Szentségtörés! – forgatom meg a szememet, majd színpadiasan leteszem magam mellé a parkettára a bögrémet és mindkét kezemet túljátszott, melodramatikus mozdulattal ajkaim elé emelem. Amolyan „Ó, te jó ég!” felkiáltást imitálva a pantomimozás ezen formájával.
Nem látszik rajtam, de imádok enni, sőt még főzni is. Egy agglegénnyel nőttem fel, hát könnyen el lehet képzelni, hogy mióta mozgok már otthonosan a konyhában. Nagyjából azóta vagyok képes étket készíteni, hogy elkezdtem volna iskolába járni. Apám nem cicózott, nagyon hamar beeresztett a kések közé, ebből is látszott, hogy bízik bennem. S lám, sose vágtam le semmimet, megvan minden tagom.
- Nem mondom, hogy csigavacsorát fogok neked rittyenteni, de ha megígéred, hogy nem törlöd belém a ma este során többet a lábadat, akkor a kakaóért cserébe készítek neked valami harapnivalót. – ajánlom fel.
Nagyot tévedett, amikor arra gondolt, hogy a halál nemesebbik szervére fogom elküldeni. Az evés – vagy inkább a főzés, ételek készítése – számomra olyan dolog, ami tökéletesen kikapcsol, hát nem vagyok rest művelni. És így legalább letudhatom a jótettet is, ha van rá szükség, ha nincs.
Felkelek a földről, lehajolok a bögréért, majd megindulok a konyha felé. Az ajtóból még hátraszólok kandallóleső sóbálványomnak.
- Na mi lesz, nem jössz? Azt mondtam, hogy ételt készítek neked, de azt nem ígértem meg, hogy közben nem akarok beszélgetni veled. - pimaszkodom tovább, mert így esik jól.
Szegény srác, már biztos régen rájött, hogy velem ma bizony rossz lóra tett, ha egyedül akart maradni. Csak azért se fogom békén hagyni, maximum, hogyha elhagyja a társalgót egy szó nélkül. Na akkor viszont állatira megsértődöm rá, s esélyesen nagyon megszívatom, ha legközelebb találkozunk. Mert palimadár, na az még nem vagyok. Csak szociálisan műveletlen kicsit. Nagyon.


Vissza az elejére Go down

Sebastian Carlson
mutant and proud

Sebastian Carlson
független
loneliness is a gun
Play By : Andrew Garfield
Hozzászólások száma : 237
Kor : 31



TémanyitásTárgy: Re: Második emeleti társalgó (valós idejű játéktér)   Második emeleti társalgó (valós idejű játéktér) Icon_minitimeKedd 20 Május - 21:49

Nique & Seb




Run to you

A franciára váltás egyátalán nem zökkent ki. Folyékonyan beszélem, így tökéletesen otthon érezheti magát. A stílus már sokkal kevésbé a hazai pályára emlékeztetheti. Oldalra döntve a fejemet megtámasztom a konyhapultot.
- Dehogy. Ezek tények. – Nézem őt merőn pár pillanatig, aztán szarkasztikusan elmosolyodom. Éppenhogy, egy kicsit, aztán folytatom a kakaókészítést. Nem fogok senkivel veszekedni, főleg, ha nem ő a hibás, de nagyon taglalni sem, hogy mi a helyzet a házam táján. Szépen kussban megiszom majd a kakaómat, és elhúzok éhesen. Még ahhoz sincsen lelkierőm, hogy összedobjak magamnak valamit. Kívánós vagyok egy rántottára, de kétlem, hogy a kioktatott kislány konyhatündért játszana a kedvemért. Ha virággal jövök virgács helyett, most minden máshogy alakul. Elsőre úgy vélem, hogy kellőképpen elmérgesítettem őt magamtól, így még a zordságom is lekopik amikor észreveszem, hogy félre is teszi a könyvet, és rám fókuszál. Még némi sajnálkozó árny is átfut az arcomon, ahogyan kisfiúsan sármos pillantásomba belehull néhány kószán hullámos tincs. De nem, nem kérek bocsánatot. Eggyel többen raknak félre az útból, már mit sem számít ez. Teszek mindenkire. A hátsója az egy dolog, más a fizikai vágy, és más az, hogy csak egy lány a sok. Még ha az a pillantás veszettül csábító is. A provokációja pedig maga a felhívás keringőre. Valahogy eszembe sem jut álvilágítani, még magamat is bűntetem azzal hogy ezt a csodás alakot nem vizslatom meg egyesével minden ingerlően domborodó porcikáját. Csakazértse!
- Miből gondolod, hogy lehetsz olyan fontos, hogy megzavarj? – Lekicsínylően sértő mondat ez, azonban a tekintetem elárulja, hogy tartalmuk pont az ellenkező. Lehetek én bárkinek annyira fontos, hogy akár gondot okozzak neki? Mindegy, hogy mi van elrejtve legbelül. Csak az számít amit teszek. És éppen most magam elé fordítok egy lehetséges barátot. Ha az lehet egyszer. Merthogy nem hiszek a különböző neműek közötti intim vonalat mellőző kapcsolatban. Túlságosan különbözőek vagyunk ahhoz, hogy csak úgy az észrevételeinkkel támogassuk együtt. Sosem működött. Egyikünk mindig többet akart ennél, így már is próbálok lányokkal barátkozni. Az udvarlás, az évődés más, ha tudjuk, hogy tart valahova. Viszont őt már eleve úgy kezelem, hogy ha akarna se tudna most bennem semmi vonzót találni, legalábbis így hiszem. Kell a francnak egy dacos kamasz, merthogy így viselkedem most.
- Éhes voltam, de lépésről lépésre csökkent az erőm hozzá. Feladtam. – Ez nem is csak a kajáról szól, és még mindig nem értem, miért nem tud utálni, vagy legalább egy kicsit megvetni. A provokációja, a finom mosolya ellen hiába akarok küzdeni, látványosan lecsapja a magas labdáimat. Inkább mennem kéne, mielőtt még rosszabbul érzem magam. Talán pont azért, mert jól esik a törődés, csak nem érdemlem meg. Jót tett helyébe jót várj, na de csak rugdalom, akkor miért teszi ezt velem? Küldjön el az anyámba, és akkor helyrerak. Visszafordulok a kandalló felé, a kakaó meg csak nem akar fogyni.





Vissza az elejére Go down

Dominique R. Beaulieu
mutant and proud

Dominique R. Beaulieu
független
loneliness is a gun
Play By : Emily VanCamp
Hozzászólások száma : 356
Kor : 26



TémanyitásTárgy: Re: Második emeleti társalgó (valós idejű játéktér)   Második emeleti társalgó (valós idejű játéktér) Icon_minitimeHétf. 19 Május - 21:49



Sebastian & Nique




♬ Chocolate ♬

- Merde! - szalad ki a számon a szitokszó anyanyelveme. Nyilván érteni fogja, bár nekem fogalmam sincs róla, hogy mennyire kiművelt a nyelvek terén, így még csak el sem szégyellem magam vulgaritásom miatt. Épp csak folytatom a mondatot, ezúttal nyelvet váltva.
- Parancsolgat neked a görcs! Talán fenyegetsz?- kapom elő a kérdést ösztöneim mélyéről. Nem akarok én itt összeakaszkodni senkivel, de azért nehogy azt higgye ez a srác, hogy a nyúl viszi a vadászpuskát. Persze nem vagyok én akkora harcias lélek, de azért a francia temperamentum befigyel. Mi lenne, ha olasz vagy spanyol lennék? Elképzelni is meredek.
Némiképp megütközöm azon, amit mond, elkerekedett szemekkel meredek rá. A megfelelő reakció az lenne tőlem, ha nem reagálnék semmit, hanem egyszerűen visszatemetkeznék a könyvembe, de valahogy nem tudom egyszerűen megvonni a megjegyzését hallva a vállamat. Szinte égetnek belülről a fel nem tett kérdések, hát úgy döntök, hogy szabad utat engedek nekik.
Két korty kakaó között újra megtöröm a közöttünk feszülő csendet, mely valahogy eléggé idegesít. Talán azért, mert nem szoktam hozzá, hogy lekoptassanak, hogyha beszélgetni akarok? Különben is! Az előbb még eléggé rá volt gyógyulva a fenekemre – igen, nem vagyok vak, észrevettem, s bár zavarba jöttem tőle, azért nem volt ellenemre, főképp mivel eszembe sem jutott, hogy valaki létezhet olyan képességgel, ami levetkőztetne tekintettel – akkor az a minimum, hogyha kommunikál is velem.
- Én csípem a csőrödet, vagy van valami más bajod? – kérdezek rá és igen, talán tapintatlanul. Mert nyilván semmi közöm nincs ahhoz, hogy mitől ilyen, amilyen, mégis érdekel.
Kíváncsi természet vagyok, s ha őszinte akarok lenni magamhoz, akkor mások problémáival apám halála óta nagyon szeretek foglalkozni, mert amíg rájuk figyelek, addig sem kell saját nyomoromon agyalnom.  
Újra felemelem a bögrémet, s valami pimasz erő által hajtva felkelek vele a fotelból, hogy aztán az előbb megtekintett testrészemet lehelyezzem a földre, szembe Sebastiannal, mit sem zavartatva magam azért, mert kitakarom előle a kandallót. Apám lehet, hogy megfeddne ezért a viselkedésért, de részben az ő hibája, hogy ilyenre vetemedem. Elvégre ő mindig válaszolt, akármikor is akartam beszélgetni vele. Talán csak akkoriban volt szótlan, amikor anyám elhagyta, de azokra az időkre én nem emlékszem, falatnyi baba voltam csak.
- Szóval csak a kakaó hozott ide éjnek évadján? – kérdezek megint, angyali mosolyt ültetve ajkaimra, ám ezen mosoly szöges ellentéte a csintalan csillogás, mely borostyán lélekékköveimet megüli. Vagy az agyára megyek, vagy nem. Abszolút nem tudom, miért veszem a fáradtságot arra, hogy harapófogót játsszak és próbáljak kihúzni belőle szavakat. Biztos az a fránya önérzetem..


Vissza az elejére Go down

Sebastian Carlson
mutant and proud

Sebastian Carlson
független
loneliness is a gun
Play By : Andrew Garfield
Hozzászólások száma : 237
Kor : 31



TémanyitásTárgy: Re: Második emeleti társalgó (valós idejű játéktér)   Második emeleti társalgó (valós idejű játéktér) Icon_minitimeHétf. 19 Május - 21:12

Nique & Seb  




Ha ez neki akkora élvezet, akár át is válthatunk franciára. Amikor köszöntem, olyan természetesen tettem, hogy egy cseppnyi akcentust sem fedezhetett fel a kiejtésemben. A felső tízezerhez tartozom, ott szinte kötelező az idegen nyelvek ismerete már csak a kapcsolatok miatt is. Japánul mondjuk nem tudok, de a kínait már tanulom egy ideje. Igen sokszínű a diáksereg, mintha még egy arabot is láttam volna. Nincsenek előítéleteim, amennyire én tudom, a professzor az egész bolygót átpászázza a gépével. A konyha környékén van egy kis testi kontakt, de határozottan nem vagyok most olyan formában, hogy tudatosan tegyem, így csak utólag tűnődöm el, hogy vajon mihez is érhettem hozzá. Lényegében mindegy, mert érzetre az ember háta, vagy dereka szinte ugyanolyan hatást válthat ki, még egyik sem a túlzottan intim szféra. Lényegében minden attól lesz azzá, hogy ki az, aki hozzáér. A pírt alig veszem észre, csak a hátsójára fókuszálok, amíg vissza nem néz, így a tekintetem visszavándorol az arcára, de biztosan észrevehette az amúgy ösztönös tekintetemet. Ez nem jelent mást, mintsem hogy pasi vagyok, és nem meleg.
- Nem érted a lényegét. Ha parancsolgatsz nekem francia kislány, megtorlást kapsz, nem különlegességet. – Ugrik fel a szemöldöm szarkasztikus ajakrándulással. Még mindig nem döntöttem el, hogy kitekerem a nyakát, vagy szimpatizálok vele. A lovagok gyöngye stimmel, a legtöbbször gáláns vagyok, mint ahogy most is csak fenyegetőzöm, nem szándékozom rosszullétet okozni neki, meg fogja kapni az édes kakaóját. A kacérság nagyon is érdekel, megpróbálhatok úgy tenni, mint akit nem, de gyengém, ha egy lány magabiztos, kezdeményező. Általában. Most éppen ott tartok lelkileg, hogy falhoz vágom az egyik bögrét, ha nagyon belemegyünk valamibe. Semmi kedvem jópofizni, és talán majd hajnalban arra riadok, hogy egy idióta voltam, hogy még a szobaszámát sem kértem el, de most ez hidegen hagy.
A szőkeség így láthatóan kedves, és biztos én vagyok a tapló szemétláda, hogy most ilyen zordan kezelem, de mindenkinek lehet rossz napja. Talán nem rajta kéne levezetnem, mert a végén még olyat találok mondani, hogy nem teszi zsebre. Az ismerkedés jól szokott menni, most csak szipognék a kandalló mellett. Régen volt már ilyen, hogy rámtört ez a hangulat. Búskomorsággal teli önsajnálat. Szánalmas. A kakaókat alig pár pillanat alatt összeütöm, és az egyik bögrét a kezébe nyomom, hogy aztán kissé összeérjenek az ujjaink. A mozdulat nyomán ismét elmerülök a kéken kavargó szempárban, amire én csak összeszűkítem a sajátjaimat, mint holmi puma, majd visszavonulót fújva összeomlok a lábainál, akár csak egy bármikor ugráltatható testőr lennék a királynői trónnál.
- Arra nincs szükség. – Mormolom egészen lemélyítva a hangomat, ami a szokványos orgánumomhoz képest komolyabb, semlegesebb. Nem kell társalognunk csak azért, mert ő is itt van. A társalgó közös helység, nem fogok kimenni attól félve, hogy zavarom, és Nique-től sem várom el. Csak tartsa magát távol tőlem. Amennyire tőlem telik, nem fogom lerohanni szokásos bugyiba mászós vágyaimmal. Majd talán máskor. Áh, addigra bőven nem akar majd megismerni, úgyhogy ez a hajó már elment. Talán ha Alice még támogatna lelkileg, akkor ezt a mai napot is jobban viselném. Most valahogy van egy olyan érzésem hogy senkinek nem kellek, és csak a két tanár is azért tart itt, hogy majd valami értékes válhat belőlem, amit kedvük szerint idomíthatnak. Ha ez fog feltűnni, akkor elhúzom a csíkot időben.
A lány mosolya pimasz, szinte évődő, ezért is nézek fel, pedig a logikus az lenne, ha szépen csöndben szenvednék tovább. Kérdés fogalmazódik bennem, ahogyan figyelem őt, de tudom, hogy most már mindegy. Csak ajakösszeszorítva rántom meg a vállamat, és visszafordulok a lángok felé.



Vissza az elejére Go down

Dominique R. Beaulieu
mutant and proud

Dominique R. Beaulieu
független
loneliness is a gun
Play By : Emily VanCamp
Hozzászólások száma : 356
Kor : 26



TémanyitásTárgy: Re: Második emeleti társalgó (valós idejű játéktér)   Második emeleti társalgó (valós idejű játéktér) Icon_minitimeVas. 18 Május - 1:17

♫ New day has come ♫

Elmosolyodom, amikor anyanyelvemen hallom megszólalni a srácot. Amióta itt vagyok, még senki nem beszélt velem franciául, s már ez a kis szösszenet is úgy fel tud dobni, hogy csaknem madarat lehet fogatni velem. Legszívesebben azonnal váltanék nyelvet és a többi szavamat is az előbbi nyelven intézném hozzá, de azért még idejében kapcsolok. Nem biztos, hogy a legkirályabb ötlet lenne, mert nem tudhatom, hogy milyen szintű a nyelvtudása. Maradok hát az angolnál, épp csak nem igyekszem eltüntetni belőle markáns akcentusomat.
Amikor sikeresen beletolakszom az intim szférájába, az nem is ejt annyira zavarba, mint amikor ő ütközik nekem. Szocializálásom apámtól tanult világban merült ki, így ilyen közel nem voltam még korombelihez körülbelül.. lássuk csak.. soha! Ez azért elég erőtelnes arcszínváltozást idéz elő nálam, amit azzal leplezek, hogy szélvészként fordítok hátat neki, s ringok kifelé a konyhából.

- Persze, persze, szívesen! - legyintek még hátra a vállam fölött, s csak eztán közlöm igényemet a kakaót illetőn. A válaszát hallva őszintén felnevetek. Megállok nagyjából a konyha és előző fotelom között nagyjából félúton, s újra szembefordulok a konyhaajtóval.

- A chilis forró csoki nagyon kelendő mostanában a kávéházakban. Vagyonokat kell fizetni érte odahaza. Milyen kedves vagy velem, hogy ilyen drágasággal örvendeztetnél meg így ismeretlenül. Igazán te vagy a lovagok gyöngye! - incselkedem, belevíve ebbe minden apám által olyannyira elnyomni akart kacérságomat. Mert Étienne nem szerette, hogyha fiatal koromra való tekintet nélkül nő akartam lenni. Mindig azt tanította, hogy legyek szerény, viseljem az életemet megadással, elvégre felesleges a kacérkodás, hiszen soha nem enged ki a szárnyai alól. Ő úgy tervezte, hogy mellette növök fel, hogy mellettem öregszik meg, s majd csak akkor leszek szabad ember, hogyha ő már meghalt. Hangozzon bármilyen rosszul, én elfogadtam ezt az elképzelését, nem éreztem tehernek, szerettem. És sose gondoltam, hogy ilyen hamar eljön az a pillanat, amikor kiszabadulok komfortos kalitkámból..
Küldök felé még egy pimasz mosolyt, majd folytatom utamat a fotel felé, hogy újra kényelembe helyezhessem magam. Őszintén szólva nem hiszek benne, hogy komolyan fog hozni nekem kakaót, így az esélytelenek teljes nyugalmával süllyedek el újra az olvasásban. Tökéletesen ledöbbenek abban a pillanatban tehát, amikor látóterembe kúszik egy bögre képe, s felpillantva olvasmányomból, Seb kezével találom szembe magam.
Két tenyerem zárójelébe fogom a bögrét, észre sem véve, hogy miközben átveszem azt, finoman hozzáérek Sebastian ujjaihoz.

- Merci bien! - köszönöm meg suttogva. Nem tudom, valamiért a köszönömhöz bennem mindig társul egyfajta selymes sejtelmesség, így szinte mindig lejjebb halkítom hangomat, amikor megköszönök valami kedveset. Ez a szituáció pedig kedves volt, bennem legalábbis így könyvelődik el.
Ajkaimhoz emelem a bögrét, óvatosan fújom egy kicsit a kakaót, majd belekortyolok. Pár korty után viszont félreteszem a fotel melletti kis asztalra a bögrét arra az időre, amíg felhúzom lábaimat oldalas térdelőülésbe a fotelban. Nem érdekel, hogy cipőben vagyok, ez amolyan benti cipő, sosem hordtam még az iskola épületén kívül, úgyhogy nem olyan koszos a talpa.

- Jótett helyébe jót várj! - küldöm Seb felé a szavakat, célozva ezzel arra, hogyha volt oly' kegyes, s készített nekem esti édességet, akkor most itt a lehetősége, hogy kérjen tőlem valami viszonzást. Nem rágom a szájába, találja ki maga, hogy mire is gondolhattam. Tudnék mit sorolni.. például szívesen beszélgetek vele, hogy elűzzem magányát, ha magányos lenne ma.. vagy békén is hagyhatom, s nem szólok hozzá, ha nem akar beszélgetni. A döntés nem az enyém, s semmi olyasmire nem gondolok, ami miatt esetleg kínosan jöhetnék ki a szituációból.
Újra felemelem a bögrémet, s a könyvet teszem félre, nehogy leborítsam. Kakakómmal a kezemben én is a lángok figyelésébe merülök. Olyan szépek! Mindig lenyűgöz ragyogásuk, hacsak reájuk lesek..
Vissza az elejére Go down

Sebastian Carlson
mutant and proud

Sebastian Carlson
független
loneliness is a gun
Play By : Andrew Garfield
Hozzászólások száma : 237
Kor : 31



TémanyitásTárgy: Re: Második emeleti társalgó (valós idejű játéktér)   Második emeleti társalgó (valós idejű játéktér) Icon_minitimeSzomb. 17 Május - 21:53

Nique & Seb  




♫ Sway ♫

Tökéletesen nem az történik, amit vártam. Azt hittem, hogy a lány csak int, vagy bólint, elég kevesen tűrik a lekezelést, legtöbbször csak némán elküldenek a francba, hogy aztán soha többé ne lássanak, ő viszont visszadobja a labdát. Meglehetősen érdeklődve néz meg, sikerült elszakítanom az olvasmánytól, ezért nem vagyok hajlandó lelkiismeretfurdalást érezni. Udvarias voltam, amennyire tőlem telt. Ennyi van bennem, most kiszaladnék a világból, nem alkalmas az idő az ismerkedésre. A könyvre magamban mégis elismerően csettintek, ezek szerint nem csak a mesékben léteznek olyanok, akik nem az egyik végletnél ragadtak, képesek a külsőségek mellett az intellektuális részre is figyelmet fordítani. Vagy csak túl általánosságokban gondolozom? Meglehet, a legtöbb ismerősöm a görbe két végében helyezkedik el, és roppant bölcsen nem eresztem őket össze.
- Bon Soir. – Váltok én is franciára, igen sokat ruccantam át Kanadába, lassan már a második anyanyelvemmé vált. Volt egy időszak, amikor rá voltam kattanva a francia, vagy a francia anyanyelvű lányokra. Ki akartam próbálni, amit róluk mondanak, azt hiszem jogos, de az is lehet, hogy csak bebeszéltem magamnak, vagy ők játszották rá... Rég volt, így már fel sem tűnik, hogy milyen nyelven válaszolok, amíg megértjük egymást. Megkapom ugyan a választ, de olyan bénára sikerült a belépőm, hogy mintha szánakozást vélek felfedezni az arcán. Na nem, ebből nem kérek. Mogorván szorítom össze az állkapcsomat, hogy ne küldjem el a fenébe, engem aztán nem kell így kezelni. Mégsem teszem, mert van a tekintetében egy olyan csillogás, amely talán mégsem lekezelés, inkább valami provokáció, hogy felrázzon. Miért tenne ilyet, amikor nem ismer? Fura... Kapok egy nevet is, most már biztos, hogy francia, vagy olyasmi. Kapásból kifiguráz, amin ellenben nem tudok búslakodni, nevetőráncaim amúgy is vidám természetre utalnak függetlenül a mostani önutálatomtól, megrándul az ajkam, mintha valami mosoly jelent volna meg rajta, amit tudatosan nyomok el, sajnos csak utána jut eszembe, hogy elforduljak, így még esetleg elkaphatta.
A konyhában ér utól, pontosan tudja, hogy hol is a villany, de oly módon meglepődöm, hogy még úgy deréktájban össze is ütközünk, gyorsan visszakapom a kezemet, és a tarkómra simítom az ujjaimat.
- Öhm.. bocs... és kösz. – Mormolom, ahogyan körülnézek. Szép, takaros itt minden, már csak fel kéne találnom magam. Rákönyölök a konyhapultra, hogy kicsit eltűnődjek, hogy akarok e valamilyen éjszakai lakomát összedobni, mielőtt még leájulok a székről. Ellenben a lány most mindent összezavart. A legtisztább az lett volna, ha egymagam nézhetem a kandallót, magamhoz ölelve a párnámat, hogy férfiatlanul kuporodjak össze. Így még magányosnak sem érezhetem magam. Még ez sem sikerül. Ő elindul kifelé, vissza a társalgóba, de mozdulata fogva tart, így könyölés közben is őt követi a tekintetem. Beharapom az ajkamat a mondatát hallva. Pimaszul elragadó. Franc!
- Tele fogom rakni chilivel. – Tolom most már el magam a pulttól, ahogy felegyenesedem. Ha provokál, tőlem megkaphatja. Valahogy eszembe sem jut, hogy használjam rajta a röntgent, csak figyelem a ringó csípőt, miután elfordult. Megrázom magam, hogy ocsódjak a kábulatból, és nyitogatni kezdem a felső szekrényeket. A kakaópor megvan, magam elé húzva konstatálom, hogy cukrozott. Helyes, ez kell ide. A hűtőből előkerül a tej is, amit két bögrében mikróban melegítek meg, hogy aztán kevergetni kezdjem a hozzá utólag szórt finom port. Gyorsan elkészülök, és nem tudom visszafojtani a sóhajomat, bármennyire is szeretném. Különleges felvezetés nélkül nyújtom át az övét, és csüccsenek most már le a lábaihoz, neki háttal, hogy végre elfoglaljam a kandallóba bámulós eredetileg is kitervelt pózt, egyenlőre törökülésben. A párna most nem fog kelleni, ennyire nem hagyom magam sajnálni. Belekortyolok a kakaóba, aztán egy pillanatra mintegy véletlenül felsandítok rá. Természetesen chili nincsen benne.

Vissza az elejére Go down

Dominique R. Beaulieu
mutant and proud

Dominique R. Beaulieu
független
loneliness is a gun
Play By : Emily VanCamp
Hozzászólások száma : 356
Kor : 26



TémanyitásTárgy: Re: Második emeleti társalgó (valós idejű játéktér)   Második emeleti társalgó (valós idejű játéktér) Icon_minitimePént. 16 Május - 23:16

♫ Lets we forget how fragile we are ♫

A párnákon való hasalásba belegémberedett a hátam, hát hanyatt fordultam. De úgy meg idegesített, hogy nem látom a lángokat évődni egymással, hát újból testhelyzetet változtatva az egyik fotelba vackoltam magam, s könyvemet az ölembe helyezve még fel is lapoztam az olvasmányt, arra vetemedve, hogy a fotel melletti asztalon álló kislámpát felkapcsoltam. Először nem akartam olvasni, jobban lekötöttek gondolataim, de végül azon kaptam magam, hogy elmerültem mások történetében, s a sajátom háttérbe szorult.
A köszönés rezzent fel történetbe-mélyedésemből, riadt madárként rebbennek az érkezőre fürkész tekintetsugaraim. A könyvbe reflexből helyezem bele könyvjelzőmet, mert ismerem magam, s a végén még képes lennék becsapni az olvasmányt ölemben, aztán meg majd kereshetem, hogy hol is jártam benne a kizökkenés előtt.

- Salut! - köszönök, mert ennyit még ki tudok préselni magamból ezen a kései órán azelőtt, hogy megütköznék a feltett kérdésen. Az fel sem tűnik, hogy franciául köszöntem, az anyanyelvemen. Vagy apanyelvem az, hogyha nem ismertem az anyám? Egyáltalán francia volt? Nem tudom. S eddig azt hittem, hogy nem is érdekel. De amióta egyedül maradtam, s itt vagyok, elkezdtek érdekelni olyasmik, amik korábban nem mozgatták fantáziám kerekeit.

- Azt sem tudtam, hogy volt-e egyáltalán. - vonom meg a vállamat, s már temetkeznék is vissza az írott fantáziavilágba, amikor pillantásomat bilincsbe nem veri valami. A tétovaság, az erőtlenség, mely a legyintésben benne van, már önmagában elég lenne arra, hogy feléledjen kíváncsiságom, elvégre egy ilyen külsővel megáldott, magára adó sráchoz valahogy nem nagyon passzol ez a semmilyenség. A kakaóporos kérdésen túllendülve sem tudok szabadulni hát attól, hogy lekövessem a mozdulatait, s magamra mit sem figyelve szóljak utána akkor is, ha minden zsigerem tiltakozik az ellen, hogy ma éjjel én itt bárkivel is kommunikálni kezdjek.

- Dominique. Vagy Nique. - utánozom le mondatalkotását, rövid, kaffogva odavetett bemutatkozását. Nem szemtelenségből, csupán ösztönszerűn. - A tök nem mindegy, hanem egy zöldség. - teszem még hozzá mintegy mellékesen, odaszúrva kicsit, piszkálva a parazsat, hátha tűz lesz belőle. A nemtörődömség mindig sarkall valamilyen cselekedetre. Régebben méregbe is gurított. Most csak érdekel. Lépek hát, mert így akarom.

Rózsaszín tornacipőkön surranok mögé, s nyúlok el egy laza mozdulattal mellette, hogy ügyetlen tapogatózásának véget vethessek azzal: felkapcsolom a konyhai világítást. Sokat járok erre – amióta itt élek, talán itt töltöm a legtöbb szabadidőm ebben a társalgó-konyha kombinációban – s különben is hozzá van szokva a szemem a félhomályhoz, s ez nagyban segítségemre van.

- Így talán könnyebben megtalálod, amit keresel. - duruzsolom neki, s már vissza is indulok a fotelom felé. Ám utam közben megállok, vállam fölött hátranézek, s egy cinkos mosoly keretébe foglalva mondok még valamit:

- Ha már ott vagy, csinálhatnál nekem is egy kakaót!

Nem, nem incselkedem vele, legalábbis egyáltalán nincs szándékomban. Egyszerűen csak viselkedésemet megint az cakkozza kissé furcsára, hogy fogalmam sincs róla, miket engedhetek meg magamnak másokkal szemben. Másokkal, olyanokkal, akik nem Étiennek. Akik közül senki sem az apám.
Visszahelyezem fenekemet a fotelba, újra magamhoz veszem a könyvet, de nem folytatom az olvasást. Figyelmemet a konyhából kiszűrődő fény köti le, szinte teljes mértékben belefeledkezem.
Vissza az elejére Go down

Sebastian Carlson
mutant and proud

Sebastian Carlson
független
loneliness is a gun
Play By : Andrew Garfield
Hozzászólások száma : 237
Kor : 31



TémanyitásTárgy: Re: Második emeleti társalgó (valós idejű játéktér)   Második emeleti társalgó (valós idejű játéktér) Icon_minitimePént. 16 Május - 22:15

Nique & Seb  




Hangulatkeltő zenénk

Hát ez nem a legszebb napom. Ha kedvelném a Beatles-t, akkor úgy is mondhatnám, hogy ez most Egy nehéz nap éjszakája lesz. Pedig tényleg... Annyi év után felvették velem a kapcsolatot, miután közel tizennyolc évig rám sem néztek, és a nagynéném nevelt fel, akivel furcsa kapcsolatom alakult ki, ami most végül mindegy is. Elfogadtam, hogy nincsen családom, Alice nénin kívül, de hogy most hirtelen megjelenjenek azzal a felkiáltással hogy bár undorodnak attól, ami vagyok, mégiscsak én vagyok az örökös, vegyem át a céget... Semmi nem értek a joghoz, hogyan is vezethetnék egy vállalatot? Méghozzá olyan vadidegenek tulajdonát, akik eldobtak, és nem akartak tőlem semmit... Akiknek csak egy szálka vagyok a szemében... Nem hittem volna, hogy az az érzés semmivé lehet, hogy mennyire tudom élvezni az életet, élni a világomat. Miután sosem ismertem őket, nem hiányoztak, bele sem gondoltam, hogy valakinek nem kellek. Illetve de. Először Alice-nek lettem a terhére, és a közös múltunkat kidobta a kukába, de ezen végülis túl vagyok, viszont egy közel húsz éves tüskét, amiről nem tudtam, hogyan húzzak ki? Nincsen kedvem sem bulizni, sem semmit csinálni, csak rovom a folyosókat. Azt, hogy száguldozok a Porschével a városban, sikerült egy komolyabb koccanással lezárni, a korlát bánta, a sárvédőnek meg annyi, vihetem megint szervízbe.
Némán járom a folyosókat, és azon tűnödöm, hogy miért nem kellettem senkinek. Mások is mutánsok, mégis vannak szerető szülei, vagy legalább testvéreik. Na elég az önsajnálatból. Ma este ugyan már nem, de a holnapi délután azzal kezdem, hogy lemegyek egyet bulizni, a kocsimra amúgy is buknak a csajok, bár kérdés, hogy egy kis ismerkedős szex mennyire oldja fel megsebzett lelkemet. Észre sem veszem, hogy egész nap nem is ettem, a mardosó éhség immár nem hagy nyugodni, folyamatosan korog a gyomrom. Lefekvés előtt talán még nem ártana valamit bekapnom. A társalgóból ha jól tudom, nyílik valami kiskonyha, össze kéne dobnom valami szendvicset. Remélem nincsen most bent semmi idegesítő egyén, nem vagyok ráhangolódva az ilyesmre.
Belépek végül, így ejtsünk pár szót a külsőmről. Egy könyökig felhúzott királykék pulcsit viselek, fekete farmerrel, és fehér tornacipővel. Kellemesen férfias illat leng körül, a hajam összeborzoltan lakkos, adok a külsőmre. Talán ha másfél napos borostám lehet, ami mininálisan javít amúgy nagyon kisfiús ábrázatomon, de hát valakinek ez jön be. És máris nem vagyok egyedül. Egy roppant csinos lányka ücsörög az egyik fotelben, méghozzá olvas. Na máris megnyerő azzal, hogy nem ad a divatra, hogy aki szép, az nem lehet intellektuális. Viszont velem még beszélgetőpartnerként sem járna jól, mert még félő, hogy megbántom valami otromba, szeszélyből odavetett mondattal, ami nem neki, hanem a jelenlegi hangulatomnak szól.
-Sz’asz. Nem tudod, hogy van-e még kakaópor? – Kérdezem egy zavart intéssel, ahogyan tétován ellépek mellette. Más esetben nagyon is imádnék flörtölni, de most örülök, ha legalább tükörbe merek nézni, annyira úgy érzem, hogy szarba sem vesz a világ. Nem kell mára még egy kudarc. Majd álomba sírom magam, és ezúttal nem viccelek, egész nap volt egy ilyen érzésem. Csak még nem adtam meg neki magam. Na de tuti nem a lány előtt fogom. Zsebrevágom a kezemet, ahogyan félig visszafordulok.
- Sebastian. Vagy Seb. Tökmindegy. Nem zavarlak. – Lépek tovább, de hallom, ha utánamszól, és keresem a konyhában a villanyt. Egyenlőre sikertelenül.



Vissza az elejére Go down

Dominique R. Beaulieu
mutant and proud

Dominique R. Beaulieu
független
loneliness is a gun
Play By : Emily VanCamp
Hozzászólások száma : 356
Kor : 26



TémanyitásTárgy: Re: Második emeleti társalgó (valós idejű játéktér)   Második emeleti társalgó (valós idejű játéktér) Icon_minitimeCsüt. 15 Május - 21:21


Sebastian


♫ Hangulat ♫

Éjszaka van. A kandallóban kedélyesen ropog a tűz, a társalgóban szilaj táncot járnak a lángnyelvek által kivetített fénypászmák. Csodaszép az egész. Szép, de engem mégsem a szépségükkel ragasztottak a kis ficak párnáira a percek. Ittlétem oka nem is az álmatlanság, egyszerűen csak az, hogy nem merek aludni apám halála óta, s úgy megszokta a szervezetem az éji létet, hogy amikor tehetem, s nem kell korán kelnem másnap, akkor rendszerint a hajnal első sugaraival fekszem le aludni, hogy a beálló est sötétje ébresszen fel egy átaludt nap után. Ha kellően fáradt vagyok, s úgy alszom el, akkor legalább nem történik meg az, hogy sikoltozva ébredek. Így békén hagynak kérdéseikkel a szobatársaim.
Mint mindig, most is pontosan passzolnak egymáshoz öltözékemen a színek, s bár a félhomályban nem látszik ebből szinte semmi, én jól érzem ettől az összhangtól magam. Szeretem, ahogyan a szegecsekkel kirakott, pink tornacipő színe csak pár árnyalattal világosabb az unikornisos, ejtett vállú pulóverem színénél és a vicces feliratú fülbevalómnál. Holmijaim nagy részét ittlétem óta szereztem be, s a fekete csősálamon kívül semmi sem az rajtam, amint Franciaországból hoztam el. Úgy voltam vele, hogy mindenemet hátrahagyva indulok neki az ismeretlennek, szinte szó szerint abban az egy szál ruhában, amiben voltam, amikor eljöttek értem. Így tehát a szürke farmernadrág és a fekete trikó is újabb keletű szerzemény rajtam. Ruhákra költöm az örökségemet. Azért ez vicces, már ha csak a dolog groteszk módján, de akkor is. Elvégre azért nem hoztam el szinte semmit régi holmijaimból, mert minden apámra emlékeztetett bennük, de vajon az ő halála után kapott pénzből vásárolni mennyiben rejti el előlem Étienne emlékét? Semennyire. De senki ne mondja rám, hogy meg sem próbáltam.
Hoztam magammal egy könyvet, de nem visz rá a lélek, hogy felkapcsoljam a lámpát. Megszűnne akkor megbicsaklani félig punkosra fonott frizurámon a lángok nászából születő fényjáték. Élvezem, ahogyan a félhomályban a narancs nyelvek nyaldossák arcomat, egyenesen a kandalló felé fordulok hasonfektemben, s egy párnát húzok állam alá, arra támaszkodom. Fülembe fülhallgatón keresztül zene dübörög, s bár nem hallom magam, tudom, hogy énekelek. Tisztán, tökéletes ritmusérzékkel és kellemes hanggal. Mert az életem a zene és a tánc körül forog. Legalább valamim legyen, ami jónak adatott az életben. Hát ez az.
Vissza az elejére Go down

Charles Xavier
mutant and proud

Charles Xavier
Tanár
let me to help you
Play By : James McAvoy
Hozzászólások száma : 1244
Kor : 39



TémanyitásTárgy: Második emeleti társalgó (valós idejű játéktér)   Második emeleti társalgó (valós idejű játéktér) Icon_minitimeSzomb. 24 Aug. - 19:12

A valós idejű játékok színtere. A helyszínleírást itt olvashatod el: https://xmen-firstclass.hungarianforum.com/t28-masodik-emeleti-tarsalgo-helyszinleiras#103
Vissza az elejére Go down

Ajánlott tartalom
mutant and proud





TémanyitásTárgy: Re: Második emeleti társalgó (valós idejű játéktér)   Második emeleti társalgó (valós idejű játéktér) Icon_minitime

Vissza az elejére Go down
 
Második emeleti társalgó (valós idejű játéktér)
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Első emeleti társalgó (valós idejű játéktér)
» Második emeleti társalgó helyszínleírás
» Erkélyek (valós idejű játéktér)
» Étkező (valós idejű játéktér)
» Nappali (valós idejű játéktér)

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Heroes of X-Men: Reunion :: X-Birtok :: Második emelet :: Második emeleti társalgó-