Cain & Charles

Tárgy: Re: Cain & Charles Csüt. 28 Nov. - 10:58

Azt hiszem róla bárki tudná, hogy rosszban sántikál, aki egy kicsit is ismer. Sosem értettem igazán, hogy mehetett ennyire félre az élete, hogy ilyen lett, hogy komolyan attól érzi jól magát, ha másnak okoz nehézséget az életben, de nem hiszem, hogy meg tudom változtatni, legalábbis most már ez szinte esélytelennek tűnik. Hiába próbáltam... mert hát a magam módján azért mindig is próbáltam és talán végleg most sem adtam még fel, csak már egyre kevésbé elérhetőnek tűnik a cél, de a remény az, amit sosem szabad csak úgy eldobni.
- Magadnak köszönheted, általában a legrosszabbat is nyújtod mindig. - az újabb kérdésére csak egy sóhajjal rázom meg a fejem. Hova tegye azt a roncsot? Hát leginkább vissza kéne szolgáltatni a tulajdonosának ép állapotban, de az már eléggé nehézkes lenne, mert elég csúnyán sikerül szegény kocsit helyben hagynia. - Egyszerűen hagyd ott. - majd megpróbálunk kezdeni vele valamit, javíttatni és visszaadni, miután persze a nővel is kezdtünk valamit, hogy ne az legyen az utolsó emléke, hogy valaki puszta kézzel elhúzta a kocsiját a szeme elől. Nem lenne valami hasznos.
- Nem is ismered őt, én pedig nem tudok két helyen lenni egyszerre. Én is bármit megtennék, amit kér, bármennyire is nehéz ezt elhinned. - tényleg nehéz felfognom honnan ez a mélyről jövő gyűlölet, amivel most is viszonyul hozzám. Nem érzem, hogy tettem volna ellene, soha sem voltam direkt arrogáns, semmi ilyesmi, nem gondolom magam többnek se nála, se senkinél. Egyszerűen csak nem lát attól a vörös ködtől, ami a szeme elé ereszkedett már nagyon régen. Pedig, ha csak néha kitisztulna a tekintete és fel tudná fogni, hogy amit csinál az senkinek sem hasznos, még neki sem... - Mégis miért kéne kísérleteznek bárkin, vagy tanulmányozni? Sokuk fél, fél magától és az erejétől, én csak segítek nekik megérteni és kezelni. - ennyire egyszerű ez. Ha már az elmém felfokozottabb, mint másé, akkor miért ne tehetném meg, hogy megosztom ezt mással, ha képes vagyok rá? A közelemben, ha segít, akkor ők is könnyebben uralják a képességüket, könnyebben felfogják, hogy amire képesek nem veszélyes, és nem kell tartaniuk saját maguktól. Miért lenne rossz az, hogy segítek nekik normálisabban élni, elfogadni önmagukat?
- Neked is segíthetnék... - bököm aztán ki a végén, de félek tőle, hogy ez csak olaj a tűzre. Soha sem kért belőlem, soha sem kért a tanácsaimból és a mai napig sem érti meg, hogy az apja elvesztése az ő hibája volt, nem pedig az enyém. A kifakadását csak csendben hallgatom végig. Jártam a fejében még fiatalon, de ma már nem csinálok ilyet, tudom, hogy egyáltalán nem lenne etikus, és ha nem muszáj, akkor nem is teszem, csak ha a szükség tényleg úgy kívánja.
- Az apád szeretett téged, ha egy egész kicsit képes lettél volna a féltékenységed mögött meglátni ezt és normálisan viselkedni... - minek tépem a szám? Úgysem lesz képes felfogni, úgysem érti majd meg, amit mondok. Nem csak azzal hívhatta volna fel magára a figyelmet, hogy rendbont, az is egy lehetőség lett volna, hogy rendesen viselkedik, hogy megpróbál tényleg beilleszkedni a családba. Az én apám is meghalt, végül anyám is... neki legalább egy szülője még élt. Ha egy egész kicsit kedvesebb lett volna... de ez a múlt, úgysem változtathatunk rajta és kétlem, hogy az a szilánk bármikor eltűnne belőle. Ennek ellenére mégis közelebb lépek. Ha nagyon arra lenne szükség meg tudnám védeni magam, vagyok már annyira erős, de érezni kell, hogy képes vagyok megbízni benne. Ezért lépek hát közelebb és ölelem meg egy pillanatra. Soha sem volt erős testalkatom, de egy hangot sem hallatok, amikor kissé erősebben szorít meg a kelleténél. A következő szavakra csak halkan sóhajtok egyet.
- Tényleg nem értem, miért vagy itt Cain, de azt nem fogom hagyni, hogy bárkinek árts, vagy megzavard a nyugalmukat. - nem fenyegetem, eszem ágában sincs, ez csak egy egyszerű tényközlés. Lehet, hogy erős, de mindig is híján volt a gondolkodásnak, ezért nem lenne esélye, ha elkezdene odabent tombolni. Nem ártanék neki, nem akarok ártani neki, de megtehetem, ha muszáj. - Gyere. Éhes vagy? - adom be végül a derekam és indulok el az épület bejárata felé. Azért persze szemmel tartom, az a biztos.

Tárgy: Re: Cain & Charles Hétf. 25 Nov. - 14:58

Igen, őt sose fogom átverni. Nem kell a gondolataimban olvasnia, hogy tudja, rosszban sántikálok. Nem mintha titkolnám minden gaztettemet. Pillanatnyi boldogság önti el lelkemet, amikor mást látok szenvedni. Pláne, ha az én kezem által szenved. Most is talán jókedvem árulkodott. Annak a dagadt, sápítozós nőnek nem árt egy kis séta.
- Mindig a legrosszabbra számítasz tőlem, Charles. - sóhajtok színpadias túlzással. - Szóval... Hova tehetem az ajándékot? - névjegyemmé vált, féloldalas ördögi mosoly terül szét arcomon, s bal szemöldökömet kérdőn felhúzom.
Ez a kioktató, okoskodó hangszín... Borsózik tőle a hátam. Szó szerint felállt a karomon a szőr. Amióta az eszemet tudom, ezt a felsőbbrendű, sznob hangsúlyt használja. Csak azért, mert okosabb? Attól még nem lesz mindenki más idióta. Mert néha úgy érzem, magam, mintha fogyatékos lennék, és mindent a számba kellene rágni. És mindenki isteníti, nyalja a talpát, felnéz rá, ajnározzák bölcsességét. Keveset tudnak még róla. Vagy ők valóban ostobák lennének? Vagy csak én velem érezteti ezt? Tény, temperamentumos ember vagyok, lehet ez olaj a tűzre. De annyira elkenném néha a száját. A régi idők emlékére...
- De ő sose kérne meg, hogy takarítsd el a mostohatestévre mocskát. Ugráltatod, a csicskád, és gyerekkorunk óta a kísérleti egered is. Vajon ez a "menedék" - ujjaimmal macska körmözök a levegőben. - tényleg az volna? Vagy létesítettél magadnak egy egész állatkertet? Tudod, összegyűjtöd a különleges állatkákat és tanulmányozod őket. Persze nem olyan náci módszerekkel, csak finoman, titokban... - próbálom kihozni a sodrából, elérni, hogy valamiféle negatívat, esetleg megvetendőt tegyen. A feszültséget fokozva közelebb lépek, de megtartom a kellő távolságot... Charles világ életében egy halvérű figura volt. Szöges ellentétem. Úgyhogy jobban kell próbálkoznom.
- Nem űztem el, magamra hagyott! - tör ki belőlem. Nem tűrtem tovább, hogy ilyenekkel gyanúsítson. - Eldobott engem, érted! Tudod hogy így van! Tudom, hogy jártál idebent. - sziszegem halántékomra feszítve ujjamat. Nyakamat megdagadt ereim hálózzák be, amik pár mély légvételt követően ismét eltűnnek. Arcomat tarkító vörös árnyalat is lassan halványul, visszanyerve eredeti színemet. Talán egy kicsit túlreagáltam... Csak egy kicsit. Sajnos apám fájó pont, és nem szeretem, ha rám kenik az... elválásunkat. Én jó fia voltam, de soha se volt elég, amit nyújthattam. Charles belibbent az életünkben és utána még annyi figyelmet se kaptam... volna, ha nem csibészkedek. Akartam, hogy együtt töltsünk némi időt, és ha ezt jó modorral nem kaphattam meg, hát más módszerekhez nyúltam. Megvolt az apa-fia programunk, bár nem egészen olyan volt, mint gondoltam. Baseball meccsek helyett pofonok, mikor senki se néz...
- Hm, logikus látásmód. - adok igazat, még mindig üresen széttárt karokkal. - De láttál már logikusan viselkedni? - mély hangomon kuncogok egy kicsit, majd a kelleténél valamivel erősebben megszorongatom a bratyót. Áhh, szinte hallani, ahogy tüdejéből kiszökik a levegő. Érzem, ahogy csontjai ropognak karjaim között. Persze nem fogom összetörni, ugyan, az túl gyors és kegyes lenne hozzá. - Nos... Igazán körbevezetnél. Ha elég megnyerő a kégli, talán nem rohanok át a támfalakon. - barátian megpaskolom vállát. Érzem, hogy minden sejtem arra ösztönöz, hogy pusztítsam el, de igaza volt. Csak ő maradt nekem. És élvezem a gondolatot, hogy bármikor visszatérhetek hozzá kellemetlenkedni.

Tárgy: Re: Cain & Charles Hétf. 18 Nov. - 15:58

Méreg... nem is tudom, soha sem voltam igazán mérges rá. Talán csak egyszer, akkor amikor képes volt felégetni a könyvtárat, amikor az apja miatta halt meg, mert ez így van, de akkor is megpróbáltam egyszerűen... nem is tudom arra gondolni, hogy neki rosszabb. Neki kell azzal a tudattal élni, hogy a haragja nem arra csapott le, akire akarta, nem rám, nem másra, hanem arra, akit vissza akart szerezni vele. Sajnálom érte, és most is így van, amikor lerombolja a kaput és feltúrja a fél kertet. Mintha folyton csak düh élne benne, ami elnyom minden mást, ami csak emberben létezhet.
- Igen, talán lehet, hogy így van. Ha más nem, kiváló arra is, hogy gyakoroljanak rajta egyesek, te már eléggé tönkretetted, hogy akié volt, ne vehesse hasznát. Gondolom... nem a tiéd. - leheletnyit feljebb szökik a szemöldököm, de igen, még most se hallhat a hangomból semmit, ami ara utalna, hogy e miatt mérges vagyok rá. Inkább a megjelenő Ravent küldöm el intézkedni, hiszen valakié volt ez a kocsi, én pedig nem fogok beletúrni a mostohaöcsém fejébe, hogy megtudjam ki, megy ez máshogy is.
- Csupán segít nekem, én is megtenném neki, ha kérne tőlem valamit. Ezt nevezik bizalomnak Cain... - nem akarom kioktatni, de az pozitív érzéseket soha sem ismerte igazán és nem gondolom, hogy ez az én hibám, hiszen már akkor sem volt jóban az apjával, amikor engem még csak nem is ismer. Akkor is mindenkivel összerúgta a port és eleget balhézott, hogy soha se lehessen nyugalom körülötte. A következő szavakra csak megrázom a fejem. Szomorú, hogy még mindig nem képes felfogni semmit... hogy az élet nem csak a gyűlölet körül mozoghat.
- Ez egy iskola, amit én vezetek egy jó barátommal együtt, senki sem nyalja a talpamat, egyszerűen csak menedéket kapnak itt, nyugalmat, barátokat. Ez mindenkinek jó. - nem használok ki senkit és nem kötelező itt lenni, még csak nem is mosok agyat. Ez a hely mindenkinek egyformán jó, de bárki elmehet, ha úgy dönt, hogy nem akar maradni. De miért is várom tőle, hogy felfogja milyen családban élni, olyanok között, akiknek fontos lehet, vagy aki segíti a másikat minden körülmények között? Elsősorban viszont arra vagyok most kíváncsi, hogy mit keres itt, mert jó ideje nem láttam már, és kétlem, hogy csak egy testvéri csevejre vágyna, vagy egy meleg teára a kandalló mellett.
- Még mindig engem okolsz mindenét Cain? Te tetted... te űzted el magad mellől az apádat, nem én vettem el tőled. És még ez után sem próbálsz meg beilleszkedni, vagy legalább elismerni, hogy szükséged van valakire. - mindenkinek van. Aki tagadja az hazudik. Senki sem akar direkt egyedül lenni, maximum a gyűlölet vakíthatja el annyira, hogy végül mindenkit elmar maga mellől. A harag olyan ösvény, amiről rendkívül nehéz letérni, ha egyáltalán lehetséges. Sokáig szerettem volna, ha neki sikerül és még a mai napig is hiszek benne, hogy talán egyszer van még erre esély, hiszen a hit rendkívül fontos, de... a saját érdemek nem feszülhet ellen az iskoláénak. Ide béke kell és nyugalom, vannak itt diákok elegen, akiknek elég rosszban volt már része, hogy ne legyen szükségük arra, hogy még valaki megzavarja őket, csak azért, mert rajtam akarja kitombolni magát. Amikor kezeit ölelésre nyitja egy pillanatig gondolkodom csak, ami szinte észre sem vehető, majd végül közelebb lépek. Egy fél lépéssel előtte szólalok meg.
- Tudom, hogy mire vagy képes... de nem akarod elpusztítani az egyetlen embert, akihez közöd van... - és igen, megölelem. Mint ahogyan egy veszélyes képességű mutánsban is képes vagyok megbízni, akkor is, ha ez nagyon nem jó ötlet. Tudom, hogy Eric mit mondana, vagy hogy Logan szkepticizmusa mit súg, de sosem hallgattam rájuk igazán. No meg végszükség esetén meg tudom állítani, blokkolni tudom az elméjét, hogy minden mozdulata lefagyjon.

Tárgy: Re: Cain & Charles Vas. 17 Nov. - 19:19

Ohh, az a rezzenéstelen arc, a szilaj tartás, amivel felém törtet. Annyira kamu. Jól ismerem azt a tüzet a szemében, mindenkinél ugyanolyan. Ezt ismerem a legjobban, hiszen nap mint nap látom. A méreg. Hm, valószínűleg nem örül a látogatásomnak. De ki nem mutatná, el nem veszítené a fejét.
- Neked roncs, másnak kincs. Esetleg lakóhely. Vagy alkatrészbeszerzéshez is tökéletes. - vágom vissza halálosan komoly arccal, mély hangomon és hátradőlök a kellemesen meleg motorháztetőn. Megforgatom szemem, ahogy Raven a segítségére siet, de Charles kiküldi szimatolni. Tipikus!
- Látom, a kék kis házi kutyus még mindig a gazdi mellett lohol. Ugrik az első szóra. - teszek megjegyzést maró gúnnyal, fejemet ingatva. - Sőt! Ahogy látom, mindenki szófogadó pincsi itt. A kis nebuló se habozott, rögtön érted eredt. Túl sok talpnyaló, sehol egy egyéniség. - megvonom vállamat nemtörődöm módon. - És itt jön a kérdésre a válasz! Miért vagyok itt?... - felállok a kocsiról és pár lépés hossznyi szakaszon strázsálok fel-alá. - Először is, gondoltam hiányolod az öcsikédet. Aztán látni szerettem volna, hogy nyomorultul vagy. Vagy ha nem, hát azzá teszem az életedet. Hogy miért? Mert jó móka! - könnyed, pökhendi stílusban adom elő magam, de mint mindennek, ezeknek az állításoknak a gyökerei is mélyebben húzódnak. Bevallom, akartam, hogy legalább valakinek hiányozzak. Ravennel nem igazán foglalkoztunk egymással, így abból a pixisből kiestem. Szüleim meghaltak, még a mostohaanyám is, szóval egyetlen ember maradt, aki ismer. Tudom, hogy folyamatosan leste a gondolataimat... Aztán az a nyomorult dolog, na igen... Látva mit hozott itt össze, még mindig elég indokot tud adni, hogy továbbra is féltékeny legyek. Apám kegyeibe férkőzött, elvette tőlem. Körbevette magát buzgó követőkkel. Ki ne akarna ilyet? Mindent megkapott, amire én valaha is vágytam, és van pofája mérgesnek lenni? Megfeszülnek izmaim egy pillanatra, és idegesen fújtatok. - Tudod, kicsit fáj, hogy még egy ölelést se kapok tőled ennyi év után. - széttárom karjaimat és várok. Ha nagyon ódzkodna a család összeborulástól, akkor hevesen intek neki, hogy jöjjön csak.

Tárgy: Re: Cain & Charles Csüt. 14 Nov. - 11:56

Nyugodtan napnak indult, de általában a legtöbb nap nyugodtnak indul mielőtt beüt a baj. Nem vagyok jós, nem szoktam előre megérezni, ha valami gond közeledik, így aztán teljesen jól telt a délelőtt, reggeli korán keléssel, kávéval, egy kis munkával Hank társaságában, és persze a kora délutáni óra a diákokkal. Ma még csak külön órám sincs, így aztán egy kis olvasás is belefér az időmbe. Az udvar irányából persze én is, mint ahogy minden bizonnyal sokan mások, főleg a jó hallásúak, meghallom a zajt. Egyelőre még nem pattanok fel, hiszen előfordul, hogy az erejüket még kevésbé kontrollálók nem tudják pontosan irányítani a tetteiket. Volt már pár kapu cserénk és persze az épület egyes pontjaira is ráfér időnként egy kis helyre rázás. Nincs ezzel gond, nem szokásom senkit sem leteremteni azért, mert hibázik, hiszen attól csak az önbizalmuk csökkenne, és nem fejlődnének. Ezért nem ugrok most sem azonnal, hiszen vannak még rajtam kívül az épületben tanárok, akik megoldhatnak egy-egy ilyen ügyet, és mindig jobb, ha a diák nem kap azonnal szívhajt, mert megjelenik egy felnőtt, aki majd minden bizonnyal jó kis fejmosásban fogja részesíteni.
Akkor állok fel a kanapémról és teszem el a könyvet, amikor a kopogtatást meghallom és az ajtóban álló fiúról csak úgy süt, hogy valami nagyon nincs rendben.
- Mi történt? - a gyors kissé akadozó válaszra, amit a zihálás okoz - minden bizonnyal futott idáig fel a lépcsőn - azonnal lefelé indulok én magam is sietős lépekkel. A kis srácot egyelőre befelé intem, hogy szóljon Ericnek, csak végszükség esetére. Tisztában vagyok, hogy az, aki egy autót vonszol végig az udvaron és ledönti a kaput erős valaki lehet, és eddig egy olyan embert ismerek, akiről ez elmondható. Meglep, amikor kilépek a főbejáraton és tényleg őt látom meg. Őszintén nem tudom, hogy mit keres itt. Én nem kutattam utána, és nagyon jó okom van rá, reméltem hogy ez fordítva sem fog megtörténni. Apánk... az ő apja miatta halt meg, és ezt még az én jótét lelkem sem bocsátja meg egy könnyen, még annak ellenére sem, hogy igyekeztem magamnak az azt következő napokban és hetekben újra és újra bebeszélni, hogy nem az ő hibája, hogy egyszerűen másképp kellett volna kezelni őt, a benne tomboló dühöt.
- Kétlem, hogy bárkinek is hasznára lenne egy ilyen roncs. - rázom meg a fejem egy kisebb sóhajjal. Egyszerűen süt róla most is, hogy nincs éppenséggel a legkellemesebb lelki állapotban, ezt egy akármilyen laikus könnyen észrevehetné. Egy pillanat múlva jelenik meg mellettem Raven, akinek csak gyorsan biccentek. - Nézz kérlek körül az úton... valakitől biztosan elvette ezt a kocsit, ami bajt hozhat a fejünkre. - az emberek nem tolerálják a furcsa dolgokat és végképp nem akarom, hogy az iskola körül kezdjen el bárki is szaglászni. Azért vagyunk távol a forgalmas városoktól és rejtve a kíváncsi szemek elől. Megvárom, amíg Raven távozik és csak utána fordulok újra az "öcsém" felé.
- Mit keresel itt Cain? - ha csak azért jött, hogy ledöntse a kaput, hát azt megtette, arra viszont nincs szükség, hogy bárki másnak is ártson. Ez egy biztos hely, egy otthon, menedék sokak számára. Nem kell, hogy bajt keverjen, és bárkire is ráijesszen a szélsőséges viselkedésével.

Tárgy: Cain & Charles Szer. 13 Nov. - 19:03

Meg is feledkeztem már róla, hogy mennyire az Isten háta mögött található a westchesteri birtok. Elzárva mindentől, nyugodt, fényűző... Kavarog a gyomrom az emlékekre, ahogy egyre közelebb érek. Gyalog. Nem okoz nehézséget akár több száz mérföldet kutyagolni bármilyen körülmények között. Voltak már nehezebb túráim is, mint az út mentén menetelés. Mondjuk teljes menetfelszerelésben, orkán erejű szembe széllel, kereszttűzben. És ez csak az egyik jobb napom volt. Nem csoda, hogy otthagytam azt a bagázst. Senkik voltak, és féltek tőlem. Jól tették...
Hogy mi vitt rá, hogy annyi év után Charles nyomába eredjek? Nem tudom igazán, de elég elképzelésem van, ami még tetszene is. Mondjuk, hogy nyomorult, vagy teljesen bedilizett. Igen, ilyen szcenáriókkal megelégednék, máris jobban érezném magam, és nem lenne felesleges ez a testvéri látogatás. Hirtelen egy mögülem kocsi fényszórójának világossága vetül elém az útra, kizökkentve édes ábrándjaimból. Fékcsikorgás, mire megfordulok, kitámasztom a járművet, megfeszülnek izmaim, és egy pár méteres csúszás után gond nélkül megállítom azt. A figyelmetlen sofőr sopánkodva ugrik ki az autóból, s látva, hogy kutyabajom, leesik az álla.
- Ez az enyém! - megragadom az összerongyolt lökhárító alatt a kocsit, és mintha csak egy matchbox lenne, olyan könnyedséggel emelem meg és húzom magam után. Fölösleges beülni és vezetni, szeretem kicsit felpumpálni magam a nagy találkozók előtt.
Odaérve, minden akadályon könnyedén átgázolok, ami csak utamat állhatja. Például kapuk. A kocsi tökéletes faltörőkosként működik. Átgázolok a túlságosan is rendezett parkon, s a bejárattól nem messze állok meg. Ahh, fáj a fejem ettől a rendezettségtől! Minden katonásan, tökéletesen...
- Te! - pécézek ki egy nyeszlett iskolást. - Hozd ide nekem Charles Xaviert! - azzal leteszem az autó elejét, és nekitámaszkodom. Amint megjelenik drága mostohabátyám, megfeszül állkapcsom. Nincs semmi látható baja. Talán lelkileg nyomorék. Gyorsan ördögi féloldalas mosolyt varázsolok arcomra. - Ajándék, valamelyik suhancnak. Kissé viseltes, de talán még működik. - megpaskolom a piros egyterű ráncos motorháztetejét.

Tárgy: Re: Cain & Charles

» Cain Marko
» Cain Marko
» Cain Marko - Buldózer
» Charles & Scott
» Charles <3 & Jean