Tatjana & Gabriel

First topic message reminder :

Apró sóhaj kíséretében zárom magam után az üvegajtót és megkönnyebbülten lélegzem fel, hogy nincs senki a belső kertben. Ujjaim görcsös szorítása kissé enyhül a magammal hozott könyv borítóján, miközben lassan beljebb haladok a kertben. Első pillantásom az egyik padra esik, majd hamar továbbvándorol a hatalmas fára és irányt váltva odasétálok inkább. Elég jó idő van, hogy a fa tövébe ülhessek. Hátam széles törzsének támasztom, lábaim felhúzom és rájuk fektetem a könyvet, bár egyenlőre nem nyitom ki. Fejem is a fának döntve hunyom le a szeme, hagyva, hogy gondolataim ismét előcsapongjanak.
Menekülnék? Kerülöm? Nem! Igen...
A múzeumlátogatás után lehetett kicsit maradni a városban és én kihasználtam az alkalmat. Leaht karonfogva csavarogtunk egyet, míg csak muszáj nem volt már visszatérni a takaródó miatt. De akkor is csak zuhanyozni mentem és irány az ágy. Ma pedig órákon ültem. Eddig...
És most itt ülök a kertben, csendben, egyedül, a gondolataimmal magamra maradva.
Inkább felcsapom a könyvet és megpróbálok belemélyedni. Teljesen mindegy, hogy a betűk összefolynak, hogy egy sort se látok, csak lapozgatok automatikusan. Ha bárki megkérdezné mit olvasok, fejből elmondanám. Végül is, a kedvenc könyvem...

-Ruhában zuhanyozni? - Kérdem csodálkozva. - Ne, azt semmiképpen, és ha megtennéd, hogy néha letörölgeted a párát a kabin ajtajáról..pár perc után nem látok tőle semmit, borzasztó...
Jó, tudom, ez kicsit talán gyerekes, de ő kezdte! ÉS persze,e z is gyerekes, de kellett neki eszembe juttatni a dögös, meztelen testét a zuhany alatt, hogy a vizes haja hozzá tapad selymes bőréhez és...
-Khmm....szóval ne aggódj, annyira azért nem vagyok kíváncsi...de legalábbis tudok uralkodni rajta.
Az mondjuk kissé meglep, hogy a saját esküvőjére gondolt. Én úgy értettem, hogy koszorúslány lesz, vagy ilyesmi de...ahogy gondolja. Itt viszont már elpirulok kissé valamiért, és zavartam kezdem el megvizsgálni a lábam köré gyűlt fűcsomókat.
-Biztos...mi a srácokkal nem szoktunk ilyesmikkel szórakozni. Egyébként pedig, hogy ne vehetném észre, hogy mennyire vörös vagy, ha egyszer ilyen gyönyörű az arcod, amikor zavarba hozlak? Egyébként meg ne aggódj, megőrzöm a titkod. Nem fogom elárulni senkinek, hogy te vagy a legaranyosabb lány akit ismerek.
Aztán kutakodni kezd, én pedig nem ellenkezem. Tőlem ott taperol, ahol csak akar, bár azért kissé aggódva nézek körbe, hogy lát-e minket most valaki. Nem mintha ne tudnánk eltűnni simán, de na...jobb résen lenni.
-Nem vészes, ne aggódj. Az ilyesmi előfordul.
Aztán adok egy újabb puszit a homlokát betakaró ujjaira, majd a kezére, ami a szája előtt van, végül pedig finoman széthúzom a kezeit, és a szájára is kap egyet.
-Ó...hát nekem igazándiból nincs tavaszi szünet, de pont akkor megyek majd szabadságra. A szüleimnek már megírtam, hogy továbbképzésre küldenek valami Európai országba, szóval ők kiestek, de amúgy...nem is tudom. Még mindig zavar, hogy Ausztráliában sosem jártam, szóval lehet átkacsázom oda japánból.
Gondolkodom egy picit, aztán halkan megjegyzem:
-Tudod, ha szeretnéd, haza tudlak vinni bármikor. Bele kerülne pár ugrásba, meg egy kis motorozásba, de szerintem elsőre is meglenne a dolog pár óra alatt legfeljebb.

Hogy őszinte legyek magamhoz, azért kicsit megnyugtat, hogy nem tartja minden pillanatban rajtam a tekintetét. Nem mintha nem érteném a viccet a szavaiban, de hát... Olykor jobb, ha nem látja a barátod, hogy mit is művelsz a barátnőiddel...
- Remek. Akkor megnyugodtam, hogy mostantól nem kell ruhában zuhanyoznom - kacsintok rá, hátha, legalább egy icipicit egyenlíthetek a zavar-álláson.
- Esküvőre? - pislantok fel összekavarodottan, majd csak elnevetem magam, ahogy szavaim kétértelműsége egyértelművév válik nekem is.
- Nem, eddig még senki olyan nem kérte meg a kezem, akinél el is gondolkodtam volna - kacsintok rá pajkosan, majd halkan elnevetem magam miközben picit megvonom a vállam. Mintha csak sorban állnának a kérők az ajtó előtt és csak én lennék ennyire válogatós. Pedig hát... Erről szó sincs, és igazából még meg se fordult ilyesmi a fejemben. Még nem, még túl fiatal lennék.
- Ez tudod olyan lányos dolog. Van egy halom kacatom, de nem tudok mit felvenni a buliba - nyafogok, erőteljes kézlejtéssel kísérve szavaim, mielőtt Gabrielre nevetnék. Nem szerencsére nem ilyen vagyok, de attól még jó buli egy csajos szobába egymásnak divatbemutatózni, és lecsapni egy-egy jobb darabra. Kicsit hiányzott ez régen, nem igazán voltak olyan barátaim, mint itt, olyan lányok, mint Lisa és Leah. És most már Angela is. Mert nem is kételkedem benne, hamar beilleszkedik majd közénk.
Aztán csak kicsúszik a számon az a sete vallomás, és pirosságmra csak rátesz egy lapáttal Gabriel. Nevetve-morcogva bújik még inkább hozzá, miközben szabad kezem oldalához csúszik, hogy kicsit megbökdössem, amolyan szidási jelleggel.
- Neked nem kellene észrevenned, hogy elvörösödöm - feddem meg szavakkal is, és akármennyire küzdök is ellene, az újabb döfés már touché.
- Én.. komolyan.. Istenem, nagyon kimartalak? - habogom zavartan és ujjaim már a pólója korcát húznák felfelé hogy meglessem a művem, ikor eljut a tudatomig, hogy mit is csinálok. Még az kéne, hogy itt, a nyílt udvaron kezdjem el vetkőztetni.
- Ez is a te hibád - dünnyögöm, visszakapva a kezem és mint egy gyermek két tenyerembe temetem az arcom, de a szétnyíló ujjaim közötti réseken azért kikandikálok.
- Tavaszi szünetben? - kérdem tompán a tenyerem mögül, majd lassacskán leengedem azt, ahogy már enyhülni érzem arcom égését.
- Azt hiszem, hazamegyek a szüleimhez. Tudod, még sose voltunk ennyi ideig külön, most egy kicsit szokatlan. Hiányoznak... És te?

-Persze, mert te nem szoktad a frászt hozni magadra édes - mondom nevetve, és amúgy is elég komolytalan hangon. Az igazság természetesen az, hogy bár kevés olyan ember van, akivel nem futnék össze egy sötét sikátorban, ő nincs köztük. Sötét sikátor, napos rét, vagy ez a kert, nekem mindegy, csak vele futhassak össze.
-Mindig azért nem sajnos, pedig elnéznélek egész nap, hidd el, de...van amikor behunyom a szemem.
És így is teszek, miután közel hajolok hozzá, és újabb finom, rövid csókot váltok vele.
-De ez talán nem baj.
Aztán csak ülök ott, összebújva vele és...ruhapróba? Elsőre kicsit összeráncolom a homlokom, aztán rádöbbenek, hogy most én kapcsoltam lassan.
-Ja...elsőre már azt hittem, esküvőre mész, vagy ilyesmi. No, de helyes, mert nem is foglak elengedni egy jó darabig.
És ezzel szorosabban ölelem magamhoz. eszem ágában sincs mozdulni innen ma már. Úgysincs semmi dolgom, az az eredményjelző tábla meg a francért volt olyan drága, ha nem tudja összeszerelni magát, nem igaz? Aztán kicsit meglep, amikor újra felhozza a dolgot. A fejem megmozdítása nélkül, csak a szemeimmel sandítok le a lányra, aztán mosolyogva kérdem:
-Mi az picim, fázol? Vagy csak simán szereted, ha piros vagy?
Oldalra nyúlok, és megsimogatom a pipacspiros arcát.
-Örülök. Mondjuk, sejtettem abból, hogy rovásírásban véstél köszönetet a hátamba.
Újra megpuszilok az arcát. Úgy tűnik ezt ma már nem tudom abbahagyni.
-Egyébként, tud ez jobb is lenni, de hagyjuk egyenlőre. Sőt, beszéljünk valami másról, mielőtt kigyulladsz itt nekem. Csinálsz valamit a tavaszi szünetben?

- Szerintem van nálam ijesztőbb is - mosolyodom el kissé ellenkezve, bár igazság szerint jóleső a bók. Persze nem arra vágyom, hogy féljen tőlem, de jó hallani, hogy értékeli a képességem. Ahogy én is értékelem az övét, hisz anélkül nem juthattam volna el abba a különös alagútba, sem Tokióba. És nem csak azért örülök, mert így még jobban gazdagodott a fantáziám, hanem mert nagyon élveztem is a dolgot.
- Nem? Most már mindig szemmel tartasz? - mosolygok rá, bár hamar összemosódnak vonásai, ahogy közelít arcomhoz. És végre az elmúlt nap zavartsága után egy pár percnyi színtiszta boldogság tölt el. Persze, hogy nincs ellenkezés, sőt, szabad kezem hajába túrom, ahogy lehuynt szemmel viszonzom hasonló szenvedéllyel a csókot, mint ami őt tüzeli. És nem fagy le a mosoly akkor sem, mikor abbamarad, mikor mindketten levegő után sóhajtunk. De kezét nem engedem, és ő sem húzódik, legalább is nem el. Boldogon bújok hozzá, fészkelődöm mellette, a kemény fa párnát vállára cserélve, összefont ujjaink ölébe fektetve.
- Sietni.... nem. Este ruhapróba, de semmi olyan, amiért már is rohannom kellene - felelem mosolyogva és csupán egy bólintással jelzem, én is szívesen vagyok itt. És nem azért, mert olyan nyugodt a hely, vagy mert annyira olvasni akarok. Hanem mert itt van velem végre.
- Én... - sóhajtok fel, érezhetően próbálok belekezdeni valamibe, ami igazánnehezen alkot szavakat, összefogó, értelemmel bíró mondatot.
- Én nagyon jól éreztem magam. Nagyon tetszett - vallom be egy hatalmas sóhaj után, és már fúrom is az arcom Gabriel vállába, nevetve-priulva. Talán nem kellett volna felhozni, de akartam hogy tudja. Hogy nem azért lettem zavarba, mert nem tetszett. Csak a helyzet szokatlansága kevert össze.

Kap egy újabb puszit a homlokára, amikor végre megszólal. Továbbra is valami eszméletlenül édes, képtelen lennék ezt megállni.
-Nem egészen ezt mondtam... - mondom játékosan, és orrommal az orrára koppintok, a kezeim ugyanis mind foglaltak. - te vagy a legijesztőbb telepata akit ismerek, ha szeretnél, biztosan el tudnál bújni előlem egy időre, ha mondjuk spenótnak álcáznád magad. De amúgy mondhatjuk így is.
Homlokom a homlokának döntöm, és szinte az ajkaira suttogva fejezem be a gondolatot.
-Nem, engedlek eltűnni.
Csókom az első pillanatban még gyengéd, óvatos, de ha nem ellenkezik, szó szerint másodperceken belül farkaséhesen kezdem falni az ajkait. Annyira hiányzott ez az érzés, hogy az már szinte megőrjített, és olyan jó most újra vele lenni. Hosszú percek múlva távolodom csak el tőle, de akkor sem messzire. Elengedem az arcát, és mellé heveredek a fa tövébe, aztán átkarolom a derekát, és úgy húzom magamhoz, hogy a vállam újra kispárnának használhassa. Másik kezemmel tovább fogom a kezét, és eszem ágában sincs elengedni. Szegény Lady Austen-nek ma várnia kell.
-Ugye neked sem kell sietni ma sehova? - Kérdem halkan, és fejem a fejének döntöm.
-Én el tudnék itt lenni egész nap.

Hálásan simítom arcom a tenyerébe, mintha már nem bírnám tartani a fejem. A sok észtől? Nem, a sok zavartól, ami benne van. És jóleső a csitítása is, hogy nem követeli, hogy egyértelmű legyek, hogy mondjam ki azt, amit most épp képtelen vagyok.Mert azért ezek nem olyan dolgok, amikről olyan könnyű beszélni, nem olyan hétköznapi társalgási téma, mint hogy mi volt a suliban, vagy mit együnk. Ez olyan dolog, amit az ember még a barátnőjével is csak pirulva, zavartan kacarászva tárgyal meg. A barátjával pedig... még úgy sem, pedig talán pont vele kéne. És pont vele nem megy...
És hogy mit gondol rólam? Ahogy elkezdi fejtegetni egy apró mosoly kúszik az arcomra, majd ismét pirulásba fordul, főképp, ahogy még szóva is teszi ezt. Ha épp teljesen önmagam lennék, tuti az orrára koppintanám, hogy az ilyet nem illik észrevenni. De mivel nem vagyok magam, így csak aprót sóhajtok és zavartan nevetek fel. Remek.. a pirulás megvan, a zavart kuncogás is kipipálva. Lassan talán beszélgethetnénk is.
- Szóval azt modnod, előled nem tudok elbújni? - jön meg a hangom különös vallomására. Mert talán annak vehetem, talán magamban ígéretként raktározhatom el. Ha már így alakult, ha már minden általam hozott szabályt megszegve ennyire közel kerültünk egymáshoz, akkor talán reménykedhetem benne, hogy ez egy újabb hirtelen költözéssel sem szakad meg. Bár igazság szerint egyenlőre nincs tervbe véve a költözés. A szüleim pont azért egyeztek bele, hogy idejöjjek, hogy a társaimmal lehessek végre egy biztos ponton.
- Nem engedsz eltünni? - kérdem újfent, és bár szavaim lehetnének riadtak, csak mosolygok mellé pajkosan. Hisz csak egy játék ez, egy huncut kölykös incselkedés.

Később vicces lesz belegondolni, milyen furán festhetünk kívülről. Nézünk egymásra nagy szemekkel, mint két hala  szomszédos akváriumból, és csak meredünk némán, olyan kevés hangot kiadva, hogy akár tátoghatnánk is. Aztán egy pillanatra magára talál, de csak egy pillanatig lesz újra mindent elsöprő vagány, aztán újra azt az édes szégyellős lányt látom magam előtt aki úgy imádok. Előre nyúlok a mások kezemmel, és óvatosan megcirógatom az arcát.
-Csss...nincs semmi baj... - csitítgatom halkan, immár egész tenyeremben tartva az arcát.
-Én azt gondolom rólad, hogy egy nagyon rendes lány vagy, többek között. Szívesen részletezném tovább, milyennek gondollak még, de már így is hihetetlenül piros vagy, és félek hőgutát kapsz.
Közelebb hajolok, és hintek egy hűvös puszit a homlokára, mielőtt tényleg valami baja lesz szegénynek. Nem tudom mennyire hatásos ez a módszer, de egy próbát megér nem igaz?
-Egyébként meg, remélem tudod, hogy még ha el is kéne költöznöd megint, tőlem úgysem szabadulnál igaz? Ausztráliában még nem jártam, szóval oda eltartana pár napig, amíg odatalálok, de bárhol máshol...szóval, lesz ami lesz, én mindig itt leszek neked a szomszédban.
Aztán szépen elhallgatok, és innentől csak guggolok tovább vele szemben, és csak figyelem ahogy gyönyörű szemeiben tükröződnek a kora délutáni nap fényei. Ezt el tudnám nézni örökre...

Kissé meglepetten pislantok vagy kettőt, ahogy velem szinte egyszerre kér ő is bocsánatot. Hasonló értelemmel kérdeznék vissza, de belém rekeszti a szót, ahogy megfogja kezem. Szinte "megráz" az érintése, ahogy apró puszit nyom kezemre. Annyira intim, és olyan jóleső ez tőle...
Csak bambulok a kezemre és csak meginduló szóáradata vonja el figyelmem. Hallgatok, pislogok, felváltva mosolygok és vörösödöm el, mintha csak gyakorolnám. Pedig nem. Egyszerűen Gabriel ezt váltja ki belőlem. Aztán teljesen megdöbbenek, megszeppenten pislogok rá.
~ Képtelenség nem beléd szeretni ~
Hát azt hiszem, ha lenne itt egy doki defibrillálást követelnék tőle, mert tuti, hogy megállt a szívem. Legalább is vagy két ütemet kihagyott.
Azt hiszem, kb úgy nézhetek ki, mint valami éberkómás. Nézek, pislogok, hallok, és szerencsére még a testem se kezdett kihűlni. De hoyg egy értelmes mondatot nem tudnék most összerakni, az is tuti.
- Milyen buli? - pislantok rá kábán a nyakamba zúdított szavaktól, majd kissé megrázom a fejem, hogy összeszedjem a gondolataimat, mert azért még egyszer enm csinálhatok előttem totál hülyét magamból.
- Miért ne akarnám? - találok végre magamra egy apró, féloldalas mosoly kíséretében, miközben ujjaim, mit fog, övéibe fűzöm, mintha csak bíztatni akarnám. Nem rohanok el, megint.
- Én csak.. Én még soha... Jaj istenem - nyögök fel, fejem a fának támasztva, lehunyt szemmel, mintha így könnyebb lenne.
- Én nagyon zavarba jöttem Gabe... Sose jártam így senkivel, mert mindig költöztünk és nem akartam, hogy akit megkedvelek, attól búcsúzni kelljen. És ezért.. én még soha...
Elvörösödve hajtom le a fejem, és csak reménykedem, hogy érti, hogy nem kell kimondanom azt, amit egyszerűen képtelen vagyok.
- Megijedtem, hogy mit fogsz gondolni rólam. Én nem tudom, ezek hogy mennek, mikor nem korán még, mikor... - kezdek bele újra, majd ismét csak elakad a szavam és érzem, hogy csak egyre mélyebbre lököm magam a zavartengerben.

A kijelentésre csak bólintok. Soha nem olvastam még egy könyvét sem, de ha neki tettszik, csak jó lehet. Aztán én is mosolyogni kezdek, amikor kiderül, hogy én is hiányoztam neki. Ezt még annál is jobban esett hallani, mint amikor tegnap délután elmondták, hogy most sem kaptam el semmit attól a szúnyogtól. Aztán amikor kicsit darabosan beszélni kezd, akkor miután kimondja, hogy "én", vele egyszerre nyitom a szám, és mondom:
-Sajnálom! - Aztán pedig, amikor felfogom, hogy ugyanazt mondtuk, pislogok egy kicsit.
-Várjunk..mi...?
Bevallom, nem egészen értem, de aztán, ahogy hozzámér, ahogy ujjai az arcom simogatják elszáll belőlem minden zavar. Érdekes, mások pont a fordítottját érnék el ezzel. Gyengéden fogom meg a kezét, és emelem a számhoz, hogy adhassak egy puszit az ujjaira.
-Nem a te hibád én...sajnálom, de elvesztettem a fejem. Oké, ez egy kicsit a te hibád, mert olyan gyönyörű vagy, és aranyos, és közvetlen, hogy képtelenség nem beléd szeretni de...valójában csak azt szeretném mondani, hogy fontos vagy nekem, és ha egyenlőre várni szeretnél ezzel, én várok rád, ameddig csak kell.
Kicsit közelebb hajolok, ne korán sem annyira mint szoktam.
-Szóval..szeretnéd még, ha ott lennék azon a bulin pénteken?

Hogy meglep-e az enyhe szélvihar, mi felborzolja hajam? nem mondhatnám, sőt, legalább belső, magányos énemnek bevallhatom, már vártam. Még ha ezt sose mondanám így ki. És igazából, az lepne meg, ha ő is az ajtót használná. Akkor már bajra, gondra gyanakodnék.
Rajtakapottan pirulva emelem a fejem, ahogy leguggol elém, én pedig a lapok közé fektetem a könyvjelzőt, és összeborítom a lapokat. Úgy se fogok már olvasni most.
- Szia! Jane Austin csak jó lehet - mosolygok rá kedvesen, bár kissé zavarban vagyok még mindig. Ezt sugallja, ahogy lesütöm szemem, ahogy szabad kezemmel önkéntelen húzom lejebb pólüm alját. Pedig most aztán nem vagyok kihívó, és sokat se mutat belőlem az egyszerű fekete felsőm és a fekete melegítőalsóm. Lábamon lapostalpú cipő, hülyén nézne ki a bakkancs most.
Ahogy elkomolyodik hangja már kénytelen vagyok felemelni a fejem, és.. és rámosolyogni. Mert olyan aranyos, mert olyan jólesik, hogy hiányzok neki, hogy alapjában véve már egy nap is sok külön.
- Te is hiányoztál - vallom be, és felsóhajtok, mintha egy mázsát követ görgettek volna le a vállamról. Mert kénytelen vagyok magamnak beismerni, igen is hiányzott, csak olyan pokoli zavarban voltam, vagyok, hogy nem tudtam, mit is mondhatnék, hogy kerülhetnék a szeme elé. De ő jött, nem mintha nem vártam volna, és ő kezdte.
- Én.. sajnálom Gabriel - sóhajtok fel újra, jobbommal óvatosan érintve arcát. Csak ujjbeggyel, csak lágyan. Mert hiányzik, hogy megérintsem, hogy a közelében legyek. Három napig szinte minden alkalommal kerestük egymás társaságát, a lehetőséget, hogy megérintsük a másikat, így most szinte természetes, hogy ennyi óra különlét után mint egy elvonási tünetektől szenvedő érezzem szükségét az érintésének.

Tegnap újra el kellett látogatnom Afrikába, ami állítólag bizonyos részein alig különböztethető meg az országról, ahol élek, de nekem valahogy mindig azokat a részeket sikerül kifogni, amire abszolút illik a kontinens minden sztereotípiája. Tatjana-t már egy napja nem láttam, és emiatt a meló miatt amúgy sem sok esélyem lett volna rá, de így még rosszabb volt. Este megfordult a fejemben, hogy be kéne néznem hozzá de...inkább másnap.
Szóval, a mai nap is elég érdekesen indult. Fogmosás közben letört az egyik csap, és undorító barna lötty spriccelt a képembe. Igazán akkor kezdett zavarni, amikor rájöttem, hogy ez kivételesen nem valami rossz tréfa, hanem tényleg a berendezéssel van gond. Ez után...nos elég unalmas nap lett volna, ha felfogok belőle bármit is. Előző nap még az érzéstelenítő is fölösleges lett volna az oltás előtt, és most is csak bambulok ki a fejemből, mindenhol őt látva. Szinte már a falat kaparom, amire végre kicsöngetnek, én pedig átkutatom az összes kedvenc helyét utána. Muszáj látnom....
Meglepő módon elsőre ráhibázok, merre lehet, és érkezésem jelezve egy finomabb szélvihar simogatja végig az arcát.
-Szia... - szólok hozzá halkan, aztán oda sétálok, és leguggolok elé.
-Jó az a könyv? - Kérdem kissé ügyetlenül, aztán sóhajtok egyet, és valamivel komolyabban kinyögöm:
-Hiányoztál.

Apró sóhaj kíséretében zárom magam után az üvegajtót és megkönnyebbülten lélegzem fel, hogy nincs senki a belső kertben. Ujjaim görcsös szorítása kissé enyhül a magammal hozott könyv borítóján, miközben lassan beljebb haladok a kertben. Első pillantásom az egyik padra esik, majd hamar továbbvándorol a hatalmas fára és irányt váltva odasétálok inkább. Elég jó idő van, hogy a fa tövébe ülhessek. Hátam széles törzsének támasztom, lábaim felhúzom és rájuk fektetem a könyvet, bár egyenlőre nem nyitom ki. Fejem is a fának döntve hunyom le a szeme, hagyva, hogy gondolataim ismét előcsapongjanak.
Menekülnék? Kerülöm? Nem! Igen...
A múzeumlátogatás után lehetett kicsit maradni a városban és én kihasználtam az alkalmat. Leaht karonfogva csavarogtunk egyet, míg csak muszáj nem volt már visszatérni a takaródó miatt. De akkor is csak zuhanyozni mentem és irány az ágy. Ma pedig órákon ültem. Eddig...
És most itt ülök a kertben, csendben, egyedül, a gondolataimmal magamra maradva.
Inkább felcsapom a könyvet és megpróbálok belemélyedni. Teljesen mindegy, hogy a betűk összefolynak, hogy egy sort se látok, csak lapozgatok automatikusan. Ha bárki megkérdezné mit olvasok, fejből elmondanám. Végül is, a kedvenc könyvem...