Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
Szeretem az udvaron tölteni az időmet, valamiért mindig azt a szabadságot adja vissza nekem, amim soha nem volt. Itt úgy érzem, hogy nem hiányzik egy részem, éppen ezért gyakran ülök ki olvasni a kőfalak közé, ám mégis a szabad ég alá. Nem vagyok itt olyan régóta, hogy otthonomnak nevezhessem az iskolát. Fogalmam sincs, hogy valaha kialakul-e bennem az érzés, hogy itt senki nem bánthat és semmi nem fáj, elvégre a lelkem egy darabját soha nem kaphatom vissza. Hiányzik apám! A nap minden percében benne sikolt lélegzetvételeimben az emésztő hiányérzet, látom őt magam előtt, de nem tudom megidézni többé, hiába a képességem. Aki halott, annak nincs az időben olyan lenyomata, ami után nyúlni tudnék, hogy aztán magam elé rántva megsimíthassam és átölelhessem megint. Azt hiszem, hogy a lelkem mélyén tudni vélem, hogy ez így egészséges, de mégsem tudok ezzel a hiányossággal mit kezdeni. Feketében nem járok, de viselem a gyászt színeimben. Nyakamban örökké ott díszlik a fekete csősál, ruházatom egyetlen fekete darabja, az, amitől nem válnék meg soha. Nem tudom, hogy mi lesz velem a nyáron, talán hagyom magamra ráizzadni is. Egyszerűen kell ez a maroknyi kis múltidézés, kell az emlékeztető a külvilágnak is: a lelkem sötét, mindegy, hogy mi búvik meg a mosolyráncaim ölelésében. Farmernadrágba bújtatott lábaimat törökülésbe húzom az egyik virágládának támasztott hátú elhelyezkedésemben, s a megszakított térdű farmeranyagon keresztül szórakozottan megérintem bőrömet. Az utóbbi időben vettem magamra ezt a szokást, amióta a tél elmúlt, s már nem kell harisnyában járjak. Mintha saját bőröm érintésében apámat érezném, elvégre az ő vére vagyok, belőle származom. Butaság, tudom. De ettől még a berögzült mozdulatsoron nem tudok és nem is akarok változtatni, nekem jó ez így. Egyedül vagyok, mint általában. Szórakozott mosollyal hajtom hátra fejem, hogy lehunyt szemmel élvezhessem, ahogyan a napfény megbicsaklik arcbőrömön. Szeretem ezt a nyugati fekvésű udvart. Nem csak a naplementék alkalmával, de nappal is. Ölemben könyv pihen, legújabb olvasmányom. Egyelőre viszont nem engedem, hogy magukba szippantsanak a betűk. Kicsit olyan vagyok így ültemben, mint egy növény, mely fotoszintetizál. S mosolyom sugárzó aurát von körém, tökéletesen leplezve azt avatatlan szemek elől, hogy a lelkem mélyén könnyek árja örvénylik szüntelen.
Szerző
Üzenet
Leroy Jethro Gibbs
mutant and proud
X-men
be brave, we're a team
Play By : Brian Krause
Hozzászólások száma : 51
Kor : 35
Tárgy: Re: Leroy és Nique Szer. 7 Május - 22:24
Éppen egy hosszú, egyedül töltött távollét után térek vissza a birtokra, és még csomagjaimmal a kezemben úgy gondoltam, hogy megkeresem az iskola számomra legkedvesebb részét, a hátsó udvart. Ruházatom mondhatni a szokásos, egy farmer, egy trikó és egy ing. Ez utóbbi most éppen kék színű. Végigmegyek a hosszú folyósón, közben gondolataim még mindig a messzeségben cikáznak. Amint odaérek a boltíves kapuhoz nekitámaszkodom és tekintetemmel bejárom az udvart. Egyből kiszúrom, hogy valaki van még ott rajtam kívül, és éppen egy virágládának támaszkodik. ~Odamegyek hozzá, már úgyis rég beszéltem valakivel, sok dologról lemaradhattam az elmúlt fél évben…~ Ezután utazótáskámat, ami nem egy túl nagy valami, lerakom egy padra, majd még egy kis ideig szemlélődöm és végül erőt veszek magamon és odamegyek a lányhoz. Ahogy közelebb érek meglátok egy könyvet az ölében. Amint lehuppanok mellé a földre, észreveszem arcán a mosolyt. Kényelmesen elhelyezkedem, lábaimat félig behajlítom és rá támaszkodom, így fürkészem a lány tekintetét. Pár pillanat múlva pedig megszólalok: -Üdv! Leroy Jethro Gibbs vagyok,de szólíts csak Jethronak, vagy Gibbsnek. Szerintem mi még nem találkoztunk, ugyanis egy ilyen gyönyörű teremtésre biztosan emlékeznék. Te mióta erősíted az itteniek csapatát? Mondom és mosolygok a lányra, majd ismét megszólalok: -Mi jót olvasol? Kérdezem még tőle lágy hangon, majd feltekintek az égre és azt a néhány bárányfelhőt kémlelem ami közben fölénk került.
Dominique R. Beaulieu
mutant and proud
független
loneliness is a gun
Play By : Emily VanCamp
Hozzászólások száma : 356
Kor : 26
Tárgy: Leroy és Nique Szer. 7 Május - 21:48
Leroy Jethro
Szeretem az udvaron tölteni az időmet, valamiért mindig azt a szabadságot adja vissza nekem, amim soha nem volt. Itt úgy érzem, hogy nem hiányzik egy részem, éppen ezért gyakran ülök ki olvasni a kőfalak közé, ám mégis a szabad ég alá. Nem vagyok itt olyan régóta, hogy otthonomnak nevezhessem az iskolát. Fogalmam sincs, hogy valaha kialakul-e bennem az érzés, hogy itt senki nem bánthat és semmi nem fáj, elvégre a lelkem egy darabját soha nem kaphatom vissza. Hiányzik apám! A nap minden percében benne sikolt lélegzetvételeimben az emésztő hiányérzet, látom őt magam előtt, de nem tudom megidézni többé, hiába a képességem. Aki halott, annak nincs az időben olyan lenyomata, ami után nyúlni tudnék, hogy aztán magam elé rántva megsimíthassam és átölelhessem megint. Azt hiszem, hogy a lelkem mélyén tudni vélem, hogy ez így egészséges, de mégsem tudok ezzel a hiányossággal mit kezdeni. Feketében nem járok, de viselem a gyászt színeimben. Nyakamban örökké ott díszlik a fekete csősál, ruházatom egyetlen fekete darabja, az, amitől nem válnék meg soha. Nem tudom, hogy mi lesz velem a nyáron, talán hagyom magamra ráizzadni is. Egyszerűen kell ez a maroknyi kis múltidézés, kell az emlékeztető a külvilágnak is: a lelkem sötét, mindegy, hogy mi búvik meg a mosolyráncaim ölelésében. Farmernadrágba bújtatott lábaimat törökülésbe húzom az egyik virágládának támasztott hátú elhelyezkedésemben, s a megszakított térdű farmeranyagon keresztül szórakozottan megérintem bőrömet. Az utóbbi időben vettem magamra ezt a szokást, amióta a tél elmúlt, s már nem kell harisnyában járjak. Mintha saját bőröm érintésében apámat érezném, elvégre az ő vére vagyok, belőle származom. Butaság, tudom. De ettől még a berögzült mozdulatsoron nem tudok és nem is akarok változtatni, nekem jó ez így. Egyedül vagyok, mint általában. Szórakozott mosollyal hajtom hátra fejem, hogy lehunyt szemmel élvezhessem, ahogyan a napfény megbicsaklik arcbőrömön. Szeretem ezt a nyugati fekvésű udvart. Nem csak a naplementék alkalmával, de nappal is. Ölemben könyv pihen, legújabb olvasmányom. Egyelőre viszont nem engedem, hogy magukba szippantsanak a betűk. Kicsit olyan vagyok így ültemben, mint egy növény, mely fotoszintetizál. S mosolyom sugárzó aurát von körém, tökéletesen leplezve azt avatatlan szemek elől, hogy a lelkem mélyén könnyek árja örvénylik szüntelen.