Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
Nem kapok választ, hiába várakozom, hogy feleljen. Ezzel teljesen elvette azt, hogy valóban érdekelni kezdjen, csalást érzek benne. Márpedig, ha válaszolna, akkor tudnám, hogy valóban komoly a helyzet, és még igazabbnak is vélném. Ez azonban nem történik meg, válasz nélkül maradok, ezért nincs más választásom, mint segítségért kiáltani, jelen pillanatban a helybe és a vezetőiben még mindig jobban bízok, mint az előttem ácsorgóban. Az érintésétől újból sötétség lep el, nem tudva, mi is történik közben, míg ki vagyok ütve. Újból megriadok, ahogy magamhoz térek és friss levegőt kortyolok. Érzem, hogy szabad a kezem és a szám előtt sincs semmi. Megdörzsölöm a szemem és az arcom. Azonnal körbenézek, hogy minden rendben van-e, nem tűnt-e el valami. Mindent megtalálok. Csak ez után lépek ki a folyosóra, hogy szóljak arról, mi is történt itt. A folyosón tapintok a zsebemre és érzem, hogy van benne valami, ami az előbb még nem volt. Kiveszem a cetlit és elolvasom a sorokat. Összegyűrve, visszarakom a helyére. Összefont karral dőlök neki a folyosó falának, az ablak mellett, át kell gondolnom, mit tegyek.
Igen azt hiszem kellett volna hoznom valami talicskát, vagy egy erőembert, vagy nekem kellene erőembernek lennem, mert hiába kábítom el nem tudom elvinni innen csak úgy. Egy ájult embert nehéz, főleg ha erősebb testalkatú nálad és jó eséllyel nehéz is. Francba! Ezért próbálok meg hatni rá, és ezért veszem le végül a szalagot a szájáról, hátha képes lesz elfogadni, hogy nem akarok ártani neki. Amúgy tényleg nem, csak jó lenne, ha felfogná, hogy miatta vagyok itt és más sem érdekel az épületben. Persze azért ettől még figyelek minden egyes rezdülésére, mert ki tudja, hogy mikor csinál valami olyat, amivel rosszul járok. Azért erre meg van az esély. Csak azért, mert most nem kiabál egyből, meg mert feltesz pár kérdést még nem biztos, hogy nyugton is marad. Túl közel se megyek, nehogy nekiálljon valamit virgonckodni nekem. Már épp nyitnám a számat, hogy válaszoljak neki, amikor látványosan nyitja a száját. Talán egy nyikkanás, amit ki tud adni magából, aztán már újra jöhet a fekete köd, mert nekem automatikusan mozdul a kezem és csukódik a szájára, és persze a képességemnek hála ki is kapcsol minden tekintetben. Francba... nehezebb lesz, mint gondoltam. - Most komolyan... minek kellett ez? - morcosan pillantok rá, és persze az ájult énjéhez beszélek, nem hozzá, csak aztán moccanok meg pár pillanat múlva megint. Hát jó... adok neki mondjuk egy esélyt, vagy tudom is én. Láttam én a kíváncsiságot a szemében és egyébként is legalább kérdezett, szóval... ha hagyom a dolgot lehetséges, hogy hajlandó lesz magától elhúzni innen és majd akkor ő keres engem és nem fordítva. Pár pillanatig tart csak, amíg kitalálom, hogy mi legyen, csak aztán kezdem el eloldozni a köteleket szépen. Magához ugyan nem tér még egy ideig, én viszont gyors tempóban felírok pár sort egy cetlire szépen és azt süllyesztem a nadrág zsebébe. Nem írom alá, de tudni fogja, hogy tőlem van. Ha mégis érdekelnek azok a válaszok menj North Salembe, a Blazer Pubba. Na persze én nem leszek ott, annyira nem vagyok hülye, hogy esélyt adjak neki, hogy másokat is rám ugrasszon. Ott majd kap további utasításokat, ha egyáltalán elmegy. És ha nem, na akkor majd tovább kell gondolkodnom, de adok neki egy kis időt. Csak ezek után fordulok meg sietősen és távozom, ahogyan jöttem, tehát az ablakon át.
//Köszönöm a játék ezen részét, persze függ attól mit tesz a karid, de ha ráveszi magát, hogy találkozzon Charlie-val, akkor folyt. köv. //
Cseppet sem nőtt a bizalmam felé, és a képességem egyértelműen nullát ér most a szabadulásban, és a testhelyzet miatt ki is merülök egy idő után, főleg látva, hogy esélyem sincs magam így kivakarni ebből jelenleg. Bizalmatlanul nézek és egyben dühösen. Ki az isten lehet, és mit akar? Így aztán nem fogom megtudni, még ha nem is tetszik a jelenlegi helyzet. Hangosan szusszantanék, de csak azzal tudok jelezni, hogy nyugton maradok. A fejemben viszont cikáznak a gondolatok a lehetséges feltételezésekről. Ki vert át? Milyen pasas küldte? A nevem tudja, ezzel tisztában voltam, türelmetlenül intek felé a fejemmel, csak folytassa már, mert kezd fogyni a türelmem. Összeszűkülnek rövid időre a szemeim a mondandója közepén. Valami nagy svindlit érzek az egészben. Még akkor is, ha a gyanúmat, mely szerint piszkálták a fejem, megerősíti. De ezt egy nálam benfentesebb is tudhatja. Még hogy vele menni! Eszem ágában sincs! Ez egyértelműen a képemre van írva. A késztetés viszont, hogy szóljak Charlesnak, megpróbáljam gondolatban elérni, még ha nem is megy a gondolatadás, tartom akkora radarnak, hogy vegye az adásomat, abbamarad, mint amikor valaki lecsapja a kagylót a számok tárcsázása után. Vállat vonok, amit vehet beleegyezésnek is. Viszont érzem a veszélyt. Nem csak azt, hogy én vagyok, hanem akár az egész iskola, gyerekek is. Simán bejött valaki ide, aki nem ide való. Mielőtt azonban azon tépném magam, hogy szirénába fogjak, amint letépi a számról a szalagot, azért jön ki rá hang tőlem, piszokul tud fájni, főleg az esti borostán. - Ki vagy te? Ki a jóakaróm? Ki piszkált a fejembe és miért? Hova kéne mennem veled? – tekintek a szemeibe, kétségek között őrlődve, mert nem tudom, melyik a helyesebb, ha most csendben maradok, vagy riasztok mindenkit? Egy francokat ejtettek át, a saját bátyámmal kötöttem üzletet és jöttem ide! Kinyitom a szám, hogy segítségért ordítsak, s egyben megpróbáljam gondolatban elérni Charlest, bízva abban, hogy menni fog. Jobb, ha tudnak arról, hogy itt valami nem stimmel. Aztán meg majd magyarázkodhat Charlesnak.
Nem akartam ezt, de komolyan. Tudok én kedves is lenni és ha hagyta volna, akkor elmagyarázhattam volna neki normálisan, hogy miért vagyok itt. Mi a fenéért kellett ennyire kapkodni és ugrálni és akadályozni abban, ami miatt itt vagyok? Nem értem, nem tűnök pedig gyanúsnak, vagy veszélyesnek, vagy mégis? Jó talán most már igen, hiszen ledermesztettem és most már nyitogatja a szemét, de le van kötözve és így végképp nem hiszem, hogy könnyen hihetné rólam, hogy rendes és kedves leszek vele. Ajj... pedig én annyira igyekeztem, de komolyan! Ha megnyugszik és nem ugrál, akkor elmesélem neki a lényeget, megérti és kész, helyette viszont most ilyen helyzetbe kerültünk, de ez csak is miatta van. Halkan sóhajtok egyet, aztán csak ide-oda lépkedek párat előtte, jobbra, majd balra, mint aki épp azon filózik, hogyan is kezdje el az egészet. Fel kell keltenem az érdeklődését és akkor talán nem ficánkol majd ennyire. - Így csak feldőlsz, nyugodj már le! Nem foglak bántani. - nagyon harcias, pedig még csak nem is ártottam neki. Az majd rosszabb lesz, ha leszedem a ragasztószalagot a szájáról. Én még sose próbáltam, de elég esélyes, hogy nem lehet valami kellemes élmény, szóval már előre nem irigylem érte, de ha még fel is borul a székkel, akkor csak neki lesz rosszabb. Végre legalább befejezi a dolgot és rám figyel, azt hiszem ez is valami, legalább már előrelépés az eddigiekhez képest, nem kapálózik annyira. - Végre! Szóval. Egy pasas küldött érted, mert hogy marhára átvertek hapsikám. A neved Peter Petrelli, de ezt elvileg tudod, vagy nem? Bólogathatsz, vagy inthetsz nemet, ha akarsz, vagy hajlandó vagy rá. - rövid szünetet tartok, mert ennyi még belefér, ha hajlandó érdemben reagálni. Neki is fontos lehet ez, hátha rájön majd. - Szóval úgy néz ki, hogy megbolygatták a fejedet. Én se tudom pontosan, hogyan és miként... na jó tudok egy s mást, de nem lőhetek le egyből minden poént, az úgy tök uncsi lenne. Szóval átejtettek, de van egy jóakaród, aki segítene rendbe tenni a katyvaszt a fejedben. Ehhez viszont velem kellene jönnöd a nélkül, hogy megpróbálsz mindenkit ugrasztani itt a birtokon. Nem akarok rosszat se neked, se másnak. Érthető voltam? - eszem ágában sincs levenni a szájáról a ragasztószalagot, amíg nem látom úgy, hogy tényleg képes megnyugodni és értelmesen viselkedni. Amennyiben bólogat és láthatóan nem ellenkezik tovább, akkor lekapom a szájáról, készen arra, hogy bármikor visszategyem oda egyetlen mozdulattal, meg aztán bőven elég csak megragadnom a karját és újra kiüti magát, úgyhogy nem érdemes próbálkoznia. Persze megteheti, de akkor megint jön a se kép se hang állapot. Még egy bájos mosolyt is az arcorma varázsolok, hogy még bizalomgerjesztőbb legyek, na nem mintha amúgy veszélyes baltás gyilkosnak tűnnék. Komolyan totál semmi ijesztő nincs bennem, vagy igen?
Bizalom? Megáll a kezemben a mappa, felé pillantok, eltöprengve. Akkor a szobájában lenne és szégyellősek szoktak lenni, bár mindenki másképp éli át és foglalkozik vele, így ezt a gondolatmenetet félreteszem. Majd kiderül, hogy ez miként is van nála. A gyanú azonban erősödik és jobb óvatosnak lenni. Valahogy nem tetszik nekem a dolog. Feléig jutok el az útnak, a kezem már lendülne, és talán ez a vesztem is, villámcsapásként vág végig rajtam az érintés és minden sötétbe borul, ez részemről egy ájulást is eredményez, nem vagyok magamnál. A lendülettől elesek, megtartani és korrigálni már nem tudom magam. Bár hirtelen tér vissza ugyanúgy minden, a levegő lassan jut el hozzám, majd mikor érzem, mekkora hiányom is volt benne, mélyet szeretnék lélegezni, de nem megy, valami van a szám előtt. A kezemmel próbálom leszedni, azt meg nem tudom megmozdítani. Kipattannak a szemeim, pár másodperc kell, mire ráébredek mi is történt. Kell a levegő, előbb ahhoz akarok hozzáférni, aztán pedig szabadulni, miközben még ugyan el akarok engedni egy kérdést, de nem megy. Még hogy nyugodjak le. Ha a lábam szabad, akkor megpróbálom megrúgni, hogy utána azon legyek, hogy kiszabaduljak, de nem érem és a kötél is szoros a kezemen, felállni meg nem tudok. Nincs más megoldás, mint hogy egyelőre hagyom, érezze magát nyeregben, de minden lehetőséget ki fogok használni, hogy kiszabaduljak, amint az adódik. A méltatlankodó arckifejezésem egy „hallgatlak” kifejezéssé változik. Még az épületben vagyok, és ez azt jelenti, hogy a többiek is veszélyben lehetnek, nem tudom, mi történik a szobán kívül.
Oké a terv talán nem tökéletes, de nem vagyok profi emberrabló, ezt még gyakorolnom kell. Tolvajnak tökéletes vagyok, de komolyan, de egészen más ellopni egy tárgyat, mint egy embert. A tárgyak ugyanis az esetek nagy részében nem igazán hajlamosak ellenkezni, az emberek viszont már nehezebb esetek. Mozognak, beszélnek, kiabálni is tudnak, no meg ellenkezni is és úgy már jóval nehezebb az akció. Nem vagyok elég cseles ahhoz, hogy ügyesen kijátsszam őt, de attól még megpróbálkozom a dologgal, mégis csak jól fizet, ha sikerül összehozni a dolgot, akkor meg miért ne? Ha elszúrom hát megpróbálom majd még máskor, vagy... másképp, ennyi. - Új vagyok még itt és nincs túlságosan nagy bizalmam... másokkal szemben. - oh tudom, hogy mi ez a hely, tuti, hogy vannak itt olyanok, akiktől ez még reális is lehet, hogy nem mer mások szeme elő kerülni, vagy elbújik, ha meglátják. Miért is ne? Csak beveszi, azokkal a naiv szemeivel nem tűnik valami veszélyes alaknak. Még csak azt sem tudom, hogy mi a képessége, de nagyon remélem, hogy nem valami veszélyes pusztító. A megbízóm ezt az apróságot elfelejtette közölni, de szerencsére a képességem általában a legtöbbekre gond nélkül hatni szokott. - Hallottam a nev... - nem sikerül befejezni a mondatot, mert a srác hirtelen mozdul, én pedig szívhatnám a fogamat, ha sikerülne elérnie azt, amit akar. Még jó, hogy a közben, hogy aktát pakolgat azért oldalazgatok a közelébe, és amikor mozdulni kezd én abban a pillanatban vetődöm utána. Van a dologban már gyakorlatom, én is tudom, hogy milyen amikor meg akarsz lógni valaki, vagy valami elől, ismerem már az ilyen mozdulatok kezdetét, szóval az a cél, hogy elérjem őt, valami szabad bőrfelületet legyen az a keze, akár ugorva a bokája, vagy az arca, feje, akárhol. Ha ez sikerül, akkor még elrebegheti a kérdését, de máshol már nem igen fog tudni megmoccanni, a beszés is elakad és jön a képszakadás. Ha netán elesés közelében lenne, akkor azért megpróbálom megtartani, hogy ne vágódjon el. Aztán kell pár másodperc, hogy felmérjem a helyzetet. Elcipelni nem fogom tudni, így viszont tuti, hogy nem hall, szóval marad az egyszerű megoldás, elő a hátizsákból a kötél és szikszalag. Első körben valami mozdíthatót tolok az ajtó elé, amit nem lehet egy könnyen belökni, csak aztán lépdelek vissza hozzá, ha amúgy az ajtó nem zárható eleve belülről, hogy addig pakolásszam, amíg le nem tudom ültetni, hogy lekötözzem szolidan a kezeit, és leragasszam a száját. Csak aztán ülök le elé a földre törökülésbe, hogy megvárjam, hogy szépen magához térjen. Szóval nehezebb lesz, mint gondoltam elsőre, de nem baj, így is megoldom. Ha nem ellenkezik, akkor könnyebben tudok neki magyarázni. - Na... nyugi, jó lenne, ha meghallgatnál mindenféle butaság nélkül. - pillantok rá, amikor már látom, hogy mozogni kezd, vagy pislog párat, tehát legalább a szavaim eljutnak hozzá. Mondjuk csak bólogatni tud szegény, de úgy is lehet jelezni.
Felkapcsolom a villanyt, és nem szokásom körbenézni, mégis érzem, hogy valami nem stimmel. Ezzel együtt mozgást látok, végül valaki feláll és... - Mit csinálsz itt? Vagyis mit csinálsz? Én nem bántalak. – tartom magamhoz a mappát, megszokás. A hajamat egyik oldalt a fülem mögé igazítom. - Igen, ez nem a női mosdó. De miért bújtál el? – nem szokás csak úgy elbújni és az a páni félelem sincs benne, mint várnám. – A mosdó a folyosó végén van, balra. Az iratszekrényekhez lépek, hogy kinyitva a megfelelő helyen, betegyem a mappát. Már mozdulna az ujjam, hogy nyissak, amikor meghallom a kérdést. Felnézek és egy fénykép papírt tart a kezében. Valahonnan mélyen veszélyérzet támad bennem, másrészt, ha egy újságíró bejutott, hogy a bátyám után szaglásszon, az még rosszabb. - Ez érdekes kérdés. – fordulok vissza. – Új vagy, de név szerint kérdezel valakire. Tudom, merre van a vészgomb, a következő másodpercben már felé szaladok, hogy megnyomjam. Nem vagyok az a típus, aki nőket ütne, ezért ezt a megoldást választom. A vészcsengő bennem van továbbra is. – Ki vagy, és mit keresel itt? - akár sikerül elérnem, akár nem, ezt a kérdést felteszem. Kezd összeállni a kép: az asztal alól előugrás, a feltartott kezek, a kérdés. A riporterek nem így viselkednek. Vagy igen? Addig is jobb, ha mások is tudnak a behatolóról. Mert ha engem keres, mást is tudhat. És más is tudhatja, hogy itt vagyok. Megint mosakodhatok a bátyám előtt.
Csendben kellene maradni, bár ezt az ominózus váza nem különösebben támogatja, pedig én aztán nagyon igyekszem. Azért nem vonom végül magamra a figyelmet, de ennek ellenére is egyértelműen hallom, hogy valakinek a keze a kilincsre csúszik és egy villanás múlva már le is nyomja azt. Basszuskulcs! Direkt olyan termet néztem ki, ahová nem járnak túl gyakran, nem lehetek annyira szerencsétlen, hogy erre pont akkor jön ide valaki, amikor én is itt vagyok. Egy lendületes ugrással és egy spéci csúszással vetődöm be az íróasztal alá és még azt is megállom, hogy elhagyja a számat egy au, amikor sikerül úgy istenesen bevágnom a mozdulat közben a tarkómat. Jól van na arra nem számítottam, hogy ennyire kicsi a hely és hogy nincs elég világos az efféle manőverekhez. Gyorsan tanulok, gyorsan mérem fel a helyzeteket, de attól még nem vagyok született akrobata, még ha amúgy néha vannak is olyan elsajátított képességeim, amiket nem igazán emlékszem, hogy mikor és kitől tanultam. Pl. tökre spécin tudok kést pattogtatni az ujjaim felett az asztalon, és elég jó kis elfoglaltság is, no meg még akár fogadás fejében pénzt is lehet keresni vele, mert kevesen nézik ki belőlem, hogy már az első mozdulatoknál nem vágom le valamelyik ujjamat, de eddig még erre nem volt példa. No, de ott tartottam, hogy fejbeverés, ami miatt automatikusan a számra csúszik a kezem, hogy tényleg ne legyen belőle káromkodással egybekötött felkiáltás. Behúzódom és csendben várok, amíg nyílik az ajtó, vagy amíg felkapcsolódik a villany, mert jó eséllyel ebben a második esetben fogom kiszúrni, hogy egyrészt, aki bejött az amúgy az, aki ott van a zsebemben pihenő fotón, és mellesleg az a kellemetlen tény is, hogy a sötétben annyira nem látható asztal kb. alig takar valamennyit és mivel még szemben is van az ajtóval, valószínűleg a srác kb. abban a pillanatban simán kiszúrhat, amikor felkapcsolja a villanyt, ha csak nem sötétben téblábol, de azért azt nem hiszem, főleg hogy valami papírok is vannak nála, amiket gondolom el is akar pakolni. Az arcomra varázsolok egy olyan cuki "Lebuktam, de segáz" jellegű mosolyt, csak aztán tápászkodom fel, vagy legalábbis próbálok meg feltartott kezekkel, mert hát a srác itt van, detto valamire képes, nekem viszont azt nem igazán mondták, hogy mire, szóval nem szeretném, hogy mondjuk lepörkölje a szemöldökömet, vagy ilyesmi. Szeretem a szemöldökömet, fontos részem, nem válnék meg tőle szívesen. - Öhm... hali! Bocs, de kicsit elkeveredtem, de ez azt hiszem már tuti, hogy nem a női mosdó. Nem tudod, hogy esetleg az merre van? - ártatlan képpel pislogok párat amíg a kezem ügyesen kezd el motoszkálni a zsebemben, hogy előhámozzam onnan a képét, ha csak nem akadályoz meg benne, vagy szól rám, valami riasztó módon, hogy ne mozduljak... ilyesmi. A fene tudja, nem tudok róla sokat, szóval simán lehet, hogy veszélyes, akkor pedig nem szabad hirtelen mozdulatokat eszközölni, mint mondtam féltem a szemöldökömet, meg a többi testrészemet is igazából. - Amúgy tök véletlenül nem ismersz egy bizonyos Peter Petrellit? - na jó kezdésnek adom az ártatlant, mintha nem tudnám, hogy pont ő áll velem szemben, de talán ha bedobom a nevét, akkor azzal elérem, hogy ne akarjon egyből valakiket riadóztatni azzal, hogy valaki behatolt jogtalanul az épületbe és állítólag a női mosdót keresi. Oké na nem tökéletes a terv, nem vagyok profi emberrablásban, ezt még gyakorolnom kell. Amúgy sem el kell rabolnom, magammal kell vinnem... meg is győzhetem róla, hogy magától jöjjön.
Betaláltam a zongorát, szülői sznobizmus eredménye, és jóval később jöttem rá, hogy rettentően meg tud nyugtatni a zongorázás. Lecsendesít, de azt nem mondanám, hogy teljesen lenyugtat. A megszokás nehéz, csak az bíztat, hogy közben dolgozhatok is, ez jobban ösztönöz arra, hogy koncentráljak a képességemre. Arra már rájöttünk, hogy a képességem ugyan egy képesség, ugyanakkor lemásolja másokét úgy, hogy egyszerre csak egy képességgel bírok, az aktuálisan lenyúlttal. Ezért a legújabb szórakozásom egyike az lett, hogy spontán megérintek egy arra haladót és megpróbálom kitalálni még használat előtt, milyen képességet is nyúltam le. Nem túlzottan köt le a klimpírozás jelen pillanatban. Lecsukom és úgy döntök, kóborolok egy keveset a kertben vagy az épületben. Unatkozom, de erről csakis én tehetek. Egy ideig, mert ketten is szaladnak felém, hogy jó lenne, ha csipkedném a tornacsukáimat, mert a gyógyító képességű per pillanat nincs itt és vannak még nálam is zöldfülűbbek, vagy vakmerőbbek és el kéne látni a sérülését. Fél, háromnegyed óra múlva teljesen felpezsdülve és megkönnyebbülten tartok a folyosón, az ellátás annyira felpörgetett, hogy nincs kedvem csak úgy ledögleni a szobában. - Hova? – nézek a mappára, majd a srácra. - Rendben. – lendítem meg és az iroda felé veszem a lépteim. Orvosi kartoték, és mint olyan, ha látom is a tartalmát, senkinek sem mondhatom el. Még mindig eltévesztem az ajtót, megint sikerül benyitnom a raktár részbe. - A... eggyel arrébb. – benyitok a megfelelő helyiségbe, az iratszekrényhez lépek, hogy megkeressem a megfelelő fiókot. Fényt kapcsolok, hogy lássak is valamit, nem éjjellátó képességet birtoklok, hanem precíz mozdulatokat.
Nem ismerem a pasast, akitől a feladatot kaptam, de elég jó pénzt adott azért, hogy elhozzak egy üzenetet és hogy elvigyek innen valakit, meg pár adatot összeszedjek róla, szóval kíváncsi vagyok, hogy miről van szó pontosan. Bejutnom még nem nehéz, elég gyorsan tanulok és elég volt pár napot megfigyelnem a helyet, hogy tudjam, hogy ki mikor jár erre, hogy ki mikor figyeli meg a bejáratot, vagy épp a ház oldalát, hogy mikor kisebb a védelem és nekem mikor van nagyobb esélyem rá, hogy gond nélkül bejussak és ne szúrjon ki senki sem. Érthető módon a késő délutáni időszakot választottam, amikor lassan már lemenőben van a nap és nem szúrhatnak ki akkor sem, ha épp kinéznek az ablakon. Jó persze, ha valakinek valami szuperlátása van, akkor cinkesebb a helyzet, de azért ennyire nem lehetek peches, legalábbis nagyon remélem. Ügyes mozdulatokkal közeledem a fák irányából. Annyi eszem azért volt, hogy ne nyíltan a bejárattól közelítsek és arra is figyeltem, hogy melyik az az iroda, amit nem igazán használnak. Belestem már, porosabb bent minden mint máshol, ebből következtettem. Azt is tudom már, hogy a megfigyelt személynek kb. milyen is a napi beosztása. Persze nem teljesen követi mindig ugyanazt a rendszert, de valamelyest van egy napirendje és az is kb. fix, hogy az itteniek mikor vacsoráznak. Na persze nem akkor jöttem, amikor a legnagyobb a tömeg, hanem amikor a többség lassan már szállingózik el. Amíg nem lesz teljes nyugalom odakint, addig pedig itt bent elidőzöm szépen. Olvasgatok és megnézem az elpakolt aktákat, hátha találok még valami izgalmasat. Az tuti, hogy sokan vannak itt, de a pasas, akivel beszéltem csak annyit mondott, hogy a hely valami iskola olyanoknak, mint mi, különlegeseknek. Érdekes egy hely, annyi szent, lehet hogy nekem is jó sorom lett volna, egy ilyen birtokon, de... tök mindegy nem? Az is lehet, hogy voltam már itt, csak nem emlékszem rá... nem töröm ezen a fejemet. - Csss! - pisszegem le a kis vázát, ami miután gond nélkül bejutottam az ablakon keresztül megbillen, amikor kicsit meglököm az egyik asztalt, amit sikerült a gondolataimba mélyedve figyelmen kívül hagyni. Ennél jobban kell vigyáznom, simán kiszúrnak, ha összetöröm ezt az izét... ami amúgy állati gagyin fest a rózsaszín virágmintákkal, marhára nem illik a környezetébe. Minden olyan régies, ez meg... mint valami nagyika vázája. Mindegy, nem a berendezés érdekel engem, hanem ez a srác, vagy pasas, végül is már nem olyan fiatal, hogy kiskölyöknek mondjam, azt hiszem még idősebb is nálam, legalábbis az alapján ezt sejtem, amit a pasi mondott róla. Peter Petrelli... olaszos neve van, biztos valami külföldről szabadult vendégmunkások a szülei, vagy ilyesmi, csomó van ilyen az országban. Még képet is kaptam róla, hogy könnyebben felismerjem a fizimiskáját. Egészen cuki kis szomorú kis kutya szemei vannak.
Cuki a képességem, cuki vagyok én, zabálnivaló a jellemem és öszességében senki sem hiszi el rólam, hogy tudnék akár a légynek is ártani. Azt gondolom, hogy ez a maga nemében halálosan idegesítő, s Merci helyében én aztán nem irigyelném saját magamat. - Ugye milyen jó, hogy felkersetél? Taníthattam neked valamit és közben nem is kellett tankönyveket nyalnod meg könyvtáraznod. Apropó könyvtár, képzeld el, hogy a múltkor az a nagy teknősgyerek úgy rám förmedt, hogy csak pilláztam. Célzom a Jeremys találkámra a könyvtárban. - Az volt, hogy levettem a polcról csak úgy megszokásból a Pán Pétert erre ahogy fellapoztam észrevettem, hogy Wendy illusztrációjának valaki rajzolt egy nagy és hangsúlyos bajuszt. Annyira kellett röhögjek, mert a nővéremet is Wendynek hívják és erről a könyvről lett elnevezve és így olyan volt, mintha neki lenne bajsza. Megforgatom a szememet. - De bezzeg ennek a srácnak a szar is ízetlen volt aznap. Zárom ilyen kulturáltan, de vigyorogva a történetet. Ha eszembe jutott, muszáj voltam elmesélni, hátha Mercinek is jobb kedve lesz tőle. - Nem a te dolgod, Quinnek kell megküzdenie a maga démonaival. De ha már Quinnél járunk, nincs neki valami haverja inkább, akivel elfeledhetné a búját Ethan után? Ez a csélcsap szörnyeteg nem hiszem, hogy megérdemel akár egyetlen csajt is. Alkotok véleményt szinte ismeretlenül. Nem nagyon az előítéletek császárnője, de azért vannak olyan esetek, amikor megszegem saját, íratlan szabályaimat. - Nem vagy szemét! Telik meg a hangom szigorral. Nem tetszik, hogy ilyeneket mond magáról és az még kevésbé tetszik, hogy mit mozgatnak meg bennem a szavai. Legszívesebben.. nem, nem mondom, hogy mi lenne legszívesebben. A rúzsozással élem ki magam, addig sem gondolkodom, csak kérdés nélkül jár a szám. Illetve járna, ha nem csusszanna közém és a mosdókagyló közé, s ez nem akasztaná bennem a levegőt. Még jó, hogy megborzol, így nem cselekszem semmi meggondolatlant. - Jó lesz a Sagitarius! Rég voltam már ott, utoljára Rileyval, de ő elutazott a szüleihez és nem jön vissza erre a szemeszterre. Tudod megbetegedett az öccse és ő próbál rajta segíteni. Gyógyítás a képessége, jóféle, bár elég sokat kivesz belőle, mert elég trükkös ám. Nem sima gyógyító, mint a Jethro nevű X. Megfogom a kezét, s kirángatom finoman a mosdóból, hogy szobám felé vegyük az irányt. Lepakolás, átöltözés és jöhet a menet. Jó lesz ez, én már előre tudom.
- Hjah, ahogy mondod. – Szépen összefoglalta. Nem számít, hogy ő már felnőtt, mert legalább át tudja érezni, amiken most végigmegyek. Ő biztosan nem volt olyan nagy paraszt, mint én, a képessége is sokkal cukibb, mint az én zsarnoki manipulációim. Megkaptam, akit csak akartam, és aztán puszta önzésként verem ki a hisztit, amikor tényleg megtetszik valaki. Azt nem is meséltem Bellsienek, hogy félreértelmeztem Ethan tudását. Azt hittem, hogy a pajzsa vissza is ver, tehát azért tetszik, mert nem hat rá a szirénségem, és rám tükrözi azt, amit tenni akarok vele. Amikor kiderült, hogy mindössze blokkol, és saját magamtól érzek így, az még cikibb volt. Hogy nekem úgy igazán megtetszen valaki, elég szánalmas gondolat. - Fene, akkor ma ismét tanultam valamit. – Nevetek fel idegesen, látszik hogy mennyire antiszoc típus voltam. Valahol belül érzem, hogy kár is vitatkoznom, mert jók az érvei, nem véletlenül lett ő ilyen kapcsolatfelelős a suliban. Ért a logikai csomók kibogozásához. Én még pici vagyok ezekhez, csak azt akartam, hogy tudjak uralkodni a pasikon, mert az milyen jó már, aztán szépen apránként kiderül, hogy engem is meg lehet bántani, bele lehet gázolni a lelkembe. Sok választásom nem volt, ha nemet mondok Xavieréknek, akkor az életben nem kerülök ki abból a fogdából, vagy mi volt az. Nem kellett volna még azt a rendőrt is megigéznem, aki leállított gyorshajtásért. Túl messzire mentem, most iszom a levét. Többek között Ethan itatja velem. Itatta. Múltidő. - Áh mindegy is drágám, végeztem vele, Quinn meg majd rájön, hogy mit akar, és kitől. Ha nem érzed, hogy rajtad lógok, szívesen vagyok veled. Tudom, hogy nem vagyok egy észlény, jól esik, amiket mondasz. Ahogy mondod. – Megint nevetek, kicsit zavarba jövök, nem szoktam soha senkit méltatni, világom központjában én saját magam vagyok. A nővérét illetően nem tudok mit mondani, nem ismerem őt sem. A piperét illetően mindig nálam van a készlet, ki tudja, mikor érhetnek a mostanihoz hasonló balesetek, nem szándékozom úgy kilépni a folyosóra, mint valami bosszúálló kisértet. Felpattanok hát a mosdóra, és amikor közelebb lép, már kapaszkodom is. Fel sem merül, hogy taszítana a dolog. Félrenézek, hogy ne legyen túl közeli a szemkontaktus, és hagyom magam kenegetni, miközben tovább folytatja. - Átok? Nekem életmentő. Mindig herótom volt attól, hogy egy lánynak kedvesnek kell lennie, mert ezt várják tőle... aztán te meg... Na szép, tőled meg jól esik. Én nem tudnék ilyen lenni. Szemét állat vagyok. Csak hogy tudd. – Döntöm oldalra a fejem, de csak két mozdulat közben, nehogy félremenjen a smink. Az ajkamhoz ér, csücsörítek, próbálok nem nevetni, furcsán jó érzés. Érdekes, de semmiképpen nem rossz. Ha kész van, akkor összeborzolom a haját köszönetképpen, és a vállába kapaszkodva csusszanok le a mosdóról. - Na lássuk azt a kocsmázást. A teniszcuccot ott hagyjuk a szobában. Sagi legyen? Vagy valami eldugottabb? – Kérdezek oldalról, és már sietünk is az udvar irányába. Igazából eszembe sem jut, hogy mivel megyünk, nekem nincsen autóm, bár már vezethetnék, ha nagyon muszáj lenne. Busz?
- Mint légy a pudingba, gondolom én. Summázom a történteket a beleesésről. Egyáltalán nem zavar, hogy csúnyán beszél, én nem vagyok érzékeny az ilyesmire, s különben sem vagyok én a tanára, hogy rendre utasítsam. Abból van itt pár önjelölt széplélek, nem kell nekem is beállni a sorba. Bár ha már tanárok, számomra az utóbbi időben kissé káoszossá vált a helyzet, útba kell már ejtsem a tanárit, mert ezt a plusz-mínusz ki-merre fonalat fel kell görgessem, mert különben megesz a Minotaurusz. - A barátság is csak egy érzés, egy kapcsolat. A barátok is jönnek-mennek Merci, tévhit, hogy nem. Elvégre láttam én már olyat, hogy az egykori legjobb barátnők úgy kezdjenek fújni egymásra holmi marhaságok miatt, mint a régi ellenségek. És akkor már nincs isten és semmi sem szent. Ha az egyik fél elkezdi a háborút, akkor annak sosem lesz vége. Mert a barátok a leggonoszabbak, ha egymásról van szó. Az ignorálás és a burkolt hidegháború sokkal rosszabb, mint túlélni egy szakítást. Szóval..Vállat vonok. Nem vagyok egy kapcsolatszakértő, de ezt nem kell másoknak tudnia. Kis sóhajjal folytatom, fejezem be hát. - ..azt mondom, hogy egyik sem fontosabb a másiknál általánosan. Csak van mindkét dolog, s egyénenként dől el, hogy mit tart többre. Én legtöbbre a húgomat tartom az életben, de nem mondhatom, hogy a testvéri szeretet is örök. Van énnekem nővérem is.. Elhúzom a szám. Nem akarok panaszkodni és nem is fogok, mindössze csak azért emlegetem Wendyt, hogy éreztessem, valóban van olyan, hogy egy testvérrel jó a viszony egy másikkal pedig nem. Az emberi kapcsolatok kőbevésetlensége mellett érvelek ekképp. - Milyen előrelátó! Nevetek rá, s lépek be lábai közé ahogy felült a mosdóra. Átkulcsolhatja bokáit mögöttem, hogy megkapaszkodjon a derekamban ekképp, s ne csússzon le, engem nem fog zavarni. Élvezem a közelségét, az illatát, s még sminkromjaiban is gyönyörűnek találom. Persze ezt nem mondhatom neki. Vannak dolgok, amiknek jobb a homályban egy ideig. - Sajnos ez az átkom, a cukiság. Azért is vettek fel tanácsadónak szerintem, mert képes vagyok bárkit jóérzésre kedveskedni. Még káromkodva is édes vagyok, rühelletes dolog. Húzom el a száma. Közben szemhéjpúdert viszek fel, füstös jelleget adva tekintetének. A spirálozást nem vállalom. - Egyébként pedig igen, érezheted annak is. Kacsintok rá. Csücsörítek, jelezve ezzel, hogy csinálja ő is, majd felviszem ajkaira a rúzst. Mutatóujjamra veszek a színből és úgy tapogatom fel az anyagot az ajkakra, így selymesebb lesz a látszata és még csak nem is kerül fel túl sok. Az meg grátisz, hogy ajkaihoz érhetek..
Valahogy úgy tűnik, rokonlelkek vagyunk. Míg Quinn esetében a különbözőségünk passzolt, itt most van egy olyan adok-kapok, amely jobban megfelel a barátságról nem igazán elképzelt gondolataimnak. Eleve úgy voltam vele korábban: minek barátkozni? Az ember csak behállózza az ostoba srácokat, és akkor testileg-lelkileg rendben van, aztán most kezdek rádöbbenni, hogy bizony nagyon jó érzés, ha az embert csak átölelik, meghallgatják, és lehet közösen szidni sok más embert. Ez valahogy összekovácsol. Ha már lehetőséget kaptam, hogy bújjak, ki is használom, remélem a ruhája is ázott sminkálló, mert az most jön belőlem bőven. - Nem éreztem a tulajdonomnak. Nem is szoktam megmaradni mellettük, az egész helyzet... szar volt. Beleestem, és nem tudtam mit tegyek bassza meg... – Úgy vélem, mellette simán lehet önmagam. Kit érdekel, hogy a drága fiúka hercegnősdit akart játszani velem, hogy ne káromkodjak? Ha úgy kezelt volna, akkor én lettem volna az egyetlen. Akkor talán még bele is megyek. Szívesen visszakérdeznék, hogy Bellsie-nek esetleg van valakije, de talán tapintatlanság lenne, én is igazából magamtól kezdtem bele, ő csak a részletekről érdeklődött. - De... nem a barátság a fontosabb? Nem azt szokták mondani, hogy az ilyen fellángolások csak jönnek-mennek, de kár a barátainkkal összeveszni? – Ezúttal eltolom magam kissé tőle, hogy fel tudjak rá nézni, most érdekel az arckifejezése, amely esetében oly beszédes, árulkodó. Nekem mind a barátkozás, mind a szerelem téma nagyon új, tizenhat évesen már át illett volna esnem rajtuk. Elcseszett egy lány vagyok. Igaz, most nyáron betöltöttem a tizenhetet, ettől még sokkal okosabb nem lettem. - Értem... – Legalábbis próbálom érteni. Ethan lehetett volna az igazi, de nem volt az. Nem is biztos, hogy szerelem volt, talán csak nem tudom még megkülönböztetni az érzéseket, és miután mindig én irányítok, a kivétel már egyből felkeltette a figyelmememet. Bellsie jó pár évvel idősebb nálam, és lám ennyit jelent a korkülönbség. Tapasztalatot. Higgadtságot. - Mindig. Kettőből kettő. – Most már én is mosolygok, elmázolva az utolsó könnyeket, úgy nézhetek ki, mint egy elfuserált bohóc. Az ajkaim egyébként sem picik, az elkendődött rúzstól olyan, minta vérben úsznának. Rém bizalomgerjesztő. Hagyom magam ráncigálni, még jó, hogy a hajamat a sapka alá fogtam be, legalább nem omlik az arcomba a műveletkor. - Sosem hagynám otthon. – Felelem rosszallást tetettve, és kicsattintom a válltáskámat. Most is csak az a mini-szett van nálam, mint a parton, bár nem fogok tőle úgy festeni, mint egy elsőbálozó, arra megfelel, hogy valami alapot feltegyen. Felülök a mosdóra, és szétrakom a lábamat, hogy jobban oda tudjon férni. Nem pislantok fél szemmel a tükörbe, rá bízom magam teljesen. - Mindenkivel ilyen cuki vagy? Netán kivételezettnek érezhetem magam, amiért nekem eltűröd a hisztijeimet? – Kérdezem mintegy témaváltásként, mert véletlenül sodródtunk egymás mellé, nem lennék én féltékeny a többi barátjára, de arra kiváncsi vagyok, hogy mindig ilyen kis kedves, nyitott teremtés.
Nem azt mondom, hogy nem érdekel a divat, mert ez nem igaz. Viszont vannak olyan helyzetek, amikor a smink sokkal inkább másodlagos, sőt, ezredleges dolog. Nem foglalkoztat, hogy Mercin elkenődik-e a festék vagy sem. Csak az érdekel, hogy megvigasztaljam, hogy hagyjam sírni, hogy magamhoz öleljem és megpróbáljak a támasza lenni, mert ez a feladatom, s vele kapcsolatosan ez jóval több, mint csak egy feladat. - Ez nem naivitás, hanem álszent hülyeség. Forgatom meg a szememet. Nem kellene, de ha már így összemelegedtünk, dőlni kezd belőlem a szó. - Nincs az a nő, aki ne féltené a tulajdonát. Hogyha a barátnődnek tetszik ez a srác, akkor magénak akarja, s őszintén nem kívánja, hogy legyetek boldogok. Fejtem ki a véleményemet. Általában nem szoktam ilyen karakánul más képébe tolni a saját gondolataimat, de most nem tanácsadóként vagyok jelen, hanem barátként és azt hiszem, hogy így megengedhetek magamnak ilyesmit. - Igen, ez jó lecke volt. De hallod, azt se engedd, hogy egy nő irányítson. Egy barát sem érdemli meg, hogy feladd érte önmagad! Ha bejön egy pasi, akkor szerezd meg. Ha a barátnődnek is ő kell? Így járt. A pasik tudnak választani. Aki nőként ezt nem tudja elfogadni, az elmehet melegebb éghajlatra. A szív a fontos, a szerelem. Ha azt súgja, hogy ő az igazi, legyen ez bármilyen giccses, akkor nem szabad hagyni, hogy bárki és bármi az utadba álljon. Jó, ez a pasi nyilván nem volt az, de.. érted a lényeget. Ugye? Nézek rá kissé tanácstalanul a monológom után. Tulajdonképpen magamról is beszélek, csak a pasi szót itt egészen mással, a világgal kell helyettesíteni. Én a világnak is nekimennék, hogyha megtalálnám azt, akit. De más kérdés, hogy nálam ez nem ilyen egyszerű, mert a tapasztalataim azt mutatják, hogy cseszik rám Cupido. - Mi az, hogy mindig? Két alkalom még nem a világ! Nevetek rá, s öltök nyelvet. Úgy tűnik, hogy ez a tendenciánk, csak most nem én akadtam ki, hanem ő. Kell ez is, kellünk egymásnak. Ha meg tudom nyugtatni, akkor hasznos vagyok. A sminkes dologra pláne elnevetem magam. Most rajtam a sor, hogy egy folyosói lánymosdóba berángassam Mercit, ahogy ő tette velem a kocsmában a múltkor. - Mutasd magad Slézinger! Állok meg vele szemben, s vizezek be egy köteg zsepit, hogy lemossam a sminkjét. Jó is, hogy nem vízálló, mert lejön könnyen, de nem is jó, mert le tudta sírni. - Itt a csodakészleted? Kérdezek rá. Ha nincs, akkor a szobába kell menjünk bizony.
Fura az egész, jó értelemben. Évekkel idősebb nálam, amolyan tanárféle, mégis úgy kezel, mint egyenrangút, egy fiatalabb hugit, barátnőt, nem pedig úgy, mint egy kisdiákot. Megszoktam már, hogy minden kapcsolatban én vagyok a domináns, ám leszámítva a parton esett pofozkodást, itt megvan az adok-kapok, és simán le tudja kezelni a csapongásaimat, sokszor átvéve a határozottságot, hogy időnként én lehessek a „pici”. Hozzám képest egyátalán nem öreg, és itt lefiataloz... végülis igaza lehet. Nem tudom, hogy miket tud rólam, igazából fel sem merül bennem, hogy visszaélne valami infóval, mert olyan jókat röhögünk együtt, hogy elképzelni sem tudnék más viszonyt kettőnk között, ami nem valami jóra épülő. Mégis kibukik belőlem, amit már nagyon félre akartam tenni, és csak darálom, darálom megállíthatatlanul, pedig Bellsie lett volna az utolsó ember (tündér?) akire rázúdítottam volna a bajaimat. Már egészen jól átléptem a dolgon. Látom, hogy megmarad a barátságosan csillogó tekintet, hát nem riasztottam el? Mint ahogyan én sem mentem tovább, amikor azt láttam, hogy mindjárt valami nagy bajt csinál, ha nem lépek közbe. Megérinti a vállamat, ettől egy kicsit elhalkul az egész testemet rázó zokogás, de nagyjából taknyom-nyálam összefolyik, a sminkem pedig leginkább egy vizihullára emlékeztet. - El. Mégiscsak a ba-barátnőm. De mégrosszabb lett. Quinn... olyan naív. Még ő érezte rosszul magát, hogy nem akar közém, és Ethan közé állni, és nyugodtan legyünk együtt. – Törölgetem a szemem, és hátrébb emelem a fejem, hogy legalább félig értse, amit mondani próbálok. Elmázolom az arcomon lassan felismerhetetlenül sötét könnyeket, és próbálom folytatni. Ez az egész nem rám vall, mindig csak játszottam a pasikkal, egyszer veszek valakit véletlenül komolyan, akkor sincsen semmi értelme. - Nem érti, hogy nem is akarnék együtt lenni valakivel, aki mindkettőnket bánt. – Vonom le a végső következtetést, és hihetetlen mód jól esik, amit tesz. Magához húz, átölel, én pedig sirdogálok még egy kicsit. A cirógatás, ringatás egészen a lelkemig hatol. Az elmúlt hónapokban megismertem a szerelmet, aztán a gyötrődést, végül a lelkiismeretfurdalást. Most pedig csak haragudni tudok. Mindhármunkra. A szerelem gyorsan elmúlt, mielőtt más irányba fejlődött volna. Talán nem is az volt. Egy fellobanó láng, hogy nekem is lehetnek érzéseim, nem pedig automatikusan megkapom, akit akarok. - Lehet. De végeztem. Nem kapott meg. Nekem meg jó lecke volt, hogy ne engedjem, hogy egy pasi is irányítson. Ha én nem tehetem, akkor ők sem velem. – Bújok hozzá vissza dacosan. Le lettem tiltva a manipulációról, ez volt a második esélyem, akkor hogyan lehet ilyen ostoba, hogy ennyire elengedjem magam? Soha többé! Soha-soha-soha! A szavaira ellenben kényszeredetten elmosolyodom, majd fel is nevetek. - Mindig kocsmában végezzük a sírás után? Lehet róla szó. Ha segítesz egy kicsit... ezen. – Mutatok körbe az arcomon. Nem tudom, hogy van-e itt fürdőszoba, de le kéne mosnom magamról, és hátha újra tudja rajzolni a sminkem. Vagy valami mást helyette. Határozottan úgy érzem, hogy az ilyen válsághelyzetek közel hoznak minket egymáshoz, Quinn-nel például sosem voltam inni. Pedig most rám fér.
Idebent valahol különös zene szól, Nem hallja senki más.
Behódolásról nálam szó sem lehet, ha úgy teszek, mintha, akkor sem. Ettől függetlenül most nem érzem, hogy Merci bármit is rám kívánna erőszakolni, szóval csak nevetek a helyzeten és nem haragszom meg rá, ahogy gondolom ő sem rám. - Fiatalka, igen. Ismétlem meg magam, mert a véleményem nem változik, na meg tudok aktákat is olvasni. Tudom, hogy Merci mennyi idős, s bár én sem vagyok öreg, de azért aki a húgommal egyidős, az fiatalka. Ami nem baj, sőt. Nem ez alapján szoktam megítélni az embereket. De az igazság az igazság. Sejtettem, hogy olyan dologra sikerül rákérdeznem, ami kínos lesz, kellemetlen, de meg kell tegyem. Ez nem sokkterápia, egyszerűen csak tény, hogy beszélni kell a dolgokról, erre vagyok én, hogy velem meg tudják beszélni. Mondjuk Mercinél nem azért született ez a kérdés, mert hivatalból kötelességem, hanem azért, mert érdekel, nem is kicsit. - Óh! Szalad ki a számon így kezdésnek, hogy aztán több mindent ne is tudjak mondani. Letaglóznak a hallottak, s bár nem tűnik el arcomról a mosoly, attól még belől elfeketedik a lelkem. Tudok olvasni a jelekből, nem vagyok ostoba. Azért tartanak, hogy ezt meg tudjam tenni, s mint ilyen kicsit rosszul érint ez a szerelemtéma. Persze, Merci nem tudja. Senki nem tudja, csak Zach, de ettől még.. mindegy, túllépek rajta, s ebben nagyban segít a tanácsadói gyakorlatom. Mosolyogva, biztatón érintem meg a vállát, úgy indítva a mozdulatot, hogy mielőtt vállára érne a kezem, megsimogathassam az arcát. - És elmondtad? Kérdezek, mert így könnyebb. Nem tudnék mit mondani, a srác szemét volt, Quinn naiv, Merci meg valóban unfair a barátnőjével szemben, de nem ítélem el egyiküket sem. A kamaszok ilyenek, amikor tombolnak a hormonok akkor mindenki megbolondul, megesnek az ilyen fiaskók. Én már csak tudom. Ösztönös a mozdulat, ahogy megölelem, magamhoz húzom, a vállamra hajtom a hejét és cirógatom a haját, hagyva, hadd sírja ki magát, ha ugyan nem húzódik el. Csitítom, mint egy kisgyereket, vigasztalom az öleléssel, ringatom benne, mintha ezzel bármit meg tudnék oldani. És igen, meg tudok, mert hiszek benne, s ha valamiben hiszünk, az már létezik. Ahogy a tündérek is, nem igaz? - Nem mondom, hogy helyes volt, amit tettél, hogyha a barátnőd fejével gondolkodom. De ha a tiéddel, akkor csak követted a szívedet, ami megdobbant a srác iránt, s ez nem ördögtől való cselekedet. A szerelem furcsa dolog, Merci, de abban hiszek, hogy fel kell vállalni akkor is, hogyha megütjük érte a bokánk, vagy még súlyosabb árat fizetünk. A testiség iránti vágy önmagában nem mentség, de a szerelem, az igen. Magyarázom csendesen. Itt lenne a remek alkalom, hogy elmondjak valamit magamról, de nem teszem. Ez nem rólam szól, hanem róla, őt kell megnyugtatnom. Remélem, hogy sikerül is. - Nincs kedved inkább mégis előbb inni menni? Fényes nappal úgyse voltam még részeg, s nekem már adnak a kocsmában alkoholt! Kacsintok rá. Nem akarom én semmi rosszba belevinni, de szerintem ő sem ma született a világra, hogyha ivásról van szó. Nem old meg mindent a pia, de hiszek a néha előforduló könnyítő erejében.
- Nem édesem, te csak asztalokon esel át. – Rántok egyet játékoson egyik kócos tincsén, éppen hogy csak alig fájjon, hogy mit szól már vissza nekem. A magam tizenhét évével kierőszakolok magamnak mindent, amit csak akarok. Vitás kérdésekben még azt is, hogy a másik hódoljon be, bármennyi idős is. Most sem bántásnak szántam, mert bár nem tudom a tündérke mennyi lehet, de hogy tökéletes az összhang köztünk, az nem vitás. - Fiatalka...? – Döbbenten hápogva kezdenék szemforgatásba, de olyan szépen kijön belőle, hogy nem tudok rá haragudni. Végül bólintok, azt hiszem értelmesebben kezel, mint az összes valaha volt pasim együttvéve idáig. Jóleső, és egyben szívfájdító érzés, amit sosem gondoltam volna, ő nem kapcarongyként bánik velem, azt érezteti, hogy lehetek én is valaki, bármennyire is útszéli paraszt néha a stílusom. De lassan kezdhetném elfogadni, hogy ő tényleg kedvel engem, mert rém kiábrándító lehetek, hogy mindenre visszakérdezek, vagy csak köszizek. De ha még ha el is fogadnám, hogy ennyire jóban vagyunk, barátnők között szokás ennyit dicsérni egymást? Nekem csak egy volt eddig, Quinn, és neki eléggé fukarkodtam a bókokkal, pedig ő aztán akkora nyúl, hogy csoda, hogy nem vörös szemei vannak. A lényeg, hogy jóleső, bár kissé furcsa érzés. Még emésztgetem, nem tudom, hogy nekem illene-e viszonoznom, mert automatikusan nem jönnek a számra, lássuk be, sokszor egy házsártos idióta tudok lenni. - Ööö... – Pirulok el most látványosan, valahogy nem is tudatosult, hogy ezt a témát én hónappokkal ezelőtt lezártam magamban, mégsem beszéltem meg a kékszeművel. Csak továbbléptünk, remélve, hogy a másik sem tér rá ki. Legalábbis én így kezeltem, láthatóan ő is. Zavartan pillantok ki az ablakon, még az ajkam is kiszárad egy pillanatra. Előbb utóbb kénytelen leszek foglalkozni a problémával, főleg ha olyan kérdezi, aki láthatóan nem csak udvarias. Ezért lehetek annyira figyelmetlen, hogy a hugát érintő válaszra nem is figyelek. - Belemásztam véletlenül a kapcsolatába. Engem valahogy rühellnek a lányok, mindig pasikkal haverkodtam, de olyan kis elesett volt ez a lány, jóban lettünk. Aztán... megismerkedett egy sráccal, amolyan... igazán bugyiáztató állattal, és fura módon... ez a flörtölős nagykutya egészen értelmesen bánt Quinn-nel... pedig.. én nem vagyok egy romantikus alkat, de olyan furán érintett, mintha minden gesztusa nekem szólt volna. Csónakáztak, én meg mint valami hülye liba csak néztem őket. – Nem mondom ki, de láthatja rajtam, hogy beleestem a srácba, még ha most fogösszeszorítva tagadom. Egy komplett hülye voltam. Ha már belekezdtem, muszáj folytatnom, észre sem veszem, hogy mikor ültem le. – Ez a szemét... pedig rájött, hogy direkt kerülöm, és elkezdett provokálni, csábítgatni. Ez olaj volt a tűzre, még szarabbul éreztem magam, Quinn meg nem értette, hogy mi bajom van. Aztán egyszer csak megcsókolt, vagy már én őt, de belekezdtünk. Mármint Ethannal, és azt hiszem több is történik, ha nem állítom meg, de úgy éreztem, hogy nem volna helyes. De te nem ismersz engem, mielőtt idejött... Egy igazi... ribanc voltam. Nekem ez a második esély... – Sóhajtok fel, és egyszerűen elsírom magam, nem tehetek róla, mintha hónapok feszültsége msost jönne ki rajtam, odadőlök hozzá, akár ül, akár áll, és megállíthatatlanul zokogok, mintha csak úgy záporoznának belőlem a szavak. Hiába tett még fel kérdéseket, azokat mintha meg sem hallanám, az sem hatott meg, hogy mennyire vicces, csak azt sajnálom, hogy tökéletesen tönkreteszek most mindent. - Ha rajta múlik, akkor biztosan nem állunk meg. És tudod mit mondott? Hogy el ne mondjam Quinn-nek. – Nézek fel most már rá, és szipogva rázom meg a fejemet. Amilyen rosszéletű voltam, egyszer akartam korrekt lenni, akkor pedig engem használnak ki. Most már értem, hogy a képességemnek milyen súlyos ára volt, lelkekkel fizettem érte. Egy arrogáns, megalomániás kurva voltam, ez a tény. Elhallgatok, most biztosan sikerült nulláznom a hangulatot.
Bellesandra Tinker
mutant and proud
X-men
be brave, we're a team
Play By : Michelle Trachtenberg
Hozzászólások száma : 88
Kor : 30
Tárgy: Re: Dolgozószobák, irodák Csüt. 21 Aug. - 22:11
Merci & Bellsie
- Nem kérlek, a szemét az az, amit kidobnak, s engem senki nem dobott még ki sehonnan. Mindenhonnan eljöttem, hogyha olyanom volt! Öltök nyelvet, tökéletesen kiforgatva a szavait. Nem sértődöm meg rá, nincs semmi okom rá, így a hangomból sem ez süt. Egyszerűen csak jó a kedvem, kedélyesen közöltem hát vele a visszavágásomat. - Igen, cuki. Nem azért, mert fiatalka vagy, hanem egyszerűen azért, mert aranyos és kész. Mondhatsz akármit magadról, nekem akkor is cuki marad ez a megnyilvánulásod, s ha valaki egyszer tud cuki lenni, tud többször is. Magyarázom, bár nem hiszem, hogy ilyen szóáradatra számított, de tőlem lassan bárki megszokhatja, hogy annyit beszélek, ami egy hadsereg szájába is elég szó lenne. - Miért kerülitek? Történt valami tragédia? Nem is lehet más, hogyha valakik összevesznek egymással. Előszaladnak belőlem ezek a kérdések, érdeklődéssel telt tekintettel pillantok Mercire. - Pár napja, igen. Képzeld el, hogy eddig egy apácazárdába volt bezárva, mert az apám elzavarta otthonról. Nem fejtem ki, hogy miért, az nem tartozik ide. Különben sem akarok a mostaninál jobban felháborodni, mert az ártana a mai jó napunknak. Igaz, hogy az én dühöm tiszavirág-életű szokott lenni, de azért nem kell kockáztatni. Most nincsen kedvem hozzá. - De volt, épp csak nem iylen. Azért az nem normális, hogy egy nyaralás alkalmával eltűnjön egy egész hajónyi mutáns. Nem egy küldetés volt, ami veszélyes. Fejtem ki a véleményemet. Aggódom én, akkor is, hogyha nagyon pozitív akarok lenni. Ez az átka annak, hogy szinte mindenkit ismerek az iskolában. Mindenkihez kötődöm egy kicsit, szétforgácsoltam a lelkemet. - Passzolhatod, hogyha gondolod, nem akarok én erőszakoskodni. Csak azért javasoltam, mert nagyon jó voltál benne, tudod néha nem az a megfelelő, hogyha valakit agyon tutujgatunk, hanem hogyha berángatjuk egy mosdóba és megfenyegetjük azzal, hogyha lesírja a sminkünket, akkor megöljük. Persze ez egy pasinál még viccesebb lenne! Vinnyogva felnevetek, már csak az ötlet groteszksége miatt is. Nehéz így komolyan folytatni. - Nincs ezen mit kitanulni. Az a szép a tanácsadásban, hogy mindenki a saját módszere szerint csinálhatja, s néha a keményebb út a sokkal célravezetőbb. Ebben hiszek, nem átallom el is mondani. A szavainak hallatán elmosolyodom. - Nem kell zavarban lenni az igazságtól, de ha megesik, hát megesik. Legalább nem kell pirosítót használni, nem igaz? Prezentálom is, amit gondolok, hiszen amikor learanyosoz, az nem kicsit jólesik. A fog rúzstalanítása valóban elég érdekes művelet, rajta is akad a tekintetem egy kis időre, de még idejében elkapom, s megindulok az eredeti úticél felé. - Fű, komoly? De szuper! Ugrom a nyakába lelkesen, amikor az ütőket emlegeti. Nem tudok egyébként teniszezni, úgy kalimpálok, mint valami táncoló kaszáspók, de sosem volt okom zavartatni magam emiatt, most sem hiszem, hogy lesz. Elvégre mi történeht? Legfeljebb nevetünk egy jót, az meg hasznos, ugyebár.
Mercedes Deckard
mutant and proud
Diák
power to the future
Play By : Holland Roden
Hozzászólások száma : 89
Kor : 26
Tárgy: Re: Dolgozószobák, irodák Csüt. 21 Aug. - 20:55
Bellsie & Merci
Csípőre vágom az egyik kezem, másikkal fújtató nevetéssel igazgatom ki a fufrum a sapka alól. Egy pillanatra azon tűnödöm, hogy mit is lenne ildomos válaszolni az ajkamra tóduló indulatos káromkodás helyett. Ő már felnőtt, bizonyított, én meg egy rossz útról visszatért csitri vagyok. - Hát te kis... szemét... – Ingatom a fejem vigyorogva. Mégis így mondtam ki, nem tudok rá haragudni. Hiába hogy felelős posztban van, kedvelhető teremtés, valami barátságkezdemény csirázódik kettőnk között. Ez vezethetett oda, hogy nem mindig Quinn nyakán lógjak, hanem ezúttal a kis tündért keressem fel, és nem túl bevallottan még az is, hogy reméltem jobban van a víznek menős múltkori kalandunk után, amelyben bátorkodtam néhány anyai pofonnal észhez téríteni. - Cuki? – Lepődöm meg, voltam már szexistennő, csinibaba, de cuki, úgy hogy valaki őszintén mondja nekem, még soha. Valahogy a lelkemig hatal ez az egyszerű szó, olyan igazán találó, még ha sokszor én vagyok a felületes, tapintatlan, és most mégis ilyet kapok. Megrázom a fejem, nem ismerem a kertészt. Megmaradtam az a fennkölt hercegnőnek, aki ritkán elegyedik másokkal szóba, bár így ismertem meg Quinnt és utána Bellsie-t is, mindkettőnek jó lett a vége, többször kéne élnem a barátkozás intézményével. A mosolyát magamhoz mérten visszafogottan viszonzom, egy ideje már nem arról vagyok híres, hogy másokat le tudnék nyűgözni, főleg a szirén igézet nélkül. Nehezen hiszem, hogy valakinek pont az én tüskés természetem lenne „cuki”. - Nekem is itt van Quinn, csak éppen most... azt hiszem kerüljük egymást. Mindegy is. A hugodat még nem ismerem, mostanság érkezett? – Kérdezem hozzá alkalmazkodva csevegő hangnemben, ránk ragad egymás stílusa, ő határozottabb lett, amikor felhomályosítottam a gyerkőc balesetjének mikéntjéről, ő pedig rám képes húzni ezt a bolondozós mizériát, fura módon nincsen is ellenemre, talán egy kicsit kész vagyok elvonatkoztatni a többi búmtól. - De most őszintén, nem volt eddig ilyen? Te régebb óta itt vagy.. a magunkfajtának nem életveszély az élete? Engem a gumiszobából rángattak ki Xavierék, és kétlem, hogy egyedül lennék az ilyesmivel. Fogtak rám már pisztolyt is, szóval... – Fejtegetem, elengedve magamból az érzelmes részt. Nincsenek barátaim a hajón, nem tudok empatikus állást foglalni. Biztosan nem festek magamról túl szép képet, de legalább őszinte vagyok. - Beszélgetni velük... hát ööö... szívem szerint ezt most passzolnám... – Jelenik meg nem kevés pír az orcámon, de nagyot nyelek, és bólintok, nem akarom megbántani. – Hát jó, de majd előtte taníts ki, nem tűröm jól a nyafogást. – Rántom meg a vállamat. Én órákig tudnék panaszkodni a saját nyomorúságos életemről, de biztosan ásitoznék, ha ez fordítva történne meg. Ránevetek amikor visszavág, és csak legyintek egyet, mondtam már, nem tudok rá haragudni, kész, elkönyhelhetem barátnőként. Inkább a fogaimról dörzsölöm le a rúzst a nyelvem segítségével, ha most egy srác látna, biztosan rém erotikusnak vélné a dolgot. - Te meg édes, hogy állandóan dicsérsz, még a végén magamra veszem, hogy melletted zavarban illik lenni. Nem mintha szokásom lene. A tündérkisasszony is rém aranyos, ha már úgy érzem, viszonoznom kell a dolgot. – Türelmesen megvárom, míg átöltözik, most már én is elismerően bólogatok, igazán kellemes társaság még külsőleg is, egy nő tényleg adjon magára. - Jó lesz a helyi. Van ütőm számodra is. – Nem csomagolom ki a táskából, cipelem én kettőnként, végülis én invitáltam meg, nem lenne korrekt, ha még a nyakába is akasztanám. Csak várom az útmutatást, hogy merrefelé menjünk.
A hozzászólást Mercedes Deckard összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. 24 Aug. - 11:51-kor.
Bellesandra Tinker
mutant and proud
X-men
be brave, we're a team
Play By : Michelle Trachtenberg
Hozzászólások száma : 88
Kor : 30
Tárgy: Re: Dolgozószobák, irodák Szer. 20 Aug. - 20:31
Merci & Bellsie
- Nem tudom. Szoktál? Szalad ki a számon a kérdés. Egyáltalán nem úgy értem, hogy általában szokott- e gondolkodni, vagy akkor szokott-e, ha megijed, viszont mivel nem magyarázkodom, érthető ez akárminek is. - Amúgy tök cuki tőled, hogy megijedtél, meg aggódtál értem. Általában soha, senki nem szokott, legfeljebb a birtok kertésze, aki a legjobb barátom, de nem tudom, hogy őt ismered-e. Darálom, kedvesen mosolyogva Mercire. Tényleg egészen lenyűgözött azzal, hogy berontott és irántam érdeklődött, ezt le se tudnám tagadni. - Azért ez elég szomorú is lehetne, de nem hiszem, hogy szomorkodnunk kellene, hiszen árválkodni ketten is tudunk, nem? Kérdezem, s a mosolyt még mindig nem tudom letörölni arcomról. - Bár ami azt illeti, mostanában én nem vagyok egyedül, itt van a húgom, Rori. Elmentek érte a Professzorék és elhozták nekem, ez olyan izgalmas! Csak nem akarok az idegeire menni, hagyom beilleszkedni, meg minden. Magyarázom. Egy cseppet sem úgy értem, hogy Merci helyett szívesebben lennék Rorival és fordítva, egyszerűen csak mondom, ami eszembe jut, mert valamiért az első pillanattól kezdve a lány mellett mindig őszinteségi roham tölt el. Kellemes vele beszélgetni, s tudom, hogy meg fog hallgatni, hiszen ha a legrosszabb napomon kibírt, akkor máskor is ki fog, ebben nem tévedhetek. Na jó, de, tévedhetek, hisz emberi dolog. Bár, ha jobban belegondolok, akkor én félig tündér vagyok, vagy néha egészen is. Hogy is van ez akkor úgy istenigazán? - Akárki is volt rajta, muszáj, hogy épségben hazajussanak. Sokan össze vannak törve, s akkor mág azt sem tudjuk, hogy mi van azokkal, akik eltűntek. Remélem, hogy nem esik komoly bajuk.. Az biztos, hogy nagyon sok dolog lesz, hogyha hazajutnak. Mert haza fognak jutni, ebben biztos vagyok! Tényleg, lenne kedved majd segíteni nekem? Biztos sokakkal kell majd beszélni, a lelküket ápolni, s neked olyan jól ment velem is. Megtennéd mások lelki üdvéért is? Nekem ez teljesen természetes, Mercit annak ellenére önzetlennek tartom, amit mondott magáról, ezért is merem megkérni ilyesmire. Szerintem Ericnek és Charlesnak sem lenne ellene kifogása. - Te meg borúlátó! Vágok vissza naivért, s egy pillanatra még nyelvet is öltök, de aztán elnevetem magamat. Igaza van, naiv vagyok, de pont nem érdekel. Így szeretem élni az életemet és kész, nincs vita. - Gyáj! Nevetem el magam a fogsorát látva. - Még így is szép vagy, de azért inkább ne váljon ez divattá. Csúszik ki a számon, nem is gondolva át, hogy mit mondok. Elindulunk felfelé a szobámba, hogy aztán nem sokkal később egy lila sortban és egy halványsárga, virágmintás trikóban feszítsek Merci oldalán. - Van a birtokon is egy hevenyészett teniszpálya. Az jó lesz, vagy a városba menjünk? Nekem mindegy, ezért is kérdezem. Az persze fel sem tűnik, hogy ütőm, mint olyan, na az nagyon nem lévén.
Mercedes Deckard
mutant and proud
Diák
power to the future
Play By : Holland Roden
Hozzászólások száma : 89
Kor : 26
Tárgy: Re: Dolgozószobák, irodák Csüt. 7 Aug. - 14:39
Bellsie & Merci
Szúrósnak szánt, valójában mókás képpel fontom karba a kezeimet. Tényleg, hogy fogok én teniszezni, nemrég lakkoztam a körmeimet... - Jól van na! – Nem csattanok fel, csak leplezni akarom a zavaromat, hogy túlspiláztam a dolgot. – Ha megijedek, szerinted gondolkozom is? – Csóválom a fejemet, és különben is, olyan jó kényelmes ez a sportsapka. Nincsen melegem benne, pedig amilyen párás az idő, azt hinné az ember, hogy az alá beszorított tincseim teljesen átáznak. És semmi. Sok mindenre nem költök, a divat és a kényelem a mindenenm, nem csoda, hogy a tenissztárok ilyesmikben flangálnak. A vonásainak nem tulajdonítok nagy jelentőséget a hálán túl. - Engem sem. Elárvultunk tündérke. – Nem igazán hat meg a dolog, sosem voltam egy közkedvelt kisasszony, a stílusomat alig kedveli bárki is, még csoda, hogy Bellsie előtt nem indult be a káromkodási faktor. Volt, aki leállított róla, de nem fogok megváltozni a kedvéért. Szeretem kiadni az indulatokat. Az ugrabugrálásán felugrik kissé a szemöldököm, de olyan aranyos, hát tegye. Valaki meg pornót néz, na. Gondolatban jelentkezek. - Konstruktív, tényleg az! Támogatva, és elfogadva! – Bólogatok hevesen, ebből már egyértelmű, hogy a mai napunk csak közös időtöltés, mert az egészséges programot rögtön szét is ziláljuk valami agypusztítótóval. Legalább történik valami, Quinn úgysem tudom, hogy merre lófrál. Éppen azon tűnödök, hogy a leányzó miben fog teniszezni, van e egyátalán ütője, én neki is hoztam. - Nem voltak rajta barátaim... A halálukat mégsem kívánnám. Csak... nem értem. Azt hinné az ember, ha felnőttek is mentek velük, akkor nem lehet bajuk. Ha még a géppel sem találjátok meg, akkor passzolnom kell. Különben meg... naív vagy! – Teszem hozzá, a magam tizenhat évévével szeretek öntörvényű lenni, nem a kamaszkori lázadó énem tör felszínre, mindig is ilyen voltam. Magamutatogató, öncélú. Biztosan örülni fogok, ha meglesznek, mert szar érzés belegondolni, hogy ha már a prof kirángatott a gumiszobából, a nyakára járnának a felelőtlenség miatt. Vagy nem tudom... Nem akarok most ezzel foglalkozni. Inkább menjünk. Láthatóan ő is így gondolja, mert kézen is ragad, ami lányok között nem egy szokatlan dolog, megyek vele, hogy aztán gyorsan megtorpanjunk. - Vagy csak bezárod. – Felelem, de ha ennyire nagyon nagy feneket akar a dolognak keríteni... Elengedjük egymást, én türelmesen várom az attrakció végét, addig előkapok egy kisebb tükröt, és ellenőrzöm a sminket. A fogam picit piros lett. Franc! - Felmegyek, mert olyan, mintha belső vérzésem lenne. – Villantok rá egy telifogas vigyort, hogy lássa a hibát, aztán tőlem mutathatja az utat.
Bellesandra Tinker
mutant and proud
X-men
be brave, we're a team
Play By : Michelle Trachtenberg
Hozzászólások száma : 88
Kor : 30
Tárgy: Re: Dolgozószobák, irodák Kedd 5 Aug. - 10:11
Merci & Bellsie
Felnevetek a megjegyzése hallatán, kedvesen rámosolygok Mercire zilált tincseim keretéből. - A földszinten vagyunk, emlékszel? Célzok ezzel még mindig nevetve arra, hogyha ki is estem volna az ablakon, nem zuhanok nagyot. Azért valamilyen módon nagyon is tetszik ez az aggodalma, persze nem mondom neki, de elég rendesen ellágyulok. Olyan szép, amikor mérges – jut eszembe, s bár ezt nem mondom ki, azért üzenek belőle valamennyit a tekintetemmel. - Juj, komolyan? Nagyon jó lenne, nagyon szeretném! Engem úgyse hív el soha senki sehová és ez most így nagyon jó, hogy te megtetted. Lelkesen pattanok fel, még a tenyereimet is összecsapom néhány fel-leugrálás keretében. Tényleg látszik rajtam, hogy nem kicsit megszépítette ezzel az ajánlattal a napomat. Pedig a legszörnyűbb pillanatomban látott, nem is értem, hogy miért áll még szóba velem. - Élnék azzal a konstruktív javaslattal, hogy előbb teniszezzünk, aztán ha még van energiánk, elmehetünk inni is. Jegyzem meg. Nem vagyok egy antialkoholista, vicces vagyok, hogyha iszom, akkor még többet beszélek, mint egyébként. Pedig tényleg művészet ez, mert képes vagyok így is lyukat dumálni bárki hasába. Kifejezetten könnyen kivitelezhető dolog ez. - Attól tartok, hogy nem a hajón vannak már, hanem a tenger fenekén. De ez maradjon közöttünk, nem akarlak elkeseríteni meg ilyesmi. Így is naponta többször jönnek hozzám zokogó, dühös diákok, sőt, a múltkor még egy X-mennel is sikerült beszélgetést folytassak. Egyszerűen nem értik, hogy miért történt mindez, van aki a sorsot szidja, van aki az alkotmányt, amiért nem keressük őket. Pedig keressük, én úgy tudom. Csak nem olyan látványosan. Nem hiszem, hogy Eric meg Charles hagyná veszni a diákjaikat meg az X-eiket. Nevezz naivnak, de szerintem mindennek oka van, nyilván ennek is. Szerintem nem akarnak nyilvánosan pánikot kelteni. Vállat vonok. Eleget beszéltem már erről. Igazából érint a dolog, mert ismerek szinte mindenkit arról a hajóról, de magam vagyok a pozitívság, szóval igyekszem nem kiakadni, hanem reálisan látni a dolgokat. Meg amúgy is, nekem általában nem a rossz feltételezése az első dolgom, sokkal inkább a jóé. Ez alól persze a nővérem kivétel, de abba ne is menjünk bele. Elkapom Merci kezét, hogy így induljunk kifelé a dolgozószobából. Persze aztán a folyosón észlelem, hogy ez így röhej, elvégre nem kell sehová se húzzam, hisz ő hívott el, szóval elengedem. Hátramosolygok rá a vállam fölött. - Hupsz, elfelejtettem kitenni a zárva-táblát! Rohanok vissza az irodámba, s hozok ki egy kis táblácskát, amit az ajtóba vert szegre felakasztok. Valami boltból szerezhettem, mert tényleg a klasszikuc zárva-felirat díszlik rajta. Annyi különbséggel, hogy nem átfordíthatós, s nincs rajta a hátoldalán a nyitva. - Nem vagyok igazán sportosban. Feljössz velem a szobámba, amíg átöltözöm, vagy megvársz idelent?
Hallom a puffanást, így meg sem várom, míg kikiabál. Gyorsan benyitok, és csak az asztal mellett szétszórodott rajzkészletet pillantom meg, de mielőtt szívbajt kapnék, megjelenik a tündéri ábrázat az asztal mögül. Fújtatva adom ki magamból a bennakadt levegőt, és csukom be magam mögött az ajtót. - Az életbe már... Ne ijeszgess, te liba, azt hittem, hogy kiestél az ablakon, vagy ilyesmi. – Felelem dohogva, majd közelebb lépve látom, hogy annak ellenére hogy leszúrtam, nincsen komolyabb baja, ettől még aggódhatok a szeleburdisága miatt. Felsegítem, közben kapok némi méltatást is. - Öhm... köszi. Te is. Veled együtt... ha szeretnéd. – Megigazítom a vörös hajkoronát, amely most egy kicsit melegít is a sapka alatt, talán jobb lett volna, ha pancsolni hívom, úgy akár még beszélgetni is lehet, de most már mindegy, nem hátrálok meg. Izzadni fogunk, mint a lovak, de jó lesz. Ha használni meri közben a tündérporát rajtam, akkor belefojtom egy nagy kanál eperlébe. Az viszont valahol jól esik, hogy állandóan dicsér, pedig akkora szám van, hogy ólajtónak is beillene. Pasiktól nem kaptam még ennyi méltatást, legalábbis a kulturált változatból. Azokon már át is siklom amikor a hátsómat, vagy a dekoltázsomat dicséri, Bellsie viszont inkább bátorítóan teszi, mégiscsak jó tanár, még ha annyira maga alatt is volt legutoljára. - Inni is elmehetünk, ránk fér mostanság. Csóró nyaralók után nem csodálnám ha Xavier egyszer csak feloszlatna itt mindent. Mekkora mázli, hogy manapság nem vagyok egy társasági lény, nem akarnék most azon a hajón lenni. Tényleg nem. Na jössz tündérem? – Huppanok le valahova, gondolom ha igen, akkor hátravonul átöltözni valami sportosabba. Vagy ha inni megyünk, felőlem így is jöhet.
Kezdőlap 
by 
//
Ruha 
//
