Dorothy & Liam

Dorothy & Liam

Egész eddigi életemben meg voltam róla győződve, hogy így csak a romantikus filmekben beszélnek az emberek. Mint mondjuk a Casablancában. Vagy valami ilyesmiben. Mint hogy Scarlett különleges. Vajon mikor jön az a rész, amikor azt mondja, hogy a csillagokat is lehozná érte? Már majdnem várnám, ha nem érezném egyre kínosabbnak és egyre erőltetettebbnek ezt a beszélgetést, és ne tudnám, hogy sokáig nem leszek már képes ezt hallgatni anélkül, hogy pofákat vágjak, vagy esetleg megmondjam Liamnek, hogy melyik éghajlati öv végére takarodhat felőlem a szépséges gondolataival egyetemben. Ja hogy megfogadtam, hogy nem leszek egy gigantikus tapló…? Mintha gondoltam volna korábban valami ilyesmit, de egyre kevésbé van kedvem hozzá.
- Persze, persze, nincs vele semmi baj, és megérted, de mégis kényszeresen lyukat beszélsz a hasamba – vonom le a magam messzemenő, és szerintem ugyebár nyilván jogos következtetését. Mintha önmagában nem lenne elég bizarr, hogy voltaképpen számomra egy tök idegen igyekszik elhitetni velem, hogy a nővérem szeret engem. Akaratlanul is arra gondolok, hogy ilyen lesz az egész életem. Majd mindig vadidegenek mondogatnak ilyeneket, és csak vadidegeneket fogok később megismerni is, mert családom az egyedül Scarlett lesz. Nem azért mondom, mintha ez önmagában baj lenne. Vagy mintha nem tudnám elhinni, hogy tényleg szeret. Azt hiszem még azt is könnyebben el tudom hinni, hogy szeret, semmint azonnal, öt percnyi találkozás után azt mondani, hogy megbízom benne. Nem értem mondjuk miért értékeli a viselkedésemet mindenki úgy (egyébként meg ki közük hozzá?), mintha ellöktem volna magamtól a nővéremet örökké. Nem löktem el. Csak nem tudok rögtön a nyakába ugrani, és szerintem ezen semmi csodálkoznivaló nincs azok után, hogy majdnem tíz évig nem láttam, és majdnem tíz évig egy normális családtagom sem volt.
Majd lesz valahogy. Majd valahogy megoldom. Eddig is megoldottam mindent, amit meg akartam, csak azt utáltam, ha emiatt a fülemet rágják. Igazság szerint Liam buzdító beszéde is majdnem könnyebben járhatna ellenkező eredménnyel, mint amit elérni remél, de úgy gondolom ezt az információt nem közlöm vele. Mindegy is. Most minden teljesen más, mint normál körülmények között lenne. Ha most a suliban lennénk, nem is ülnék még mindig itt mellette, és nem igyekeznénk csak mérsékelten inzultáló megjegyzéseket tenni, hanem már rég otrombán elküldtem volna valami nyomdafestéket nem tűrő helyre. Csak hogy most egy rohadt ismeretlen szigeten meresztjük a seggünk, és azt sem tudom valaha látom egyáltalán újra Scarlettet. Ennek fényében egy kicsit jól is esik beszélni róla, de nagyon hülyének is érzem magam tőle. Lehet sosem látom újra, akkor meg miért fájdítsam a fejem ezekkel a kérdésekkel…?
- Nos, Liam, ez egy igazán felemelő szónoklat volt, de asszem én élni fogok a távozás jogával – közlöm újra rápillantva nagyjából olyan modorral, mintha most arra készülnék, hogy átadok neki valami lovagi érdemrendet, majd nem túlságosan sietve feltápászkodom a homokból. Végül is hova siessek? Jah, ez a hülye sziget. Nem mintha túlságosan messzire tudnék menni tőle, de attól még nem kötelező, hogy folytassam ezt a beszélgetést. Úgysem tudok rá mit mondani - Megyek és úgy csinálok, mintha rettentő fontos lenne megszámolni, hány konzervünk van még. Hasznosítsd magad te is, hős szerelmes – megeresztek egy vigyort, kivételesen nem akarom senkit keresztbe harapni, vagy ilyesmi, csak nincs számára mondanivalóm. Nem fogok megígérni semmit. Egyet kivéve, hogy ha egyáltalán túlélem ezt a kis kalandot, akkor talán…talán! megpróbálok kezdeni valamit a viselkedésemmel.

Dorothy & Liam

- Valószínűleg mert egy szentimentális bolond vagy? – sajnos nekem nem lehet ilyen szép, költői kérdéseket feltenni, mert ezekre mindig van valami hülye és/vagy sértő válasz. Azért most még majdnem igyekszem is, hogy ezt ne mérhetetlen sértésnek állítsam be, csak egy egyszerű ténymegállapításnak, és abban egyébként is elég jó vagyok, hogy teljes közömbösséget sugározzon a hangom. Biztos nagyon szép dolog a szerelem, csak még nem volt hozzá szerencsém. Semmi meglepő nincs ebben, az ilyen rózsaszínnek tűnő dolgokkal általában nem vagyok köszönőviszonyban. Szerelem, család, testvérek, karácsony…bah! Jó dolgodban már azt sem tudod, mit találj még ki, te hülye emberiség. Aztán most meg itt ülök egy lakatlan (?) szigeten, és itt nem kell túlságosan egyik miatt sem aggódnom. Hát hurrá. Vagy valami ilyesmi.
- Hát ez inkább úgy hangzik, mint valami nagy kalap maszlag – dörmögöm az orrom alá. Még hogy feltétlen szeretet…hát engem nem áldottak meg ilyesmivel. Már nem. Mindenki, akit valaha is feltétel nélkül szerettem eltűnt az életemből, úgyhogy nincs ezen mit csodálkozni, nem fogok varázsütésre nagylelkűen szeretetet osztogatni boldog-boldogtalannak, ezt senki sem várhatja el tőlem és kész…! Én is pontosan jól tudom, hogy a problémámra az egyetlen megoldás az idő. Amíg megtanulok újra bízni a nővéremben, és ehhez igenis ismerni akarom. Amit talán most ismerek be magamnak először. Ezen a rohadt szigeten. Egy rohadt, semmi közepén levő szigeten, ahonnan talán soha az életben nem jutok haza, hogy esetleg tehessek is valamit ez ügyben. Eléggé szarul érzem magam emiatt. Ugyanakkor örülök is. Ha nem jutok haza, legalább Scarlett nem kezdett el túlságosan kötődni hozzám megint. Most még elveszíthet újra. Ennyit a pozitív gondolkodásról tényleg, azt hiszem…
Egy dologban mindenesetre igaza van: most már egyenest jobban fáj, hogy megtaláltam a nővéremet, mint amilyen a hiánya volt. A hiányát megszoktam már. Olyan régen nem láttam, olyan régen nem voltunk egy fedél alatt, arra meg már végképp alig emlékszem, milyen volt az, amikor egy család voltunk. Olyan igazi fajta. Fáj is emlékezni rá, de valójában még olyan kicsi voltam, amikor a szüleink meghaltak és minden tönkrement, hogy tényleg nem emlékszem rá túlságosan jól. Talán direkt nem emlékszem arra a kevésre sem, amennyi emlékem egyáltalán volt azokból az időkből. Mintha soha meg sem történt volna, mintha soha nem lett volna normális családom. Nehéz elhinni tényleg, hogy volt. Azt pedig még nehezebb elképzelni, hogy egy szép napon talán újra lesz. Nem jó ilyesmiben reménykedni, mert az ember ábrándjai túl könnyen megcsalják.
- És mit is szeretnél voltaképpen…? Adjam írásba, hogy nem utálom, vagy mi? – szegezem aztán neki a konok kérdést egy hosszabb hallgatás után. Nem kicsit bizarr éppen most és éppen itt erről beszélni, amikor ilyen rettentően hülye helyzetben vagyunk. Vagy mondhatnám azt is, hogy kilátástalan helyzetben.

Dorothy & Liam

Rettentően, elmondhatatlanul utálok lelkizni. Talán ez az oka annak is, hogy nem igazán tudok Scarlettel beszélni, nem tudok neki mit mondani, de annyira megszoktam, hogy az embereket nem nagyon érdekli, ami a fejemben, vagy a szívemben van. Biztos a családomnak köszönhetem, hogy soha nem sikerült olyan normális-fajta barátságokat sem kiépítenem, ahol néha megkérdezték volna, hogy hogy vagyok, és nem azt akarták volna hallani minden egyes alkalommal, hogy „ja, minden oké”. Voltak mondjuk úgy, most éppen nevezzük őket a barátaimnak, de valahogy ugyanolyan elcseszett fajták voltak, mint én magam. Sokkal többet törtük azon a fejünket, hogy mivel vessünk véget az unalomnak egy isten háta mögötti, kanadai kisvárosban, mint hogy megosszuk egymással az érzéseinket és fájdalmainkat. Az ember meglepően gyorsan meg tudja szokni, ha letojhatja az egész világot, mert az egész világ is letojja őt magát. Olyankor sokkal könnyebb felhúzni a falakat, és elhitetni magaddal, hogy voltaképpen ez teljesen rendben van így. És aztán sokkal nehezebb, ha valaki mindent megtesz annak érdekében, hogy mégis csak előcsalogasson a falak mögül…nehezemre esik kibújni mögülük. Soha életemben semmi másom nem volt, mint a falak, amik biztonságot adtak. Miért mennék ki a nyílt terepre, ahol bárki belém rúghat…?
Nem örülök, hogy erre terelődik a beszélgetés, de legalább egy dolgot felhozhatok Liam mentségére: nem kertel, és nem csinál úgy, mintha kerülgetnie kellene a forró kását, mert mondjuk bármelyik pillanatban behúzhatnék neki egyet. Kétlem mondjuk, hogy ez számára különösebb aggodalmat okozna egyébként is - Mégis hogy tudja valaki őszintén azt mondani, hogy szeret, amikor nem is ismer? – kérdezek vissza motyogva, és tényleg nem azért, mert az élő fába is bele akarok kötni, és nem is azért, mert nem hinném el, hogy a fiú komolyan gondolja, amit mond. Én nem értem miért kerekítenek az emberek ekkora feneket a vér kötelékének, amikor voltaképpen olyan könnyedén összetörnek ezek a kapcsolatok…mit sem segített, hogy annyit fohászkodtam valami rejtélyes hatalomhoz, hogy adja vissza a szüleimet. Hogy adja vissza Scarlettet. Vagy legalább a bácsikám szeretne egy kicsit, ha már rokonok vagyunk. És megtanultam, hogy néha a család még csak annyit sem jelent, mint a barátaid. Őket legalább megválogathatod. De annyi év után én nem tudom csak úgy azt mondani, hogy szeretem a nővéremet, pusztán azért, mert a nővérem. Az hazugság lenne. Ha szeretem, akkor azért akarom szeretni, aki ő valójában.
- Igen? Na és milyen az? – ha már itt vagyunk, nyilván nem hagyom, hogy neki ne kelljen olyasmiről beszélnie, ami esetleg kínosan érinti. Ha már ő tud mindenről, ami engem kínosan érint. Végül is így fair, nem? Most itt vagyok, nem is tudok hova máshova menni, úgyhogy élhet a lehetőségével annak, hogy nem csak úgy csinálok, mint aki figyel arra, amit mond, hanem tényleg figyelek is. Inkább Scarlett miatt, mint miatta…de azt hiszem jelenleg ez itt nem igazán számít. A suliban kétlem, hogy valaha is sor került volna erre a beszélgetésre.

Dorothy & Liam

Valahogy jobban tetszik a krokodil-hús gondolata, mint a majom sülté. A majom talán túlságosan emberszabású, ennyi erővel ehetnénk tényleg egymást is. Néha nézi az ember a tévében ezeket a fura természetismertető filmeket, vagy mi az isteneket, és nem tud szabadulni a gondolattól, hogy a majomnak is van olyan értelmes ábrázata, mint egynémely embertársunknak. Talán, ha van itt egy csapatnyi majom, bevesznek maguk közé. Nem akarok ugyan a bundájukban kurkászni, de lehet, hogy jobb társaságnak bizonyulnának, mint az emberek. (Neeem, nem értem miért gondolja azt mindenki, hogy bajom van embertársaimmal, ugyaaan!) Egyre több alternatívát dolgoz ki az agyam arra az esetre, ha itt fogunk megrohadni mind. Nem árt felkészültnek lenni. Nem mondom, hogy egy cseppnyi remény, vagy inkább cseppnyi vágy sincs bennem arra, hogy elkerüljünk innen, de logikusan nézve nem tudom, ezt hogyan fogjuk véghez vinni. Ha csak nem építünk tutajokat és evezőket, és indulunk meg rajtuk a semmibe krokodil hússal feltankolva. Fúj, ez eléggé bizarr kép, még nekem is.
A feltételezésére megrántom a vállamat, nem tudom, mi erre a helyes válasz. Most mondjam azt, hogy nem, igenis optimista ember vagyok, amikor a vak is látja, hogy egyébként nem? Nem szokásom a nyilvánvaló dolgokkal foglalkozni. Olyan ez, mint amikor az ember a bizonyítványát magyarázza, amikor ott van feketén, fehéren a papíron, hogy mi a szitu. Ezért sem szoktam magyarázkodni. Vagyok, aki vagyok, és akinek ezzel problémája van, az egészen nyugodtan elkerülhet jó messzire, nem fogok megsértődni. De azt ne várja tőlem senki, hogy majd éppen az ő kedvéért fog megváltozni a világnézetem, vagy kezdek el cukorkább módon viselkedni. Az nem én lennék. Nem mintha nem tartanám fel a jogot arra, hogy mondjuk tíz év múlva egy tökre másik ember leszek, de egyelőre még nem tíz év múlva vagyunk, és bizonyára nem tudnám megjósolni, hogy miben fogok úgy mégis változni. Ez logikus, nem?
- Nem tudtad volna szó nélkül hagyni, mi? – nos, nem szokásom különösebben véka alá rejteni a véleményemet, így természetesen most sem teszem, ahogy visszakérdezek egy némileg megsemmisítő pillantás kíséretében. A maga módján mondjuk ez számomra is merőben új terep. Nem nagyon rohangáltam fel és alá, hogy elmeséljem másoknak, hogy nédd már, az a barna lány ott, az a rég elveszettnek hitt nővérem! Aminek az a tökéletesen kényelmes eredménye, hogy eddig senki sem rágta a fülemet Scarlettel kapcsolatban. Nem akart senki jó tanácsokat adni, meg noszogatni, és eddig ezt kimondottan kellemesnek találtam, mert épp elég nagy a káosz a fejemben magától is, nem kellenek nekem mások, hogy még több bogarat ültessenek el a fülembe. Ha bárhol máshol lennénk, ezért hát biztosan most jönne el a pillanat, hogy jól itt hagynám Liamet a fenébe. Mégis hova mennék azonban egy ismeretlen szigeten? Annyira nem vagyok hülye, hogy dacból meginduljak egyedül a vadonba, és még akkor sem kerülhetném el a srácot örökre. Gondolom úgyis „tartsunk össze” elven fogunk itt működni. Így jobb híján maradok. Meredten bámulom előttünk a vizet, ami a vihar csitultával most egyenesen barátságosnak tűnik, de már rég nem hiszek a látszatnak.
- Könnyebb mondani, mint megtenni – vetem oda végül, és sikeresen lenyelem, hogy esetleg szakértő-e a halottnak hitt testvérek témában, mert neki is van egy ilyen, mert akkor esetleg, _esetleg_ még hallgatnék is rá.

Dorothy & Liam

Fancsali képet vágok, ahogy számba veszem újra a fejemben az étkezési lehetőségeket. Hát…- Aztán mire vadászol, krokodilra? – kérdezem féloldalas, hitetlen mosollyal. Fogalmam sincs hol vagyunk. Mármint persze, nyilván, egyikünk sem tudja, de én még azt sem tudom, milyen útvonalon közlekedett a hajó, amiből lehetne következtetni arra, hogy földrajzilag hol vagyunk. Szélességi körök, meg ilyenek, amiket megtanítanak az embernek a gimiben, aztán olyan gyorsan elfelejti őket, amennyire csak lehet. Kivéve, ha mondjuk pilótának készül, vagy ilyeneknek, mert akkor biztos szüksége van rá, de természetesen engem sosem kötött le igazán a földrajz. Mindig is úgy gondoltam, soha az életben nem jutok el sehova…talán még Kanadából sem fogok tudni eljönni, egyetlen egyszer sem. Ahhoz képest eléggé fenekestül felfordult az életem az elmúlt fél évben, mindenféle tekintetben. Most meg valami lakatlan szigeten vagyunk…már ha lakatlan. Az egyetlen amit el tudok mondani róla, hogy…nos, van homok. Vannak zöld növények. Vélhetőleg vannak valamilyen állatok is. Kérdés, hogy állat-növény, éppenséggel milyen, meg mondjuk ehető-e. Ja és igen. Meleg van. Szóval nem az Északi sarkon vagyunk. Zseniális következtetés, nemde bár?
- A végén még törzset is alapítunk – ennek egyetlen csábító momentuma, hogy voltaképpen majdnem érdekel, hogyan vedli le magáról egy ember a civilizáció ráruházta vonásokat, és hogyan válik fontosabbá, hogy legyen mit ennünk, mint hogy milyen színű cipőket veszünk. Ezen túl már inkább nem gondolok bele. Nem hinném, hogy ne tudnék életben maradni, ha muszáj lenne, de eléggé szívesen elmennék innen bárhova, ahol adnak tisztességes kávét és barackos pitét. Nem kéne ilyesmire gondolnom…
Felvonom kicsit a szemöldökeimet a kissé félreérthető mondatára, bár sejtem, hogy nem egészen úgy érti, ahogy ez hangzott. Sőt, sajnos azt is pontosan tudni vélem, hogy mire gondol, de arról…arról most nincs sok kedvem beszélni. Eddig sem mondanám, hogy túl sok lett volna, vagy hogy bárkivel is beszéltem volna a nővéremről. Nem beszéltem. Menjek csak úgy oda valakihez, hogy figyelj már, kiderült, hogy él a nővérem, akit rég halottnak hittem, de legalábbis eléggé elnyelte a föld és vagy tíz éve nem láttam, szerinted mihez kezdjek vele? El sem akarom képzelni, világbéna beszélgetés kerekedhetett volna belőle, bárkit traktálok is ilyesmivel, és hát az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy…egyébként sem vagyok olyan viszonyban senkivel, hogy ilyeneket mondjak neki, még Logannel sem hiszem, hogy tudnék erről beszélni. Vagy akarnék. Mindegy. Tökre megszoktam, hogy nem osztok meg fontos dolgokat másokkal… Persze végül ki is mondja ugyanazt, amire én gondoltam, mire levakarom az eddigi vigyorgás és viccelődés megmaradt nyomait az arcomról, és hosszan, hangosan kifújom a levegőt, mintha ugyanígy elfújhatnám a feszültséget is minden porcikámból. Viccelődhetünk vele, amennyit akarunk, de voltaképpen eléggé mélyen ülünk a kakiban…és ha arra gondolok, hogy mit és kit hagytam hátra, akkor az egész még inkább elkeserítőnek tűnik. Lezuttyanok végül a homokba. Tisztes kétlépésnyi távolságra, de azért nem méterekre.
- Szóval. Ez az egész elég ciki.

Dorothy & Liam

Valami féloldalas vigyor telepszik az arcomra. Hát ezt is megéltük. Valaki örülne, ha valahol lennék. Mármint érthetném úgyis, hogy mi a rákot keresek itt és takarodjak már, de azért még az én csökevényes szociális csápjaim is fel tudják dolgozni annyira az információt, hogy most nem erről van szó - A birtok egy kicsit uncsi, de a süllyedős részt kihagytam volna, az örvendetes lett volna – mondom, mint aki komolyan el tud elmélkedni ezen, mert megvan a választása, hogy meg nem történtté tegye a dolgot, mert opcionális a múltja, de hát…sajnos nem ilyen képességet dobott a gép. Ami azt illeti, még nem találkoztam senkivel sem, aki esetleg képes lenne módosítani a múltat, mármint igazán, nem úgy, hogy csak az emlékeidet törli róla, hanem ténylegesen. Na egy olyan ember most megoldhatná a problémánkat. Csak nem működne a képessége. Micsoda rohadt egy zsákutca ez, nem igaz? Persze ez a része aggaszt a legkevésbé, képesség ide, vagy oda, az enyémmel most tényleg nem sokra mennék itt, úgyhogy emiatt nem fog fájni a fejem. Ha valami fel akar zabálni az erdőben, így is, úgy is nyert ügye lenne, mert nem vagyok egy karate-bajnok. Max egy ideig futni tudok előle, egész gyorsan.
Bizonyára nem ez lenne a normális reakció, de én komolyan elröhögöm magam a válaszára. Ez pont olyan volt, mintha én mondtam volna. Elvégre ha szar a szitu, akkor szar a szitu, sosem értettem az embereket, akik mindig mindenben akarnak valami „napfényes oldalt” találni, mert egyszerűen néha nincs. És akkor mi van? Megesik. Az ember azonban sok mindent túl tud élni, napos oldal ide, vagy oda. Nem kell félrebeszélni ahhoz, hogy az ember ki tudjon kúszni egy meredek helyzetből, vagy megoldást találjon a problémájára. Biztos van akinek segít, ha közben fülig ér a szája, miközben szenved, mert az reményt ad neki…engem csak idegesít. Hát, igen…az optimizmus asszem nem a barátom, legalábbis indokolatlan esetekben biztosan nem.
Mint aki komolyan elgondolkodik rajta, kihagyott-e valamit hümmögök egy sort, majd természetesen eszembe is jut valami. Bizony, egy költői kérdés van, hogy nem költői kérdés - Csak hogy valószínűleg életünk végéig bambuszrügyeket fogunk rágcsálni. Vagy valami az éghajlatnak megfelelően zöldet és gusztustalant – őszintén szólva nem tudom, de egyelőre nem is érdekel, hogy pont a bambusz honos-e itt. Lehet égetőbb lesz majd a kérdés, ha kifogyunk a tartalékainkból, de ne siessünk előre, elég annyi lehangoló gondolat is, amennyit Liam egyébként is elsorolt. Egy időre elég lesz, szerintem - Megmaradok – megrántom a vállam, akkora túlzásba azért ne essünk, hogy azt mondom „jól vagyok”. A végtagjaim megvannak, a tenyereim nem fognak elvérezni, mert még csak nem is véreznek, szóval egyelőre pont annyi eséllyel indulok a túlélésre, mint bárki más, és egy kicsit többel, mint azok, akik komolyabban megsérültek esetleg.

- Ez aztán a fogadtatás – ugyan nehezen hagyom el a tőlem már megszokottnak számító szarkazmust, de tulajdonképpen majdnem mosolyra áll a szám, mert rettentő viccesnek találom a srác reakcióját. Meg persze, nem igazán tudom hova tenni, de lehet egyszerűen csak a frászt hoztam rá, vagy ilyesmi. Nem ez lenne az első eset, de azért az arckifejezése igazán indokolttá tenne néhány kérdést is voltaképp. Vagy csak ennyire szar látványt nyújtok? Végignézek magamon. Hát, begyűjtöttem pár horzsolást a lábaimra is, mezítláb tapicskolok a homokban, vizes mindenem…de összességében véve asszem nem festek rosszabbul, mint a többiek, vagy mondjuk Liam maga. Ja tényleg, megvan. Így hívják. És ő meg a tesóm. Jah. Hát ez remek. Jobb embert nem is találhattam volna magamnak, de rám köszön, és akkor már tudom, hogy nincs menekvés. Vagyis foghatnám magam, hátat fordíthatnék neki és eliszkolhatnék a másik irányba, amerről jöttem, de valljuk be…az hagyján, hogy taplóság lenne, de még gyávaságként is értékelhető, és ha valami, akkor gyáva nem szeretek lenni.
- Hali – viszonzom aztán végül a köszönést, amint elhatároztam, hogy nem fogok eliszkolni, bár a látványos lelkesedés persze elmarad. Elvégre, most már kényszeresen Scarlettre kell gondolnom a puszta társaságától is, márpedig ez annyira épp most nem kívánatos. Elvégre a semmi közepén vagyok. És fingom sincs, hogy visszajutunk-e a suliba egyáltalán. Ha szentimentális kis hülye lennék, akkor most bizonyára könnyekben törnék ki, hogy nem igazán sikerült még mindig megtalálni a közös hangot a nővéremmel, és így fogunk elválni örökre megint. Szép kis bűntudatnak nézek elébe, ha esetleg a kelleténél tovább élnénk itt a szigeten…fúj. Utálok ilyenekre gondolni. Azért is tartottam olyan jó ötletnek eljönni erre a hülye nyaralásra, mert így legalább egy kicsit megint távol vagyunk egymástól. Nem akarom én teljesen eltaszítani magamtól…tényleg nem, csak egyelőre fogalmam sincs, mik azok az apró lépések, amiket megtehetnék felé. Úgy gondoltam kicsit könnyebben tudok majd ezen gondolkodni, ha nincs a közelemben, hogy sürgetőnek érezzem a jelenlétét, eszembe jut majd pár okos dolog a nyugiban, de hát persze…pápá, nyugi! Mindenesetre legalább lesz miről mesélnem neki, ha visszatérek. HA visszatérek…
És akkor most megint, a szokásos kérdés…hova tovább? Nyugtalanul tipródok egy sort, valahogy olyan érzésem van, mintha valami számomra nem ismerős együttérzés miatt kellene most itt maradnom, éppen ezen a partszakaszon. Scarlett miatt. Aki bár nem érzem úgy, de a testvérem, ez az arc meg fontos neki. Hát jó. Akkor megpróbálok úgy viselkedni, ahogy normális emberek tennék…- Minden oké?

Nyilvánvalóan a dolgoknak nem így kellett volna történni, de valahol már meg sem lepődök. Annak ellenére, hogy sikerült végre elkerülnöm a csak patkánylyuknak becézett néhai otthonomból és szülővárosomból, még mindig nem akar rám mosolyogni az élet naposabbik oldala. Csekély számú normális barát: pipa. Halottnak, eltűntnek, engem le sem ejtőnek hitt nővér: pipa. Reménytelen próbálkozás arra, hogy legalább egy kis ideig ne kelljen a gondjaimmal foglalkozni, mert életemben először nyaralok, de a hajók még ténylegesen, nem csak képletesen süllyednek el velem: megint csak pipa. Jobban belegondolva tényleg semmi meglepő sincs abban, hogy ahol én vagyok, ott garantáltan elromlik valami, vagy egyenest katasztrófa történik, mert azt hiszem egy diákokkal (pardon, különleges diákokkal) megpakolt hajó elsüllyedése már katasztrófa számba megy. Ha csak egy fokkal paranoiásabb lennék akkor valami összeesküvést szimatolnék, főleg, miután a partra kerülve megtudtam, hogy a legtöbbeknek egyáltalán nem működik a képessége…csurom vizesen nekem nem volt még sok kedvem elektromossággal játszani, nem vagyok még teljesen idióta, de amennyiben egy lakatlan szigeten vagyunk, úgyis mindegy. Meglévő elektromos forrás nélkül ugyancsak fárasztó lenne áramot előállítani, és most úgy érzem az erőnlétem maradékát másra kéne pazarolnom…majd ha ránk szakad az ég újra és csapkodnak felettünk a villámok esetleg tehetek egy próbát, de minek? Süssek magunknak vacsit egy madárból? Röhög a vakbelem…de lényeg a lényeg, nekem ne mondja senki, hogy ez nem rémesen fura. Lehet elnyelt minket a Bermuda háromszög…? Az se lenne meglepő, komolyan nem viccelek.
A partra evickélés mit ne mondjak kicsit sem volt kellemes, ami utána jött, az azonban majdnem rosszabb. Sajnálok én mindenkit, aki megsérült, meg a többi, de nem bírom huzamosabb ideig elviselni, amikor másoknak sír a szája körülöttem, vagy épp ellenkezőleg, amikor megpróbálják agyonszervezni a semmit. Fedezzünk fel, szerezzünk vizet, találjuk ki, hogyan jutunk haza…bloá. Jah, nem vagyok valami konstruktív, és a pesszimizmus sem áll tőlem éppenséggel távol, nem tartom elképzelhetetlennek, hogy itt öregszünk meg mind, leveleket rágcsálva, fákon éjszakázva. Remek lesz. Adieu civilizáció! Szóval egyáltalán nem meglepő, hogy észrevétlenül leszakadok a kis brancstól. Nem akarok messze menni, semmi kedvem eltévedni teljesen ismeretlen terepen, csak szeretnék egy kicsit hallótávolságon kívül kerülni, hogy legyen egy néma pillanatom csak magamra. Inkább fáradt vagyok, mint sérült, többnyire egész jól megúsztam a dolgot, egyedül a két tenyeremet sértettem fel csúnyán, amikor zuhanás közben csodával határos módon sikerült megkapaszkodnom egy törött deszkában, de azt hiszem a szálkákat sikeresen megúsztam, csak két széles, vörös csík emlékeztet a hajópadlóval történt találkozásra. A sós víz igazán jót tett neki, hogy mit ne mondjak, de végre szárazban vagyunk, legalább meleg egyelőre az időjárás, úgyhogy talán a vizes ruhák is megszáradnak rajtam…reménykedjünk, noha ez az érzés eléggé távol áll tőlem.
Nem nagyon figyeltem, hogy merre megyek, akkor torpanok meg, amikor már nem tudom kivenni, miről is szól a csevej a parton, de kelletlenül észlelem, hogy itt sem vagyok egyedül, és ráadásul én érkeztem másodiknak, vagyis nem az enyém az elsőbbség joga…ez a srác meg még ismerős is, állapítom meg magamnak a homlokomat ráncolva.