Elrabolva

First topic message reminder :

Alig pár napja értünk vissza a szigetről. Úgy érzem mintha még mindig annak a helynek a fogságában lennék. Hiába vesz körbe az ismerős szoba falai, a kinti udvar a csodás virágokkal, valahogy semmi sem tudja elfelejtetni velem az ott átélteket. Többé kevésbé sértetlenül megúsztuk a kalandot, de, hogy valaha is eltudnánk-e felejteni azt erősen kétlem. Mikor leszállhattunk a buszról a birtokon szememmel Blaise-t kerestem, de mire felfedezhettem volna már a karjai ölelésében voltam. Fel se fogtam a szigeten, hogy ennyire hiányzik csak akkor mikor magához ölelt akkor jöttem rá, hogy bizony nagy szükségem lett volna rá. A birtokot ahelyett, hogy otthonként üdvözöltem volna egyszerűen úgy éreztem mintha egyik börtönből a másikba mentem volna. Így hát a megérkezésünk után ma kimozdultam. Buszra szálltam és eljöttem a birtokról. Nem tudom miért pont New York lett a célpont, de itt szálltam ki. Végeláthatatlan épületek és hatalmas park. Besétáltam a híres parkba aminek zöld övezet még a térképeken is ott virít. Csak sétálok a kikövezett úton, azt se tudom hol vagyok, körülöttem csak fák és növények álltak katona sorban. Néhol felfedeztem egy üres padot és egy szemeteskukát, ahogy csatangoltam egyre olyan részre értem ahol már alig lehetett emberek nyomát felfedezni, ez egy olyan rész volt ahol nem nyüzsgött New York. A madarak csicseregtek, önfeledten repdestek ágról-ágra. Milyen könnyű is így élni. Mondhatni egyszerű életük van, nem közösítik ki őket azért, mert mások, itt vagyunk mi mutánsok. Ha nem lenne valakinek célja velünk akkor a szigetes kalamajka sem történt volna meg.
Egy fémpadra leülve nézem a mókusokat akik kergetőznek a fán. Kezeimet összekulcsolom a hasam előtt és próbálok gondolkozni. A szigeten történtek össze-vissza kavarognak a fejemben. Hol az jut eszembe mikor a sérülteket kellett ellátni, hol az mikor összecsaptunk a mutánsokkal. Egyik sem olyan emlék amit megszeretnék őrizni, bárcsak elfelejthetném az egészet, csak úgy kitörlődne. Blaise ott volt mellettem végig míg a birtokon voltunk, megpróbált megnyugtatni is, de Ő nem élte át azt amit én, nem tudhatja miket láttam és tettem. Ezt csak egyedül én érthetem és senki más.

Alig pár napja értünk vissza a szigetről. Úgy érzem mintha még mindig annak a helynek a fogságában lennék. Hiába vesz körbe az ismerős szoba falai, a kinti udvar a csodás virágokkal, valahogy semmi sem tudja elfelejtetni velem az ott átélteket. Többé kevésbé sértetlenül megúsztuk a kalandot, de, hogy valaha is eltudnánk-e felejteni azt erősen kétlem. Mikor leszállhattunk a buszról a birtokon szememmel Blaise-t kerestem, de mire felfedezhettem volna már a karjai ölelésében voltam. Fel se fogtam a szigeten, hogy ennyire hiányzik csak akkor mikor magához ölelt akkor jöttem rá, hogy bizony nagy szükségem lett volna rá. A birtokot ahelyett, hogy otthonként üdvözöltem volna egyszerűen úgy éreztem mintha egyik börtönből a másikba mentem volna. Így hát a megérkezésünk után ma kimozdultam. Buszra szálltam és eljöttem a birtokról. Nem tudom miért pont New York lett a célpont, de itt szálltam ki. Végeláthatatlan épületek és hatalmas park. Besétáltam a híres parkba aminek zöld övezet még a térképeken is ott virít. Csak sétálok a kikövezett úton, azt se tudom hol vagyok, körülöttem csak fák és növények álltak katona sorban. Néhol felfedeztem egy üres padot és egy szemeteskukát, ahogy csatangoltam egyre olyan részre értem ahol már alig lehetett emberek nyomát felfedezni, ez egy olyan rész volt ahol nem nyüzsgött New York. A madarak csicseregtek, önfeledten repdestek ágról-ágra. Milyen könnyű is így élni. Mondhatni egyszerű életük van, nem közösítik ki őket azért, mert mások, itt vagyunk mi mutánsok. Ha nem lenne valakinek célja velünk akkor a szigetes kalamajka sem történt volna meg.
Egy fémpadra leülve nézem a mókusokat akik kergetőznek a fán. Kezeimet összekulcsolom a hasam előtt és próbálok gondolkozni. A szigeten történtek össze-vissza kavarognak a fejemben. Hol az jut eszembe mikor a sérülteket kellett ellátni, hol az mikor összecsaptunk a mutánsokkal. Egyik sem olyan emlék amit megszeretnék őrizni, bárcsak elfelejthetném az egészet, csak úgy kitörlődne. Blaise ott volt mellettem végig míg a birtokon voltunk, megpróbált megnyugtatni is, de Ő nem élte át azt amit én, nem tudhatja miket láttam és tettem. Ezt csak egyedül én érthetem és senki más.