Jeremy Carlson - Nemezis

Userinfó: Főkarakter - Charles Xavier

Név: Jeremy Carlson
Mutáns név: Nemezis
Születési dátum: 1963. július 01. New York, USA
Besorolás: Független -> Diák -> Független
Képességek:

Elsődleges képesség: Életerőmanipuláció
Osztályozás: Béta mutáns
Aktiválódás: 16 éves kor
Képesség jelenlegi szintje: Képes szinte bármilyen sérülést maradéktalanul meggyógyítani, akár betegségeket is. Egyelőre még a  teljesen halálos sebeket, vagy a végső stádiumú betegségeket nem és még nem tudja igazán irányítani a képességét, így nem is igazán alkalmazza. Elszáradt maximum néhány órája halott növényeket újra elevenné tud tenni, állatok esetén pedig a halálos sérüléseket is gyógyítani tudja, kivéve végtag leszakadás.
Az ereje másik fele, az életerő elszívása, amivel gyengíteni, végső soron ölni is képes, egyelőre még teljesen irányíthatatlanul.
Mindkét verzióhoz érintkeznie kell az illetővel.
Képesség távlatai: Idővel halálos betegségeket, akár a rákot, vagy a rokkantságot is gyógyítani tudja, ha az nem vele született hiba. Végső állapotában növényeket elszáradás után is képes ujjá éleszteni, ha még nem porladtak el, állatokat 1-2 nappal az elpusztulásuk után is képes visszahozni, attól függően hogy milyen termetű és bonyolultságú az adott állat, embereket pedig a halál beállta után maximum néhány perc elteltével tud visszahozni az életbe.

Jellem: Visszafogott és csendes fiú lettem, mióta fenekestül felfordult az életem. Régen ez nem így volt, mondhatjuk hogy eléggé nagyszájú voltam és határozottan szerettem bajba kerülni. Alapvetően nem szívesen voltam otthon, szóval inkább bandáztam a haverokkal, aminek meg is lett a következménye, egyre szabad szájúbb lettem és bele is keveredtem egy-két kisebb balhéba. Igazából nem vagyok én rossz gyerek, csak a lázadó korszakomat éltem. Aztán amikor a képességem felszínre tört én is megváltoztam. Elkezdtem azt hiszem félni saját magamtól, azok után pedig főleg ami történt, így aztán nem meglepő, hogy az, amilyen régen voltam eltűnt. Kifejezetten csendes lettem, visszahúzódó. Egyszerűen inkább nem barátkozom másokkal, mert nem akarok magyarázkodni, hogy miért is viselek folyton kesztyűt, és még véletlenül sem akarom, hogy újra megtörténjen az az eset.

Külső: Helyes fiúnak mondanak, nem panaszkodhattam soha a külsőmre, már a suliban is népszerű voltam, és mondjuk, hogy a mai napig sem egyszerű azt az általam választott magányos életet tartani, amire kényszerültem. Nem tehetek róla, egyszerűen nincs választásom, így mindenkinek jobb. A hajam világos barna, kissé göndör, a szemem szintén barna, bár nem az a nagyon sötét csoki színű. A bőröm átlagos, végülis a szüleim egyike sem különleges, nem örököltem senkitől barna bőrt, vagy hasonlót. Szeretem a laza ruhákat, farmer, edzőcipő, farmerdzseki, vagy egyszerű bő pulcsi. Szinte mindig kesztyűt viselek, egyszerűen csak biztonsági okokból. Ez persze nyáron nehézkesebb, akkor furcsán néznek rám e miatt, de nem érdekel, úgyse fogok magyarázkodni, gondoljanak, amit akarnak.

Előtörténet: Igazság szerint rendkívül unalmas és egyszerű életem volt eredetileg. Az anyám ápolónő, baromi sokat melózott mindig, azon kívül, hogy még a háztartást is szinte teljesen egyedül vitte. Apám egy szimpla melós, festő-mázoló, és hát lássuk be, ez nem az a tipikus álom élet. Ennek hála nagyrészt csak arra emlékszem belőle, hogy milyen gyakran volt félig, vagy teljesen részeg. Nem mondhatom tehát, hogy jó életem volt, de tuti, hogy akadnak olyanok is, akiknek rosszabb. Apám azért többnyire nem az az agresszív típus volt szerencsére, szóval nem verekedett ilyenkor, inkább csak szimplán nem foglalkozott semmivel. Nem hiszem, hogy anyámnak túl boldog lehetett az élete, de őszintén fogva nagyon kiskölyökként nem fogtam ezt még fel igazán, amikor pedig nagyobb lettem... talán önzés, de nem pont ezzel foglalkoztam. A lényeg a lényeg, hogy kiskölyökként elvoltam egész jól, aztán persze egyre többet lógtam az utcán, hiszen anyámnak kevés ideje volt rám, apám pedig nem volt éppenséggel alkalmas arra, hogy gyereket neveljen. Így aztán nem csoda, ha New York utcáin felnőve nem lett belőlem mintapolgár. Az elején persze csak mentek a bandázások, meg a hülyülések, és pár kisebb balhé, minimális lopás, ilyesmi. Azt hiszem mázlim van, hogy bejött ez az egész képesség dolog, mert konkrétan megakadályozott abban, hogy lejjebb csússzak azon a bizonyos lejtőn.
Tizenhat voltam, már egész jó kis csapattal, és konkrétan ekkor ért az első úgymond sokk. Bulizni mentünk este, és hát mi is lehet a leggyakrabban egy balhé kiváltó oka, ha nem a csajok? Pár haverral rámozdultunk néhány lányra, csak épp nem tudtuk, hogy már mások is kiszemelték őket. Elég szép kis verekedés lett belőle nem sokkal később kint az utcán. Rendesen helyben sikerült hagyni egymást, de végülis csak egy sima verekedés volt, ami nem olyan vészes. A nagyobb baj akkor jött, amikor a velem szemben álló srác kezében előkerült a kés... kissé elfajult a dolog, és csak arra emlékszem, hogy sikerült elkapnom a kezét, és... aztán csak összeesett. Konkrétan beájult és lett pár ősz hajszála is. Baromira pánikba estem, szóval elhúztam onnan. Másnap konkrétan úgy éreztem, hogy a haverok kerülnek. Pocsék volt, hiszen majdhogynem ők voltam már a családom a meglévő helyett, ami erre nem volt alkalmas. Azt hiszem nem értették, de hát én sem!
Pocsékul voltam, mérges és ideges és csalódott, mindenféle negatív érzések keveregtek bennem, ezért történt az, hogy amikor apám este hazaért nem bírtam elviselni, amit csinál. Ő sohasem volt agresszív, mert nem adtunk rá neki okot. De akkor úgy éreztem, hogy muszáj beszólnom neki, hogy miért bánik így velünk, anyámmal, hogy miatta lettem lényegében utcagyerek. Életem első pofonját ekkor kaptam, a második már nem érte el az arcom. Tizenhat voltam, bár nem túl erős, de viszonylag magas és egy részeg emberrel szemben azért mégis jobb volt a reakció időm. Elkaptam a kezét, és megint megtörtént. Egyszerűen összeesett, szinte láttam, ahogy kidagadnak az erek a nyakán, ahogy levegőért kapkod... halálosan megijedtem magamtól, hogy mi ez az egész, mi történik. Nem tudtam, hogy mit tegyek, egyszerűen leléptem. Összeszedtem pár cuccot, egy hátizsákot és elhúztam otthonról. Sok volt ez az egész, túlságosan sok. Pár hónap után keveredtem Peekskillbe. Nem is tudom, hogy miért ide. Egyszerűen csak ide-oda csapódtam, aztán felkeveredtem egy vonatra és random szálltam le itt. Volt már pár melóm, hiszen valamiből fenn kell tartanom magam, pincérkedés és hasonlók. Jelenleg a McDonald's-ban dolgozom nappal, és időnként egy-egy esti műszakot vállalok a Vidámparkban. Heti háromszor, többet nem bírok, muszáj időnként aludnom is. De kell a pénz, hiszen egyedül vagyok, fenn kell tartanom egy albérletet és egyszer azért mégis csak előre akarok lépni. Ezzel most elvagyok így, de próbálok minden hónapban spórolni valamennyit. Nem nagyon megyek emberek közé, egyrészt tartok saját magamtól, félem őket, másrészt nem akarom, hogy bárki kérdezgessen miért van rajtam kesztyű.
Az elmúlt években sikerült valamelyest legalább megértenem ezt az egészet, képes vagyok gyógyítani, feléleszteni növényeket, apróbb dolgok, de nagyon kell koncentrálnom és nem mindig sikerül. Előfordult már, hogy beszöktem a kórházba, látogatónak mutatva magam és megpróbáltam segíteni másokon, de nem mindig sikerült... így letettem róla. Félek, hogy visszájára fordul az erőm, hiszen az életszívást nem tudom irányítani. Azt egyáltalán nem megy, ha túl erősek az érzelmeim, akkor csak úgy magától bekapcsol és ez szó szerint pánikkal tölt el.