Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
Nem érzem azt, hogy magyaráznom kéne a stílusomat, hiszen végtére is sokszor a mutánsokat mentem meg, olyan tettekre vagyok hivatott, amelyet a legtöbben el sem tudnának képzelni. Ritkán adódik, hogy felfigyelek a gyengébbik nem képviselőire, akkor sem kell megküzdenem értük, megszoktam már, hogy csodálnak a külsőm, s képességeim folytán, fel sem merül, hogy valaki a lelkembe akarjon látni. Ahogyan Isabellával többször összeakad a tekintetünk, érezhetően többről van szó, mint holmi munkakapcsolatról, kedvemre való az, ahogyan zavarja a túlzott magabiztosságom. Nem tud rólam semmit, nem tudja elképzelni, hogy min mentem keresztül, így ne csodálkozzon rajta, ha jelenleg csupán eszköznek tekintetem a feladat szempontjából, csupán azon vagyok meglepődve, hogy mennyire öntörvényű, külsőleg viszont zavarbaejtőn csinos. Na nem én jövök zavarba, sokkal inkább ő, ahogyan felfedezem ezen adottságát, s megnézem magamnak. Miért ne tehetném? Hagyom, hogy éledjen benne a feszültség, egy pillanatra sem eresztek a vibráláson, amely köztünk éled, s éreztetem, hogy bármikor megérinthetném, noha nem teszem. Csupán tartom a távolságot, olyannyira közel beszélek az arcához, hogy lélegzetünk szinte egymás arcát süti. - Nem is sejted? Olykor megbízást kapunk arra, hogy veszélyes elemeket kapcsoljunk le, akár a kormány által, néha üzletemberek kérnek fel. A mai esetben pedig Charles szeretné, hogy béke legyen. – Nem kell aggódni a rabért, akit most elvezetnek, igazi pszichota, Isabella láthatja a tekintetemből, hogy nem tűrök irgalmat azok esetében, akik maguk is embereket öltek, kínoztak meg. A célunk nem az, hogy szamaritánusok legyünk, sokkal inkább a tisztogatás. - Rendezkedj be. Fel foglak keresni. Addig gondold át a lehetőségeidet, hogyan tudnál megkeresni valakit a világ egyik legnagyobb városában. Valakit, aki pontosan tudja, hogyan kell elrejtőzködni, ha keresik. – Rázom meg a fejemet, és elfordulok, a beszélgetést ezen a pontot befejezettnek tekintem. Számára talán logikus lenne, hogy még utánafordulok, netán el is köszönök, de egyértelműsítem, hogy nem vagyok semmilyen tekintetben átlagos.
a hozzászólás Isabellának készült, írás közben a I will be című számot hallgattam. just for you
Furcsa egy kapcsolat alakul ki közöttünk, amit nem tudok hova tenni. Valamiért a férfi határozottsága egyfajta kihívásként hat rám, ám egy kis gőgöt is felfedezni vélek a viselkedésében és stílusában. Nem szeretem az ilyen embereket, soha nem tudom, hogy miért is lesz beképzelt valaki. Az ilyen viselkedésnek általában mindig van valami háttérbeli oka, és eltűnődöm, hogy vajon ez a férfi kinek akar bizonyítani? Némán figyelem őt, ám igen gyakran akad össze a tekintetünk. Furcsa vonzást, és vibrálást érzek kettőnk között, és ettől ideges leszek. Tetszik a férfi, persze, hiszen jól néz ki. De a stílusa otromba, és bunkó. ~Ejnye Isabella, nem lehetsz ennyire kicsinyes!~korholom meg magam, hiszen az, hogy vonzódom ehhez a férfihoz, pusztán a külsőségekből akad. Ami nálam azért nem sokat jelent, nem mindig a külső számít. Sőt... Most azonban mégis ezt érzem, és ez zavar. Felettébb frusztráló. Igyekszem hát én is határozottabb lenni, kihúzom magam és az előttem álló feladatra koncentrálok. Mesélek az eddigi feladataimról, bár valamiért biztos vagyok benne, hogy Morgan tud minden apró részletet. Amikor megérkezik a liftből kilépő páros, döbbenten fordulok feléjük, majd nézek a férfire, hogy mi is lenne a feladatom? Amikor megkapom az utasítást, hogy vizsgáljam meg, legyőzve az undoromat állok fel, de nem megyek közelebb. Csak az egyik karomat nyújtom ki, és érintem meg a mutáns bőrét, hogy aztán az eddig elfojtott undorom még inkább a felszínre törjön. Nyelek egyet és úgy teszek fel egy kérdést, ám nem a mutáns, hanem Morgan válaszol rá. Kicsit megrezzenek, ahogy közvetlen mögülem szólal meg, és hátra-fel pillantok rá. A zsebkendőt megköszönöm, és megtörlöm a levegőt - vagyis a láthatatlan kezemet. Kicsit furcsa lehet a látvány, bár ahogy a mutánst elnézem, Morgan már több furcsasághoz szokott hozzá, mint gondolnám. - Mi lesz vele? Fogva tartják? - teszek fel néhány kérdést. Aggódó tekintetem a furcsa mutáns felé villan, ám ő nem néz rám. Teljesen érdektelenül túri a fogságot, amit el nem tudok képzelni, hogyan teszi. Döbbenet és furcsa harag keveréke tör utat az agyamba. - Mit tesznek ezzel az e... - már a nyelvem hegyén van, hogy emberrel, de csakhamar rádöbbenek, hogy nem. Ez nem ember. Ez egy mutáns, aki veszélyes magára, a fajtársaira és az emberekre is. Hamar belátom, hogy tényleg fogságot érdemel. Szerencsétlen, ártatlan ember. Morgan, hogyha az arcomat nézi, talán kiolvashatja a tekintetemből ezt az aprócska kis szösszenetet, ami átfut az agyamon. Dühít, hogy nem tudok segíteni ezen a mutánson, ám ezzel egy időben pedig beletörődök, hogy valóban nincs más megoldás. Sóhajtok egyet, és hátat fordítva a mutánsnak (hogy ne is kelljen látnom szerencsétlent), Morgan szemébe nézek. Hallgatom a szavait, majd lassan bólintok. - Rendben. Várom az információkat. - jelentem ki határozottan, majd a reggeli asztal felé pillantok, végül ismét sóhajtok. - Nincs valami megoldás ezekre a problémákra? Olyan szörnyű, hogy... - pillantok a lift felé, ahol eltűnt a mutáns. Látszik, hogy küszködök a szavakkal, a szívemben kavargó érzéssel és a józan ésszel. Szar érzés. Tényleg az...
A beképzeltségem, amelyet a lány így értelmez, sokkal inkább magabiztosság, puszta nyers erő. Az, hogy olykor belelátok a jövőbe, egyértelműen segít abban, hogy kiszűrjem a problémákat, igaz, hogy csak két perccel előre, mégis az egész mozgásomon, s a gesztusaimon is látszik, aligha szoktam hibázni. A nők egy része ezt egyértelműen gőgnek tekinti, másikuknak biztonságot nyújt. Isabellán látom, a fintoraiból is sejthető, hogy inkább az előbbi, ami mégiscsak szórakoztat, végtére is miért kéne úgy tennem, mintha nem érezném magamat erősnek, hatékonynak? Ám a pillantásából az is sugárzik, a külsőmmel ellenben meg tudtam fogni, a pillantásunk gyakorta összeakad, s vibrál köztünk egyfajta feszültség, amit ő sem tud hová tenni. A mosolya szépen lassan leherved, olybá tűnik, minden idegszála megfeszül, mint egy ugrásra kész ragadozóé. Jól is teszi, végtére is ha nyomozói munkára fogom, ő lesz most a vadász, akinek meg kell találnia a veszélyes mutánst. Ha jobban belegondolok, azzal hogy provokálom, már eleve a feladatra készítem, s a belőle áradó tűz engem is felvillanyoz, egyre érdekesebbnek találom, holott ezt megelőzően nem volt lehetőségem megismerni őt. Ez most változik, hiszen bár nyomozni ő fog, közvetlen kapcsolatot kell tartanunk, hiszen a védelmét rám bízhatja. Igaz, hogy a karjai erősek, ám nem készülhet fel azokra a váratlan fordulatokra, amelyet nekem már évek óta volt lehetőségem gyakorolni. A reggeli közben tartom a szemkontaktust, tömény kék pillantásom mégiscsak tartja a szemkontaktust, annak ellenére, hogy megtehetném, hogy végigfuttatom a sudár alakon. Megismerni vágyom a stílusát, ezért hát a teszt, amelyből úgy vélem, hogy jól fog kijönni. Végtére is nem egy terepmunkára alkalmas valakit küldött a professzor, valami oka kellett, hogy legyen, hogy Isabella a képességein túl a külsejében is igen figyelemfelkeltő. Feláll, hogy megvizsgálja az illetőt, eltolom magamat az asztaltól, hogy kövessem. Nem is feltétlenül veheti észre, csak amikor visszafordul, akkor észlelheti, hogy mögötte állok. A kérdésre a rab mutáns nem válaszol, én pedig bólintok a testőrnek, hogy mehetnek. - Kiváló. Mérget bocsájt ki a bőre, amit ha belélegzel, megérintesz, halott vagy. Esetedben erről szó sincsen, lekorlátoztuk most mindezt, nem fejti ki a hatását. Akkor tehát nincsen akadálya, hogy megoldd a feladatot. – Adok egy törlőkendőt, hogy meg tudja tisztítani a kezét, s a ragacsos anyag csakhamar el is illan az ujjairól. Én azonban visszalépek hozzá, most már nem ülünk le. - Beszéljünk akkor a feladatodról. Meg fogsz kapni minden információt, hogy el tudj indulni, a miértekről azonban nem ejtek szót, legyen elég annyi, hogy el fogjuk kapni az illetőt, és rá is hasonló sors vár, mint a barátodra. – Bólintok a lift felé, majd várakozóan pillantok rá, van-e kérdése, vagy itt ezt most berekesztjük, majd hamarosan találkozunk úgyis. Alig észlelhetően elmosolyodok, kiváncsi vagyok rá, hogy mit szűrt le az eddigiekből.
a hozzászólás Isabellának készült, írás közben a I will be című számot hallgattam. just for you
Érdekes irányt kezd venni ez az egész beszélgetés. Tényleg olyan érzésem van, hogy ez egy egyszerű állásinterjú, azonban a férfi igen furcsán viselkedik. Mintha minden áron azt akarná, hogy tudjam: ő a főnök, én csak a beosztott vagyok. Flegma, arrogáns és talán beképzelt is, bár ezt egyelőre nem tudom tisztán és egyértelműen levonni. Elhatározom, hogy nem leszek én sem kedves vele, hiszen általában olyan vagyok, ahogy hozzám viszonyulnak. Nem fogok vele jópofizni és még a bájos mosolyomat is megvonom tőle. Vagy legalábbis megpróbálok. Igyekszem a határozott énemet mutatni és úgy gondolom, hogy talán ő is észreveszi a kis változást. Ezt cseppet sem bánom, legalább tudja, hogy tudok hozzá igazodni. A reggeli egész kellemesen telik. Telne, hogyha nem érezném magam ennyire feszélyezve, hogyha a férfi nem "stírölne" ennyire, illetve ha nem jelenne meg az a gusztustalan büdös mutáns. Elszorul a szívem, ahogy erre gondolok és talán a szánalom és a szégyen ki is ül az arcomra. Hiszen ő is egy ember. Volt. Vagy talán még mindig az. Minden esetre elég veszélyesnek tűnhet. Döbbenten meredek a lényre, majd kérdőn nézek Morgan-re, aki egyszerűen csak int, hogy vizsgáljam meg a mutánst. Lassan biccentek, majd a mutáns felé fordulok. A szemébe nézek, de nem lépek oda hozzá, fel sem állok. Láthatatlan kezeimet nyújtom ki és észrevétlenül simítok végig a férfi bőrén. Óvatosan érek hozzá, érzem, hogy furcsa fogása van. - Milyen képességed van? - nézek a férfire kérdőn. Nem tudom, hogy beszélhet-e, vagy tud-e beszélni, minden esetre úgy gondolom, hogy a pajzs azért van rajta, mert nem csak büdös, de valami furcsa, veszélyes képessége is lehet. Egy oldalpillantást vetek Morgan-re, majd visszahúzom a karjaimat. - Furcsa érintésű a bőre, mintha ragacsos lenne. - vonom le a következtetést, amin esetleg Morgan meglepődhet, hiszen nem látta, hogy megmozdultam...
Feltűnik, hogy a fiatal nő olykor megrezzen, mintha ellenérzései volnának velem szemben, amit nem csodálok. A maszk, amit felhúztam, nem csak képletes. Arra szolgál, hogy elrejtse az igazi arcomat, mert így, szinte érzelmek nélkül vagyok képes józanul gondolkozni, segíteni másoknak. Ha elkezdenék kötődni, az meggyengítene annyira, hogy olyor bizony meginogjon a kezem, rosszul lépjek. Talán így túl céltudatosnak tűnök, ám az nem szerepel a terveim között, hogy lenyűgözzem. Itt most egy a célunk, megtalálni egy veszélyes mutánst, mégis, a feladaton túl mulattat, hogy Isabella tekintetéből kettősség olvasható ki. Külsőleg vélhetően meg tudtam fogni, ami a verbális jeleket illeti, nem vagyunk egy hullámhosszon, meg tudna fojtani egy kanál vízben. Halovány mosoly ül az ajkam szegletében, mintha méregetném, hogy vajon miért őt választotta Charles, a nyilvánvaló külső tökéleteségen túl, hiszen a nőből sugárzik valami törékeny szexualitás, még ha nem is feltétlenül van ennek a tudatában, hiszen nem él vele. Csupán rendezi a vonásait, megpróbál magabiztosabbnak tűnni. Nem javasoltam, hogy tegeződjünk, pusztán felvetettem, hogy hívhat a keresztnevemen is, ahogy tetszik, végtére is nem ez számít. Elgondolkozva eszem, miközben a kísérleti elem megérkezik a lift kinyílásával, ám csalódottan kell tudomásul vennem, hogy Isabella nem mozdul, mintha parancsra, netán instrukcióra várna. Pedig a feladat egyértelmű. A mutáns most nem árthat nekünk. - Bátran! Menjen oda, vizsgálja meg, és mondja el, hogy mit tapasztalt. Ki lehet ő, mit szűr le a látottatból? – Kérdezem felállva, s bevárom őt, hogy közvetlenül mögötte haladva lépjek én is oda. A rab kisérője némán várakozik, a dolga a helyszín bíztosítása. Isabellától csupán néhány benyomást várok, nem komoly nyomozást. Sok mindent leszűrhetek majd abból, amit mond. S amíg odalépünk, finom pillantással lenézek rá, hiszen a magasságkülönbség nyilvánvaló. - A professzor azt mondta, hogy fizessem majd minden költségeidet, így ne csodálkozz, ha a hitelkártyáid fel vannak töltve. Nem kell róla elszámolnod. – Közlöm bársonyos duruzsolással, majd kíváncsian várom, hogy mi fog történni. Feltételezem, hogy gyorsan akar majd ezzel a résszel végezni, inkább az intuíciói, benyomásai alapján szűri le a tapasztalatokat, nem tűnik terepmunkásnak. Észrevétlenül váltottam át én is a tegeződésre.
a hozzászólás Isabellának készült, írás közben a I will be című számot hallgattam. just for you
Kezd egyre unszimpatikussá válni a férfi az arrogáns, fennhéjázó viselkedésével, így szinte utasítom magamat arra, hogy a munka részével foglalkozzam innentől. Persze elég nehéz figyelmen kívül hagyni, hogy a férfielég jól néz ki, és csak úgy sugárzik belőle a férfias erő. Mégis megpróbálok egyszerű munkatársi viszonyt kialakítani vele. Lehet, hogy idővel ezt észre is fogja venni, ahogy megváltozik a viselkedésem vele kapcsolatban. Lassan majd eltűnnek a zavart mosolyok, a kedves megjegyzések és egyszerűen komoly és hideg leszek vele, csak a munkára fogok koncentrálni.Hogy ez neki jó, avagy sem, az majd kiderül. Minden esetre én is igyekszem megmutatni azt, hogy egy határozott,független nő vagyok, akit nem lehet csak úgy elcsábítgatni egy-egy lenéző mosollyal. A férfi megjegyzésére, miszerint "Morgan"-nek hívják, alig észrevehetően biccentek. Ezek szerint immár a tegezésnél vagyunk. Vagy legalábbis haladunk affelé. Végül is próba-cseresznye,nem gondolom, hogy megszólna,ha letegezem, maximum kapok egy rossz pontot a sok jó mellé. Belefér. Az asztalhoz ülve hamarosan elkészítem a tejes kávémat és bele is kortyolok. Természetesen elkezdődik az interjú, amire már napok óta várok és elmesélem, hogy miket is tettem eddig, illetve mikre is vagyok képes. Látom a férfi enyhe mosolyait, de igyekszem nem foglalkozni vele. Határozottan, kihúzott, egyenes háttal emelem ismét a bögrémet az ajkaimhoz, miközben figyelem, hogy a férfi mit eszik. Mikor kijelenti, hogy egy kis próbát is készített nekem,kicsit megfeszülnek az izmaim, ám a kíváncsiság erősebb, ami felüti a fejét bennem. Érdeklődve nézek rá, majd mikor a liftajtó kinyílik, egy férfi jelenik meg egy mutánssal maga mellett. Amint eljut az orromhoz bűz, kicsit megrándulok, de igyekszem nem kimutatni, hogy a tejes kávém jobb szeretne a bögréjében maradni és nem a gyomromban. Lassú mozdulattal rakom le a bögrét és döbbenten szemlélem meg a mutánst, aki szinte alig hasonlít emberre. Bizonyára egy nagyon durva mutációja van, ami teljesen eltorzítja az emberi mivoltát. Egy pár pillanatig még vizsgálom a "lényt", szánalom ébred bennem iránta, majd Morgan felé fordulok és várakozóan nézek rá. Mi lenne a feladatom?
Lassú, kimért mozdulatokkal nézem, ahogyan a lány összeköti a haját, tekintetem zavarba ejtő lehet, hiszen minden gesztusomból látszik az erő, a magabiztosság. Olyannyira, hogy akár ezt gőgnek is veheti, mintha nem félnék semmitől. Lényegében ez így is van, hiszen belelátok a jövőbe, két perccel előre tudom, hogy mi fog történni, és mindig a legjobb változót használom. Ebben az esetben ugyan ezzel nem élek, ám miután vesztenivalóm sincsen, nem hátrálok meg semmitől. Veszélyes vagyok, s van gyomrom ahhoz is, hogy kíméletlenül öljek, ha valaki az utamban áll. A lány most még nincsen veszélyben, a segítségemre küldték, amit ha megtesz, minden kétséget kizáróan valakinek érezheti majd magát. Ha nem, azzal jobb, ha nem is számol. - Morgan. Nem igazán. – Felelem kurta hanghordozással, mintha továbbra is nagyon szórakoztatna a lány feszélyezett magatartása. Miután leültünk, figyelem, ahogyan tölt magának, nem erőltetem rá, hogy egyen is, már az is tökéletesen elegendő kezdetnek, hogy ráerőltethettem az akaratomat. Látszik, hogy erős akaratú teremtés, nem is feltétlenül megtörni akarom, csupán éreztetni, hogy miből is áll az alá-fölérendeltségi viszonyunk. Természetesen megtalálja a tejet, és a kávét, készültem, alaposan utánanéztem, hogy mit is szeret, válogathat bőven. Az elpirulásán immár szélesebben mosolygok, szépen metszett ajkam férfiasan megrándul, jelezve, hogy észrevettem a dolgot. Én magam csupán egy édes-diós bagettért nyúlok, s miközben hallgatom a válaszát, elkezdek enni. - Roppant impozáns. Egy teszttel is készültem mára. Nevezzük kísérletnek. – A lift kinyílik, és Bella orrába rothadás szaga furakodik. Ha hátranéz, látja, hogy egy öltönyös, napszemüveges férfi pórázon, megbilincselve hoz egy mutánst, mert látszik rajta, hogy mutáns. A rab fején egy abroncs, amely lilás fénnyel izzik, vélhetően a képességeit korlátozza le, így engedelmesen sétál a biztonsági őr mellett. Bőre sárgás, belőle árad ez a komoly bűz. A lány reakcióját figyelem, igazán kiváncsi vagyok, hogyan reagál. Tudnom kell, hogy Charles kit is küldött, ha már úgy vélte, hogy Isabella lehet a tökéletes nyomozó.
a hozzászólás Isabellának készült, írás közben a I will be című számot hallgattam. just for you
Nagyon furcsa szerzet ez a férfi, de hát mit is vártam? Hogy majd elcsacsogunk az időjárásról, a hajamról meg hogy amúgy lopjak már el valamit? Vagy öljek meg valakit? Bár remélem ilyesmire nem lesz szükség, kötve hiszem, hogy vállalnék egy ilyen feladatot és hogy meg tudnám tenni. Kicsit ideges leszek a gondolatra és vetek egyoldalpillantást a Megbízra a liftben. Ahogy kilépünka teraszra, el is száll ez a negatív gondolatom és hamarosan már a korlátnál nézek szerte-szét és bámulom a tájat. Tájat? New York szívér, az örök-mozgó várost a hangjaival és látványával együtt. Egy pillanatra előtör belőlem a kislány és el vgyok ájulva. Mintha valami randin lennék, és a pasi az Eiffel-toronyhoz hozott volna. Aztán rádöbbenek, hogy mit is csinálok és gyorsan visszarángatom magam a komolyabb énembe, hiszen ez egészen más szituáció, egy egészen más helyen és minden, csak nem randevú. Itt fent kicsit erősebb a szél, így a nadrágomat a lábamhoz nyomja, és a hajam is össze-vissza kuszálódik. Eleinte még próbálom megzabolázni, majd megunom, előveszek egy gumit és gyors mozdulattal kontyba tekerem és rögzítem a hajgumival. Tudom, hogy nem vagyok egy csúcsmodell most, ám legalább nem zavar semmiben a hajzuhatagom. Odalent biztos lesz majd egy tükör, vagy valami. Azt hiszem van nálam fésű. A gondolataimat a férfi hangja töri meg, aki közli, hogy reggelizni fogunk. - Mi? Itt, most? - csúszik ki a számon a döbbent kérdés és hamarosan fel is tűnik kicsit arrébb az asztal és két szék. Elpirulok a kicsúszott szavakra, majd köhintek egyet. - Remek! Gyakran reggelizik húszemelet magasan, Mr. Foster? - biccentek egy erőltetett mosollyal, majd hajtom kicsit oldalra a fejemet és teszem fel a kissé érdekes kérdést és bájos mosollyal, miközben lassan a székhez sétálok és már le is ülök. Igyekszem elterelni a meglepődöttségemről a figyelmet, így csak várakozóan nézek a férfire, és várom, hogy leüljön. Igazán kedves és illedelmes, hogy kihúzta nekem a széket, ez megmosolyogtat. Mesélek néhány szót egy esetről, amit sikeresen teljesítettem. De ezek szerint feleslegesen, mert úgy tűnik, hogy Morgan mindent tud rólam. Hurrá! Vajon azt is tudja, mekkora cipőt hordok? Igyekszem elfojtani a mosolyt és úgy figyelek a férfire, aki int, hogy vegyek, amiből tetszik. - Tejes kávé van esetleg? - nézek körbe mohón az asztalon. Tényleg ennyire gyerek lennék meg? Tejeskávé? Kicsit elpirulok, ahogy egy kancsóban észreveszem a frissen lefőtt (bizonyára frissen főtt, hiszen minden annak látszik) kávét.Töltök a bögrémbe egy keveset, majd töltök bele tejet is, ami a kávé mellett van, és teszek néhány cukrot bele. Ételt nem veszek, reggeliztem, kössz. Viszont úgy érzem, hogy a koffein kell most, hogy tisztábban tudjak gondolkozni. Lassan kevergetni kezdem a bögre tartalmát, hogy felolvadjon a cukor,miközben néha felpillantok a férfire. A kérdését emésztgetem egy picit, nem válaszolok azonnal. Végül lerakom a kanalat, belekortyolok a kávéba és hozzákezdek: - A képességem kb. 12 éves koromban jelent meg. Azóta igen sokat fejlődött, vagyis fejlődtek. - fojtok el egy mosolyt. - Elég erőteljesek a karjaim, és edzem is őket, csak úgy, mint a testem többi részét is. - egy kis önfényezés, aha. Bár biztos vagyok benne, hogy ő is órákat tölt a konditeremben. Talán itt az alagsorban, vagy ilyesmi... - Ezeken felül jártas vagyok néhány harcművészetben, illetve egészen jól tudok beépülni munkacsoportokba. És a számítógépekhez is értek egy keveset. - fejezem be egy bónusszal a jellemzésemet. Manapság nem sok ember ért a hatalmas gépekhez, és azt hiszem, hogy talán ez húzta fel nagyon a jellemzésemet, hogy én viszont tudok kezelni egy olyan nagy kattogó masinát. No nem mintha olyan baromi sok helyen lenne manapság számítógép, és úgy gondolom, hogy a legfontosabb információkat papírokon tárolják, ki tudja... Még jól jöhet a képesség. Mélyen nézek a férfi szemébe és miközben belekortyolok a kávémba, várok valamiféle reakciót. Bármit.
Felérünk lassan a tetőre, innen aztán biztosan izgalmas lehet leesni, ám nem veszem észre, hogy a lánynak egy kicsit is tériszonya lenne, sokkal inkább az tükröződik rajta, hogy szabadnak érzi magát a nyílt terek közelében. Itt fent sokkal erősebb a szél, mint az utcán, bele-belekap a hosszú hajába, az én ruházatomat is tépázza kissé, ám megfagyni nem fogunk. Nem figyeltem, hogy hozott-e magával táskát, ha igen, azt itt leteheti. Itt most valóban ketten vagyunk, nem zavar majd senki meg. Hátul összekulcsolva a kezeimmel követem őt szinte a korlátig, ahol két főre megterített asztal vár minket, reggelivel. - Ha nem haragszik meg, reggelizni fogunk beszélgetés közben. – Van a pillantásomban valami felsőbbrendű eltökéltség, amely kifejezi, hogy helyette döntöttem, még az udvarias stílus ellenére is én irányítok. Kihúzok a fiatal nőnek egy széket, s a támlájára teszem a kezemet, hogy megvárjam, amíg helyet foglal. A fenti szél rátapad kissé a ruhámra, s kiemeli az alakomat, amely ruganyos, és szikár, látszik, hogy folyamatosan mozgásban vagyok. Ha állathoz kéne magamat hasonlítani, akkor egy lóhoz tenném, tömör izomréteg, amely semmi másról nem szól. Ehhez párosul a piszkosszőke haj, s a már említett zafír tekintet. A lány zavara mintha kicsit mulattatna, ez felém billenti a mérleg nyelvét. - Valóban gyönyörű. – Értek egyet, s félmosollyal reagálom le, miszerint betudhatja mindezt a látványnak, vagy éppen tőlem van elámulva. Ám válaszom kétértelmű, lehet, hogy rá értettem? Na igen, a vendéglátójaként miért legyek mindenben lényegretörő? Elindulok a másik szék felé, ám csak akkor foglalok helyet, ha ő már megtette. Ha nem, akkor elmaradhat a reggeli. Isabella láthatóan a zavarát leszámítva nem egy félős alkat, ez talán a korából kifolyólag lehet így, ám az is elképzelhető, hogy mindig is magabiztos volt. - Pontosan tudom, hogy mit vitt eddig véghez. Ezért van most itt. – Pillantásom mögött sötétség és veszély lapul, olyan életúttal rendelkezem, olyan szörnyűségeket láttam, amelyet a legtöbben sosem fognak. Az ágy alatt rejtőző rémek nálam bizony valóságosak voltak. - A képességei érdekelnek Isabella. Meséljen róluk. – Nem feltétlenül csak a mutációja az érdekes, sokkal inkább a stílusára vagyok kiváncsi. S közben töltök neki gyümölcslevet, intek, hogy vegyen nyugodtan a tányérjára a felsorakoztatott péksüteményekből. Mintha tesztelném, s ha nem felel meg, bármikor megszabadulhatok tőle. Arcomon felváltva játszadozik a fenyegető, és a szórakozott él.
a hozzászólás Isabellának készült, írás közben a I will be című számot hallgattam. just for you
A helyzet az, hogy nagyon izgulok emiatt a küldetés miatt. EZ az első nagyobb, és komoly ügyem, ahogy erre Charles többször is felhívta a figyelmet. Szeretnék jól teljesíteni, egy enyhe maximalizmus van bennem, úgyhogy szeretném, hogyha a Megbízó elégedett lenne velem a küldetés után. Furcsa így gondolni egy egykori tanárra, aki ott volt a kastélyban, habár nem igazán rémlik a neve. Talán csak egyszer-kétszer futottunk össze. Így ismeretlenül még inkább szeretném elnyerni a bizalmát, és úgy sejtem, hogy ez nem lesz valami egyszerű. Hivatalos megbeszélésre érkezem, úgy is öltöztem. Nem gondolom, hogy már most tennem kellene valamit, bár nem lepődnék meg azon sem, hogyha mutatnom kellene valami extrát a képességemmel. Izgulok, tényleg izgulok. A liftből kilépve gyorsan a nadrágomba törlöm izzadt tenyeremet, majd egy kellemes mosolyt öltve az arcomra lépek be az irodába. Végigmérem a férfit és megállapítom, hogy igen jól öltözött, és nem lehet sokkal idősebb nálam. Bizonyára sikeres üzletember, el nem tudom képzelni, hogy mire van szüksége és miért leszek én jó erre a feladatra. Úgy érzem magam, mint egy állásinterjún, ami vicces, mert a napokban voltam csak először néhány helyen. Talán még ez van bennem, ezért érzem magam kicsit kényelmetlenül. Köszönök, majd be is mutatkozok, kicsit zavartan, hogy vajon tegezhetem-e. Határozottan ráz velem kezet, én pedig mélyen a szemébe nézek, enyhe mosollyal rázok kezet vele és mutatkozom be. Utólag esik le, hogy ez nyilvánvalóan felesleges, de bennem van a tisztelet és az illendőség. A kérdésére egy aprót biccentek, majd követem őt a lifthez. Nem szólalok meg sem a folyosón, sem a liftben, úgy gondolom, hogy ennek privát beszélgetésnek kellene lennie és el nem tudom képzelni, hogy miért is hozott fel a teraszra. A szemem felcsillan, ahogy kiérkezünk, és picit elfeledkezve magamról, kislány módjára lépek a terasz széléhez és nézek le, majd körbe. - Hű! - döbbenek le, végül észreveszem magam és enyhe pírrel az arcomon fordulok vissza a férfihoz. Mivel a magázásnál maradtunk, úgy folytatom a további kommunikációt: - Charles keresett meg, hogy szükség lenne a segítségemre. Nem sok mindent mondott, csupán annyit, hogy egy korábbi ügyemhez hasonlatos feladatot kellene elvégeznem. Volt egy hivatalnok, aki nem igazán tudott bánni az erejével, és majdnem lebukott. Egy kazettát kellett megszereznem róla az egyik helyi tv archívumából. - mesélem el egy korábbi ügyemet, amit szerencsére sikeresen teljesítettem. Nem mondok el olyan sok részletet, úgy gondolom, hogy nem érdekli a férfit csak annyira, hogy tudja: képes vagyok ilyesmire. Határozottan fordulok fel és nézek a szemébe várakozóan, jelezve neki, hogy figyelek. Meséljen, mit szeretne tőlem.
Nem akarom feltartani a lányt, hiszen vélhetően már menne a saját útjára. Mégis, ez itt most fontos, a közösségünk szempontjából, és ha valaki, Charles ajánlása bizonyosan ki tud engem egészíteni. Kétlem, hogy bevonhatom a nyomozás veszélyes részébe, ugyanis megszoktam már, hogy másokért nem vállalok felelősséget, ám a kezdeti felderítős szakaszt igazán rábízhatom, hiszen ha valóban olyan jó, ahogyan a professzor leírta, akkor nem találhatnék nála különlegesebb nyomozót. Igyekszem nem gondolkozni rajta, hogy külsőleg milyen lehet, Xaviernél már megszoktam, hogy nem ad a csomagolásra, mindenkit egyenlőnek tekint. Ezzel nincsen is semmi baj, vélhetően a nyomok összeillesztéséhez nem számít, hogy egy cicababa lesz, vagy egy csúnyácska aktakukac, csak értse a dolgát. Ránézek az órámra, van még pár perce. Az idő számomra mindennél fontosabb, hiszen képes vagyok belelátni, különböző változókat megvalósítani, most mégsem akarom, hogy bármi is tökéletes legyen. A kapcsolatunknak spontán módon kell a bizalomról szólnia, két perc különben sem elég, hogy mindent megtudjak róla. Csak érzéseket kelthetek benne, amin elindulhatnánk, ezt azonban már most elvetem, semmi értelme. Hangolódjunk egymásra a munka szempontjából úgy, mint két átlagember. Az ajtó nyilik, miután a kopogást követően jeleztem a szabad, s a titkárnőm bekíséri őt, majd távozik. Akaratlanul is végigfuttatom a pillantásomat a fiatal lányon, amolyan tetőtől talpig, már-már zavarbaejtő tekintettel, amelyből süt, hogy roppantul meg vagyok lepődve. Ha eddig nem gondoltam át, hogy ki jöhet, már felmerül bennem, hogy nem emlékszem rá, hogy ilyen csinos lakói is voltak Xavier iskolájának. Talán nem véletlen, hogy ő lett a feladatra kiválasztva, a külső bizony komoly bizalmat tud ébreszteni, ahogyan kapukat nyit. - Jó reggelt. – Hangom bársonyosan férfias, ahogyan megtalálom, nem jöttem egy pillanatra sem a meglepődéstől olyan állapotba, amelytől kicsit is megingott volna az önbizalmam. Tekintetem komoly, bizonyos fokig olyan eltökéltséget sugároz, hogy az már félelmetes is lehet. Valószínűtlenül kék, zafírszín íriszeim a lány tengerkékjeibe mélyednek, mintha csak a lelkét pásztáznám végig, hogy gyengeség után kutassak. - Ahogy tetszik. Morgan Foster. – Mintha halványan mulattatna a tétova viselkedése, nem én adom meg a választ, hogy tegezzen, vagy magázzon, legalábbis ebben a mondatban még nem, s miután marad egyenlőre a magázódásnál, én is ezt a nyomvonalat fogom követni. – Kapott valami támpontot Isabella? – Fogadom el a kéznyújtását, ahogyan összeérünk, nem finomkodom, határozottan rázom meg az övét, ebből a szempontból egyenlő félnek tekintem, noha süt róla a tökéletes tapasztalatlanság. Ellépek mellette, hogy intsek, kövessen. A fenti liftekhez indulok, s miután a legfelső emeleten vagyunk, közel a terasz.
a hozzászólás Isabellának készült, írás közben a I will be című számot hallgattam. just for you
Hamarosan véget ér számomra az iskola. Még hátra vannak a záróvizsgáim és akkor mehetek amerre látok. Nagyon nem szeretném itt hagyni ezt a kastélyt, ezt a közösséget. És talán van is erre lehetőség... Talán. Charles tegnap egy különleges feladattal bízott meg New Yorkban. New Yorkba repülök! Izgatottan csillogó szemmel vettem el tőle a borítékot, amiben a repülőjegy volt és néhány információ Morganről. Állítólag ő is itt volt a kastélyban, de név alapján nem ugrik be az arca. Kellemetlen, jobb lett volna olyan emberrel dolgozni, akit ismerek. Dolgozni? Úristen, hát persze már kaptunk néhány küldetést, gyakorlati óráink is voltak már... Az Illúzióteremben! A Gyakorlóteremben. De ez most más. És izgulok, nagyon izgulok. Felnézek a felhőkarcolóra, ami előtt megállok, majd a borítékban lévő papírra. Harmincötödik emelet. ~Jézusom, hogy fér el ennyi iroda ebben a házban?~idegesen mocorgok egyik lábamról a másikra, majd végül hátradobom enyhén hullámos hajamat, hallom, ahogy a fülbevalóm lágyan csörög, veszek egy nagy levegőt és határozottan besétálok, egyenesen a lifthez, ahol megnyomom a megfelelő szám gombját. A lift nagyot ránt, érzem a gyomromban, majd hangtalanul felsuhanunk. Halk csilingelés, egy kellemes, lágy női hang üdvözöl a Harmincötödik emeleten, majd lassan kisétálok a liftből. Egyre jobban izgatott vagyok, érzem, hogy a szívem a torkomban dobog, ahogy lassan a nagy asztalhoz sétálok, ahol egy hölgyike ücsörög halál unottan. Megmutatom neki a levelet, bejelentem, hogy ki is vagyok és hogy kihez is jöttem. A nő előre megy, bekopog egy ajtón, beszól valamit, majd átadja nekem a terepet, félre állva, betessékelve. Veszek egy nagy levegőt, egy halk "Köszönöm"-mel rámosolyogok a nőre, majd belépek, behúzva magam mögött az ajtót. Impozáns, kellemes hangulatú iroda, és persze az asztal előtt áll Morgan. Vagy Mr. Foster? Úgy tudom, hogy csak pár év (talán 1?) van közöttünk, fogalmam sincs, hogyan kellene viselkednem. - Üdv! - szólalok meg. Riadtan veszem észre, hogy a hangom enyhén remeg, így igyekszem kihúzni magam és határozott megjelenést biztosítani. Hiszen az első benyomás fontos. Lágy mosoly játszik a szám szegletében, a szemem izgatottan csillog, ahogy végigsiklik a srác megjelenésén. Elegáns. Helyes, mert én is próbáltam ezt a külsőt kölcsönözni magamnak. Elegáns, aprócska magas sarkú fekete cipő van rajtam, egy egyszerű farmer, egy fehér felső, valamint egy fekete blézer, mely a gyomromnál van összegombolva. Kellemes, kényelmes, csinos. Mindig is szerettem az ilyen ruhákat. És ez most illik hozzám, és remélem, hogy a helyzethez is. - Isabella Newton vagyok, Xavier Professzor küldött magához... öhm.. hozzád. Önhöz. - lépek közelebb, és nyújtok határozottan kezet, mélyen a férfi szemébe nézve. Az utolsó néhány szónál enyhe pír festi pirosra az arcomat, egy pillanatra lesütöm a szememet és kérdőn nézek rá. Remélem érteni fogja, hogy kellene egy kis támpont, hogy tegezhetem, magázhatom, hiszen tényleg nem tűnik öregnek. - Miben lehetek a szolgálatára? - kérdezem őszinte érdeklődéssel. Az aprócska mosoly még mindig ott van az arcomon, de látszik rajtam, hogy immár a komoly megbeszélés részhez térnék át... Ha lehet.
Igen keveset járok vissza a birtokra, Amy lassan egy éve elment. Elváltak útjaink, szándékosan erősködtem, hogy valósítsa meg az álmait, kár lenne ilyen fiatalon lekötnie magát. Egy ideig leveleztünk, aztán félve vallotta be, hogy megismerkedett valaki mással, és furcsa módon nem éreztem féltékenységet. El tudtam engedni, ahogyan annak idején az sem zavart, amikor még előttem Jeremy karjában láttam. Egyébként sem gondoltam úgy, hogy egy életen át össze fogunk tartozni, és gyorsan eljött az ideje, hogy továbblépjen, míg én visszatértem ahhoz, amihez értek. New Yorkban élek, és felhúztam ismét a Halálangyal szerelést, hogy az éjszakában segítsek az ártatlanoknak, és olykor a professzorral is tartsam a kapcsolatot. Ám ez a mostani ügy... még számomra is rémisztő. Amikor Charles elmondta, hogy régi tanítványa kezdett el hatalom ittasan vérengzeni, az más mint az utcai fosztogató bandákra vadászat. Az akciók embere vagyok, a nyomozáshoz nem igazán értek. Ezért kértem a férfit, hogy küldjön valakit, aki már nem tini, és van benne valami kurázsi. Nem vagyok tanár, nincsen türelmem másokat okítani, ezért remélem a vesémbe lát, és olyat küld, aki kellően empatikus, hogy engem is elviseljen, s legyen érzéke a nyomok felkutatásához. Telefonon beszéltünk, ilyen hatótávolságra még az ő elméje sem működik. Egy fiatal lányt küld, ám ha minden igaz, csak egyetlen évvel fiatalabb, mint én. Megbízható, és még a birtokon lakik. Csodálkozom, hogy ilyen idősen ha maradt, miért nem X-Men még. Talán majd ez a nyomozás elhatározást ébreszt benne. A nevét is tudom, Isabella Newton. Van ugyan egy házam New York közelében, a legtöbb időben mégiscsak a Four Seasonsban töltöm, egy emeleti lakosztályban, ahonnan könnyen el tudok rugaszkodni éjszakánként. Ám Isabella nem tudja elvileg, hogy a Halálangyal is az én személyazonosságom, ha esetleg hallott rólam a tévében. Most azonban az irodámban találkozunk, az álcám szerint üzletember vagyok, egy reklámcégem van. Valójában a szüleimtől örökölt pénzt befektettem, és csak nagy ritkán mászkálok üzleti tárgyalásokra, ettől függetlenül azért vannak alkalmazottaim, akik alibi munkákat végeznek, s megfizetem őket ezért. A belvárosi felhőkarcolók egyikében van az iroda, ide kérettem a lányt is. Kissé türelmetlen vagyok, nem akarok belelátni a jövőbe, és az optimális változót lejátszani, mielőtt megérkezne. Kis mellénykében vagyok, s nyakkendőben, noha öltöny most nincsen rajtam. Várom, hogy a titkárnő jelezzen, hogy a lány megérkezett.
a hozzászólás Isabellának készült, írás közben a I will be című számot hallgattam. just for you
Kezdőlap 
by 
