Catherine és Kayden- Macskanő és a denevérember

Gyakran elgondolkozom, hogy milyen különleges dolgokra képes a mutáció. Olyan sokfélék vagyunk, olyan sokfajta képességgel. Kíváncsi vagyok, hogy a jövőben hogyan fogják kezelni ezt az egész mutáns dolgot. Manapság persze még nagyon rejtve vagyunk a "normális" emberek elől, nem értik meg, hogy mi történt és miért. Vannak, akik örülnek, hogy nekik nincs farkuk,és fülük, vagy éppen denevérszárnyuk, mások pedig inkább sajnálják, mert klassz dolognak tartják. Hát igen, egészen addig, amíg nem találkoznak olyan képességgel, amit nem lehet irányítani. De szerencsére itt van Charles és hálás vagyok (és vélhetőleg vagyunk mindannyian) neki azért, hogy létrehozta ezt az iskolát.
Sok különleges emberrel ismerkedhetünk itt meg, és én ennek nagyon örülök, hiszen az életem nagyobb részét elzárva töltöttem a korombeliektől. Ezért is vagyok ennyire közvetlen, ami sok embernek - sok normális embernek - furcsa lehet. Biztos vagyok benne, hogy ez a srác is kicsit hülyének néz és egyáltalán nem sajnálja azt a kis pofont, amit tőle kaptam. Mindegy, hamarosan el fog múlni a nyoma, addig pedig majd alapozóval fedem el a helyét. A bemutatkozás után rákérdezek, hogy milyen érzés is az, ha a szárnyát fogdossák, és elég egyértelmű választ kapok: mintha a bőrét simítanák végig. Belegondolok és kicsit elhúzom a számat. Hát igen, elég intim dolognak hangzik. Aztán a srác közli, hogy gyerekkorában sokszor levágták a szárnyát, mire halkan felsikkantok és a szám elé kapom a kezemet.
- Jézusom! Nagyon sajnálom, én... nem tudtam. - sütöm le a szememet, és bocsánatkérően pislogok rá, és áthatja rajtam, hogy sajnálom is a dolgot. Rákérdezek, hogy szeret-e repülni és igenlő választ kapok, mire felcsillan a szemem.
- Tök jó lehet! Én még csak repülőgépen repültem. - nevetem el magam és megcsóválom a fejemet.
- Nem bántásnak szántam az angyalos dolgot, bocsi. - teszem hozzá ismét bocsánatot kérve. Gyakran rájövök, hogy kicsit nagyobb a szám, mint kellene.
- És amúgy mióta vagy itt az iskolában? Én pár napja érkeztem, még egészen új nekem itt minden. És mindenki. Ezért is örültem meg, hogy megláttalak,legalább megismerhetek valakit. Bocs, ha kicsit tolakodóra sikerült a dolog. - vonom meg a vállamat, lágyan elpirulva, és a fülemet és is kicsit lehajtom.

A tűz nem tehet róla, hogy megéget, de ez az embert nem vigasztalja, az égés akkor is fáj. A lány is valószínűleg így van, mert azért ez látszik rajta. Remélem lassan tovább lépünk a dolgon, mert nem szeretem, ha a szárnyam a téma, de a lány nem tágít. Továbbra is feszegeti a téát. Nem akarom elijeszteni, így egyelőre nem szólok, hogy nekem ez a téma kellemetlen, de azért lesz egy határ, amit egyelőre nem lépett át.
- Nekem sem kellemetlen, ha hozzáérnek, de gyerekkoromban annyiszor vágták le, hogy kialakult bennem ez. Szerencsére mindig visszanő.
Ezzel nagyjából a második képességemet is elárultam, hiszen logikus, hogy képes vagyok regenerálódni.
- Mivel az! Angyalszárnyakat az emberek jobban szeretik, mint a denevéreket, ahogy az angyalokat is, mint a denevéreket.
Nem bánt meg, nem tehetek róla, hogy így születtem és az emberek gondolatairól sem tehetek.
Mondom, majd elgondolkodok a kérdésen. ~Nem, legtöbbször szeretek sétálni a szárnyam csak dísz!~ Gondolom, de szerencsére annyi udvariasság van bennem, hogy ne ezt mondjam.
- Igen, szeretek repülni, ahova tehetem általában úgy megyek. Gyorsabb és jobb érzés, mint sétálni.

- Helyes érvelés. *mosolyodom el a tüzes hasonlatra. Való igaz, hogy én voltam buta, minden esetre nem esett jól ez a pofon a szárnyától. De igyekszem túltenni magamat ezen, egy kis alapozó, és már nem is fog látszani. Szerencsére úgy tűnik a srác kicsit kedvesebb, mint a szárnya, úgyhogy túllépve ezen a kis apróságon, hamarosan már normális kommunikációba kezdünk. A kíváncsiságom azonban határtalan és habár Kayden közli, hogy nem tehetsz meg mindent, amit akarsz, ez felém nem igazán jut el teljes mértékben. Rákérdezek arra, ami a legjobban érdekel: milyen is az, hogyha megérintik a szárnyát.*
- A fülemet? Nem, nem igazán. De az jó érzés. *jegyzem meg és kicsit el is pirulok. Igaz, még nem nagyon volt barátom, de tudom, hogyha közel kerülök majd valakihez, biztosan hamar rá fog jönni, hogy az egyik erogén pontom a fülem lesz és meg fog lepődni, ha dorombolni kezdek. Sokszor elképzeltem már ezt a pillanatot és alig várom, hogy valaki ezt csinálja.
- Elég fura fogása van. Van egy lány, akinek fekete tollas szárnya van. Az szebb. A tiéd ijesztő, mint a denevérek szárnya. *jegyzem meg őszintén. Eszembe sem jut, hogy ezzel esetleg megbánthatom a srácot, nem ezért mondom el a gondolataimat, egyszerűen őszinte vagyok. Abba soha nem gondolok bele, hogy valakinek a túlzott őszinteség bántó lehet.*
- Sokat szoktál repülni?

Most már majdnem elnevetem magam.
- Aki a tűzzel játszik megégeti magát. Vajon az a tűz hibája?
Le is zárhatjuk a dolgot, mert tényleg kezd unalmas lenni a dolog és ahogy látom, hogy a lány túl is lépett ezen.
- Akkor örülök.
Bár a reakciói nem erről árulkodtak.
- Nem rossz érzés, olyan mintha a bőrödet érintenék meg, de nem azért nem szeretem, ha hozzáérnek. Te sem hagyod mindenkinek, hogy a füledet simogassa vagy?
Lépek közelebb a lányhoz, megtartva a tisztes távolságot.

- Hát mertem remélni, hogy nem szándékosan ütögetsz ismeretlen embereket a szárnyaddal. *mosolyodom el ismét. Úgy gondolom, hogy most már megbeszéltük ezt a témát, és habár nem érzem magam hibásnak, úgy tűnik, ő sem, úgyhogy végül is mindegy is. Viselni fogom még a szárnya jelét egy darabig az arcomon, de azért annyira nem vészes a dolog. Szép vagyok így is, úgyhogy nem problémázok rajta túl sokat. A kicsit döcögős kezdés után már a bemutatkozásnál tartunk és hamarosan megtudom a srác nevét is. Kayden. Elég furcsa név, még nem hallottam, de hát az én nevem elég egyszerű, minden 3. embert Catherine-nek hívnak Amerikában.*
- Nem ijesztettél meg, csak kicsit fáj az arcom. De mindegy, majd elmúlik... *húzom el kicsit a számat és legyintek. Tényleg nem akarok ezen lovagolni, inkább örülök, hogy most már egész normálisan beszélgetünk a sráccal.*
- Rossz érzés ha... *bökök a fejemmel a szárnya felé, majd megvonom a vállam és folytatom a mondatot:*
- ... szóval rossz érzés, ha megérintik a szárnyadat?

Szerencsére tisztázódik a helyzet és a félreértés. SAjnálom szegény lányt, bár magának köszönheti a dolgot. A példámra ő is rájön, hogy a reakcióm teljesen logikus és várható.
- Én nem szándékosan tettem, te jöttél túl közel.
Örülök, hogy nevet és én is mosolygok. Bemutatkozik és a kezét nyújtja. Ugyan illedelemtanárom nem volt, de a szüleim annyit azért megtanítottak, hogy egy nőt nem illik visszautasítani, ha a kezét nyújtja, így megfogom a kezét és én is bemutatkozom.
- Engem Kaydennek hívnak. Én is sajnálom, hogy megijesztettelek, nem szándékos volt.
Remélem a jövőben megtanulja, hogy ilyeneket nem kéne és nem mindig teheti, amit szeretne. A sérülését is sajnálom, de véletlen volt.

*Kicsit megbántódom a srác viselkedésén, de mikor már kicsit bűnbánóan néz rám, akkor igyekszem gyorsan lenyelni a könnyeimet és már csak picit dörzsölgetem meg az arcomat és vonom meg a vállamat. A fülem lassan ismét állni kezd, és figyelmesen hallgatom a srác szavait.a megjegyzésére kicsit megdöbbenek és kikerekedik a szemem, végül megvonom a vállam.*
- Azt hiszem hasonló módon törölném képen. Bár az tudatos lenne. *nevetem el magam és megvonom a vállam. Elhúzom a számat és úgy nézek a srácra.*
- Amúgy Catherine vagyok. És tényleg bocs, lelkes felindulás volt... *nyújtom a kezemet a srác felé és kicsit lehajtott fejjel nézek fel a pilláim keresztül rá. Tényleg sajnálom ezt a dolgot, meggondolatlan voltam és erre emlékeztetni fog a piros folt az arcomon.*

Nem vagyok mérges, így amint meglátom a leányzót és rájövök, hogy nem vagyok veszélyben csak egy kíváncsi kislány, aki megfogta a szárnyamat. Körülbelül annyira bűn, mint amikor egy fiú megfogja a lány mellét. Megsajnálom, hogy véletlenül arcon vágtam a szárnyammal és ahogy meglátom az ijedt kiscicát még inkább rosszul éreztem magam.
- Sajnálom, nem akartalak megijeszteni, de nem mindig csinálhatod, amit akarsz. Mit szólnál hozzá, ha valaki a melledet fogná meg hátulról?
Mondom már kedvesen és bűnbánó arccal. Nem akarom, hogy elmenjen, meggondolatlanságomért ki akarom engesztelni és úgy érzem, hogy nem engedhetem el, mert talán ugyanazt keressük, bár más okból.

*Kicsit távolabb állok a sráctól és igyekszem nem elsírni magam azon, hogy pofán vágott a szárnyával. Eléggé fáj az arcom és piros is, ezért nem csoda, hogy az egyik kezemmel azt fogom. Szomorkásan, lebiggyesztett ajakkal állok a srác előtt, aki megfordul és erőteljes, emeltebb hangon szól hozzám. Szétterjeszti a szárnyát, ami elég ijesztőnek tűnik, így ismét hátrálok pár lépést. Fehér füleimet letapasztom a fejemre, ami a félelmet és a haragot is jelenti a macskáknál, most talán inkább az előbbit. Felteszem a két tenyeremet és úgy nézek a srácra.*
- Oké, nyugi. Bocsi... *morgom és keresztbe fonom a karjaimat a mellkasom előtt.*
- Nem kell így felkapni a vizet. Csak ismerkedni akartam... *csóválom a fejemet, majd megvonom a vállam. Szívem szerint inkább itt hagynám a srácot, de kicsit tartok tőle, hogy utánam jön, vagy valami, úgyhogy egyelőre még kicsit várok, hogy megbékél-e, vagy mérgesen hagy itt.*

Amikor megfordulok érzem, hogy megütöm, de hát aki a hátam mögé lopakodik az számítson rá. Bár megölni nem tud, hiszen 5 perc múlva meggyógyulok, de azért vannak határok. A szárnyaim tapizására allergiás vagyok. Megfordultam és a lány morogni kezd rám szomorú arckifejezéssel. Még ő van megsértődve, hogy bántom. Erre már nekem is szétnyílik a szárnyam, hogy azért álljon meg a nászmenet. Elég ijesztő lehetek, de hát a denevérnek sincs más lehetősége, ha másik ragadozóval fut össze, hogy nagyobbnak próbálja tettetni magát.
- Én vigyázzak? Nem szeretem ha a szárnyamat fogdossák.
Mondom el. Nem ijedtem meg, de azért bizonyos dolgokhoz meg kéne kérdezni az illetőket.

*Az érintés igen furcsa, ám lelkesítő. A következő mozdulat azonban elég fájdalmas, hiszen ahogy a srác megfordul, kapok egy taslit a szárnyával. Való igaz, hogy elég közel álltam hozzá, hiszen megérintettem a szárnyát, de nem akartam megijeszteni őt, legalábbis nem ilyen reakcióra számítottam. Felkiáltok, és hátrébb lendülök, de szerencsére nem esek hanyatt, csak az arcomon jelenik meg egy piros folt.*
- Áú... *morgok, és simítom meg az arcomat, lebiggyesztett ajakkal.*
- Hé, vigyázhatnál! *morgom szinte kis sírós hangon és lépek hátrébb a sráctól.*
- Nem akartalak megijeszteni, vagy valami... Csak jól néz ki a szárnyad! *hajtom le a fejemet és megvonom a vállam. Nem ordítom le a fejét, hiszen bizonyára nem direkt csinálta, amit csinált, egyszerűen csak nem tudta, hogy hogy is állok mögötte. Azonban remélem, hogy ő sem fog rám szólni, hogy mégis mit képzelek magamról. Belegondolva elég buta ötlet volt így szó nélkül a háta mögé settenkedni...*

Már jó néhány perce sétálok magamban, amikor hátulról valaki megérinti a szárnyamat. Intimnek nem mondhatnám az érintést, fájdalmat sem okoz, inkább szokatlan. Nem nagyon szokták fogdosni a szárnyamat. Nem szeretem, ha hozzányúlnak és ha lehetséges, akkor általában nem is engedem, de ez most egy váratlan orvtámadás volt. Az étintés után hangot is hallottam. Arról érdeklődött, hogy vajon tudok-e repülni velük. Szerencséje van, hogy megszólalt, mert ha nem tette volna, akkor a szárnyam egyből "támadásnak" indul és egyből föllökte volna az aljas támadót. Ez nem történt meg. Megfordulok és ezen mozdulattal, ha eddig nem is, akkor legalább megütöm, amit szintén nem szeretnék, de hátrafelé nem látok.
- Nem, csak dísznek hordom.
Mondom ironikusan.

*Nem igazán tudok a fenekemen ülni, így nem csoda, hogy ma kora délután is inkább a birtokot választom. Szeretek egyedül sétálni, bár persze jobb szeretem, hogyha ezt társaságban teszem. Ma azonban nem akadt társaságom odabent, így magam indulok útra. Egy sárga feszes nadrág van rajtam, egy fekete topánka, egy fehér top, rajta egy fekete bőrdzseki, vörös hajam pedig lófarokba van fogva. Lágy smink van rajtam, szemceruza, egy kis halovány rúzs, semmi durva, inkább csak afféle hangsúlyozás. Lazán lépdelek az erdő felé, szeretem a természetet és időközben figyelek a többi diákra is. Valahogy senki nincs egyedül, kivéve egy fekete hajú srácot, akinek...*
- Uramisten! De jól néznek ki! *lépek oda hozzá és csillogó szemmel simítom meg a szárnyait. Eszembe sem jut, hogy ez esetleg kicsit intim érintés lehet, vagy fájdalmat okozok neki, vagy valami. Csak érezni akarom a hártyás szárnyak tapintását.*
- Tudsz repülni is vele? *kezdem egy kérdéssel és mélyen felnézek a fiú szemébe. Tekintetem kíváncsiságot és lelkesedést áraszt, és remélem, hogy nem hisz totál bolondnak. Vagy ha igen, az sem baj, csak kapjak választ a kérdésemre.*

Kora délután van, az óráknak mára vége van és én is túl vagyok a "kötelező" tiszteletkörömön a birtok felett. Jó néhány rágcsáló és madár ijedt meg a fekete szárnyaktól és a hatalmas árnytól, ami elszállt felettük. A diákok nem nagyon foglalkoztak velem, hiszen mindenki a saját dolgával volt elfoglalva. Szép tavaszi idő volt, így sokan úgy döntöttek, hogy a szabadban töltik a délutánt. Volt, aki piknikezett a szerelmével, mások egy pokrócon vagy egy padnál tanultak vagy olvastak valamit, mások csak beszélgettek. Ha valaki nem tudná, azt hinné, hogy átlagos fiatalok, akik a délutáni meleget élvezik és kihasználják azt, de ha jobban megnézi az ember néhányukon furcsa dolgokat vehet észre. Néhány diák nem teljesen "normális", bizonyos testrészük megváltozott, átalakult, de ha nem is látszik rajtuk semmi, akkor is néhányan az erejüket fitogtatják, tűzgolyókkal vagy a vízzel játszadoznak, mint valami labdával és még ki tudja miket csinálnak még. Azóta már leszálltam, először egy ágra, majd onnan a földre. Riadt mókusok és őzek futottak szerte szét, de nem foglalkozom velük, nem azért vagyok itt, hogy vacsorát fogjak. Leugrom az ágról, majd összecsukom a szárnyaimat és mintha már órák óta itt sétálgatnék folytatom az utam

» Kayden R. Osborne
» Angi és Kayden
» Catherine Miller
» Catherine Leroux
» Catherine & MK - Rend a lelke mindennek