Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
"Ha egy kérdés megoldható felesleges aggódni miatta. Ha pedig nem lehet megoldani, az aggódás sem segít."
Userinfó: Főkarakter - Charles Xavier
Név: Kayley Sparks Mutáns név: Muzsikus Születési dátum: Houston, Texas, Egyesült Államok / 1963. március 20. Besorolás: Független Képességek:
Elsődleges képesség: Befolyásolás zenével Osztályozás: Béta mutáns Aktiválódás: 5 éves kor Képesség jelenlegi szintje: Jelenleg bármi, amit egy hangszeren játszom hatással van arra, aki hallgatja. Egyelőre ez annyit tesz, hogy az aktuális érzéseim átvetülnek másokra, tehát ha épp szomorú vagyok, akkor ez felfokozott változatban hatást fejt ki a hallgatóságra, azaz az illető pl. hamarosan sírásig jut, vagy ha én boldog vagyok, akkor rátör a megállíthatatlan nevetés, amíg le nem állok a dallammal. Jelenleg maximum 5-6 főre tudok hatni. Képesség távlatai: Később már tudatosan is képes leszek ezt irányítani és nem csak a saját érzéseimet fejtem majd ki másokra, hanem azt, amit én akarok, egyszerűen csak rá kell koncentrálnom. Nagyobb nézőközönségre, akár egy koncert teremnyi emberre is hatni tudok majd.
Jellem: Kissé talán elkényeztetett vagyok, de azért igyekszem ám változtatni. Könnyű az élete annak, aki jó körülmények között nő fel, legalábbis sokan ezt mondják, csak épp akárhogy is, de mégis nehezebb kilépni a való világba, ami már más, főleg, ha eldöntöd, hogy igenis megpróbálsz magad boldogunk. Egyáltalán nem könnyű, de én azért állatira igyekszem! Jó, még addig nem jutottam el, hogy apa hitelkártyájától megszabaduljak, de lehet hogy erre is sor kerül majd egyszer. Elég nyitott vagyok mindenkivel szemben és könnyen tudok ismerkedni, viszont épp azért, mert eddig a magam kis világában éltem nagyon meg tud lepni, ha valami rosszul alakul. Azt hiszem mondhatom, hogy kissé naiv vagyok, vagy... nagyon? Talán New York nem nekem való, de én mégis e mellett döntöttem, mert jártunk már itt anyuékkal turnén és akkor nagyon élveztem a csillogást, meg a bulikat, meg mindent. Szeretek beszélgetni és néha nagyon sokat kérdezek, de nem mondanám magam túlságosan okosnak. Meg van a magamhoz való józan paraszti eszem, de én mindig is inkább a szórakozás felé hajlottam és nem arra, hogy olyan hű de sokat tanuljak.
Külső: Szőke haj, kék szem, bájos arc. Ezzel áldott meg a sors, és persze kiskoromban elég könnyű dolgom volt, hogy bárkit levegyek a lábáról és igazából még most se jelent túl nagy gondot. A hajam általában egyenes, de előfordul, hogy ha olyanom van, akkor göndörítek rajta, mert hát az is jól áll, és szeretek szép lenni. Az a típus vagyok, aki képes órákat elszórakozni reggel a készülődéssel, csak hogy meg legyen a tökéletes ruha, a tökéletes smink és minden. De van, amikor jön az a kis röpke bekattanás és épp nincs kedvem semmihez, na olyankor akár egy nyúzott mackóban és pólóban is simán lemegyek a közértbe. Az alkatom sportos, azt hiszem talán szálkásnak mondható, de szerencsére jól el vagyok eresztve és nem vagyok e miatt valami kis deszka csaj. Szeretem a könnyed ruhákat is, de a kihívó és szebb darabokat is, attól függ, hogy épp milyen kedvem van. Őszintén szólva minden attól függ, hogy milyen épp a kedvem, szóval nem mondhatom, hogy lenne egy jól megszokott külsőm, ami általános.
Előtörténet: Nem panaszkodhatok, ami az eddigi életemet jellemzi. Persze nem volt tökéletes és mint szinte mindenkinél nálam is akad minimális sötét folt, de... én ezt egyszerűen igyekszem kizárni és nem foglalkozni vele. Minden úgy kezdődött, hogy a szüleim egy zenekarban játszottak, anya istenien vokálozik, apa pedig pedig remek dobos, és valahogy egymásra találtak. Akármennyire is inkább a punk felé hajlott az együttes szinte már olyan volt ez így, mint az ABBA, hiszen az én szüleim is egy pár voltak, no meg Tracy szülei is. Én pedig rendkívül élveztem minden egyes percét a turnénak! Jó dolog az, ha olyan közegben nősz fel, ahol mindenki vidám, ahol a gondok nem számítanak, ahol folyton utazol és világot látsz. Ezért is lettem olyan nyílt, mint amilyen, mert egyszerűen annyi emberrel találkoztam, hogy már egész kis koromban sem jelentett gondot megnyílni mások előtt. Aztán persze idővel mindennek vége szakad, és az elég pocsék időszak volt még nekem is, aki mindent igyekszem könnyedén venni. Azt hiszem a szüleim úgy gondolták, hogy még nem is fogom fel teljesen az egészet, hogy mi történt, de én nagyon is értettem. Talán nem úgy, mint egy felnőtt, de egy hét éves is képes leszűrni a lényeget. Egyrészt, hogy vége a bandának, vagy hogy így biztosan nem fog tovább menni és azt is, hogy talán soha az életben nem találkozom soha az egyik legjobb barátommal, mert el kell költöznie, mert mások fogják felnevelni. Sokszor meglátogattuk a kórházban, és én minden áldott nap elmeséltem neki, hogy merre jártunk, akkor is, ha a szüleim azt mondták, hogy úgyse hallja. De... én akkor is akartam és nem lehetett másról meggyőzni.
Aztán persze az ember, ahogy felnő szépen elfelejti azokat az időszakokat, amik nehezek voltak, vagy legalábbis elraktározza őket valahol mélyen. Persze hetekig pocsékul voltam hisztiztem, hogy nem vihetik el Tracyt, de nem volt beleszólásom, apuéknak pedig muszáj volt tovább vinni mindent. Új tagokat keresni és újra felvirágoztatni a bandát, nekem pedig most először nem volt kedvem a sok utazáshoz, legalábbis egy jó ideig. Aztán persze visszarázódtam, és már könnyebb lett. Azóta sok év telt el, és nem történt semmi más hatalmas veszteség az életemben, már őszintén szólva arra a hét éves koromban történt esetre is csak egészen halványan emlékszem, mintha nem is velem történt volna. Az évek bulizással, sok utazással és persze némi tanulással teltek, főként magántanároknál, mert hát semmi értelme nem lett volna iskolába íratni engem, ha annyit utazunk. Elég szépen felvitte az isten a dolgunkat, én pedig egy kissé el lettem kényeztetve, hiszen mindent megkaptam, ami csak kellett, de legalább ennek hála volt egy kis időszak, amit egy helyben töltöttünk, Los Angelesben. Aztán jött ő... nem is tudom az egész egy ártatlan fogadásnak indult. A barátnőim kitalálták még a gimi utolsó évében, hogy úgysem tudok a suli legbénább kis tudós tanoncából rendes pasit faragni. Jeff, igazából rendes srác volt és én nem vagyok egy olyan tipikus szemét lány, szóval az a helyzet, hogy megkedveltem közben. És szó se róla, pocsékul éreztem magam, amikor végül átejtettük szegényt, de akkor már nem lehetett kihátrálni, egyszerűen... az tiszta ciki lett volna! Akármennyire is lelkiismeret furdalásom volt, de mégis megtettem, és mivel ez az én döntésem volt senkit sem hibáztathatok e miatt. Azt hiszem akkor kezdett bennem megfogalmazódni az, hogy ezt így nem lehet tovább. Nem akarok tovább én lenni az elkényeztetett kis királylány, aki mindent megtehet. Persze azért nem ment minden gyorsan, egy ideig csak lázadoztam, évek kellettek, amíg elszántam magam végül, és úgy döntöttem, hogy... önálló leszek... valahogy. Szóval pár hónapja költöztem el anyuéktól, és New Yorkot választottam. Tudom, hogy nem a legnyugisabb hely, hogy önálló életet kezdj, de én megszerettem, mikor itt töltöttünk pár hónapot még jó rég. Aztán meglátjuk mi lesz. Egyelőre még mindig ott van apa hitelkártyája tartalékban és ők fizetik az albérletemet is. Tudom, hogy ez így nem az igazi, de... már akkor is előre lépés szerintem. Már csak munkát kéne találni, és... kitalálni hogy mihez is akarok kezdeni az életemmel. Egyben biztos vagyok, nem akarom minden áron a zenei pályát választani, akkor sem, ha mások szerint olyan szépen játszom minden hangszeren, amit már próbáltam. Ahogy nőttem valahogy egyre jobban hatott másokra az, ahogy zenéltem, de nem akarok a szüleim árnyékában felnőni, mint Sparksék lánya. Félek, hogy nem lennék elég jó, hogy magam miatt szeressenek, és végül csak eltűnnék a süllyesztőben. Ezért akarok valamilyen más életcélt találni, hátha sikerül.