Tokió

-Igen, úgy tűnik ez a szokásom - ismerem be, bűnbánó sóhajjal - de ha ettől jobb, csak azért művelem ezt veled, mert nagyon odavagyok érted. Hmm...elképzelhető, hogy nem vagy ettől sem kevésbé zavarban igaz?
Hogy ő mit nem, azt sosem fogom megtudni biztosan, bár nem mondom, hogy egy pillanatra nem lódult meg a fantáziám ennek hallatán. De tényleg, csak egy pillanatra. Mosolyogva dörgölöm az arcom az övéhez.
-Nincs mit, hercegnőm. Megmondtam, hogy vigyázok rád nem?
Az mondjuk elgondolkodtató, hogyan üzenhetne nekik. Ha felteleportálnék, hogy nyugi, nálam van, abból tuti csak több pletyka lenne...ajjajj, de még mennyire. Mondjuk valószínű csak egymás között, rendes lányoknak tűnnek, de akkor is.
-Tudod mit? Igazad van. Ha elkezdenek keresni, úgyis szólni fognak nekem is, akkor pedig szólok a többieknek, hogy nincs semmi baj.
Valószínűleg annyira sokkolná az x-meneket, ha megtudnák, hogy Tatjana velem van, hogy el is felejtenék az egészet holnapig. Ezt akár vehetném sértésnek is de...kit érdekel? Közben vetkőzni kezd a lány, és nekem is beugrik, hogy lehet le kéne venni a cipőt. És ha már ott tartok, a nadrágot is. Elvagyok én boxerben is.
-Szerintem neked sem kéne nadrágban aludnod. Nem tesz jóta vérkeringésnek...és kényelmetlen. Várj...
Felpattanok, és a szekrényemhez lépek, hogy kikapjak belőle egy pólót. Nekem kicsit szoros már, de neki még egy hálóingnek is beillene. Gyorsan átnyújtom neki, aztán megsimogatom fedetlen vállát.
-Na gyere, nem lenne szép, ha egy X-men szeme láttára nem tartanád be a takarodót.
Elhelyezkedem újra mögötte, és szorosan ölelem magamhoz, amíg ő fészkelődik. Újra megfogom a kezét, mielőtt még elaludnánk így összebújva, és utolsó álmoskás szavait hallva kap még egy puszit az arcára.
-Én is nagyon jól érzem magam veled. Szép álmokat, édes.

// Köszi a játékot. Imádtam, mint mindig //

Meglepetten pislogok Gabrielre, ahogy felnevet, és várom a magyarázatot, ami hamarosan érkezik is, a megszokottnál is erősebb bíborral borítve be arcom.
- Zavarba hozol - súgom megszeppentem, és legszívesebben a párnába fúrnám az arcom, vagy épp kezeimmel takarnám el. Mert... mert igazából csak most gondolok bele, hogy a csókolózás és a simogatás által kiváltott bizsergés, izgalom nem csak rám van hatással. Mert azért tanultam én bioszt, és persze az osztálytársnőimmel is beszélgettünk a fiúkról, még ha én igen kevés tapasztalattal bírtam is.
Hagyom magam oldalra fordítani, és csak nehezen sikerül elfojtani újabb sóhajom, ahogy hozzám simul, nyakamba csókol. Azt hiszem, ez igen érzékeny részem, mert a szívem rögtön újra hevesen kezd verni, míg ujjaim finoman ökölbe szorulnak.
- Én nem.... - vágok közbe, majd elhal a hangom. Mit is mondhatnék? Hogy nem bánnám meg? Biztos? Biztos, hogy reggel majd, mikor elmúlik a tokiós kábulat, a csókok heve, akkor se bánnám? A szemébe tudnék nézni? Vagy épp a tükörbe?
- Köszönöm - mosolyodom el végül. Egyszerűen ennyi. Pedig kifejthetném. Köszönöm, hogy figyel rám, hálás vagyok, hogy többre tart annál, minthogy pillanatnyi gyengeségem kihasználva maga alá teper, nem foglalkozva a másnappal. Mert mindez azt mutatja, fontos vagyok neki. Én legalább is ennek könyvelem el a dolgot, újfent megdobogtatva vele szívem, igaz, most másképp.
- Írjak nekik levelet? - kuncogok fel, miközben picit ingatom a fejem. Elég nehéz lenne értesíteni a lányokat úgy, hogy abból ne legyen lebukása. Meg igazából.. Nem hiszem, hogy "úgy" aggódnának. Tudják, hogy Gabriellel vagyok, Lisa fantáziája ilyen téren meg elég bő, hogy körítést tegyen a kimaradásom mellé.
- Ha reggel időben kelünk, belopózom, mielőtt felébrednének és azt mondom, már aludtak, mikor visszajöttünk. Ami igaz is. Ha pedig fent leszenk, akkor hogy olyan későn jöttünk meg, hogy nem akartam őket felzavarni a szöszmötölésemmel - állítom fel a lehetséges fedősztorit, és igazából majdnem igaz is, ha Gabriel szobáját külön kis világnak vesszük, elkülönítve a birtok többi részétől.
- Ha ebbe alszom, reggelre úgy fog kinézni, mint amit a kutya megrágott - ülök fel egy pillanatra, levéve ingem. Már így is összegyűrtük egy kicsit, de ha benne is alszom, akkor katasztrófa lesz reggelre. És ha már ülök, megszabadulok csizmámtól is, ami még mindig a lábamon van. Talán Gabriel is ráeszmél a saját ágyba nem illő lábbelijére, így kihasználom az alkalmat, hogy az inget a székre lökjem, mellétéve hajamból a gumit. Csak aztán kucorgom vissza az ágyba az előbbi póz szerint, háttal fordulva neki, csupasz mellkasához simítva hátam, összekulcsolva ujjainkat.
- Én... nagyon jól érzem magam veled - mosolyodom el álomittasan, pici fészkelődés közben. Mintha minden porcikámmal érinteni akarnám őt, érezni jelenlétét, még ha sejtem is, hamarosan az álmok világába lépek. Mégis megnyugtat közelsége, édes melegbe burkol ölelése...

Halkan felnevetek. Még mindig látom magam előtt kidomborodó testét, melyre irigy lehetne bármelyik szupermodell, és ami ezek szerint örökre beleégett a fantáziámba - nagyon helyes - illetve szinte hallom erotikus sóhajait, szóval azt állítani, hogy valamit rosszul csinált...
-Most csak hülyéskedsz ugye édesem? Egy istennő vagy, viszont attól félek, ha nem állunk le most rögtön, akkor bizony semmi sem.
Adok egy újabb puszit az arcára. Nem mondom ki, de lehet még a medúza sem szegte volna a kedvem a hancúrozástól, ha nem állítom le ezt az egészet most rögtön. Nem mondom, a szívem még most is hevesen ver, és kételkedem benne, hogy tényleg ezt kéne-e tennem, de nem hallgatok arra a hangra, csak úgy fordítom Tatjana-t, hogy háttal legyen nekem, és szorosan ölelem magamhoz. Kap egy pár puszit is a nyakára. Hiába na, szent azért nem vagyok.
-Nagyon jó voltál, őszintén mondom, senkit sem kívántam még így, mint most téged, de nem szeretném, ha reggelre megbánnád a dolgot.
Arra, hogy lebukunk-e megvonom a vállaim.
-Nézd, az biztos, hogy elengedni nem foglak, ha pedig a szobádban ölelgetlek egész éjjel, azt hárman is látni fogják, szóval beláthatod, az a legbiztonságosabb, ha itt maradsz. Egyébként is...
Szorosabbra fogom az ölelésem, és újra megpuszilom, csak ezúttal az arcán.
-Ha lebukunk, akkor sem lesz semmi baj, majd én megvédelek. - Mondom,a  fülébe kuncogva. Különösebben nem aggódom amiatt, hogy itt keresnének bárkit.
-Bár, lehet nem ártana üzenned azért a szobatársaidnak, hogy....hmmm...
~Na, most ezt vajon hogy lehet úgy megfogalmazni, hogy ne gondoljanak rosszra?~
-Elnéztük az időt, mert Párizsban még mindig nappal van? Vagy tudod mit, inkább hallgatok rád, és rád bízom a fedősztorit.
Aztán előre nyúlok, és ujjaimat átkulcsolva az ő ujjain megfogom a kezét. A másik karommal továbbra is ölelem őt.

+18


Nem hittem volna, hogy valakit is ilyen közel engedek magamhoz ilyen rövid időn belül. A többi suli, a többi srác. Persze voltak közöttük helyesek, olyanok, akik igazán tetszettek. Elcsattant néha egy-két csók is, de mindig tartottam magam az általam állított szabályhoz. Senkivel nme kezdek, semmibe nem bonyolódom bele. Mert hamarosan úgy is újra költözünk, és igazából az egész csak nekem fog fájni.
De most minden más. Gabriel mellett valóban magam lehetek, ismeri a titkom és neki is van. Talán ezért érzem sokkal közelebb magamhoz, ezért ilyen könnyű megnyílni előtte. Talán ezért fekszem most az ágyába, három randi után, ezért élvezem annyira a simogatását. Testem már önálló életre kelt, hátam homorítva hangsúlyozom melleim, bár őszintén fogalmam sincs, hogy valóban ezt csinálom. Csak azok a fránya ösztönök, amik mindannyiunkban benne vannak, és amik egy idő után átveszik az irányítást. Ahogy most is rajtam.
Aprót sóhajtok, ahogy Gabriel keze végre odasiklik, méreget, simogat. Én pedig az ajkamba harapva folytom el jóízű sóhajaim, bár ujjaim kissé erősebben fognak vállára. Aztán érzem, ahogy atlétám alá kúszik, hasam beleremeg a puszta érintésbe, fejem hátravetve nyögök fel, ahogy végre valóban megérint. Sose éreztem ilyet, egész testem lüktet, sóvárog. Még több érintésre, még hevesebb csókra.
De nem kapom meg, Gabriel oldalt fordul, elhúzódva tőlem. Fájó a könnyedség, súlyának hiánya. És bár szavai sugallók, mégis zavarodottan pislogok rá.
- Rosszul csináltam valamit? - kérdem félve. Mert nem tudom, talán valami nem volt jó, valami nem testzsett rajtam. Mert másképp nem tudom értelmezni azt, hogy ilyen hirtelen szakadt meg minden.
- Gondolod, hogy nem bukunk le, ha itt alszom? - kérdem, kapaszkodva a mentőövbe. Mert valahogy most nem akarok elmenni, még jobban nem akarok elmenni. Mert annyira jó volt az ölelése, ahogy simogatott, ahogy hozzámbújt. És hogy mindezeknek következménye lehet? Hogy átléphetjük azt a bizonyos határt? Igazából eszembe se jut, hisz nem ismerem egy férfi korlátait, nem tudom, mikor, meddig van még neki megállj...

+18

Boldog vagyok, hogy nem sikerül elijesztenem semmivel, sőt, csak még szorosabban bújik hozzám, ami nem semmi, mert eddig is koala maci pózban csüngött rajtam. Hát igen, ennél elválaszthatatlanabbak már tényleg nehezebben lehetnénk, legalábbis ezt hiszem, míg nemsokára akad még néhány ötletem. Amikor megemeli a csípőjét, még a lélegzetem is eláll egy pillanatra, az pedig, ahogy a hátam kezdi el simogatni...
Tűzforró leheletem újra a nyakán érezheti édes Tatjana-m, én pedig tovább gombolom ki az ingét, hogy végre leérjek az aljáig. Kezeim is tovább játszanak a testén, akár egy hangszeren, ujjaim felkúsznak a bordáin, és végre megérintik azokat a csodás kebleket, amik úgy vonzzák őket, mintha saját gravitációjuk lenne. Eleinte csak az atlétán keresztül játszom velük, de nem sokáig tudom megállni, hogy azok alá nyúlva megérintsem őket úgy is, hogy semmi sem választ el minket egymástól. Ahogy hallom kéjes sóhaját, máris lecsapok az ajkára, és olyan vadul csókolom meg, hogy szinte a matracba préselem szegényt. Felsőtestem ezalatt kelletlenül feszítem le róla, és huppanok le mellé. Nem húzódom messzebb, épp csak leszállok róla, és ha nehezen is, de végre sikerül visszafognom magam. Mosolyogva cirógatom az arcát, és puszilom meg a homlokát.
-Te aztán tudod, hogy őrjítsd meg az embert. - Mondom, mély sóhajok közepette. elképesztően közel kerültünk az előbb ahhoz, hogy ne tudjak uralkodni magamon. Kicsit még most is csodálkozom rajta, hogy sikerült egyáltalán.
-Szeretnél még maradni? - Kérdem halkan, aztán gyorsan hozzáteszem:
-Úgy értem, már késő van, takarodót is fújtak, szóval ha nem akarsz bajba kerülni, az a legjobb, ha itt maradsz.
Magamhoz húzom, és szorosan átölelem, de ezúttal nincs csók. Félek, akkor kezdődne megint elölről minden, és ki van zárva, hogy még egyszer ellen tudnék állni a bájainak. Ilyen rövid idő alatt semmiképpen.

Itt kell maradnom.. Ennél jobbh írt nem is hallottam az elmúlt fél percben. De igazából most úgy érzem, legfeljebb ha kirakna a szobaajtón, akkor tudnék csak elmenni. Akkor is csak nagyon lassan, remegő lábakkal.
De szerencsére semmi effélére nem ragadtatja el magát, sőt, még jobban ölel, mintha attól félne, enkem jut eszembe elfutni. Pedig meg sem fordul a fejemben.
- Az igazat megvallva, nagyon tetszik így - vallom be, ahogy magamra húzvamegérzem testsúlyát. Bár em hittem volna, hogy valaha is tetszeni fog, ha egy nálam legalább húsz kilóval nehezebb pasi súlyát érzem, most mégis teszik. Különös, bizalmas, meghitt. Igen, meghitt őt ilyen közel érezni magamhoz. És roppant.. izgató.. valljuk be...
Óvatosan emelem a csípőm, ahogy megérzem kutakodó ujjait a nadrág derekánál, akaratlan feszítve az övéhez sajátom. De csak egy leheletnyi idő az egész, aztán engedem le újfent. És beleremegek, ahogy kezét érzem a bőrömön, és nem épp a kezemen, vagy az arcomon. Bár semmi különös nincs abban, ha megfogja az oldalam, megtette ezt már párszor. Igaz, akkor közöttünk volt a szövet, ami most nincs. De nem tiltakozom, élvezem az egészet, és mint egy jó diák, másolom a mozdulatait. Csúsznak be az én ujjaim is a pólója alá, lágyan simítva végig az izmokat, teljes ellentétben ajkunk heves játékával.
És markolok a szövetre, észre sem véve, hogy ő már bontogatja gombjaim. Csak azt tudom, hogy látni, érezni akarom a bőrét a ruha takarása nélkül. És talán őt is ez a vágy hajtja, hisz elhúzódik, de mielőtt utána nyúlhatnék leveszi a pólót, az én kezeim pedig tapadnak is hasára, mintha méretet vennék, majd siklik felfelé, egészen a válláig. És hajol ő is, de ajkát most szám helyett bőrömre szorítja. Csak ekkor eszmélek rá, hogy ingem szárnyai már kétfelé terülnek, hogy egyszerű fehér atlétám már többet mutat, mint illene. De nem zavar, valahogy nem jut el tudatomig a helyzet. Csak azt érzem, hogy hevesen ver a szívem, hogy nincs elég levegő a szobábam, és hogy olyan pontjaim válnak érzékennyé, és olyan helyeken vágyom az érintését, ahol eddig eszembe se jutott volna. Már maga a gondolat is.. ívbe feszül a hátam, ahogy az ösztönlény tör utat bensőmben, kínálva magát, míg duzzadtra csókolt ajkaim közül apró, árulkodó nyögés tör elő, halvány pírt szöktetve arcomra. Én voltam? Én adnék ki ilyen hangot?

-Hmm, igazad lehet... - mondom elgondolkodva, két csók között - akkor azt hiszem nincs más választásunk...kénytelen leszel itt maradni.
Pont annyira bánom ezt, mint amennyire hangzik. De azért, biztos ami biztos erősen szorítom magamhoz, ha mégis menni akarna. Nem úgy van az, innen nem lóg meg! Csak tudnám mit akartam azzal a fagyival. Annyira viszont nem lehetett fontos, ha bele gebedek sem jut eszembe semmi más, csak, hogy milyen édesek a barátnőm ajkai, és milyen kis erős. Szabályosan rá esem, ahogy magához húz. Szerencsére nem voltam valami magasan.
-Elbírsz? - Kérdem nevetve, miközben próbálom kitámasztani magam, hogy azért ne nyomjam agyon. Aztán szinte magától az egyik kezem ujjai benyúlnak a derekánál az inge alá, és újra az oldalát kezdem el simogatni, ezúttal viszont sikerül bejutnom az atléta alá is, és nem állja utam semmi, végre megérinthetem fedetlen, selymes bőrét.
~Oké..és akkor most kéne leállni..most kéne le....mmmm~
A jelek szerint nem csak én tudom elterelni az ő figyelmét csókkal, neki is remekül megy. Észre sem veszem, és már el is kezdem gombolni az ingét, alulról fentről haladva lefelé. Fél úton járok, amikor észbe kapok, hátrébb húzódom a lehetőségekhez mérten, aztán lekapom magamról a pólómat, és a szoba egy távoli sarkába dobom azt. Ez után éhesen hajolok vissza rá, és kezdem csókolgatni a kulcscsontját.

- Mivel ismernek már, kétlem, hogy nekik is olyan könnyen beadagolható lenne, mint annak a rendőrnek - nevetek fel vidáman, és iagzából.. mint egy mesebeli hősre, talán úgy nézek most le Gabrielre. Mert ilyen rövid idő alatt magához édesgetett, mert néhány nap alatt megszerettem a társaságát, és legalább magamnak valljam be, őt is. És képes megnevettetni, ugyanakkor elvarázsolni egyetlen érintésével, egyetlen csókjával.
És kapok varászt bőven, szűnni nem akaró adagokban, de nem is bánom. Mintha elszívtam volna egy szál spanglit, olyan furán lebegőnek érzem magam, olyan kissé kába, mégis élvezetes állapotban. Nem foglalkoztat már semmi, igazság szerint most kissé a tokiói csodás kilátás is feledésbe merül, ahogy egy könnyedd mozdulattal fordít helyzetünkön, hogy én kerüljek alulra. Teljesen ösztönös, ahogy lábaim körülöleik csípőjét, ahogy ujjaim hátára simulnak, mintha csak még jobban magamra akarnám húzni, noha ez szinte már lehetetlen. Ösztönös minden mozdulatom, már nem gondolkodom, nem tudok gondolkodni. Eszembe se jut, hogy milyen kínoknak teszem ki őt, hogy mennyi erőre lehet neki szüksége, hogy visszafogja magát, mert nincs tapasztalatom, mert nem foglalkozom azzal, hogy immár egyetlen "rossz" mozdulattal is átszakíthatok egy olyan gátat, aminek sodrása mindkettőnket magával ragad. Csak kutatom ajkának melegségét, nyelvének pajkos játékát, és csak ölelem őt, fájón nyögve fel, ahogy félbeszakítja a csókot.
- Egy fagyihoz? Egy falatot se lennék képes most lenyelni - mosolyodom el, ködös tekintetemmel mérve végig arcát. És újra tincseibe túrom az ujjam, húzva le a fejét, míg a sajátomat emelem kissé. Nem, ezt nem lehet megunni, ebből sosem lehet elég...

Testem kis híján lángra lobban, és úgy érzem, ezzel nem vagyok egyedül. Kívülről nem látszik, de hatalmas önuralomról teszek most épp tanúbizonyságot, ugyanis amit ez a gyönyörű nő művel most velem...minden érintése önmagában is bőven elég lenne ahhoz, hogy letépjem minden ruháját, és megoldjam a problémát, hogy nem szeretne az emeletre menni. Aztán amikor megint édesen hatalmas, értetlen szemekkel néz rám, kap egy cuppanós puszit az orra hegyére.
-Ó, tudod, én oda teleportállak, te meg elhiteted mindenkivel, hogy nem mi voltunk, csak a  pizzafutár...aki valamiért egy beszélő kutya.
Elismerem, nem ez a legkifinomultabb tervem, de most elég nehéz normális dolgokra koncentrálni. Másfelől, mi lehetne annál normálisabb, amit most teszünk? Lehet kicsit hirtelen jött, és akkor mi van? Tatjana-t megszeretni nem tartott valami sokáig, szóval...szóval lehet nem ártana leállni mára, amíg még lehet. Aztán jólesően sóhajtok fel, ahogy ajkai a nyakamhoz érnek. Megvárom, amíg kissé eltávolodik tőlem, aztán átkarolom a derekát, és egy erőteljes mozdulattal fordítok a helyzetünkön, hogy most ő kerüljön a hátára, én pedig fölé. Két karommal támasztom meg magam a feje mellett, és mosolyogva nézek le rá, aztán az ajkaira hajolok, és folytatom a véget nem érő csókcsatát. Aztán karom átcsúsztatom a nyaka alatt, és így ölelem magamhoz, mielőtt megint eltávolodnék az arcától, igaz nem túl messzire.
-Hu...itt tényleg marha meleg van...mit szólnál egy fagyihoz?

Az utolsó bíztató szócska. Nem mintha kételkedtem volna abban, hogy Gabriel örülne-e a maradásnak, mégis jólesik hallani is tőle, hogy valóban akarja. Mintha csak az utolsó ajtó lett volna ez a két szó, melleyl bezártunk valamit, vagy épp kinyitva utat engetünk épp valaminek. Nem igazán tudom eldönteni, és igazából gondolkodni is egyre kevesebb erőm van. Csak ölelem őt, némi fészkelődés után immár kényelmesen, szemből, és csak egy röpke pillanat, ahogy feszülő combjaim eszembe juttatják az első napom, mikor Lisaval lovagolni mentünk. Ki hitte volna, hogy egy-két hét múlva már egy pasi szobájában ölelem majd őt így. És belecsókol a nyakamba, én meg mint egy részeg szédülök bele az érintésbe, aprót sóhajtva az újfajta érzés okán.
- Picit - bólintok, ahogy a kabátkérdés kerül szóba. Bár igazság szerint kezd egyre inkább melegem lenni, talán még a valósnál is egy fokkal, de ezt azért nme vallanám be. Viszont a kabát lekerülését erősen támogatom, gyors mozdulatokkal és némi segítséggel bújok ki belőle, majd az ágy végébe lökve fonom karom újra Gabriel nyaka köré , újra csak elmerülve a csókba, hevesen dobogó szívvel viszonozva.
Majd akaratlan kuncogok fel, ahogy elborul, és dőlök vele én is, hisz nem enged, és igazság szerint nem is akarom, hogy engedjen. Bár kissé félek, így, hogy szinte rajta fekszem észreveszi majd, milyen hevesen ver a szíven és még rákérdez. Én pedig nem tudom, mit is mondhatnék neki róla? Hogy ennyire élvezem, mikor megölel és megcsókol? Vagy hogy még sose voltam ilyen helyzetbe és fogalmam sincs, mit csinálok?
- Japán módra? - pislantok fel, őszintén megvallva, kissé értetlen. Szégyen, nem szégyen, de most valahogy semmi mást nem képes felfogni az agyam, csak hogy rajta fekszem, hogy milyen kemény a teste, és hogy mennyire tetszik az illata.
Jobb alkarom a feje mellett támasztom le, megtartva kissé súlyom, miközben közelebb hajolva apró puszikkal halmozom el arcát, orrát, majd letévedek a nyakára, orrom fúrva bele, fura, belső ösztöntől hajtottan nyelvemmel ízlelve egy röpke pillanatig.
És közben valami különös hang csendül bennem, talán ugyanaz, mi első találkozásunkkor suttogott a fülembe a teleportálás előtt. És újra kezdi a régi nótát: Mit csinálsz? Mit csinálsz?
De erős vagyok, határozottan lepisszegem. Ketten bőven elegek vagyunk most ebben a helyzetben Gabriellel.

Selymes puha érintése a tarkómon majdnem annyira jól esik, mint a csókja, és persze csak tovább szítja bennem a tűzet, én pedig olyan hevesen csókolom tovább, mint aki valóban soha nm tervezi ezt befejezni, egyetlen pillanatra sem.
-Maradj akkor - súgom ajkaira a ritka és rövid szünetek egyikében, aztán még közelebb húzom magamhoz, hogy szemben az ölembe ülhessen. Mikor végre újra kinyitja gyönyörű csillogó szemeit, én magam is boldogan mosolygok rá, aztán előre hajlok, és belecsókolok a nyakába.
-Nincs meleged idebenn? - Kérdem, és már húzom is le a válláróla dzsekimet, nehogy még hőgutát kapjon szegény, vagy ilyesmi. Halkan kuncogok az elemzésen a szobatársairól, de nem is gondoltam komolyan, hogy hamar visszavárnák ma. Gondolom az enyémeknek sem hiányoznék, ha lennének még. Aztán a heves csókolózás közben elvesztem az egyensúlyom, és Tatjana-val együtt hanyatt dőlök az ágyon, ő pedig rajtam landol, mert ugye esés közben sem engedem el. Egy ideig fekszem még így alatta, aztán kisöprök egy újabb kósza tincset az arcából, és gyorsan megpuszilom az ajkait.
-Ha nagyon elkésünk, legfeljebb Japán módra csempészünk haza. - Kacsintok rá.

Legszívesebben a vállába boxolnék a hazakísérés emlegetésekor. Nem, egyáltalán nem arra vágyok, hogy még két percig vele lehessek. Tudom, gyermeteg és mohó gondolat, talán vadregényes lánykönyvekbe illő, de igazából most arra vágyom, hogy ne teljen az idő. Hogy ne azt kelljen néznünk, mióta vagyunk már együtt és nincs-e már túl késő, nincs-e itt az ideje, hogy visszatérjek a saját lakrészembe.
Nem sürgős... igen, ez a legjobb megfogalmazás a helyzetünkre. Még nem sürgős indulnom, még egy kicsit itt lehetnék vele. És ő is erre vágyik, ezt sugallják mozdulatai, ahogy emeli állam. És hagyom, sőt, emelem magam is, mert sejtemm mire vágyik. Ugyanarra, mint én. De a szemem továbbra sem nyitom ki, még jó, hogy csókolózni így szokás. Csak játszom, pajkosan ízlelgetem ajkait előbb, majd ráhagyom a ritmust, az irányítást. És érzem, nem is kell nagyon bíztatni, keze a kabátom siklik, majd apró nesszel siklik a zipzar.
- Nem szeretnék - sóhajtok fel rekedten, megremegve az érintése alatt. Megint az a különös, kellemes bizsergető érzés, ahogy oldalamat simítja, és szinte éget a tapintás, pedig két réteg anyag is pihen közöttünk. És moccan az én kezem is, végigfutva oldalán, megszámlálva bordáit, majd fel a mellkasán, egészen a nyakán kidudorodó porcig. Csak kíváncsian, ellenőrizendőn.. Vajon ő miképp reagál rám? És ugyanezt lesik immár felnyíló szemeim is. Tetszik neki? Jó-e?
- Szerintem mindegy, hogy itt vagy Tokióban múlatjuk az időt. A többiek tudják, hogy veled vagyok, ebből kifolyólag mivel az úticél meglepi, a visszatérés is kiszámíthatatlan - súgom pajkosan, mintha attól tartanék, valaki kihallgat minket a folyosón és lebukunk. Pedig ez a lehetőség nem veszélyeztet minket.
És most én emelem a fejem, elmarva alsó ajkát, némán ránevetve, míg ujjai tarkójára simulnak. És hirtelen csitul a móka, az incselkedő marás átadja helyét a csóknak.

Pislogva döntöm öldalra a fejem, de aztán elnézően mosolyogva cirógatom tovább az arcát, amikor elkezd dacolni velem. Hirtelen nem is tudom, mit mondhatnék erre. Abszolút semmi kedvem nincs hazaküldeni őt még, a baj csak az, hogy közben egyre csak bukkannak fel a fejemben azok a fránya gondolatok.
-Nos, el tudlak oda kísérni, ha erre gondoltál... - jegyzem meg halkan, és ujjaimmal megint a tarkóját cirógatom.
-De igazándiból az sem sürgős.
Másik kezemmel az álla alá nyúlok, és óvatosan igazítom meg, hogy kicsit felém forduljon, és újra meg tudjam csókolni. Közben ujjaim az álláról lassan szánkáznak lefelé, végigsimogatva a nyakát, aztán a karját, majd az oldalát, olyan pedig vissza indul fölfelé, hogy végül ujjaim közé foghassam a cipzárját, és szép lassan lehúzzam.
-Meg ne sülj itt nekem - suttogom egészen közelről, aztán újra megsimogatom az oldalát, amit ezúttal már csak a vékony inge fed.
-Szóval...azt mondod, nem fognak hiányolni még egy ideig?

Hogy hol voltam? Ki tudja, mikor volt ez? Talán épp a Barbie babáimmal játszottam, tekintve, hogy Gabriel legalább négy évvel idősebb nálam. Előfordulhat. Lehet, még tudatában sem voltam képességem ezen lehetőségének. De mindegy is, az egész csak költői kérdés volt, válasz pedig nincs is rá jobb, mint a csók. És bújok hozzá, simulok, mintha csak én akarnék lenni a kabát, melegen tartanám őt, és persze magamat is.
- Én se... - vallom be a whiskeyvel kapcsolatban mosolyogva, majd csak a fejem csóválom pasis flegmaságára.
- Persze, aztán majd ápolhatlak - mosolyodom el, majd a már megszokott mód ölelem át a nyakát és hunyom le a szemeim, hogy újra elsöpörhessen magával a Gabriel-örvény...

A landolás egy fokkal puhább most, mint legutóbb. Bár lehet azért, mert nem egy mozgó járműből teleportáltunk. De lehet, csak én kezdek az egészhez valóban hozzászokni. Mintha a testem könnyebben venné fel a ritmust, de lehet csak a gyakoriság az oka. Vagy a gondolat, hogy kivel is lehetek eközben.
- És ha nem akarom? - sóhajtok fel szavaira, és valóban nem nyitom ki a szemem, inkább még szorosabban összezárom, miközben megpróbálom magam igen kicsire összehúzni az ölében.
- Mert ha kinyitom, azt kell látnom, hogy a szobádban vagyunk. Amit csak egy emelet választ el az enyémtől, ahová immár minden probléma nélkül a saját két lábamon is fel tudok sétálni, és talán felis kellene. De én nem szeretnék - vallom be, arcom a pólójába temetve. Lehet, kissé gyerekes vagyok, de a teleportálásnak megvan a hátránya is. Ha a megszokott mód utaznánk, a hazafelé tartó idő alatt lenne alkalom szoktatni magamat az elválás gondolatához. Így viszont egyik pillanatban még Tokióban ölel, a következőben pedig már a birtokon vagyunk.
- Talán még sem volt olyan jó ötlet még hazajönni - kuncogok bele a mellkasába, de továbbra sem vagyok hajlandó kinyitni a szemem. Nem, amit nem látunk, az nincs is...

-Ó, valóban? És mond, hol voltál te akkor, amikor megnézették velünk azt a filmet...aminek a címe...á kit érdekel? - És már csókolom is újra. Egyszerűen nem tudok betelni vele. Válasz helyett is inkább csak tovább csókolom őt, félek még rosszra gondolna, ha megjegyezném, hogy nem csak rajta áll jól minden, de akkor is, ha elvesz..na igen, nem ártana visszafogni magam, már a hideg levegő is alig segít. Durva, hogy egy szál pólóban sem fázom idefenn, egy kicsit sem, sőt, szinte melegem van.
-Én igazándiból a Whiskey-t sem szeretem... - vallom be halkan, mintha attól félnék, hogy ezért kiugrik egy cowboy valamelyik kémény mögül, és tarkón lő.
Aztán mélyet sóhajtok. Valóban ideje lenne haza menni. Otthon is esteledhet már, és bár tuti messze van még a takarodó, azért mégsem maradhatunk ki egész nap. Kár...
-Én ágynak dőlni? Ugyan...egyébként nem fázom, ne aggódj.
Aztán megpuszilom a homlokát. Lehet, hogy fölösleges, de azért aranyos tőle, hogy ennyire félt.
-Na jó, szemeket behunyni. - Utasítom, és aztán újra szorosabban ölelem, aztán...

Aztán a szélvihar ezúttal sem tud kárt tenni a szobámban, igaz ami poszterem van, az minden élén a falhoz van ragasztva, a könyveim pedig a fiókokban hevernek, szóval erről ennyit. Nem kicsit untam anno hallgatni, hogy úgy néz ki a hely, mint ahol tornádó söpört végig. Megint az ágyamra huppanunk le, én pedig kisimítok egy kósza tincset Tati arcából.
-Oké, kinyithatod.

- Azért ezzel a kijelentéssel vigyázz, mert megoldható az is, hogy a közelembe semmit ne láss - nevetek rá vidáman, ugyanakkor elárulva magam. Igen, ha akarom elvehetem a látását is egy időre, vagy akár a hallását. Bármit, ami az agyban dől el. Márpedig ha jók a biológiai ismereteim, szinte minden ott dől el.
Aprót sóhajtok, ahogy meleg tenyerét futtatja végig libabőröző karomon, hisz idefent az elég hűs az idő, és hát... én se öltöztem épp éjjeli kiránduláshoz. Aztán érzem, ahogy hátrébb húzódik, már épp panaszra nyitnám a szám, mikor meghallom a zipzár hangját. Kérdőn pislantok hátra, elsőként az jut az eszembe, hogy ketten bújon majd a kabátba. Ehelyett rámadja azt, én pedig élvezettel fogadom a körülölelő melegséget, de leginkább az illatát. Hisz a kabátnak Gabriel illata van.
- Rajtam szinte minden jól áll - vetem oda nevetve, mi elhal a csókban. Nem is értem, miért kell ezt egyáltalán abbahagyni. Ha nem lenne szükségünk levegőre, vagy épp ételre, italra, órákig el tudnék lenni csókjával, ízével. Lehet napokig, vagy akár hetekig.
- Mert mi, amerikaiak hogy tudjuk szeretni a whiskeyt? - vágok vissza, bár igazából megvallva egyetlen egyszer nyaltam bele az említett italba és nem jött be. De hát nem lehetek tökéletes amerikai.
- Köszönöm, hogy elhoztál ma ide - simulok vissza a karjába, tekintetem a lábunk alatt heverő kivilágított városra vetve. Mondhatni, Tokio a lábam előtt hever. Igazán különleges élmény.
- Legközelebb hozzunk magunkkal valami takarót is. Mert így valamelyikünk tuti megfázik - fordulok oldalt az ölelésbe, karjaimmal, mikről kissé lelóg a kabát ujja, átölelem Gabrielt, tenyeremmel hátát dörzsölgetve.
- Ki fog engem utaztatni, ha te ágynak dőlsz? Talán ideje lenne hazamenni - sóhajtok fel szomorkásan. Nem, nem vágyom a randi végére, de nem szeretném, ha Gabriel miattam fázna meg. Márpedig idefent fenyeget ez a veszély, és azt hiszem, az előbbi mutatványunk után már túl riziks lenne valami zárt helyre behúzódnunk. Ne kísértsük a szerencsénket.

Egészen elfogadható az érvelése, bár majdnem biztos vagyok benne, hogy egy beszélő Akita azért még japánban sem annyira gyakori, hogy ne keltsen legalább egy kis feltűnést. Nem mintha lenne miért aggódnia. Majd pont én fogom beárulni, hogyne...
-Kedves ajánlat, de tudod, ahhoz, hogy beváltsd, a közelemben kell lenned, ha pedig a közelemben vagy, úgyis látok mindent, amit látni szeretnék.
Tenyerem végighúzom a karján, simogatva az egyre hidegebb bőrét, aztán hátrébb húzódom, és hallhatja, ahogy kioldódik a cipzárom. Mint a villám bújok ki a dzsekimből, és bújtatom őt bele.
-Nem szeretném, ha megfagynál itt fent, és neked egyébként is jobban áll - magyarázom, aztán lehajolok hozzá, és amíg felhúzom neki elől a cipzárt, kap egy gyengéd csókot az ajkaira.
-Ja..a szaké...elképzelni sem tudom, hogy képesek meginni, de jogos. Pár pohár abból, és örülnék, ha csak egy beszélő, fotózkodó kutyát látnék.
Aztán elhallgatok, és újra magamhoz ölelem. Hirtelen nem tudok mit mondani, úgyhogy inkább csak közel tartom magamhoz, arcom az övéhez simítva, és figyelem vele együtt az éjszakai Tokió fényeit. Tényleg nem néz ki rosszul ez sem.

Ha nem csinálnám már ezt tizenakárhány éve, tuti, hogy Gabriel érintése teljesen összezavarna. De szerencsére, bár jólesik a közelsége, ki tudom rekeszteni a tudatomból. Különben a végén a kutya is ölelgetni kezdené a rendőrt.
- A japánoknál elég elterjedt és közkedvelt faj az akita. Gondoltam ez kevesebb feltűnést kelt, mint mondjuk egy dog - vonom meg nevetve a vállam, miközben kezem Gabrielére fonom, és teljesen nekidőlök. Jólesik melegése és persze a helyzet bizalmas légköre. Mert nem bújik akárkihez így az ember, csak a különleges személyekhez.
- Bármit megidézek, amit csak akarsz. De csak Kormos az állandó háziállatom - mosolyodom el, hisz kissé fura ezt így mondani. Egy képzeletbeli, megjelenített vízió, mint állat. De kinek mi jut...
- Miért lennénk rosszak - pislantok fel rá, persze épphogy mozdítva a fejem, hogy ne essek ki a sorozatban kapott puszik hatóköréből. De mivel viszonozni nem tudom, legalább is nem ugyanabban a formában, ujjaim futtatom végig Gabriel ölelő karján, oda-vissza simogatva őt.
- Az a rendőr nem látott semmi mást, mint egy kutyát. Az meg hogy szólt hozzá - vonom meg a vállam vigyorogva, pajkosan billentve félre a fejem - Nem hinném, hogy bárkinek is eldicsekedne vele. Még ráfognék, sok volt a szaké a melóban.
Végül is nem egy egész várost kápráztattam el, még csak nem is egy kisebb tömeget, egyenlőre nem is lennék rá képes. És igazából látványból se adtam olyat, ami érdemes lenne a bulvárlapok hasábjaira. Tehát.. nem tettem semmi szörnyűt.
- Én pedig imádok veled lenni - buknak ki belőlem a szavak válaszként, és amint elérik a saját fülem a szavak és értelmük zavartan hajtom le a fejem. Még jó, hogy nem vallok neki rögtön szerelmet...

-Lesz rá alkalmad bőven - mondom vidáman, utalva arra, hogy lehet még meg is fogja unni, hogy folyton az ölemben tartom majd, de nem tehetek róla. Lehet bárki mástól ijesztőnek tartanám ezt a csillogást a szemében, tőle viszont még ez is aranyos...igaz sokat segít, hogy most nem engem céloz meg a képességével.
-Ó...
Az, hogy kimaradok a buliból nem tudom miért, de kicsit csalódást okoz. Lehet, mert közben eltávolodik tőlem. Mondjuk, ha úgy vesszük talán jobb is. Lehet nem árt, ha egy pár percig távol van tőlem, én pedig álldogálok itt egyedül a hideg szellő útjában, amíg picit lenyugszom.
-Akkor addig lefoglalom magam máshogy - suttogom a fülébe hátulról, egészen közelről, aztán két kezem a vállaira teszem, és masszírozni kezdem őket, közben pedig kap egy puszit is az arcára.
-Remélem tudsz így is koncentrálni - súgom a fülébe, közben pedig bevallom magamnak, hogy igen, nem sikerült valami fényesen nyugton maradni. Na sebaj. Közben azért figyelem, mennyire meglepődik a zsaru. Nos, nem kér erősítést, nem kezd lövöldözni, csak néz maga elé, mint aki szellemet lát. Tökéletes. Charles mondjuk lehet megróná a lányt, amiért használja a képességét az utcán de...hát tőlem nem fogja megtudni. Könnyen lekenyerezhető lennék? Talán, de csak egy diáknak megy a suliban, az csak nem akkora baj nem? Aztán amikor hátradől átkarolom elől, és úgy tartom meg, hogy a mellkasomat használhassa háttámlának.
-Szép kutyus. Mindig szerettem volna egy olyat, ami tud beszélni. - Mondom mosolyogva, amikor a vállam felett hátratekintek a megidézett állatra.
-Mond, hány ilyen kedvenced van még?
Közben szorosan ölelem magamhoz, és adok egy újabb puszit a halántékára.
-Ugye tudod, hogy most nagyon rosszak vagyunk?
Aztán sóhajtok, és kap még egy puszit.
-Imádok veled rosszalkodni...

Talán Gabriel, talán a saját szerencsémre nincs még akkora tapasztalatom, hogy gondolkodni kezdjek a helyzetünk okozta árulkodó jelek létén, okán vagy épp miértjén. Igazából tudatos gondolatok sincsenek bennem az őt annyira aggasztó dolog okán. Így hát csipetnyi zavar nélkül bújok hozzá, várva az újabb röppenést.
- Megoldjuk - suttogom még, nehogy eláruljuk magunkat, majd lehuynt szemmel várom az apró légörvényt.
Csak akkor nyitom újra fel a szemem, mikor már nem érzem combjaim alatt Gabriel lábát, sejtetvén, hogy ő már rajtuk áll, én pedig újfent az ölében pihenek.
- Ehhez igen könnyen hozzá tudok szokni - nevetek rá, majd lassan magam is a lábaimon állok már, bár azért finoman nekitámaszkodom. Kezd egy kicsit sok lenni az egy napra jutó ugrások.
- Te ebből kimaradsz - sóhajtok fel szomorkásan, miközben kissé szélebbre sétálok, majd leülök törökülésbe, és tekintetem a lenti tájra szegezem, különösen a masina előtt szobrozó fickóra fókuszálva.
Bár nem fejtettem ki egyértelműen, azért képességemnek vannak határai. Persze két emberrel ugyanazt láttatni tudom, de most elég nagy a távolság így is, azt hiszem, épp elég energiám megy rá, hogy a rendőrt elvarázsoljam, közben már nem lennék képes Gabriel agyába is belemászni...
Ő legfeljebb a rendőr elképedt arcát láthatja, az még ekkore távolságból is élménydús, majd ahogy az hátrébb lép a fülkétől, mintha csak utat adva valakinek, vagy valaminek, majd hosszan kíséri pillantásával a semmit az embertömegen át.
Én persze jót szórakozom, ahogy látom a fülkéből kilépő akitát, gyönyörű fehér bundájú, igazán gondozott jószágot. Az, mint egy ember kecsesen kilépked, mint egy jól tanított kutya, és talán ennyibe is maradna a dolog, ha okos szemeit nem emelné a meglepett zsarura.
- Még pihenni se lehet nyugton - hangzik el a hegyes fogak közül, majd igazi fajtiszta kecsességgel odébb áll.

Aprót sóhajtva dőlök hátra, kétségtelen, elég nagy a távolság, hogy valami ütőset csináljak, de azt hiszem ez is szórakoztató volt.
- Őt látta - magyarázom Gabrielnek, utolsó erőmmel megidézve neki is az akitát, majd már-már emberi módon "rámosolyog".
- Jó buli volt - szólal meg ismét a kutya, Gabriel hangján, majd mint egy ködfoszlány, semmivé válik.

-Nincs - vágom rá azonnal, bár ha jobban belegondolnék biztos tudnék mondani egy párat, ám ez a meseszép lány az ölemben valahogy olyan önbizalmat ad, ami mellett csupán ez a válasz tűnik természetesnek. Ami a huncutságot illeti, amire készülök, nos azt válaszra sem méltatok, csak elmosolyodom titokzatosan. Valóban nehéz másra gondolni egyébként, mint a huncutságokra, de azért egyenlőre még kitartok...istenem, mennyire nehezen, de kitartok. Mondjuk, nem tudom mennyi ideig tudnék tiszta fejjel gondolkodni, ha most nem zavarnának meg.
-Megijedni, én? - Kérdem, játszott sértődöttséggel a hangomban. - Szó sincs róla, csak éppen...
Itt picit elpirulok, ugyanis ebben a pózban érezheti, hogy miért fészkelődtem az előbb. Franc. Remélem azt gondolja majd, zseblámpa, vagy ilyesmi.
-Khmm...szóval..nem ártana eltűnni innen, valóban, de ugyanakkor, elég gyanús lenne, ha nem találna itt valamit, ne igaz? - Kérdem, hogy eltereljem a figyelmét, és már teleportálunk is el a fülkéből, egy közeli épület tetejére, ahonnan rálátásunk van a fülkére. Újra a karjaimban tartom őt, de szép óvatosan azért engedem saját lábra állni, nehogy még elessen itt nekem.
-Tiéd a pálya. De csak...kíméletesen azért. Oké, hogy innen jött Godzilla, de infarktust azért ne kapjon szegény.

Bár szeretek beszélni, viccelődni, incselkedni meg főleg, most egyáltalán nem bánom, hogy nem vár választ. Mert vagy hülyét csinálnék magamból, ha olyasmit felelek, ami neki eszébe se jutott. Vagy pokoli mély zavarba taszítanám önmagam, ha kiderülne, hogy tényleg arra gondol amire én. Helyette inkább élvezem a cirógatást, belesimítva arcom a tenyerébe.
- Van, ami téged az országban tud tartani, ha te nem akarsz maradni? - kuncogok fel vidáman. Végül is ha pontosan számoljuk, eddig három randink volt. A mait is beleértve. Három randi három különböző országban. Azért ez nem rossz teljesítmény.
Aztán csak a képeket lesem, illetve az ujját, mely épp a zsebemen siklik végig, ami igazából a combom igen felső része. De mielőtt bármit is szólhatnék vagy épp tehetnék - bár ugyan, mit is tennék? - elveszi kezét és inkább a fényképekkel foglalatoskodik.
- Félek, valami huncutság jár a fejedben és zálogba tetted el - sóhajtok fel kétségbeesetten, de csak elnevetem magam, és már bújnék is újra hozzá, ölleném át nyakát, mikor belerondítanak édes idillünkbe. Meglepetten és egyben értetlenül kapom fel a fejem, elsőként, mert hirtelen nem tudom hova tenni a dolgot. Másodsorban pedig.. továbbra sem értem a japán nyelvet, így teljesen sötét számomra, mit karattyol a zavaró tényező. Bár a hangsúlyból ítélve nem épp jókívánságokat szórhat a fejünkre.
- Egy zsaru? - húzom be a nyakam ösztönösen, de amilyen hirtelen a riadalom, olyan gyorsan múlik is.
- Mondd csak, megijedtél? - villantom tekintetem Gabrielre, miközben karjaim átfogják a nyakát, míg lábaim átvetem combján, hogy valóban, szó szerint az ölébe üljek, ha a szükség úgy hozná.
- Nos, akkor én varázsoljam el, vagy te röppentesz el minket valahova, hős lovagként megmentve a bajba jutott hölgyet?

Adok egy apró puszit az orra hegyére, aztán mélyen a szemeibe nézek, szememben lángoló szenvedéllyel.
-Na mit gondolsz, miről? - Kérdem sejtelmesen, de hogy érzékeltessem, ez csupán költői kérdés volt, nem igazán hagyom válaszolni őt. Ujjaik kicsúsznak a fürtjei közül, és először a tarkóján szánkáznak lefelé, aztán megsimogatom az arcát, és a nyakát is, mielőtt a kezembe kerülnének azok a fotók. Nem mondom, azért amíg nézzük, kénytelen vagyok venni pár mély levegőt, és egy picit úgy fészkelődni, hogy a combomon üljön, ne pedig máshol. Nehéz most jófiúnak lenni, és nem szeretném megijeszteni.
-Csak úgy...miért, azt mondod, ezzel megpróbálnának az országban tartani?
Azon viszont már én is felnevetek, hogy rám is szüksége lenne, hogy igazolja magát. Érdekes egy igazoltatás lenne az biztos, de én nem bánnám. Ha emiatt mindig vele kell lennem, ám legyen.
-Annyi baj legyen, szerintem mindenképpen használd majd ezt hozzá akkor. Viszont, félek itt meggyűrődne - érintem meg a szűk nadrágja zsebét, és húzom rajta végig az ujjam, mielőtt észbe kapok, és leveszem onnan a kezem.
-Khmmm... szóval, nálam jobb helyen lesz, majd otthon visszakapod a te részed rendben?
Előhúzok egy borítékot a dzsekim zsebéből, és abba rejtem bele a képeket, aztán már csúsznak is vissza a zsebembe. Ez után már hajolnék is hozzá megint, ám ekkor valaki kopog a fülke oldalán. A japán hivatalosnak hangzó felszólításból egy szót sem értek, csak összeráncolt homlokkal kukucskálok ki a függöny mögül.
-Basszus, ez egy zsaru. Mi a szösz...? - Kérdem suttogva, hogy csak Tati hallja.

- Akkor miről fantáziálsz? - kérdem jókedvűen, ujjaim a hajáról a nyakára csúsztatva. Érdekel is most engem így hirtelen, hogy kész vannak-e már a képek, esetleg valaki odakint a sorára vár? Egyáltalán nem.
A következő kérdésre viszont nincs lehetőségem válaszolni, bár igazából még örülök is neki. Hisz mit is mondtam volna? Hogy én most valami egészen másra vágyom? Még a gondolatba is belepirulok, még a csók közben is, és igazán örülök annak, hogy eme "műveletet" csukott szemmel illik csinálni. Így legalább Gabriel nem látja a reakcióm, és még véletlenül sem jut eszébe azt firtatni, ugyan mitől paprikásodom már megint?
Aztán illannak a gondolatok, ahogy keze vándorútra kél, még ha diszkréten és mondhatni illedelmesen is. Mégis.. Hátam a falnak feszítem, ujjaim a hátára siklanak, mintha ellenőrizni, megvan-e minden, minden egyes izomköteg. Apró remegés fut végig rajtam, még soha, egyetlen srác sem váltott ki belőlem ilyet, így mondhatni kissé értetlenül és zavartan állok, illetve ülök a helyzet előtt. De kétségtelen, hogy ez a remegés jóleső, kellemes. Izgató.. igen, ez a legmegfelelőbb szó rá.
Boncolgatnám tovább a témát, mint maci a mézre, úgy vetődnék rá, elemezve, vizsgálgatva, tapasztalva.
Helyette megszakad az egész, szinte már fájón sóhajtok fel, próbálván a mutatott képekre fókuszálni, bár be kell valljam, első körben semmi mást nem látok, mint néhány elmosódott foltot.
- Neked minek útlevél? - nevetek fel, újfent magamra találva, és immár tüzetesebben véve szemügyre a képeket. Egész jók lettek, most már igazán örülök annak, hogy Gabriel kiszúrta ezt a masinát. Így magammal vihetem majd bárhova a képét. Nem mintha a fejemben nem lenne benne állandóan.
- Azt hiszem, ez nekem is jó lenne - mutatok a negyedik képre, amit tuti, hogy enm fogok a szüleimnek mutogatni.
- De félek, hogy akkor folyton magammal kellene hogy vigyelek, hogy igazoltatás esetén hűen tudjuk visszaadni a képet - villantom huncut mosolyom Gabrielre, a hátán pihenő jobbom karjára csúsztatva.

-Széttépni? Ugyan!
Hogy pontosan mit tervezek vele, az egyenlőre legyen titok, a készítés menete úgyis túl jó móka ahhoz, hogy nagyon tudjak bármi másra koncentrálni ebben a pár pillanatban. Ujjaim hosszú tincsei közé túrnak amikor a negyedik képhez érünk, és csak vigyorogva viszonzom a csókot, amikor kiderül, hogy már megint egyre gondoltunk.
-Te akartad a végére hagyni - mondom aztán, amikor homlokunkat egymásnak döntve szuszogunk halkan. - Egyébként meg ne hidd, hogy ezzel egyedül vagy...az alagút óta én sem épp medúzákról szoktam fantáziálni.
Oldalra sandítok, ahol a gép még mindig dolgozik.
-Van kedved csinálni még néhány képet...? - Kérdem, de aztán válaszra sem várva szorítom magamhoz még jobban, és csókolom olyan hevesen, hogy háta a fülke falának nyomódik. Kezem közben megigazítom, amivel eddig tartottam őt, és végigsimítok vele az oldalán, amíg felérek vele a válláig, hogy kényelmesebben tudjam tartani őt. Csak akkor állom le egy kicsit, amikor aprókat berregve ontja ki magából a masina a négy apró képet, a főszerepben...nos velünk. Azonnal érte is nyúlok, megrázogatom egy kicsit, aztán Tati felé tartom, hogy ő is láthassa.
-Nem is sikerültek rosszul. Ez itt például mehetne az útlevelembe is - mutatok a harmadik képre. - És veled mi a helyzet? Kell valamelyik a jogsidhoz, vagy ilyesmi hmm?