Tokió

- Azért legalább a tervezők kedvéért remélem, hogy olykor elkattintanak benne egy-két igazolványképet is. Legalább havonta egyet. Bár szerintem erre sokkal alkalmasabb - mosolyodom el, miközben elfészkelem magam Gabriel ölébe és belemosolygok a kamerába. Szerencsére csak aprót villan a vaku, így nem pislogok bele, nem is hunyorgok.
- Szanaszét akarod tépkedni? - nevetek fel halkan, de hagyom, hogy a második kép is a "megszokott" legyen, bár ezen már valószínűleg látszik, ahogy nevetve ráncolom az orrom. Mert egyszerűen képtelen vagyok megállni, hogy ne mosolyogjak, ne legyen jókedvem mellette, vele.
És újabb villanás, szinte csak másodpercek vannak két kép között, nem elég arra, hogy igazán mozogjunk, megbeszélkjük a következőt. De végül is ez a masina arra van, hogy az ember beleüljön és nég ytökegyforma igazolványképet csináljon. Valakinek eszébe juthatna már, hogy csináljon ennek egy randiváltozatot is, ahol két kép között azért legalább fél perc eltelik.
- Szem lecsuk - vágom magam jelképes vigyázba a harmadik körnél. Bár azt még észlelem félig, hogy felém fordul, többre nincs idő, hisz igyekezni kell, hogy "időben" kattintson a gép.
Bár sejtem, hogy mire készül, hisz magam is effélét terveltem, mégis különösen hat rám a csók. Talán mert lehunytam a szemem? Nem mintha amúgy nyitott szemmel tenném, de ez most akkor is másabb, különlegesebb. Azonnal ráhangolódom, viszonzom ajkának játékát, és teljesen elveszek benne. Ha nem húzódna el, eszembe se jutna, hol is vagyunk, és hogy kattant-e már a kép. Egyáltalán volt vaku? És mikor?
- Nem ér ellopni az ötletem - sóhajtok fel rekedten, miközben Gabriel már engedelmesen hunyja is be a szemét. De már fogalmam sincs, mit is kéne csinálni, mi lenne ütős. Csak azt tudom, hogy folytatni akarom, amit félbeszakított a váltóidő, az én és az ő képe közötti pillanatnyi szünet. Így hát ujjaim simítom állára, hogy fordítsam arcát és most én kezdeményezem a csókot, mintha az előző meg se szakadt volna, a kezdeti ismerkedőt váratlan hirtelenséggel váltja a szenvedélyes incselkedés.
Nem is tudom, melyik pillanatot kapta el a gép, nem is érdekel. Legfeljebb ha nem tetszik, majd azt kapom én. Vagy csinálunk másikat.
Csak ujjaim túrom a hajába, mintha nem akarnám elengedni, mintha nem akarnám abbahagyni az egészet.
De egy idő után kénytelen vagyok, az az átkozott levegő nem tanult még meg a bőrömön keresztül a testembe jutni. Halkan zilálva támasztom homlokom homlokának, lehuynt szemmel pihenve ki a testemben felcssattant ostromot.
- Mintha kezdene szegényesedni a fantáziám - mosolyodom el még mindig lehunyt szemmel. Tiszta szégyen, hogy nekem! semmi sem jutott hirtelen az eszembe.
- Vagy épp melletted csak egy irányba orientálódik...

Megsimogatom a kezét, és adok egy villámgyors puszit a szájára.
-Rád vigyázok majd. - jelentem ki határozottan, aztán rá is kacsintok. Hogy a húgom kedvelné...hát, könnyen lehet. Szinte biztos, hogy jól kijönnének...vagy megölnék egymást. Igazándiból a fene tudja, elég kiszámíthatatlan mindkét lány.
-Nem tudom...könnyebb volt így az biztos de...ahogy magamat ismerem, előbb utóbb tuti összefutottunk volna. Örülök, hogy nem a női mosdóban teleportáltam beléd... - itt egy kicsit lehajtom a fejem. - Nem, sosem történt ilyen, mielőtt még kérdeznéd. A legrosszabb egy uszoda volt..khmm, de visszatérve rád, ilyen vagány csajnak kedveltelek meg, szóval ja, jobb így, hogy önmagad vagy.
Aztán már az utcán vagyunk, én pedig megrázom a fejem. Nem, nem félek semmitől, amíg ő velem van, és egyébként is, óvatos voltam. Amúgy sem vagyunk képesek semmire, amire egy átlagos anime szereplő ne lenne, szóval újat nagyon nem mutathatunk a japánoknak, de ez más kérdés.
-Tekintve, hogy milyen közel van egy felkapott randizóhelyhez, nagyon remélem, hogy nem szoktak. Pazarlás lenne igazi igazolványképekhez használni.
Egyszerűen imádom ahogy szinte beleolvad a karjaimba. Szorosan ölelem át, ahogy helyet foglal az ölemben, én pedig ha nehezen is, de szabad kezemmel bedobálok pár érmét, aztán kezdetét is veszi a fotózás. Az első képnél csak ülünk így, arcunk szinte egy vonalban, és mosolyogva nézünk a kamerába.
-Még egy ilyet, ha már felezünk - hadarom, mielőtt úja kattanna a vaku. Amikor ezzel megvagyunk, szembe fordulok vele, és kissé oldalra döntöm a fejem.
-Akkor most jön az én képem.
És már hajolok is előre, hogy rabul ejtsem az ajkait egy forró, szenvedélyes csókban, amit alig tudok megszakítani a villanó fény után, de sajnos kivételesen muszáj rövidre fogni, mert ki tudja ő mit tervez az utolsó képhez. Elhúzódom tőle, és a kamera felé fordulok.
-Oké, te jössz.

- Inkább velem vigyázz - kacsintok rá pajkosan. Persze nem vagyok én olyan elvetemült leányzó, de ki tudja az új társaság és az alkohol mit hoz ki belőlem. Általában felszabadultabb vagyok a piától, bár igazság szerint tekintetbe véve, hogy amúgy sem vagyok az a nagyon zárkózott egyed eléggé necces ez a megállapítás.
A szülei válásával kapcslatban viszont nem firtatózom. Nem szeretném elrontani az esténket azzal, hogy kellemetlen, esetleg fájó pontba gázolok bele. Meg hiába vagyunk ennyire egy hullámhosszon, kicsit még korainak érzem, hogy a családi életébe vájkáljak. Legalább is tudatosan.
- Azt hiszem, így látatlanban is kedvelem a húgod - mosolyodok el a jellemzést hallva. Ha lett volna tesóm, biztos ilyenre vágytam volna. Persze csak amíg nem az én kezem tördeli. De lehet, ha az én tesómra mászna rá egy pasi, még én is eltörném a kezét...
- Ha azt nézzük, még jó, hogy a szüleim ilyen vándorlélek. Gondolj bele, mennyire nem így sült volna el a dolog, ha nem szeretek utazni, vagy épp a hátam borsózik attól, hogy kimozduljak a szobámból, a jól megszokott kis környezetemből - érvelek nevetve, mi csak akkor csillapodik, mikor a pincér jön. Míg Gabriel fizet én a kinti tájat nézem. Valahogy anyám így tanított. Nem illik megbámulni, mennyit ad a férfi. Mert sose tudni, nem-e az utolsó dollárját fordítja rád.
Ám ahogy átjön az én térfelemre és az ölébe húz zavartan pislantok körbe kipirult arccal.
- Mire? - kapom értetlenül a pillantásom, de válasz nem érkezik. Persze sejthettem volna, hogy mire készül, de nem gondoltam, hogy egy zsúfolt étterembe is bevállalja.
- Nem félsz, hogy meglátnak? - suttogom ijedten, mikor már ismét talajt érünk. Illetve ő ér, én még az ölébe pihegek.
- Azért ez necces volt - nyelek egyet, miközbne leenged a földre. Azt hiszem, tényleg csak a szerencse hatása, hogy nem bukik vissza a betermelt kaja. Meg talán azé, hogy Gabriel a nagyját megette előlem. Szerencsére.
- Normális? Szerinted szoktak itt normális fotókat csinálni? - nevetek fel, de lépek vele, összekulcsolt kézzel. Szerencsére nem foglalt a fülke, így bújok is be, húzva őt magam után, majd megvárom, ímg ő ül le a padra, én meg az ölébe. Végül is ezek a masinák elv egy személyre lettek tervezve.
- Enyém az utolsó kép - jegyzem még meg, miközben már bújok is hozzá, arcom simítva arcához, hogy első körbe a gépbe mosolyoghassak. A többit meg majd meglátjuk.

Félrehúzom a számat, és bólogatok. Ha nem lenne itt az asztal, tuti az ölembe ültettem volna, a kajánk pedig érintetlenül vette volna fela szoba hőmérsékletét, ha ki nem dobnak mielőtt ez megtörténik. A pénteki terveket hallva viszont kíváncsian csillan meg a szemem. Még sosem buliztam együtt vele, de ezek szerint vad dolgokra számíthatok.
-Nocsak...Akkor jobb lesz, ha vigyázok rád azon a bulin...vagy inkább veled? - Kérdem nevetve, de aztán megrázom a fejem. - Nyugi, én nem vagyok szent, azt meghagyom a szüleimnek.
Azt hiszem máskor is csak vele próbálok ki új éttermeket, na nem mintha ez a randi előtt máshogy terveztem volna. Elképesztő, mennyire természetesen játszadozunk egymással, annak ellenére, hogy tényleg alig ismerjük egymást. Furcsa ennyire összepasszolni valakivel, de most túl boldog vagyok, hogy emiatt aggódjak.
-El... - bólintok, de aztán ennél a kurta szónál nem is foglalkozom többet a témával, hacsak nem érdekli nagyon. Ami viszont a húgomat illeti.
-Nos, igen...kicsit túl merész volt a srác. Előtte figyelmeztette állítólag de...nos szegény lányt aki nem ismeri inkább nézné életre kelt plüssnyuszinak, mint egy elvetemült...na, de amúgy tényleg kedves lány ő, csak nem érdemes elé vágni a sorban.
Azért érdekes, mennyire más családból jött. Kicsit irigylem, hogy a szülei ezek szerint ennyire jól megértik egymást. Nálunk az utóbbi években ritkán találták meg a közös hangot. Általában a prím számokból álló bizonyítványomon, vagy a lányokon kívül, akiket nem kedveltek nem volt semmi, ami egyetértésre kényszeríthette volna őket. A mondandó végén aztán újra megfogom a kezét, és biztatóan szorítom meg, másikkal pedig újra az arcát simogatom meg, miután letöröltem róla a maradék ketchupot.
-Most már velem is utazhatsz, sokkal messzebbre is, a takarodóra viszont mindig visszaérünk majd.
Rákacsintok, közben pedig megjön a pincér, hogy elvigye a szinte kiürült tálat. A kezébe nyomok egy zöld bankót, a mosolyából ítélve pedig alaposan elszámoltam, mennyit érhet itt a dollár, de nem igazán foglalkozom a dologgal. Inkább csak megvárom, amíg magunk leszünk, és most már felállok, beülök tati mellé, és az ölembe húzom őt, hogy szorosan átölelhessem.
-Felkészültél?
Újabb körbenézés, nehogy megint lebukjunk, aztán egy gyors csók, és egyszerre a kihalt utca egyik sikátorában találjuk magunkat, csak én már állok, őt viszont még mindig a karjaimban tartom, szorosan fogva.
-Látod, mondtam, hogy hozzászoksz - mondom halkan, miközben gyengéden leengedem, hogy a saját lábára állhasson. Ezek után kézen fogva a fülkéhez sétálok vele.
-Szóval...kezdésnek egy normális fotó?

Igen, azt hiszem igaza van. A teleportálás pillanatnyi dolog, nincs forgalom, nincs szembejövő és gyalogos sem. És igazából sebesség sincs. Kétségtelen, az első sokk után apám ezt részesítené előnyben.
- Szerintem nem is azért zavar az asztal, mert köztünk van. Hanem mert nem férsz el mögötte - nevetek fel vidáman, ahogy homlokon csókol. Persze csak kötekszem, mert engem legalább annyira zavar, hogy nem bújhatok hozzá, mint őt. De félek, igencsak kinéznének innen, ha az ölébe ülve fogyasztanám el a maradék kaját. Ez azért még is csak egy étterem.
- Hát.. a társaságot ismerve és a tervekbe tekintve.. azt hiszem, valamikor szombat késő délután már alkalmas leszek rá. Legalább is remélem - sóhajtok fel, hisz kétségtelen, egy-két pohár aljára tuti odanézünk. A többi meg? Ki tudja, meddig engedjük elfajulni a bulit és hol lesz a vége?
Persze csak sugallok, sejtetek, hogy húzzam Gabrielt. MErt eszem ágába sincs elárulni a buli valós okát, ezzel együtt sejtetve, mekkora kirúgás lesz.
De ő sem hagy fennakadni a témán, képtelen vagyok visszatartani kacagásom, ahogy elkezdi magába tömni a kaját, már az sem izgat, ha mások megnéznek, és igazából az sem érdekel, hogy azt látják, a barátom úgy tömi magába az ételt, mint valami éhenkórász, míg ki nem kerekedik az arca mint egy mókusnak.
Csak akkor hagyom abba, mikor helyhiány miatt az utolsó darabot nekem kínálja. Én pedig fennakadás vagy ellenkezsé nélkül kapom be, játékos puszit nyomva ugyanakkor ujjainak hegyére, mik a húst adták.
És komótosan rágódom rajta, majd az egészet egy újabb korty kólával öblítem le, szerencsére most nem öntve ki, míg Gabrielt hallgatom.
- Elváltak a szüleid? - kérdem finoman a lakhelyeket hallva. Persze lehet, csak a munka miatt élnek külön, vagy épp csak a munkahelyük van külön. A testvérek jellenzésén viszont már akaratlan mosolyodom el, bár a fejem a tudatlanság erejével rázom meg.
- Fogalmam sincs, sose érdeklődtem a katonai lehetőségek után - egészítem ki szavakkal is, majd csak tágra nyílnak szemeim.
- Eltörte a karját? - pislogok meglepetten, hitetlenkedő mosollyal. Vadóc egy csajos lehet.
- Kétlem, hogy valaha is megunná - terelődik a szó az én szüleimre és készséggel válaszolok is. Bármennyire is érdekes történet lenne és színezné az én múltam is, apám tényleg nem valami titkosügynök, így nem kell tartanom a megtorlástól, ha beszélek róluk.
- Ő mindig is ilyen izgága volt, és ebben anyámban társra lelt. Azt hiszem, most újraélik a fiatalságuk, hisz most nem vagyok mellettük. Újra úgy utazhatnak, mint huszonévesen. Akkoriban volt, hogy sokszor nem is béreltek szállót, hanem a lakóautóban töltötték az éjszakát, volt, hogy valamelyik főút mellett. ÉS többet is utaztak, állandóan együtt voltak. Amikor elkezdtem iskolába járni, mindig egy nagyobb városban állapodtun kmeg, hogy ott tanulhassak, apa pedig utazgatott a környékbeli városokban. De azt hiszem, ezt ők nem igazán szerették - vonom meg a vállam minden sértettség vagy bántottság nélkül. A szüleim szeretnék és figyeltek rám. Most már ideje, hogy a magam útját járjam és ők is visszatérhessenek a szeretett életükbe.

-Szerintem, egyszer ki kell próbálnod, milyen motorral teleportálni - felelem kacsintva - bár egyébként nem olyan vészes a dolog, én például meló közben állandóan ezt teszem. Egyébként, tuti a motorozás zavarná jobban, pláne, ha azt látta volna, hogy sisak sem volt rajtad...vagy amikor hagytam, hogy te vezess egy kicsit.
Aztán kissé nehézkesen, de közelebb hajolok, és adok egy puszit a homlokára.
-Hétvégén úgyis szabad vagyok. Ha kiheverted a pénteki bulit, tőlem mehetünk. Ismerek pár elhagyatott autópályát, ahol órákig nem találkoznánk senki mással.
Aztán folytatódik a kaja pusztítása, illetve sejtelmesen hümmögök, amikor azon kezd aggódni, én mit tervezek vele. Lehet kicsit túl élénk a fantáziája, sőt, biztosan az, minden esetre én csak meg fogom csókolni az egyik fotó közben.
-Dehogynem, valahogy így - mondom, és közben mint a villám pakolom be a falatokat a számba, aztán amikor oda már nem fér több gondolok egyet, és a következő húsdarabot már Tatjana szájába "rejtem el". Innen tényleg ki fognak tiltani minket.
-Úgy - felelem, miután sikerült lenyelem a kaját - bár elég sajátságosan áll a dologhoz. Kétlem,hogy rám küldené a szent ligát, de sajnos elég ellenséges minden újdonsággal szemben. A képregényeimet például egyenesen utálja...
Aztán mély sóhaj.
-New York-ban mindenki. Apám Manhattan-ben, a többiek meg Queens-ben. Öcsém gondolom ott is marad, amíg fel nem fedezi a NASA, a kishúgom meg...nem tudom, van ninja hadtest a katonaságunkban? Minden esetre ő is az otthonülős fajta. Hiába, elég egyszer eltörni egy pasi karját a randin, és megbélyegeznek egy életre...
A mosolyom itt egy kicsit büszke...na jó, nem is olyan kicsit. Közben az utolsó hírmondói is eltűnnek a tálnak. Hátradőlök a székben, és iszom egy utolsó korty kólát, mielőtt kitekintek az utcára. Késő van már, nem látok senkit odalenn, ami jó, mert semmi kedvem lépcsőzni egy ilyen adag után.
-Nálatok mi a helyzet otthon? Apukád megunta már az utazgatást?

- Nekem nagyon tetszett a motorozás. Bár azt nem tudom, annak apám mennyire örülne. De igazából melyik is a jobb? A teleportálás vagy a motorozás? - mosolyodom el, lágyan belesimítva arcom a kezébe. Olyan vagyok, mint Kormos, folyton dörgölőzöm és igénylem a cirógatását.
- Valamelyik délután megint elmehetnénk. Nem kell a városba, csak úgy - teszem még hozzá, hisz nem egy újabb meghívást akarok kierőszakolni. Csak élveztem a száguldást, ahogy lobog a hajam, ahogy elsuhan mellettünk a táj. És azt, hogy eközben hozzábújok, átölelem a derekát és az arcom a hátára simítom. Órákig képes lennék úgy utazni.
- Kezdek félni, te vajon mit tervezel - lopok egy újabb falat húst, játékosan pont azt, amiért ő is nyúl éppen, majd gyorsan bekapom, nehogy visszaorozhassa tőlem. Kissé meglepődöm, milyen nagy ütemeben fogy az étel, pedig nem tűnt fel, hogy ennyire ennénk. Vagy csak nem figyelünk oda?
- Ugye a kaját nem tünteted el közben sunyiban? - kérdem azért, biztos ami biztos alapon, de mosolygok mellé, jelezve, még az sem zavarna. Ahogy megemlítette ezt a fényképezőmasinát, egyre inkább érzem a játékos ingert, hogy megcsináljuk azokat a képeket.
- Hívő? Úgy érted vallásos? - boncolom, egyértelművé téve a szavakat.
- És amúgy milyen a családod? Hol élnek? - sorolom, hisz furdalja az oldalam a kíváncsiság. Igazából egymásról alig tudunk valamit, mármint az "előző" életből. Csak azt, mennyire vonzzuk egymást, mennyire közös alapon játszunk.

Sajnos elképzelem, milyen arcot vágna Erik, és a hideg ráz ki a gondolattól is. Ahogy ő kuncog, én grimaszolok, aztán meg gyorsan megrázom a fejem, mintha ez a kép így ki tudja esni mondjuk a fülemen át.
-Tartok tőle, nem fogod látni. Nem mondom, jó pasi, de nekem valaki más tettszik.
Az, hogy mit találnék ki valóban jó kérdés. Hirtelen nem is tudnék erre válaszolni, de abban a helyzet...motivációm lenne rá az biztos. Úgy értem, olyan aranyos így kipirulva, ellen tudnék én állni a kísértésnek, hogy ezt láthassam? Hát, a jelenben sem nagyon tudok, szóval erről ennyit.
-Talán az első ülés nem a legjobb hasonlat, ez inkább olyan, mint amikor mögöttem ülsz a motoron, és belém kapaszkodsz. Na azt sem szívesen engedném senki másnak.
Aztán előre dőlök, és megsimogatom az arcát. Nem egészen tudom miért pirul ennyit, de nem is fontos, ezt a lányt nem lehet nem imádni!
-Még szép, hogy felezünk, és egyébként... - itt közelebb hajolok az asztal felett, és suttogva folytatom: - Én is úgy terveztem, hogy az egyik képen be kell majd csuknod a szemed.
Rákacsintok, aztán újra lecsapok a kajámra. Komolyan, ahhoz képest, hogy milyen előítéleteim vannak a japán konyhával szemben ez a valami a második kedvenc ízem a számban hosszú idő óta, és az első nem kaja volt, szóval ez nem semmi. Kezem továbbra is gyakran érinti meg "véletlenül" Tatjana kezét, illetve párszor jól össze is ketchupozom az ujjaim, de igazándiból ez szinte fel sem tűnik. szinte végig az én gyönyörű barátnőm sugárzó arcát figyelem. Hogy a fenébe lehet nekem ekkora mázlim?
-Amúgy...ha esetleg, az én szüleimmel futnánk össze...Anyukám még egészen rendes, apám viszont eléggé hívő ember szóval..igazán nem tudom, mit gondolna rólam, ha látná, hogy miket művelek.

Ha nem más nyelven beszélnénk, ha külsőnkkel nem tűnnénk ki ennyire, akkor is tagadhatatlan lenne, honnan jöttünk. Kólát iszunk, jól átsütött húst eszünk kruplival, és ráadásul mindezt kézzel egy látszólag felkapott étteremben. Letagadhatatlanul amerikaiak vagyunk, szerintem a pincér már azon se lepődne meg, ha kérnénk két hamburgert bő ketchuppel.
- Nem vagyok költő, ez csak nyelvbotlás - mosolyodom el, újabb és újabb falatokat csenve el a tálról, hogy apránként fogyjon is a kaja. Meg persze legalább addig is oszlik a figyelmem Gabriel és az étel között. Nem mintha nem érdekelne, vagy nem kötne le. De így talán kevésbé hoz zavarba és nem pirulok folyton, mint valami főtt rák.
- Na, mondjuk azt megnézném, Eric milyen arcot vágna, ha úgy ölelnéd, mint engem - vigyorodok el kaján, és szinte látom is magam előtt a helyzetet. Persze ezt most csak én látom, kicsit dolgozzon meg Gabriel fantáziája is a mulatságért.
- Hm.. arra azért kíváncsi lennék, mit találnál ki - szelidül mosollyá jókedvem, és csak nem tudom megakadályozni. Újfent kipirul arcom, lassan félni kezdhetek, hogy állandósul ez a bőrszín. De mit tehetnék? Bár bókoltak már fiúk, végül is.. az új lány vagy kipécézni való vagy épp az újdonság varázsával ható zsákmány. De még egyiket sem éreztem ennyire őszintének és legfőképp.. Zavarba ejtő, milyen hamar egymásra hangolódtunk, keresve a másik társaságát. De a legjobb, hogy ez kölcsönös.
És nem, nem bírja abbahagyni, játékos szavaimra rögtön lecsap, válaszol, és én hajlamos vagyok belelátni a kétértelműséget.
- Az első ülés? - kérdezek vissza zavartan, majd egy hatalmas sóhajjal szegem le a fejem, elrejtve előle az arcom. Egy pillanat alatt megfordula a fejemben, hogy kioldom a csurim és elrejtőzök a kibomló tincsek mögé, de.. nem gusztusos, ha a hajam belelóg a kajába.
Ám kénytelen vagyok újra emelni a fejem, hisz szól, mutat, én pedig pislantok ki, örömmel üdvözölve a látványt, mi eltéríti gondolataim. És csak második nekifutásra veszem észre a fülkeszerű építményt. Ismerem, akad ilyen otthon is bőven, és igazság szerint a használóknak alig a fele alkalmazza a valódi célra. A többiek Gabrielhez hasonlóan emlékek készítésére.
- Alig néhány napja ismersz - ellenkezem nevetve, de azért rábólintok a kérésre. Nincs igazán ellenvetésem, és őszintén szólva egy-két közös kép jó bolondozás. És így belegondolva.. nekem sincs róla fényképem.
- De csak ha elfelezzük a képeket - teszem hozzá. Mert az ilyen automaták mindig négy képet csinálna. Úgy igazságos, ha én is kapok belőle.
- És az egyiknél be kell csuknod a szemed! - egészítem ki a feltételeim egy pajkos mosoly kíséretében.

Egészen hívogató az az étel, úgyhogy szabad kezemmel én is elkapok belőle egy kilógó, ropogós hősdarabot, szinte egy időben Tati-val. Az ujjam hegye még véletlenül hozzá is ér az ő ujjához, ahogy huncutul ő sem használ evőeszközt. Na igen...de mit fognak tenni, felhívják a szüleinket?
-Nos, a terve bevált, ennél különlegesebb nem is lehetnél.
Aztán vigyorogva döntöm oldalra a fejem, miután megcsikiztem őt.
-Nocsak, költő is vagy, rajzművész mellett? Érdekes.
Azért nem mondom, nyelek egyet, amikor erotikusan nyalogatja le a kólát az ujjáról, vagy lehet csak én látok bele már mindent mindenbe? Hú, de meleg van errefelé... Mondjuk aztán megint boldogan mosolyodom el, ahogy kijelenti, hogy igazán nem bánta a kis cselemet.
-Nekem is. Tudod, előtte még sosem csináltam ilyet. Úgy értem, teleportáltam már másokat, és Eric-et meg Charles-t nyilván nem ölelgettem közben de, valahogy addig a napig eszembe sem jutott senkivel, viszont amint megjelentél te...
Finoman megfogom a  kezét, és a számhoz emelem, hogy apró puszit leheljek rá.
-Ha az lenne a képességem, hogy kékké tud változni a bőröm, tuti kimagyaráztam volna, hogy ahhoz is ölelgetnem kell téged. Nem tudom, hogyan, de megoldottam volna, az biztos.
Aztán elnézően mosolyogva billentem oldalra a fejem, majd fel is nevetek kissé.
-Imádni való vagy ugye tudod? Ne aggódj, amikor nem veszi el az eszem annak látványa, akit egész nap el tudnék nézni, olyankor tudom, mennyire veszélyes olyan közel állni valakihez teleportálás után, ami kell egy közös ugráshoz. Egyébként is, az "első ülés" csak a tiéd.
Aztán gondolok egyet, kisandítok az ablakon, majd megmutatom Tati-nak is mit vettem észre odalent. Valójában már idefelé jövet feltűnt, csak most fogtam fel igazán. Az utcán áll egy igazolványkép készítő gép, az a fajta, amibe be kell ülni, és szigorúan csak egy személyes a kiírás alapján. Ja, persze...
-Mond...van kedved beülni oda, ha itt végeztünk? Valamelyik nap rájöttem, hogy nincs képem rólad, és ez zavar.

- Olvastam már egy-kettőt - nevetek rá a kérdéses cikkekkel kapcsolatban. Persze nem biztos, hogy mind az ő műve, lehet közülük egy sem. Hisz ki tudja, mennyi a valóságalapja ezeknek a sztoriknak és mennyi a pénzhajhász agyszülemény.
- Nem tudok róla - térek vissza nevem és családfám boncolgatásához, ahogy a pincér odébb áll. Közben már nyúlok a kólámért, aprót kortyolva a kellemesen hideg italba, majd talán étterembe nem illő mód ujjaimmal csippentek fel egy falat húst és majszolom el, mielőtt folytatnám. De ha már enni jöttünk és itt is az étel, fogyjon is belőle.
- Anyám szeret olvasni, bőven van rá ideje apám mellett. Valami regénybe olvasta a Tatjanat és megtetszett neki. Sokszor említette, hogy valami különleges nevet szeretett volna adni nekem, mert attól én is különleges leszek. Bár nem hiszem, hogy így értette - nevetek fel, utalva mutáns létemre. Különleges vagyok, kétségtelen, ahogy mindannyian azok vagyunk. És végül igaza lett, valóban különleges lettem, legalább is másabb.
- Márpedig egy étterembe szükségszerűen van asztal - szúrom Gabriel szavai után mosolyogva. Persze értem, mire gondol, amióta leültünk épphogy csak tudjuk egymást érinteni, kelletlen hanyagolva az állandó közelséget, mit állandóan fenntartunk. Lassan kezdem azt hinni, ha így folytatjuk, kifejlesztjük magunk között a gondolatolvasást, mit érintés útján tolmácsolunk, kizárva a világ többi tagját.
És közben érkezik az incselkedésre válasz, akaratlan rezzen meg kezem, ahogy Gabrielé combomon kalandozik, újabb pár díszcseppel tarkítva a terítőt és kezemet is.
- Azt fogják hinni, nem tudok inni - csóválom a fejem kuncogva, miközben a poharat leteszem a biztonság kedvéért, majd gyorsan leiszom a kezemre cseppent kólát.
- Bevallani? - pislantok fel a művelet közben, majd a szalvétáért nyúlva törölgetem meg ujjaim, mielőtt újra a kajához nyúlnék.
- Nekem tetszett a helyzet - sóhajtom a vallomásra, és bár próbálom játszani a nagyvilági nőt, kénytelen vagyok kissé lehajtani a fejem, mintha csak az ételt vizslatnám, hogy legalább egy csipetnyit rejtsem újfent piruló arcom. Talán haragudnom kellene rá, mert átvert, ha nagyon lovagolni akarnék a szavakon azt mondhatnám, bizalmas helyzetbe kényszerített, kihasználva a lehetőséget. De igazából semmi olyat nem tett, ami nekem kellemetlen vagy kényszer lett volna. Tetszett, hogy ölelt, biztonságban éreztem magam, és így van ez azóta is. És azt hiszem, ezek után sem fogom csak a vállam kínálni, mikor hazavisz.
- De be kell vallanom, megnyugtató, hogy nem szükségszerű mindenkit így ölelgetned - teszem még hozzá egy apró mosoly kíséretében, bele sem gondolva, hogy talán egy csipetnyi féltékenység is kicseng szavaimból. Mert kétségtelen, még ha nem is ismerem az érzést és nem is tudatos, abban biztos vagyok, nem tenne boldoggá, ha látnám, hogy más lányokat is így ölelget.

-Rendben, majd megpróbálok figyelni erre - ígérem meg vidáman, de aztán elgondolkodva nézek a szemébe mélyen, mintha onnan próbálnám kitalálni, vajon hülyeség-e feltenni a következő kérdést.
-Egyébként, ha már a családfádnál tartunk...Honnan jött a Tatjana név? Ne érts félre, nekem nagyon tettszik, bárhol látom vagy hallom, rögtön eluralkodik rajtam egy furcsa boldog érzés de, elég egzotikus ebben az országban. Csak nem a te családod is külföldről telepedett be?
~Más kérdés, hogy ha nem Sólyomszemnek hívják, akkor sanszos, hogy mindenki bevándorlóktól származik, de na...~
Aztán ártatlanul pislogok, amikor döbbenten mered a piám hűlt helyére. Na igen, ezek szerint nekem is megy, hogy elkápráztassam, még akkor is, ha nem annyira látványosan, mint ő szokott engem. Aztán félrenyelem a levegőt, és egyre könnyező szemekkel köhécselve nézek rá.
-Tényleg...köhh...vannak...ilyen...cikkek? Ó banyek...Bár, nem szoktam valami gyakran használni...úgy értem, főleg az elején csináltam véletlenül, és akkor még azt hittem, csak én vagyok simán szétszórt. Az egyik pénztárcám azóta sem lett meg.
~Más kérdés, hogy az inflációval együtt egy csomag rágót sem érne az egész ma már tárcástól, de az mindegy. Eléggé zavart, hogy elhagytam anno.~
Össze is ráncolom a homlokom a rossz emlék hatására, de aztán ez sem tart sokáig, épp csak amíg megkapjuk a kajánkat, eddigre ugyanis megérzem Tatjana lábát az én lábamon, és itt már kicsit elpirulva hajtom le a fejem, hogy megnézzem, mit is hoztak nekünk, és csak néha kukucskálok fel rá.
-Egyre jobban zavar ez az asztal...útban van... - jegyzem meg halkan mormogva, aztán mintha a zsebembe nyúlnék érintem meg szabad kezemmel a lábát, és húzom végig a mutatóujjam a combján.
-Amúgy, ha már a rosszaságoknál tartunk, be kell vallanom valamit. Emlékszel, amikor először teleportáltunk, és muszáj volt szorosan átölelned, hogy velem tudj jönni? Nos, elképzelhető, hogy hangyányit túloztam, mert elég lett volna csak a válladhoz érnem, vagy ilyesmi...remélem meg tudsz bocsájtani.
Nagyon-nagyon rosszul játszom meg a bűnbánó embert. Gondolom mert vigyorgok közben. Alig várom, mit fog velem tenni ezek után a sikátorban ez a jó kislány.

- Szerintem egyszerűen csak úgy gondolták, két gyerekkel már sokkal macerásabb lenne az állandó utazgatás, a folytonos iskolakeresés és átiratás. Velem se volt egyszerű - mosolyodom el. És ez csak szélesedik, ahogy zavart arcvonásait hamarosan szavakkal is megmagyarázza. Nehezen fojtom el kuncogásom, de nem szeretném az egész étterem figyelmét magunkra vonni.
- Ezt azért nehogy megemlítsd neki, még poénból sem. A szívébe gázolnál még az ötlettel is. Roppant fiatalosnak tartja magát - magyarázom tovább kuncogva. Rég éreztem magam ilyen jól valakivel. Ennyire felszabadultan, ilyen boldogan. És a boldogásg csak növekszik, ahogy biztatólag rászorít kezemre, én pedig viszonzom ezt. Még alig ismerem, és igazából ha csak úgy szimplán ismerkedünk meg, nem hiszem, hogy ennyire bízni tudnék benne. Vagy ki tudja? De mégis.. meglepően hamar éreztem azt, hogy mellette enm lehet bajom, hogy ő nem ártana nekem sose szándékosan. És ez nagyon jó érzés.
- Nem áll szándékomban - rázom meg picit a fejem, egy apró mozdulattal tolva el még inkább a részemről a kicsiny poharat. Nem, nem óhajtok lerészegedni előtte, kizárt, hogy ennyire beégessem magam.
Közben persze lesem, mit csinál, érdeklődve figyelem, ahogy ujját mártja az italba, majd a az ismerős hang. Picit megemelkedem és meglepetten pislogok a kirüesedett edénykébe.
- Ez meg...? - döbbenek le, majd csak fejcsóválva ülök vissza a helyemre.
- Kezdem érteni azokat a különös cikkeket azokban a fura újságokban. Hogy csak úgy hirtelen ott terem valami a semmiből - ingatom a fejem mosolyogva, csipetnyi hitetlenkedéssel. Együtt mozdultunk már, ez oké. De hogy csak így "eltüntessen" tárgyakat.. Ezt még szoknom kell.
- Még hogy nem vagyok jókislány? - húzom fel játékos duzzogással az orrom, de már érzem, mennyire kaparja a torkom a kikívánkozó visszaszólás, az incselkedés, mi sokkal inkább én vagyok, mintsem ez a fülig piruló lány.
- Bár igazad van - bólintok, miközben Gabriel felé tolom összekulcsolt ujjainkkal az én adagomat is, hogy "beszippantsa".
- Ha hazafelé is abból a sötét sikátorból indulunk, ott majd megmutatom, mennyire vagyok én _jó_ kislány - húzom fel kacéran ívelt szemöldököm, erőteljesen hangsúlyozva a mondatot, hogy a félreérthető hangzás félreérthető is legyen. Majd csak elégedetten dőlök hátra a széken, persze csak annyira, hogy összekulcsolt kezünk ne csússzon szét. És amint eltüntettem az én italom is, nyúlnék újfent szabad kezéért, ám a mozdulat megakad, ahogy ismét árnyék vetül asztalunkra. Ez a pincér valahogy ráérez a legjobb pillanatokra. De sokáig nem marad, leteszi közénk a rendelt tálat és a két pohár üdítőt, majd lép is. Így viszont már kénytelen vagyok elengedni Gabrielt, hacsak nem akarunk az ételen keresztül is kapaszkodni.
- Jól néz ki - hümmentek, ahogy végigpillantok a megrakott tálon. Még a nyál is össze fut a számba. A kontaktus hiányát viszont nem bírom, jobb lábam simítom lábszárához az asztal alatt, és bár teljesen ártatlanul mosolygok rá, szemeimben azért pajkos fények gyúlnak fel.

-Féltek, hogy másodszorra már nem sikerülne ilyen jól? - Kérdem nevetve, majd megsimogatom azt az enyhén szomorkás arcát. - Tudod, a húgom is mindig inkább nővért szeretett volna. Azt mondjuk nem tudom minek...ha olyan lelkivilágú, mint ő, lehet kifesthették volna egymás géppisztolyait de na...azt megoldotta velünk is.
Aztán megvonom a vállam. Egy apuka, aki kivételesen bír engem annyira, hogy ne avasson be eleinte csak szóban, de ha lehetősége akad rá később gyakorlatban is a szakmája rejtelmeibe? ráadásul kivételesen nem is fogorvos? Azt hiszem ezt meg tudnám szokni. Mondjuk, ha nagyon látni akarnak, fölösleges utazniuk, de ezt egyenlőre hagyjuk. Közben lehet feltűnt neki, hogy csodálkoztam is rajta, amit mondott...nos, sokáig nem tartom kétségek közt, miért ugrott ekkorát a szemöldököm:
-Bocsi, kissé elkalandoztam, és először úgy értettem, hogy apukád nyolcvanas...ami tekintve, hogy te még nem vagy húszas sem...hát nem lett volna semmi na.
Mellesleg, a kezét egy kicsit jobban megszorítom annál a résznél, hogy valaki vigyáz rá. Nem nagyon, csak hogy megerősítsem ebben az elképzelésben. Még szép, hogy vigyázok rá. Ilyen aranyos lányt tuti nem találnék még egyet.
-Hát... - kezdenék bele a találgatásba, de én sem a pincér előtt vesézném ezt ki. Amilyen szerencsénk van, Japánban pont ezt értenék kristálytisztán, és kivételesen nem gondolnák, hogy csak két bolond turista beszélget valami hülyeségről. A kólára viszont bólintok, és meg is rendelem.
-Ha nem szeretnéd, ne idd meg - mondom komolyan, aztán egy óvatlan pillanatban belenyúlok a saját poharamba, az egy deci pia pedig eltűnik. Hallani lehet a szokásos hangot, amit teleportáláskor hallatok, igaz sokkal kisebb. Az asztalunktól tuti nem terjed tovább.
-Csak tudnám, hova lesznek ilyenkor. Szóval, ezek szerint egészen jól fogadták, ahogy hallom. - Ezt persze bátorítósan mosolyogva mondom. - Az pedig, hogy nem voltál mindig jó kislány...most sem vagy éppen az, szóval ez nem lepett meg különösebben.
Pimaszul vigyorgok, és még rá is kacsintok. Nem, tényleg nem jó kislány...csak a legjobb.
-"Megigyam" a tiédet is? Ne aggódj, nem fog a fejembe szállni...remélem.

Az előbb még picit sajnáltam Gabrielt, most pedig a sárga irigység lesz rajtam úrrá. Nem csak hogy egy öccse van, de egy húga is. De sokszor álmodoztam arról, hogy van egy testvérem, aki mindig velem van, akivel bármit megoszthatok, aki vigyáz rám, vagy akire én vigyázhatok.
- Egyke vagyok - rázom meg kissé szomorkásan a fejem, bár azért egy apró mosollyal díjazom a viccelődést.
- Legfeljebb egy egynyolcvanas apukát kaphatsz, ha egyszer erre járnak. De ahogy ismerem, inkább örülni fog, hogy van velem valaki, aki vigyáz rám - emelem fel bal vállam egy apró mosoly kíséretében. Persze nem úgy értem, hogy apámat nem zavarná a gondolat, hogy barátom van. De azt hiszem, örülnének is neki, hogy barátkozom, hogy nem zárkózom úgy el, mint a többi iskolában. És azt hiszem, Gabriel ellen még nekik sem lenne kifogása. Max annyiban féltenének, hogy országokat ugrál velem.
- Szerinted? - kérdezek vissza a családi reagálásra. Közben újra érkezik a pincér, addig én is csendben maradok, ez a téma nem tartozik idegen fülekre. Aztán ahogy Gabriel megemeli a poharat én lehajolva utánzom le mozdulatát és szagolok bele.
- Eh... - húzom el az orrom fintorogva. Nem az én ízlésem, és attól tartok ha ezt megiszom hazafelé tuti kidobom a taccsot.
- Mond nekik, hogy kóla. Azt talán még itt is értik - nevetek fel halkan, ujjaimmal játékos cirógatásba kezdve a kezén, feldobva az "egyszerű" fogódzást, rákontrázva kétértelmű szavaira.
- Nyolcévesen mutattam meg nekik Kormost. Egy hétig nem szóltak hozzám és igen furán néztek rá, mikor valóban rájöttek, hogy nem az utcáról hozott macska. Aztán apránként elfogadták. Persze voltak szabályok, főképp a rémségekkel és a többi emberrel szemben. De.. nem voltam mindig jókislány - kacsintok rá játékosan és rutinból nyúlok a pohárért, de ahogy az orromba kúszik az illata meglepetten tolom el magamtól, egy cseppet az asztalra öntve.
- Oh, ez a szag... - mentem magam zavartan, immár ügyesebben téve vissza a poharat.

-Jó, lehet ezen az udvarlási módszeren még finomítanom kéne...a helyedben lehet én is inkább a szarukkal tartottam volna, mint a vadidegennel.
Közben az asztal felett újra a keze felé siklik a kezem, most, hogy az étlapot tartani fölöslegessé vált. Furcsa, természetellenes érzés nem fogni, de szerencsére nem tart sokáig ezt helyrehozni. Ami viszont a rácsokat illeti, kissé félrehúzom a szám.
-Na ja...megakadályozzák a kaját, hogy kiszökjön...
Most, hogy megvagyunk a rendeléssel megint a lényegre tudok koncentrálni, vagyis barna szemeinek teljes mélységére, és arra, ahogy gyönyörűséges bíborba borul az arca, minél tovább nézem.
-Ó nem, van egy kishúgom is...bár, mostanra annyira már nem is kicsi, ráadásul elég harcias is...és veled mi a helyzet? Számíthatok egy 2 méter magas bátyóra, aki ököllel védi majd meg a szépséges húgicája becsületét?
Amúgy, nem kerülte el a figyelmem, milyen arcot vágott, amikor bevallottam, hogy otthon még tudnék meglepetéseket okozni. Van egy sanda gyanúm, hogy nála nem ez a helyzet...hacsak nem én vagyok a meglepetés.
-A te családod hogy reagált, amikor kiderült, hogy a fantáziád élénkebb a megszokottnál? - Kérdem mosolyogva. Közben megérkeznek az italaink, ami kicsit furcsa, mert azt nem rendeltem...vagy mégis? Tudja a fene...lehet rosszkor mutattam valamire? Minden esetre két pohár Szakét raknak elénk, aztán szerencsére megint magunkra maradunk. Valamiért nem szeret sokáig itt maradni a pincér, ki érti ezt?
-Érdekes...otthon el szokták kérni a személyimet, mielőtt ilyet raknak elém... - Mondom, miközben az arcom elé emelve vizsgálom meg a piát. Aztán vállat vonok, és visszateszem az asztalra.
-A következő körben megpróbálok nem alkoholost rendelni, rendben? Nem hiányzik, hogy fejre álljunk...
Azért van egy kis huncut villanás szememben, amikor ezt mondom. Nem tehetek róla...tatinál nem tudok elképzelni vonzóbb nőt a számomra...és néha nehéz nem rosszra gondolni.

Picit sajnálom Gabrielt. Talán a családja jobban megértené, jobban értené, ha tudnák, milyen is ő valójában, és mikkel kell megküzdenie. Mert így mindig lesz egy zárt ajtó, amin nem engedi őket átlépni, és ami mindig is akadály lesz közöttük.
De ezt nem fejtem ki neki, nincs jogom, és a családját sem ismerem, nem tudhatom, miként reagálnak a másra. És igazából időm sincs. Meglepetten nézem, ahogy megemelkedik kissé, talán mégis inkább máshova menne? Ám ahogy egyre inkább hozzám hajol, már-már kecsegtetve az asztalt azzal, hogy a nyakamba boruljon... Ekkor értem meg, mit akar, és picit, csak egy picit kihúzom magam én is, hogy könnyebb legyen a találkozás, kevesebb a távolság közöttünk. És mint az ugrásoknál, megszűnik most is minden más, ami nem Gabriel...
Halk, diszkrét morranás térít vissza a pincér érkezését jelezve, én pedig zavartan ülök vissza, fordítva a tekintetem az ablak felé, míg el nem megy.
- Nem tudom, én mit szóltam volna, ha ott terem egy vadidegen srác, ölbe kap és elködlik velem - nevetek fel, elengedve a feszültséget, amit a pincér jövetele okozott.
- Nos igen, amúgy nem véletlen vannak azok a rácsok - intem mosolyogva Gabrielt, és míg ő az étlapot böngészi, még ha csak pár röpke pillanatig is, én őt lesem, mert most épp megtehetem zavartalanul.
- Nekem jó lesz - eszmélek fel bárgyú bambulásomból kérdésére, eltolva magam elől az étlapot, amihez igazából hozzá se nyúltam.
- Csak az az egy testvéred van? Aki a magnót megszerelte? - kérdem kíváncsian, amint túl vagyunk a rendelésen. Érdekel, igazán érdekel. Nem csak a neve, nem csak az, hogy milyen mutáns képessége van, mivel tud elkápráztatni. Ő érdekel, hogy honnan jött, hogy milyen volt addig a percig, míg neki nem mentem a kertben.

-Meglehet - mondom elgondolkodva - nekem még otthon is muszáj ezt titkolni. Elég fura a családom már így is, nem hiányzik nekik még egy teleportáló ember is.
Imádom, amikor ilyen édesen simul hozzám, csak az a baj, hogy talán túlságosan is. Beszéd közben egyre elhalkul a hangom, ahogy őt figyelem, végül pedig nem bírok magammal. Kezem a tarkójára siklik, és pedig két lábra állva hajolok át az asztal fölött, és őt is közelebb húzom magamhoz, hogy ha nehezen is, de ajkaink végre találkozhassanak egy hosszú csókban, és bár a széles asztal miatt elég nehéz egyensúlyozni, minden másodperce megéri. Egy idő múlva aztán megjön a pincér, és leteszi elénk az étlapjainkat, így természetesen én is eltávolodom kedvesemtől.
-Már ideje volt... - jegyzem meg halkana férfi távozás után... - és mégis...ráért volna még pár percet.
Kinyitom magam előtt az étlapot, de nem olvasok bele, csak vigyorogva kukucskálok Tatjana-ra a könyv élei felett, amikor bohócnak nevez.
-Semmi szándékos vandálkodás, és sosem buktam le, szóval nem, nem tudom milyen a rács másik oldalán. Hacsak nem számítjuk azt, amikor egyszer egy állatkertben kötöttem ki...a krokodilok nem olyan barátságosak, mint hittem...
Azt viszont érdeklődve hallgatom, ő mit művelt. Hogy semmi komoly, azt gondoltam. Vagány csajnak ismerem, de azért biztos vagyok benne, kriminális eset. A történetet hallva azért csalódottan rázom meg a fejem.
-Hogy pont nem tudtam épp arra járni, ezt úgy megnéztem volna. Mondjuk, nem tudom mit szóltak volna a barátnőid, ha valami fiatal srác felkap, és köddé válik veled...
Na igen, nem lett volna valami diszkrét, de fiatal koromban...hasznos, ha az igazgató tud emlékeket törölni na. Közben azért csak ránézek az étlapra, de aztán becsukom a fenébe.
-Mit szólnál egy két személyes tálhoz? Ez a grilles bőségizé szimpatikus mert nem emlékeztet gyanúsan semmilyen élőre.

Belesimítom az arcom a kezébe, még egy pillanatra hozzá is dörgölőzöm, mint egy cica, majd fordítom a fejem, és még önmagamat is meglepve apró puszit nyomok a tenyerébe, aztán szabad kezem fűzöm bele, mintha csak kereszteznénk az asztalt, mintha attól tartanánk, ha nem kapaszkodik össze mindkét kezünk, elveszítjük egymást. Tiszta bolond egy helyzet.
- Azt hiszem, sokat nyom a latba, hogy egymás előtt sok mindent nem kell eltitkolni. Gondolom, legalább is magamból kiindulva, eddig többnyire neked is ügyelned kellett arra, nehogy elszóld magad. Pedig olyan büszkén mutattam volna meg én is sokszor, mit tudok, de nem lehetett - sóhajtok fel, ártatlan mosollyal húzva be a nyakam. Lehet, neki nem így van, de lehet csak magam kicsinylem le a kettőnk közötti összhangot. De azt még se vághatom a szemébe a harmadik nap, hogy még soha, senkivel nem randiztam így, mint vele, hogy soha, egyetlen fiú sem keltette fel az érdeklődésem úgy, mint ő. Hogy másokkal gúnyos és kihívó vagyok, kacérkodom, de csak komolytalanul. Míg vele.. csak pirulok, és mint egy zavart személyiség, csak fogom a kezét, félve, hogy elengedi az enyém, és itt hagy...
- Semmi extra - legyintek, illetve legyintenék lekicsinyelve a dolgot, ha kezeim nem lennének foglaltak. Inkább Gabriel sztroijára fülelek, egy pillanatra elszörnyedve a kifejezésen.
~ Míg ki nem engedték~
Hát miféle családban kellett felnőnie? De valahogy nem passzol, az eddigiek után enm, és csak megerősíti ezt a vallomás is.
- Ó, te bohóc - nyújtom ki a nyelvem megjátszott sértődéssel, de már vissza nevetve húzom.
- Ezek szerint semmi letartóztatás, semmi vandálkodás - ingatom a fejem, mintha ezzel veszített volna az értékéből. Hát mi is lett a macsóképpel?
- Úgy másfél éve az osztálytársaimmal, illetve egy kicsiny hányadával esti fürdőzésre mentünk a helyi strandra. A probléma annyi, hogy már zárva volt - kuncogok fel, mint egy csitri, akire épp akkor köszönt rá a nagy Ő.
- Mi nem zavartattuk magunkat, a tulaj annál inkább. Én könnyen eltűnhettem volna, de az túl feltünő lett volna a többiek szemében. Így hát.. a kollektív buli kollektív büntetést vont maga után...

Ujjaimmal tovább játszom keze finom bőrén. Aztán ahogy előre dől zavartana  másik kezem is megindul felé, hogy az arcát is simogathassam, illetve megtarthassam vele őt, mintha a lapát kezem csak egy nagy, lebegő párna lenne.
-Hát igen, a legrosszabbat hozod ki belőlem - kacsintok rá, aztán megvonom a vállam - bár...az igazat megvallva, én pedig sosem tudtam ilyen könnyeden elbeszélgetni egy lánnyal sem. Veled valamiért könnyebb megtalálni a hangom.
Jó hallani, ahogy nevet, bár már néhány ezerszer megállapítottam, hogy ilyenkor a legszebb a hangja. Ami a titkos ügynök teóriámat illeti, ha tényleg az a papa, akkor a leánya remekül titkolja, már egy kicsit sem gyanakszom rá.
-Ó, pedig olyan izgin hangzik...bár kétlem, hogy lézerfegyver lett volna, vagy ilyesmi. Várjunk csak, mit is kerestél te a rendőrségen hmm?
Ami az én lajstromomat illeti...nos kihúzom magam, és megvonom a vállam, mintha nem is lenne olyan nagy dolog, aztán kibököm:
-Hát igen...volt, hogy minden héten ott kötöttem ki, de csak fiatalon, olyan 6 és 10 között. Elég unalmas egy hely, egész nap csak keresztrejtvényt fejtettem, amíg apám végre elszabadult, és haza mehettünk.
Hagyom, hogy egy kicsit elgondolkodjon a hallottakon, aztán még hozzáteszem:
-Jaj, lehet említenem kellett volna, hogy nyomozó? Lehet így egy kicsit máshogy hangzik...

A felvetett lehetőséget megjegyzem magamnak. Végül is mit nekem liánruha, nem kevesebb, mint egy fürdődressz. De Gabrielt levél ágyékkötőben látni... Be kell szereznem egy fényképezőgépet...
- Hogy mi? - pislantok rá értetlenül, immár az asztalnál ülve, majd ahogy leesik a közbeszúrt szavak bók jellege, zavartan sütöm le a szemem, és halk sóhajjal veszem tudomásul, hogy arcom újfent ég.
- Soha, senki nem hozott ennyiszer zavarba eddig, mint te néhány nap alatt - vallom be zavartan, tekintetem immár összefonódó ujjainkra emelve. Szokatlan, fura, talán kissé idegen. Hogy valaki enynire közel legyen hozzám, ennyiszer érintsen meg, és mindezt úgy, hogy nem zavar, hogy nem kellemetlen, sőt, szinte én igénylem az érintést. Anyukám, hova küldtél?
- Titkosügynök? Ugyan - nevetek fel vidáman a kérdés hallatán, és megvallatlanul is roppant hálás vagyok neki, hogy nem engedte mélyebbre süllyedni a gondolataim.
- Utazó ügynök. Nagyvállalatoknak kínál valami technikai eszközt, de ne kérdezd mit. Sose érdekelt.Erről otthon nem sokat beszéltünk. Nem mintha valami nagy titok lett volna, csak apa épp eleget járatta a száját a sok nagyokos vezérigazgatónak, otthon kerülte a szakmai témát. Főképp, mert se anya, se én nem voltunk rá fogékonyak.
- Hát.. rendőrségen csak egyszer voltam - vallom be mosolyogva, egy játékos pillanatig Gabrielre villantva szemem, majd újfent a látványra függesztem. Meg lehet ezt unni valaha?
- És te? Olyan gyakori vendég voltál?

-Nem - jelentem ki boldog magabiztossággal, miközben újra megcsodálom angyali arcát - és attól sem félek, hogy te fogynál ki a látnivalókból. De ne aggódj, nem terveztem minden héten egy másik földrészre ugrani.
~Annál azért jobban vigyázok rá, hogy kerüljem a feltűnést. Márpedig, ha sok lakott területen bukkanok fel, előbb utóbb sztár leszek az UFO magazinban néhány országban.~
Aztán enyhe pírrel az arcomon vigyorgok rá.
-Áll az alku...de az utcára nem megyek ki benne!
Már meg sem lepődöm rajta, mennyire egy rugóra jár az agyunk ezzel a lánnyal. Legközelebb akkor tényleg hamburgeres lesz, vagy lehet már ma is, ha éhen maradunk amikor meglátjuk, mit adnak itt. Annak azért örülök, hogy tettszik neki a kilátás. Amíg ő gyönyörködik benne, én átnyúlok az asztal felett, és megsimogatom a kezét, illetve ujjaimmal rá is fogok.
-Igen, az vagy.
Aztán kisandítok az ablakon. Ja, a város sem rossz végül is.
-Folyton emlegeted mennyit utaztatok apukáddal. Titkos ügynök volt, vagy ilyesmi, hogy ennyit mozogtatok? - Kérdem kissé komolytalanul. Na jó, teljesen komolytalanul...bele sem gondolok, hogy lehet, tényleg ez az igazság.
-Én a faterral csak a rendőrségre látogattam be állandóan...annak is megvan a bája persze, ha az ember szereti a horrort, és az automatából adagolt Snickers-t, de azért annyira nem buli.

- Japánban? - nyüsszentek fel elhűlten, immár tüzetesebben véve szemügyre a körülöttünk úszó tömeget. Igen, nem sok hozzánk hasonlót látok, annál több apró, metszett szemű rohanó figurát.
- Ez szép.. Apámmal beutaztam fél Amerikát, veled a világ másik felét. Nem félsz, hogy ha így folytatod, hamar kifogysz a látnivalókból? - kérdem mosolyogva, hagyva, hogy ő törje az utat. Én pedig mint egy hűséges kutyus, sietek a nyomába, el nem engedve a kezét. És most nem csak azért, mert jó. Hanem mert tartok tőle, máskülönben elsodor az emberáradat.
- Liánból font ruha.. Felveszem, de csak ha te is a nagylevelű ágyékkötőt - villantok rá egy pimasz és kihívó mosolyt. Nem, ezzel, így, most nem tud zavarba hozni. Már teljesen elkápráztatott a hely, a különös város. Mit nekem egy pimasz megjegyzés?
A csigalépcső nem okoz gondot, mint már említettem neki, nem igazán félek, így ez sem adja fel a leckét. Bátran hágom a fokokat, de azért örülök, hogy nem ereszti a kezem. Még finoman meg is szorítom ujjait, amolyan szavak nélküli megjegyzésként: ~Örülök, hogy veled vagyok~
- Normális kaja? Kétlem, hogy tálalnának sajtburgert - sóhajtok fel megjátszott kétségbeeséssel, majd azért mosolyogva bólintok. Ha átsütik, az már fél győzelem. A másik fele, ha nincs bogár kinézete.
Beérve kissé félni kezdek. Mármint nem a szó negatív értelmében, csak hogy nem értenek majd meg minket. Én nem beszélek halandzsául, és valamiért úgy tippelem, Gabriel sem. De szerencsénkre a pincér beszéli a nagy nyelvet, így hamarosan egy asztalnál találjuk magunkat perfekt kilátással.
- Igazán gyönyörű - pislantok ki, mert amíg Gabrielt az én látványom tartja tán fogva, addig engem most a megannyi színben játszó város.
- Mondhatnám, hogy olyan mint New York. Csupa fény, csupa zsivaj.. És még is más.. Teljesen más a hangulata - fordulok egy pillanatra felé, újabb mosollyl ajándékozva meg, de képtelen vagyok sokáig elvonni a pillantásom ettől az új látványtól.

Gyengéden cirógatom meg a fejét, és húzom végig az ujjaim a haja mentén, mintha csak egy vízesésen siklanék lefelé. Közben még egy apró puszit is kap a homlokára, amíg morog. Olyan édes ilyenkor.
-Lövésem sincs, nem vagyok jó földrajzból, de abból ítélve, hogy itt még éjjel van, valahol Japánban lehetünk.
Továbbra is ártatlanul mosolygok, hisz mi lehet annál természetesebb, hogy Ázsiában kötünk ki? Na ugye?
-Valójában arra gondoltam, hogy ez a ház pont olyan, mintha a te fejedből pattant volna ki de...szívesen megnéznélek egy olyan liánból font ruhában.
Aztán rákacsintok, hogy tudja, csak viccelek...hát hogyne. Közben határozottan lépdelek előre, utat törve magunknak a tömegen át, majd a csigalépcsőhöz érve segítek neki felmászni. Nem mintha kételkednék benne, hogy egyedül is képes a műveletre csak épp...egyel több ok, hogy foghassam a kezét.
-Ne aggódj, megnéztem, van odafent normális kaja is...mármint, hozzávetőlegesen. Hamburgert itt tuti nem kapsz, de átsütnek mindent.
Az emeletre érve egy pincér már ki is szúr minket, és miközben felénk tart, kihúzom magam, és magabiztosan előre lépek.
-Egy pillanat.
Torokköszörülés, és amint a Japán férfi ott van előttem, tökéletes kiejtéssel kérek egy asztalt két személyre...igaz angol nyelven, de természetesen megért, és nemsokára már az ablak mellett találjuk magunkat, alattunk a nyüzsgő város fényeivel. Nem semmi a kilátás, igazán megérdemelné, hogy egy pillantásnál többre méltassam, és ne csak a velem szemben ülő gyönyörű nőt csodáljam.

Talán kicsit túlzásba esünk. 3 napja? Csak három napja, hogy a kertben összefutottunk, és azóta.. Nos ha jól számolom, első alkalommal elugrottunk a Szovjetunióba. Másnap reggel az edzőterembe futottunk össze és délután elvitt motorozni és kajázni a városba. Most meg? Most meg nem árulja el, hova megyünk, csak hogy megint kajázni...
Mivel fogalmam sincs az úti célról, hát semlegesen öltözöm. Szűk fehér farmernadrág, szára a fűzős bokacsizmámba fut. Felülre egy fehér atlétát vettem, rá egy laza fekete inget, amit persze a nadrágba tűrtem és csak néhány gombot hagytam nyitva, épphogy kivillantva az atlétát. Nyakamba egyszerű ezüstlánc, még a szüleimtől kaptam, a hajam pedig egy fekete gumival felcsuriztam.
Ahogy meglátom akaratlan szökik mosolyba a szám, a csókja megbizserget, karom ösztönösen fut derekára, talán szerencsémre.
A lassan már megszokottá váló, fura, émelyítő érzés kap el, ahogy szétesik körülöttünk a kép, hogy valami egészen másnak adja át a helyét.
- Ez így nem ér - morranok fel aprókat sóhajtva. Szerencsére már nem olyan durva, mint az első út, és persze jogos volt, hogy nem közölte, mit tervez. Így legalább nem tudtam rá készülni. Bár lehet az üres hasam se hátrány.
- Egy ideig? Most hova hoztál? - kérdem kíváncsian, ujjaim ujjaiba fűzve sétálva ki a sikátorból. Aztán meglepetten torpanok meg a sok kis húzott szemű emberke láttán, meg a fura krikszkraksz feliratok okán.
- Hol vagyunk Gabriel? - húzódom közelebb, mintha attól tartanék, elragad az embertömeg. Ám mielőtt választ kapnék, egy igen érdekes és látványos épületre irányítja a figyelmem.
- Én jutottam róla eszedbe? Én lennék Jane és te Tarzan? - kuncogok fel, játékosan oldalba bökve szabad kezemmel. Azért kétségtelen, igen különös egy épület, de roppant hatásos.