A vér szava - X-Men mesehelyszín

//Na szóval, köszönöm azoknak, akik részt vettek, főleg azoknak, akik végig, vagy majdnem végig húzták a dolgot. Ez itt egy első, próbamese volt, hogy megnézzük, mennyire tudunk időn kívül játszani, mennyire tudjuk kezelni a képességeket. Záró hszt nem írok, csak itt magyarázom el a sztorit, hogy zárjunk.
A diákok végül az elmegyógyintézetben megtalálnak egy mutánst, aki afféle álommanipulátor volt, mások rémálmaiból nyerte az erejét, de egyre inkább erős mutánsok voltak a városban, és rajtuk már nem tudott uralkodni. Utolsó reménye a diákok voltak, mondván biztosan kezdők, de ők is erősebbnek bizonyultak nála. Amikor beérnek a szobájába, akkor már erőteljesen haldoklik, és végül le is fordul a tolószékből, a diákok pedig ismét felébrednek, mert továbbra is álomban voltak. Mindenki a saját szobájában, eredeti lakhelyén tér magához. Emlékeznek mindenre, ami az álomban történt velük, de fizikailag otthon voltak, aludtak.

Ezzel együtt Charles fog kiírni egy mesejelentkezést facebookon, és körüziben is, aki szeretne egy aktív mesében részt venni, az jelizzen bátran.//

Igazából nem tudom, hogy nekem mennyire fontos az élet. Így zuhanás közben nincs sok időm gondolkodni, az ösztön nem is hagyja, ami inkább arra sarkall, hogy találjak egy pontot, amin megkapaszkodhatok. Körbenézek hátha találok valamit. Egy kiálló szikladarab életmentő lenne, vagy egy olyasvalami, aminek a legkisebb a valószínűsége, hogy itt meglelem: egy kötél, egy erős, kibiztosított kötél, amit elég lenne elkapnom, s végre megállnék. Azt hiszem annyira elbambultam, hogy ennek következtében teljesen figyelmetlenné váltam. Nem érdekelt kik vannak mellettem, vagy hogy hova visz ez a járat, csupán az a cél hajtott legbelül, hogy elkerüljek abból a ködös pokolból, ahol a víz is furcsa reakcióba kezdett. Nem mintha nem láttam volna bugyborékolni, de egy tónál felettébb különös.
Egy kicsit a legelső mondathoz visszatérve, az az egyik legbensőbb gondolatom volt. Nincs sok minden ami ide kötne a csínyek eszelésén, a bátyám és a fiú képén kívül, akit nemrégiben ismertem meg. Akkor mi értelme van élni? Anyáék nincsenek többé, azt sem tudom rendesen elmondani nekik, mennyire szerettem őket... és hogy sajnálom. […]
Tovább kéne lépnem rajta, de nem tudok. Félek, s kissé egyedül is érzem magam. Stephan vajon hol lehet már? Nem láttam még, pedig már itt vagyok ideje, ő pedig azt mondta, hamarosan csatlakozik az iskolához!
Nyöszörögve kinyitom a szemeimet, hogy szétnézzek. A látásom ez picit homályos, időbe telik mire kellőképp kitisztul a kép. M-mi ez a hely? Úristen, csőbe húzták a csínytevőt?! Ember, eeez nagyon rossz poén! Tekintetem jobb kezemre siklik, amiben az infúzió van. Ahogy ez is. Fintorogva húzom ki, ezután leszorítva a szúrás helyét, kikászálódom az ágyból és némán elindulok a többiek után, akiket időközben észreveszek.
El sem hiszem, hogy még élek!! Bakker, azt hittem hogy felnyársal egy szikla, vagy ripityára törnek majd a csontjaim, de nem történtek meg ezek a szörnyűségek! … Nem tudom minek következtében lehet, egyelőre csodának vélem. Az emlékeim homályosak, a gondolataim pedig zavarosak. Talán majd eszembe jut, akkor pedig meghálálom annak, aki tényleg... megmentett.

Egyre vadabb dolgok történnek, mint valami filmben komolyan mondom. Az én eddigi kis egyszerű nyugis életemhez képest ez azért sok, ami történik. A kék főnix ami végképp beteszi nekem a kaput, hiszen nagyon nem vágom, hogy kerül ide, meg mi ez, és most jég, vagy tűz. Igazából tőlem aztán bármelyik lehet, akkor is ugyanúgy meglep a jelenléte és csak nagyokat fogok pislogni a láttán, mint ahogy eddig is. Jobb is, hogy Lisa cselekszik, én pedig maradok a repülésnél, ami megy. Valamerre el kell indulni, és megtalálni a magyarázatokat, mert egyelőre még tényleg túl sok minden van, amit képtelen vagyok felfogni.
- Nagyon úgy néz ki, hogy nem mindenki okos, aki szép. - halvány mosoly, ahogy azért mégis csak próbálok még a helyzet komolysága ellenére is egy poént elereszteni, amíg fel nem fogom, hogy a másik lány csak úgy levetette magát a mélybe. Az azért meglep, mert mi van ha... szóval szétkenődik valahol lent? Ezt komolyan átgondolva vajon? Én tuti, hogy nem ugrottam volna le csak úgy, bírom az életemet és nem adnám csak úgy fel. Mindenesetre mi is elindulunk lefelé, és még a másik lány grabancát is el tudom kapni, aztán...
Eléggé meglep az új helyzet a kék derengés után. Egy ágy... valami van a karomban. Nagyon nem tetszik nekem ez a helyzet, és az sem, hogy körülnézek és láthatóan a többiek is itt vannak. Nem túl biztató. Már csak egy a kérdés. Ez a valóság, vagy a másik volt az? Az értetlen pislogásomat Lisa hangja töri meg, és arra figyelek fel, hogy láthatóan eléggé ki van. Az én képességem persze nem ilyen látványos, ezért nem is tűnik fel először, hogy valami gond van. Nem szoktam én orrba-szájba repülni, vagy lebegni, amikor csak lehetőség van rá. Mindenesetre az infúziót én is kihúzom, aztán leszorítom a helyét, mert hát mégsem kéne még mindent össze is vérezni.
- Az erőd... ez az izé blokkolhatta? - kérdő tekintet, bár nem hiszem, hogy fog tudni válaszolni rá, és más sem. Nem értünk ehhez, ami nem csoda, azt sem tudom hol vagyunk és miért. De az tény, hogy nem működik a repülés, nem tudok felemelkedni még egy egész kicsit sem. Látom, hogy Lisa határozottan nagyon ki van, ezért azonnal utána is indulok, amikor ő dühösen az ajtó felé indul.
- Nincs erőd, nekem sem, talán kicsit óvatosabban kéne lenni nem gondolod? - nem vagyok én valami szuperhős, meg semmi, de ez még nekem is logikus, hogy nem lehet csak úgy kitörni innen, és nekimenni valakinek, aki helyzeti és mindenféle előnyben van hozzánk képest. Szóval megyek én vele, csak lassabban kéne. Kilesni legalább az ajtón, mielőtt kimegyünk, és csak utána indulni tovább. Nem azt mondom, hogy vegyünk magunkhoz valami fegyvert, mert nem vagyok én harcos alkat, de legalább egy kicsit legyünk óvatosabbak.

Úgy tűnik, hogy végül sikerül a barlangot választanunk, így egy kis tűz segítségével gondoskodok arról, hogy lássunk is majd valamit odalent. Nem is nagyon értem, hogy az eddig mögöttünk sétáló csaj hogy került hirtelen elénk, de neki egyelőre már mindegy, mivel most inkább a szakadék mélyével ismerkedik, nem pedig velünk. Ránk nagyon úgy tűnik, hogy most más kíváncsi, méghozzá egy gyönyörű, de annál ijesztőbb külsejű madár, olyan, amilyeneket a legendák mesélnek, csak nem a tűz az eleme, ahogy nekem, hanem inkább a jég.
- Én… én valahogy nem hiszem. – rázom is meg kissé fejem Mike szavai hallatán, így vonom fel azt a bizonyos tűzfalat, csak a biztonság kedvéért. Amikor viszont a főnix van olyan buta, hogy még neki is megy a falamnak, majd ez után láthatóan baja is lesz, kissé meglepetten pislogok rá.
- Ahogy nézem, agya az nem sok volt. – valahol azért sajnálom azt a szerencsétlen állatot. Na de ideje lefelé haladnunk, így kerülök Mike elé, aki nemsokára már ismét felemel erejének hála, így haladhatunk lefelé, és tűnünk el abba a furcsa derengésben. Kissé félek ettől az egésztől, így kezeim erősen szorítják meg a fiú vállát, de…
Ez után minden sötét lesz egy kis időre, majd arra eszmélek fel, hogy valami fehér teremben egy ágyon fekszem, a bal kezemnél pedig egy infúzió található. Alapba is utálom a tűket, így hirtelen kapom azt ki kezemből, majd cseppet szédülten ülök fel.
~ Hol vagyok? ~- ez az első dolog, ami az eszembe jut, majd lassan rakom össze a képet az elmúlt percekről vagy talán órákról, miközben vörös tincseimbe túrok és… furcsa érzésem van. A testem nem olyan meleg, mint szokott és hiába szeretném felmelegíteni, egyszerűen nem engedi. Kezem is kinyújtom, hogy létrehozzak ismét egy kisebb lángot a tenyerem közepén, de ez is kudarcba fullad.
- Ne… ez nem lehet! – oké, én az erőm nélkül nem viszem sokra, így egyértelmű, hogy elkap az aggodalom és nemsokára már a földön is vannak lábaim. Ahogy ijedt tekintettel körbenézek, látok pár ismerős arcot, és végül Mike-ot is kiszúrom, de mégse lépek oda hozzá, csak kezeimet nézem és koncentrálok tovább.
- Az erőm… mi a fenét fecskendeztek ezek belénk? – nem tudom, hogy ki volt, de ha ez komoly, akkor érzem, hogy el kell őt kapnom, mert ezért megfizet és ha kell, két kézzel tanítom móresre, amíg rendbe nem teszi azt, amit elrontott. Dühösen ismét a hajamba túrok, kissé talán őrülten is, majd a kórterem ajtaja felé indulok.
- Én megkeresem azt, aki ezt művelte… ez nem maradhat így! – tudom-tudom, nem egyedül kéne mennem, főleg nem lányként, legalább Mike-ot magammal kéne rángatnom, de nem tudom, hogy ő mit szeretne. Nem akarom feleslegesen őt is bajba sodorni, és oly nagyon elveszítem hirtelen az irányítást magam felett, hogy kissé meg is feledkezem róla, úgy mindenkitől, csakis az erőm visszaszerzésén jár az eszem.

Lindsay nem nagyon gondolkozik, már esik is lefelé. Ellenben Lisa nagyon is jól teszi, hogy felhúzza a tűzfalat, mert az első jégcsóva azon terül szét. Ezek szerint valóban jégfőnixről van szó. A madár nem tud közelebb menni a falhoz, szárnyai olvasni kezdenek, és szárnyaszegetten placcsan szét a sziklafalon, és törik ezer darabra. Mike sikeresen lefelé tudja reptetni Lisát, és lefelémenet még el tudja kapni a másik lány grabancát is. A kürtő aljánál át tudnak lépni a kékes derengésen, és teljesen máshol találják magukat. Egy kórházban, vagy méginkább idegszanatórimban vannak, a vénájukban valami gyógyszer csöpög infúzión keresztül, de egyértelműen érzik, hogy ez blokkolja a képességüket, és fogja is, amíg nem ürül ki teljesen, szóval itt és most teljesen átlagos emberek. Tehát végre felébredtek, bár társaik többsége itt fekszik a kórteremben. A város nem pusztult el, de valami komoly álommanipulátor az ő félelmeikből táplálkozik, és itt van a közelben, le kell győzniük, különben bármikor megtörténhet ez ismét. A kórteremben nincsen most nővér, vagy orvos, és a folyosóról sem hallani semmit.

//A vége felé járunk, azok is visszacsatlakozhatnak, akik már kiestek belőle, sőt, akár újak is, akik eddig nem vettek részt a mesében! Nincs határidő, hogy meddig kell írni, de azért valamikor írjatok^^//

Egyértelmű, hogy megyek Lisával és úgy fest, hogy más is van így ezzel, bár őszintén szólva én elsősorban a vöröskére figyelek, a többiek is mintha eddig elég erősen figyelmen kívül hagytak volna minket nem? No szóval irány befelé, ahol szerencsére a látási viszonyokkal a tűznek hála nincs gond én pedig egy követ veszek magamhoz biztos, ami biztos. Sejtelmem sincs persze, hogy mi vár ránk bent, de valahogy egy fulladásos halálnál és egy polipnál csak jobb lehet, én legalábbis ebben reménykedem. A mögöttünk haladó lányra alig figyelek, csak amikor a sikolyát hallom meg, jó eséllyel képes volt elsétálni mellettünk, amikor én megálltam, hogy lezuhanjon. Na gratulálok! Ösztönösen mozdulok, de aztán mégis megtorpanok, nem hagyom itt Lisát, nem akarom.
- Rohadt életbe... - csak halkan mormogom el az orrom alatt a szavakat. Van ott lent valami, remélhetőleg nem zúzta le magát, azzal az eshetőséggel egyelőre nem akarok számolni. A főnix viszont valahogy nem tűnik barátságosnak és kétlem, hogy el lehetne beszélgetni vele. A kérdésre csak tanácstalanul rázom meg a fejem, fogalmam sincs, hogy mi lenne a jó megoldás, lefelé, vagy merre, de kétlem, hogy annak a lénynek egy kővel ártani lehetne.
- Az is lehet, hogy csak kék... tűz. - van ami kék lánggal ég, nem? Mint az alkohol, akkor viszont Lisa tüze se érne sokat ellene, szóval amikor elém lép, akkor már határozottabban bólintok. Szépen átkarolom a derekát és először csak pár centit emelkedem meg, hogy megforduljunk a levegőben. Hogy ő legyen szemben a lénnyel, hiszen én most a repülésre koncentrálok, ha bármi baj lenne, akkor ő tud esetleg cselekedni, ha az a lény nem akarná engedni, hogy csak úgy lejussunk. Persze haladtunkban keresem a leesett lányt is, nem szeretnék szétroncsolódott testet meglátni lent, az tuti, hogy attól rendesen kiakadnék. Életemben nem láttam még hullát.

Valamerre nem ártana tovább haladnunk és mivel nem vagyok túl jó csapatjátékos, inkább irányítani szeretek, ezért én rögtön döntök, méghozzá a barlang mellett. Aki jön az jön, aki nem, az pedig nem. Engem csak Mike érdekel, ő pedig szerencsére egyetértve velem jön utánam, majd pedig mellém zárkózik fel.
- Jah, lehet. Hát reméljük, hogy nem tévedünk. – pillantok felé egy félszeg mosollyal, miközben létrehozom a tenyeremben a lángot is, hogy most már kinyújtva kezem indulhassunk meg előre. Ahogy nézem, van más is, aki követ minket, de ha mögöttünk van a lány, akkor nem tudom, hogy miként is tud előttünk beesni a szakadékba, hiszen én logikusan nem fogok csak úgy belesétálni, hanem megállok előtte, úgy pillantva le a mély sötétségbe, majd ez után hirtelen szúrom ki a követlen előttünk lévő gyönyörű, de egyben igen csak fenyegető lényt.
- Jeges főnix? Én mindig a tűzhöz kötöttem ezt a lényt, de… lehet, hogy erősebb a tüzemnél. Lefelé? – pillantok a fiú felé, mert hát nem hiszem, hogy túl jól járnánk itt a harccal. Mike igaz meg tudja dobni, én meg megpróbálhatom megégetni, de túl nagy esélyt nem látok a győzelmünkre, bajba meg nem szívesen kerülnék. Mindenesetre ha a fiú egyetért, akkor egy tűzfalat hozok létre a főnix és közöttünk, hogy ne tudjon megtámadni minket, majd ösztönösen kerülök a fiú elé, kezeim pedig a vállaira.
- Ugye leviszel? – nem akarok beleugrani abba a valamibe és bármi is történik, ha fogom a másikat, akkor talán együtt érkezünk meg valahova… meghalni csak nem fogunk és elveszíteni se akarom őt azzal, hogy tök egyedül legyünk. Valakinek mégis csak kell vigyáznia Mike-ra. Tehát ha rajtam múlik, akkor az örvényt választjuk, de ha a fiú máshogy dönt, akkor úgy lesz.

A helyzet nem sok választást enged. Nem tudok túl sok mindent tenni azon kívül, hogy jóformán csak a megfigyelő szerepét játszom. Eléggé parázok, tőlünk nem messze a víz mintha bugyborékolásba kezdene és a ködtől alig látok valamit, ami lassan körülölel minket. Karomra teszem kezeimet, jelezve hogy valamennyire még én is érzem a hideget. Nincs túl jó idő a furcsa jelenségek következményeképp. Ajkaimba harapva a barlang felé nézek, azon gondolkodva, mi tévő legyek. Bemenjek? Vagy maradjak itt? De ha nem húzok el innen, akkor elkaphat valami. Bármit kinézek ebből a helyzetből.í
- Én megyek! - jelentem ki összeszedve maradék bátorságomat, és lassan követni kezdem azokat, akik elsőként bevetik magukat oda. Úgy követem őket akár az árnyék, aztán előrenézve gondolataimba temetkezek. Az, hogy pár pillanatig újra a családi háznál találtam magam teljesen ledermesztett. Megint előjött a bűntudatom, ami kezd eluralkodni felettem. Azt sem veszem észre, hogy alattam mi van, csak azt, hogy hirtelen megbotlok a saját lábamba és hangos sikoltások közepette esni kezdek. Miért érzem úgy, hogy nincs talaj a lábam alatt? Mi ez a zuhanó érzés? Félek...

A barlang homályából egy fényes jelenés kezd alakot ölteni előttük. Akár megigézve léphetének előre, de Mike már elég sokat volt a levegőben, hogy ösztönösen lefele is figyeljen, jól sejtette, tátongó űr van alattuk. Ha lepillantanak, akkor egy vörösesen kavargó örvény, amelybe akár le is ugorhatnak, míg velük szemben egy kitárt szárnyú, jéghideg fénnyel izzó főnix. Ilyet sem látni túl gyakran. A főnix fenyegetően vesz levegőt, kérdés, hogy aláhullanak az örvénybe, szembe szállnak a bestiával, vagy netán van harmadik eshetőség is?

A vér szava - X-Men mesehelyszín Icebird

A vér szava - X-Men mesehelyszín Icebird

Szóval a tűz fenyegetéséből sikerül áttérni a vízéhez, mi jöhet még? Jó itt van a köd is, az szinte beillik füstnek, tehát már csak az kéne elinduljon a talpunk alatt a talaj és akkor minden elem ellenünk van. Vagy inkább csak az a valaki, aki irányítja őket? Jó lenne valami értelmes helyre kerülni, de a saját magam csipkedése nem sokat ér. Ez nem egy olyan álom, amiből ki lehet kerülni. Azért újra megpróbálok koncentrálni, hogy tudok-e valamit változtatni. Nem tudom, mondjuk a kabátom színét... hátha nem csak az álmodó tudja befolyásolni a környezetet, bár persze nem értek ehhez kicsit sem. Az is lehet, hogy nem álom, hanem illúzió, akkor pedig végképp nincs beleszólásunk. Ösztönösen lépek tára, amikor meghallom a hangot és a víz felé tekintve látom is a kicsapó tapadókorongos kart... fúúúj!
- Igen, ez nekem is leesett... valami van arra... szóval jó, hogy nem zavartuk fel a vizet. - nem lett volna hasznos, ha valaki leküldünk búvárkodni, aztán nem jön vissza, csak a szárazra szívott hullája, vagy a jó ég tudja. Nem is akarok ebbe belegondolni, csak bólintok a nő szavaira. Végülis legalább van velünk egy felnőtt ez mindenképpen pozitívumnak minősül. Ő talán bírja idegekkel, ha mi esetleg nem is. Én egyelőre még tartom magam, mindent el lehet ütni poénnal, de... na jó, mindent nem. Végül csak bólintok.
- Oké, lépjünk le! Valamit muszáj tenni, vagy a barlang, vagy a polipszerű izé, és legalább a barlangban nem tudjuk mi van, az lehet... jobb. - vagy rosszabb, de ezzel az eshetőséggel egyszerűen jobb nem számolni. Megyek tehát Lisa után mindenképpen, nem venném a lelkemre, ha egyedül vágna neki a sötétnek, még akkor sem, ha ő tud fényt teremteni. Egyébként is jó a fáklya mellett maradni és nem egyedül kóricálni. Besorolok tehát mellé, de előtte még egy jókora követ veszek a kezembe, ha sikerül találni a parton. Nehéz lenne ez másnak, de én ha csak kivetítem rá a képességemet, akkor nem olyan nagy ügy, aztán legalább... mit tudom én, pofán tudok dobni vele valami buksikát, ha elő akarna törni a sötét barlang mélyéről.

Tényleg jobb lesz eltűnni erről a furcsa helyről és mivel jelen pillanatban csak Mike tud kivinni minket innen, így meg is kapaszkodom benne, majd ez után esik le, hogy ez az első alkalom, hogy repülni fogok vele. Terveztük már, de még nem volt rá lehetőségünk… és ha már itt tartunk, akkor azt a bizonyos nyári programot is szóba hozom, amit nem felejtettem ám el.
- Nekem jó úgy is. – mosolyodom el kissé és bár rákérdeznék arra, hogy a szülei hogy-hogy nem tudják azt, hogy mire képes, most nem teszem, inkább csak a másikba kapaszkodom. Nemsokára kiderül az is, hogy miként is működik ez a képesség, de most nem firtatom tovább, ettől még nem távolodom el a másiktól, amúgy is kerültem én már közelebb is hozzá, szóval nem hiszem, hogy zavarná… Mindenesetre nemsokára kiszúrunk néhány menekülő embert, akikhez csatlakozunk is, bár nem tudom, hogy miért, de most Mike a főnök, ő repül, nem pedig én. Viszont nem áll módomban jópofizni, így máris megyek a saját fejem után, ahogy azt eddig is tettem, tehát a vizet kémlelem, hogy vajon miféle hatást vált majd ki belőlem, de a bugyborékolás minden, csak nem jó.
- Oké, akkor hagyjuk a vizet. – vonom meg vállaimat és azért szerintem picit se volt meglepő a kérdésem. Mutánsok vagyunk, ezt már szerintem mindenki leszűrte… A köd viszont egyre fojtogatóbb és ahogy nézem, a srác felé is valami közeleg.
- Hé Mike, figyelj a lábad elé. – intek is fejemmel, majd ez után tekintek Lara irányába. Hmm, hát talán nem mond hülyeséget, végülis, nem biztos, hogy itt jó helyen vagyunk.
- Oké, ahhoz a barlanghoz mit szóltok? – mutatok is az adott irányba, mert én nekem szándékomban áll arra menni. Szóval ha esetleg jönnek – vagy ha nem, akkor Mike talán csatlakozik hozzám -, én megindulok a barlang felé, majd ahogy a bejárathoz érek, jobb kezem előre nyújtom, amelyben most egy nagyobb láng jelenik meg. Élő fáklyát játszom, szóval hogy azért lássunk is valamit.
- Akkor csak óvatosan. – indulok is meg előre, mivel jelen pillanatban úgy érzem, hogy az én képességem elég jó itt, de ha bárki hősködni akar, nyugodtan előre engedem, de a tűzet nem fogom eloltani. Még az is simán előfordulhat, hogy van előttünk egy szakadék és csak egyikünk képes itt repülni, így én mindenre figyelek, amire csak lehet és csak meglátunk majd valamit vagy kilyukadunk valahol.

A diákok magukra vannak maradva a szinte fojtogató ködben, nem tudva, hogy ki, vagy mi les rájuk. A köd hátborzongató, a tóból bugyborékoló, szürcsögő hangok csattognak, mintha valami ébredezne. Valami, amit nem biztos, hogy a legjobb megvárni, főleg, hogy Mike lábai előtt polipszerű, tapadókorongos kacsok úsznak ki a homályból. Talán az a jó megoldás, amit Lara sugal, le kéne lépniük onnan, de vajon merre, ha az egész világuk szépen lassan rombadől? A helyzet azonban magától megoldódni látszik, ugyanis a misztikus ködön át felsejlik egy barlang bejárat. Vajon ott érdemes próbálkozniuk azzal, hogy felébresztik magukat, vagy szembe szállnak a megelevendett rémálommal?

A köd miatt jobbára vakon botorkál el vidám hármasunk a tó vizéhez, miközben engem is ugyanazok a kételyek gyötörnek, ami a csoport többi tagját is. Mi a fészkes fenét keresek én itt? Már túl vagyok azon, hogy a köd és a víz bugyogásának okát akarjam kideríteni, mert ennek most aztán tényleg semmi jelentősége nincs. Azt tudom, hogy semmit nem látok, ami tőlem két méternél távolabb van, és ez számomra sokkal irritálóbb, mit az a monoton, undorító bugyogás. Az egyik lány még bele is nyúl a vízbe, amitől fordul egy nagyot a gyomrom, de amikor afelől érdeklődik, hogy tudunk-e levegőt venni a víz alatt, kicsi híján röhögésben török ki. Én szkeptikus vagyok, és borzasztóan racionális gondolkodás jellemez, szóval én még azt sem fogtam fel, hogy repülni láttam előbb a kissrácot; úgyhogy számomra abszurd még a feltételezés is, hogy valaki levegőt tudjon venni a víz alatt. De elnézve a lány arcát, aki feltette a kérdést, és a kissrácét, aki pedig tőlünk vár válaszra, azért felmerül bennem a kérdés, hogy „bazzz. Ez komoly?”
- Öööö. Nem? – kezdek vészesen közel kerülni egy masszív hisztériás rohamhoz, szóval a vigyorom is eszelős ahogy válaszolok.
- Mit szólnátok egy olyan vad ötlethez, hogy ne maradjunk egy helyben? – vetem fel újra a korábbi ötletemet. Egymagam is mehetnék, de nem merek. Pláne nem azzal a bizsergéssel a tarkómon, mintha valaki valahol figyelne minket. – Nem vagyunk egyedül. – immár száz százalékig biztos vagyok ebben. A zsigereimben érzem. - Menjünk srácok, rendben? Mindegy merre, csak innen tűnjünk el.

Nagyon furcsa a helyzet. Most már hiszem, hogy nem egy rossz álomban vagyok és ami történt, az okkal történt. Hogy mi az, azt nem tudom, de azt igen hogy valami nincs rendben. Köd ereszkedik le, a víz bugyborékolni kezd. Egy percre sem merülnék le, és nem tudok alatta levegőt venni, szóval megfulladnék.
Most már örülök, hogy megpillantottam az ismerős lányt/nőt egy másik társaságában és követni kezdtem. Még be is értem őket, így most nem vagyok egyedül. Viszont a városlakók gyanúsak, immár a város is. Én... végleg kezdem elveszteni a fonalat. Nem tudom, miért éreztem késztetést arra, hogy egyáltalán kimozduljak, nem tudom azt sem, mi húzta ide a szívem, azonban azt elismerem, hogy jobb, ha nem állunk tovább egy helyben, így némám bólintok a felvetült lehetőségre.
- Ez már akkor egy rémálomnak ígérkezett, amikor ma hajlandóak voltunk kilépni a birtok biztonságából, csak még nem sejtettük, mi lesz a vége és a finálé még tuti hátra van! - jegyzem meg fanyarul, miközben körbenézek, merre mehetnénk. Hát az éles látás képessége, vagy egy fény jól jönne, mert így szinte alig látok....

A fene se tudja, nem ismerem annyira a képességét, akár miatta is tűnhettek el a lányok, mert fene tudja konkrétan szénné égtek, bár az durva lenne így egy pillanat alatt. Szóval csak megrántom finoman a vállam, hogy tényleg nem tudom, csak akkor meg miért váltak köddé csak úgy hirtelen? Meg a kinti pasas, meg úgy általában minden tényleg túlságosan irreális. Inkább jobb lesz lelépni, ezért is kapom fel a leányzót, hogy végre kellő távolságba kerüljünk ettől az egész őrülettől, ami itt körbevesz minket. Aztán még el is tűnnek a dolgok, amik végképp fura, de mégis megjelenik egy mosoly az arcomon, amikor meghallom a választ, vagyis a kérdést.
- Akár, de azt maximum sötétben kiosonva, mert... azt hiszem kissé furán nézne, aki meglátja, hogy repülünk és a szüleim se tudnak erről. - na igen, ők tök normálisnak gondolnak és úgy vannak vele, hogy ez egy elit suli, ahol eltöltök egy kis időt mielőtt elmegyek ténylegesen egyetemre. Sejtelmük sincs arról, hogy tudok repülni. Hogy miért nem mondtam el soha? A fene tudja, azt hiszem akármennyire is jóban vagyunk, mégis féltem tőle, hogy esetleg nem viselnék jól, vagy nem tudnák kezelni, hogy az egyetlen fiuk tud repülni. Aztán csak elmagyarázom röviden, hogy a képességem nem abból áll, hogy ténylegesen fizikai erővel tartom, szerencsére ennél egyszerűbb dolgom van, akár egy sziklát is megreptethetnék, csak áthelyezve rá a képességemet, bár ilyesmivel még nem próbálkoztam, maximum egy asztallal, vagy ilyesmi. Vicces, mert akár úgy is tehetnék, mintha erős lennék, hogy teszem azt félkézzel felemelek egy kanapét, vagy épp nem emelném, hanem reptetném, de aki ezt nem tudja, annak nem nyilvánvaló.
- Nem tudom, mintha határozottan tartana egy cél felé. - ráncolom a homlokomat kicsit Larát látva, aztán kiszúrom a többieket is. Hát tény és való, hogy csupa csaj, ami tényleg meglep, mert vannak pasik a suliban, de itt most pont egy se tűnt fel. Lisa szavaira egyetértően bólogatok. Tény és való, hogy valami nagyon nincs itt rendben, azért egy város nem tűnik el így, meg ami a lányokkal történt.
- Vajon ez álom, vagy... beadtak nekünk valamit? - a fene se tudja, de azért próbaképpen megcsípem a saját karomat, mert hát miért ne. Ha ez nem ér el semmit, akkor még mindig meg lehet próbálni koncentrálni. Ha ez egy álom... mi van, ha irányítható? Vagy csak az irányíthatja, aki álmodja? Vagy illúzió, és akkor esélytelen? Azért mégis csak rákoncentrálok, hogy megjelenjen a kezemben mondjuk valamiféle hőkijelzős szerkezet, amivel embereket lehet megtalálni teszem azt.
- Óvatosan... - pillantok Lisára a kis akcióját látva. A láva is égette, szóval ha a víz forró. Meg nagyon nem értékelném, ha valami berántaná, akkor tuti, hogy mennék utána. Ennyire már megkedveltem, hogy ne hagyjam, hogy felfalja valami Lock Nessi szörny, vagy mi a frász. A kérdése viszont jó, hátha van a csajok között valaki, aki ért a vízhez.

Hiába szeretném megtudni, hogy ki az a férfi odakint, képtelen vagyok kijutni hozzá, egyszerűen nem megy, hála a lávának, amely egy picikét meg is pörköl. Nem túl erős a dolog, főleg, mivel ruhám azért véd, tehát némi sziszegésen kívül több nem hallatszik tőlem. Inkább tehát visszavonulót fújok és egy tűzlabdával Mike-nak segítek be. Arra viszont nem számítok, hogy a három csaj eltűnik, mintha soha itt se lettek volna, a kérdés pedig… hát nem kicsit nevetséges.
- Ezt most komolyan kérdezed? Hogy tudnám már eltűntetni őket? Csak a tűzhöz értek… - tárom szét kissé kezeimet is, majd végül úgy döntünk, hogy lelépünk erről a helyről. Meg is kapaszkodom tehát a fiú vállaiban, hozzá is bújva kissé, ha már itt van és nemsokára lábaim elhagyják a talajt. Tényleg nem így képzeltem az első alkalmat, de igen, talán lesz majd másik is.
- Majd a Grand Kanyon fölött? – pislogok rá szépen és talán most már sejti, hogy megkapta azt a választ, amit a bál utáni este még nem. Tehát igen, szívesen vele tartok majd nyáron, biztosan nagyon jó lesz. Egy kisebb mosolyt még kap tőlem, mielőtt túl magasra repülnénk, és hála a magasságnak, némi félelem is elkap, de a válasz…
- Nem te tartasz? Öhm… én azt hittem. – ismerem is be, mert hát ennyire tényleg még nem vagyok tisztában Mike képességével, de azért jó tudni, hogy képes megtartani engem így, tehát akkor nem kell félnem egy picit se.
- Persze, akkor így már nem aggódom. – bólintok rá, majd lassan körbe is nézek az épület tetejéről, így látom meg nemsokára azt a néhány embert, akik valahova igyekeznek. Most mégse velük kezdek el törődni, hanem inkább e helyett egy ötlettel állok elő.
- Szerintem nem látjuk őket. – adom is meg a választ, amit én gondolok, aztán majd kiderül, hogy mekkorát tévedtem, csak túléljük. Ugye? Amikor viszont látom, hogy a srác egy nő felé mutat, csak kissé megvonom a vállaimat, miközben Lara-t figyelem.
- Nem tudom, miért tudná? – fogalmam sincs, de ha Mike oda akar menni hozzá, akkor úgyis vele maradok, szóval ez nem kérdés. Amúgy is repülünk, túl sok választásom nincs. Lábaim most már a kis csapatnál földet érnek, így eresztem el a fiút, majd nézek is rá a többi csajra. Hű, mennyi lány, pasik miért nincsenek? Túl sokáig mégse mérem fel őket, inkább az éppen eltűnő város felé tekintek, majd fejrázás következik.
- Nem, ez tuti, hogy nem valódi, ez az egész, nagyon nem normális. – a víz felé pillantok, majd lassan oda is sétálok közvetlenül a tó elé, majd kezemmel eleinte csak a felszínét érintem, hogy vajon forró-e és ha igen, árt-e nekem? Ha árt, akkor logikusan nem fogom megvárni, amíg megéget, hanem kihúzom a kezem, de ha nem árt… akkor jöhet a kérdésem a kisebb nép felé.
- Valaki tud a víz alatt levegőt venni? – talán akad ilyesmi képesség is. De ugye a kérdésem csakis akkor lesz feltéve, ha nem volt forró a folyadék.

[Sóstó – Lisa, Mike, Lara, Lindsay, Odette, Annie]

Annie végül utolsó erejével le tudja rázni az üldözőit, akik egy idő után lemaradnak, sőt, ha a lány visszanéz, láthatja, hogy már nem is követik. Lindsay el tudja rántani a tekintetét az égő házról, és futva követi Laráékat. Mike is leszáll Lisával, és immár mindenki együtt van, többségükben diákok. Láthatják, hogy a város, amelyet elhagytak, szép lassan az enyészeté lesz. Az épületek vagy elhalványulnak, vagy egész egyszerűen elsüllyednek, városlakókat pedig már az utolsó percekben láttak. Mindenhol a kopár pusztaság, csak a tó, és a baljóslatú köd, a bugyborékoló víz. Mindannyian érzik a zsigereikben, hogy valami sötét... valami gonosz vonzotta ide őket. Hogy miért? Azt nem tudják egyenlőre. Viszont az a valami vagy a víz alatt, vagy a közelben tanyázik. De jó ötlet vajon megtalálni? Ha eleve az volt a célja, hogy idevonzza őket, akkor jó, ha szembenéznek vele? De abban biztosak lehetnek, amire már többen is ráébredtek, hogy ez vagy álom, vagy halucináció? Na de akkor mi a jobb? Szétzúzni az álomképet, vagy szembenézni az álmodóval?

A vér szava - X-Men mesehelyszín Dark+Lake+Series+by+Shigeyoshi+Ohi7

A vér szava - X-Men mesehelyszín Dark+Lake+Series+by+Shigeyoshi+Ohi7

[Sóstó:: Lindsay, Odette és Lisa-Mike duó is észlelve ^^]

Nem hazudtam a lánynak. Szentül hittem, hogy a Sóstó egy biztonságos hely számunkra, ám ahogy a duóból trióra nő a csapatunk, és egyre csak közeledünk a célhoz, úgy hagy el mindinkább az a fene nagy bizonyosságom is, a helyét pedig fokozatosan átveszi az a balsejtelem amit már a kezdetek óta érzek, és amiről még most sem akarnék tudomást venni. Már amennyiben volna választásom, de nagyon úgy tűnik, hogy nincsen.
- Bármi történik, mi maradjunk együtt. Rendben? – igen, ez most ésszerű megoldásnak tűnik. Nem tudom, hogy a lányok hogy vannak vele, de ha egyre sűrűbb lesz a köd, én még azt is felvetném javaslat gyanánt, hogy fogjuk meg egymás kezét vagy valami.
- Mozogjunk. Kerüljünk egyet a tó körül, keressünk valami fedezéket, csak ne toporogjunk egy helyben. – mert én nem is a köd miatt parázok, hanem attól amit miatta nem látunk meg. Viszont, nem szeretném felidegesíteni a lányokat, így erről hallgatok.
- A legrosszabb rémálmunk. – felelem meg Odette kérdését kicsit sürgetőn, mert mennék már. Az érzés fokozódik, amikor felettünk egy, lányok korabeli páros szeli keresztül a levegőt. Lehet, hogy ők is egy cipőben járnak velünk, de nem ismerem őket, ez a hely pedig borzalmas és ijesztő, úgyhogy bocsánat, de eszemben sincs leinteni őket, és elcsevegni a helyzetről, vagy csak megpróbálni definiálni azt. –Induljunk.
Eszem ágában sincs hátrahagyni a két lányt azért, hogy a saját irhámat mentsem, szóval ha nem érkezik okosabb ötlet, jobb lesz tényleg indulni már.

[Mike és Lisa -> majd Lara]

Pedig igazán hallgathatna rám, mielőtt valami nagyobb baj történik, de persze, hogy esze ágában sincs, csak meg kifelé, és a végén még tényleg valami oltári gáz lesz. De nekem most inkább a három lánnyal kéne foglalkozni, mert nem akarom ám késelés áldozatává válni.
- Jól van, de akkor is légy óvatos! - szólok még utána, és hát nem tartom vissza. Abból csak harag lenne, ha teszem azt erőszakkal rángatnám ide, hogy ne nézze meg azt a fickót. Nem tudom mit lát rajta, ami olyan érdekes, számomra nem az, főleg hogy rohadtul forró körülöttem minden. Azon viszont határozottan meglepődöm, amikor a három lát eltűnik a tűzgolyó hatására. Nagyokat pislogok, és csak nézem a hűlt helyüket. Az nem lehet, hogy a tűzgolyótól elporladtak hirtelen, vagy ilyesmi igaz? Az azért tényleg durva lenne.
- Fogalmam sincs, nem miattad tűntek el? - nem ismerem annyira a képességét, szóval... de nem lenne reális, hogy csak így eltűntet valakiket egy tűzgolyóval. Mindenesetre az már tuti, hogy itt nem maradunk. Túlságosan furcsa az egész és finoman szólva is veszélyes is, szóval szépen el kell húzni valami biztosabb helyre, minél messzebb ettől a lávás, tüzes izétől. Elkapom hát Lisát és irány felfelé, hogy mielőbb távolodjunk a földtől.
- Majd egyszer megcsináljuk normálisan is, de most jobb eltűnni innen. - egy halvány mosolyt azért sikerül az arcomra varázsolni, mégha most nem is olyan magabiztos, mint általában. Azért igyekszem tartani magam, de eléggé húzós a helyzet és velem még nem nagyon történt sosem ilyesmi. Érzem, hogy azért fél kissé, pedig nem kell, meg tudom tartani, sőt ez nem is így működik, bár ha jól sejtem ő ezt hiszi. Nem vagyok pedig olyan erős, hogy fél karral simán vigyem magammal.
- Nem tartalak Lisa, a képességem tart. Át tudom ruházni rád, de nem most fogjuk kipróbálni hogy úgy tudsz-e repülni, ha csak fogom a kezed. - egy immár magabiztosabb mosolyt engedek meg magamnak. Azt viszont én is kiszúrom, hogy minden eltűnik, viszont mások is vannak a városban rajtunk kívül. Érthetetlen ez az egész, és a többi diák mit keres itt, és ha ez gáz volt, akkor rájuk miért nem hatott.
- De hol van a többi ember, vagy nem látjuk őket a hallucináció miatt? - értetlenkedve ráncolom a homlokomat, és próbálom felmérni, hogy a lentiek mire jutottak. Vajon van-e köztük olyan, aki jutott bármi használhatóra. És ki is szúrom, hogy az egyik nő határozott céllal indul el a városból kifelé. Arra felé mutatok, ha eddig Lisa esetleg még nem szúrta ki és aztán meg is indulok, ha nincs nagyobb ellenvetése, hogy ez rossz ötlet, vagy neki valami más javaslata van. A többi diákot nem ismerem annyira és eléggé úgy fest, hogy inkább csak lézengenek erre-arra.
- Mintha tudná mit csinál, neked nem olyan? - mondom ki aztán szavakkal is azt, amire gondolok és hát akkor irány Lara felé célzatosan. Gyorsabban repülök, mint ahogy valaki siet, vagy fut, de nem ismerem, szóval inkább csak óvatosan közelítünk felé, még csak le sem szállok. Mi van, ha ő csinálja ezt az egészet?

[Bank előtt, az utcán, majd Sóstó Lara és Lindsay]

Nem kicsit ijeszt meg ez a helyzet. A félelem itt kicsit sem segít, ezt jól tudom, de egyszerűen új ez nekem. Fegyveres alakok, motor, nagy autó... Oké, kezdetben reménykedtem, hogy csak valamit el akarnak tőlem lopni, ám ez az állításom romba dőlt, amikor az a férfi kiadta a parancsot. Nem hallottam, de tökéletesen le tudtam olvasni szájáról ezeket a szavakat. Újabb csalódás őt illetően. Egy kellemetlen alak, aki mások lerombolásához ért, ő eddig az egyetlen, akiben nem láttam meg a jót. Kezdem azt hinni, egyre kevesebb személyben bízhatok meg. Hisz' mások is sokszor mondták, hogy a bizalommal sokan visszaélnek... Úgyhogy a szeretetről, a barátságról és a hitről alkotott képem itt változott meg. Kellemetlenül ér, amikor a fegyveresek engedelmeskednek és egy szemrebbenés nélkül szegezik rám gépfegyvereiket. Nem akarom, hogy eluralkodjon rajtam a pánik és sikongatva szaladgáljak valamerre, mert az tuti nem lenne a legjobb ötlet. Míg mielőtt szitává lőttek volna, a semmiből jelenik meg komornyikom és ment meg. Szavaira hallgatva menekülök el. Hátranéznem sem kell már tudom, hogy a sorozatos lövések célba értek és az nem más, mint ő. Sírva fakadhatnék, igen, de valahogy nagyobb az adrenalin és nem ezzel foglalkozok, hanem a futással. Minden erőmet beleadva sprintelek az idősebb lányok felé, akikre azóta nem néztem, amióta az idős nénit megpillantottam. Már-már azt hinném elkapnak, de egy kéz ragadja meg csuklómat és húz be a sikátorba. Olyan hirtelen, hogy sikítani sincs időm, ami persze nem baj, jobb is, ha nem hallanak meg. Ijedten pislogok párat a lányra és csak várom utasításait, hisz' kettőnk közül úgy tűnik ő a határozottabb. Nem úgy néz ki, mint aki halálra rémülne pár fegyveres alaktól, ezért szavaira bólintok egyet, jelezve, hogy elfogadom segítségét. Még az utcára pillantok, de üldözőim köddé váltak. Meghökkent arcot vágva meredek abba az irányba, ahonnan jöttem. Ilyen gyorsan feladták volna a kitűzött célt? A megölésemet? Hálásnak kéne lennem, hogy így felszívódtak, úgyhogy hátrahagyva az imént történteket sietek a lány után a város tava felé. Többen is megjelennek, ahogy közeledünk a tó felé. A szőkés hajú lány az égő háztól távolodva jön utánunk. Még onnan csápol egy keveset, hogy észrevegyük. Kicsit bevárom, de sebesen haladok a tó felé a barna hajú lányt követve. Egyelőre ismeretlenek számomra, talán a diákság tagjai, esetleg ők is mutánsok. Mert mi más magyarázná azt, hogy csak mi vagyunk normálisak? Ahogy odaérünk a tóhoz furcsa jelenség fogad. Köd és vízbugyogás, mintha egy mocsári szörny ébredésének lennénk szemtanúi. Hátrébb lépek egyet, s feszülten figyelem a vízfelszínt. Óvatosan szorítom ökölbe kezem és készülök fel minden eshetőségre, valamint a látványra, ami számomra eddig rejtély. Csak annyit érzek, hogy ami most fog történni, az nagyon is vészjósló... Ha ebben a helyzetben a képességem helytállna, minden visszavonok ezt illetően, viszont arról fogalmam sincs, mikor óhajtja megmutatni magát, bár nekem nem tűnik támadó beállítottságúnak, így abban bízok, legalább segíteni tudok a többieknek.
- Mi ez az egész...? - kérdezem magam elé, bár sejtem, hogy ők sem tudnak többet nálam, de ha mégis...

[trafik mögött – Annie, Lya]

Az ötletem végül nem fulladt kudarcba szerencsére, így sikerült életemben először támadásra is használnom a képességemet, ami meglepett, ám nagyon is tetszett. Egy apró mosoly húzódott az arcomra a siker láttára, ám nem tudtam sokáig örülni főleg mert egy kis bűntudatom is volt a dolog miatt. Mikor éppen lehajoltam volna a pisztolyért az hirtelen eltűnt. Pánikba esve kaptam fel a fejem keresve, hogy honnan érkezik a következő támadás, de a fura alakok egyszerűen sehol sem voltak. Eltűntek, köddé váltak, mindegy hogy mondjuk, a lényeg ugyanaz. Már éppen levegőhöz jutottam volna a nagy izgalomban amikor észrevettem, hogy mindenből egyre jobban távozik az élet. Megcsíptem magam utolsó próbálkozásként arra, hogy felébredjek. Ez nem lehet a valóság... De mégis az volt. A falak lassan áttetszővé váltak és minden szürkülni kezdett. Egyre jobban remegtem és az összeomlás szélén álltam. Talán meghaltam? Vagy mi a fene folyik itt? Akárhogyan agyaltam nem találtam az egészre logikus magyarázatot. Majdnem elvesztettem az eszméletemet az idegességtől amikor felcsillant egy reménysugár. Embereket láttam kifelé futni a városból, akik nem voltak ilyen zombi-szerűek, mint az előbbiek.
- Hozok segítséget - mondtam a velem együtt bajbajutott lánynak. Elkezdtem szaladni a "normálisak" felé. Próbáltam minden erőmet beleadni a rohanásba, nem is törődve a szúró oldalammal és a mindenhol sajgó testemmel. A vállaim majd leszakadtak mire kissé közelebb kerültem az emberekhez.
- Segítsé.. - kiáltottam, ám nem tudtam befejezni amit szerettem volna mondani mert összeroskadtak alattam a lábaim. Az egész testem beleremegett az idegi és fizikai kimerültségbe. Ahogy előre estem, elharaptam a számat .
- Nem adhatom fel.. - suttogtam főleg magamnak majd nagy nehezen feltápászkodtam és egy utolsó erőbedobással kiabálva szaladni kezdtem feléjük.
- Segítség! Segítség.. - ziháltam remélve, hogy hallanak engem.

["családi ház", majd Sóstó - Lara, Odette]

Megijedek. Egy szánalmas gyújtogatóvá változom, és ezzel egy rémálmom válik valóra. Nem akartam átélni a szüleim halálát még úgy sem, hogy kicsit másak voltak a körülmények. Mindmáig fájó emlék, hogy elveszettem őket. Csak a bátyám maradt számomra, de ő még sehol.
Anya, apa, őket nem ismerem többé. Az emlékük, hogy voltak, csak a szívemben és a gondolataim közt, a fejemben élnek már. Lassan azt sem tudom, hogy néztek ki. Egy halvány képet őrzök róluk a régebbi időkből, amin ketten vannak rajta a tesómmal. Most is itt van a farmerom zsebében, azonban nem veszem elő. Ha hozzáérnék, biztos, hogy az is lángra kapna. Túl értékes ahhoz, hogy szintén eltűnjön az életemből. Meg akarom tartani még nagyon sokáig.
Látom - ott az ablakban állva -, ahogy a tűz betör az épületbe. Színes nyelveit egyre csak nyújtogatja, végül eléri őket. Nem kíméli egyiküket sem. Dermedten figyelem az eseményt, majd ordítva a fejemhez kapok, miközben remény veszetten próbálom visszaszerezni az önkontrollom, ami hosszas kínlódás után sikerül.
Mintha elhalkult volna minden. Már nem hallom a ropogást, a hangokat sem - mintha odabentről még ordítottak volna. Felegyenesedve körbepillantok, és meglátom azt a nőt, meg egy szőkés hajú lányt. Habozás nélkül utánuk rohanok, a kezemet lóbálva. Nincsenek terveim, sem elképzelésem, mi lesz ezután. Amíg mindenki egyben van, amíg nem kell újralátnom a szülőket, minden rendben.

[cukrászda1 – Lisa, Mike]

Sose voltam egy szót fogadó típus, szeretek a saját fejem után menni, azt csinálni, amit csak akarok. Azért, mert kedvelem Mike-ot, még nem fogom ám azt tenni, amit ő szeretne, ahhoz túl makacs vagyok, szóval csak megcsóválom a fejem és ismét a kinti férfi felé tekintek.
- Van valami furcsán ismerős abban a férfiban, tudnom kell, hogy ki ő. – nem hiszem, hogy ezekből a szavakból a srác értené, hogy mire is utalok, főleg, mert én se ismerem az apámat, szóval nekem se világos ám még ez az egész, de az biztos, hogy menni akarok. Meg is próbálkozom a dologgal, de a forróság számomra is elviselhetetlen és még jobb lábamat sikerül is majdnem megétetnem, így inkább maradok ott, ahol voltam és két tűzgömböt küldök a pasas felé, de hogy ezek betalálnak-? Fogalmam sincs… Inkább tényleg úgy döntök, hogy jobb lenne Mike-al maradni és mivel az a három ribi nem kicsit fenyegetően közeledik hozzá, ezért próbálok besegíteni egy kicsit. Az én erőmmel lehet támadni, szóval miért ne tenném? Viszont a tűzgolyóm egyáltalán nem olyan hatalmas, hogy mindhármójukat egyszerre szétrobbantsam, egyszerűen csak megégetné őket, az is lehet, hogy a háromból csak egyet, de… hát egy picit se történik meg ez az égetéses dolog, ami azért részben jó, mert nem tudom, hogy a fiú hogy viselné az égett emberhús szagát. Nem túl gusztusos… ezt én tökéletesen jól tudom.
- Hova a fenébe tűntek így hirtelen? – oké, azért nem ismertem ezt a képességemet, hogy a tűzgolyómmal el is tudok tüntetni embereket, tehát biztos, hogy nem én voltam. És persze a kérdés is költői, Mike se tudhatja sehonnan se a választ, inkább csak meglepetten fordulok felé, főleg, amikor odaérve hozzám át is ölel és ez után történik meg az emelkedés is. Kissé zavartan pillantok lábaink alá, majd nézek fel a szép szemekbe.
- Nem hittem volna, hogy ilyen meleg helyzetben fogok először repülni veled. – azért átkarolom ám nyakát és kapaszkodom rendesen, sőt, még a biztonság kedvéért jobb lábammal is átölelem a fiú lábát. Bizonytalan nekem ez a dolog és bár bízom a másikban – asszem -, de azért nem akarok véletlenül se lepottyanni. Hát hogy nézne már ki, hogyha egy pyrokinézist ismerő mutánst a tűz ölne meg? Köszönöm, de ebből nem kérek. A férfi felé még egy utolsó pillantást vetek, majd ez után inkább el is fordulok tőle.
~ Ő is csak hallucináció volt, ez biztos. ~ - muszáj ezt hinnem. A saját apám miért is csinálna ilyet? És miért tudna ő is valamit? Ahj, kusza ez az egész és képtelen vagyok most ezt normális aggyal átgondolni, majd ha túléltük mindezt, akkor talán szánok majd néhány percet a dologra. Mi viszont egyre jobban emelkedünk, én pedig egyre erősebben szorítom a másikat, ahogy az épület tetejéhez érünk.
- Én még sose voltam ilyen helyzetben, biztonságosan tartasz? – oké, aggódom ám és még fejem is egy pillanatra a másik mellkasába fúrom, de amikor végül egy helyben állunk, lassan azért körbenézek. A férfi és a láva már furcsa módon nincs sehol, de akadnak néhányan, akik mocorognak a városban, méghozzá normális módon, sőt, van olyan is közöttük, akit talán a bálon már láthattam.
- Szerintem ez az egész csak hallucináció volt… Már nincsenek sehol a csajok, se a láva és a férfi, sőt… az égett sebem se fájt. Lehet, hogy beszívtunk valami gázt? – tényleg nincs túl sok más ötletem, vagy… - Vagy valaki képes illúziót bocsátani ránk és most velünk szórakozik. – szeretnék már rájönni erre az egészre, és ha meglesz a bűnös, biztosan nem ússza meg néhány égési sérülés nélkül. Viszont még mindig kissé parázom ettől a magasságtól, de azért részben élvezem is. Azt hiszem, hogy meg tudnék barátkozni vele, de talán jobb lenne majd nyugodtabb körülmények között megismételni.

[cukrászda1 – Lisa, Mike]

Lisa tűzgolyója tökéletesen kivitelezett, a három lány között csapódik be, ám amíg azt várhatnánk, hogy szénné égett testrészek záporoznak hőseinkre, a lányok egész egyszerűen eltűnnek, mintha sosem lettek volna ott. Mike átkarolja Lisát, akinek a pasi továbbra sem válaszol, csak nevet rajta, de a lány egyre biztosabb lehet benne hogy a saját apjával áll szemben, aki kitaszította őt egykor. A fiú felemelkedik a tűzmágus lánnyal, és az épület fölé repülnek, csapot sehol látnak, ellenben repülés közben észrevehetnek több ismerős diákot is a városban kószálni, akik nem kapcsoltak zombi üzemmódba, sőt egy fiatal nő (Lara) kifelé igyekszik a városból, elég határozott céllal. Ha visszanéznek, Lisa apja, és a láva eltűnt, és a lány pedig érezheti, hogy nyoma sincsen a fájdalomnak, amit a megpörkölődésből szenvedett el.

[bank előtt az utcán – Lara, Lindsay, Odette]

Lara anyja köddé válik, ahogy a fiatal nő kivonja magát a látomás hatása alól, és szemtanuja lesz az Odett-féle maffiás leszámolásnak. Odette pont vele hasonló irányba fut, nagyon tanácstalanul, így Lara meg tudja ragadni a kezét, és arrafelé vonzani, amerre a hirtelen támadt érzése vezeti. Amikor hátranéznek, az üldözők már felszívódtak, a lábdobogásnak nyoma sincsen. Lara a Sóstó felé vezeti a lányt, útközben több diákot is látnak, ahogyan különféle helyzetekből menekülnek, illetve Lara észreveszi a repülő Mike-ot is. Közelítenek a Sóstó felé, a balsejtelem egyre nő a lelkükben. Ha a város szürke volt, ez maga a sötétség. Ködbe burkolózik, a víz bugyborékol, morajlás tör fel alóla...
Lindsay végre el tudja vonni a tekintetét az égő háztól, és Laráék nyomába eredhet, vagy mást is tehet, ha van ötlete...

[trafik mögött – Annie, Lya]

Annie végül a védekezést támadásként használja fel, az erőburkával nekiszalad a pisztolyt tartó srácnak, és a falhoz keni őt. Az illető összesik, a kezéből kicsúszik a pisztoly. Amikor Annie rámarkolna, nem találja sehol a talajon, majd amikor felnéz, sehol nincsenek a suhancok, még az sem, akit idepréselt. Lya az ájulás határán, jelenleg nem sokat tesz, meglátjuk, hogy mi sül ki a dologból. Ellenben Annie úgy látja, hogy az egész város mintha még inkább kezdene elszürkülni, a falak áttetszővé válna, mintha az egész valahogy összeomlana. Több diákot is lát tőlük nem messze, akik kifelé igyekeznek a városból. Velük tart, vagy egyéb ötlete van?

[Cukrászda --> buszpályaudvar – Kylee]

A szőke lányka segítői lemaradoznak szépen lassan, majd amikor a pályaudvarra ér, már teljesen egyedül van. Szó szerint. Merthogy sem utasok, sem buszok nincsenek. Az egész terület kezd magába zuhanni, egy fekete lyuk jelenik meg a pályaudvar közepén, és egyre tágul. Kylee is észreveheti, hogy az egész városban talán ha már csak páran vannak, és ők is menekülnek kifelé. De vajon mitől? És hova?

[trafik mögött – Annie, Lya]

Számomra szinte csodával határos módon a képességem aktiválódott és félrelökte a megtámadóimat. Láttam, ahogy az egyetlen barátságos személy a látóteremben valamin ügyködött. Bár elképzelésem sem volt arról, hogy mit akar, biztosan nem próbálkozott volna ha nem tudna valamit hókuszpókuszolni azzal a lőtt sebbel, elvégre ha már én is tudok ilyen védőpajzsokat kreálni miért ne tudna más meg mondjuk kioperálni magából egy golyót a gondolataival? Apropó, ami még furcsább volt számomra, hogy a lány körül is megjelent egy pajzs. Vajon én csináltam, vagy ő? Nem volt időm ezen agyalni, túl nagy nyomás nehezedett rám, ahogy a zombik még csodásabb ötletekkel rukkoltak elő. Fémcsövekkel támadtak nekem és úgy ütötték a körülöttem húzódó erőteret, mintha azon múlna az életük. Gyorsan végig kellett gondolnom mit is tehetnék ebben a helyzetben. Dühös voltam magamra amiért egész addigi életem során sohasem törődtem igazán a képességem fejlesztésével. Pedig milyen jól is jött volna!
Elhatároztam magam. Csak az járt a fejemben, hogy sikerülni fog, nem fogok meghátrálni és végképp nem nézem végig ahogy az idegen a szemem láttára haljon meg, nem beszélve arról, hogy látszólag engem akartak. Nekik akartam menni, hajtott az ösztön és a félelem. A legjobb védekezés a támadás. Ahogy alaposabban körbenéztem, a régi életemből véltem megpillantani embereket. Pontosabban az árvaház lakóit. Hirtelen összeszorult a gyomrom ahogy megpillantottam egyiküket, aki nagyon sokat gyötört és hatalmas részt vett ki az életem pokollá tételéből. Az emlékek csak úgy özönlöttek a fejembe és tőlem szokatlan módon nem félelmet váltottak ki. Nem akartam előle elbújni. Meg akartam mutatni neki, hogy többé már nem fog senki sem átgázolni rajtam úgy, mintha egy jelentéktelen játékszer lennék aki csak arra jó, hogy kínozzák. Őt céloztam meg. Mivel más kiutat nem láttam, végső esélyként elkezdtem felé rohanni remélve, hogy az aura majd velem együtt mozog és sikerül fellöknöm, esetleg nekipréselnem a falnak. Pont ő volt az, akinél a pisztoly volt, így ha ez az akció sikerült, megpróbáltam elvenni tőle azt, majd a többi felé tartani egyfajta jelként, hogy ne jöjjenek tovább. Ha nem sikerült a tervem, akkor viszont egyszerűen megpróbáltam keresni egy faágat vagy követ a környéken amit magam elé emelhettem védekezésképpen.

Tárgy: Re: A vér szava - X-Men mesehelyszín