Arthur & Claire

Valahogy teljesen más lett a hangulata. Míg eddig visszahúzódott, és alig szólt hozzám, míg én ugyancsak szégyenlősen tekintgettem felé, annyira boldog volt, annyira feloldott. Nem zárkózott be, és egyre könnyebben értettem a gondolatait. Legalábbis értettem volna, ha azok nem lettek volna oly kapkodósak és kuszák. Mégis, őt valahogy ez is különlegessé tette, habár őszintén szólva, nem tudtam volna megmondani, mi is volt, ami annyira tetszett benne. A visszafogott aranyossága? A kedvessége, és mégis valahogy annyira szeretetrevágyó visszahúzódó természete? A hasonlóságaink? A közös félénkségünk? Mindezeket persze imádtam benne, de volt még valami. Valami, amit most egyszerűen nem tudtam felfogni. Csak nevettem, és végigbámultam rajta, a gyönyörű, karcsú, hófehér testén - ami a hugocskám szemszínére emlékeztetett - és le voltam nyűgözve, mint ahogy egy fiú nézhet a mesekönyvekben apjára.
- H-h-hogy én...? P-persze, persze, majd akkor én vezetlek majd... - dadogtam hirtelen, ahogy megszólított, kimozdítva ezzel a róla alkotott gondolatok tengeréből - Mondjuk holnap, este hat-hét felé? - nevettem rá, ám ahogy hirtelen sietni kezdett, és elkezdett pakolászni... hirtelen az a félelem ötlött fel bennem, hogy talán nem látom őt soha többé. Mintha ha ott rögtön elengedtem volna, akkor ugyanúgy.... ugyanúgy, mint a hugocskámat....
Elmerülsz...
Nem akartam, hogy elmenjen, de még mielőtt bármit mondhattam volna, oly gyorsan hadorászott, hogy alig voltam egyáltalán felfogni szavait. Ám aztán, nagy meglepettségemre: kezeit ajkai alá helyezte, és csücsörített, édes lehelletét a levegőben csók formájában felém fújta. És én beleremgetem, és teljesen elvörösödtem. Csak álltam ott, némán, mozdulatlan, és már ki is ment a szobából Claire, amikor hirtelen az agyam reagálni kezdett.
- Sz-szia...!

//Eggyetértek, ezzel lezártam ezt a játékot, következő a randi //

Ahogy együtt nevettünk, hihetetlenül felszabadult a lelkem. Egy perce akár boldognak is érezhettem magam. Minden tehertől mentesültnek, elfeledve minden rosszat. Valahogy Arthur jelenléte elterelte a negatív gondolataim. Egyenlőre nem tudtam, hogy tekintek rá, hiszen fejemben a feje tetejére állt minden. Milyen érzés ez? Ez a falmozgató, hatalmas erő... mi lehet? Ez az , amit Scarlett-en láttam? Ez lenne az, amit mindenki keres, az életet könnyebbé tevő érzelem? Nem gondoltam ilyesmire... Emlékszem, egyszer már áthatolt rajtam ez az érzés. Még régebben, egy fiú iránt éreztem. Akkor sem tudtam mit kezdeni vele. Egyszerűen elgyengültem előtte, és valami olyant hozott ki belőlem, amit más addig sohasem. Ez Arthurral sem volt másképp. Bizonytalanná váltam az örökké magányos teóriámmal kapcsolatban, mint már annyiszor ebben az iskolában.
-Igazából én nem nagyon ismerem North Salemet, szóval nem ismerem a helyet, de jól hangzik a neve. Aranyos... Menjünk! - mosolyogtam rá szélesen - De akkor el kell, hogy kísérj majd. Mikor jó neked? - kérdeztem, majd rápillantottam az órára, és tágra nyíltak a szemeim. Már ennyi lenne az idő??? Megvártam, míg válaszol, majd beleegyeztem feltétel nélkül.
- Sajnos most mennem kell... Késésben vagyok a magánórámról.. Tudod, a képességem.. alig tudom kontrollálni, és a professzor megígérte, hogy segít. Bocsi, szia! I-izéé- fordultam vissza miután nagy kapkodva összeszedtem mindent, a könyvet, és a rózsát - A-akkor találkozunk még - mondtam zavaromban, majd küldtem egy puszit neki a levegőben. Úristen, Claire... de égő vagy! Mégis ki csinál ilyent? Fejemet rázva, göcsörtösen sétáltam ki miközben égett az egész arcom. Még el is estem a küszöbön, majd felkelve hátratekintettem, és integettem. Teljesen zavarban voltam.

// Ezt szerintem zárjuk, és akkor folytatjuk a randival, ha neked is jó úgy. ^^ //

Amikor elkezdett mosolyogni, és hülyéskedni, újra visszatért belém az éeltkedv, és magam is szélesen elmosolyodva kacagtam ügyetlenke, de rendkívül aranyos kacsintós próbálkozására. A nagy nevetésbe már teljesen el is pirultam, és szívem repdesett az örömtől, hogy megbizonyosodhatott - nem utált meg. Pár másodpercre nem is csináltam semmit, csak néztem őt, és néztem, mosolyogva, elvörösödött fejemet el nem rejtve, ahogy kacsintgatott, nevetett. Egyszerűen pompázatos, gyönyörű, tüneményes látványt nyújtott.
- H-h-hát, táncolni én sem tudok túl jól - nevetettem. Túl jól? Egyáltalán nem tudok táncolni. Az utcán először verekedni tanulsz meg, tánc pedig soha sem kerül a listára... és én is inkább a verést ismertem...
Ahogy ötletekről kérdezett, valami csillanást véltem felfedezni az ő szemében is, és még vörösebb lettem - egyszerűen csak olyan szokatlan volt nekem, hogy így tekintsek bárkire is. Eddig szeretetem nem  fűzött senki máshoz sem a hugocskámon kívül. Ő volt az utolsó kép emlékezetemben, amit gondolatolvasó képességem öt éves koromban szinte szó szerint beleégetett az eszméletembe - ahogy ott állt a mólón, és utánam kiáltott... én pedig elmerültem... azóta senkiben sem bíztam, senkihez sem kötődtem. Ha emberekkel találkoztam, képességem rásegített arra, hogy minél idegenebben és erőszakosabban kezeljem őket. Míg ők úgy vették észre, árva voltam, ez sohasem volt igaz. Én mindig éreztem a testvérem jelenlétét, elmém mindig is összekötött azzal a lánnyal, akivel egy méhben, együttt növekedtem. És azzal, aki igazán törődött velem. A szüleim elhagytak, halottanak bélyegeztek, pedig akkor volt a legnagyobb szükségem rájuk. Ez könnyebb volt - számukra... én csak egyszer láttam, egy lapot az arcképemmel, ami azt jelentette, valaki nem felejt el. És azt a hugocskám adta fel a rendőrségnek.
De most megértettem, hogy más is lehet, akit szerethetek, más is van, akit érdeklek, és más is van, aki talán... visszaszeret... engem... legalábbis ezt nagyon reméltem.
- H-h-hát... - kezdtem nehézkesen, gondolkodván, mviel nem ismertem annyira ezt a helyet. De szerencsére, hatalmas tudásom és gyors eszem nem csak átok - Van egy hely... az "Étterem a három patkóhoz," ha jól emlékszem, itt, North Salemben, ott talán elbeszéglethetnénk... v-vacsorázhatnánk. - és arcomon ismét feltűnt az élénk pír. Ez egy randi lesz!

Nagyon szégyelltem magam, amikor észrevettem a fiún az apró jeleket arra, hogy úgy érzi megbántott. Én nem akartam ezt, de egyszerűen nem tehettem meg amit kért, csakis az ő érdekében.
- Rendben, de szigorúan tanári segédlettel! - mosolyogtam rá, majd próbáltam kacsintani, de az sosem ment, szóval elég vicces látvány lehettem. Arcomra halvány mosoly húzódott már csak attól, ahogy elképzeltem magam bénázni azzal, hogy csak az egyik szemem csukjam be.. Azonban úgy éreztem ő már kényelmetlenül érzi magát a társaságomban, valószínűleg mert félreértelmezte a visszautasításom, azt hitte, gonosznak vagy rossznak találom. Pont ezért nagyon boldog voltam, amikor felajánlotta a találkát, örömmel egyeztem bele.
- De, én benne vagyok ! Csak ne táncolni menjünk, mert akkor abból rocky lesz.. - próbáltam meg oldani a hangulatot utalva a képességem hátrányára és arra, hogy jó pár hely ki van zárva éppen ez miatt. Kíváncsian vártam, mit válaszol majd, valamint milyen ötletei vannak a kimozdulásra.
- E-esetleg valami ötlet? - kérdeztem halkan, félénken, csak félig a szemébe nézve. Újra leesett, hogy mennyire nyomulós vagyok vele kapcsolatban, és nem akartam zavarni,de egyszerűen felvillanyozott, hogy valakit érdeklek, és nem tántorodik meg.

Lassan vettem el a kezemet, és húzódtam vissza, majd ismét lábaim közé néztem. Igen, most már biztos, hogy enm bízik bennem. Miért is tenné? Csak egy ostoba fajankó vagyok, aki betolakodott ide mellé, és hirtelen szólongatni kezdte, viccelődött vele... és msot már azt is hiszi, hogy becsaptam egész végig, és minden kis titkát majd szétordítom az iskolába.... pedig én nem akartam ezt, még ha egyáltalán el tudtam volna olvasni őket, akkor sem...! De... de talán már késő... talán nem akkor többet beszélni velem... talán elrontottam most ezzel mindent. Éreztem rajta a dühöt, a megvetést, és.... el.... el akartam menni.... el akartam menni...
- A-akkor hát.... akkor hát az egyik tanórán! - és hamisan rámosolyogtam. Talán most kegyetlennek gondolt... hogy nem érdekelnek félelmei és önelégülten mosolygok... pedig csak nem akartam, hogy fájjon neki bármi is. - É-é-és... n-nem beszélhetnénk meg egy.... helyet, időpontot...? Mármint, ahol.... t-tudod... beszélgetnénk, eleszegetnénk, valahol a városban... ilyesmi... - ismét elvörösödtem, és nagyot nyeltem. V-vajon elfogadja-e? Vagy oly mértékben megutált, hogy nem érdekli többé? Annyira szerettem volna, ha elfogadta volna, elmentünk volna valahova, és csak beszélgettünk volna, és... de.... de nyilván elutasítja majd...

Láttam rajta egy kis ijedtséget amikor elmeséltem mi a képességem, de ez - legalábbis ahogy én láttam - hamar eltűnt, és helyette ismét a mosoly lépett színre. Ez természetesen belőlem is kiváltotta a mosolyt. Ösztönösen, nem erőltetve. A húgáról kezdett el mesélni, és arról, hogy akár gyakorolhatnék is vele, hiszen ő is képes tárgyakat levitálni. Az az odaadás, ahogy Angela-ról beszélt meglehetősén iriggyé tett. Mennyire jó lett volna életem során nekem egy testvér, egy támasz, mennyire vágytam rá. Sokszor álmodoztam róla, főleg mikor még nagyon pici voltam , hogy egy bátyóm születik majd. Akkor még nem tudtam, hogy később egy idősebb testvér nem születhet, csak a törődés után sóvárogtam. Ahogyan a jelenben is , és ez valószínűleg egész életem végéig így is marad.
- E-ez nagyon kedves tőled... és tőle... mármint, ha beleegyezik... vagyis biztosan kedves amúgy is . - zavarodtam kissé bele a mondandómba. Nem akartam én mást, csak valami aranyosat mondani neki, de szándékom ellenére csak egy összevisszaság sikeredett.
~ Telepata? ~
Kissé ledöbbentem a kijelentésén. Én azt hittem, hogy az az előbbi az ő képessége. De akkor ezek szerint neki is van másodlagos mutációja. De ha telepata, akkor ... jajj, ugye nem olvasta végig a gondolataim? Bár azt mondta, hogy nem, nem nagyon tudtam neki hinni. Egy pár másodpercig talán még dühös is voltam, de ráeszméltem, hogy nem tehet róla, ahogyan én sem arról, hogy annyi embernek fájdalmat okoztam. Vagyis tehetek, de nem úgy... ahogy ő sem. Nem haragudtam, mert nem tudtam rá. De nem is akartam, megértést tanusítottam inkább irányába.
- Oké, oké, értem én.. - kezdtem el nyugtatással - azonban... ez nem tudom, mennyire jó ötlet. Ha úgy van, akár nagyon súlyos hatás is érhet. Bár eddig telepatákra nem használtak a képességeim, de folyamatosan erősödöm, és nem tudom... nem akarlak bántani. Főleg nem itt. Talán órai kereteken belül kipróbálhatnánk tanári felügyelettel, de ne haragudj meg, én most ezt nem szeretném... ki tudja, mi történne.
Reméltem, hogy Arthur nem haragszik meg, de semmi áron nem akartam a jelen helyzetben élni a lehetőséggel amit felajánlott.

Arcom csak még vörösebb lett, és szívem gyorsabban zakatolt, ahogy derűséget és félénk vörösséget fedeztem fel arc vonásain. A gondolatait továbbra sem voltam teljesen tisztán érteni, csak a ritkaság, a kedvesség, és a vörösség szavakat tudtam leszűrni - amelyeket csak nagy önteltséggel lehetett magamról alkotott véleményként felfogni. Végülis, mit számítanék én, akinek gyakorlatilag nincs neve, aki nem létezik ezen a világon, és öt éves korától kezdve sohasem aludhatott igazi ágyban... mégis, ezek a gondolatok csupán egy másodpercre fordultak meg bennem. A lényeg az, hogy tetszik neki, és én.... ennek... nagyon örülök... mosolyom megint visszatért, ahogy láttam, mily lelkesedéssel mesélte el nekem képességének történetét. A félelem természetesen bejutott dobogó szívembe, és beleméjesztve fogait bennem is maradt. A testem is összerezzent kissé - csupán centiken múlott hogy meg ne haljak?
De nem érdekelt... most... valahogy egyáltalán nem érdekelt... sőt, örültem, boldog voltam, és nem érdekelt a félelem... az, hogy mosolyogni láttam, valahogy teljesen megmásította elképzelésemet a világról... arról, hogy az egyetlen ember, aki megérdemli, és az egyetlen, akit csak szerethetek, az az én hugocskám, Angela... de tévedtem, mert ő...
- T-t-tudod.... Angela, a hugocskám is tud mozgatni tárgyakat, és sokat gyakorol... ha akarod, vele gyakorolhotnád a képességedet... - mosolyogtam rá, és még sézlesebb lett a mosolyom, kissé fel is kacagtam - Sőt, ha akarod ezt a... sokkos képességet meg velem gyakorolhatnád! Hiszen én.... én is afféle telepata vagyok... tudok a gondolatokban olvasni... - befejeztem, és vártam a válaszát, de még gyorsan hozzátettem - Mármint, nem, nem, benned nem olvastam! Én nem tudtam benned olvasni, csak g-g-gondoltam, hogy.... hogy hát érted... l-lehetne... ha neked nincsen ellenedre... - most már annak a félelmében remegtem, hogy elveszti a bizalmát bennem... nem mondtam még el neki, hogy tudok a gondolatokban olvasni, és nem akartam ,hogy ezért azt higgye, hogy csak be akartam törni a fejébe.
Kinyújtottam felé a kezemet.
- H-h-ha.... ha akarod, akkor már most megpróbálhatjuk... hiszen kissé telepataszerű vagyok, szóval... talán... megérinthetlek... - egyre vörösebb lettem, és gyengéden felé közelítettem a kezemmel. Segíteni akarok rajta.
Én is egész életemben fizettem a képességemért. Egész életemben bújkáltam az emberektől, nem akartam érintkezni velük, mert mindegyikük gondolatát folyamatosan hallottam, és ez egy kisebb tömegben is szinte megsüketített. Ezért mindig is elbújtam... gondolataimat egyedül a sikátorok patkányaival és a varjakkal osztottam meg... mindig is rettegtem.... és ha ő is így élt képessége miatt.... én segíteni szerettem volna rajta!
Én segítek rajtad!

Olyan furcsa érzésem volt eddig is Arthurral kapcsolatban, de valahogyan ezek az érzelmek tovább fokozódtak. Olyan aranyos volt, ahogy dadogott, és ahogy elvörösödött... Úgy éreztem, hogy ... talán tetszem neki? És talán.. ő is... huhh, nem akartam ezekbe belegondolni, mert a fejem rögtön vörös lett.
- Igen, nagyon tetszik - mosolyogtam rá a legőszintébb örömmel. Mint egy öt éves, úgy örültem.. Végre... azt éreztem, végre! Annyira el voltam ragadtatva, hogy még a képességemet is szinte dalolászva mondtam el neki. Persze nem szó szerint értve.
- Hát.... nem tudom, hogy fejlődött ki, vagy pontosan mi a mechanikája, de a professzorékkal arra már rájöttünk, hogy az agyat megzavarva vagyok képes hatással lenni másokra, ezért nem hat a mutációm telepatákra. Nekik túl erős az ellenálló képességük és a "tűzfaluk". Rajtuk kívül bárki, aki a közelembe jön, vagy hozzámér, sokkhatást él át, ami akár halálos is lehet Charles prof. szerint. Valamilyen szinten ezt már az akaratommal is tudom irányítani, de az érintkezéssel járó hátrányokat nem sikerült még kiküszöbölni. Jah, és ezen kívül képes vagyok tárgyakat mozgatni, de ez a másodlagos képességem csak körülbelül egy éve van jelen. - nem is tudom, szerintem még soha de soha nem fogalmaztam meg a képességemet tudományosan senkinek, mindig az érzelmekkel fűtött változatot adtam elő. De Arthur ezt hozta ki belőlem.
- Nem valami izgalmas, és az életemet is elég nagy részben tönkretette.. - tettem hozzá visszatérve sóhajtozós, szomorú énemhez.

Kissé aggódva tekintettem föl rá - vajon tetszeni fog neki? Csak abban a pillanatban fordult meg fejemben, hogy talán ő is hallhatja gondolataimat. Én sem voltam minden téren tökéletes. Képességem, a gondolatolvasás mellékhatása volt az, hogy néha, ha elvesztettem önuralmamat, és valakinek gondolatait lehallgattam - már pedig minden közelemben lévő gondolatát akaratlanul hallom - azok is meghallhatták az én gondolataimat, tudhatták, mire gondolok, milyen érzelmeket táplálok. Féltem, hogy nagy koncentrációmban és erőlködésemben elvesztem a fejemet, és gondolataimat meghallja talán Claire. És ez bizony aggodalommal töltött el, mivel hát, be kell valjam, van magánéletem, és nem kedvelt tikaim. Ha pedig ő már hallana engem, és én nem őt, valóban nem lenne fair, nem igaz?
Amint megláttam reakcióját, szívemet egyfajta melegség öntötte el. Szívem gyorsabban kezdett el verni, amint megtapintotta a fémrózsát, és kezem még annak szárára simult. Nem félelem volt ez a szívdobogás - persze, volt valamennyi félelem is, de... - ez valami más volt, valami, amelybe elvörösödött fejem, és szégyenlősen vontam el kissé tekintetemet. Habár félszememet folyamatosan a lányon tartottam. Gyönyörű, hosszú fekete haja volt, s oly bámulatos, kerek szemei. Ahogy elmosolyodott és egy kissé neki is megmutatkozott a szégyenlős énje, szívemet ugyancsak melegség töltötte el. Olyan kis törékenyen vette el tőlem a rózsát, és nem hogy elfogadta, úgy örült neki... olyan gyönyörű volt.... öhm, igen..... öhm, igen, a rózsa, ilyen gyönyörű rozsám még sosem lát.... nem készítettem... t-tehát... n-na...
- T-t-tényleg tetszik...? - vörösödtem el, és ezt a vörösséget már nem rejtettem sehová, nyeltem egyet és csak mosolyogam, bólogattam - Persze, persze, megtarthatod, de... - és szélesebbé vált a mosolyom, majd ujjammal a levegőbe ironikusan felé is böktem - Csak akkor, ha te elmondod mi a te képességed... - nem akartam megbántani, egyszerűen csak tudni akartam.
Nem kell elmondanod, ha nem akarod... - csengett föl saját gondolatom Claire fejében is, és a mosoly ugyan nem tűnt el arcomról, alábbhagyott, és valamennyivel komolyabban tekintettem rá. Nem akartam megsérteni, és tudatni akartam vele, bármely módon, hogy soha sem akarnám ilyenek miatt szomorúnak látni...

Elmosolyodott a férfi, majd türelemre intett. Volt valami benne, ami olyan elragadó volt, annyira... talán intelligensnek mondhatnám? Vagy a tudatosság? A legtöbb embernek üres - a fájdalomtól - vagy csillogó - az örömtől-, azonban kevés embernek csillan oly érdekesen a szeme, hogy az az értelem szikráit tükrözze olyan erővel, hogy az szembetűnő. Valahogy nála mindhárom megvolt. Nem vagyok jó emberismerő ugyan, de biztos voltam benne, hogy ő is sok fájdalmat átélt, ahogy én. És abban is, hogy mindezt úgy, hogy mindvégig a legtisztábban volt a dolgokkal , úgy, ahogy a legrosszabb. Nem hiába mondják, hogy minél okosabb valaki, annál szomorúbb. A kérdések újabb kérdéseket vetnek fel, a kérdések sokasága pedig bizonytalanságot, és ha az életünkben amúgy sem áll semmi sem biztos ponton - márpedig a legtöbb embernek nincs ilyen pontja - , az már nem fér el a lélekben és elkezdi szétszabdalni azt. Ez a tudat és a lélek harca, amiben nem kérdés, melyiket kell erősítenünk ahhoz, hogy ne törjünk meg. Az ész egyben áldás és átok is!


A háta mögé nyúlt, majd apró fogaskerekeket, szögecseket vetett az asztalra. Mindig csodálattal néztem mások különleges erejét, most sem volt ez másképp, és ahogy az apró részletekből egy gyönyörű rózsa állt össze, csak bámulni tudtam. Óvatosan vettem el kezéből a remekművet, nehogy kárt okozzak benne.
- Hűű, ez csodás! - hangzott belőlem gyermeki, csodálkozó énem - n-nekem adod?
Arcom elpirult a gondolattól, hogy lesz egy ilyen eszményi óriásom. Hogy majd kirakhatom a szobám polcára, és bármikor ránézek, visszaemlékezhetek, hogy törődtek velem, hogy nem voltam egyedül...

Gondolkodott, gondolkodott, kattogtak a fogaskerekek, de én csak ezt a kattogást hallottam, és semmi többet. Mégis mi lehet az, ami ilyen erős önuralommal ruházza fel, ha már éreztem rajta, hogy valami összetöri, és látszott rajta, hogy elkeseredett, szomorú, mégis ilyen erős önuralommal... talán éppen ez volt a képessége? Hogy képes volt kizárni a hozzám hasonlóakat? Nem, azt nem hiszem, az lehetetlen, olyan emberekkel még nem találkoztam, de akkor hogy? Csak ez lehetett az ésszerű válasz... ám ahogy meghallottam a hangját, megvilágosodott az egész. Ő nem akarta. Hogy lehet akkora ereje, hogy ne akarja, hogy halljam, ne akarja, hogy megérintsem, és ezt azért, mert veszélyes lehet? ....meg akart védeni.... de mégis mitől? Milyen szerkezete lehetett annak a bizonyos fogaskeréknek? Végigbámultam rajta csodálatomban - hogy ilyen nagy erejű erejű legyen ez a leány... De most az én köröm következett. És volt is egy pompás ötletem, ami feldobhatta volna őt.
- V-várj csak... - mosolyodtam el - ...várj, várj, várj!
Magam mögé nyúltam, és egy kis, fekete övtáskát, húztam elő, amelynek tartalmát az asztal közepére, az ő könyve mellé kiszortam. Kicsin rézhuzalok, fogaskerekek, szögek, és fémhullladék terült el az üvegasztalon. Megmutatthattam a második képességemet. A gondolatolvasásomról még nem szerettem volna szólni neki, hátha megzavarja, féltem, hogy nem fog bízni bennem ha elmondom, hogy azt hiszi majd, hogy kémkedek utána. És a gondolatolvasás amúgy sem legjobb képességem volt.
Nem tettem mást, mint behunytam a szememet, és kezeimet ráillesztettem a fémdarabkákra. Nagy lélegzetet vettem, kifújtam, megpróbáltam a leginkább koncentrálni - ezzel talán felvidíthatnám őt, megnyugatathatnám, és új irányba sodródna a beszélgetésünk. És éppen ezért, nem ronthattam el.
Vajon szereti a rózsákat? - hangzott fejében gondolatom, ugyanis ha nem a gondolatolvasásra koncentrálok, az kétirányúvá válik. És most inkább a technokráciára koncentráltam.
Ahogy megérintettem őket, a szögek remegni kezdtem, és lassan a csavarok, forgácsok összehúzódtak, formájukat megtartva összekovácsolódtak, csavarodtak. Remegve, mnitha mágneses tér húzná őket felépültek. Hamarosan már egy összefűggő "szárat" tartottam a kezemben a huzalokból összeállva, amelyhez az asztalról felpattanva kapcsolódtak a szögek, és álltak össze a "szirmok," amelyeket a fogaskerekek apró lyukacskáiba helyeztem. Végül a kerekek mozogni kezdtek, helyére állítva a "leveleket" is. Végül egy fémrózsát tartottam a kezembe, és azt remegve Claire felé nyújtottam. Vajon tetszeni fog neki?
Vajon tetszeni fog neki? - csendült fel gondolatom akaratom ellenére, és tudtomon kívül. Homlokomon izzadtságcseppek jelentek meg a különleges műalkotásra való koncentrációtól.

Hálistennek Arthur megértette, és nem firtatta a témát, ám ez csak még több beszélgetéshez fog vezetni, ami pedig még több kínos pillanattal egyenlő, ha így folytatom tovább. Nem akartam titkolni már az első percben sem, hogy miért nem barátkoznak velem, miért egyedül ülök itt, magányosan. Ahogyan azt sem akartam titkolni, hogy miért nem szorítottam meg kezét egy barátságos mosollyal karöltve. De így jött ki, ez olyan nehéz volt nekem... erről beszélni, egyáltalán rágondolni. De a helyzet sokkal jobb volt, mint régen. Régen soha, senkinek nem vallottam be, hogy valami furcsa van bennem, pedig tudhattam, akkor pedig mikor a másodlagos képességem aktiválódott, teljesen realizálódott bennem a tény : egy szörnyeteg vagyok. Tulajdonképpen a legjobban az egyszer fent, egyszer lent jellemzi a legjobban életvitelemet. Néha kicsit jobb, de néha úgy érzem, ha valaki nem nyújtja a kezét és szorít meg jó erősen, elsüllyedek, és elemészt a múltam, a jelenem.. talán még a jövőm is. Legalábbis annak kilátástalan gondolatai. Nem engedhettem meg magamnak ezt a fajta életet, mert tudtam nagyon jól, mire vagyok képes, és hogy az érzelmeim mennyire hatással vannak rám. Tudtam, ha egyszer feladnám, egy pitiáner bűnözővé válnék és arra használnám a képességem, hogy minden egyes emberen bosszút álljak, hogy átéljék mérhetetlen fájdalmam és érezzék szenvedésemet. Ez volt az, ami miatt őszintének kellett lennem, kitárulkoznom új ismerősöm előtt. Nem volt mit rejtegetnem, amúgy sem... hiszen rám van írva, hogy valami nincs rendben.
- Ne haragudj, nem akartalak megbántani. Csak tudod... hát, biztosan tudod, mert ha itt vagy, mutáns vagy és neked is van képességed... Hát az enyém olyan, amit nem szeretnék, hogy átélj. És ha megérintesz, akaratlanul is hatással lesz rád az átok, ami rajtam ül.. Nem akarok tapintatlan lenni, és ha nem akarsz ne beszélj róla.. de neked mi a képességed? - kérdeztem, hogy ne maradjunk beszédtéma nélkül. Valahogy érezni akartam a jelenlétét,és vágyódtam a törődés után, még ha az csak egy szimpla beszélgetés is.

Oly különös volt, hogy nem hallhattam őt. Furcsán éreztem magamat - mindig is gyűlöltem elmémnek ama adottságát, hogy tudok a gondolatokban olvasni, de mégis csak megnyugtatott, hogy elkerülhettem a kínos beszélgetéseket, azokat, akik haragudtak rám, és azt is tudtam, mikor próbálhatnám kiengesztelni őket... ekkor szégyenlősségem tartott vissza, és ők sohasem bocsájtottak meg. Egy pillanatra zavart éreztem benne, érkezésemmel kapcsolatban, ez volt az első gondolatfoszlány, amit felismerhettem tőle, ám kicsit sem nyugtatott meg. Kételkedik bennem, talán még félhet is tőlem valamennyire. Igaz, érkezésem nem volt annyira nagy ügylet, csak a birtok erdejéig jutottam, mikor összefutottam Angelával, aki pedig később beirattatott ide. De akkor is, ő ezt nem tudhatja.
Az viszont, hogy őszintén beszélt státuszáról, kissé megnyugtatott. És le is lombozott engem egy az a tény, hogy talán nem a legmegfelelőbb emberhez ültem le, ha barátkozásról van szó, de végül annyira elkeseredettnek láttam, hogy elmém megszakította ezt a gondolatmenetet. Vajon igazam volt, és ez az iskola tényleg igazából egy elmegyógyintézetként működik, ahol a "mutánsokat," a különleges embereket pszichopatákként tartják, bántalmazzák? Mert az arcán én egy elnyomott szenvedés jelét véltem felfedezni. Ahhoz nem kellett gondolatolvasás, hogy lássak, hogy lássan érzelmeinek kivetüléseit arcára. Olyan érzésem volt, mintha a hugocskámat látnám, ahogy szenved, és már-már meg is akartam ölelni.
De hogy láttam, ahogy dadog, és elhúzza a kezét... talán... érzékeny témát érintettem? Megijedt, hogy valamiféle besúgó vagyok? Vagy szimplán csak attól félt, hogy úgy kezelem majd őt, mint a többiek? Mint ők?
- É-én... én sajnálom... nem tudtam... - böktem végül ki, és elhúztam a kezemet. - Sajnálom. - ugyan tekintetemet nem vettem le róla, éreztem a távolságot kettőnk között. Nem szeretem az ilyen távolságokat, a hugom nélkül töltött tizenkét évre emlékeztetnek. Valahogy nem szerettem most sem a túl nagy távolságot, így egy kissé közelebb húzódtam, csak pár centivel, és rámosolyogtam. - Semmi baj...

Szóval Arthur. Aki Angela ikertestvére. Az igazat megvallva még egyikőjükről sem hallottam soha, de természetesen ezt nem mondtam ki hangosan, nehogy megbántsam. Oké, kicsit fura volt, hogy ennyire összetévesztette a betűket. Tör... és jöttem? Valami furcsa volt ebben, és nagyon elgondolkoztatott mit is akart mondani. Azonban nem sokáig gondolkozhattam, mert a következő kijelentésével nagyon meglepett.
- Nagymenő? - nevettem el magam akaratlanul, hiszen minden vagyok, csak nagymenő nem. Legalábbis a klasszikus értelembe véve biztosan nem. Alig vannak barátaim, és nagyon sokan kerülnek. - A kikezdéses rész viszont igaz, de csak mert nem érdeklek senkit... vagy félnek tőlem - nevettem tovább, egy kis keserűséggel a kényszerített mosolyban. Valahol vicces volt a dolog, de jobban belegondolva inkább szomorú.
- Nem, nem, semmi baj, értem én, és nem bántottál meg kicsit sem.
Láttam, hogy Arthur nyújtja a kezét, és ez volt az a helyzet, amit egy kicsit sem vártam. Egyből le is fagyott a mosoly az arcomról, és inkább egy kínos vigyorrá, majd végül semmivé változott. Ültem, nézve a férfi kezét és leblokkoltam. Ismét, hát ez valami nagyszerű! Taps-taps! Egészen addig még úgy ahogy elvoltam, tudtam kezelni a társaságot, de ez már nehezebb falatnak tűnt számomra.
- Én.. izé... sajnálom, de ... nem szoktam kezet fogni - próbáltam kimagyarázni a helyzetet, de nem valami sikeresen. Vöröslő fejjel egy idióta mondat után csak magam elé bámultam gondolkozva a folytatáson. Vajon bunkónak tart és otthagy, vagy esetleg ez nem probléma neki, vagy megkérdezi miért? Nem is tudom, melyik lehetőségtől tartottam a legjobban.

Ez egyre kínosabbá és kínosabbá vált. Először azt hittem, hogy nem is hallott meg rendesen, ha netalántán túl félénk voltam. Vagy persze, egyszerűen csak nem értem annyit, hogy beszélgethessen velem. Az utcán ezt is megszokhattam, ott csak pár egyszerű ember mert hozzámjönni, hogy megkérdezzék, kié vagyok, és hogy nem e akarok árvaházba menni. De minek akartam volna, ha nekem ott volt a hugocskám?Ó, de volt egy másik eset is, pedofilokkal. Azokat sokszor csak külső segítséggel tudtam elkergetni. De egyszerű volt rámarkolni a késre, és nézni, ahogy szépen lassan leválik az éle a markolatról, majd a markolat maga is szétesik. Ez volt a másik képességem. Ezt bezzeg az a hülye - mégis valahogy rendkívülien elegáns - elme, amely fejemben van, sokkal jobban tudja kezelni, mint engem magamat. Még a könyvtárakban fedeztem fel, hogy amikor hozzáérek tárgyakhoz, azok hirtelen annyira felismerhetővé, könnyen szétszerelhetővé válnak, sőt, később még csak egyszerűen megérintésükkel el tudtam érni, hogy szétessenek, vagy éppen újra életet lehelhettem beléjük. De miért erre gondolok folyamatosan vissza? Ez nem segít...
Tehát meg akartam vonla ismételnem magamat, amikor hirtelen megszólalt. Mivel feléfordultam, láttam a kicsinyke pírt az arcán, és mivel feléledt elegáns énem, valahogy önbizalmat szereztem.
- Én, öhm... - kezdtem dadogva, mintha nem is egy nyelvet beszélnénk - Arthur. A nevem Arthur Whitmore... öhm, Angela ikertestvére... - próbálok valamennyi ismeretséget szerezni magamnak azzal, hogy hugicám nevét is hozzáillesztem. Habár, nem mindegy, hogy a hugomat bunkóként tartják számon, vagy angyalként... az utóbbi lehetőség valószínűbb - remélem. - És, igen... nem rég tör.... jöttem ide, igen... - hát igen, érkezésem, az hogy be próbáltam törni a birtokra, talán nem a legjobb kezdés - Te... nyilván a hely nagymenője lehetsz... - nevettem egy kicsit, megpróbálván enyhíteni a hangulatot, de dadogásom nem állt le. - ...nyilván.... senki sem mer rajtam kívül kikezdeni veled. - nevettem most már teljesen megkönnyebbülve, majd kissé elpirulva folytattam - Az az, nem kikeszdeni... nem akartalak megbántani.... szóval.... érted...? - próbálom javítani magamat. Kinyújtottam remegő kezemet felé, hátha belemarkol.

A férfi halkan szólalt meg, úgy, hogy majdnem hogy észre sem vettem. Csak egy pár másodperc múlva reagáltam le, hogy szólt. Megszoktam, hogy így viselkednek körülöttem az emberek.
- Szia! - emeltem fel lassan a tekintetem a könyvből, majd rámosolyogtam, amibe kicsit bele is pirultam. Nem szoktam én csak úgy beszélgetni... Bár amióta ebben az iskolában voltam, egyre többször, úgyhogy talán jobban tudtam már kezelni az efféle helyzeteket. Csend volt egy jó ideig, úgyhogy gondoltam csak nem mert megszólalni, ha már később hozzám szólt. Alap esetben nem vagyok valami beszédes, de akkor abban a pillanatban nem akartam elijeszteni az idegent a némasággal. Ki tudja, talán még barátok is lehetnénk? Egyre többször járt ez a gondolat ismeretlen emberek kapcsán a fejemben, azt hiszem kezdtem kinyílni, nyitni a világ felé.
- Nem láttalak még erre - kezdtem , majd majdnem nyújtottam a kezem egy kézfogásra, de hát ugye azt nekem nem lehet . Észrevehette, hogy megindul a kezem, de aztán "visszairányítom" magam mellé, ahol eddig is volt. - Én Claire vagyok. Claire Morton. - széles mosoly, Claire, szimpatikus, széles mosoly. Barátkoznod kell... még ha nehéz is egy kicsit. Nem akarsz te örökre egyedül maradni csak mert az élet azt dobta neked, amit dobott...

Amikor észrevettem, hogy rámnézett az a bizonyos illető, szinte felugrottam félelmemben. Annyira elegem volt már ebből az egészből, a képességemből, annak őrületéből. Sokszor úgy éreztem, skrizofén vagyok, és az elmém maga a másik felem, ami még erősebb kapcsolatba van a nővéremmel, velem meg nagybátyként zsarnokoskodik, és megpróbál mindent tönkretenni, amit csak elérhetnék. Akár akarom, akár nem, nekem szerinte mindig is hallanom kell mások gondolatait, mert szükséges, mert ez segít rajtam... a fenéket, egy csöppet sem segít, inkább az őrületbe kerget, ráadásul sokszor még az elmém szavait sem hallom, amikor azok a személyen mind egyszerre kezdenek bele a duruzsolásba. De talán az a szerencsém, hogy csak azokat tudok lehallgatni, akik a látóteremben vannak, vagy legalább a hangjukat meghallom. Volt egyben már oylan eset is, amikor valaki annyira ki akarta önteni magából bánatát, vagy éppen örömét, hogy teljes tudtomon kívül hallottam hangját.
Ez az ember... lány, ez a lány, aki viszont mellettem ült, hatalmas önuralommal rendelkezhetett, hiszen egyáltalán nem hallottam gondolatait, még akkor sem, amikor észrevettem, hogy felfigyelt rám. Én fülemet, farkamat behúzva lebámultam a lábaim elé. Kínos csend volt, ő csak olvasgatott, én pedig csak behuppantam a székbe. A hallásom teljesen elveszett, és megmerevedtem, mintha én még csak ott sem lettem volna. Talán ez kissé megnyugtató volt, de egyben túlságosan szokatlan is. Végül feltekintettem rá, majd gyorsan elhúzódzkodtam. Megint rátekintettem, és elfordult ismét. Gyerekesen viselkedtem, annyi ideje először. Éreztem a kicsiny izzadságcseppeket a homlokomon, mintha legrosszabb rémálmaimat éltem volna. Vajon irritálom, és azért akar kizárni? De... meg kell emberelnem magamat, hiszen... én vagyok a férfi, nem?
- Öhm... nos... helló... - szólaltam meg a lehető leghalkabban, hogy egy kissé sem zavarjam meg elmeállapotában. Velem folyamatosan azt csinálták az emberek, és nekem egyáltalán nem tetszett. Talán ez majd jó pontnak fog számítani...

Nem gyakran látogattam meg akkoriban a társalgót, mert egyedül talán Scarlett számított barátomnak az egész iskolában. Persze, voltam akikkel beszélgettem néha, de ők csak kíváncsiságból szóltak hozzám, vagy hogy útbaigazítást kérjenek, hasonlók... Volt aki faggatott, hogy mi a képességem, egy-egy kíváncsi szempár, de ennél több figyelmet nem nagyon kaptam. De senkit nem hibáztattam. Pozitív azonban, hogy egyre inkább együtt tudtam élni a gondolattal, hogy nem változtathatok magamon. Ez így van és kész, és okkal van. Próbáltam hinni a sorsszerűségben, mert ugyan mibe másba kapaszkodhattam volna erőtlen karjaimmal? A legrosszabb napjaimon felmentem a kupolába, és az édeskés emlékek mellett egy csendes sarokban mélyültem el kusza gondolataimban..
Azonban most ott voltam, a társalgóban. Vicces a történet, hogy miért... legalábbis annak, aki így átvert, biztosan nagyon örült a lelke. Még hogy találka, ha-ha! Hiszen nem is volt senki a megbeszélt asztalnál, pedig szokásaimon változtatva 1-2 percet késtem. De ha már ott voltam, leültem egy asztalhoz olvasni, hátha jót fog tenni a lelkemnek egy kis közösség.
Kis idő múlva azt vettem észre, hogy valaki leült mellém. Úgy láttam, hogy valamin nagyon gondolkozik, mert észre sem vett engem. Vagy csak nem akart. Jobban megnézve nem is tűnt diáknak, magad, öltönyös férfi volt. Lehet, hogy egy kicsit feltűnően néztem végig rajta. Nem volt ismerős, mindenki szerencséjére, mert ha egy olyan egyén lett volna, akit látni szoktam "átverőm" társaságában, biztosan nekiugrok és egy feledhetetlen "élményt" adok neki. De nem volt, hála istennek. Kicsit odébb húzódtam, hogy még véletlenül se érezze magát kényelmetlenül a képességem miatt, majd nem zavartatva magam ( legalábbis ezt a látszatot adva ) olvastam tovább.

Pár napja volt már, hogy annyi idő után végre újra találkozhattam Angela hugocskámmal, aki bevezetett ennek a különös iskolának az életébe. "Mutánsok" - ahogy itt hívtak minket, különlegeseket. Bele sem mertem gondolni, a kormány mit kíván tenni a hozzám hasonlóakkal, ha már iskolába járatja őket. Gondolom, nem is egy valódi iskolára, inkább kiképzőtáborra kellene számítanom. Szigorú tanárok, szigorú kiképzéssel, szigorú képű katonákkal, bocsánat, "mutánsokkal". Őrületes, inkább elvittem volna innen Angelát, mint beiratkoztam volna, de nem tehetek mást, oly buzgón kitartott e hely mellett, és én pedig mindig is ott akartam lenni, ahol ő akart. Mostantól nem engedhetem meg, hogy elveszítsük egymást... annyi év keserűség, és kín... tizenkét éve volt, hogy elváltunk egymástól. És én tizenkét évig éltem érte az utcán, és csak kutattam az utolsó reménységeimet. Elmém és lelkem utolsó megnyugvását, Angelát. És most, hogy megtaláltam, meg is kell őt tartanom. Példának okáért azzal, hogy beépülök ebbe a...... "mutánsképző iskolába," és megpróbálok minél többet kideríteni szándékukról.
Eggyet viszont nem sokkal beiratkozásom után megtudtam - a "mutánsok" nagyrészt ugyanolyanok, mint én, a hugocskám, vagy még inkább, az emberek. Emberi diákok. Nevetgélnek, jól elvannak, néha képzik magukat. Nem is tudják minek a részeivé fognak válni...  de meg kell, hogy próbáljak nekem is a részeikké válni, beépülni, elfoglalni a helyemet ebbe a furcsa társadalomban.
Az a sokéves egyedüllét, és magányos szenvedés, amit a hugocskám megtalálásával töltöttem nem fog igazán gyümölcsözni ebben a feladatban. Egész életem során az volt a célom, hogy elérjem Angit. Mind lelkem, mind pedig kusza, különös képességekkel rendelkező elmém valamiféle láthatatlan kapocsot állított fel kettőnk között. Egy elszakíthatatlant, ami szinte teljes egészében kizárta az olyan ötleteket a fejemből, mint: barátok, árvaház, vagy akár a nagybetűs szerelem. Semmi sem érdekelt, ha kellett az utcán, vagy még inkább a könyvtárakban, tanulással és alvással töltöttem napjaimat. Lopásoknál, az életbenmaradásnál pedig elmémet, és még inkább elmém képességét használtam, a gondolatolvasást. De itt nem kell lopnom az ételemért, nem kell az egész éjszakát egy sikátorban eltöltenem, patkányokat majszolva. És még inkább, nem kell a hugocskámat tovább keresnem, hiszen már megtaláltam, azt is tudom, hogy hol van. Elmém ugyan beleborzong minden nélküle eltöltött másodpercbe, mégis képes vagyok nélküle egy helyen maradni. Már amikor nem félek.
Most is remegve érkeztem a társalgóba. Rosszabbra számítottam - csak pár szempár vetült rám furcsálkodva. Még nem láttak engem itt, talán hallhatták ,hogy új diák érkezett, és sejthették, hogy én vagyok az, de tudni, nem tudhatták. Újonnan vásárolt öltönyömben akár tanárnak is képzelhettek, nem beszélve kerek kétszáz centiméteres magasságomról. Mindenféle ostoba gondolatokkal voltak tele, barátokról, családról, "szerelemről." Olyanokról gondolkodtak, amiket nem értettem meg, kivéve talán a családot, és amikor egy-egy hátborzongató gondolat el is röppent füleim mellett, fel is villant előttem Angela arca. Tudtam, hogy nem veszíthetem el.
Végül kissé tempósabban, mintha menekülhetnék befolyásolhatatlan képességem üzeneteitől, leültem az egyik üres székbe, egy kisebb kávézóasztal mellett. Szinte észre sem vettem, hogy ült mellettem valaki.