Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
- De egy buliban még a legfalábubb ember is tökéletesen tud lötyögni, nem? – és azért a tény, hogy legalább egy buliban tudsz valamit úgy csinálni, hogy az ne legyen halál ciki, az jó nem? – Nekem annyira nem hiányzik, a szalagavatóm éppen elég volt, hogy ezt kimerítse. Félek, hogy most már inkább csak a partnerem lábán taposnék. – mondom halvány mosollyal az arcomon, ahogy rántok egy aprót a vállamon. Ami azt illeti nem szerettem annyira a szalagavatómat, aminek több oka is volt. Egyrészt mert egy csomóféle koreográfiát kellett megtanulni, amit én nagyon nem szerettem, mert szerintem a tánc akkor már inkább legyen kötetlen, spontán, de lehet, hogy én látom ezt csak ilyen rosszul. Másrészt meg nem ismertem senkit sem a szalagavatómon. Új városban voltunk, pont egy héttel érkeztünk a bál előtt, szóval éppen, hogy csak beestem a szalagavatómra, amire így utólag visszaemlékezni nem valami jó, mert semmi élvezetes nem volt benne. Olyanokkal beszéltem és táncoltam, akik semmit nem jelentenek nekem, akiket nem ismertem. Ha már táncolok, akkor legyen az olyannal, akit ismerek, aki számít is nekem valamit, nem? - Huh, én meg azt hittem, hogy sokkal egyszerűbb a dolog! Én nem tudnék koreográfiára táncolni újra, szerintem az úgy jó, ha spontán, nem pedig valami betanult mozdulatsor, amit rutinból csinálsz. – nem kell egyet értenie velem, csak elmondom a véleményemet, ahogy azt nemrég ő is tette. A tánc az állítólag a szenvedélyről szól nem? Legalábbis én ezt hallottam. Már pedig a szenvedély egyik alapja spontánság, a rutin kiöli szinte mindenből az élvezet, éppen ezért se szeretek mindent rutinból csinálni, csak akkor mikor éppen kedvem szottyan a dologhoz. – Hát olyat én sem, de kell lennie valakinek, aki szívesen bevállalná a dolgot. – legalábbis a nagyszámok törvénye alapján mindenképpen kell valaki, aki érez magában versenykedvet, hogy kemény tanulás árán verseny táncolhasson majd Nique-vel. Az egy dolog, hogy én sem ismerek ilyet embert, meg gondolom komoly szenvedély kell ahhoz, hogy valaki a táncba ölje minden idejét. Nekem ennyit nem érne meg a dolog, meg nem is nagyon vonz mondjuk a versenytánc, szóval mindegy is. - Remélem is. – mondom egy apró bólintás kíséretében. Van, aki szerint pont emiatt nem vagyok normális, de az ő véleményük a legkevésbé sem érdekel. Nem vágyom luxus autóra meg házra. Én beérem azzal is, hogy olyan valaki vár rám minden nap, aki szeret, akinek fontos vagyok. Mások számára talán ez nagyon kevés, de nekem ez a kevés minden, és másra nincs szükségem ahhoz, hogy boldog legyek. - Kicsit ismerős helyzet. Mármint az, hogy apádon kívül nem volt senkid. Nekem az apám elégé… ne szépítsük, egy vadbarom. Anya meg kissé olyan volt nekem, mint neked apád. Felnevelt, megtanított mindenre, amit csak tudott és mikor kiderült, hogy mi vagyok… elfogadott, még próbált tanítani is arra, hogy miként használjam a képességemet. Nem szigetelt el, megtanított arra, hogy vigyázzak magamra, így nem vigyázott rám annyira, mint rád az apád, de… talán kellett volna. Kicsit még irigyellek is, hogy ennyire vigyázott rád a szülőd! – mondom játékos mosollyal az arcomon. Egy kicsit vagyok csak féltékeny, bár engem ez a törődés valószínűleg megőrjített volna. Anyám nem volt rossz szülő, próbált megóvni mindentől, ami az emléktörlést nézve nem igazán sikerült, de… bennem az maradt meg róla, hogy megtanított mindenre és soha nem hagyott cserben. Egészen addig míg le nem lépett az életemből, mert szerinte nekem így majd könnyebb lesz az élet. Nem let könnyebb,de sokkal jobb lett azáltal, hogy elment, és azt kell, hogy mondjam élete legjobb döntését hozta, mikor törölte az emlékeimet. - Hogy érted, hogy nem volt anyád? – oké, nem rám tartozik, csak kibukik belőlem a kérdés, de amint ráeszmélek arra, hogy mit is kérdeztem egy bocsánatkérő pillantást vetek rá, majd folytatom. – Én sem tudom igazán, hogy mi volt az oka. Kiskoromban nagyon sok rémálmom volt, amik kivétel nélkül arról szóltak, hogy megvertek. Gyakran ébredtem úgy, hogy tele voltam zúzódásokkal, amikre nem emlékeztem, hogy szereztem. Gondolom azok a rémálmok valamiféle… emlékek lehetek, vagy hasonlók. – végül aztán csak tanácstalanul felemelem a kezeimet. Fogalmam sincsen az okról de csakis arra tudok következtetni, hogy valami hasonló történt velem, és emiatt döntött így. Azt mondta, hogy rendes gyerekkort akart nekem, amit nem tudott másként megadni. Megakart óvni, és ha már nem sikerült, akkor az emlékeimet akarta elvenni a rossz dolgokról, hogy csak a jóra emlékezzek. - Nem hinném, hogy valaha is újra látom őt majd. Elhagyott engem, éveken keresztül kerestem őt, és elég volt, lezártam ezt az egészet már. – számomra ő egy halott ember. Neki is megmondtam, hogy nem akarom többet látni az életemben,és nem érdekel, hogy mennyire esett rosszul neki a dolog. Nekem se esett valami jól, hogy kiderült mindez a múltammal kapcsolatban, szóval legalább egyenlítettem a számlánkat. – Ezek szerint viszont az apád… sajnálom. – kérdésnek indult a dolog, de végül kijelentés lett belőle és egy részvéttel teli pillantás, elvégre másra nem tudok következtetni a szavaiból, és rém kínos lenne, ha tévednék. Engem igazából soha nem zavart az, hogy miként is hívom azt, akivel együtt vagyok. Barátnő, kedvesem, párom… mindegy, ugyanaz a személy akárhogy is hívom őt és csak ez számít, más nem. Úgyhogy nem akadok fent azon, hogy kedvesemként hívja ezt a bizonyos Sebastiant. -Érthető a dolog, senki sem kötődne szívesen a múltjának egy fontos állomásához, ha az… olyan, mint esetedben. – ezalatt azt értem, hogy Franciaország akármennyire is igyekszik majd, nem marad más mint egy fájó emlék, egy olyan téma amiről nehéz beszélni, elvégre fájdalommal végződhetett, és az ember valamilyen érthetetlen módon sokkal inkább a végeredményt figyeli, mint a kezdeteket.
- A buliban való táncolás az az én olvasatomban gyakran inkább lötyögés, mint tánc. Ott nincsen tér ahhoz, hogy normálisan lehessen lépni. - magyarázom mosolyogva. - Szalagavató? Az klassz lehetett! Ha valami hiányzik az iskolarendszerből, akkor az a bálozás. Legalábbis nekem. Ábrándossá válik tekintetem, s el is felhősödik. Eszembe jut apám egy ígérete, s ezzel együtt az is, hogy már soha nem tudja betartani, mert nincs velem. Azt mondta akkor, amikor beiratkoztunk magántanulói státuszban a gimnáziumba, hogy elenged majd a végzős bálra. Megígérte, hogy nem jön velem, de én mindig úgy képzeltem, hogy ketten megyünk oda. Ő fekete öltönyt viselt volna piros nyakkendővel és fehér inggel, én pedig a nyakkendője színével megegyező színű ruhát vettem volna fel. Szépnek képzeltem. Már sosem lehet az enyém. De mivel nem akarok itt szétesni és megint szomorkodni, így inkább elhessegetem magamtól a gondolatokat. - Nem tudom. Igazából szeretnék még versenyezni, de ha valakit a nulláról kezdek el tanítani, az sokáig fog tartani. Meg kellene egy edző is, aki koreografál nekünk versenysorokat, képben van a rendszert illetőn. Nem olyan egyszerű! - sóhajtok fel. Tényleg szeretném csinálni, de nem tudom menne-e. Ahogy a tanítási képességeimet sem tartom feltétlenül tökéletesnek. Bár igaz, csak Daven gyakoroltam eddig. - Amúgy sem tudom, hogy kit érdekelne annyira a tánc, hogy hajlandó lenne a szabadidejéből nem keveset az edzésekre szánni. - zárom le ennyivel. Elültette a fejemben a bogarat, rendesen. - Mert te normális pasi vagy. - vonom le a következtetést. Nem kommentálom, nem jegyzem meg, hogy ahogy hallottam vannak itt olyanok, akik szeretnek háremet tartani. Semmi közöm a dolgaikhoz, nem ítélkezem felettük. De a tény attól még tény, s ezt ki kellett mondanom. A kérdése nem lep meg. Teljesen logikus, mindenki ezen lepődik meg elsőre. Már annyit beszéltem róla, hogy nem török ki azonnal könnyekben. Azt hiszem, hogy a gyásznak tényleg vannak szakaszai, s én már egyet léptem ezen a létrán. A jó dolgokat apámmal kapcsolatosan már sírás nélkül ki tudom mondani. Kellett hozzá egy év, de sikerült. - Nem jártam sehová apám nélkül. Magántanuló voltam, jórészt a házban töltöttük az időnket vagy együtt mentünk mindenfelé és akkor csak vele beszélgettem, nem pedig másokkal. Ő ember volt, de tudta, hogy mi vagyok én és nem akart veszélybe sodorni, ezért úgymond elszeparált a társadalomtól. Egyébként az erős túlzás, hogy nem voltak ismerőseim. Ahol táncoltam, ott is ismertem a partnereimet, de barátok sose lettünk. Nem is hiányzott. Az apám volt mindenem. Tudom, hogy ez furcsa lehet, de tényleg semmi hiányérzetem nincs, ahogy az életemre visszagondolok. Jó volt az úgy. Mindent megtanultam apától, jól szerepeltem az osztályozóvizsgáimon, s táncolhattam is. Az ő felügyelete mellett, de hol azzal a baj? Csak szeretett és óvott engem. Ez természetes. - Furcsa a szülői szív. Nem tudom, hogy mi vehet rá egy anyát arra, hogy ilyesmit csináljon, nekem sose volt anyám, de azt hiszem, hogy nem tudnék megbocsátani neki ilyesmit. - Vállat vonok. Nem akarok megmásíthatatlan ítéleteket hozni, s különben sem az én életem, hanem Liamé, de véleményem az van. Ettől függetlenül tökéletesen lenyűgözőnek tartom azt, ahogy a kérdéshez áll. Tényleg nagyon szerelmes lehet ebbe a Scarlettbe, hogyha az ő személye már megéri pozitívként emlékezzen erre az iskolásdira. - Bár neked még van esélyed megbocsátani, s kapcsolatot kialakítani vele. - csúszik ki a számon. Nos igen. Nekem nincs lehetőségem beszélgetni apámmal és minden nap hiányzik. Ettől függetlenül nem gondolom, hogy mindenkinek tartani kéne a kapcsolatot a szüleivel. Viszont nem tudtam lenyelni a mondandómat, csakúgy előtört belőlem. - Sejtem! - nevetek fel. Hagyom is a hadoválást, mert tényleg csak egyre mélyebbre temetem magam abban a képzeletbeli gödörben. - Igen, ő a kedvesem. - használok a párom helyett egy másik, számomra valamiért jobban tetsző szót. Már ahogy ezt a négy szót kiejtem vele kapcsolatban, abban is érzem, hogy megváltozik a hangszínem. Érzelmesebb lesz. Néha szégyellnem kellene magam, hogy ennyire.. egy fenét! A szerelmet nem kell szégyellni. - Nehéz lenne datálni. De mondjuk, hogy úgy két hónapja. - pörgetem vissza az eseményeket. Pontosan emlékszem rá, hogy május 15.-én találkoztunk először, de esetünkben ez elég bonyolultan alakult kapcsolattá, szóval nem is tudom. De a két hónap reálisnak tűnik, hacsak arra gondolok, hogy utólag be kellett valljam magamnak, hogy az első pillanattól kezdve megvolt az a bizonyos szikra bennem Seb irányába. - És nem, nem Franciaországban. Mint mondtam, ott nem nagyon volt lehetőségem ismerkedni. Amúgy nem is bánom.. nem bírnám elviselni, ha valami odakötne. - komorodom el megint egy picit. Igyekszem hozzá mosolyogni persze, de azért nehéz. Mindig nem tudom megjátszani magam, s a hazám érzékeny pontom még.
- Hát, a kivétel erősíti a szabályt, nem? – kérdezem továbbra is mosolyogva, de aztán végül is csak adok valami normális magyarázatot. – Attól függ, hogy mennyire tudok táncolni, hogy mit értünk tánc alatt. Egy buliban elvagyok, de normálisan táncolni… a szalagavatómon táncoltam utoljára. – ismerem be végül kicsit talán zavart mosollyal, mert… mert lehet, hogy elégé gáz az ő szemében. Szerintem nem az, főleg mert tisztában vagyok azzal, hogy miért nem táncoltam azóta. Ezernyi fontosabb dolgom volt, mintsem hogy lejtsek egy táncot valakivel. Lari próbálkozott régen, de finoman elutasítottam és kértem, hogy hagyjuk ezt, mert… mert nem táncolhatok, miközben lehet, hogy anyámat valahol éppen félholtra verik. Azóta persze kiderült, hogy a Bahamákon is volt nyaralni szóval… most már ennek a táncnak sincsen akadálya. A szavai még inkább meggyőznek arról, hogy jól vontam le a következtetést, és valóban táncolt valamikor Nique. Már csak abból érezni lehetett, ahogy beszélt róla, de most kerekperec ki is mondja, hogy így volt. – És… miért nem keresel magadnak egy partnert? Vagy tanítasz valakit partnerednek, biztos akad valaki rá, és akkor újra versenyezhetnél. Vagy már nem akarsz? – ez is egy opció nem? Ezernyi oka lehetett arra, hogy nem akarja itt újrakezdeni ezt a tánckarriert, én pedig nem kéne, hogy ennyire kíváncsiskodjak, mert nem valami illendő, hogy ennyire szeretnék belelátni az életébe. Úgyhogy ha nem válaszol, akkor nem sértődöm meg, csak mosolyogva bólintok egyet, hogy tudomásul vettem: a miért és a tánc elegye tabutéma. -Hát… van, akik erre vágynak, de én nem tartozom közéjük. Nekem elég egyetlen lány, aki körülrajong és epekedik értem. – soha nem értettem azokat, akiket ennyire érdekel az, hogy körülrajongják őket. Oké, régen ez velem is így volt, és kár lenne tagadni, hogy ne lett volna jó érzés az, hogy milyen pillantásokat kaptam, mikor végigmentem az aktuális sulim folyosóján. De megváltoztam, most már ezek a pillantások inkább zavarba ejtenének, és szerencsére nem is kapok ilyen pillantásokat, úgyhogy megúszom azt, hogy úgy égjek, mint a Reichstag. – Igen, régen elég sokat menekültünk anyámmal, városról városra jártunk havonta, néha még két hónapot is maradtunk. A legzavaróbb az egészben az volt, hogy egy hazugságban éltem mindenhol. Hamis irataim voltak, mindig más nevem, egyszer sem használhattam a sajátomat. – nem éppen valami felhőtlen jó kedvvel beszélek a dologról, de minek titkoljam? Vannak akik ezerszer rosszabbul jártak, és mégis beszélnek a múltjukról, hát akkor én miért ne tehetném ezt meg? Amúgy is azt mondják, hogy beszélni kell ezekről, mert a múltunk miatt vagyunk azok, akik, és erre büszkének kell lennünk. Nem csak azokhoz kell hűségesnek lenni, akiket szeretünk. Magunkhoz is azok kell, hogy legyünk, elvégre egy egész életet töltünk el magunkkal, nem? Akkor meg nem fér bele az, hogy titkolózzunk mindenki előtt magunkról, csak mert félünk, hogy elítélnek. - Igen, itt nekem is könnyebb, bár eddig nem nagyon voltam a birtokon, de most már itt maradok, és belekezdek ebbe a barát projektbe. – mondom egy apró bólintás kíséretében, és akármennyire is próbálom megállnia azt, hogy ne kérdezzem meg, nem tudom. – Tudom, hogy semmi közöm hozzá, de… miért nem voltak ismerőseid? Engem is egy szülő nevelt fel, de attól még voltak barátaim, még ha csak pár hétre is. – nem úgy értem, hogy jobb lennék, mint ő. Van is egy olyan érzésem, hogy sokkal többről van itt szó, és remélem, hogy ő sem úgy hallja ki a szavaimból a lényeget, hogy én most kevesebbnek látom őt, csak mert nem voltak barátai régen. Nem, nem így értettem, csak kíváncsi vagyok arra, hogy miért ment neki, mert semmi olyan nincs benne, ami gátló tényező lehetne a barátkozásban. - Igen, igazad van, gondolom mindenki ezt mondja a párjáról. – mindenki ezt mondja, de én nem mindenki vagyok, és én komolyan is gondolom. Van, aki tisztában van azzal, hogy nem tűnhet a párja jó embernek mások szemében, mégis ajnározza. Én azonban úgy gondolom, hogy Scarlett nem csak az én szememben ennyire klassz, nehezen tudom elképzelni, hogy valaki utálná őt. Igen, elfogult vagyok, de mindenki elfogult, ha arról van szó, akit szeret, nem? Úgyhogy ez az elfogultság nem is nagy bűn. - Semmi baj, én is így vagyok vele, de azért örülök is neki valahol. Ha nem teszi meg, akkor most nem lennék itt, nem lennék ilyen, és Scarlettel sem találkozhattam volna. Egyszerre utálom, és vagyok neki hálás. – azonban ezt neki soha nem mondanám el, ő nyugodtan éljen csak abban a tudatban, hogy utálom őt. Rendben, megértem, hogy miattam tette mindezt, és örülök is neki, de attól még nem volt joga ahhoz, hogy így cselekedjen. Azért utálom mert így nem magam miatt vagyok az, aki, hanem miatta, az ő döntése miatt. Mintha ő írta volna meg az életem és nem én. - Akkor jó, megnyugodtam, hogy nem velem van a gond. – szép is lett volna, ha kiderül, hogy a Föld minden olvasni tudó embere sír a Kis hercegen, csak én nem. - Semmi gond, sokan tartanak annak, valahol megtudom őket érteni. – nem vettem sértésnek egyáltalán, és örülök, hogy nem vette magára a dolgot. Igaz, hogy nem úgy nézek ki, mint aki minden idejét a könyvtárba tölti, de azért nem vagyok én olyan könyvellenes. - Ugye tudod, hogy ebből már annyira jól nem fogsz tudni kijönni? – kérdezem mosolyogva, és úgy érzem, hogy ő is tudja, hogy ezzel a magyarázkodással inkább csak maga alatt vágja a fát, de nem baj, vicces hallgatni. – Szóval Sebastian… gondolom akkor ő a párod lesz, nem? – és azt is gondolom, hogy a srác francia, de abban már közel sem vagyok biztos, hogy a hazájukban találkoztak volna egymással, mert akkor Nique biztos nem ilyen magányosnak írja le a történetet. - Hát…nem olyan rég, ami azt illeti, igazából elég hamar is történt meg a dolog, de így volt tökéletes. – erőltetem én a koponyámat, hogy dátumot mondjak, hogy mikortól is számítunk mi egy párnak, de nem tudom, hogy mikortól lehet ezt annak venni. Mert, ha onnan, hogy mióta tetszik, akkor attól a pillanattól együtt vagyunk, ahogy megláttam őt. Ha az első csóktól pár órával később jöttünk össze, ha pedig onnantól, hogy ezt kis mondtuk, akkor egy nappal a megismerkedésünk után, úgyhogy… nem akarok megközelítő becsléseket mondani. – És ti? Gondolom nem Franciaországban futottatok össze. – ha már ő is kérdezte, akkor én is megtehetem, nem? Elvégre nem hiszem, hogy olyan nagy titok lenne.
- Olyan nincs, hogy valaki nem nagy táncos. – nevetek fel. - Lehetsz a tánchoz fáradt, lehetsz hozzá félénk, de nem lehetsz tehetségtelen. Csak vezetés kérdése az egész. És szívé. – fejtem ki szenvedélyes nézeteimet ezzel kapcsolatosan. Nagyon szeretem a táncot, s hiszek benne, hogy mindenki meg tudja tanulni a maga alap szintjén. Nem azt mondom, hogy mindenki lehet profi, de ha belead mindent, amit csak tud, akkor élvezheti. És ez a lényege a táncnak. Az élvezet. - Többé már nem. - vonom meg a vállamat szomorúan. - Odahaza táncoltam, versenyeztem is, de itt nincs partnerem, szóval maradtak az egyedüli gyakorlások és az, hogy szórakozásból tanítok másokat. Megnevettet a hozzáállása. Érdeklődéssel tekintek rá, szeretek maximális figyelmet fordítani mindenki felé, akivel beszélek. Ha nem így tennék, akkor mi értelme lenne a beszélgetésnek? Semmi. Naugye. - Miért nem? Pedig én azt hittem, hogy titkon minden srác arra vágyik, hogy a lányok körülrajongják és epekedjenek érte. – piszkálom egy kicsit, csak kedélyes pimaszsággal, nem sértőn. Tudom, hogy le kellene szoknom erről, de egyszerűen nem megy. Pedig Sebastianba is sikerül nem kevésszer belegázolnom amiatt, mert ilyen vagyok. - Ott kell hagyd? – kérdezek rá hirtelen. Talán túlságosan is hirtelen, még azelőtt, hogy átgondolnám, szabad-e nekem ilyet. Mindegy, a kérdést már feltettem, hát hagyom is ennyiben, legfeljebb nem válaszol, ha nem akar. - Mondjuk én sem sokat tudok a barátkérdésről, ami azt illeti. Apám egyedül nevelt fel, odahaza ismerőseim sem nagyon voltak, nemhogy barátaim. Itt azért jobb.. – elszorul a torkom. Gondolatban bocsánatot kérek édesapámtól és egy váltással kiegészítem a félbehagyott szót. - ..an megy a barátkozás. Lám, nem tévedtem és ez örömmel tölt el. Érdekesnek tartom azt hallgatni, ahogy az emberek a barátjukról, barátnőjükről beszélnek. Sok mindent elárulnak a gesztusaik közben. Nem is annyira a szavaik, inkább a rezdüléseik. - Biztosan az, hiszen, ha nem az lenne, nem is szeretnéd, nem? Egyszerű kérdés, de logikus, azt gondolom. Persze arról nem esett szó, hogy Liam szeretné-e Scarlettet, de engedtessék meg nekem, hogy ezt magamtól is kitaláljam abból, hogy a barátnője és klassznak tartja. Lehet, hogy javíthatatlanul romantikus vagyok, de ez a két dolog nekem összekapcsolódik a szeretettel. Szerelemmel. S ha már itt járok gondolatban, megint csak utóbbi idős kedvenc pótcselekvésemet kezdem űzni, s a nyakamban függő medált piszkálgatom, melynek párját Sebastian viseli. - Törölte? – akadok meg teljesen. - Bunkóság! – csúszik ki a számon. Modortalanságomba kivételesen bele is prulok. - Ne haragudj, nem úgy értettem! – mentegetőzöm, mert most kivételesen tudom, hogy elvetettem a sulykot. Másnak a rokonairól nem szabad olyat mondani, hogy bunkók. Jó, Alice kivétel, őt bármikor savaznám, de azért az más helyzet. Róla tudok egy s mást Sebtől ahhoz, hogy utáljam minden elképzelt lélegzetvételét. - Egyáltalán nem baj! Nem vagyunk egyformák. Engem a Nyomorultak nem hangol le, te meg a Kis hercegen nem sírsz. Van ez így. – rántok vállat mosolyogva. Sosem zavart, hogyha más volt valakinek a véleménye, mint az enyém. Nem vagyunk egyformák. Na bumm! - Nem akartam azt éreztetni veled, hogy analfabéta antikönyvesnek tartalak! – nevetek fel. A füttyentés tényleg erős volt. Viszont a filmeket illető szavain ismét nevetnem kell. - Olyan izé vagy! Nem úgy értettem. – öltök nyelvet rá. - a filmek jók, de nem mind készül könyvből. Én csak azokra értettem, amik irodalmi alkotásokat dolgoznak fel. Az más, ha egy történet direkt a filmvászonra lett írva. Egyébként én is szeretem a filmeket. Apával is sokat filmeztünk otthon, s Sebastiannal is gyakran nézünk mindenfélét. Szóval a filmek jók. De nem összehasonlíthatók egy könyvvel.. – ásom tovább a síromat. Persze vigyorogva. Nem olyan „jaj, de égek” magyarázkodás ez, csak sima magyarázkodás. Mosollyal és kész. - Kicsivel több, mint egy éve. – válaszolom a kérdésre. Nem megyek bele mélyebben, hisz az idejövetelemet olyasmik előzték meg, amiről kérdés nélkül inkább nem beszélek. Inkább előállok egy klisével, visszatérve a barátnős témára. - S mióta vagytok együtt? Kérdezhetném a képességéről is, de valahogy nekem ez nem jön zsigerből. Amolyan magánügynek tartom. Kibukik, ha kibukik. De nem tartozik az átlagos beszédtémáim közé.
- Jobban is jársz, nem vagyok valami nagy táncos. – mondom mosolyogva. Igazándiból fogalmam sincs mennyire vagyok jó táncos, mert ha azt nézzük, hogy egy buliban miként táncolok, akkor azt szerintem nem igazán lehet viszonyítási alapként venni. Keringőzni tudtam, de már annak is legalább négy éve, hogy utoljára próbálkoztam meg vele. – Akkor ezek szerint te táncos vagy, ugye? – azt hiszem ott is vannak különféle tánctípusok meg kategóriák meg minden, régen a tévében nézett anya ilyet, de soha nem tudtam felfogni, hogy miként tudnak ezekből versenyt rendezni, hiszen a zsűri pontoz, azokat meg könnyedén lelehet fizetni. - Köszönöm… azt hiszem, de nem így van. A rajongó lányokra amúgy se nagyon vágyom, viszont barátokból azért nem ártana több, csak hát… nem is tudom, hozzászoktam ahhoz, hogy kevesen vannak, vagy ott kell őket hagynom. – soha nem gondoltam magamról azt, hogy nehezen barátkoznék, mert nem igaz, könnyedén megy, mikor anyával utazgatunk, akkor is egy-két nap alatt találtam magamnak barátokat. A gond ott van, hogy általában egy hónap után mennünk is kellett, szóval nem igazán tudtam őket megismerni. Nem voltak legjobb barátaim, csak sok rövid ideig tartó barátságom volt, éppen ezért is volt olyan felemelő az, mikor Larival hozott össze a sors. Nem panaszkodom, mert itt van nekem ő és Scarlett is, csak… jobb lenne minél több emberrel jóban lenni, és próbálkozom is, mert tudom, hogy ez rajtam múlik. - Igen, szerencsére azonban nem nagyon találkoztam még itt ilyenekkel. – oké, láttam már egy-két érdekes figurát, akikről már látásból véleményt alkottam, ami tudom, hogy nem szép dolog, de akaratlan volt. Régebben engem is sokszor csak egy hülye izomagynak gondoltak, és… igazuk volt, elégé bunkó voltam régebben, de azóta változtam, és próbálok tenni az ellen, hogy akik látásból alkotnak véleményt rólam, azok egy kellemeset csalódjanak bennem. Ha még nem is teljesen sikerült ez, de legalább próbálkozom, és már ez is valami, nem? - Igen, a barátnőm, nagyon klassz lány. – végül is ki ne mondaná ezt a barátnőjéről/barátjáról, de attól még komolyan gondolom, és szerintem látszik is rajtam, hogy oda meg vissza vagyok Scarlettől. Fogalmam sincsen, hogy ismeri-e, de végül is mindegy, mert akár ismeri, akár nem, biztos, hogy kedvelné őt. mert szerintem nem él olyan ember a földön, aki ne kedvelné Scarlettet. Elég csak rád mosolyognia, és máris jobb kedved lesz tőle. Mázlista vagyok, amiért találkoztam vele, a világ legnagyobb mázlistája, és most, hogy végre vele is lehetek, a világ legboldogabb pasija is vagyok. Tudom, mindenki ezt mondaná az én helyemben, de komolyan, imádom őt, és nagyon boldog vagyok vele. - Hát, én…. ez egy hosszú történet, de dióhéjban annyi, hogy anyám törölte az emlékeimet szóval nem tudom, hogy mi igaz és mi nem az életemből. – fura, de mosolyogva mondom mindezt. Nem az az önfeledten boldog mosoly ez, de mosolynak mosoly, és ez a lényeg. Többet kell mosolyognom, ezt Scarlett is mondta már, mert úgy könnyebb átvészelni és feldolgozni a velünk történteket. Egy hamis mosoly is nagyon sokat tud érni. Én pedig sokkal jobban szeretek mosolyogni, mint szomorkodni, úgyhogy miért ne tehetnék így? Biztos van, aki nálam rosszabbul járt, mégse fullad bele az önsajnálatba. Nekem még él az anyám, bár számomra ez nem sokat jelent, mert soha többet nem akarom őt látni. - Kis herceg? Én azon soha nem sírtam.... az baj? – oké, elég halványan emlékszem azokra az estékre, mikor anyám felolvasott belőlük, de abban biztos vagyok, hogy nem sírtam rajta, ami ezek szerint lehet, hogy baj. Nem is tudom, nem szoktam sírni egy könyv után, maximum elég rossz kedvvel teszem azt le, de nem siratnak meg. Remélem nem velem van a baj, mert amúgy nem tartom magamat valami érzéketlen fickónak, és ha ez mégis azt jelenti… ezért kellett megkérdezni, hiszen Nique elég sokat olvas a hallottak alapján, ő biztos tudja, hogy ez baj-e, vagy sem. Mikor meghallom a fütyülést, majd látom, ahogy a szája elé kapja a kezét, hogy ne olyan látványosan nevessen, mosoly kúszik az arcomra. – Ennyire nem nézted volna ki belőlem? Oké, nem vagyok valami nagykönyvmoly, de azért szeretek olvasni. – nem vettem sértésnek, remélem ezt ő is tudja, ha nem, akkor meg majd maximum megmondom neki, hogy ne aggódjon, nem sértődtem meg, az igazat megvallva talán még kicsit számítottam is arra, hogy valami ilyesmi lesz a reakciója. -Köszi, ezek után soha nem nézek filmet! – nevetek, naná, hogy nevetek, hiszen elégé szépen megformálta a véleményét a filmekről, márpedig én imádom a filmeket, sokkal jobban kijövök velük, mint egy-két másik könyvvel, de ízlések és pofonok. – Én szeretem a filmeket, talán jobban is, mint kéne. Lustaság, anyám szerint lusta vagyok elolvasni egy könyvet, inkább letudom azt másfél órában egy filmben. – mondom mosolyogva, ahogy kicsit előrébb tornászom magamat a puffon, hogy kényelmesebben elfeküdhessek rajta. – Na és te mióta vagy a birtokon? – azt hiszem ez egy olyan alapkérdés, hogy kielégítsem a kíváncsiságom, mint iskolatárs.
- Az biztos! – nevetem el magam. - akkor azt hiszem, hogy nem most foglak felérni táncolni. – célzok ezzel a „jó”-ra illetve arra, hogy számomra mi az. Persze mivel Liam jószerével nem tudhatja, hogy táncos vagyok, így teljesen mindegy, a dolognak csak számomra van jelentése. De jó ez így is. - Nem tudom miért, de ez furán hallatszik a szádból. Olyannak tűnsz, aki dugig van haverokkal, barátokkal, rajongó lányokkal..- jegyzem meg, célozva ezzel arra, hogy elég esztétikus küllemmel áldotta meg a sors, s elég nyitottnak tűnik ahhoz, hogy sokan keressék a társaságát haveri alapon is. Nyilván ezek csak sztereotípiák, olyasmik, amiket a társadalom például a suli élsportolói felé állít, vagy a modell lányok irányába támaszt. Ettől még kimondtam, amit gondolok, s nem is szégyellem. Természetesen tény, hogy Sebastiannak a nyomába sem ér, de hűséget fogadtam és nem vakságot, szóval nyugodtan vonhatok le következtetéseket Liam külleméből kifolyólag, még akkor is, ha nekem nem kifejezetten az esetem (még jó, hogy nem is kell annak lennie). - Vannak ilyenek, igen. Mint ahogy pasiból is van izomagy, úgy nőből is van piperekirálylány. Nem neheztelek a véleményéért, érezheti is rajtam. Teljesen korrektnek érzem azt, amit mondott, vannak ilyen lányok. A fiúkat illető megjegyzésemet is azért tettem csak hozzá, mert témába vágott. Nem, mintha olyan sokat tudnék amúgy a különböző klikkekről, csoportok viselkedéséről. Apámmal nőttem fel, másom sem volt, csak ő. Itt azért aránylag normálisak a népek, de ettől függetlenül találkoztam már érdekes, sekélyes dolgokkal is, szóval meg van alapozva lassan a szocializációm. - Scarlettel? – csapok le egy névre, ignorálva ezzel az egész Párizsos dolgot. Egyelőre nem érzem úgy, hogy el kéne mondanom, milyen szinten rossz nekem a szülővárosomra gondolni. Megrándulnak ugyan vonásaim Párizs emlegetésére, megüli a fájdalom a tekintetemet, de nem egészségtelen mértékben, szóval ha Liam éppen nem fókuszál az arcomra, akár észre sem veheti. - Feltételezem..- hagyok egy kis szünetet, s teszek röpke kiegészítést mielőtt folytatnám. .. de persze tévedhetek.. – mosolyodom el, majd folytatom. - ..hogy ő a barátnőd. Nem mondom, hogy csajod, nem használom a szerelmed vagy a kedvesed szót, hiszen tényleg tévedhetek, szóval direkt olyan szót kerestem, amit több módon is lehet értelmezni. Tegye, ahogyan akarja. Nem akarok a magánéletében vájkálni,d e ő emlegette a lányt, szüval a kérdésem teljesen megfelelő alapokon nyugszik. Megalapozott, hogy úgy mondjam. - Azt hiszed? – akadok meg kissé. Utólag persze érzem én, hogy erre nem kellett volna rákérdezzek, de sose fog kiveszni belőlem az az érzés, melyet tizenhat év nevelt belém, nevezetesen, hogy mindig azt kérdezek, amit csak akarok, akkor, amikor csak akarom. Visszaszívni meg nem tudom, hát csak érdeklődéssel fordulok Liam felé. Ha akarja, elmondja azt „azt hiszem” okát. Ha nem, hát nem. A döntés az övé. - Előfordul az is, de nem gyakori. Ha sírni szeretnék, akkor a Kis herceget szoktam elővenni, s hangosan olvasok fel belőle bizonyos részeket. Nagyon ritkán fordul elő, hogy direkt így provokáljam a könnycsatornáimat és a lelkemet, de néha kell az, hogy az ember ki tudja magából adni azt, ami emészti belülről. Erre nekem a Kis herceg olvasása teljesen jól megfelel. – magyarázom, majd elhallgatok és arra figyelek, amit a kérdésemre válaszol. Meg vagyok lepve és le vagyok nyűgözve. Legyek ítélkező, de nem néztem volna ki belőle, hogy éppen ezt a három könyvet fogja emlegetni. Tom Sawyert vártam, esetleg Moby Dicket, de a Büszkeség és balítélet meg az Elfújta a szél abszolút a meglepetés erejével hat rám. Elismerően füttyentek egyet, majd ajkaim elé kapom a kezemet nevetve és bocsánatkérő pillantást vetek Liamre. Ez csúnya volt, tudom én. Remélem nem sértem meg vele. - Általában az a baj a filmes adaptációkkal, hogy a rendező világlátását és a könyv alapján lecsapódott impresszióit tükrözik, s ehhez még rontó tényezőként hozzájár a kor divatja és a pénzhajhászás, szóval nem nagyon tudnak lenyűgözni a film formátumban feldolgozott könyvek. Inkább elolvasom őket, akkor legalább minden szereplőt úgy képzelek el, ahogyan csak akarok. Hátradőlök a falnak, kinyújtóztatom lábaimat a párnán ücsörögtemben. A könyvet az ölembe fektetem, miközben beszélgetünk elszórakozom azzal, hogy a könyvjelzőm rojtjait fonogatom oda se nézve kezeimre.
- A jóból is megárt a sok! – gondolom azért az meglátszik rajtam, hogy nem sakkozni voltam az udvaron, úgyhogy egész nyugodtan megengedhetem most magamnak azt, hogy eldőljek, majd elnyúljak a puffon. Szeretek edzeni, és most sikerült ezt túlzásba vinni, de mentségemre szóljon, hogy már rég nem volt lehetőségem arra, hogy így kifárasszam magamat, és… és nagyon jó érzés ilyen fáradtnak lenni. - Aha, így értem a dolgot, és meg is értelek. Amúgy sincs olyan sok barátra szüksége az embernek, ha megtalálja azt a párat, aki mellett jól érezheti magát. – legalábbis én úgy vagyok vele, hogy elég egy-két barát is, de ők legyenek ott mellettem, és akkor én már nem búslakodok azért, ha rajtuk kívül nem kedvel senki. A jó dolgokból amúgy is mindig kevesebbet ad meg az élet, éppen ezért is kell ezeket kihasználni. - Éreztem én, de nehogy azt hidd, hogy ennyire sekélyesnek tartom a lányokat, sőt, a legtöbb lány ismerősöm egyáltalán nem ilyen, de… de vannak ilyenek sajnos. – nem akarom, hogy azt higgye ennyire rossz véleménnyel vagyok róluk a lányokról, éppen ezért próbálom ezt valahogy tudtára is adni, mert… mert nem tartom én őket sekélyesnek, és akikkel eddig összefutottam itt nem is ezt sugallták, csak hát gondoltam az ilyen gyűlések általában ezekről a ”nagyon fontos” dolgokról szoktak szólni. Megkönnyebbülök mikor felnevet, mert nem akartam én semmi rosszat a szavaimmal, csak talán úgy tűnhetett, de nem így van, közelről sem! Mentségemre szóljon, hogy fáradt vagyok, bár ez nem éppen valami jó kifogás, de a semminél jobb egy fokkal, úgyhogy beérem jelen pillanatban ennyivel is. A teljes neve hallatára viszont elismerően füttyentek egyet, nem biztos, hogy én ezt csak így kimondtam volna, mindig is gondban voltam azzal, hogy kell a francia neveket ejteni, és az ő neve sem lett volna valami egyszerű kaland, de hallás után visszatudom már mondani én tökéletesen, úgyhogy nem lesz itt gond, viszont attól nem kell félnie, hogy Dominiquének vagy Dominak hívnám, én személy szerint én tökéletesen megvagyok a Niquével is. -Párizs? Azta, azért az nem rossz, majd mesélhetnél egy kicsit róla, mert nagyon szeretnék majd oda elmenni Scarlettel. – mondom mosolyogva, majd eszembe jut az, hogy közel sem biztos, hogy ő ismeri Scarlettet, úgyhogy talán azt kellett volna mondanom, hogy a barátnőmmel, de… de gondolom most már ez számára is világos. – Bostonban… legalábbis azt hiszem. – ez így most elég furán hangozhatott, hiszen ki ne tudná, hogy hol született, de én tényleg nem tudom, csak remélem, hogy anyám ebben nem hazudott, mert… mert legalább enne ne verjen át engem, ha már minden másban megtette. Nem arról van szó, hogy mindegyik szomorú könyv kedvölő lenne, csak számomra vannak olyan művek, amiket nem szeretnék végigolvasni, mert lelohasztanak, és így is elég sokszor történik meg, hogy rossz kedvemben vagyok. Nem arról van szó, hogy utálnék olvasni, mert szeretek, pusztán csak vannak olyan könyvek, melyek bélyeget nyomnak rám, miután az utolsó betűn is túl vagyok. -Tudom, éppen ezért nem olvastam tovább. – mondom egy halvány mosollyal az arcomon. Régebben sokat olvastam, persze azért nem vittem olyan nagyon nagy túlzásba, ha választhattam, akkor inkább fociztam egy jót a többi gyerekkel, de ha úton voltunk, vagy egyedül szerettem volna lenni, akkor olvastam. - Választ is adtál a kérdésemre, én csak azt hittem, hogy te olyan hangulatolvasó vagy, de akkor nem, tévedtem. – mondom mosolyogva, ahogy rántok egyet a vállamon. – Nem, azt a legnagyobb jóindulattal sem lehet valami vidámnak nevezni. – nem olvastam ki, de hallottam róla, anyám próbált is meggyőzni, hogy olvassam el, mert nagyon jó, de akkor éppen abban a korban voltam, hogy egyáltalán nem izgattak a könyvek. A kérdése hallatán pár pillanatig elmorfondírozom, majd végül válaszra nyitom a számat. – Kiskoromban imádtam Ózt, a nagy varázslót, de két könyv fogott meg igazán, amit eddig olvastam. Az egyik a Büszkeség és balítélet, ezt még pár évvel ezelőtt olvastam, illetve most az Elfújta a szél került le a polcról, és bár nem értem még a végére,de nagyon jó könyv, jobb, mint a film, bár azért az sem olyan rossz! – olvastam én sok könyvet végig, olvastam már sok könyvet csak félig,de ez az a három, ami úgy igazán megfogott.
- Nagyon fitt vagy, mint valami leharcolt csiga! – jegyzem meg szemtelenül. Ez nem halt még ki belőlem, hiába, hogy már tudom mit takar a szocializáció, úgy viselkedem mégis, mint aki mindig, minden körülmények között kimondhatja azt, amit akar. - Őszintén szólva én nem vagyok éppen a társaság középpontja, mert mindig megmondom a véleményemet akkor is, hogyha ez egyeseket rosszul érint. Van pár barátnőm, közülük is csak egy a legjobb, de velük elvagyok a szobánkban, lévén együtt lakunk, nem kell még a társalgós tyúkketrec is. – magyarázom. A szóhasználatán felnevetek. - Olyanok! Fején találtad a szöget. Egyáltalán nem zavar, hogy a megjegyzéséből süt, hogy sekélyesnek tartja a lányokat. Vagy legalábbis azon részüket, akiket én is annak tartok. Nem tűnik rossz arcnak ezzel a véleménnyel, szóval eszemben nincs megbánni, hogy szóba elegyedtem vele. Felvonom a szemöldökömet, ráncolom a homlokom, s úgy nézek Liamre, mint aki nem tudja eldönteni, hogy mit is reagáljon erre. Végül egy rosszalló szemforgatás után csak felnevetek, mert úgy vagyok vele, hogy mindenkinek jobb, ha ezt én itt és most viccnek veszem. - Pedig azt még nem is mondtam, hogy a teljes nevem Dominique Reine Beaulieu, de a Reinét sose használtam, s azért meg ütök, ha valaki Dominak mer szólítani. -szelídül vigyorrá a nevetésen. - Rendben Liam, nem leszek nyugtalan, ha kiejtem a neved, ezt megígérhetem! – kacsintok rá. Túl vagyok azon, hogy egy lyen egyszerű visszakérdezés a szülőországomra sírásra késztessen. Már képes vagyok elrejteni a Franciaországhoz köthető gyászt egy visszafogott mosolyú bólintás mögé. Sőt! Még a város nevét is tudom könnyedén ejteni a számon, ahol világra hozott anyám. - Párizsban, igen. És köszi! – utalok vissza arra, hogy megdicsérte a nevemet. - S te honnan valósi vagy? – kérdezek vissza, mert ha már így szóba került, akkor tökéletesen itt értem ennek a helyét és az idejét. A könyvre terelődik a téma, én pedig megütközöm. Még sosem szemléltem így az olvasást, hogy kedvölő lenne az, ha szomorú könyv kerül az ember kezébe. Én attól még imádom a történeteket, több leszek általuk még ha sírok is rajtuk. De nem mindenkinek kell velem végül is egyetérteni. - Az első száz oldal még nem is annyira, a későbbiekben jönnek a szomorúbb részek. – rántok aprót vállamon. A visszakérdezése egyszerre mulattat és idegesít is. - Nem nagyon értem, hogy mire gondolsz. Nagyszerű mű ez, igazi klasszikus. Valóban nem vidám és nem lesz tőle az embernek határtalan jókedve, de élményt ad, hát ezért olvasom. Nem vagyok valami depresszív hajlamú liba, nem kell aggódni! Egyszerűen csak szeretem, hogyha egy történet mély, nagy érzelmi áradású, logikusan felépített és elgondolkodtató. A kedvencem például az Üvöltő szelek. Na, az sem vidám. – magyarázom kedvesen. Nem zavar, hogy nem tűnik egy könyvmolynak, bár megakadtam kicsit az elgondolásán és azon, ami rávitte arra, hogy ilyesmit kérdezzen. Meg nem haragudtam rá, csak furcsálltam. - Miért, te milyen könyveket szeretsz? – kérdezek vissza, mert ez – is – érdekel.
- Akkor jó, félek legurultam volna azon a lépcsőn! – eresztek meg egy vérszegény mosolyt a lány felé, ahogy visszaülök… na, jó, visszadőlök a puffra, de ezúttal már hason fekszem, és érdeklődve pillantok rá. - Valóban? És te hogy-hogy nem vagy velük? Vagy ezek ilyen melyik kék cipőt vegyem fel holnap típusú találkozások? – mert akkor bizony megtudnám őt érteni, hogy jobb szeretne távol maradni női társaitól. A nők általában összetartanak mindenben, legalábbis ezt hallom mindenhol, de a falra tudok mászni, mikor képesek a nők órákat beszélgetni egymással arról, hogy milyen egy göndörített frizura, de már annak is voltam fültanúja, hogy valaki másfél órán keresztül beszélt egy magas sarkúról, ami enyhén szólva is idegőrlő volt, úgyhogy… szerencsére azonban a nők többsége nem ilyen, és tisztában van azzal, hogy egy pasit nem érdekel annyira a magas sarkú. - Szép bemutatkozás volt Nique, én Liam vagyok, és nyugodtan hívhatsz is Liamnek, mindenki így hív. – nézzétek el nekem, kissé még fáradt vagyok az edzés miatt, de persze ezt én amolyan nagyon gyenge viccnek szántam, csak hát… most ennyi telik tőlem, de amint feltöltődöm már jobb lesz, esküszöm! – Nique… szép név, francia ugye? Gondolom akkor Franciaországból jöttél, igaz? – természetesen nem veszem zokon azt, hogy nem nyújt kezet bemutatkozásnál, én is csak integetek neki. Ülve nem illik kezet fogni, ezt anyám már nagyon sokszor elmondta kisebb koromban, illetve hát… diákok vagyunk, nem kell ennyire ragaszkodni a formalitásokhoz, elvégre nap, mint nap találkozunk egymással a folyosókon és órákon. A könyvet persze elveszem neki és óvatosan vizsgálgatom majd egy hálás pillantással köszönöm meg neki, hogy lefordítja a címet. -Igen, de ahányszor csak belekezdtem nem jutottam tovább mint száz oldal. Ez a könyv megöli a jókedved, legalábbis az enyémet mindig taccsra vágta. – mondom mosolyogva, ahogy a kezemet nyújtva adom neki vissza a könyvet. – Tudom, hogy semmi közöm hozzá, de… de miért pont ezt a könyvet olvasod így magadban? Nem egy vidám olvasmány… - kitudja, talán nincs is különösebb oka, csak szereti és kész, talán azért mert eleve rossz kedve van… nem tudhatom, és nincs is semmi közöm hozzá igazából, de attól még érdekelhet nem?
Gyorsan olvasok, úgyhogy csaknem száz oldallal odébb járok a kezdetekhez képest, amikor valakinek a hangja rezzent össze. Felpillantok, ajkaimon már akkor mosoly virít, amikor úrrá leszek rémületemen. Elvégre röhejes, csak én vagyok képes megijedni valakitől, aki normálisan szól hozzám, amikor éppen olvasok. - Jaj, isten őrizz, le ne menj! – mentegetőzöm, elvégre ez mégis a fiúk részlege, neki van több létjogosultsága itt lenni, nem nekem. - Odafent a lányok valami traccsklubot létesítettek, azért jöttem ide le olvasni. De nem zavarsz, már úgyis jojóznak a szemeim a betűktől. Könyvjelzőt teszek a könyvbe, becsukom, majd leteszem azt magam mellé. Törökülésbe helyezkedem a párnán, amin hevertem épp, s úgy pillantok Liamre. - Engedd meg, hogyha már így elbitoroltam ezt a kuckót, s majdnem menekülésre késztettelek belőle, akkor be is mutatkozzam. Dominique vagyok, de általában mindenki csak Niquenek szólít. – biccentek felé. Nem nyújtok kezet, mert ülve kezetfogni udvariatlanság, meg amúgy is, ez olyan felnőttes dolog lenne és most mindketten egy iskolán belül vagyunk, szerintem feleslegesek az ilyen formalitások. Észreveszem, ahogy a könyvre néz, hát felemelem a földről és odanyújtom hozzá közelebb, hogyha akarja, akkor átvehesse megnézni. - Nyomorultak. – fordítom le a címet, hátha nem érti. Miért is kellene neki? Nem sok itt az egy főre jutó francia népesség, szóval nem veszem készpénznek, hogy valaki érti az anyanyelvemet. - Jó könyv, bár kissé lélekgyilkos. Ismered? – kérdezem. Nos igen, a könyvekről hosszú órákat lehetne értekezni velem. S közben – mint ahogy most is így van – eszembe sem jut, hogy netalán a beszélgetőpartnerem egyáltalán csak relaxálni akar, csendben lenni, nem trécselni senkivel.
Azt hiszem éppen itt volt az ideje annak, hogy megismerkedjek a suli konditermével. Nem mintha olyan nagyon nagy bajom lenne a fizikumommal, de nem árt az, ha edzésben tartom magam, és ezzel még a felgyülemlő feszültséget is levezethettem, amit még Scarlettel kezdtünk el, de az… az elégé tragikusan végződött. A konditerembe nem kell használjam a képességem, elég kevés az esély arra, hogy bárkinek is ártsak magamon kívül, úgyhogy úgy döntöttem, irány a konditerem. Egy sima, térdig érő kék nadrágot húztam magamra, illetve kikotortam még a szekrényből egy fekete trikót, aztán útközben beszereztem egy üveg hideg vizet, ami mire leértem a konditerembe már tűzforró volt, de víznek víz, úgyhogy ennyi baj legyen. Nem voltak valami sokan rajtam kívül, ami nem is baj, nem szeretem annyira a nagy tömegeket, de nem azért mert irtóznék tőlük, én csak… én csak szimplán nem szeretem, ha túl van zsúfolva egy hely. A konditerem minden gépét végigpróbáltam, nincs annak a helynek már olyan centimétere, ahol ne jártam volna még, és ez így jó, ugyanis van egy olyan érzésem, hogy sokat fogom én még oda lelátogatni. Talán néhány órát lehettem ott, nem igazán figyeltem oda az időre, de mikor már úgy éreztem, hogy kellőképpen kifáradtam, fogtam a cuccaimat és indultam is vissza a szobámba. Azonban, ahogy felérek a lépcsőn nem a szobák felé veszem az irányt. Semmi kedvem visszamenni oda. Elégé üres az a szoba mostanság, ami nem lenne baj, hiszen néha jó a magány, de azért nem ilyen intenzíven. Így inkább a társalgó felém veszem az irányt, majd fel a lépcsőn, és fáradtan dobom le magam az egyik puffra, jólesően felsóhajtva, hogy végre pihenhetek egy kicsit. Pár pillanatig csak becsukva tartom a szemem, majd meglepetten nézek a falnál ülő szőke lányra. Valami könyvet tart a kezében, aminek a címét nem tudom kivenni, már csak azért sem mert kicsik a betűk, és valami számomra beszélhetetlen nyelven íródott, de ha tippelnek kéne, akkor franciát mondanék, ők írnak ilyen..furán. Amerikai vagyok, az angolon kívül még oroszul tudok, azt is anyám tanította, de a francia számomra érthetetlen talán egy-két szót tudnék mondani, és minden bizonnyal azokat is hibásan. Végül aztán csak, hogy ne nézzen teljesen hülyének, amiért itt elgondolkodva nézem őt, csak kibökök végre valamit. – Bocsi, nem akartalak zavarni, úgyhogy, akkor én… - mondom, ahogy lassan feltápászkodom állásban és szavak helyett csak a lépcső irányába mutatok. Nem szeretném őt zavarni az olvasásban, nyilván azért jött fel, hogy nyugodtan tudjon olvasni, nem szeretném őt megfosztani ettől.
Dominique R. Beaulieu
mutant and proud
független
loneliness is a gun
Play By : Emily VanCamp
Hozzászólások száma : 356
Kor : 27
Tárgy: Kuckó - Liam & Nique Hétf. 14 Júl. - 13:11
Liam & Nique
Nem tudom mi van ma a levegőben, de a lányok társalgója dugig megtelt, komolyan egy gombostűt nem lehetne ott leejteni. Nem tudom, hogy miért nem mennek ki, talán túl meleg van, vagy tudom is én, de a lényeg, hogy nem lehet tőlük megmaradni. Bírom én a csivitelést, de ma olvasni szerettem volna, ezért nem akartam ott ülni és próbálni a könyvre figyelni. Először majdnem visszamentem a szobánkba, de olyan penészvirágnak éreztem volna magamat attól, hogy itt a nyár én meg mindig csak odabent vagyok, szóval gondoltam lejjebb orientálódom egy emelettel, hátha a fiúk társalgójában van némi nyugalom. És láss csodát, van! Felvonulva a pár lépcsőfokon már kényelembe is helyezhettem magam az egyik nagyobb párnán, elhúzva azt a falhoz, hogy legyen minek a hátamat támasztani. Papucs lerúg, láb magam alá húz, könyv kinyit. Nyomorultak, első kötet, 319. oldal. Természetesen francia nyelven, eredetiben olvasom, így jobban elragadnak a szavak. ”Régi bölcsődal volt ez a dal, amellyel valamikor elaltatta kicsi Cosette-jét, és amely öt év alatt, mióta nem volt vele a gyermeke, nem jutott eszébe. Olyan szomorú hangon és olyan szelíd arccal énekelte, hogy megríkatott vele még egy apácát is. A nővér, aki pedig hozzá volt edzve a komor dolgokhoz, érezte, amint könny szökik a szemébe.” Viszonylag lazán öltöztem a könnyed, kicsit törzsi mintás nadrággal és a hasmutogatós, sztreccs pólóval, úgyhogy könnyedén helyezkedem olvasás közben, nem zavarnak a mozgásban a túl merev anyagú ruhák. Mivel tudtam, hogy legjobban földre telepedve szeretek olvasni, így a szoknya ma ki volt zárva. Abban nem érezném komfortosan magam. Nem zavar, hogy a fiúk részében vagyok, nagy a csend, csak nem szól rám egyik sem, amiért itt tanyázom és nem tudnak tőlem kártyázni, vagy sakkozni, hogy jobbat ne mondjak. Victor Hugo világában egyelőre hát nyugton kalandozhatok..
Kezdőlap 
by 
