Nagyi cukrászdája

Katharina és Heather

Heather Kálnoki-Keith fáradt elégedettséggel sétált a nyugodt, békés North Salem-i utcán. Az első olyan napja volt a télnek, hogy a kitisztult, halvány kék égbolton csak a néha-néha végigfutó, óceáni fátyolfelhők szakították meg a mély kékség boltozatát. Felszabadító érzés volt. Szabad és egyben hideg, és dermedten csillogó. Az első madarak hangosan csipogva kiabáltak egymásnak, de a télnek még nem volt vége. A szabad, kék ég este fagyos, élettelen éjszakát jelentett így, télen, amiben a csillagok halvány fényei is mintha fagyott gyöngyházfénybe burkolóznának. Az este pedig szép lassan közeledett gyors szárnyain, mintha könnyű prédára szállna, ette meg gyors ütemben a halvány téli napsütést. A város háztetői felett törött ívben még átragyogott a téli nap, ám rohamtempóban közeledett a sötét és a hideg.
A nő kopogó csizmáinak hangja ütemesen kísérte séta közben. A nyugalom, meglepő módon, jól esett neki, a nagyváros őrült pörgése után. A nő szerette a pezsgést, a fényt, a lüktető éjszakai életet. Azonban, miután negyvenkét évet töltött hibernációban, még mindig nem szokta meg ezt a vad, őrült új világot, a vakító, elektromos kijelzők, a túlborjánzó elektrikai felszerelések, a furcsa, műanyag ruhák, a neonfényű városok világát, még a zene is olyan volt, mintha a neon és a műanyagok keveréke lett volna, amibe elektromos áramot vezettek, hogy zeneszerűen szóljon.

Itt azonban, béke volt, kicsit talán túlságosan is. A nő új bundájának prémjébe dörzsölte hideg arcát, és a rókaprém kiváló melegséggel vette körül. Átmenetileg elégedett volt a napjával, ezért körbepillantott valami alkalmas bár után kutatva, hogy whiskey kíséretében koronázza meg az a lassan közelgő estét. Elővette cigarettatárcáját, és egy hosszú szálú cigarettát meggyújtott, mélyen letüdőzve a mámoros füstöt. Hagyta, hogy vörösre rúzsozott ajkai között lassan szivárogjon ki a füst. Puhán szállt az éjszakában a nő.
Hiába kutatott bár után, úgy tűnt, a tisztes középosztálybeli polgári lakosság nem tartott belátható közelben ital-kiszolgáló helyet. Egy cukrászdát pillantott meg és fejét oldalra billentve, finoman vállat vonva úgy döntött, hogy célba veszi. Körbenézett, majd átsétált az úton, hosszú lábainak kopogó lépteit visszhangozták az utca két oldalán a házak falai. Ahogy közeledett a cukrászda felé, látta az üvegajtón át a pultot és a hűtött, üveg mögötti polcokat, tele cukormázas, csokoládés, és egyéb süteményekkel. Heather ekkor jött rá, hogy éhes. zájában összefutott a nyál és kitapintotta vércukor-szintjét - Érezte, hogy veszélyesen alacsony. Vagy szabadítok fel egy kis inzulint, vagy lecserélem a whiskey-t átmenetileg süteményre. A második mellett döntött, így fellépett a lépcsőkön, benyitott az ajtón...
És azonnal felé fordult mindenki, a személyzet pedig fennhangon kérte, hogy menjen ki. Egy pillanatig nem értette a nő, hogy miről van szó, majd valamelyik fehér ruhás alkalmazott elismételte azt, amit egyszerre darálva árasztottak neki.
- Hölgyem, fáradjon ki, nem lehet idebent dohányozni!
Hangjában erőltetett udvariasság mögött volt a megbújó méreg.
- Hogy parancsol? - kezdte először értetlenül Heather, majd a kezében tartott cigarettára nézett és egy pillanattal később leesett a dolog.
- ...Őh... Persze, elnézést, milyen buta vagyok!
Sarkon fordult, kiment és dermedten állt meg a sarkon. Ez meg mi volt? Mi az, hogy egy cukrászdában nem lehet cigarettázni? Orrot fújni sem lehet vajon? Nem ez volt az első furcsaság, ami miatt majdnem annyira megbotránkoztak rajta, mint amennyire ő megbotránkozott ezeken az 1987-es műanyag embereken, de mivel kellett neki az a sütemény, hát csak elszívta gyorsan a cigarettát, eldobta a csikket, majd újra bement. Leplezetten mérges és megvető pillantások övezték, és valahogy Heather ezt már jobban tudta kezelni. Emberi érzelmek. Kiismerhetők, manipulálhatók. A világ végső soron nem változott meg a gyökereiben. A tisztes, polgári vendégeknek a tisztes, polgári értékrendjét látta a pillantásokban. Nem foglalkozott velük egyelőre, csak a pulthoz ment és rendelt néhány cukormázas, csokoládés, vaníliás és gyümölcsös süteményt. Aztán körbenézett és szabad asztalt keresett, míg a pénztáros a gépbe ütötte a sütemények árát. Fizetett, és meg is indult a szabad asztala felé. Családok, párok, újságot olvasó emberek voltak mindenhol, ám a sarokhoz közel épp felszabadult egy asztal, így a nő azt vette célba, süteményes tányérjával elindulva az asztalok között. Egy hozzá hasonló korú, fiatal, szőke nő ült nem túl messze, a sarokasztalnál, gesztenyepürét eszegetve.
Milyen érdekes... Európai édesség. Ha a másik nő felnézett, Heather egy könnyed, barátságos mosolyt villantott felé, ám a maga részéről süteményeire fordította a figyelmét. A cukrászda vendégsége már egyáltalán nem foglalkozott vele, ő pedig csendben pillantott néha körbe. Milyen kis csendes és szerény hely, gondolta magában Heather. Mit megadnék érte, ha még egyszer beszambázhatnék a Károly Mihály sarkán a Centrál Kávéházba este, amikor a tisztek is meg a szerkesztők is ott vannak és kikérném a francia konyakot könnyű koktélruhában... Pont olyan jól tudtam játszani a dívát, mint Karády, és itt meg... Áh. A nő úgy döntött, nem hagyja, hogy a rosszkedv úrrá legyen rajta, hát harciasan vágott még egyet a cukormázas marcipántortából, villáját, mint egy kis szablyát forgatva az édességek közötti rendteremtésben, míg mindet oldalára döntötte és királynőnek nevezte ki magát a sütemények csatatere felett. Finoman, egyik kezének kéztövén könyökölve piszkálta a tányér tartalmát, szemezgetve az édességek között. Szavamra, Heather, édes egy pofi vagy, megint turkálsz, mint valami válogatós macska. Bár éhes volt, nem volt tovább kedve a süteményhez. A foga is megfájdult tőle és hát igazán járt volna egy ilyen szép nap után, egy cukrászdában az a konyak. A pincér hiánya is bosszantotta a nőt, de most a cigarettás jelenet után már nem akart feltűnést kelteni, így inkább elterelte a figyelmét és körbenézett.

Megakadt a szeme a szőke lányon, így észrevétlenül, apránként megfigyelte. Először egy végtelenül egyszerű részlet volt az, ami feltűnt neki.
Ilyen szőke haja kinek van? A nő ezen morfondírozott kicsit. Nem lepődnék meg, ha festett lenne, de ha eredeti... Nem, ezt egyszerűen le kell olvassam. Azonban feltűnő lett volna egyenesen odamenni a másik nőhöz, karjára rakni a kezét, és borostyánsárgán világító tenyérrel leolvasni a biológiai mintáját. Sokkal egyszerűbb az állatokkal. Meg a növényekkel. Nem kérdezősködnek, hogy minek tapogatod őket össze. Ezen gondolkodott a nő, amikor akaratlanul is elcsípett egy nagyon érdekes történést. A szőke idegen kezének egy kisebb mozdulatával a tőlük nem messze lévő kisfiú kiborulni készülő fagylaltoskelyhébe visszabillentette a gombócot. Heather képzett kémként szemrebbenés nélkül fogadta az eseményt, úgy téve, mintha semmilyen furcsaságot nem vett volna észre.

Belül azonban teljes egészében, szinte varázsütésre felébredt a kalandvágy és a kíváncsiság.
Csak nem... Valahogy mostanában olyan sokan vagyunk errefelé.
Bal kezét leengedte maga mellé és kinyitotta a tenyerét. Kívülről semmi nem látszott a mozdulatból, ám idegszálait kihegyezve tapogatott a levegőben a nő, bármilyen mintát keresve. A másik nőtől érkező parfümillat, sóhajtás által kilélegzett levegő, elsodródott hajszál, vagy hámdarab egy megdörzsölt homlokról... Bármilyen biológiai anyagot szondázott, ami a másik mutáns felől érkezhetett.

És gyorsan vágott még egy darabot a mandulatortából, mert a tudósoknak energiára van szükségük, és a mutáns tudós kém kalandornőknek még inkább.

*Davidre nézek időnként, de most nem szólal meg, hagyja, hogy mi ketten Bellsie-vel kibontakozzunk. Nekem azonban annyi is elég, hogy minden, az iskolával kapcsolatos félelmeim ellenére megnyugodjak, hacsak jelen van, érzem ahogy figyel és minden szeretetével beburkol. Bellsie közbevetésére hevesen megrázom a fejem, persze tudom, hogy igaza van de egyelőre ezt a lehetőséget teljes szívemből elvetem.*
-Nem, nem fordulhat elő.
*S ennél a pontnál elhatározásom nagyobb hangot kap mint eddig. Ez a lényeg, nem magától az átváltozástól félek, s talán még azzal is kibékülnék, hogy valaki meglát, hanem attól, hogy bántok valakit, pedig az emberi oldalam határozottan nem akarja. Eddig szerencsére nem történt meg, de igyekeztem egyedül maradni vagy olyanokkal együtt lenni, akiket szeretek vagy legalább kedvelek, akikhez kellemes emlékek fűződnek. Ám ha idegennel találkozom és akkor történik….abba még bele sem gondoltam, hogy kerülhetek olyan helyzetbe is, amikor a szemem láttára bántanak valakit. Bellsie következő mondata sem nyugtat meg. Én nem azt szeretném, hogy valaki azon segítsen akit bántottam, hanem azt, hogy elérje, én ne bántsak senkit. Egyelőre azonban azt kell megtanulnom, hogy ne változzak át úton-útfélen ha valamilyen érzelmi sokk ér. Sajnos nem csak a rosszak számítanak hanem a jók is, hiszen akkor is átváltoztam amikor David végre hazatért és megláttam. A kérdésen el kell gondolkodjam. Nem akarom megbántani Bellsie-t mert helyes lány és kedves és biztos vagyok abban, hogy ha megszokom a furcsaságait és a szabad száját, akkor nem csak kedvelni fogom, de….a de az de.*
-Ne haragudj de…eddig nem igazán segített senki -* még az apám sem, de erről nem szeretek beszélni.*- David az egyetlen akiben megbízom, mert tudom, hogy jót akar és tudja mikor mit érzek és ehhez még a különleges képességére sincs szüksége. Azért vagyok most itt, mert ő azt mondta te tudsz segíteni. Ha ő bízik benned, akkor én is. Az iskolában pedig bárki megérthet, de senki nem tudja ugyanazt mondani nekem amit ő. Az ismeretlentől pedig mindenki fél.
*Nem tudom, hogy a fogalmazásom mennyire van szinkronban a gondolataimmal és az érzéseimmel Bellsie szemében, de megpróbáltam elmagyarázni. Az utolsó két mondatot már halványan elmosolyodva mondtam és tényleg eldöntöttem, hogy megnézem az iskolát, de egyelőre csak megnézem. Persze kíváncsi vagyok azokra akik ott tanulnak, élnek és hozzám hasonlóan harcolnak önmagukkal és a képességükkel, de még félek megmutatni magam, mert nem akarattal megy, nem az én döntésem ha átváltozom. Amikor végre kibököm, hogy elmegyek az iskolába a magam feltételeivel, Bellsie úgy örül mint egy gyerek a karácsonyi ajándékának. A csilingelést meghallom de még ennek ellenére sem számítok puszira, viszont nem ijedek meg, Bellsie mindennek mondható csak ijesztőnek nem. Ennek köszönhetően azonban végre felengedek és őszintén kuncogok az örömén és a közvetlenségén. A sok kérdésre Davidre nézek, én is tőle várom a választ. Nem tudom, hogy azok után ami történt az iskolában – amiről még mindig nem tudok részleteket – elkísérne-e, de most már úgy érzem, szívesen mennék egyedül is Bellsie-vel.*

*Ez a névválasztásos lelkesedés nem volt jó ötlet a részemről. Ha ismertem volna Bellsie múltját, csak egy pici bepillantást nyertem volna belőle, biztosan nem hozakodom elő az anyukájával. David szereti az anyukáját és én is az enyémet, minden más dolog ellenére jó kapcsolatunk van velük, sosem gondoltam, hogy más családokban ez másképp is lehet. Főleg ha egy kedves mese szereplőiről nevezi el valaki a gyerekeit. Bellsie-nél ez _másként_ van. Csak pislogok amikor elkezd szitkozódni és még a nővérét is beleveszi. Igazán kínos a helyzet még akkor is mikor elmosolyodik. Próbálok én is valamilyen, bármilyen mosolyt az arcomra erőltetni, bár nem tudom mennyire sikerül, időnként Davidre tekintek egy kis segítségért, elvégre ő ismeri Bellsiet, talán többet tud róla semmint sejtem. csak megkönnyebbülten rázom a fejem mikor megkérdezi, hogy rosszat mondott-e. Á, dehogy, neki biztosan nem rossz, és nekem sem csak egy kicsit megdöbbentő.*
-Én csak…attól félek, hogy egyszer bántani fogok valakit.
*Igyekszem konkretizálni a szörnységemre vonatkozó gondolataimat. Végül is a nagymacskák szépek, a kedvencem a fekete párduc és régebben rengeteg képet néztem meg róluk, tele volt a polcom állatos könyvekkel és sokat is tudok az életükről. Épp ezért félek. nem néztem még meg magam a tükörben egy-egy átváltozásomkor, biztosan vagyok olyan szép mint amilyennek én láttam ezeket a macskákat a könyvekben és mint amilyennek David is mondott, de attól még veszélyesek. Bellsie pozitív gondolkodása ezzel a „szarügy” kategóriás dologgal kissé felemás érzelmeket lobbant fel bennem. Jó neki, én eddig egyszer sem voltam oda a képességemért, s bár Bellsie-é tetszik, mert aranyos, de az övét sem kívánnám, mert feltűnő.
Lassan feloldódom az iménti döbbenetből, a lány fura személyisége és feldobott jókedve rám is hatással van, mosolygok, immár fesztelenül. az iskoláról hallott dolgok ugyan nem tetszenek, nem igazán szeretnék odaköltözni, bár talán az sem lenne jó ha egyedül maradnék David házában. Egyelőre azonban jobbnak tűnik a magányosság. Ám még nem bólintottam rá a dologra, így viszonylag szabadnak érzem magam, az pedig kifejezetten tetszik, hogy minden kötelezettség nélkül bepillantást nyerhetek az iskola életébe. A kezemen érzem David kezét és ő is bátorít. Hát jó, megadom magam.*
-Nyílt nap. Remek. Az még nem jelenti azt, hogy ott maradok. ez…ez így sokkal szerethetőbb megoldás.
*Az újabb megnyugtatásra miszerint nem vagyok szörnyeteg csak egy hálás pillantást vetettem Davidre. már annyiszor mondta, hogy magam is elhittem, mindaddig míg bele nem gondoltam megint a macskák általam ismert ösztöneibe. Lassan magam is lehiszem, hogy nem vagyok az, csak egyszer tudnám az előnyömre vagy inkább más előnyére használni, mindjárt más lenne az egész. *
-Jó, elmegyek, megnézem azt az iskolát.
*Tudom, hogy David nem lesz ott velem, de döntöttem. Legalább egy esélyt adok a történetnek és magamnak. A többi meg majd jön magától.*

Gyorsan a szám elé kapom a kezem, tartva attól, hogy még jobban szét szórom a tündérport. Így is villódzik az agyamban, szememben minden. Tudom, mikre képes ez a por és nem szeretném, ha hatna rám.
Bellesandra kifakadására csak rátekintek, hagyom, hogy ezt is lerendezzék. Nagyon kellene tudnom, mikor szólaljak meg és mikor maradjak csöndben. Neki sem lehetett könnyű, de úgy láttam, hogy senkinek sem az és a mutáns lét csak tesz még hozzá. Bár, ha nem lenne ez, akkor lenne valami más.
Legszívesebben megfognám a kezét és bátorítón megszorítanám. De úgy érzem, hogy ezt most nem kéne megtennem, mert csak megakasztom, kibillentem a beszédből, a folyamatból. Pedig nagyon határozottan mondanám neki, hogy nem szörnyeteg. Sosem lesz az. Még akkor is, ha már számtalanszor mondtam neki. Újból elmondanám neki.
A süteményt egy ideje már nem falatozom, elvégre komoly dolgokról van szó, inkább az italt a kezembe fogva, figyelem a beszélgetést.
Már korrigálnám Bellsiet, amikor rám terelődik a szó. Szörnyeteg. Pedig az vagyok. Azok után pedig amit tettem a fogadó szobában, még inkább annak tartom magam. Olyat tettem, amit sohasem akartam és nem is akarok, mert ellent mont az elveimnek. Az ilyenkor szokásos faarccal mosolyodom el.
-Nem vagy szörnyeteg. Sosem voltál és nem leszel az. Mert nem vagy az. – tekintek Hollyra, miközben megfogom a kezét mégis.
-Érdemes lenne elmenned az iskolába, ha szeretnél. Meglátnád, milyen.
Igyekszem semleges maradni, mégis szeretném, ha látná, mielőtt bárhogy is döntene. Nekem nagyon rossz, hogy elszakadunk ismét egymástól, még ha nem is végleg, és éppen az iskolába menne, ahonnan eljöttem, de ez Holly élete. Bárhogy is dönt, mellette vagyok.

*Bellsie egyetértésére csak bólintok, David különleges ember és nem azért gondolom így mert a testvérem. Külön családban nőttünk fel, de ő az első pillanatban – amiről nem is tudok – már szeretett. Csoda ha én is oda vagyok érte? Azt hiszem a mi kapcsolatunk egyedülálló, testvérek vagyunk de csak félig, kevesebb időt töltöttünk el egymás társaságában mint az édestestvérek, mégis sokkal tartalmasabbak voltak a találkozásaink.
Bellsie kedves lány, ha most nem tudtam volna meg, hogy képessége folytán tündérré tud változni, akkor is annak hinném. Remélem ha véletlenül megtudja majd, hogy máris elneveztem magamban Csingilingnek, nem fog megharagudni rám.*
-Anyukád eredeti nő lehet….*kuncogok egy kicsit bátran, mert látom, hogy ez Bellsie-t egyáltalán nem zavarja. Aztán tovább ámulok.*….Hűűűű!
*Ennél többet nem is tudok most hirtelen kinyögni, még emésztgettem a hallottakat. A csilingelés pedig újra és újra felhangzik, ezt pedig megjegyzem magamnak. Talán lehet venni valahol egy pillangó formájú, csilingelős fülbevalót amit Bellsie-nek adhatnék. Az legalább mindig kéznél, illetve fülnél van. Ahogy a kezem elkapom, úgy máris a szám elé teszem nehogy David-re fújjam a port és kissé hátra is dőlök a tüsszentésénél. Bár nagyon szeretném kipróbálni, a cukrászda nem épp a legalkalmasabb hely erre, pláne ha a rám törő érzelmi katyvasz miatt pillanatokkal később egy fekete párduc vagy egy bengáli tigris repkedne az asztalok felett. A „vallomásomat” azonban még ez a kép sem könnyíti meg, nehéz erről beszélni bár várakozásomon felül sikerült kiadnom magamból. Az, hogy szörnyetegnek érzem magam nem a megváltozott külsőm miatt van, hanem mert az átváltozással együtt érzem az állat bennem lángoló ösztöneit is, ahogy az érzékeivel is képes vagyok játszani. Nem hiszem, hogy ez tudatosul Bellsie-ben, de amit ezután mond az tényleg tócsányira kerekíti amúgy enyhén mandulavágású szemeimet. Csak nézek a lányra bambán, végül érzem ahogy a vállaim lemondóan megereszkednek, nem biztos, hogy azt érzem és fogtam fel a szavaiból amit közvetíteni akart.*
-Valóban nincs még egy olyan mint én.
*Igazság szerint még nem kerültem olyan helyzetbe, hogy mindezt kamatoztatni tudjam, nem csak uralni nem tudom hanem használni sem, vagyis egyelőre csak púp a hátamon és haszontalan. David-re nézek mikor Bellsie megemlíti az iskolát, a bátyám már nem lesz ott, hogy a segítségemre legyen s bár megbízom az ítélőképességében és abban, hogy így is a legjobb kezekre bíz, most azonnal nem tudok dönteni.*
-Nem igazán tudom mit tegyek. Eddig csak David volt nekem. Te kedves vagy és aranyos és…..azt hiszem aludnék még rá egyet. Mármint az iskolára.
*Érzem én, hogy ez így nem jó. Túlságosan függök David-től, mert ő az egyetlen akiben megbízok, viszont egyrészt tudom, hogy „fel kell nőnöm” a feladathoz és az életemhez, másrészt nem szeretném ha megint távol lenne tőlem. Majdnem olyan mintha ikrek lennénk és tudom, hogy őt is megviselné, de nem lóghatok egész életemben a nyakán. Köztes megoldást választok egyelőre, bár David már mesélt az iskoláról nagyvonalakban, én Bellsie tapasztalataira vagyok kíváncsi.*
-Mesélnél nekem _te_ arról az iskoláról? Ugye nem kell ott laknom? Sokan járnak oda?
*Iskola. Eddig az iskoláról csak egyfajta fogalmam volt. Tantermek padokkal, diákok és tanárok, focicsapat, szurkolólányok, egyenruha, ebédlő, folyosók a szokásos szekrényekkel és nagy zsivaj a szünetekben. Teljesen átlagos.*

-David már csak ilyen, szeret gondoskodni másokról. Velem is ezt tette amikor nagy ritkán találkoztunk és azt hiszem most is így érzi jól magát, hogy gondoskodhat rólam. Szerintem ez élteti, ha nem tehetné, belehalna a lelke.
*Én nem általánosítok a többi férfira a véleményemmel, nekem csak David fontos és tulajdonképpen csak őt ismerem. Jó, persze vannak más férfiak is akik korábban a társaságomban voltak, de számomra még nem igazán volt fontos közelebbi kapcsolat. Amióta pedig a képességemmel küzdök, nem is akarok senkit sem közel engedni magamhoz.
Mikor David visszatér, ismét részem van a Bellsie féle kellemes érzelem hurrikánban. Ahogy felugrik és David arcára nyom egy puszit, megmosolyogtat. A csilingelést megint hallom, halvány bennem a gyanú és a késztetés, hogy összekössem Bellsie-vel, de még nem merem, viszont keresem a forrását, úgy hiszem titokban, de Bellsie előtt nincsenek titkok. Belekezdenék a magam történetébe de egyrészt kíváncsibb vagyok Bellsie képességére, a csilingelés forrására, és a biztatásra először természetesen David-re nézek. Tőle megkapom a zöld utat, Bellsie-től pedig meglepetést. A szavak a torkomra forrnak és szó szerint elámulok. Gyerekkorom meséinek egyike elevenedik meg előttem, hezitálásom azt eredményezi, hogy mielőtt bármit mondhatnék ízelítőt kapok tündérségből és Peter Pan csodálatos világából. David-re nézek megint, ő bólint én meg kifakadok.*
-Seholországból jöttél? Te csilingelsz? Csingiling.
*Halkan "kiabálok" nagy lelkesedésemben, előre is hajolok, nehogy más is meghallja csodálatom hangjait. Egészen oda vagyok meg vissza. Nézem a csillogó tündérport, már nyúlnék érte, hogy ujjaim között összemorzsoljam , érezzem milyen az érintése mikor Bellsie rámszól. Úgy kapom el a kezem mintha tűzbe nyúltam volna, először megijedek aztán zavartan felnevetek.*
-Tényleg?.....Egészségedre!
*Szemöldökeim megemelkednek és tócsányira kerekítem a szemeim. Hol van mindettől az én képességem? A sütemények megérkeznek de szinte észre sem veszem, el vagyok foglalva Bellsie-vel és David-el. Ő már nem lesz ott az iskolában, de eddig nem bíztam rajta kívül senkiben. Apám az élő példa arra, hogy még a vér is vízzé válhat.*
-Khhmmm....nem is tudom hogyan mondjam el. Nos.....gyakran átváltozom.....macskává. Olyan nagy macskává, nem cica leszek, hanem....párduc vagy tigris. Amit nem igazán élvezek mert váratlanul történik, ha mondjuk megijedek. Szóval ha lehet itt ne ijesztgess semmivel.
*Hátradőlök, nagy levegő. Elmondtam. Könnyebb volt mint gondoltam de szerintem David jelenléte miatt. Ő most nem szól egy szót sem csak néz minket. Hagyja, hogy egy kicsit felnőtt legyek és én intézzem a dolgomat. Én meg Bellsie-t nézem és várom mit szól, aztán eszembe jut, hogy kérdezett is valamit.*
-Meg kell tanulnom irányítani. Tudsz ebben segíteni? Szörnyetegnek érzem magam mert nem tudom mikor tör rám és mennyire leszek vad. Nem akarok senkit sem bántani.
*Megint suttogok és ahogy belegondolok a szavaimba, majdnem eltörik a mécsesem. David-et nem bántottam, egyszer sem, de ez még nem jelenti azt, hogy másokat nem fogok. Nélküle viszont elveszettnek fogom érezni magam akár az iskolában, akár máshol.*

*Nem is emlékszem mikor voltam utoljára cukrászdában, noha nagyon szeretem a sütiket, most nem igazán érdekel hol vagyok. Persze ez még nem jelenti azt, hogy nem habzsolok be legalább kettőt, de Bellsie lénye egyelőre lenyűgöz és magával ragad. A jó szó arra, hogy hogyan érzem magam, nem is az lenne, hogy megnyugodtam, kevés lenne. Vidám vagyok és könnyűnek érzem magam. Erre rátesz még egy lapáttal Bellsie heves ölelése amire persze nem számítok. Azt, hogy Davidet átöleli, természetesnek veszem, hiszen ismerik egymást, minden bizonnyal jó barátok, engem viszont csak most lát először. Önkéstelenül is viszonzom az a gesztust és rájövök, a lány ilyen. Kész. Nincs ezen mit ragozni. Élettel teli, vidám és fittyet hány arra ki mit szól hozzá, így érzi jól magát és jottányit sem ad le ebből az igényéből. Ez határozottan tetszik, tudom, hogy nem fogok unatkozni vagy feszengeni a társaságában. Az utóbbi hiánya pedig kifejezetten előnyös az én helyzetemben.*
-Bellsie…persze…rendben. Öööö….semmi para. Értem.
*A szóhasználata kissé fura és heves, mint egy felhúzott játék, olyan érzésem van, hogy soha nem áll le. És igen, miután elültünk, az asztal alatt érzem ahogy a lábát lóbálja, mint aki ültében is sétál, vagy szalad. Davidre nézek, már ugranék is fel, hogy én kérjek és hozzak ki mindent, de aztán eszembe jut a bátyám makacssága és az, hogy egyedül szeretne boldogulni. A megkezdett mozdulat csírájában szárad el és én csak elmondom mit szeretnék.*
-Én egy citromos-habosat kérek és egy limonádét. Köszönöm.
*Így legalább kicsit kettesben maradunk Bellsie-vel, de fogalmam sincs mit mondhatnék neki. Csak titokban nézelődöm és próbálom kitalálni honnan jön a csilingelés amit hallok. Nem is ül senki a közvetlen közelünkben, és csengő sincs egyik asztalon sem, a bejárati ajtó felett sem, zene nem szól a cukrászdában, de én hallom. Aztán már nem. Fura. Zavaromban mosolygok a lányra, két kezemet a combjaim közé szorítom, ujjaimat a tenyerembe vájom. David visszaér, egyelőre sütik nélkül és belecsap a dolgok közepébe.*
-Már kiteljesedett, csak úgy jön mint derült égből a villámcsapás. Te mit tudsz?
*Na végre, eszembe jutott egy értelmes kérdés. David arról nem beszélt, hogy Bellsie valójában milyen képességgel rendelkezik, csak annyit mondott, hogy ő segíthet, és ha szeretném akkor a hozzánk hasonlók iskolájába is be tud vinni. Sajnáltam, hogy David már nem lesz ott, de minél több különleges emberrel szerettem volna találkozni.*

*Úgy ültem a taxiban mint akit a vesztőhelyre kísérnek. Tudtam hova megyünk, kivel találkozunk és miért, mégis féltem egy kicsit attól, hogy huzamosabb ideig kimerészkedjek a ház falain kívül. Amióta aktiválódott a képességem, nem igazán mozdultam ki otthonról, vagy csak este, vagy akkor menekültem el mikor apám furcsán méregetett és megint a tudásvágya előtt akart tisztelegni. Csupán David közelsége tudott annyira megnyugtatni, hogy nem ugrottam ki a bőrömből – az én esetemben szó szerint – és megmaradtam emberi alakomban. Mindennek ellenére nagyon vártam a találkozást Bellesandrával, akiről nem sok mindent tudtam de annyit igen, hogy Daviden kívül ő az aki talán segíteni tud nekem, hogy megértsem és megzabolázzam a képességemet. Minden mást ami foglalkoztatott David-el kapcsolatban azt most félretettem lelkem egy eldugott zugába. Már az is kész rémálom volt mikor nem tudtam róla hetekig, a viszontlátás örömét pedig elvették a vele történtek. Féltettem és féltem attól, hogy újra megtörténik, hogy bántani fogják és, hogy engem is bántani fognak. nehezen egyeztem bele a találkozásba de tudtam azt is, hogy nem ülhetek örökké a négy fal között. Ha van lehetőség arra, hogy viszonylag, a helyzethez képest normális életet élhessek, azt meg kell ragadnom két kézzel. Jelen esetben ez a lehetőség Bellesandra volt.
Megérkeztünk a cukrászdához, aminek én örültem, mert szeretem az édességet és mint minden nőt, megnyugtat és jó kedvre derít a sokféle habos, krémes finomság. Élt bennem a gyanú, hogy David szándékosan cukrászdát választott a találkozó színhelyéül rám való tekintettel, de ezért csak még inkább hálás lehettem neki. Nem rohantam be, megvártam míg a bátyám kikászálódik a kocsiból és elsántít a bejáratig. Szerettem volna neki segíteni, de tudtam, ha szüksége is lenne rá, nem hagyná a férfiúi büszkeségét csorbítani.
Belépve tovább izgultam de ez folyamatosan egy szinten maradt, nem tört ki belőlem magasabb fokozaton, így esélyes volt, hogy a furán színes lány mellé nem egy négylábú nagymacska ül majd le. Azóta, hogy megérkeztem David-hez, igazából most találkoztam először valakivel. A hetekig tartó aggódó magányomban az üzletben dolgozókat nem számítottam ide. Alaposan megnéztem magamnak Bellesandrát, vagy ahogy David emlegette, Bellsie-t. Fura volt a színes bakancsában a színes táskájával és a színes bilétával a nyakában, de nem ítéltem előre. Kedves arca volt, már-már angyalian kedves és szép, inkább valamilyen finom anyagú, hosszú hercegnős ruhában képzeltem volna el, de amit viselt, azt lélekben is _tudta_ viselni. Az egész lány egy merő vidámság volt amitől én is kezdtem megnyugodni. Ez pedig határozottan jó érzés volt és persze előnyös is. Mellette egészen elszürkültem a magam sokzsebes katonaira hajazó nadrágomban, és hasonló kabátban, alatta egy szál fehér pólóban. A bakancs stimmelt, csak az enyém elhasznált volt és barna. Eszemben sem volt megújítani a ruhatáramat, jobban szerettem elbújni a szürkeségben, pedig otthon – anyáéknál – rengeteg szép ruhám volt, de fél éve száműztem mindet a szekrény sarkába.*
-Hello Bellesandra! Örülök, hogy megismerhetlek.
*Nem csak udvarias formula volt a részemről, mostanra tényleg örültem a találkozásnak és a feszélyezettségem is múlóban volt. A kezemet nyújtottam felé és ha viszonozta, finoman fogtam meg egy röpke pillanatra. Mindezt azért is igyekeztem letudni, hogy leülhessünk, tudtam, hogy David-nek nehéz sokáig állnia de addig míg m i állunk nem hajlandó leülni az istenért se még ha össze is esik. Tehát leültem, nem tudtam mi itt a szokás, idejön valaki hozzánk és kiszolgál vagy nekünk kell idehozni azt amit enni szeretnénk. Majd elválik és akkor megyek én és hozok David-nek is, vagy együtt megyünk Bellesandrával. Ezek után csendben maradtam, David-re és Bellesandrára bíztam hogyan kezdjük el a társalgást. Addig is próbáltam nyugodt maradni nehogy „baleset” történjen.*