D.C. & Adam

First topic message reminder :

-HOGY MIVAN??? - Kérdem, tőlem szokatlanul heves érzelmekkel, hogy majd beleremeg a stúdió. Eléggé meglephetek mindenkit ezzel, hisz többen összerezzennek a hangomtól, páran pedig még hátra is ugranak ijedtükben. Normális esetben rosszul érezném magam, amiért ennyi embernek okozok kellemetlenséget, de ez a hír most annyira felhúzott, hogy nem tud érdekelni.
-Nyugo...
-NE MOND, HOGY NYUGODJAK MEG!!! Ez most komoly? Néhány elme roggyant felakasztja magát, mire szokás szerint TV-t hibáztatják, te meg lecseréled Daisy-t valami...
Itt oldalra sandítok az új színésznőre, akit most láttam először. Hát, a magasság stimmel, és a hullámos haj is. Akár még vonzónak is mondanám, de közel sem D.C. szinten, és egyébként is. Ő nem Daisy, ez a fő bajom!
-Már ne vegye sértésnek hölgyem...biztos nagyon tehetséges színésznő, de elment ez eszed Frank?
-Nézd, senki sem viseli könnyen a...
-Nem érdekel.
-Gyerünk már Adam, D.C. leadatlan 4 epizódját is vissza kellett vonnunk. Kaptunk 2 hét szünetet a csatornától, de még így is nagyon bele kell húznunk, ha kész akarunk lenni, mielőtt végleg levesznek a műsorról. Tudod milyen nehéz volt ilyen rövid idő alatt megfelelő helyettest találnom?
-Remélem új írót könnyebb lesz.
-Parancsolsz?
-Kilépek!



Még mindig zabos vagyok, ahogy hazafelé sétálok, bár ezen a ponton már csak magamat hergelem, és a szomorú az, hogy ezzel én is tisztában vagyok, mégis képtelen vagyok leállni vele. Az épülettömb amiben lakom továbbra is úgy néz ki, mintha egy Batman fő gonosz kastélya lenne azokkal a fura fekete vízköpőkkel, melyeknek a szájában olyan kényelmesen el lehet üldögélni, én pedig továbbra is olyan sűrű fekete felhőkkel a fejem felett trappolok, hogy elfelejtem a postámat megnézni. Az eset után megpróbáltam felhívni D.C.-t, de persze egyszer sem vette fel. Talán jobb is, elképzelésem sincs, mit tudnék mondani neki. Sóhajtok, és a halántékom masszírozom a  liftben, amíg az felvánszorog a tizedikre, s mikor végre valahára nyílnak az ajtók, én pedig a folyosóra lépek, megdöbbenten látom az ajtóm előtt ücsörögni ŐT.
-Szia... - szólok hozzá, eléggé esetlenül, aztán megköszörülöm a torkom. - Jól vagy? Basszus...úgy értem....én inkább elhallgatok rendben? Szeretnél bejönni?
ÉS tényleg csendben maradok ez után. A kezem nyújtom felé, hogy felsegítsem, másik kezemmel pedig a kulcs után kutatok a zsebemben.

Hihetetlenül jólesik az, ahogy viszonyul hozzám, s az is örömmel tölt el, hogy sikerül elhitessem vele az elhitethetetlent. Bármennyire is legyen groteszk és kontrasztos ez az egész szomorúság-vidámság dolog, ettől még úgy tűnik, hogy hihető, hát nem véletlenül jártam ki a színiiskolát.

- Jó tudni, hogy vannak még rendes emberek a világon! - mosolygok rá. Felhúzom a lábamat ültemben, megtámasztom mezítelen talpamat a szék ülőfelületének szélén. Szeretek mezitláb lenni, van benne valami szabadosság, szabadságérzet. Azért egész New Yorkot átszaladni mezítelen lábbal, az túlzás volt még az én részemről is. De vannak ilyen érdekes szituációk.

- Nélkülünk? - vonom össze szemöldökömet, miután felkapom fejemet az elejtett megjegyzésére. Mi az, hogy nélkülünk? Egészen elfog a rettegés. Ugye az nem lehet, hogy őt is kirőgták, csak azért, mert ő írta a jelenetet? - Úgy érted, hogy neked is felmondtak? - kérdezek rá, s közben csak reménykedhetek abban, hogy nemet fog mondani.
Azt szeretném, hogy ez az egész nélkülünk-dolog csak egy véletlen elszólás legyen. Szerintem nagyon jó abban, amit csinál és nem hiszem, hogy a csatornának vagy a sorozat producerének ne lenne annyi esze, hogy erre rájöjjön. Ettől függetlenül nem merülök tömjénezésbe, csak várom a választ, s míg ezt teszem, visszacsatolok egy előző témafonálhoz.

- Ha úgy belemerülsz a munkádba, gondolom, hogy főzni sem nagyon szoktál magadra. - nézek körbe a konyhában. Eléggé.. khm.. hát nem úgy tűnik, mintha agyon lenne használva. - Ha megengeded, legalább ezzel hozzájárulnék az ittlétemhez. Kicsi a repertoárom, de a bolognai spagettim például egészen ehető. - mosolyodom el.
Nem vagyok egy nagy főző, ez tény, de akármit is hisznek az emberek a színészetről, alacsony szinteken nem lehet belőle túlzottan megtollasodni, éppen ezért meg kellett tanulnom ellássam magam, hiszen nincs pénzem minden nap ételt rendelni. Nyilván előfordul,t hogy a telefonkönyv főzött helyettem és ilyetén tipikus yorki voltam, de bolognait azt tényleg tudok készíteni. S valamiért úgy érzem, hogy ez lenne a minimum viszonzás a segítségéért.

- Nem tudom, hogy meggondolják-e. Frank úgy beszélt, mintha valamit titkolna előlem. Mintha ő tudta volna, hogy mi a baj velem, csak nem mondta el. A végén még kiderül, hogy ő a mutáns és nem is én! - fintorodom el rosszallón. Hogy milyen közel járok az igazsághoz Frankkel kapcsolatosan, azt szintén nem tudom. Pedig nem véletlenül mondta azt, amit mondott. Saját tapasztalatai vannak a mutanciáról, s nem akart tönkretenni azzal, hogy közli velem csökevényességemet ilyetén. Mert az én képességem.. nos az elég necces, s tudta ő, hogy milyen veszélyes lehet. Még ha én nem is tudom, holott tizenöt éves koromtól kezdve a legjobb színésznők között – illetve akkor még csak tanoncok között – vagyok számon tartva. Mert mindent át tudok adni az érzéseimből. Ha valamit elhiszek, átélem és úgy is lesz. Istenadta tehetség, mondta az egyik tanárom. Eléggé zavarna, ha kiderülne, hogy nem tehetség, csak génmutáció.

- Zavar valami? - kérdezek rá a fejlehajtás okára. - Fura vagy, Adam! Gyakran fura voltál velem a stúdióban is. Néha úgy éreztem, hogy szeretnél mondani valamit, de sose tetted meg. Persze ez biztos butaság! - legyintek egy kis kacajjal spékelve. Pótcselekvésként egy hajtincsemet tekergetem ujjamra. Nedves tincseim lassan átnedvesítik a viselt póló anyagát is. Erről jut eszembe, hogy még meg sem köszöntem a kedvességét.

- Rendes tőled, hogy kitettél nekem ruhát! - ejtem most meg, mert nem szeretném, ha ez elmaradna. Komolyan, van annyi jótett, mellyel mindezt le tudom róni neki? Amivel viszonozni tudom? Az önzetlensége őszintén lenyűgöz. Mondjuk felrémlik, hogy elég szarul nézhetek ki, ha ilyen szeretetrohamot váltok ki egy férfiból. Te szent ég! Ekkor jut eszembe, hogy mi van, ha a barátnője zabos lesz, amiért itt vagyok? Valahogy meg kell tudjam, hogy lehet-e rám féltékeny valaki.. már csak azért is, mert szerintem jelen állapotomban úgysem merne kitenni, én viszont nem akarok az lenni, aki tönkreteszi a kapcsolatát. A stúdióban arról suttogtak, hogy valami szőke lánnyal látják mindig. De kínos! Erre igazán nem tudom hogyan is lehetne tapintatosan rákérdezni. Mindegy, lesz, ami lesz, mondom, ahogy eszembe jut. Legfeljebb kinevet. Na bumm!

- Biztosan nincs senki, akit esetleg zavarna a jelenlétem? Úgy értem.. egy lány. - frappánsnak nem mondhatom a kérdést és talpraesettnek sem, de legalább ezen is túl vagyunk. Rajta a sor, hogy válaszokkal szolgáljon nekem, na nem, mintha közöm lenne bármihez, ami az ő élete.

-Ahogy gondolod - mondom, és közben minden színészi tehetségemet latba vetve próbálok egy hihetően lezser vállrándítást - de engem tényleg nem zavarsz.
Valamit jól csinálhattam, mert egy újabb ölelés a jutalmam. Lehet nem olyan nagy dolog de...istenem, mintha kapnék egy szeletet a mennyországból! Tudom, hogy most éppen nincs a legjobb bőrben, még én is látom ezt a rózsaszín felhőkön keresztül is de...számomra akkor is olyan, mintha egy álmom vált volna valóra. Kicsit bűntudatom is van amiatt, hogy ezt érzem, miközben neki ez biztosan élete legrosszabb napja.
-Ó, én... - Megvakargatom a tarkómat zavartan, és a padlót kezdem nézni, miután eltávolodik tőlem. Hogy miért is vagyok vele ilyen kedves...hmm...
-Nincs ebben igazán nagy titok. Ebben az iparágban a legtöbben egoista seggfejek és...megtanultam értékelni az olyan aranyos kollégákat, mint te. És ha szomorúan nézel amúgy sem lehet neked nemet mondani, de főleg az első miatt!
Aztán, amikor azt kezdi latolgatni, hogy tudnia kéne a mutáns képességeiről, ha lennéének, megint egy kissé zavarban vagyok. Tovább próbálom nyugtatgatni, és olyasmiket motyogok, hogy igen, egészen biztos vagyok benne, hogy rájött volna már, és hasonlók. Többször felmerül bennem, hogy ha összemennék marcipán figura méretre, könnyebben elhinné, hogy nem az ő hibája az egész...vagy legalább kacagna egyet apró termetemen, és nevetségesen magas hangomon abban a méretben. Végül megtartom a titkom, ő pedig lezuhanyzik, és a jelek szerint lemosta magáról a rossz kedvet is. Mondjuk az arca nem egészen erről árulkodik, de amikor azt mondja jól van, kétség sem merül fel bennem, hogy tényleg ez a helyzet. Hála az égnek...
-Akkor jó - felelem mosolyogva, és kicsit megpaskolom a kezét, amibe a bögre kakaót tolom. - És tényleg nem zavarsz, egyáltalán. Komolyan, még ha itthon is vagyok, annyira el tudok merülni a dolgaimban, hogy észre sem venném, ha valaki még itt lenne.
Más kérdés, hogy neki biztosan kényelmesebb lenne a saját otthonában, szóval amikor rákérdez, hogy segítenék-e neki visszaszerezni azt(oké, nem egészen ezt mondta, de így jobban hangzik) akkor máris bólintok.
-Időm mint a tenger. Pár hétig most úgysem terveztem dolgozni.
Már egészen elfelejtkeztem a poszterekről, szóval amikor észreveszi őket, kissé lehajtom a fejem megint.
-Hát...igen....amikor ide költöztem, olyan üres volt, ezeket meg tonnaszámra adta ingyen a stúdió, szóval...Meg egyébként is, nagyon jól néznek ki. Hiányozni fog ez a sorozat, nélkülünk úgysem húzhatja már sokáig.
Aztán eleresztek egy bátorító mosolyt, és gyorsan hozzáteszem:
-De, szerintem gyorsan meggondolják majd magukat. A végén nevetni fogunk az egészen. Na jó...nem holnap, de majd egyszer...

- Nem maradhatok a nyakadon, nem akarok rejtőzködni, csak.. - magyarázkodom, mert valamiért nagyon kellemetlenül érint az, hogy piócának érzem magam. Persze, senki nem kényszerített rá, hogy idejöjjek, nem is tudom, hogy miért éppen őt választottam. Volt egy olyan érzésem, hogy majd megért engem. De, miért is tenné, Nem vagyok senkije, épp csak együtt dolgoztunk. Feszengek a saját magam által generált szituációban, s még jobban pironkodom akkor, amikor hirtelen átszelem a kettőnk közötti távolságot és megölelem őt. Ezúttal teljesen magam kezdeményezek, de nem érzem valósabbnak a dolgot, mint az előbb. Olyan, mintha egy álomban lebegnék, a gondolataim és a tetteim össze-vissza csapongnak, mintha nem is belőlem születnének.

- Nagyon köszönöm! Nem tudom, hogy miért vagy ilyen kedves hozzám, de nagyon köszönöm. Nagyon-nagyon! - suttogom lehajtott fejjel az ölelés meghittségébe, majd megint csak úgy lépek el tőle, mintha soha nem értem volna hozzá. Vannak tiszta pillanataim, olyankor előtör belőlem a normális énem, s rájövök, hogy mennyire szánalmas vagyok.

- Tudnom kéne, hogyha énmiattam akasztották volna fel magukat, nem, Mármint.. ha lenne olyan képessége valakinek, amivel mondjuk szemmelver, mint a boszorkányok, akkor csak tudna róla, nem? - várok megerősítést arra, hogy nem, nem vagyok mutáns. A híradásokban láttam felvételeket mutánsokról, de én nem tudok sem alakot cserélni, sem repülni, semmit sem, eszelős ötletnek tartom hát, hogy annak hittek. Ettől mondjuk nem vág kevésbé elevenembe a dolog. Teljes összeomlásban kaptam sokkot, s ez látszik az összeszedetlenségemen. Soha ilyen szertelennek, ilyen csapongónak nem láthatott még sem Adam, sem senki más.

- Értem, megjegyeztem! - eresztek meg egy halvány mosolyt, majd a mutatott irányban tűnök el a fürdőszobájában.
Gondosan elkerülöm a tükröt, háttal állok neki, amíg levetkőzöm. A ruháimat csomóba gyűrve hagyom a kövezeten, s belépek a zuhany alá. Elhúzom a zuhanyfüggönyt, megnyitom az említett szisztéma szerint a csapokat. Az arcomba zubogó víz elsőre csípi a felrepedt bőrömet, de aztán elmossa minden fájdalmamat. A vízcseppekkel együtt erednek meg könnyeim is, hagyom, hogy elöntsenek az érzelmek, kiadom magamból a szégyent, a rettegést, a megalázottság érzését.. Nem tudom, hogy meddig állok zokogva a zuhany alatt, de az biztos, hogy ez meg fog látszani a szemeimen, hogyha végre kimegyek Adamhez. Nem tudok mit tenni, egyszerűen képtelen vagyok tartani magam és inkább itt sírjak, mint a férfi előtt. Nem szeretek mások előtt gyengének látszani, bár azt hiszem, hogy ma ezen már túl vagyunk.
Lecsutakolom magamról az alvadt vért, a talpamról az utca mocskát, s igyekszem pár szúszá levegővétellel bensőleg is megtisztulni, hogy ne nézzek ki úgy, mint egy tornádó sújtotta terület. Sem kívül, sem belül.
Magamra tekerek egy törülközőt, megtörölt, még jócskán nedves tincseimet hátrarázom arcomból, s a mai napon először állok a tükör elé. Letörlöm róla a párát, hogy megnézhessem magam. Nos, nem szép látvány a lassan sötétlilává váló zúzódás a bal orcámon, de legalább nem dagadt fel, szóval kifejezetten előnyösnek tekintem a dolgot. Az orrom sem nőtt kétszeresére, így biztos lehetek benne, hogy nem törött el. A szám felrepedése szintén nem egy nagy sérülés, bár az fáj a legjobban és mivel beszélek, ezért nem tud összehúzódni a seb, szóval még mindig szivárog belőle a vér, de nem veszélyes mértékben.
Törülközőben – és alatta fehérneműben – lépek ki a fürdőszobából. A székre kikészített ruhák láttán elmosolyodom. Visszahúzódom a helységbe és felveszem a pólót meg a nadrágot. Nem zavar, hogy nagyok rám, a gesztus számít, hogy ilyen figyelmes volt velem. Saját ruháimat összehajtogatom, a vizes törülközőt felakasztom a helyére, majd kisétálok Adamhez a konyhába.

- Persze, minden a legnagyobb rendben van! - ülök le vele szemben a konyhaasztalhoz. Furcsa lehet számára, hogyha van antennája az ilyesmire, hogy arcvonásaim teljesen komorak, a hangszínem is fátyolos, szomorú, ám mégis földöntúli vidámságot érezhet ki a mondatomból. Mintha tekintetem szomorúsága a látható ellentétét közvetítené. Nem tudatosan szórakozom vele, egyszerűen csak szeretném, hogy elhiggye: tényleg jobban vagyok, sokkal. Nem így van, de ösztönösen tör elő a képességem belőlem, az a képesség, melynek nem is létezem tudatában.

- Tényleg nem akarok a nyakadra mászni, amint sikerül összekapjam a lakásomat, hazamegyek. Esetleg.. - kérdezem feléledő kínosságérzettel - ..ha ráérnél.. eljönnél velem segíteni? Nem tudom, hogy el mernék-e menni oda egyedül. - vallom be. Kipillantok a konyhából, át a nappaliba, s most veszem csak észre a plakátokat. Elmosolyodom, ezúttal őszintén. Képességmentesen.

- Nagyon elhivatott vagy a munkád iránt! - dicsérem meg. Nevezzen naivnak a világ, de nem gondolok semmi rosszat a sok plakátról, melyen a sorozatom kapcsán szerepelek.

-Nincs semmi baj veled - nyugtatgatom tovább, és a kezem tovább folytatja ösztönszerű, szinte már gépies mozdulatát, ahogyan simogatja a nő fejét. A kérdése mondjuk jogos, de semmilyen normális választ nem tudok adni rá, és kivételesen még a fantáziám sem szárnyal, őrültebbnél őrültebb teóriákat kreálva, szóval inkább csendben maradok, és azon dolgozom továbbra is, hogy valahogy megnyugtassam őt. Aztán meglepetten pislogok, ahogy hirtelen ellép tőlem. Először azt hiszem baj van, és csak értetlenül nézek rá, majd amire rájövök, hogy miről szerette volna tudni, hogy merre van, már újfent kimondja azt a szót, amivel belém tudja fojtani a sajátjaim. Mutáns.
-Igen, őrültség... - nevetek fel kényszeredetten, de remélhetőleg az erőltetett mosolyt annak tudja majd be, hogy csak a kedvéért próbálom a vidámság álcáját felvenni, kevés sikerrel.
~Mutáns, ő? Hogyne...Arról azért már csak tudna, nem?~
-Az emberek sok mindent képesek mondani, minden gondolkodás nélkül. - Mondom, és megcsóválom a fejem. Engem ugyan sosem néztek még ki sehonnan amiatt ami vagyok de...sosem buktam még le.
-Viszont, itt nem találhat rád senki, ne aggódj. A kégli még mindig az előző lakó nevén van, anyám is alig talált ide, amikor meglátogatott.
Aztán elkezdődik az a jelenet, amikor egymás szavába vágva beszélünk folyamatosan.
-Nem..semm....ne me...tényleg nincs...nem zav....
Aztán sóhajtok, és inkább megvárom, amíg kifogy a szuszból, aztán az utolsó kérdésre a háta mögötti fehér színű ajtóra mutatok.
-Csak vigyázz, a kék engedi ki a meleget, a piros meg a hideget.
Amíg ő odabent van, én addig gyorsan összekapok pár holmit. Először is egy tiszta fehér pólót, ami rá nagyon nagy lesz, de kisebb nem akad kéznél. Továbbá egy kék plüss köntöst, és egy mackónadrágot is a székre készítek, amit aztán ott hagyok a fürdőszoba ajtaja mellett. Amíg zuhanyzik, én a konyhában ülök le, ahonnan nincs semmilyen rálátásom az ajtóra, és amíg várok rá, ujjaimmal malmozok, mintha így próbálnám gyorsabban hajtani agyam fogaskerekeit.
~Elmondjam neki? Ugyan....azzal mit segítenék? Kizárt, hogy tényleg ő okozta azt, sosem tenne ilyet, én viszont biztosan a frászt hoznám rá. Lehet nem is jött volna ide, ha tudná...ha tudná...~
Felemelem a tekintetem, és a félig nyitott ruhásszekrényt pillantom meg, amiből kilóg a fekete ruhám, a símaszkom, és a sokkolóval ellátott botom, mely sok embert szabadított már meg a fogaitól. Felpattanok, és mint a villám, szaladok oda, hogy ezeket eltüntessem a fehérneműs fiókom legmélyére. Nem hiszem, hogy feldobna a zsaruknál ezek után, de minek tovább idegelni szegényt ma? Aztán vissza sietek a konyhába, és újra helyet foglalok. Majd újra felpattanok,a hogy hallom, hogy elzárja azt a vizet, és gyorsan megcsinálom azt a bögre kakaót is. Picit kezdem hülyén érezni magam...
-Jobban vagy? - Kérdem, amikor már felöltözött, és odanyújtom neki a még gőzölgő bögrét.
-Nincs valami sok helyem, de szerintem elférünk itt ketten, és addig maradhatsz itt, amíg csak szeretnél. Ha majd zavarsz, szólni fogok, esküszöm - teszem még hozzá mosolyogva. Ja...zavarna, hogy Daisy Camille Grint a lakásomban van...hát hogyne. Más a lelkét adná el ezért. Hmm...az enyém még megvan ugye...?

Az ölelése olyan természetességgel hozza elő belőlem az amúgy nem sokszor kibukkanó elesett nőt, hogy szinte fuldoklóként kapaszkodom belé. Nem törődöm azzal, hogy mim fáj, úgy dőlök neki, mintha ő lenne az utolsó mentsváram. Nem nagyon tudnám elmagyarázni neki értelmesen azt, hogy miért hozzá jöttem, de mivel nem kérdezi, így nem is megyek bele. Egyszerűen a nővérem felhívása után a megsemmisült állapotban leledző lakásom közepén állva az egyik olyan fiók gombjára tévedtek ujjaim, amelyiket még nem borogatták ki. Meredith kézírásával találtam szembe magamat egy A/4-es lapon. Kedves kolleginámnak mániái voltak a címek. Akinek meg tudta szerezni a lakáscímét, annak mindnek lejegyezte, s valamiért nekem is adott belőle egy példányt. Nem magyarázta meg soha, hogy minek teszi. Szerintem ő sem tudta. De most nagy eséllyel megmentette vele az életemet.
Körül kellene néznem, minden új belépő megtenné, de momentán semmire nem vagyok kíváncsi a világból, így nem is tűnik fel, hogy mennyi plakátról mosolygok vissza saját magamra. Bizarrnak kéne tűnjön, vagy aranyosnak.. nem tudom. Nem figyelek, így nem tudom.

- Azt mondta, hogy baj van velem. A kormány szerint. Mi köze a kormánynak egy sorozathoz? Vagy hozzám? - borul ki belőlem a kérdés, majd észreveszem magam és hirtelen lépek el Adamtől messzebbre, elengedve őt. Úgy rémlik, hogy én másztam a nyakára, hogy én öleltem meg őt, s ettől eléggé megijedek. Nem akarok én olyannak, tűnni, mint aki.. Mint aki mi? Mint aki be van rezelve, D.C.? De, pedig pont olyannak tűnsz! Menekültél a hős lovag karjaiba.. nevetséges. - korholom magam gondolatban. A fürdőszobát érintő felajánlása igen csábító. Kérdőn pillantok rá.

- Merre van? - kérdezem, s még szerencse, hogy nem emlegetett több helységet, így nem értheti félre. A kakaót csak nem keresem helyileg, vagy bármiféle innivalót.
Amíg válaszára várok, felsőm anyagának gyűrögetésébe menekülök, egyfajta pótcselekvésként. Vívódom azon, hogy ki merjek-e még valamit mondani. Végül győz az elkeseredettségem, s a vágy a magyarázatra. Könnyektől mentes, de mégis szomorúságtól és megalázottságtól égő tekintettel fordulok ismét Adam felé.

- Azt hiszik rólam, hogy mutáns vagyok. Megtámadtak, mert az vagyok. De én nem! Egyáltalán.. hogy nevezhet valaki mutánsnak egy másik emberi lényt?
Nem hiszem, hogy érthetné, hiszen ő nyilvánvalóan teljesen normális ember, mentes mindentől, amiről a fű alatti híradások e szó kapcsán szóltak. Nem azért mondom éppen neki, mert hinném, hogy tud magyarázatot adni bármire is. Egyszerűen csak valamiért hozzá menekültem, s mivel nem vagyok olyan állapotban, hogy mindennek okát keressek, így nem is teszem. A felismerés csak akkor töröl képen, amikor már jó pár perce állok összeomlottan a nappalijában.

- Ne haragudj! - suttogom, tekintetemmel a padlót fixírozva. - Nem akarlak zavarni. Igazán! Elmegyek, ha.. - ajánlanám, de végül megrázom a fejemet. Tatrozom neki az igazsággal. Ettől még nem akarom jobban zavarni, de nem kenyerem a hazudozás. - Nincs hová mennem, ez a nagy igazság. A nővérem elutazott, Meredith megijedne tőlem, mások meg.. nem tudom. Szóval az a fürdőszoba..? - váltok témát. Zavarban érzem magam, amiért úgy állok előtte, mint valami koszlott kis szörnyeteg. Pedig nem ezt szokhatta meg tőlem. Alapjáraton senki sem láthatott még ilyennek. Rémes lehetek!

Rengeteg kérdés kavarog bennem, a következő néhány percben, mint például: Ez egy álom lenne? Hogy került ide? Honnan tudja a címem? Miért pont én? Persze, egyik sem fontos különösebben, ráér még mindegyik, egyenlőre csak innen vigyük be őt, mert szegény nagyon nincs jó bőrben. Az évek során sokszor álmodoztam a pillanatról, amikor csak úgy beállít ide, de egyszer sem gondoltam volna, hogy amikor megtörténik, nem úgy gondolok majd rá, mint addigi életem legszebb pillanatára. Látványos sérüléseit nem firtatom, gondolom meglenne a kíváncsiskodásom nélkül, ám a jelek szerint nem tudtam eléggé álcázni az aggodalmam, mert a kimondatlan kérdésre gyorsan választ is kapok.
-Jól van, nincs semmi baj - mondom halkan, és miután felsegítettem, azonnal átkarolom őt, és gyengéden magamhoz ölelem D.C.-t. Mivel gondolom ezt nem a folyosón szeretné kibeszélni, közben a másik kezemmel azért gyorsan kinyitom az ajtót, és óvatosan támogatom őt befelé, vigyázva, nehogy hanyatt essen a küszöbben.
Az apró lakásba érve aztán bezárom az ajtót magunk mögött, és újra magamhoz ölelem, ha nincs ellenére a dolog, aztán eszembe jut valami, és a falakra nézve kissé elpirulok. A nappalimban az első dolog, amit valaki felfedezhet, az után, hogy megállapított,a nem valami nagy, az, hogy minden olyan falfelületen, amit nem egy könyvespolc takar el, ott bizony poszterek kapaszkodnak, s mindegyiknek ugyanaz a témája. Daisy számára ismerős lehet, mert...nos, mit szépítsem, ő szerepel rajtuk, és persze a Springfield felirat, illetve némelyiken a Stáb többi tagja is feltűnik. Azon a plakáton, ami pont D.C.-vel van szemben, épp vállvetve pózol a sorozat első évadában megismert társával, aki fizetésemelést kért, ezért a másodikban kiderült, hogy ő a fő gonosz, és rövid úton elhalálozott a karaktere. Sokakat meglepett az a fordulat.
Emellett még akad 5 könyvespolc is, amiből egyet kivéve mindegyik tele van már mindenféle irodalommal, a szoba közepén pedig egy kanapé hever. Talán furcsa lehet, hogy TV nincs a lakásban, ha azt vesszük, mi a munkám...mi volt a munkám, de igazándiból, sosem voltam oda érte. A konyha, és a fürdőszoba említésre sem méltó. Vannak, de úgy hagytam őket, ahogy találtam. A hálóba azért beszereztem egy kényelmesebb franciaágyat.
-Persze, hogy nem a te hibád - próbálom csitítgatni, bár bevallom, kissé zavarban vagyok, pláne, ha hagyja magát megölelni. Mondjuk, emellett meglep, mennyire természetesen jön a mozdulat, ahogy az is,a hogy a fejét kezdem simogatni...persze csak barátian...azt hiszem...
-Nincs veled semmi baj. Frank egy gyáva féreg, aki beijedt egy sajtóbotránytól! Még ha tényleg az történt is, amit mondtak, akkor is, nem létezhet, hogy bármi közöd van hozzá.
Próbálok nyugodt, csitítgató hangon beszélni hozzá, de közben a fejemben borzalmasabbnál borzalmasabb dolgokat képzelek el. Nem tudom, mit tettek vele a betörők, és azt sem, mit mondott neki az a szemét, de kedvem lenne meglátogatni mindet! Mázlijuk, hogy most van fontosabb dolgom is. Szívszorító látvány azt, aki mindig mosolyt csalt az arcomra, ilyen állapotban látni.
-Kérsz valamit inni? Van itthon...kakaó...illetve, ha szeretnéd, a fürdőszobám a rendelkezésedre áll, természetesen.

Nem tudnám megmondani, hogy mennyi ideje ülök már az ajtófélfája mellett, de amikor megjelenik, hiába vártam eddig őt, mégis összerezzenek. Oldalra fordítom a fejemet, s hajam is az arcomba lóg, így rejtve marad egyelőre Adam elől arcom szinte teljes bal fele. Szeretném azt mondani, hogy jól vagyok, s talán el is hinné nekem, de pont nem úgy nézek ki, mint akiről, ez feltételezhető. Kezdjük ott, hogy szakadt a ruhám a vállamnál, mezítláb vagyok, talpamon a menekülés mocska ül. Fehér felsőn anyagán mintha vérfolt csillogna, spriccelt vér, de ez azért ebben a félhomályban nem megállapítható. Valószínűleg akkor került oda, amikor elkezdett vérezni az orrom. De mikor is jutottunk el odáig, hogy először megütöttek az ismeretlenek? Nem tudnám megmondani.

- Szeretnék! - bólintok esetlenül. A keze után nyúlok, s ahogy talpamra állok, hátra kell vessem fejemet, ezzel kirázom arcomból tincseimet is. Bármennyire igyekszem elfordulni, ha Adam figyel, megpillanthatja az egyre sötétedő zúzódást a bal arcélemen, s valószínűleg a felrepedt szám sem néz ki valami jól. Úgy érzem, hogy magyarázkodnom kell, nem törhetek így rá. Zavarban érzem magam.

- Valaki betört hozzám. Szerintem nem számítottak rá, hogy otthon leszek. Próbáltam védekezni.. - magyarázom, s bár elég nevetségesen hangzik az a félmondat, amit a végére biggyesztek, azért valamiért szükségét érzem. Mert tényleg próbáltam, karmoltam én meg sikoltoztam, de nem volt bennem elég erős az életösztön. Valahol a második ütésnél hagytam abba a vergődést, s csak arra vetemedtem, hogy leköpjem a támadómat. Akkor csapott ököllel az orromba. Vajon az eltörött? Nem hiszem, bár nem mernék megesküdni az igen ellenkezőjére sem. Nem mertem tükörbe nézni, pedig lett volna hol. Bezártak a saját fürdőszobámba. Elég kellemetlen a történet, főleg azért, mert miután kimásztam a fürdőszobaablakon, még képes voltam vissza is menni a lakásba. Nem tudom mit csináltam volna, hogyha még ott vannak. Nem volt rövid manőver, mire kisunnyogtam azon az ablakon, de simán lehettek volna még odabent. Nem voltak. Viszont a lakásom berendezései romokban hevertek, a holmijaimat szétgórták, de mégsem ez akasztott ki annyira. Nem is a verés, az csak testi sérülés. A felirat rémített meg, melyet a falamra írtak. Mutáns. Nem értettem és most sem értem az okát, de rettenetesen rosszul érintett a dolog. Ha csak rágondolok, újra elfog a remegés.

- Frank megmondta, hogy utazzam el. - vallom be még mindig Adam kezét szorongatva. Észre sem veszem, hogy még nem engedtem el. - De én nem hallgattam rá. Mi baj van velem? Én nem akartam a halálát senkinek.. Nem az én hibám! Ugye.. nem? - biggyesztem még oda tétován.

-HOGY MIVAN??? - Kérdem, tőlem szokatlanul heves érzelmekkel, hogy majd beleremeg a stúdió. Eléggé meglephetek mindenkit ezzel, hisz többen összerezzennek a hangomtól, páran pedig még hátra is ugranak ijedtükben. Normális esetben rosszul érezném magam, amiért ennyi embernek okozok kellemetlenséget, de ez a hír most annyira felhúzott, hogy nem tud érdekelni.
-Nyugo...
-NE MOND, HOGY NYUGODJAK MEG!!! Ez most komoly? Néhány elme roggyant felakasztja magát, mire szokás szerint TV-t hibáztatják, te meg lecseréled Daisy-t valami...
Itt oldalra sandítok az új színésznőre, akit most láttam először. Hát, a magasság stimmel, és a hullámos haj is. Akár még vonzónak is mondanám, de közel sem D.C. szinten, és egyébként is. Ő nem Daisy, ez a fő bajom!
-Már ne vegye sértésnek hölgyem...biztos nagyon tehetséges színésznő, de elment ez eszed Frank?
-Nézd, senki sem viseli könnyen a...
-Nem érdekel.
-Gyerünk már Adam, D.C. leadatlan 4 epizódját is vissza kellett vonnunk. Kaptunk 2 hét szünetet a csatornától, de még így is nagyon bele kell húznunk, ha kész akarunk lenni, mielőtt végleg levesznek a műsorról. Tudod milyen nehéz volt ilyen rövid idő alatt megfelelő helyettest találnom?
-Remélem új írót könnyebb lesz.
-Parancsolsz?
-Kilépek!



Még mindig zabos vagyok, ahogy hazafelé sétálok, bár ezen a ponton már csak magamat hergelem, és a szomorú az, hogy ezzel én is tisztában vagyok, mégis képtelen vagyok leállni vele. Az épülettömb amiben lakom továbbra is úgy néz ki, mintha egy Batman fő gonosz kastélya lenne azokkal a fura fekete vízköpőkkel, melyeknek a szájában olyan kényelmesen el lehet üldögélni, én pedig továbbra is olyan sűrű fekete felhőkkel a fejem felett trappolok, hogy elfelejtem a postámat megnézni. Az eset után megpróbáltam felhívni D.C.-t, de persze egyszer sem vette fel. Talán jobb is, elképzelésem sincs, mit tudnék mondani neki. Sóhajtok, és a halántékom masszírozom a  liftben, amíg az felvánszorog a tizedikre, s mikor végre valahára nyílnak az ajtók, én pedig a folyosóra lépek, megdöbbenten látom az ajtóm előtt ücsörögni ŐT.
-Szia... - szólok hozzá, eléggé esetlenül, aztán megköszörülöm a torkom. - Jól vagy? Basszus...úgy értem....én inkább elhallgatok rendben? Szeretnél bejönni?
ÉS tényleg csendben maradok ez után. A kezem nyújtom felé, hogy felsegítsem, másik kezemmel pedig a kulcs után kutatok a zsebemben.