Lakeside Field Club

A nő vodkát rendelt és Jekatyenka Mikhajlova néven mutakozott be. Pierre készségesen kiszolgálta, Jürgen pedig kortyolt a saját italából.
- Idegenem, mondja csak, honnan repítette ide a szél?
A férfi a nőre pillantott és eldöntötte, hogy nem volt szükséges hazudni, így végül is még egy korty után ennyit mondott:
- Nos, én sem vagyok amerikai. Most éppen Kanadából érkeztem, de európai vagyok. Most először járok az amerikai kontinensen.

A barna nő kedves mosollyal nézett rá, de Jürgen úgy érezte, ez csak egy álarc, egy fal, egy tökéletesen fenntartott profil. Őszintén szólva a férfi egyáltalán nem tudta, a nő mit gondololt, nem tudott a motivációi és a gondolatai között úgy olvasni, mint más embereknél. Az apró jelek, a minták nem voltak jelen, Jekatyenka - ha hinni lehetett a névnek - olyan volt, mint egy atomtengeralattjáró. Dinamikus, erős, halálos és radarral felderíthetetlen.
A férfi egy másodpercig nézett a nő szemébe, majd újra a vodka-martinihoz fordult. Végül is, mindegy volt, hogy a nő mit gondolt, vagy mire volt kíváncsi, a férfit nem ez érdekelte.

Amit Jürgen mondott, mintha elcsodálkoztatta volna, szórakoztatta volna, bosszantotta volna, a férfi nem tudta eldönteni, egy biztos volt, nem hitt neki. Miért is higgyen? Erős, akaratos nő, nem fél senkitől és megkapja, amit akar. Nem az a fajta, akit meg lehet ijeszteni. Ám Jürgennek nem ijesztgetés vagy szédítés volt a célja. Mellette ült a kontinensre érkezése óta megfigyelt legerősebb mutáns. Ezernyi megválaszolatlan kérdése volt.
- Mióta vagyok üvegből, Idegenem? – kérdezte a nő, Jürgen figyelmeztetésére reagálva. - Egyébként nem érdekelne az sem, ha ki akarna oktatni. Nincsenek gátlásaim, nem félek semmitől.
A nő megvonta a vállát.
- Mi az, hogy nem biztonságos? Valamikor az volt, mondja csak?

Ezúttal a férfin volt a sor, hogy vállat vonjon.
- Hogy Ön miből van, azt nem tudom, és az az Ön dolga. Én elhiszem, hogy nem fél semmitől, abból, amit megfigyeltem, arra következtetek, borzalmasan erős képessége van. Egyébként, ehhez minen elismerésem. Ritkán látok ilyen intenzív aktív képességet. Hogy mikor volt biztonságos nekünk, arra mind a ketten tudjuk a választ, de most nem csak feltételezem, hanem tudom, hogy még veszélyesebb lett.
Jürgen kortyolt egyet és újra a nőre nézett. Fel volt készülve a legdurvább kirobbanásra is, de folytatta.
- Nyilván nem fog nekem hinni, ami az Ön helyzetéből érthető, hisz én csak egy jött-ment... Idegen vagyok, ahogy maga fejezte ki.
Mindig ez az Idegen. Furcsa módon mindig, mindenki így hív. Mégis, mi vagyok én, valami marslakó?
- Azonban annyit elmondok, hogy egy végtelenül veszélyes magánhadsereg vadászik ránk. Azt kérdezte, tartok-e valami veszélytől, nos igen, tartok. De minek részletezzem, maga nem fogja elhinni. Szóval ennyit tudtam most segíteni. Cserébe most én kérdezek, ha nem bánja.
Hacsak a nő nem hagyta ott vagy esett neki, (amit Jürgen az eddigiek alapján. látva, mire volt képes, akár elképzelhetőnek is tartotott) a férfi ugyanolyan hideg nyugalommal folytatta.
- Amióta ideérkeztem, nem sok velünk hasonlóval találkoztam. Ha jól tudom, ebben az országban... valamiféle... frakciói vannak a különleges képességű.... Mutánsoknak? Ha jól tudom, ez a bevett szóhasználat. Ön tud erről valamit?
A plafonon lassan forgott a ventillátor és a nyári délután melege fülledtségbe borította még az árnyékos bárt is. Egykedvű monotonitással teltek a percek és görögtek le az emberek homlokán az izzadságcseppek. Odakint, a tetőn kívül a nap kegyetlenül perzselte a vörös vasoxid murvát, ami valamiért a teniszpályák állandó padlója volt. Egy légy idegesítő zümmögéssel körözött az egyik kávégép felett.

- Tart valamitől?
Jürgen és az ismeretlen nő a medencék mellett sétáltak a bár felé. A nő magabiztosan haladt a férfi mellett, és szinte csak mellékesen vetette oda a kérdést. Nem is kérdezett, nem tudakolt, bekérte az információt, mint egy királynő az egyik parancsnokától.
Jürgen becsukta a szemét és elengedte a feszültséget. Nem látott egyelőre árulkodó jeleket. Nem lőtt rá senki, nem robbantak elő rohamosztagosok a bokorból, láthatólag nem volt félautomata a teniszpályán a boynál. Minden rendben, öregem. Engedd el.
A férfi kinyitotta a szemét és a hölgyre pillantott. Egy pillanatig tanulmányozta az előbb még nagyon harcias amazont. Ezt a nőt szétveti az energia. Csak egy pillantást láttam a képességéből, de az biztos csak a jéghegy csúcsa.
A páros beért a bár hűs árnyékot adó félfedője alá. A férfi rövid időre ismét felvett egy könnyed előkelő attitűdöt és intett a pultosnak.
- Még egy vodka-martinit, Pierre, s'il vous plait és... Amit a hölgy kér - nézett nagyvonalú eleganciát sugározva a nőre.
Ahogy a dél-franciának kiadott latino pultos elkezdte az italokat készíteni és nem figyelt oda, Jürgen azonnal ledobta magáról a hanyag gentry álarcot és visszatért normális önmagához. Jürgen Stark. Nyugodt, célratörő és határozott.
A páros helyet foglalt a pultnál. Jürgen úgy érezte, a nő minthacsak muszájból viselkedett volna szépen, szemérmesen, ahogy 1986-ban egy felső-középisztálybéli teniszklub nyári estélyén New York államban ez egy felső-középosztálybéli hölgytől elvárható volt. A férfi csak a szeme sarkából vetett még egy villámgyors pillantást rá, ahogy a nő szemérmesen összecsukkta a combjait.
- Mi a becses neve, ha megkérdezhetem?
- Jürgen Stark. Örvendek. Tényleg. Ritka ilyen tehetséggel találkozni. Hogy hívják?
Az este unott nyugalomban hömpölygött tovább és épp senki más nem volt rajtuk kívül a bárban. Jürgen megvárta, amíg Pierre lerakta az italokat a pultra. A férfi megköszönte franciául, Pierre pedig bólogatott, mintha értené. Megvárta, amíg a pultos eloldalog a dolgára, és csak utána fordult vissza a nőhöz. Nem pillantott körbe, csak halkan folytatta a beszélgetést, tudva, hogy a gyanús mindig az, amit annak látnak.
- Nagyon látványos volt a műsor. Ön nagyon magabiztos, kisasszony. Azonban nem csak én vettem észre, hanem mások is. Távolról sem akarom kioktatni, hiszen ez a maga dolga, azt csinál, amit akar. Mindenesetre, úgy érzem, el kell mondanom, nem biztonságos a mi fajtánkknak mostanában.

Kátya és Jürgen

Jürgen lazán a hálónak támaszkodott, ráhagyott még egy kicsit a könnyed elegancia imázsára, bár most már kezdett lassan sok lenni ebből a gentry-profilból. Mindenesetre, lazán a vállára vetette a teniszütőt, és figyelte, ahogy a nő közeledett felé.
A környezet hirtelen észrevétele. Elpirulást súroló megilletődés. Hosszas és mindent megmutató ruhaillesztgetés. Felpillantás a megmentőre. Közeledés a hosszú lábakon. Segélykérés. Tökéletes színjáték.
Azok a hosszú lábak, te jó isten... Jürgen egészen le volt nyűgözve a drámától, és ha az a fajta férfi, akinek ez kell, talán még legyezte is volna az önbizalmát. Senki más nem vette észre, mekkora fifikás játékos is volt ez a nő. Merthogy a ruha illesztgetésében nyoma sem volt szaggatott kapkodásnak, a körbepislogásba szemernyi önbizalomhiány se került. Nem nézett fel rá, mint megmentőre, dehogy. Bemérte és megközelítette a célpontját, mint ő szokta vadonban. Ez a nő csúcsragadozó, és ezzel tökéletesen tisztábban is volt. Intelligenciája, önbizalma, kinézete, mutáns képessége ambíciózussá és lehengerlővé tették. Jürgen máris azon gondolkodott, hogy milyen nagyszerű kém-alapanyag lenne a hölgyből.
- Lenne olyan szíves és meghívna egy italra? Úgy restellem, de pár napja ellopták itt a pénztárcámat, s ma azért jöttem ide, hogy megtaláljam, de nem tudták visszaszolgáltatni. Azt javasolták vigaszdíjként, hogy használhatom a pályákat ingyen. De ettől sajnos még egy vas nélkül szomjan halok.
Senki nem figyelt már rájuk. Jürgen tehát nyugodtan bólintott és ellökte magát a hálótól. Nem látott veszélyt, szóval hátrahagyta a gentry-imázs nagyrészét. Még egy előkelő mosolyt felvarázsolt az arcára, majd rugalmas, hosszú, katonás léptekkel vezette a nőt a bár felé. A karját ajánlotta, majd szemével mehereste a célpontot, a bárt, és elindult. Közben finoman jobbra-balra sandított. Már ösztönösen mesterlövészeket keresett a fákon, medencéből előrobbanó kommandósokat, helikopterről leugró katonákat, ablakon kinéző gépkarabélyokat. Karján, nyakán, vállán, oldalán még mindig nem gyógyultak be tökéletesen a polóniumos golyók ütötte sebek.

Ám nem volt semmi ilyesmi, csak egy nyugodt délután a sznobok között, egy, a teniszpályát szénné bombázó, dekoratív mutáns amazon az oldalán és rengeteg kérdőjel. Jürgen remélte, hogy a nő következő érzelmi kirobbanása nem őt fogja lesöpörni a lábáról, mert talán az nagyobbat ütne, mint a polóniumos golyók. Hát csak céltudatosan szedte a lépteket, a .45-ös hosszú, hideg csöve pedig megértően tapadt a combjára.

Mivel a nő szemmel láthatólag egyre vehemensebben belefeldkezett a teniszcsatájába és saját magával vívott küzdelmébe, Jürgennek volt ideje tüzetesen megfigyelni a jelenséget.
Ha az elején csak sejtései voltak is, mostanra minden kétsége eloszlott. Az évek alatt tökéletesen megtanulta, és ügynöki ismeretei közé illesztette, hogyan kell felismerni más mutánsokat. Nem is feltétlenül csak a szemmel látható furcsaságok tűntek ki, sőt, első sorban nem ezek árulták el a legtöbb mutánst. Nem, az adatokban megbúvó, visszatérő minták. A magabiztosság a lépésekben, a világ apró dolgaira való, ösztönös, akaratlan reakciók. Az apró változások. Az átlagemberektől elválasztó finom jelek. Amit az ember félig intuitíven, "megérzésből" figyel.

A megbolydult, civilizáció ellen lázadni készülő teniszlabda-adogató gépek pedig még nem is számítottak finom jelnek. Talán nem tűnt volna fel sok embernek a jelenség, hogy minden gombnyomás nélkül működik, Jürgennek mégis világos volt, a nő mozgását, figyelmét hogy követik a berendezés rezdülései. Miután pedig a megvadult a gépezet forogva tüzelte a golyókat, már viszonylag sokan figyeltek fel a harcias hölgy ámokfutására.

A nő természetesen oda se figyelt. Mint az amazonok kényes hercegnője randalírozott a záporozó labdák között, hosszú lábain pörögve, villámgyors és halálos ütései csak úgy zuhogtak, a lázadó gépezet pedig kritikusan túldolgozta magát.

Jürgennek világos volt, hogy a helyzet áldatlanná vált. A férfi valahogy mindig érzelmesebb és empatikusabb oldalán találta magát, ha más mutánsok küzdelmeiről volt szó. Sosem vallotta volna be senkinek, de egyenesen megértő rokonszenv bontakozott ki benne a szenvedő, önfeledten küzdő mutáns társa láttán. Úgyhogy tettre határozta el magát. Összeszedte leghitelesebb, könnyed elegáns kisugárzását, a legközelebbi állványról ötletszerűen kezébe vett egy ütőt és odasétált az adogató pálya szélét képező hálóhoz. Az őket körülvevő elegáns sznobok már mind megálltak a játékban, hogy a nem mindennapi - és életüket megmagyarázhatatlan módon felzaklató - jelenséget bámulják. Megrökönyödésüket csodálkozásnak színlelték.
- Nahát. - szólalt meg Jürgen olyan tökéletesen kijátszott, könnyed érdklődéssel, mintha csak azon lepődött volna meg, hogy a blended scotch helyett a boy szórakozottan bourbon-t töltött volna neki jégre a bárpultnál. - hát felfohatatlan, hogy ezek a szeleburdi jenkik nem javítják meg végre ezeket a gépeket, nem igaz? - Körbepillantott az őket körülvevő sznobérián, amolyan "még ilyet, nem apukáim?" összekacsintó tekintettel. - A múlt héten, szavamra, pont ugyanezt a hibát dobta elő nekem a gép, hát elhihetik, úgy meg lettem sorozva, mint legutoljára a szovjetek 81-ben afganisztánban, hah! - Egy rövid, udvarias felnevetés, és udvarias, mosolygó bólogatások. Valaki megfogható kaapszkodót adott, hát megfogták és kapaszkodtak.
- Kisasszony, gondolom, Ön is végtelenül bosszantónak találja ezeket a szerencsétlen technikai malőröket. Albertnek szólni is fogok, hogy valakit rúgjon ki. Viszont, ha nagyobb kihívást jelentő, és kellemesebb ellenfélre vágyik, csatlakozzon hozzám egy játékra, mit szól? - Jürgen választ sem várva nyitotta ki a pálya hálós ajtaját, ellent nem tűrően invitálva a harcias nőt.
Tehát minden rendben, a világ nem omlik össze, az élet megy tovább. - A sznobok visszafordultak saját party-jaikhoz, nem is törődve azzal, létezik-e Albert és ki lesz az a szerencsétlen nem létező bevándorló alkalmazott, akit kirúgnak, hiszen hihetőnek tűnt minden, és mert végső soron mindenki azt akarja, hogy elhitessék vele, a világban tényleg minden rendben van.
Jürgen pedig kortyolt még egyet a vodka-martiniből, a nő válaszára várva.

Kátya és Jürgen

Jürgen Stark nyugodt léptekkel sétált végig a teniszpályák és a medence között a szabadtéri bár felé. Tagjaiban mintha kiégett fáradtságot érzett volna. Sosem volt izomláza, de az, hogy az elmúlt hetekben szinte napi rendszerességgel kellett az erejére támaszkodjon, olyan lelkileg is kimerítő érzés volt, hogy úgy érezte, felmosták vele a padlót. A tagjaiban olyan természetellenes fáradtságot érzett, mintha a forró energiák kiperzseltek volna belőle mindent.  Még most is szinte nyilallt a polóniumos golyók nyoma a karjaiban, az oldalában, mintha még mindig lüktetnének a vadon horzsolásai, az üldözők ütötte sebek. Szívesen hátradőlt volna, hogy hadja végre magát sofrófni az árral, de még nem tehette meg. Egy viszonylag nyugalmasabb este elébe nézett, hiszen most csak visszakövette a követőit. Ha minden jól megy, nem volt más dolga az estére, mint egy koktél mellett figyelmesen körülnézni, megkeresni és esetleg megfigyelni az őt követőket és felmérni az üldözők erejét és lelkesedését.

A könnyed szél kellemesen szállt a nyári estében. A levelek még nem kezdtek sárgulni, de a szárazság első nyomai már megjelentek itt-ott a fák között. A gondosan locsolt kertek ugyanolyan üdén zöldelltek, de halványan ki lehetett tapintani az idő múlását, mint első szarkalábakat a smink alatt. A július legforróbb, legfülledtebb hetében jártak, ám az esték enyhén, de érezhetően kezdtek rövidülni. North Salem elitje emelkedetten szórakozott a medencék és a teniszpályák között, a bárpultoknál és a napozóágyaknál.
Néhányan utánafordultak, de Jürgen nem keltett feltűnést. Sebhelyei, napcserzett bőre, rugalmas mozgása egy afganisztáni veteránnak is mutathatták, de kifogástalan sportos eleganciája mindezt feloldotta. Aki látta, és volt szeme ahhoz a körhöz, ahol az mozog, aki számít, elegáns katonatisztnek nézhette fehér teniszingében és márkás sortjában. Erre utazott. Angolságába némi britet kevert és a pultos, a bámészkodók, a közelben ácsorgók elhitték, hogy elit származású brit katonatiszt, aki onnan jön, ahol még nemesek szolgálnak a hadseregben. Kora, kinézete és viselkedése alapján őrnagy magasságába tippelhette, aki értett ilyesmihez, és akit Jürgennek meg kellett tévesszen, hogy nyugta legyen. Felderítő, talán haditengerész. Őrnagy vagy parancsnok.

A titkosszolgálat tökéletesen megtanította erre a szerepre, így hát mostanra természetesen jött neki, hogy azt adja, akit akart. Ez a szerep nem is esett messze igazi személyiségétől, hát hátradőlt, hogy munka közben lazuljon is egy kicsit. Odasétált a bárhoz és kért egy vodka-martinit. Valami bugyuta brit kém-filmsorozatban, valami James Blunt vagy Jimmy Bond, vagy hogy hívták, mindig vodka-martinit ivott, amit Jürgen annyira viccesnek talált, hogy kipróbálta maga is, és hát, igazából rászokott.

Belekortyolt az italába és felfigyelt egy energikusan elviharzó barna nőre. Rendkívűl csinosnak és még harciasabbnak tűnt, ahogy sportos teniszruhában, hosszú combjain cirkálva végigdübörgött a medence és a bár előtti téren, mint valami csatába induló amazon. Jürgennek feltűnt, hogy két nappal korábban is látta már ezt a nőt, talán egy fokkal kevésbé harciasan. A nő se jobbra, se balra nem nézett, fittyet se hányt az őt diszkréten bámuló férfiakra, csak elviharzott a teniszpálya felé és nekiállt pörgetni a sorozatokat, mintha mindent megoldhatna azzal, hogy szénné sorozza a teniszpályát. A férfi ismerte ezt a mozgást. A sporthoz szokott emberek stresszt testmozgásba ölő mozgása volt ez. Sportolók, egyetemisták, tudósok, ügynökök között gyakran látta.
És akkor Jürgennek feltűnt valami. Aprócska részlet, de mégis furcsa. A második sorozatnál vette észre: Az adogató gép magától indult el és állt meg, mintha parancsszóra működne, mintha valami engedelmes boy lenne, aki a harcias grófnőnek adogatná csendben, megszeppenten a labdákat.

Jürgen vodka-martiniját lassan kortyolgatva elkezdett látszólag céltalanul kószálva a harcias amazon felé közeledni. Biztosan csak egy buta ötlet, de... Meg kellett néznie, tényleg azt látta-e, amit gondolt, hogy látott.

- Bízd ide azt a kereket! *Egyébként is több kocsit szedett ő már szét és rakott össze, mint David, ebben biztos. És sokkal összetettebbeket, mint az a kis zsebcirkáló golfos kocsi. Egy rendes járgánynál ennyitől nem kéne kiesnie a keréknek.*
- Hát... a texasiakra mondják, hogy mindig fegyverrel járnak, még a lányok is. És hogy használják is. *Magyarázza el, miért gondolta, hogy jó texasi lenne, ha már a puskája miatt kiabált az előbb. Kár, hogy így magyarázva már nem üt olyan jót a poén, ám ezen könnyen átsiklik.*
- Oh, de kár. Csodás ország lehet. Egyszer elmegyek oda. *Ezt így el is döntötte most így hamarjában, de azért nem rohan most repülőjegyet foglaltatni.*
- És Koreában is vannak olyan képregények? Olyan mangák? *Böki ki végül, mi érdekli igazán. Az európai országok tökéletesen hidegen hagyják, egyformán unalmasak.*
- Ah igen, régebben. *Úgy bő háromnegyed évvel ezelőttig.*
- Végtelenül unalmas sport. Nem is tudom, megérdemli-e a sport nevet? *Neki nem tűnik fel hogy David vizslatja, hogy furcsálja a krikettezést. Neki természetes volt.*
- De a legrosszabb a krikettben, hogy a végtelenül unalmas embereket vonzza. A golf eddig jobb színben tűnik fel előttem. *Majd elkuncogja magát, mikor a labda egy fán végzi.*
- Ezt most nem látod olyan jól, mint az enyémet? Kész csoda, hogy nem zavartál fel egy sereg madarat méltatlankodó csiripeléssel. *Igazából nem csoda, csak Jaime néz túl sok mesét.*
- Persze! Csak tessék! *Mutat maguk elé a szép zöld fűre, hogy folytassa onnan David, ahonnan jólesik neki. Megvárja az új ütést, azután fog csak neki a sajátjának.*
- Tehát... így csináltad. *Az az így nem jön össze a tervek szerint, elhúzza száját. Ahogy nem aggódott, hogy bajba kerül a kocsikerék miatt, úgy aggódik most, hogy dorgálást kap, amiért kikapart egy kis adag gyepet. Kis torokköszörülés után visszatér inkább az előző technikához, nem próbálja meg hasztalanul utánozni Davidet. Gurul is a labda a lyuk felé, ám pár centire mellette elhalad és ívesen eltávolodik tőle.*
- Hogy ez meg hogy elkanyarodott! A lyukaknál szokott lejteni a pálya? Nehezítés aaa zöld pályán? *Fordul Davidhez kérdőn, próbálja keresni a megfejtésé a jelenségnek.*

Jaime és Dave

- Ott igen, de a bokor belseje ezt nem tudja. *Feleli vissza utalva rá, hogy odabenn azért sötét van labdakereséshez.*
- Dehogy tettem tönkre! Elég egy-két csavarkulcs meg néhány apróság és azt a kereket a helyére lehet rakni. *Jelenti ki olyan természetes magabiztossággal, mintha csak azt mondaná: tojásrántotta készítéséhez tojás szükségeltetik.*
- Amúgy na, jó texasi lennék, hm? *Mosolyodik el szélesen a puskára utalva, miközben az instrukció szerint a súlyokat méregeti. A dioptriás szemüvegre csak bólint egy aprót mosolyogva. Ugyan olyanról még nem hallott, hogy a dioptria ennyit segítene, vagy ha olyan brutálul nagyítana az a szemüveg, szódásszifonüveg-vastagságúnak kellene lennie. De poénnak fogja fel David válaszát és ezzel le is tudja.*
- Ó, majd ütök utánad, ma nekem sincs kedvem versenyezni, szóval ha sok-sok ütésből is, de csak eljutok a lyukig. *Azzal félre is áll, hogy Davidnek legyen helye ütni és ő maga pedig figyelmesen nézze a mozdulatot. Meg kell hagyni, gyakorlott és van a mozdulataiban valami olyan elegancia, ami lelépett hivatásos oktatójából hiányzott, ellenben olyan szép a szemnek.*
- Igazán, Japán? *Egy pillanatig habozik, sose lehet tudni japán vagy japán származású illetőknél, hogy mennyire érzékenyek az amerikaiakra a hírhedt két bomba miatt, ám aztán felülkerekedik benne a kíváncsisága a messzi keleti kultúra és főleg a képregények világában alkotott újdonságai iránt.*
- Éltél is ott? *Ez ugye sarkalatos kérdés a további, célorientált kérdésekhez majd. Közben ismét helyet cserélnek, kis séta után oda is érnek Jaime által elütött labdához. Az ütéshez való helyezkedés közben éri a kérdés, és játékos mosollyal pillant fel a férfira befejezvén a megkezdett mondatát.*
- Nem látszom józannak? *Nem lehetett kihagyni, na.*
- Én már amerikai vagyok, igen. Dédszüleim írek voltak, és sikeresen túlélték a Titanicot. Nagyapám már itt amerikai földön született meg nemsokkal utána. *Felel a kérdésre, mert ugyan álnéven mutatkozott be csak a móka kedvéért, de ennyiből még úgy sem jön rá David, ki is ő. Közben üti is a labdát, az ezúttal nagyobb íven repül, és földet érés után gurul még egy darabot picit messzebb pöckölve a lyuktól David labdáját.*
- Ha kriketteznénk, azt hiszem, most én állnék nyerésre. *Mosolyog a férfira.*
- És mi járatban errefelé? Itt élsz vagy üzleti út vagy átutazóban csak?

Jaime és Dave

- A fehér nem világít a sötétben, különben elég lenne mindent fehérre festeni, hogy éjjel lássunk. *Veti ellen, még ha érti is, mire céloz David. Neki akkor sem könnyebb megtalálni a labdáját így. Inkább csak meglepetten pillant a férfira, mikor az a puska felől érdeklődik.*
- Ütővel mégsem lőhetek, nem? Eredetileg nem golfozni indultam ma, csak elkapott ez a férfi, hogy megtanít rá. Viszont már nem akartam a szobámba visszavinni a puskát, úgy voltam vele majd később eredeti céljaimnak megfelelően megyek agyaggalambot lőni. Az jobban is megy! *Fejti ki, míg nézi a távolodó oktatót a háromkerekűvé avanzsált kocsival.*
- Badarság. A baleseteket mindig a részeg éli túl. Egyébként köszönöm, nem ittam, sosem iszom. A vezetés meg megnyugtat... Na mindegy, állítólag a golf is nyugtató. *Vonja meg a vállát és elfordul a messzeségben járó oktatójától David és a pálya felé. Mosolyogva veszi át az ütőt és megnézi a másik kezében lévő ütőt is, összehasonlítja a kettőt.*
- Nem golfoztam még. Szóval azt mondod, csak mert ennek itt más az íve, nem ütöm olyan magasra majd? *Leteszi vagy átadja a régi ütőjét és már éppen elhelyezkedne az új ütéshez, mikor David szól, hol a labdája. Hát ha kiesik a szeme, akkor sem látja innen, de mert ilyen magabiztos a férfi, s mert Jaime próbál udvarias lenni, hát megnézi ott, ahova mutatott David.*
- Hű, neked aztán sasszemeid vannak! *Szól elismerően, mikor meglesz a bokrokban a mutatott helyen a labdája. Kicsit megtörölgeti, majd leteszi a kezdőütéshez, de előtte még bemutatkozik és kezet fog. A kétértelmű megfogalmazásra egy pillanatra megrándul a keze visszább, és David - hála képességeinek - kiérezheti az ijedtséget, a félelmet és valami mély szomorúságot is a nőben, ami a pontosításra kissé csitul, de a gyanakvás ott marad.*
- Rendben, akkor majd te vezetsz. *Húzza el rá jellemző féloldalas, de kedves mosolyra ajkait engedvén a lassabb tempót a golfban.*
- Legjobb! *Halványlila, de még haja színének megfelelő dunsztja sincs róla, hogy ez a zöld pálya megfelel-e vagy sem. Inkább gondosan elhelyezkedik abba a pózba, amit pár perccel ezelőtt korábbi oktatója tanított neki. Az ütéshez lendíti az ütőt, de mert nem akarja megint úgy megküldeni, mint az imént, ezért kisebb erőt visz bele, így alig tíz méternyit repül csak a labda.*
- Ez lehet pici lett... De legalább eltaláltam. Most akkor te jössz? *Áll odébb, helyet hagyva a férfinak és figyeli a mozdulatait.*
- Nem látszol franciának, ott születtél?