Kutyasétáltatás

Nézem ahogy a nap egyre lejjebb kúszik és narancssárgás színt ölt az ég. Tudom, hogy nem sokára vissza kell mennem, mert besötétedik. De érzem Atlasz félelmét, mint azt hogy szeret azt is érzem, hogy fél. De nem tudom mihez is kezdhetnék, itt nem hagyhatom és a megoldást se találtam még meg.
-Atlasz, ha nagyon csendes leszel és meg se mukkansz az éjjel, megpróbállak becsempészni a szobámba, a szobatársaim nem lesznek ellenére, de kérlek tégy úgy, mintha valójában kutya volnál. - Most már egyre kevésbé tűnik kutyának, formája ugyan az maradt, de esze és gondolkodása megduplázódott. Mivel nem akarom itt hagyni így hát az egyetlen megoldás az, ha felcsempészem a szobámba, csak könyörgöm sikerüljön.
-Gyere, menjünk! - Állok fel a földről, elszánt vagyok, sikerülnie kell.

Atlasz csak ül Gazdija ölében, mint egy igazi kutya. Hallgatja pocija belső hangjait, meg a Gazdiét is. Egyetértően bólogat. Biztos benne, hogy megoldják ezt a problémát is. Ha már azt is kiderítették ki is rejtezik a kutyában. S igen, valóban, Gazdi mellett minden probléma tovaszáll, ahogy ő mondja, legyőzhetetlenek. Atlasz nagyon átérzi ezt és bújik egyre csak Gazdijához.
Az idilli együttlét nem tarthat örökké. Az alkonyat eljöttével Gazdinak vissza kell térnie a kastélyba. Atlasz nem örül ennek. Fél, fél az erdőtől, az állatoktól, mindentől. Eléggé erős érzelme ahhoz, hogy Gazdinak is közvetítse. Nehezen is akar elválni tőle. Erősen dörgölőzik lábaihoz, s szomorúan nézz fel rá. Gazdival akar tartani. Az emberek közé. Mert már ő is ember akar lenni. És csak ott jöhetnek rá hogyan is változhat újra emberré.

Agyam egyre jobban azon jár vajon mivel érte el Atlasz, hogy első alkalommal sikeresen változott át. Hisz semmi különöset nem tett ennek érdekében. Akárhogy is próbálok rájönni erre a kulcsfontosságú dologra sajnos semmi használható nem jut eszembe. Itt már én nem sokat tudok tenni. Itt egy sokkal okosabb ember tudna valamit tenni.
Kinyitom a szemem és megsimizem Atlasz puha fülecskéit. Szeretem mikor így idebújik hozzám, csak ezúttal valami megváltozott, Ő többé nem kutya és én nem is tekinthetek rá eképpen.
Kérdésem még engem is váratlanul ér. Gyáva dolog így gondolni, hogy lepasszolhatom az otthonának. A barátom és én felelek érte, én hoztam el és még ha nem is tudjuk mitől,d e az én közelemben változott vissza emberré. Ha szeretném, ha nem, enyém a felelősség és vállalni is fogom. Mikor megrázza a fejecskéjét és közelebb bújik hozzám elmosolyodom, jól esik, hogy engem választ az otthona helyett még ha ez önzőség is. Az incidens előtt is szerettem és most is szeretem, ezen egy ilyen dolog nem tud egyhamar változtatni. A barátság már csak ilyen.
Nem tudom hogyan is csinálja, de képes dolgokat közvetíteni felém, most is szeretet érzek felőle és ennek örülök, nagyon örülök.
-Ne aggódj Atlasz, megoldunk mindent, mi ketten legyőzhetetlenek vagyunk. - És így is gondolom, csak sikerül megoldani, már miért ne sikerülne?

Egyáltalán nem érezte viccesnek a találkozást ama vadállattal. Sokkal inkább józanítólag hatott rá. Nem élhet már kutyaként. Az ő elmeállapota sem jobb, noha nem hasogatja agyát semmi kín.
Gazdi szomorú tekintetével vegyes kijelentésére bólogat. Valahogy elkellene érni, hogy újra emberré tudjon változni. Fogalma sincs miért sikerült elsőre, és még annyi ötlete se, hogy másodjára miképpen is sikerülhetne. Tényleg külső segítségre lenne szükség.
A fa tövébe letelepülő Gazdi ölébe búj, buksiját szomorúan hajtva pocijára. Halkan szuszog, próbál gondolkozni, de nem jut eszébe semmi. Lehet, hogy kutyának okos, de embernek igencsak buta. Gazdi kérdésére felemeli fejét. Oldalra billenti, mintha gondolkozna, végül megrázza. Nem, nem szeretne visszatérni Afrikába. Itt jobb, a Gazdi mellett. Hogy ezt kifejezhesse még szorosabban a Gazdihoz bújik. Szereti a Gazdit, erről ő maga is meggyőződhet. Atlasz erős érzéseit akaratlanul is közvetíti Gazdija agyába, annak nagyobb örömére vagy bánatára.

Valahol vicces ahogy megrémült attól az ártalmatlan mosómedvétől, de nagyon jól tudom, hogy ez annak a megmásíthatatlan jele, hogy már nem csak egy kutya, félig most már ember is. Láthatja rajtam, hogy én is tanácstalan vagyok, Ő érti amit mondok vagyis nagyon reménykedem benne, hogy így van. Én viszont nem tudom mikor mit szeretne közölni. Ráadásul az se normális, hogy egyszer ember egyszer pedig kutya. Ebbe a végén belefog őrülni vagy én.
-Atlasz valamit ki kell találnunk, hogy megértselek. Mert így aligha tudok segíteni neked. - Nézek a szomorú szempárba. Épp annyira aggódik, mint én, látom rajta. Jobb lenne ha szólnék egy tanárnak vagy magának Xavier professzornak, de tennem kéne valamit.
Csalódottan ülök le a földre és dőlök neki a fa törzsének. Agyam lázasan kattog a megoldáson.
-Atlasz szeretnéd, ha visszavinnélek Afrikába? - Ez nem tudom, hogy jött, de úgy gondoltam mi lenne, ha visszavinném, lehet ott a családja, megtalálhatja őket, segíthetnének rajta. Oké, valljuk be, nem tudom mit is tehetnék Atlaszért, gyáva dolog meghátrálni, de mi van ha elrontok valamit és később jövök csak rá, hogy Atlasznak nem ez lesz a legjobb.

Egyáltalán nem múlt el félelme Gazdi nyugtatása nyomán. Hogy itt van mellette és vakargatja, az sokkalta inkább megnyugtatja. Védett helyen, távol a félelmetes mosómedvétől. Kezdi már érteni, hogy miről beszélt előbb a Gazdi. Nem kutya már, csak kutyaforma ember. Ezért ijedt meg attól az erdei állattól, mit tegnap még pajkosan kergetett. Nem csak Gazdi élete változott meg, hanem az övé is.
Atlasz megnyugodva ül le fenekére, szomorú szemeivel tekintve fel Gazdira. Megértette a helyzetét, de nem tudja hogy tudna újra emberré változni. Sem azt ezt miképpen is közölje Gazdival. Felemeli jobb mancsát fejéhez, vakaró, kaparó mozdulatokat téve vele. Eh, sokkal könnyebben menne ha az előbb lett volna idejük megegyezni, hogy egy ugatás igen, kettő nem. De akkor is Gazdinak kell kérdeznie. Atlasz tanácstalanul vakargatja tovább kobakját.

Nem szeretném kutyaként kezelni Alit, de hát annyira aranyosan néz, hogy végül csak eldobom azt a fadarabot. Örömmel fut utána én pedig csak mosolygok. Miért nem maradhatott minden úgy ahogy egy fél órával ezelőtt? Mikor Atlasz nyüszítve fut vissza csak nézem mi lehet ennek az oka, közben már befészkelte magát a lábaim közé és onnan néz előre. Sasolok és akkor a távolban észreveszem a mosómedvét. Elnevetem magam.
-Atlasz ne félj, ez csak egy mosómedve, jobban fél tőled, mint te tőle, nem fog bántani, de ha mégis megpróbálja megvédelek. - Mondom neki bátorítás képpen és lehajolok, hogy megvakargassam a füle tövét.
Ha nem tudnám, hogy Atlasz igazából egy ember akkor most ezen a szituáción meg se lepődnék, de hát na, tudom. Mondjuk Ali Afrikai lévén még sose láthatott mosómedvét. Az itteni erdő ura méltó ellenfelére akadt.

Mikor a bot nem repül el azonnal, hanem Gazdi nevén szólítja, leül és figyelmesen hallgatja szavait. Érti, nagyon is érti a szavakat, csak nem tetszenek neki. Meg is rázza fejét. Nem érdekli, hogy ember is, nem csak kutya. Ő játszani szeretne, gondtalanul élni Gazdival az oldalán. Nem kíván többet az élettől, csak a boldogságot. S mostanáig meg is élte azt. Kezd rájönni, hogy az átok újból lesújtott, mikor megtörtént az emberré változás. Azzal együtt elvesztette boldogságát és Gazdiját. Ettől szomorúság költözik barna szemeibe. De csak egy röpke időre, mert Gazdi mégsem olyan szigorú, mint mondja, s eldobja a botot. Atlasz önfeledten szalad utána. A faág éppen egy mosómedve mellett ér földet. Az állat ijedten ugrik oldalt, s mikor meglátja a látszólag felé száguldó Atlaszt, agresszív testtartást vesz fel. Atlasz, ki eddig még sosem ijedt meg nálánál kisebb állattól, meglátva az állatot, nyüszítve perdül meg és szalad Gazdi mögé, elbújva lábai közt, tőle várva a védelmet. Ilyet eddig sosem csinált.

csak nézem ahogy a bokorból előhozza a botot és ismét játszani szeretne. Csak elmosolyodom,d e eszem ágában sincs egy értelmes emberi lénynek botot dobálni. Ezzel a tudattal, hogy Ő egyáltalán nem kutya, nem nézhetem annak és nem játszhatok önfeledten vele.
-Atlasz! Ezt abba kell hagynunk Pajti, te ember vagy és nem kutya, nem tehetek úgy mintha minden a régi lenne, barátok vagyunk, de most már sok minden megváltozott.
Nézem azt a gyönyörű hófehér buksiját és szertelen szeretetet érzek iránta. Végül megfogom a botot és elhajítom neki. Magamban megfogadom ez volt az utolsó, Ő nem kutya hanem egy értelmes arab fiú.
Természetesen minden könnyebb lenen, ha egy egyszerű kutya volna, de nem lennék igazi barát, ha csak úgy cserben hagynám, mert nem csak Atlasz hanem Ali is egyben.

Tanácstalanul rázza meg fejét. Fogalma sincs, hogy mi legyen. S ha volna is, akkor sem tudná érthető nyelven közölni. Az ugatást ugyanis nem érti a lány. A gesztusok pedig komolyabb kifejezésekre alkalmatlanok. Marad hát a tanácstalan ücsörgés. De az meg olyan nyomasztó. Atlasz kiugrik Gazdija kezei közül bele a bokorba. Kibóklászva a levelek közül, melyből egy-kettő szőrébe is beleragadt, felkapja a szája ügyébe eső legelső faágat és már viszi is Gazdiának, hogy folytassák a félbe szakadt játékot. Mintha az eddigiek meg sem történtek volna, mintha az csak álom vagy illúzió lett volna. S újra csak egy értelmes és egészséges kutya van itt, akinek nem fáj a feje ha komolyabban gondolkodni szeretne vagy megérteni valamit. Csak szertelenül játszani és Gazdija lábához dörzsölni fejét.

Rázogatás közben veszem észre, hogy egyre szőrösödik a kezeim közt tartott fiú. Szép lassan visszaöltötte magára a kedves kiskutyám alakját. A pulcsim alól már Atlasz bújik ki és megnyalja a karomat. Azok az értelmes barna szemek merednek rám amikről már tudom, hogy egy fiúé, aki ismét visszakerült a kutyám bőrébe.
Farkcsóválása arra ad okot, hogy most nincsenek fájdalmai aminek nagyon örülök.
-Tehát jól vagy...örülök, de most mihez kezdünk Atlasz? - Simizem meg a kis fehér fejét. Mitől tért vissza ismét ebbe az alakba? Nem mondom, hogy nem örülök neki, de zavar is, hogy egyik pillanatban még ember a másikban meg már kutya. Látszik ezt nem képes kontrollálni.
A hallásom teljesen visszatért aminek nagyon örülök. De kevésbé izgat most ez, jobban aggódom emiatt az alakváltás miatt ami irányíthatatlan.

Barát szó jelentését nem tudja, de nagyon kellemes események és érzések kapcsolódnak hozzá, így arra asszociál, hogy ez egy jó dolog. S neki most azokra nagyon is szüksége van. S bár a csoda és a képesség fogalmát nem érti, ideje nincs kérdezésre, tekintve, hogy rátör az agymenés.
Ali fekszik. Lélegzik, szíve ver, de él. S ahogy Léa rázogatja arra lehet figyelmes, hogy Ali kezd szőrösödni, változni. A folyamat ismerős lehet, ugyanakkor kevésbé látványosan, de annál gyorsabban megy végbe. Léa újra kezei közt tarthatja szeretet Atlaszát, aki magához térve dugja elő buksiját a lány pulcsija alól. Barátságos ábrázattal liheg, s ha elég közel van a lány valamelyik testrésze vagy arca, finoman megnyalja azt. Farkcsóválásával is jelzi, hogy jól van.

Persze hamar abbahagyom a nevetést hisz nem akarom megbántani, mellesleg tényleg nagyon fura így, megszoktam már a bundás barátomat, jó volt hozzá bújni.
Csak mosolygok a Hercegnő néven. Nagyon remélem, hogy hamar megtanul beszélni angolul, mert a végén még rám ragad ez a Hercegnő név.
-Barát. - Mondom ki és nagyon örülök, hogy azok maradtunk. Igaz már semmi sem lesz ugyanaz, sőt, fogalmam sincs mi lesz ezután. Az is lehet külön válnak az útjaink, fogalmam sincs mit akarhat Ali. Hisz mikor magammal hoztam egy kutya volt és nem nagyon mondott ellent az útnak, de lehet most visszakívánkozik a hazájába, nem lehet könnyű neki.
-Ezt hívják csodának Ali vagy képességnek. - nagyon az az érzésem, hogy itt képesség van a dologban, a kutya alakból emberré válás is az, de ez a nyelv dolog is hasonló lehet hisz amint mondta soha nem tanult más nyelven.
A csendet hamar megtölti a sikolyom rögtön Ali ordítása után, a hangok hamar megszűnnek számomra ahogy sérül a dobhártyám, de a kín elmúlik és tudom is miért, Ali eszméletét vesztette. Odakúszok mellé.
-Ali! . Próbálom felkelteni. A hallásom lassan kezd visszatérni bár még elég tompán hallom a saját hangomat.

Nem érti min nevet a lány. Valami furcsaság lenne rajta? Jó, szőrtelen, de csak emiatt kinevetni…
- Jaó! Ákó Herccegnő! – ül széles vigyor arcára. Nem tudja mit jelenthet ez a név, de nagyon jól cseng. És olyan lányos a hangzása. Éppen illik Léára. Aki tágra nyílt szemekkel hallgat végig, el-elgondolkodva a hallottakon.
- Áh, élyteni. Ákó csák kutyá zsóllít Gázdinák. Én hívnyi téged Hercegnő. És én érez, nágyon szeretyni téged. Lennin jó hozzsám. Akarni Ali isz jó lenni hozsád. Barát. – benne is megmaradtak az érzések, emlékek kutya mivoltából, még ha értelme szunnyadt is. Ezért érez hűséget Léa felé, aki vigyáz rá és gondoskodik róla. Meg aztán nem is ismer mást az Újvilágban.
- Zsóvál te nyem beszél árábish. Nyem érteni hodzsán lehet ezs. Szosze tánúni mász nyelv, nem hálláni mász csák jiddish. De ezs nem lennyi jiddish. – értetlenkedik Ali. Hiába csak egy tanulatlan arab gyerek, aki az utcán neveledett, ott is mint kutya.
Fejében tomboló kín hullámai fülébe behatoló női sikoly kavarja meg, kioltva egymást. Sajnos ezzel együtt jár az eszméletvesztés is. Ali elterül a susnyásban, a kis kövecskék, ágacskák lepotyognak földre, Léa pedig már nem érzi Ali kínját.

Ahogy a miniemberke talpra áll már én is megtudom tippelni az életkorát. Kétség sem fér hozzá, hogy majdnem egy idősek lehetünk. Látom ahogy végig nézi a karját és a kezét majd..hát elnevetem magam. Ez egy ilyen szituáció.
Ahogy megpróbálja kimondani a nevem megmosolyogtat.
-Hívj úgy ahogy neked könnyebb. - Nem azt mondom, hogy nem lesz fura ha mondjuk Hercegnőnek hívna, de hát majd idővel gondolom szépen kitudja majd mondani a nevemet, ha meg nem akkor keresztelkedem.
-Azért hívtak a Gazdádnak, mert a kutyám voltál, a legjobb barátom, de már most nem vagy kutya így többé nem vagyok a gazdád sem. Viszont azt hiszem a barátság részemről megmaradt. - Eresztek meg felé egy halvány mosolyt, hisz a barátság nem alaktól függ vagy változásoktól, Atlasz vagyis Ali mindig mellettem volt mikor szükségem volt rá, most neki lehet szüksége rám.
-Nem tudom hogyan, de kicsit ugyan töröd, de beszéled az angolt és biztos, hogy én nem tudok arabul Ali. - Ezt az egészet magam se értem. Már csak-csak sikerül elfogadnom, hogy a legjobb barátom nem is kutya hanem egy fiatal srác. De ezt a nyelv dolgot még én se tudom, hogy van. Viszont az biztos, hogy én nem tudok arabul, a változás egyedül Alin esett meg, én maradtam az a lány aki eddig, egyedül Ő változott, de nagyon nagyot.
Hirtelen hangosan ordítani kezd és térdre esik, ezután elönt engem is a kín amiben valószínűleg neki is része lehet. Térdre esem majd lehanyatlom a földre és felsikítok fájdalmamban. A fülem is vérezni kezd az ordítás magas frekvenciája miatt. Teljesen megszűnik körülöttem minden egyes hang. Csak a fájdalom ami megmarad. Mi történik?

Ali nem csak régi-új barátját szemléli meg, hanem magát is. Rég látta már karjait, sőt tenyerét is, ami alig szőrös. S ahogy végig simogatja alkarját… jobb mint a vakarászás. A ruha alatt is folytatódik test amint végig tapizza magát leérve az öv alá
- Há ezs máskó nyem itt vót. – csodálkozik, de talán ez is az átváltozás következménye. Vállat vonva tekint fel a lányra. Végül is nem zavarja a méretbeli különbözőség. Kutyaként is az emberek mindig nagyobbak voltak nála, jó ha combközépig felért.
- Léá… Léjá… Leila… áh! Ázs nyem válámi hencegnyő? Ínykább így hínálak: Hencegnő. Ázst könnyebb kiejtenöm. – nyelve lassan áll rá a beszédre.
- Nyem vádzs Gázsdi? Há ákó méjt hítak így? – pislog értetlenkedve. Nem áll össze fejében a kép, hogy most Gazdi, Léa vagy Hercegnő. Zavaros az egész. Sokkal egyszerűbb lenne valami szép arab névvel, mint a Jázmin vagy a Fatima. Arról meg fogalma sincs, hogy manapság már a gazdagok nem tartanak házi kedvencként gyerekeket. Pedig más hasonló csúnya élményekről tudna mesélni. Ha eszébe jutnának kutyaléte előtti élete eseményei.
- Ény bezsél ánglish nyevet? Há ászt mög hódzs tánútám mög? De te müg bőszész áráb! Ény érteni ányányev. De tö hódzs értyeni ángélus bezsédem? – rázza meg tanácstalanul fejét. Nem érti az egészet. Bábeli zűrzavar van fejében. Meg is fájdul tőle.
- Ááááá! – esik térdre hangos ordítás kíséretében. Mintha késeket szurkálnának fejébe, oly erőteljes kín gyötri. Az üvöltés hatására elszabadul képessége. Pár méteres körzetében lévő könnyebb tárgyak felemelkednek a földről, Léara pedig átsugárzik Ali fájdalma.

Nézem az apró termetű fiút. Úgy hiszem nem csak Ő csodálkozik hanem én is. Mikor felkiált, hogy Allah megkegyelmezett, már azt is tudom, hogy nem hiába akadtam rá Afrikában, onnan is származik, végül is Ő is egy mutáns, egy különleges képességgel.
Elnevetem magam ahogy furán odaköszön nekem.
-Szerintem hívj Léa-nak, többé már nem vagyok a gazdid és azt hiszem sosem voltam. - Természetesen nem lehetek egy ember gazdája még ha szegény most nem is ért semmit. Ő egy ember akinek segítségre lenne szüksége csak azt nem tudom hogyan is adhatnám meg.
-Igen, te beszéled az angol nyelvet méghozzá nem is olyan rosszul. - Valójában förtelmes a kiejtése, de hát annyira boldognak tűnik, miért lomboznám le a kis barátomat.
Kicsit elszontyolodom, ahogy eszembe juttatja, hogy igen hatalmasra nőttem.
-Igen, elég nagy. - Párat pislogok és megpróbálom elűzni a szomorúságot emiatt.
Végig nézek rajta és hát azt hiszem nem sokáig maradhat így. A pulcsim bár igen nagy rá, így nem mutatkozhat a birtokon. Keríteni kéne neki valami ruhát...mennyivel egyszerűbb volt míg csak etetni kellett...várjunk csak..mikor az ágyamban mellém bújt meg velem aludt akkor én végig így fiatal arab srácot ölelgettem úgy, hogy fogalmam se volt róla? Ezt még meg kell emésztenem...

Ahogy lassan kezd elmúlni az átváltozás sokkhatása Ali kótyagos fejében kavargó emlékképek lassan összeállnak. Már tudja miért ismerős neki a lány, s miért érez iránta hűséget. Ő gondozta az elmúlt hetekben és hozta el Afrikából. Kezeit felemelve szemléli meg testét. Emberi.
- Allah megkegyelmezett! Allah megkegyelmezett! – kiált fel ujjongva. Véget ért az átok, mely több mint tíz esztendőn át sújtotta őt. Immáron emberivé vált tagjait lessen eltölti az erő.
A lány kedves hangja felé fordul széles mosollyal arcán.
- Szíjá, Gázdi! – köszön vissza. Nem tudja, hogy a Gazdi nem név, hiszen nem ismeri teljesen az angol nyelvet.
- Ény bezsél fúrá nyelv. – lassan, vontatottan, s valami förtelmesen ejti ki a szavakat teli hangzásbéli hibákkal. Lehet, hogy mindent megértett eddig, de a beszédet még gyakorolni kell.
Feltápászkodik. Fura érzés újra két lábon állni. Ujjacskái messzire kerültek. Megigazítja testét takaró ruhát. Barna szemeivel a lányra nézz.
- Gázdi, lenni nádzs. – pislog zavartan. Nem tehet róla, ő sem egy gerenda. Hiába kamaszkorú, akkora mint egy tíz éves gyerek. Aki már szőrös. S ez nem kutyaszőr, eredeti emberi.

Eléggé meglepődök a látványon, de amint felfogom, hogy az a fiú aki ott fekszik Ádám kosztümben az Atlasz, azonnal leveszem a vékony pulcsim és beterítem vele. Kicsit reszket is ami érthető, a fák árnyékában hűvös van és a szellő is átfújja a bokrokat. A pulcsim beér egy nagy takaróval így hát örömmel nyugtázom, hogy tudtam neki segíteni. Azok a barna szemek kétséget kizárva Atlasz szemei. Ugyanaz az értelem sugárzik belőlük. Mikor megszólal csak elmosolyodom. Hát talán nem ez a legjobb reakció egy ilyen helyzetben, de hát az a fura akcentus, meg hát egy ember szájából azt hallani, hogy Gazdi.
-Igen én vagyok az Atlasz..Ali. - Mondom ki végül az igazi nevét, hisz nem hívhatom többé Atlasznak, nem kutya többé, nem az a barátságos szőrgolyó akit hazahoztam...Ő többé nem az az Atlasz.
-Szia Ali! - próbálok meg vele beszélgetni vagyis, megismerni Őt, hisz nem tudok róla semmit csupán annyit, hogy jó ideje kutyaként élhetett, mert most látom rajta, hogy neki is furcsa ez a helyzet. Nagyon fura ez nekem, az előbb még a szeretett kutyám volt most meg egy fiú akinek lehet ellátásra lenne szüksége...mit kéne tennem?

Atlasz illetve már Ali pihegve fekszik nem tudva arról mi történik körülötte. Nem érzi a lány elméjét, ahhoz túlságosan megterhelte az átváltozás. Csak azt érzi, hogy fázik. Ez nem meglepő, lévén szőrzete megcsappant, ruha nélkül pedig igen szellős a környezet. Talán ezért meg az alapvető szemérmesség folytán is teríti rá a pulcsiját, ami Ali méretéhez viszonyítva pokrócnak is megfelel. A lány gyengédségét jól eső érzésként fogja fel. Barna, immáron emberi szemei lassan nyílnak fel. Fejét fordítva nézz körül. A bokor és a táj ismerős. És ez az arc…
- Gázdi. – hörgi igen erős akcentusban. Most, hogy saját hangját hallja fogja fel, hogy nem anyanyelvén beszél. Nem érti a dolgot. Zavarodottsága ellenére mégis erős bizodalmat érez a bokor mellett álló lány irányába.
- Lenni én Ali. Lenni én Atlasz. – szólal meg ismét. Kezével homlokát kezdi el dörzsölni. Még mindig fáj neki. S tagjaiban is alig érez erőt. Egyenlőre nem tápászkodik fel, gyengének érzi magát.

Fogalmam sincs mi történhet most Atlasszal, de aggódom érte, félek is, de azt hiszem az aggodalom sokkal nagyobb bennem. Atlasz a barátom, a társam és most fájdalmai vannak. Félelmemet leküzdve lépek közelebb, de hiába szólongatom csak nyüszítés hangzik fel. Majd egy kiáltás, de ez emberi volt, kétség sem fér hozzá, hogy ebben nyoma sem volt állati hangnak. Kicsit várok majd úgy döntök bármi is fogad a bokor rejteke mögött odamegyek. Végül is mi lehetne mögötte? Nem hiszem, hogy mást láthatnék mint egy igen nagy fájdalmaktól szenvedő édes kiskutyát.
A bokor mögé érve szám elé kapom a kezem nehogy sikítsak egyet, mert az a saját igen finom és érzékeny hallásomat bántaná. A földön ott fekszik egy teljesen ruhamentes igen alacsony srác. Talán korombeli lehet, de ezt így nem tudom megsaccolni. A nyakában ott virít a nyakörv amit a kutyámnak vettem, a neve is rajta van. Szépen összerakom az apró kockákat és megkapom a megoldást. Ez a fiatal fiú az én Atlaszom.. Odalépek hozzá, aztán a derekamra kötött vékony pulcsit rá terítem. Történhet még ennél is nagyobb furcsaság?

Maga sem érti mi történik. De ahogy egyre kezdenek visszatérni az elfojtott emlékek kezd világossá válni a helyzet. Egyszer már átélt ehhez hasonló fájdalmat. Az nap amikor Allah megátkozta és kutyává változtatta. Talán a mai napig tartott az átok? Nem tudja, nem érti, csak minden tagja úgy fáj, mintha szét akarnák tépni testét, és egyszerre minden irányból húznák.
Látja szeme sarkából, hogy Gazdi megy utána. Bár ne tenné! Pont ezért iszkolt a bokrok közé, hogy Gazdi ne láthassa ezen ocsmány formájában, amit maga sem ért. De az elhangzó szavakat nagyon is. Nevét hallva felnyüszít. Engedelmeskedni már nem képes, nem ura már végtagjainak, melyek szintén fájdalmas változáson mennek keresztül, akárcsak teste többi porcikája. Nyüszít fájdalmában, de ahogy előre halad a transzformáció állati üvöltése egyre inkább emberi kiáltássá változik át. Atlasz a kutya immáron átváltozott egy halványbarna bőrű, enyhén tömzsi, kis növésű arab kamasz fiúvá, akin semmi ruha sincs, csak egy nyakörv, rajta az Atlasz névvel, aki immáron újra Ali. A fiú az átélt fájdalmaktól elalélva pihen a bokor alján.

Természetesen megrémülök mikor megszólal az a hang a fejemben, vagyis Atlasz hangja. Mert kétség sem fér hozzá, hogy az övé volt, vagy lehet valaki szórakozik velem csak úgy gonoszságból. Biztos vannak itt agy túrkászok akik tudnak szórakozni mások fejével. Igen, lehet ez a megoldás. Még mindig riadtan nézek a fehér kutyára akivel az előbb még olyan önfeledten játszottam, nem mondhatnám azt, hogy kevésbé szeretem, mert nem igaz, csak most meg vagyok rémülve.
Miután azt mondom szimplán megőrültem jön a válasz rá amitől kb tényleg úgy érzem, hogy szükségem van egy gumiszobára. Azt mondta nekem, nem vagyok őrült vagy valami olyasmi.
Aztán látom ahogy a szép hófehér bunda kezd visszahúzódni és eltorzul a kiskutyám alakja. Felnyüszít fájdalmában és én megfeledkezve félelmemről lépnék oda hozzá, hogy magamhoz öleljem, de addigra elszalad a legközelebbi bokorhoz. Utána megyek, nem hagyhatom, hogy egyedül legyen mikor látszólag maga sem érti mi történik vele és még ahhoz képest ami most történik, Ő még mindig Atlasz, a barátom.
Odalépek a bokorhoz.
-Atlasz, hé! - Nem is tudom mit mondhatnék, a látványra sem vagyok felkészülve.
-Gyere ki kérlek! - Kérlelem, szeretném ha nem bújna el előlem, hisz barátok vagyunk, nem?

Atlasz mit sem tud arról, hogy miféle emberek élnek a világba. Ők csak jó, undok és gyerek embereket ismer. Mutánsokról sosem hallott. Ezek a hírek feléje nem jutottak el. S ha mégis, bizonyára titkolnák más nem a vallás véget.
Meglepően erősen érzi Gazdi belsejében dúló bizonytalanságot. S nem érti hogyan is lehetséges ez. De még ennél is furcsább amit saját magán tapasztal. Meg a Gazdi viselkedésén. Mikor számára is világossá válik, hogy valaha Alinak hívták megborzong. Gazdi is elereszti és elhátrál. Mintha megijedt volna kis kutyusától, akiről kiderült, hogy egy szörnyeteg, nem igazi eb. Egyre gyorsabban száguldanak a gondolatok és érzések elméjében, szokatlan egy kutya agykapacitásához mérten. Kevésnek érzi a helyet koponyájában, mintha szét akarná feszíteni. Feje meg is fájdul, rázza buksiját, mely most egy lassan felfúvódó lufihoz hasonlatosan kezd tágulni, növekedni, krumpli formát felvenni.
Gazdiból feltörő szavak rázzák vissza a valóságba a fájdalmak ellenére.
- Nem őrülni meg. – jön a következő üzenet Atlasz felől, akinek már nem csak a feje furcsa. Szőre kezd visszahúzódni, teste meghosszabbodni. A kutya ahogy van eltorzul. Egész testét átjárja fájdalom, mitől felnyüszít. Nem bírja a szégyent, hogy Gazdája így látja. Maradék erejével elfordul Gazdija elől és a legközelebbi bokorba rohan.

Nem szeretnék ráijeszteni Atlaszra, de egyszerűen megrémültem attól amit nem értek, ez az embereknél így szokott lenni, nem? Hisz az egyszerű emberek is megrémülnének attól, ha rájönnének vannak mutánsok, pedig mi is ugyanolyanok vagyunk, mint ők mégis félnének és zavarodottak lennének, mint most én is.
Látom Atlaszon, hogy most már Ő is zavart, hisz a hangulatom átragad rá is. De hát olyan fura volt, mintha Atlasz csinálta volna vagy nem is tudom, teljesen olyan volt. Aztán nem is tudom miért fogom a kezeim közé a fehér kis buksiját és kérdem meg tőle azt, hogy micsoda. Hisz csak egy aranyos, bűbájos kiskutya. De sokszor foglalkoztatott, mitől ennyire értelmes és okos, hát most már a gyanakvásom új életre ébredt. Atlasz nem lehet csak egy sima kutya. Ahhoz túlságosan más.
Figyelem az értelemtől csillogó szempárt és aztán ugat egyet, mintha választ akarna adni a kérdésemre, persze ez csupán egy bolondos feltevés. Aztán látható rajtam, hogy megijedek, elengedem a kutya fejét és hátrálok pár lépést. Hallottam, hogy beszélt vagyis nem pontosan hallottam, mert nem szólalt meg, inkább olyan volt, mintha a fejemben szólalt volna meg. Ali. Ez azt jelenti Alinak hívják? Vagy azt jelenti megőrültem, lehetséges, hogy a második inkább.
-Megőrültem, ez biztos. - Nézek a kutyára újból és még mindig nem értem.