Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
Ez a nevetős gif ott fenn, irtó cuki. A pb-t imádom, de hát azért is hirdettem meg vele a karit, szóval ezt tudtuk, amúgy meg megint csak nagyon hálás vagyok, hogy megalkotod egy keresettemet, még ha "csak azért is", mert bírod Adamet. Remek lett a kari, pont azon agyaltam, hogy milyen vicces, hogy egy karialapot ennyiféleképpen meg lehet alkotni, csak ember függő, hogy ki hogy alakítja, vagy kinek mi ugrik be róla, mert ő már a harmadik Jeff, de tuti, hogy remek lesz, viszont ezzel együtt kemény dió is. A leírásaid remekek, annak ellenére, hogy mindig azt mondod nem vagy jó ET írásban, meg a naplós megközelítés is szuper, és szegéééény, hogy még a szülei is meghaltak. Szóval semmi hiba, foglalj pb-t, mást nem kell, aztán kész is vagy.
Jeffrey Cayler
mutant and proud
ember
I just believe my eyes
Play By : Adam Levine
Hozzászólások száma : 77
Kor : 34
Tárgy: Jeffrey Cayler Szomb. 13 Szept. - 22:34
Jeffrey Cayler
"Ők azért nevetnek rajtam, mert más vagyok. Én azért nevetek rajtuk, mert mind ugyanolyanok."
Userinfó: Főkarakter neve : Liam Mason
Név: Jeffrey Cayler Mutáns név: - Születési dátum: 1962. március 12., Kanada, Otario, Ottawa Besorolás: Ember Képességek: -
Jellem: Nem szálltam el magamtól. Azt hiszem ez a legfontosabb, amit már az elején le kell szögeznem. Megtehettem volna, de megmaradtam inkább annak a csendes, érzékeny srácnak, aki mindig is voltam. Legalábbis, amit a belsőt illeti, mert amúgy meg gyökeres változásokon mentem keresztül. Szokták mondani, hogy a külső nem minden, de azt hiszem ez nem igaz, úgyhogy ne hidd el, ha ezt mondják neked, csak nem akarnak megbántani valójában. A gimiben én voltam az srác, akit strébernek hívnál, az osztály legaljának, akit vagy senki nem vett észre, vagy ha igen, akkor általában meggatyázva tértem magamhoz. Pedig nem voltam senkivel sem bunkó, teljesen normális voltam, rendes mindenkivel, segítettem, ha tudtam, és erre mit kapok? Semmit. Észre sem vettek, egészen addig míg jött Kayley és kipofozott. Onnantól persze már igen, és bevallom tetszett, örültem, hogy végre vagyok valaki, de ez sem tartott sokáig, mert mint kiderült csak egy fogadás voltam. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez nem esett volna rosszul, de… de mégis mit segít az, ha még mindig emiatt rágom magamat? Azóta változott néhány dolog, de én próbáltam megmaradni annak, aki voltam, kisebb-nagyobb sikerekkel persze, mert a fejlődés ugye elvárja az élet mindenkitől. Régen se voltam sértődékeny, hozzászoktam ahhoz, hogy leszólnak egyfolytában. A vereség és a kudarc pedig a két legjobb barátom volt az iskolás évek alatt, úgyhogy nem akadok ki, ha nem sikerül valami, inkább neki ugrok még egyszer, de következőleg már kétszer annyit beleadva. Nem vagyok különleges, soha nem voltam, csak rémesen átlagos.
Külső: Barna haj, barna szem, hosszúkás, szegletes arc, azt hiszem mondhatom, hogy elég férfiasan nézek ki, és azért ez nagyszó azok után, hogy milyen voltam. Nem vagyok egy égimeszelő, olyan 180 cm körül mozoghatok, és nem is vagyok egy izomkolosszus, de oda figyelek arra, hogy jól nézek ki. Szálkás alkatom van, annyi izom van rajtam, amennyi kell, de nem viszem különösebben túlzásba a dolgot. Általában a borostát hagyom meg magamon, bár néha megesik, hogy lusta vagyok borotválkozni és szakállat növesztek, de amint tehetem el is tüntetem, mert nem valami kellemes dolog vele az élet. A hajamat elég néhány perc, hogy belőjem, nem kell vele túl sokat vacakolni, azt nagyon nem szeretek, nem is értem, hogyan tudnak egyesek órákat eltölteni a tükör előtt. Nem hordok sok ékszert, egyetlen nyaklánc van rajtam, még az is apámtól maradt rám. Azonban elég sok rajtam a tetoválás, ami egyesek szerint már túl sok, de én szeretem őket, még ha nem is önként varrattam a testemre.
Előtörténet: 1962. március 12. Megszülettem. Persze, nem emlékszem rá, de sokat meséltek a szüleim arról, hogy milyen is volt, mikor először felsírtam és mennyire boldogok voltak, mikor tudatosult bennük, hogy szülők lettek. Egyszerű, de jó emberek voltak. Apám villanyszerelő volt, anyám pedig művész, egész pontosan festő, de nem az az átlagos fajta, kicsit… fura volt, de imádtam vele festegetni. Szerette őket mindenki, soha nem volt semmi bajuk. Nem éltünk olyan jól, pont, hogy kijöttünk a pénzből, de mindent megadtak nekem, amit csak tudtak, jobb szülőket nem is kívánhattam volna magamnak, tényleg megfogtam velük az Isten lábát. Csak aztán Isten úgy döntött eleget fogtam a lábát.
1978. tavasza Büszkék voltak rám. Kiváló tanuló voltam, és apám szerint fényes jövő állt előttem. Nem voltam valami népszerű, ami azt illeti én voltam az a srác, akin mindenki röhögött, akitől a leckét kérték el, majd következő szünetben az ebédpénzét verték ki belőle. Szóval én voltam a suli ügyeletes bokszzsákja. Képzelhetitek, hogy mennyire utáltam a gimnáziumot, de valahogy azért ellubickoltam benne. Tanultam gőzerővel és nem foglalkoztam a többiekkel. Persze, azért próbáltam én nyitni, néha tettem kísérleteket arra, hogy elhívjak egy lányt a buliba, de vagy nem jött el, vagy igen, de nélkülem ment be, mert engem senki nem látott szívesen a bulijában. Szóval igen, elégé rossz kamaszkorom volt, kimaradt a nagy szerelem, az első csók is elég sokat késett, arról már ne is beszéljünk, hogy mikor bújtam először ágyba egy nővel. Az önbizalmamat valahol a földmag környékén kellett keresni, de ekkor jött Kayley. Fura volt, mert észre sem vett soha, egyszer megpróbáltam megszólítani, de majdnem megfulladtam, szóval… nem tettem valami jó első benyomást, aztán oda jött és… tudta a nevemet. Komolyan, nagyon meglepett vele, mert soha senki nem mondta még nekem, hogy : „Hé Jeff!” Nem, mindig kockának hívtak, vagy kreténnek, vagy valami más sértő dolgot mondtak rám, de Jeff… Jeff soha nem voltam, erre a suli egyik legjobb csaja tudja a nevemet. Kész Paradicsom volt az a néhány hónap. Kikupált engem, magamra se ismertem a végén, és azt hiszem megkedveltem. Ő volt az, akit minden srác akart, a népszerű lány, aki a kezeibe vette a strébert, hogy férfit faragjon belőle. Én meg persze amilyen naiv vagyok egyből azt hittem, hogy valami több van itt. Hogy van valami izzás köztünk, azért jött oda, hogy segítsen, azért tornászta fel az önbizalmam. Amint jobban néztem ki, már egyből jöttek a csajok, én pedig elképesztően örültem. Soha senki nem figyelt rám, erre hirtelen többeknek is feltűnik, hogy létezem. Már tudom mit érzett Neil mikor a Holdra lépett. Aztán azt is éreztem, milyen volt, mikor visszajött onnan. Tudjátok van, hogy azt hiszitek valamit több van köztetek, és megpróbáltok a lány kedvére tenni, de aztán kiderül, hogy valójában ő soha nem akart semmit tőled, csak egy hülye fogadás voltál, amit a gimi utolsó évében csináltak a barátnőivel. Ő meg nyerni akart, ezért jött oda hozzám, és ezért tanulta meg a nevemet. Szóval elégé nagyot csalódtam, pedig talán nem kellett volna, de… de én ilyen vagyok, a szívemre veszek mindent, és ekkor sem volt másként. A szüleimnek persze nem mesélhettem erről, ők már azt is furcsállták, hogy mennyire megváltoztam, bár anyának csillogtak a szemei mikor arról kérdezgetett, hogy hívják a lányt. Én pedig megmondtam nekik, hogy találkoztam egy nagyszerű lánnyal, de úgy gondolták, hogy vége is lett, mert nem sokat beszéltem utána már róla. Persze, magamban igen, szinte minden gondolatom vele végződött, és mit tesz egy vesztes, stréber, érzékeny lelkű srác ilyenkor? Verseket, meg dalokat ír, az pedig már csak hab a tortán, hogy tudtam gitározni. Azt hittem valami romantikus filmben vagyok, és majd elmegyek az erkélye alá elénekelni egy dalt neki, amit én írtam, és már is úrja a régi minden. Szerencsére nem tettem meg, biztos, hogy helyben elástam volna magamat szégyenemben. Egy buliban kötöttem ki végül, mert nem ismertek fel, így beengedtek. Én pedig életemben először csúnyán leittam magamat, és nem is emlékszem, hogy mit tettem, csak annyi a biztos, hogy egy szeméttelepen keltem fel anyaszült meztelenül és szétvolt tetoválva mindenem. A rendőrök vittek be, és talán tíz órát voltam egy pedofillal ugyanazon zárkában, míg le nem tették a szüleim az óvadékot és ki nem hoztak. Persze, megkaptam a fejmosást tőlük, és elmondtam nekik azt is, hogy mi történt. Már amire emlékszem belőle. Ők pedig eldöntötték, hogy beszélnek Kayley-val, hogy legalább egy bocsánatot kierőszakoljanak tőle, és én nem tudtam visszatartani őket, pedig próbálkoztam. Megvártam őket a rendőrségen, két órával később pedig kaptam egy telefont, miszerint a szüleim meghaltak egy autóbalesetben, mikor beléjük hajtott egy részeg fickó az autójával. Az életem felborult, nem tudtam mihez kezdeni magammal. A pénzt, amit örököltem arra költöttem, hogy kifizessem a tartozásokat, így nem maradt semmim, amivel fizetni tudtam volna a főiskolámat, úgyhogy abból a fényes jövőből nem lett az égvilágon semmi sem. Pincérként dolgoztam,és éppen annyi pénzt kaptam érte, hogy ne haljak éhen. A lakásunkat eladtam, a temetésüket éppen csak kitudtam fizetni, és mivel nem volt más rokonom, egyedül maradtam a nagyvilágban.
1986. nyara Nyolc év telt el azóta, hogy meghaltak a szüleim,és szertefoszlott minden álmom és célom. Sikerült annyit güriznem, hogy kapjak egy állandó állást egy egész jól menő étteremben. Nem pincér voltam, nem is szakács, hanem a hangulatcsináló. Annyi volt a dolgom, hogy írtam, vagy feldolgoztam néhány számot és leültem a kis székemre, majd egész este megállás nélkül gitároztam meg énekeltem. Jól ment, egész jól fizettek,és már tudtam magamnak egy ágyat is venni a kétszobás lakásomban, amit egy kedves öreg néni adott nekem ki. Nem értek máshoz, így nem vesznek fel sehova, szóval néha plusz pénzért lemegyek az utcára zenélni. Nem jönnek össze nagy összegek, de nem panaszkodhatom, mert legalább van valami abban a kalapban. Néha még egy telefonszámot is találok bennük, de soha nem hívom fel őket. Nem mintha ellene lennék egy normális kapcsolatnak. Csak elegem volt abból, hogy mindenki a külső alapján ítél, miközben egy szót sem vált belőlem. Szóval élek, és még ha nehéz is, legalább az én életem, abból gazdálkodom amim csak van.