Honora Lullaby

"Sokáig álltam az eső áztatta utcát bámulva. Újra 12 éves kamasz voltam, aki órákig nézte az esőt. Ha az ember elég sokáig bámulja, kiürül a feje, nem gondol semmire, és a teste fokozatosan ellazul, megszabadul a világ valóságától. Az esőnek hipnotizáló ereje van."

Userinfó: Főkarakter

Név: Honora Lullaby
Mutáns név: Marionett
Születési dátum: Kansas City (Missouri), 1957. január 1. (00:02)
Besorolás: Független
Képességek:

Elsődleges képesség: Élő-élettelen báb
Osztályozás: Omega mutáns
Aktiválódás: 4 éves kor
Képesség jelenlegi szintje: A marionett nem más, mint olyan bábjáték, melynek figuráit felülről, zsinóron mozgatják. A kedvenc játékom volt egy ilyen baba gyerekként. Sokáig nem tudtam, hogy a mozgását nem csak azzal generálom, hogy rángatom a zsinórokat, hanem a képességem okán is. Akkor jöttem rá, hogy mit is tudok, amikor elszakadt a bábum egyik drótja, de én mégis fel tudtam emelni a kezét, ahogyan az zsinórral együtt ment azelőtt. Nehezen és szintén véletlenül jöttem rá arra, hogyha valaki hölött megálltam (galéria volt a szobámban, így a besétálók feje fölé nyugodtan helyezkedhettem, kihajolva a korlátom) és elképzeltem a test hajlópontjaihoz kapcsolódó szálakat, akkor adott illetőt is tudtam úgy mozgatni, mint egy bábut. Persze erős akarattal le lehetett győzni, gyerek voltam. Mára viszont uralom a képességemet, s az időközben kialakult másodlagos mutációm segítségével már nem is kell galéria ahhoz, hogy valaki fölé állva elkapjam a képzeld drótjaimmal és úgy mozgassam, ahogy nekem kényelmes. Igazából nem, nem kényelmes. De használom a képességet annak érdekében, hogy ne essek ki a gyakorlatból. Mindennek megvan a maga helye és ideje, sose lehet tudni tehát.
Képesség távlatai: Valamikor - a nem is annyira messzi jövőben - már nem kell föléhelyezkednem a bábunak kinézett személynek vagy tényleg bábnak, anélkül is fogom tudni irányítani a mozgását (gondolatot, szavakat sem eddig, sem eztán nem fogok tudni manipulálni).

Másodlagos képesség: Falmászás
Aktiválódás: 12 éves kor
Képesség jelenlegi szintje: Képes vagyok megtapadni a falon, úgy közlekedni rajta, mintha csak talajon sétálnék (a külső szemlélő számára olyan vagyok ilyenkor, mint aki merőlegest állít a falra). Elég nevetségesen néz ki, de már legalább tudom uralni, s nem pattanok fel rögtön járásszöget váltva egy falfelületre vagy szekrényajtóra, ha utamba kerül és nekimegyek.
Képesség távlatai: A képesség nem fejlődik tovább.

Jellem: Vannak káros szenvedélyeim, de ettől eltekintve azt kell mondjam, hogy tökéletesen normális vagyok. Igaz, hogy néha ezt erőteljesen megkérdőjelezik mások, mert jobb napjaimon képes vagyok totális infantilis bolondot csinálni magamból. Simán közlekedem magam varrta jelmezekben az utcán, s az előadásaimon is - nem vagyok színész, utazó-helyettesítő tanárként tevékenykedem különböző oktatási intézményekben szerte az államokban - igyekszem alkalmazkodni megjelenésemben is a témához. Elég vicces, szerintem. A diákok szerint is. A kollégák néha más jelzővel illetik a tevékenységemet.

Külső: A harmadik iksz felé közeledve még mindig úgy nézek ki, mint egy huszonötös, aminek egyrészről tudok örülni, másrészről meg nem. A jellememből adódóan nem bánom, hogyha fiatalnak vagyok nézve, szívesen adok személyit akkor is, hogyha szórakozóhelyre megyek – igen gyakran járok, kikapcsol – de mégsem szeretek huszonötnek kinézni. Azért nem, mert nem szerettem huszonöt lenni. Az egy sötét korszaka volt az életemnek. A sötét korszak vége, de sötét.
Szenvedélyeim a könyékfoltos pulóverek, ingek, blézerek. Apa-foltosnak nevezem őket, mert édesapámra emlékeztetnek, ő varrt mindig foltot az elszakadt felsőire ekképpen. Nem voltunk gazdagok, nem tehette meg, hogy újat vesz.
Én úgy vagyok vele, hogyha veszek egy pulóvert és nem találok gyárilag könyékfoltosat, hát varrok rá, ezen ne múljék. Így tisztelgek apám előtt, mert bár tudom, hogy a betegsége miatt már nem ismer fel, mégis a foltokat látva mintha halványan derengeni kezdene neki a múlt. Lehet, hogy csak beleképzelem. De nekem így pont megfelelő.

Előtörténet: A gyerekkoromat hagyjuk, teljesen jól telt, szerettek a szüleim és én is szerettem őket. A nővéremmel – aki 25 évvel idősebb, mint én vagyok, s velem egyidős fia van – egészen jól kijöttünk, mikor ötéves lettem közöltem vele, hogy engem ne akarjon megnevelni, mert nem vagyok a lánya, hanem a húga, így onnantól kezdve úgy is tekintett rám. A bátyám a tizennyolcadik szülinapom után is gyereknek kezelt, most sem vagyok neki egyenrangú partner, azt hiszi, hogy attól, mert elmúlt már 50, akármit mondhat, az úgy szent, ahogy.
Kései gyerek vagyok, a legféltettebb ennek függvényében. Mindentől megóvtak, így nem alakult ki bennem semmi, amivel védekezni tudnék az élhetetlenség ellen. Félek a fájdalomtól, nem is bírom, pedig megszokhattam volna, hisz amilyen szerencsétlen egy idióta vagyok, mindig sikerül úgy eltanyáznom, hogyha nincs rólam sehol lejőve a plezúr, akkor örömünnep van és pezsgőnap.
Rémes vagyok, hogyha iszom, tudom én. Nem is teszem gyakran, de hogyha a fájdalomnál járunk és annál a pontnál, hogy milyen szerencsés vagyok, igyekszem letépni a múlt-ragtapaszomat és a legrosszabbal elkezdeni. A gyerekkor jó volt, az elmúlt négy év is egész kellemes, de ami közé sikerült, azt nem kívánnám senkinek. Álljanak hát itt arról a sorok.
Tizenhét voltam, amikor megismerkedtem életem szerelmével. Magas volt, szemüveges, jó kiállású, kicsit mackósabb testalkatú, de emiatt sosem zavartatta magát. Tudta, hogy tetszik nekem, mint ahogyan én is tudtam róla, hogy csak ki akar használni. Hát játszottunk egymással. Amikor találkoztunk, két puszival köszöntünk egymásnak, majd a buli vagy a piknik – vagy akármi más program – közepette mindig összegabalyodtunk, s az elköszönés mindig csókra sikerült. Ennél magasabb szintű testiség nem volt közöttünk soha, nem akartam egy lenni a listáján. Büszke voltam arra, hogy kéthavonta egyszer kihasználom a nagy kandúrt, ez töltötte ki az utolsó két évemet a gimnáziumban.
Aztán egyetemre mentem, megszakadt a kapcsolatunk – ha ugyan ezt kapcsolatnak lehetett nevezni.  Egész nyugisan telt az első év, aztán egy napon majd' elájultam, mert a campuson megláttam közeledni Őt. Szemtelenül jóképű volt, ledolgozta a kilóit, izmot szedett magára, s bár nem lett ízléstelen kolosszus, még jobban pusztultak utána a nők. Ugyanazt akarta, mint a gimiben, de én akkor sem álltam kötélnek. Folytattuk a játékunkat ugyanazokkal a szabályokkal, amelyekkel azelőtt is, majd egyszer csak megfordult a világ. Megbeszéltük, hogy elmegyünk valahová vacsorázni, de a végén nála kötöttünk ki, ő főzött vacsorát. Kellemesen elbeszélgettünk, majd valamikor a csokoládépuding közben rám tekintett és közölte velem -mi-van? Jellegű kérdését, kívánalmát.
- Szeretném, hogyha te lennél a gyermekem édesanyja!
Se szívni, se köpni, se nyelni nem tudtam. Néztem rá, mintha földönkívülit látnék, mire ő belenyúlt a zsebébe és kivett onnan egy kis dobozkát. Kinyitotta és felém fordította azt, hogy lássam a tartalmát.
- Úgy értem, Hon, hogy legyél a feleségem!
Nem kért meg, ha a szigorú nyelvtani formákat vesszük ez tényleg nem volt kérés. De én huszonhárom voltam és hat éve szerelmes belé, hát beadtam a derekamat. Bíztam benne, azt hittem nem érhet már meglepetés.
Az esküvő előtt nem feküdtem le vele, gyanús is lehetett volna, hogy nem erőlteti, de nem firtattam. A nászéjszakán sikerült teherbe esnem, s kilenc hónapra rá meg is született a gyermekünk. Fiú lett, ahogyan férjem mondta előre. Olyan biztos volt benne, annyira állította, de akkor azt hittem, hogy csak valamiféle mantra ez. Nem az volt, mint kiderült. De ne ugorjunk ekkorát.
A kisfiú szépen cseperedett, ő betöltötte az egyet, én elmúltam 24. A férjem adott nekem egy kimenőt, vállalta, hogy vigyáz a fiunkra, amíg én találkozom a barátnőimmel. Örömmel bíztam rá a gyermeket, fodrászhoz mentem aznap, sétálni a lányokkal, s mire hazaértem az üres lakással találtam szembe magam.
Már tudom, hogy a férjem mi volt. Olyan, mint én, épp csak egészen más képességgel. Tudta, hogy engem kell választania, hogy tőlem kaphatja meg azt az utódot, akinek olyan képessége lesz, amilyenre vágyik. Erre sem magamtól jöttem rá, az azóta eltelő évek nyomozása derítette ki. A fiam már szeptembertől iskolás lesz, de én még csak nem is láttam azóta, hogy elköszöntem tőle a délutáni alvása előtt azon a napon.
Akkor álltam vándorló helyettesítő tanárnak, amikor a férjem ellopta a gyermekemet. Tudatosan kezdtem el emellett keresni más mutánsok társaságát, s a mai napig nem tettem le arról, hogy visszaszerezzem a gyermekemet. A férjem sajnos okos is, s erős is lehet, mert akárkivel hozott is össze a sors, senki nem tudta megtalálni nekem. Mivel eltűnt, így hivatalosan elválni sem tudtam tőle, tehát fogtam magam és felvettem egy választott vezetéknevet. Nem Lullabynak születtem tehát, de ezt használom. Nem zavarok össze vele senkit, hiszen apám úgysem emlékszik a saját nevére sem, nem hogy az enyémre, a többiek pedig tudják a történetemet. Egy célom van, s ez a bosszú, de hogy ne keseredjek bele, hozom a mindig vidám, infantilis tanárnő énemet. A bulikkal, tomboló táncokkal, jelmezviseléssel, megbotránkozható őrültséggel leplezem azt, ami történt velem. S keresem mindazokat, akikkel szövetségesek lehetünk. Hiszen nem csak nekem vannak bajaim. Együtt erősebbek lehetünk, én ebben hiszek.