Reggeliző

Nem csak megmosolyogtató, de azért persze az ember önérzetére nézve némiképp sértő is a „bajba jutott hölgy” szerepét játszani. Mindazonáltal ez nem az a helyzet, ahol éppen olyan ostobaságok tartanának vissza, vagy kényszerítenének visszatáncolásra, mint az önérzet. Nekem végre válaszok kellenek. Most már igazán. És bár nehézkesen bújok ki a saját bőrömből, azt hiszem nem sok minden derülhetne itt ki, ami arra kényszerítene, hogy ne folytassam ezt az utat, ha már egyszer elindultam rajta. Egyelőre ennél közelebb még sehol, senkinél nem jutottam az annyira áhított válaszaimhoz, pedig túl régóta kutatok már. Nem sok minden vehetne rá, hogy üres kézzel távozzak, ez már biztos - Elnézését kérem, de talán nem tartja meglepőnek, hogy a munkám során nem túl sok úriemberrel van dolgom – vágom ki magam egy viszonylag semleges, talán még udvariasan kedvesnek is nevezhető felelettel, ami éppenséggel még csak nem is hazugság. Általában a CIA célpontjai, de még az ügynökei sem felelnek meg ezen kitételnek.
Azt hiszem, kifogytam az akadékoskodó kérdésekből, így már csak egy dolog marad hátra - Gondolom, sejti azt is, hogy nem igazán akadtam még kiválóbb segítőre így hát… legyen. Köszönöm, a segítségét elfogadom, a feltételeinek megfelelően – bólintok végül immáron mosolytalanul, elvégre ez már komoly dolgokról szól, a kis mesevilágban tett kitérő után - Az embere felkészíthet, és elkísérhet majd a találkozóra a Professzorral. Beavat esetleg a részletekbe is, vagy… beszéljünk erről egy kényelmesebb időpontban? – ha már így alakult, hogy felfedeztek, azt hiszem, nem szeretnék visszaélni a vendégszeretettel. Csoda, hogy eddig még nem tettem meg.

Kortyintok egy aprót a poharamból, amelyben igazából akár jelentősen rosszabb minőségű ital is lehetne, az sem tűnne igazán fel. Szabad kezemet az asztallap szélén nyugtatva hallgatom a férfit, s ugyancsak vegyes érzelmek uralkodnak rajtam a továbbiakban is. A cél előtt még egy hónapot várni igazán nem tűnik már olyan rettentően soknak, de mégis csak többről van szó, mintha most azonnal távozóra fognám, és megindulnék az oly régóta hajkurászott mutánshoz. Általában nem esik nehezemre önfegyelmet gyakorolnom, de most bevallom, egy egészen kicsikét úgy érzem, mintha végképp kicsúszna az irányítás a kezemből.
- Ezt a részét értettem a dolognak, Mr. Appleton, de úgy hiszem még ezzel is több időt pazarolna rám, mint mások tennék – talán valóban itt van a kutya elásva, és ez az az aspektusa a dolognak, amelyet olyan különösnek találok. Nem tagadhatnám egy percre sem, valóban segítséget remélve fordultam a fizikushoz, ugyanakkor jelentősen többet tett és készül tenni értem, mint amire számítottam… mindezt úgy, hogy viszonzásul eddig nem is igazán kért semmit. Mit ne mondjak… nem ehhez vagyok szokva a szakmámban. Épp ellenkezőleg. A hasonlata némileg megmosolyogtat, bár nem engedélyezek magamnak túlzottan széles mosolyt - Én volnék a szőrős lábú hobbit, aki olyan apró, hogy észre sem veszik a hatalmasok? – kérdezek vissza minden sértődöttségtől mentesen, nem veszem személyesnek a megjegyzést, inkább találom én magam is találónak. Ami még nem jelenti azt, hogy különösebb boldogsággal töltene el a szerep, noha itt most nincs helye válogatásnak. Számomra voltaképpen már mindegy, hogyan s miként érek célt, csak érjem el azt.
- Hajlok rá, hogy köszönettel elfogadjam a segítséget, uram, noha nem bánnám, ha többet tudnék annak mibenlétéről… ahogy még egy szót sem ejtett arról, hogy a kíváncsisága kielégítésén túl Ön milyen viszonzást vár ebből?

Csendben bólintok csak a kérdő tekintetre, hogy elfogadnék még némi italt a poharamba. Noha eddig nem sok kedvem volt se az étkezéshez, se az italozáshoz, azt hiszem jobb lesz elfogadnom, hogy némi idegnyugtatóra éppenséggel nekem is szükségem van. Persze nem rosszabb ez a helyzet sem, mint az elmúlt időszakaim egyéb más, különös esetei, de ha valóban úgy jövök ki a ma estéből, hogy kész tervvel, és biztos tudással megtalálhatom azt, aki némileg önkényes takarítást végzett a fejemben… akkor azt hiszem, el fogom tudni mondani, hogy megérte ennyi ideig kitartani, ennyi zsákutcába belefutni, és ennyiszer tévúton újra indulni. Perpillanat szinte el is halványul az a kérdés, hogy Mr. Appleton egész eddig vajon tényleg csak önnön szórakoztatására játszott-e a türelmemmel, vagy netalán tán csak bokros teendői nem engedték neki, hogy a kellő információk birtokában azonnal értesítsen a meghagyott elérhetőségeim valamelyikén… elhalványul szinte az is, hogy erre reagálva méretes baklövést engedtem meg magamnak. De ha az eredménye meglesz… akkor igazán nem tudok a múlton, vagy a közelmúlton rágódni.
Figyelmem akár a megfeszített kötél, egy pillanatra sem lankad, másra ezúttal nem is gondolva hallgatom a férfi szavait, s amikor kortynyi szünetet engedélyez magának, akkor követem a példáját én is, minek után némileg kérdő pillantással várom a folytatást. Kétségtelen, hogy egész eddig igen csak keveset foglalkoztam annak a problémájával, hogy vajon hogyan is fog fogadni engem ez a bizonyos mutáns, és mi a garancia arra, hogy nem találom magam az ajtaján kívül újabb emlékek hiányában. Persze van válasz arra is, hogy miért nem gondoltam erre. Az emlékeim hiányát nem számítva akad némi… kellemes sugallatom az illetőről. Nem merészkednék el odáig, hogy emléknek nevezzem őket, inkább csak árnyai az egykor volt tudásomnak, mégis sosem gondoltam igazán fenyegetésként rá. Pedig honnan is tudhatnám…? Fogalmam sincs, mi a valóság ebben a helyzetben, és akármilyen kellemetlen, most eljött az ideje annak, hogy ilyen eshetőségekkel is számoljak.
- Természetesen amint lehet, fel szeretném keresni az illetőt. A cél pedig mindig is az volt, ez bizonyára nem lepi meg, Mr. Appleton, hogy visszaszerezzem azt, amit elvett tőlem… - felelem meg elsőként a kérdést, hiszen ezzel kapcsolatban sosem támadtak kételyeim. A hogyan és miként azok a kérdések, amelyekkel most nehezebben birkózom meg - A nagylelkű segítségét és szakértelmét hálásan elfogadom… de talán nem bánja, ha megkérdezem: milyen megfontolásból szentelne újabb egy hónapot az ügyemnek? – ha olyan merész kijelentésekkel mernék élni, minthogy ismerem ezt az embert, vagy a motivációit, akkor ugyancsak nagyot lódítanék… márpedig ilyen kényes ügyekben, nem árt egy kicsivel tisztábban látni, mint amennyire én azt most teszem.

- Hol lennénk humor nélkül…? – replikázom a költői kérdést többes számban, noha elsősorban, talán ez egyértelmű is, magamra gondolok. Más a helyemben már lehet, hogy sokkal előbb letért volna az ésszerű, logikus, és nem utolsó sorban a szabályokat gondosan követő útról, mint én. Más talán most nem is itt ülne, hanem kényszerzubbonyba csavarva várná a napi gyógyszeradagját. De én sem fogom örökké bírni. Ezt pontosan tudom. Vagy elengedem ezt az ügyet, vagy egy idő után belerokkanok, de egyelőre még nem értem el azt a pontot, ahol bármelyik út is egyértelműnek tűnne. Ez a mai, részemről nem egészen tervezett találkozó könnyedén vízválasztó lehet. Ha valami olyasmit hallok, ami bizakodásra ad okot, akkor talán egy ideig még tudok tovább menni az általam választott úton. Ha nem… akkor könnyen lehet, hogy újat kell választanom, és ezen gondolat lanyha gyomorideggel tölt el. Nem esne nehezemre feltenni azt a kérdést sem, hogy „és mégis miféle óvintézkedések biztosíthatnák a teljes biztonságot egy gondolatolvasó mutánssal szemben…?”, de végül inkább egy falat húst nyomok a számba a kikívánkozó szavak ellenében. Hiszen az imént is én kérdeztem, és ha már egyszer durván lesétáltam a jó ízlés talajáról, tanácsosnak érzem újra nem megtenni.
A falatomat azonban kis híján félrenyelem. Reménykedtem valami bizakodásra okot adó fejleményben, de abban nem, hogy ha kérem, akkor ujjnyi távolságra kerül tőlem minden, amit eddig annyira vágytam megszerezni. Talán most először engedem is, hogy minden meglepettségem, és egy csekélyke kételyem kiüljön az arcomra, nem is próbálom meg moderálni magamat. Hosszúnak tűnő ideig nem szólalok meg, mert kénytelen vagyok végiggondolni a kérést. Nem mintha okom lenne arra, hogy ne tegyek eleget neki, épp csak rá kell jönnöm, hogy valójában mennyire nem voltam erre felkészülve. Annyira reménytelennek tűnt a keresés sokáig, annyira fogalmam sem volt, miféle úton, miféle információkkal juthatok el a keresettemhez, hogy valójában sosem kovácsoltam tervet arra nézve, hogyan és mikor és miként állok majd a gondolatolvasó elé… jelenleg valóban meglehetősen ostobának tűnik az első impulzus diktálta reakció: fogni magam, és csak úgy elé sétálni.
- Netán tanáccsal szeretne szolgálni az ügyben? – némileg nehézkesen találok rá a hangomra, s noha újfent kérdezek, ezúttal kikerülhetetlennek érzem. A türelmetlenségem így is szoros pórázra kötöttem kényszeredett hirtelenséggel.

Paranoiás lennék? Őszintén szólva legkevésbé sem lepne meg, ha így lenne, elvégre a hétköznapitól egyre távolabb és távolabbinak érzem az életem. Azt hiszem ez még bőven belefér.
- Úgy érti Önt személyesen felkeltették az érkezésem miatt, és nagyjából fél óra alatt ide varázsoltatta az alkalmazottaival ezt a kis fogadást, vagy személyesen követte érkezésemet, és tett ugyanígy? Érdekes – igyekszem kevesebb szkepticizmust csepegtetni a hangomba, mint ahogy én azt érzékelem, elvégre legalább annyira van indokom ezt elfogadni igazságként, mint amennyire okom van abban, hogy kételkedjek. Ez a gond az ingoványos terepekkel – nincsenek kapaszkodók, minden következtetés lehet legalább annyira igaz, mint hamis is. Ezért mondom, hogy talán már ott is gyanakszom, ahol valójában egyáltalán nem is kellene, de így sokkal egyszerűbb. Kevesebb kellemetlen meglepetés ér, vagy ha meg is lepődök, legalább némelyest fel vagyok készülve rá.
Én magam is elfogyasztok pár kisebb falatot, amíg némi szünet áll be a beszélgetésben, bár inkább az illendőség kedvéért, mintsem azért, mert kívánom az ételt. Ami ettől még éppenséggel valóban kiváló, épp csak otthon hagytam az étvágyamat a meggondoltságommal és egyéb hétköznapokban magától értetődő dolgokkal egyetemben - Legyen. A türelmemet akarta próbára tenni, hogy nem keresett még, Mr. Appleton, vagy hátráltató tényezőkbe botlott esetleg? – teszem fel a kérdésemet, amin nem is gondolkodok sokáig, hiszen voltaképpen ezért vagyok itt, minden más csak színjáték, ami úgy látszik ennek a háznak és lakójának állandó kísérője.

- Pompás – ragadok evőeszközt egy gyors, kimért mosollyal, mintha valóban el sem tudnék képzelni ennél megfelelőbb alkut, vagy éppenséggel körítést ehhez a beszélgetéshez. Valójában persze elég kevés ennél bizarrabb szituációt tudok most elképzelni, és álmomban sem gondoltam arra, hogy valami ilyesmi fog a házban fogadni, amikor ilyen talán (mit talán? Biztosan!) botor döntést hoztam a türelmetlenség lázas ostobaságában. És még ő kér elnézést tőlem? Valóban kitekert egy este ez a mai, de szorult helyzetben az egyetlen, amit tehet az ember lánya, hogy követi a lépéselőnyben levő fél tempóját, és nyitva tartja a szemét, bármilyen lehetőség szembe jöhet még a továbbiakban is.
- Ami a válaszomat illeti… elnézését kérem, Mr. Appleton, de türelmetlenné tett annyira, hogy ne akartam volna a saját szakállamra megpróbálni a rövidebb utat választani. Ahogy bizonyára sejti… az ígért segítsége minden nappal csak sürgetőbb számomra – nem mondom ki, hogy éppen eleget váratott, vagy ha nagyon akart volna, utol tudott volna érni, ha netalántán problémákba ütközött volna az ügyem során. De ez a csend…! A csend most már igazán megőrjít, folyton csak zsákutcák falát verdesem, csapkodom ököllel, mintha egy labirintusba zártak volna kísérleti patkányként. Ha ez is csak egy felesleges kitérő, felesleges reménykedés, mielőbb tudni akarom, hogy tovább léphessek.
- Úgy érzem Ön azonban számított ma rám. A kérdésem az, hogy mégis honnan tudta? – apró falatot vágok magamnak, noha legkevésbé sincs étvágyam, de ahogy mondtam: követni kell a lépéselőnyben levő fél tempóját. És ne feledkezzünk meg a mázas udvariasságról sem - És kérem ne hivatkozzon jól értesültségére, amikor még én magam sem tudtam egészen ma reggelig, hogy itt leszek, ahogy másnak sem igyekeztem az orrára kötni, hogy birtokot óhajtok háborítani.

Szinte már meg sem lep, hogy a burkolt kérdésemet tökéletesen figyelmen kívül hagyja. Noha éppen a türelmetlenségem hozott ide, szemtől szembe nem követek el olyan illetlen dolgokat, mint a látványos türelmetlenkedés. Megköszönöm, hogy kihúzza nekem a széket, megvárom, amíg maga is elhelyezkedik, és nem szólalok meg újra, amíg ő nem teszi. Ellenben ha már kérdéssel indítunk, megvannak nekem is a sajátjaim. És éppen ezért vagyok itt... hogy választ is kapja egyre, kettőre.
- Ha én válaszolok egy kérdésére, Ön is válaszol az enyémre? - dobom vissza a kérdést, ha valamiből, hát ebből a kis játékból fenemód hamar elegem lesz, noha jelentősen több önuralommal bírok annál, semhogy fogjam magam, felpattanjak az asztaltól, az érkező italt a terítőre borítva, talán a vacsorával együtt. Pedig a helyemben, úgy vélem, ez nem is lenne olyan rettentően meglepő reakcióra arra, ha az ember lánya bemászik valakinek az ablakán, és ez az illető a vacsoraasztalnál várja. Éppenséggel legalább olyan bizarr maga a szituáció, mint önmagában az én életem. A kettő találkozása sem lehet semmivel kevésbé abszurd.
Legszívesebben azzal felelnék, hogy se éhes, se szomjas nem vagyok, de mint az a fajta gyerek, aki inkább engedelmeskedik a szüleinek, csak hogy minél előbb visszamehessen játszani, koccintásra emelem a poharamat, aprót kortyolok a vérvörös nedűből - Egészségére - és szépen gondosan az ölembe terítem a szalvétát, amint leteszem a poharamat, ám többet nem mondok. Nincs kedvem fecsérelni ma a szavakat.

Elég hirtelen jön a fény ahhoz, hogy elsőre azt se tudjam merre kell néznem, hol állhat az „elkövető”, de az ismerős hangot már sokkal egyszerűbb követni, így a férfi irányába navigálom a pillantásomat, aki kimondottan meghökkentő környezetben fogad. Ha ez nem összezavaró, akkor semmi, de már nem szokásom ilyen kifejezésekkel dobálózni. A rajtakapott settenkedő ösztönösen görnyedő testhelyzetéből felegyenesedem, kihúzom magam, látszólagos higgadtsággal pillantok a másikra - Mr. Appleton – viszonzom a köszöntését kurta biccentéssel, és ha a helyzetem nem is épp derűs, legalább a profik nyugalma süt a hangomból is. Sovány kis vigaszok, amikor voltaképpen ilyen megkérdőjelezhető cselekedetre szántam el magam, de hát ha egyszer arra jutottam, hogy a központ adatbankja nem szolgál elég információval számomra… vagy legalábbis nem sok újjal, akkor igenis arra vetemedtem, hogy a saját kezembe veszem az ügyemet. Ha ez is csak egy becsapós zsákutca az eddigi kutatásomban, szeretném mielőbb megtudni, ahelyett, hogy a csodát várom türelmesen.
- Valóban így van – adok neki igazat egyszerűen, hiszen a törvény szavát éppenséggel én is jól ismerem - Ez utóbbival kapcsolatban azonban a döntés nemes egyszerűséggel az Öné – úgy gondolom ő az idősebb, nem is annyira kevéssel, úgyhogy még ha férfi is, az illem úgy diktálja, hogy neki kelljen engedélyt adni egy esetleges tegeződésre. De voltaképpen, itt és most számomra ez egyáltalán nem lényeges kérdés, odáig azonban nem merészkedem, hogy ezt hosszasan és fennhangon is kifejtsem.
Talán most lenne ideje, hogy még gyorsan eszkuzáljam a saját otromba viselkedésemet, de természetesen az, ahogy az asztalhoz invitál, számos zavarba ejtő kérdést vet fel - Tudja, ha nem tartanám különösnek, azt feltételezném, hogy Ön egyenesen várt engem, pontosan ebben a percben és ebben az órában – mondom ki kerek perec, ami eszembe jutott, és elindulok az asztal és a vele szemben elhelyezett szék, no meg teríték felé.

Nem vagyok normális. Teljesen elmentek otthonról. Mi más mentségem lehetne arra, hogy éppen egy elismert fizikus nem éppen szolid méretű házának egyik ablakán mászok be…? Nincs kifogásom, nincs mentségem, azt leszámítva, hogy elkeseredett vagyok. Még az sem lehet igazán mentség, hogy egyre biztosabb vagyok abban,  hogy ez a pasas éppenséggel eléggé… különös. Mondhatnám azt is, hogy szokatlan. De ha nem akarok ilyen szubjektív, ingoványos terepre tévedni, akkor maradjunk inkább annál, hogy természetesen nem bízom benne. Abban azonban bíztam, hogy mostanra már felkeres valamivel. Valami kis információval, morzsával az éhezőnek, mindegy mi lett volna, azzal bizonyára megakadályozhatta volna, hogy most… betörjek hozzá. Persze lehet vitatkozni azon, hogy ha jelvény lapul az ember zsebében, akkor mi is minősül pontosan betörésnek, főleg, ha semmit nem óhajtok eltulajdonítani, de inkább ebbe sem szeretnék belegondolni. Különben is otthon hagytam a jelvényemet. Jobb, ha ebbe nem keverem bele a munkámat. Ez mindig is személyes ügy volt, még ha ki is használtam a munkáltatóimat arra, hogy kapcsolatba lépjek Appletonnal.
Sikerül talajt érnem a sötét helyiségben, amelyiknek ablakán bekúsztam, és óvatosan visszaejtem az ablaktáblát. Elemlámpa lapul a zsebemben, pár pillanatnyi néma szuszogás után, amikor úgy gondolom semmilyen emberre utaló zajt nem hallok a helyiségben, merészkedek elővenni, és felkattintani az apró fényforrást. Magam sem tudom, hogy valójában mit keresek. Ez a ház akkora, hogy még ha tudnám, akkor sem találnám meg könnyen a célt. De valójában megint csak a tűt keresem a szénakazalban, s néma sóhajjal, ezt bármikor készségesen be is látom. Az egész életem egy szénakazallá változott.
Nem is helyiségben, hanem egy folyosón állok. Ennyi a biztos. Hogy innen mi merre, azt már nehéz megmondani, egyedül a bejáratot tudnám besaccolni, de valójában azt is inkább kívülről megítélve, mint innen, hogy már benn vagyok. Elindulok az első ajtóhoz, benyitok, belépek, a vékony fénypászma elsőként széklábakat világít meg. Ám mielőtt végiggondolhatnám igazán, hogy mégis mit reméltem, mit találok széklábak helyett, az én kis fényemnél egy jelentősen erősebb vakít el hirtelen a sötétség után… mi a manó?