Mo & Wei

Tárgy: Re: Mo & Wei Pént. 17 Okt. - 0:04

Elmosolyodom a válaszra.
-A Káoszon csak a zseni lát át.
Megsimítom a vállát átölelésnél.
-Én is szeretlek. – suttogom.
A sürgetést kiérzem, ezért a szokásomhoz híven, nem kertelek. A válaszra bólintok. Tudom, hogy az átlagnál jóval hamarabb átlátja a dolgokat. És akinek eddig nem volt nyilvánvaló, az iménti beszélgetés és jelenet kint, most azok is sejthetik.
-Igen azt. Helyes a következtetésed. Legalábbis én is erre jutottam. – de még nem mondok többet. Nem szeretném túlzottan befolyásolni a saját döntésemmel. Számomra ő a központ. De mégis el kell mondanom, hogy tudjunk dönteni. Valahol úgy érzem, hogy nem lesz könnyű ez így. És a félelmeimre meg is kapom a választ. Maradna. Éppen ott, ahol nem érzem biztonságban, de… boldog. Nincs jogom ezt tőle elvenni.
Felsóhajtok magamban. Valahol ezt vártam tőle, itt valahogy más lett. Örültem ennek a változásnak, mert jó volt.
-Ketten mindenképpen elhagyták ezt a közösséget, ebből egy tanár, egy pedig elég sokat segíthetett volna abban, hogy a kedélyek lenyugodjanak. Ért hozzá. De hogy hányan mentek, mennek még el, nem tudom. Elég nagy a morgolódás a szülők részéről is, ez is nyomásként éri az iskolát, ami szintén hozhat kilépéseket. – nekem abból a szempontból magas, hogy elveszítettem a semleges álláspontomat. Ha Mo-val történt volna valami, kő kövön nem maradt volna. A tétovázás számomra is kibillentette az egyensúlyt az elégedetlenség felé.
A kérdései tovább erősítenek meg abban, hogy sokkal inkább maradna. A kétlaki élet sem igazán a megfelelő a számára.
Megvédem és meg fogom védeni. Elvégre éppen ez a biztos pont, ami miatt a mutáns nevemet is kaptam. Nagy levegőt veszek.
-Nem kell kiiratkoznod. Maradunk. – nem örülök ennek a döntésnek, nagyon nem. Nem szeretném, ha védtelen lenne. És ismeretlenül ott lenni jobb lenne, mint itt, ahol a homlokunkra van írva, hogy kik vagyunk.
-Örülök, hogy itt jól érzed magad, befogadtak és szeretsz itt lenni. Nem örülnék viszont annak, hogy ezt elvegyem tőled. – vigyázni fogok rá. Vállalom.
-Felmerült bennem ez kérdésként és úgy gondoltam, hogy ezt megbeszélem veled. – a szokásom. Nézőpontok, érvek, ellenérvek és a következtetés. És mivel Mo-n úgy érzem, maradni szeretne, elfogadom. Mert ennek így kell, kellett lennie.
-Csak ennyi lettem volna, nem szeretnélek tovább feltartani. – én és a művészek sosem fogják megérteni egymást. Annyit azonban megtanultam, hogy alkotás közben nem szeretik, ha zavarják. De most ezt meg kellett kérdeznem.
Felállok és egy puszit nyomok a hajára.
-Vacsoránál találkozunk, vagy ne várjak rád? – jó lenne egy házba összeköltözni, de reméltem, hogy így sokkal inkább tud nyitni a világra, a többiekre. Így ezt a kérdést viszont akkor fel sem tettem.
Amikor megfordulok, hogy kimenjek, látom az akadályokat, és igyekszem úgy átlépni, kikerülni, hogy ne bontsam meg a szervezett káoszt. Mielőtt behúzom az ajtót, rámosolygok, de aztán az emeletről lesietek, hiába vagyok tanár, ez a lányok birodalma.
A szobámba érve pedig elkezdem lerendezni az ajánlat visszavonását. Mindennek van következménye. A kezem a cigi után tapogatózik és ha megtalálja, hamarosan füstbodor kavarog az ég felé, miközben a munkahelyemmel beszélek.

//Köszönöm a játékot! Smile

//

Tárgy: Re: Mo & Wei Csüt. 16 Okt. - 22:04

Wei & Mo Mo

- Az én házam, az én váram! – vonom meg a vállamat, s eresztek meg egy fintort Wei felé. Tudom, hogy mit gondol erről az őskáoszról, de nem tehetek róla, én így szeretek élni, s zseninek se kell lenni ahhoz, hogy feltűnjön az embernek a rendszer a saját káoszában. Sose hívok vendéget, minek rámoljak el? Nem kosz van, csak rendetlenség. Az nagy különbség.
- Szeretlek!
Ez a válaszom és egy hálásnak szánt, üres mosoly a kifakadására. Futón megölelem, mielőtt elhelyezkednék a földön. Feszült figyelemmel várom a mondandóját. Nem szokott ilyen lenni csak akkor, ha nagyon fontos dolgot szeretne mondani. Általában maga a megtestesült nyugalom, de ez a felszínességi odavágása is arról tanúskodott nekem, hogy valami komoly dolog történt. A folyó nem fut ki a medréből ok nélkül.
- Igen. És? – kérdezek vissza kissé sürgetőn. Lehet, hogy érdektelen vagyok, de nem kifejezetten érdekelnek a szülői panaszok. És igazából nehezen hiszem, hogy Wei odalenne tőlük, meg vissza.
- Úgy érted, hogy itt nem vagyunk biztonságban és valaki direkt támadta meg a sulisokat? – vonom le a magam szintjén a következtetéseket. Nem vagyok ostoba, de nem sokkal több logikával áldott meg az ég, mint emlékezőtehetséggel. Ezért is volt nagyon vicces az erdőbéli kalandozás is, többek között.
Hirtelen megrettent az, amit mond. Nagyon szívesen megyek én el vele a világ végére is, de a kiiratkozás olyan véglegesen hangzik. Megszoktam magam diákként, nem hiszem, hogy kinőttem már a tanulásból. Itt legalább tudnak valamit oktatni nekem a képességem aktív részéről is.
- Elmegyek veled, nincsen ezzel gond, de nem lehetne az, hogy valahogy itt is maradok meg nem is? Hogy nem iratkozom ki, hanem visszajöhetek bármikor tanulni, ha úgy érzem, hogy elvesztettem a fonalat? Én nem hiszem, hogy szeretnék beilleszkedni egy új közösségbe. - célzok ezzel arra, hogy odahaza nem szívesen vallanám be senkinek, hogy mi vagyok. Itt elfogadnak, de Kínából úgy jöttünk el, hogy eltitkoltam a képességemet, szörnyetegnek hittem magam és nem akartam, hogy tudják. Most sem gondolom, hogy másképp tudnék állni a kérdéshez. Megüli gyomromat a rettegés.
- Nem fogalmaztál egyértelműen! – vonom össze a szemöldököm. - Ki tisztul és hová? Magyarázd el légy szíves rendesen, mert így nem értem egy szavadat sem és téged sem tudlak megérteni, amíg nem értem miről beszélsz.
Bármit elfogadok, amit mond, ezt tudhatja jól, de nem szeretem a félinformációkat. Mindent meg szoktunk beszélni, s bár általában minden isten haragjára nekem kell rákérdeznem, remélem, hogy most menni fog ez harapófogó nélkül is. Ha nem, akkor majd jön a kérdőívezésre hasonlító beszélgetés. De a remény hal meg utoljára..
Odahajolva egy puszit helyezek a kézfejére. Amennyire nála a kezem megfogása a köszönet jele, úgy nálam ez a puszi a törődésé és azé a tényé, hogy nincsenek rossz válaszok, bármit mondjon úgyis ugyanaz lesz a vége: megyek vele. De azért adjuk meg a rendes megbeszélés látszatát. Főleg, mivel nem érzékelhető belőlem semmilyen érzelem az egész témával kapcsolatosan. Magamba vagyok zárva és most nem is bánom ezt.
- Amikor azt mondod, hogy megyünk, akkor megyünk. – veszek egy nagy levegőt és eresztem ki egy hosszú sóhaj keretei között. A szüleink emlegetésére félre kell fordítsam a fejemet és megkeresni tekintetemmel a szekrényajtó általam festett pillangómintáit, mintha azok annyira érdekesek lennének. Az igazság az, hogy nem akarom, hogy Wei látja, ahogy megtelik könnyekkel a szemem.
- És ha itt is laknánk, meg ott is? – térek vissza ehhez. Nem konkrétan az iskolára gondolok, de akár arra is. Valahogy furcsa ez. Mert Shanghai az otthonom még most is, de amikor elérhető közelségbe került a tény, hogy visszamehetek oda, hirdeteln leesett, hogy itt is otthon vagyok, még akkor is, ha ez eddig fel se tűnt.

Tárgy: Re: Mo & Wei Hétf. 6 Okt. - 15:52

Megköszörülöm a torkom. kicsit nagyon is egyértelműen tekintettem szét a káoszon. Még húzom az időt, hogy kicsit később mondjam, kérdezek rá a dolgokra. És bajban vagyok, duplán, mert ha nem hallott semmit, akkor nincs igazán mibe kapaszkodnom a kezdéshez. Nagy levegőt veszek, jelezve, hogy sem nem rövid, sem nem egyszerű nem lesz. Ez után teszem fel a kérdésem.
-Nem vagy felszínes. Aki ezt mondja, az a felszínes. – vágom rá szinte hevesen. Majd szusszantok egyet, végül újra levegőt veszek. Érezni rajtam, hogy nem lesz könnyű, amit mondani szeretnék.
-A hajókirándulás sok kérdőjelet vetett fel, nem csak a szülők, hozzátartozók részéről, de a tanárok és az x-menek között is.
Nem áll jogomban elmondani, hogy milyen gondok vannak bizonyos dolgokban a suli felé, viszont sok mindenben egyetértettem a panaszokkal kapcsolatban magam is.
- Nem hisszük, én sem hiszem, hogy véletlen lett volna az eset. Nem… nem hinném, hogy iskola képes lenne megvédeni a diákjait. Ha tudta volna, akkor ez nem történhetett volna meg. Legalábbis ekkora valószínűséggel.
Beletúrok a hajamba. Kéne a cigi. Nagyon.
-Azért kérdeztem, hogy miként érzed itt magad, mennyire érzed úgy, hogy beilleszkedtél, mert… arra gondoltam, hogy mehetnénk Shanghaiba. Együtt. De akkor a suliból ki kéne iratkoznod. Ott nem tudok ilyen iskolát, de… - hallgatok egy rövid ideig. – akár mi is létrehozhatnánk ott ilyen közösséget, vagy kereshetnénk. Nem vagyunk sokan, de biztosan keresik egymást. Legalábbis remélem, hogy igen.
És csak ez után válaszolok arra, mit hallottam.
-Élő közvetítést. Nem kellemeset. Hogy egyértelműen fogalmazzak: tisztul a tanári kar és az xmenek csoportja. Megrendült a bizalom oda vissza a két fél között és nem hinném, hogy ez olyan végeredményre vezet, amit ki akarok várni. Nekem sem tetszik az, ami és ahogy történt. Úgy vagyok vele, hogy hibáztatni mindig könnyű, de megoldani senki sem akarja. És most is ezt érzem. Nem akarok benne részt venni, mert nem látom a megoldást. Vagyis azt látom, hogy nem akarok részt venni.
Válaszára megfogom a kezét. Részemről ez a köszönet kifejezése.
-Ezért is kérdeztem, hogy miként érzed itt magad. Mert én sem akarok nélküled lenni bárhol is. – akár felnő, és elhagy egyszer, akár nem. Tudom, hogy el kell engednem, ha menni akar és nélkülem, de én meg nélküle nem szeretnék máshol lenni, ha velem szeretne maradni.
-Ha úgy érezzük, hogy mennünk kell, akkor megyünk, máshová. És ideje lezárnunk a saját múltunkat, hogy előre is tudjunk nézni. Ez nem azt jelenti, hogy őket – utalva a szüleinkre, mert úgy tartom, a szüleim MoMo szülei is – és az iskolában, az itt szerzett barátaiddal sose vehesd fel többé a barátaidat.
Felsóhajtok.
-Szeretnék minél előbb menni, ha úgy döntünk, hogy megyünk.

Tárgy: Re: Mo & Wei Kedd 30 Szept. - 20:01

Wei & Mo Mo

- Mi baj lenne? – nézek értetlenül a puszi és az ölelés biztonságérzetének felhőjéről lógatva lábamat.
Nem vagyok ostoba, nagyon jól tudom, hogy a hajóút nem úgy sült el, ahogy annak kellett volna, de amikor bele vagyok merülve a zenébe – ahogy az előbb is – akkor kell néhány perc ahhoz, hogy felfogjam újra a külvilágot. Kicsit olyan ilyenkor, mintha be lennék szívva, bár sosem éltem tudatmódosító szerekkel. Még csak nem is iszom igazán, nem szeretem az alkohol ízét, akkor meg minek?
- Tudom, tudom! – játszom vigyorogva vadgalambot, a megszokottan üres vigyorgásommal. Nem mondja, sosem szokta, de tisztában vagyok vele, hogy nem ehhez az inverz pedantériához van hozzászokva. Illetve mivel én vagyok a húga, s én ilyen vagyok, így kénytelen hozzászokni, de azért ez egész más, mintha ő maga is így élne.
Értetlenül billentem oldalra a fejemet, nem világos, hogy mit is akar ezzel a kérdéssel. A kivárásra játszom, nem válaszolok azonnal, s milyen jól is teszem! Kezdhetem így rögvest egy fejrázással.
- Semmit sem hallottam, zenét szerkesztettem. Mi a baj, Wei? A szokottnál is komolyabb vagy.. – araszolok hozzá közelebb, hogy úgy helyezkedjek ültemben, hogy minél közelebbről nézhessek a szemébe úgy, hogy közben nem tolakszom bele a személyes szférájába.
- Szeretek itt lenni, megszoktam már. Semmivel sem rosszabb, mint bárhol máshol, azt hiszem, hogy vannak barátaim is, bár nem tudom, hogy mit is kéne jelentsen ez a szó, hiszen annyian hisznek már felszínesnek, hogy talán tényleg azzá is váltam. – vonogatom a vállamat. - Mit kellett volna hallanom? – kérdezek rá, mert nagyon érdekel, hogy miről maradtam le a zene által.
Átadom magam a szavainak, érdeklődéssel fordulok felé és figyelek mindent, amit mond.
- Szó sem lehet arról, hogy maradjak nélküled bárhol is! – rázom meg a fejemet. Ő a mindenem, a világom egyetlen igazán fontos pontja, s nem akarok nélküle lenni. Ha végleg haza akar költözni Shanghaiba, akkor vele fogok tartani, bár azt tudhatja – láthatja rajtam akkor is, hogyha nem tudok érzelmeket kimutatni – hogy a honvágyamon túl ott lappang bennem a gyász is, s a még nagyobb fájdalomtól való félelem. Nem tudom, hogy milyen lenne visszamenni oda..
- Örökre? – kérdezek. Nem remeg a hangom, de érzem, hogy félek. Nem tudom, hogy mitől, de az örökre mindig olyan végleges. Az egyetlen örökkéje az életemnek eddig az, hogy sose látom többé a szüleimet. Nem bízom abban, hogy jót is hozhat ez a szó.

Tárgy: Re: Mo & Wei Szomb. 20 Szept. - 21:56

A változás szele

Átölelem. Kell az időnyerés. Mint ahogy a puszit is viszonzom.
A fejemben van még a hangszóróból hallottak, nem véletlen álltam fel végül a padról, miután már jó ideje töprengek ezen, úgy véltem, hogy itt az ideje mindennek.
-Nem tudom, kinek mi a baj, jelen helyzetben.
Körbenézek. A káosz finom kifejezés számomra. Nem szólok, sosem szóltam ezért neki. Neki így természetes, akkor nekem is. A földön szeretnék ülni, nagyon megszoktam, de inkább a székre telepszek le.
Mivel nem munkából jöttem, ezért egy egyszerű póló és kardigán, valamint egy vastagabb nadrág van rajtam. Az edzőcipőt megtartom az edzésre, egy félcipőt húztam fel.
-Hogy érzed itt magad? És … - veszek egy nagy levegőt. – azt hiszem, te is hallottad a hangszórót. – egyből bele. Muszáj. – Nem azt kérdezem ezzel kapcsolatban, hogy a mi a véleményed, hanem azt, hogy biztonságban érzed magad itt?
Nem véletlen tettem így fel a kérdést. Véleményt kérdezek ezzel is, de konkrétizálom. És remélem, hogy nem befolyásolom.
Csak akkor folytatom, ha elmondta.
-Vártam a végkifejletet, hogy miként alakul ez. Nem vagyok abban biztos, hogy nyugodt szívvel engednélek el, vagy hagynálak itt, ha el kellene utaznom. Valahogy… - beletúrok a hajamba, nem tudom, hogy kifejezni magam. – nem tudom, nem érzem azt, mint amikor idejöttünk. – idegennek érzem magam. És nem vagyok hajlandó mindannak kitenni Mo-t, mint amin a hajókiránduláson részt vettek elszenvedtek.
-Nem hiszek az összeesküvés elméletekben. Történnek véletlen dolgok. Ezt azonban nem érzem véletlennek és bár rossz kimondanom, örülök, hogy nem mentél el. Ez jel volt arra, hogy feltegyem a kérdést: menjünk, vagy maradjunk?
Én már döntöttem. De igyekszem úgy megfogalmazni, hogy érezze: az ő véleménye és az enyém egyformán fontosak.

Tárgy: Re: Mo & Wei Kedd 16 Szept. - 20:20

Wei & Mo Mo

A szobámban ücsörgök a földön, előttem a mini DJ-pultnak csúfolt szerkezet, fejemen füles. Egy új mixen dolgozom, ahogy az lenni szokott. Nincsenek szobatársaim, valamiért nem akar velem lakni senki, a legutóbbi lány is átkérte magát máshová, mondván a barátnőjénél üresedés volt. Rég túl vagyok azon, hogy ettől megbántottnak érezzem magam. Menjenek, ha akarnak, elvagyok én egyedül.
Amúgy nem bántok senkit, az első távozásnál kifejezetten padlót fogtam, napokig be se jöttem a szobába, kikönyörögtem Weinél, hogy hadd aludjak nála. Nem bírtam a légkört, kudarcnak éltem meg, a személyiségem csődjének. Ma már nem érdekel. Jobb ez így, szabad lehetek, amennyire csak akarok.
Elzsibbadtak a lábaim, érzem, hogy baj lesz ebből, ha nem kelek fel azonnal. Feltápászkodom minden kecsességet mellőzendő, leveszem a fülest, leállítom a gépet. Bármelyik technokrata megirigyelné a felszerelést, ami megüli a szoba közepét. Ehhez az én zenecsinálásomhoz mindenféle kell, nincs az az asztal, amin el tudnék férni, s különben is, szeretek a földön tanyázni. Az meg nem érdekel, hogy miképpen néz ki emiatt a szoba.
Mivel a füles lekerült, így tisztán hallom, amikor megszólal a szobában álló rádió. Elkerekedett szemekkel hallgatom a cécót, nem sokat értek belőle, s a hangokat sem tudom személyhez társítani, bár ez nem abból fakad, hogy nem érdekel az iskolavezetés, vagy a tanárok, esetleg az X-menek.
Éled az isteni szikra, amikor rájövök, hogy kit is hallok. Mivel David hangjának számomra a zenéhez van köze, így ő jut eszembe először, s a többin nem is kell gondolkozzam, mert hamarosan mondják is a nevek garmadát. Annyira szeles és huzatos fejű még én sem vagyok, hogy ne tudjam megkülönböztetni névről a Professzort Magnetotól és orosz névből sem sokkal találkoztam már, csak a tanárnőm lehet, a technokrata.
Elméláznék a helyzet milyenségén, hogyha nem hallanék kopogást. Az ajtóhoz lépek, a hangot meghallva pedig szélesre tárom azt, hogy aztán minden átmenet nélkül a bátyám nyakába vetődjek örömömben. Tipikus én az üdvözlés ezen formája.
Puszi jobbról, puszi balról, majd hagyom Weit beljebb lépni. Anyanyelvünkön szólt hozzám, hát én is azon válaszolok neki. Így szoktuk, máshogy nem is menne talán. Mesterkéltnek tűne az angolt használni.
- Rá, persze. Baj nincs, ugye? – kezdek ezzel. Jobb előre elkezdeni a rosszal, hogyha van olyan. Ezért is „támadom” le ilyetén, miközben hellyel kínálom. Akárhova telepedhet, van két üres ágy az enyémen kívül és szintén háromfőnyi széket használhat ülőalkalmatosságnak. Vagy a földet, hogyha a kütyütengerben talál egy fenéknyi helyet. Én aszerint választok, hogy hol foglal helyet.

Tárgy: Mo & Wei Hétf. 15 Szept. - 17:43

A változás szele

A kertben vagyok, sosem tudom, melyikben is pontosan és az anyagokat nézem át. Sok jogi pert akasztottak az esettel a nyakunkba, és mivel erre vállalkoztam, félretéve a kinti élet jogi dolgait, ezt kezeltem. Volna. Sok a hiányos adata, amelynek hiányában a panaszos fél javára tudtam volna csak dönteni. Ezzel semmi bajom nincs, de a sok lyuk, a hiány…
A kávét kortyolgattam éppen, a cigiről elég rendesen kezdek leszokni, de most visszaszoktam. Még sincs cigi a kezemben. Hallom recsegni a hangszórót, hogy aztán egyre komorabb arccal hallgassam végig mindazt, amit nem akartam hallani. Nem sokkal később döbbent, csodálkozó hangok alapján feltekintek és a furcsa, fémszerű anyagot kikerekedett szemmel nézem. Látok tekinteteket, amik felém pásztáznak, tanácsra várva, de csak megrázom a fejem és a kezdődő, halvány pánik hangulatot elszívom. És mint ahogy sejtettem, el is tűnik a szerkentyű, vagy akármi is legyen.
Még egy ideig ülök a padon, kezemben a kinyitott mappával, kezemben a kávéscsészével. A belső ellentétek nem érdekeltek sosem. De ha ezek már kihatnak azokra, akik nekem fontosak, aki nekem fontos, akkor lépek.
Ennek tükrében becsukom a mappát, a csészét csak az asztalra teszem, nem érdekel, ha ott marad és Mo szobája felé tartok, hogy bekopogjak. Nem tudom, ott van-e és nem is szeretem ott zavarni. Az az ő kuckója, vára, ahová nem lépek be.
-Mo, Wei vagyok, bemehetek? – anyanyelvünkön mondom. Ha igenlő választ kapok, belépek és kertelés nélkül a tárgyra térek, bár úgyis tudja, hogy ezért keresem, máskülönben máshogy keresném.
-Szeretnék veled megbeszélni dolgokat. Ráérsz most?

Tárgy: Re: Mo & Wei