Energia fúzió

Rezzenéstelen arccal állom röhögését. Nem első esett és nem is az utolsó. Ha a lányom röhögne így ki úgy pofán csapnám, hogy Afrikáig repülne tőle. Ami nagyon is megvalósulhat, hisz ha energiát viszek a csapásba, akkor összejöhet az orbitális pályára való állás.
A pimasz lány kérdése igencsak tárgyilagos. Meglehet ő sem csak szimplán egy elkényeztetett leányzó, mint elsőnek tűnik.
- És a magácska szőke fürtjei alatt is leledzik eszecske, nemde bár? – vágok vissza, hisz kényelmetlen kérdésre a legjobb kérdéssel visszavágni.
Megcsóválom fejemet.
- Míly nemes jellemre vall, hogy nem vetemedett hímtagjának megrövidítésére. – jegyzem meg ironikusan. Magamban közben arra gondolok, hogy valóban van kedvem egy ilyen felvágott nyelvű sihederrel szócsatázni? Vagy inkább célratörőbb lenne megmutatni hatalmamat… azzal, hogy elhallgattatom. Nem is rossz gondolat! De várjuk ki a történet végét.
- Holtak feltámadásáról még nem hallott? – idegesítem továbbra is, hisz már pörög a mókuskerék és ki tudja megáll-e.
- Van olyan élőlény melynek ölnie kell, bűntudat nélkül, ösztönből, hogy éljen. S most nem az emberre gondolok. Embert lebeszélnék, hisz az bűnt. Ám ha állat, akkor nem. – mintha engedne a csaj a téli fagyok után. Ideje is lenne, hisz itt a tavasz.
- Sok mindent akarni és semmit se csinálni… - jegyzem meg elmélkedősen.
Ó! Gazdagéknak van már hordozható telefonjuk! Mennyire menő azt a téglányi akkumulátort a fülhöz tartani! Most ha gonosz lennék, pedig az vagyok, nem engedném meg a hívást. De legyen, hadd nézzen nagyot a kis hölgy ha a rendőrök megtudják ki miatt is hívta őket. Azért leszek oly előre látó, hogy több telefonálást nem engedek meg neki olyan formán, hogy elszívom a telefon energiáját.
A lehető legmagabiztosabb grimasszal arcomon vágok vissza:
- Miből van tíz percem? Az életemből? Tán engem is megakar ölni? Egy szemtanút? Ezért árulta el, hogy mennyi idő alatt ér ki ide a mentő? – fonom keresztbe karjaim mellkasomon.
- Hogy mit akarok? ... Csak azt, hogy hagyjon fel a színjátékkal és fedje fel magát! Addig nem fogom innen elengedni! – igen, feltűnt nekem is, hogy elállom útját. Ám ennél többre is képes vagyok. S ha netalántán szaladni próbálna, meglepetés érné, ugyanis akkor szépen elszívom mozgási energiáját, így eltaknyolna a betonon. Persze ha csak simán rám támadna, akkor is lazán elnyelem az energiát, mely kárt nem tesz bennem. Talán így ráébred, hogy nem az egyik gazdag udvarlójával van dolga, hanem egy nálánál nagyobb hatalommal futott össze.

Kezdem egyre inkább azt gondolni, hogy nem szeretnék gyereket. Egymás után futok össze zavaros és kezelhetetlen, mit ne mondjak neveletlen fajtájukkal. Egy esély van: ha tényleg már születése óta megfelelően alakítják. Sajnos eme kamasznak igen koros leányzót esélytelen formálni, mint a megszilárdult acélt. Azért egy-két ütés a kalapáccsal talán csiszol rajta valamicskét.
- Valóban, kis hölgy, nem tudok magácskáról semmit sem. Mindazonáltal ha mesélne magáról, sokkal okosabbá válna az én buta fejecském. – ütögetem meg koponyámat kissé behízelgő modorban. Ritka viselkedés nálam a nyalás, s most sem biztos, hogy célra törő. De egy igazi sakkjátékos először mindig kipuhatolja mire reagál az ellenfél. A Fehér Futó pedig kifejezetten fürge, ha észjátékokról van szó.
- Nos, hogy mi lett volna ildomosabb immáron tárgytalan. Bizonyára a legkézenfekvőbb módon cselekedett. Így nem mondanám rossz megoldásnak. Csupáncsak nagyon érdekfeszítőnek. – ugyan engem a „gyenge, törékeny kislány” érzet nem igazán hat meg, egyrészt mert nem vagyok azaz érzelgős típus, másrészt mert akinek ilyen képessége van az egyáltalán nem gyenge, még ha láthatólag törékeny kislány is, azért egy együtt érzőnek ható mosolyt megejtek.
- Ebben igazat adok magának. Nem tudnám kirabolni. Ahhoz túlságosan félelmetes a hatalma. Remélem azért nem szokása nyakló nélkül lelődözgetni minden erre járó gyanús elemet ezen a szikrázóan fényes nappalon? Mert nem szívesen végezném úgy mint a kedves napbarnított sorstárs. Nem magam miatt, magácska miatt. Tudja a bűntudat gyakran fájóbb lehet, mint két, kék sugár ütötte seb a mellkason. – mesélem a lánynak, miközben lassú léptekkel követem a fickóhoz. Figyelem mit tesz. A néger még él, bár ki tudja meddig, s a gyanúsan elsősegélyre hajazó mozdulat csak javíthat túlélési esélyein. Szegényke, most jó ideig nem mer majd kirabolni senkit. De hát így jár az, aki egyre a fajtársaim közül rátámad. Vajon a lány tud róla, hogy másoknak is vannak különleges képességeik?
- Hogy én mit szeretnék? – pislogok kettőt kérdő tekintettel, röviden elmerengve.
- Csak amit mindenki más: békét és nyugalmat. Hogy ne bántsanak, s én se bántsak mást, főleg ne véletlenül, akaratomon kívül. És magácska, mit szeretne? – fordítom vissza a kérdést, mindenfajta kaján vigyor nélkül, kellő komolysággal arcomon.

Gyermekek ijesztgetése nem tartozik mindennapi teendőim közé, noha volt már rá példa, hogy egy rakoncátlan kiscicát terelgettem a fürdőszobába galád módon elektrosokkolva. Buta kis lány volt, haszontalan, még jó, hogy eltűnt életemből. Most sokkal több bajom lenne vele. Ám a nagylányt csak a meglepetés ereje ijeszti, hidegvérét gyorsan visszanyeri, mi több lepcses szájával és éles nyelvével jól meg is lep engem, min most én vagyok ledöbbenve.
- Óh! Tehát őnagysága nagyvárosi? Szíves elnézését kérem pórias hanglejtésemért. Tudja, szegény családból származom. Ahol a szülők dolgoznak is és jó ha buszjegyre telik, nem ilyen benzinfalóra. – intek autója felé.
Nem egy egyszerű esett ez a lány, de talán ez betudható képességének. Egyeseket megőrjít az emberfeletti hatalom. Kivéve engem, mert megtanultam uralni.
- Tehát csak önvédelem volt. Mégis az valahogy nem kerülte el figyelmemet az a módszer ahogy ezt tette. – méregetem végig a lányt.
- Talán azt hiszi kirabolni jöttem? Tűzoltóknál az nem szokás! - nevetem el magamat.
- Ámde nem is vagyok az. Sem tolvaj. Így kérem, rám ne lőjön ilyen micsodát! – mímelek félelmet a lány előtt. Egyenlőre felmérni igyekszem mire is képes és ahhoz mennyire ért.
- Talán be akarod fejezni a munkát? – vetem hátának a kérdést, mikor áldozatához sétál. Idegesítő egy természetnek tűnik, nem árt fokozni a hangulatot. Hisz a képességek gyakorta érzelmi hatásra törnek elő. Már pedig szeretnék látni egy újabb látványos kék sugarat.

Mióta megtanultam repülni mindig is nagy élvezettet jelentett számomra hasítani az emberek feje felett, a felhőkarcolók fölé, alkalmasint a felhők közé. Koránt sem annyira kellemes hely, mint gondolnák az egyszeri földön járó halandók. Most azonban nem emelkedem ilyen magasságokba, csak pont annyira, hogy egykönnyen ne vegyenek észre a felszínről. Még szerencse, hogy New York teli van magas épületekkel, mik árnyéka még inkább földhöz szegezik az emberek tekintetét, s nem pedig az ég felé. Ám mindez mellékes amellett amit most csinálok épp. A repülés örömeit kiélvezve megkezdem küldetésem. Lassan, kecsesen repülök, széttárt karral, mint valami hattyú célom felé ahol a különös energiakoncentrációt éreztem. Meglepődve konstatálom, hogy az egy plázához vezet. Szokatlan helyszín. De mintha mozogna. Óvatos vitorlázó mozdulatokat téve változtatok irányt, a légből követve különös célpontomat. Meglepően zavaró cip-cakban történő haladása, mely nélkülöz mindenféle logikát, s olykor közlekedési szabályt is. Ez felettébb zavaró tényező, mindazonáltal nem adom fel a követést. Egy idő után a mozgás megáll. Talán ráunt a céltalan autókázásra? Ez kedvező döntés számomra. Megkezdem a leereszkedés az egyik szomszédos épület tetejére. Épp a legérdekesebb pillanatban. Egy lány energiasugárral lő egy férfira, anélkül, hogy fegyver lenne nála. Ez pedig egyértelmű jele mutáns mivoltának. Tehát találat! Óvatosan leugrom a tűzlétrára és szépen lassan leindulok. Egyenlőre nem akarom felfedni előtte valódi kilétem.
- Nocsak, nocsak, nocsak! Mi történt itten? – ül ki gúnyos mosoly arcomra. Az áldozat felé tekintek.
- Miért kellett szegény fickót bántani? Ártott magának? – kérdem a lánytól. Nem igazán tartok tőle, tartásom magabiztos.
- Maga talán valami mutáns? Mert az a kék sugár nem volt semmi! – nevetek fel némileg tompítván az előbbi kevésbé baráti megnyilvánulásomat. Kíváncsi vagyok miért tette ezt a lány. Talán nem uralja erejét? Ami igazán látványos és erős. Az utóbbit pedig kifejezetten szeretem.

Lakásom ablakán tekintek alá a városra. Noha nem a legmagasabb épület, mégis valamelyest azzal a jóleső érzéssel tölt el, hogy lenézhetek az emberekre. Felsőbbrendűnek érzem magam, bár tudom, hogy az is vagyok. Elsősorban mutáns mivoltom folytán, igen erős képességgel. Hatalmam nagy, mégsem csak ez tesz erőssé. Tudásom tovább erősíti képességemet. Emellett politikai és gazdasági kapcsolataim sem elhanyagolhatók. Friss levegő illata ömlik be orromon, megtöltve tüdőmet. Érzékeim kiválóan működnek koromhoz mérten. Ráadásul a mindenűt megbújó energiát is kiválóan érzem. Nehéz ezt elmagyarázni, egyszerűen tudom, hogy ott van és merre mozog, mikor pulzál vagy éppen robban. Már meg tudom különböztetni fajtáikat is, hogy ki az ember s ki valamilyen gépezet. Nem ma kezdtem ismerkedni és használni erőmet. Jó ideje már életem része.
Hirtelen zavar támad az erőben. Valami váratlan pulzációt érzek. Szintje magasabb a hétköznapi gépezetekénél, mégis élő lényből származik. Abszurdnak tűnő mivolta folytán ember nem lehet, sem állat vagy növény, gomba még annyira sem. Egy mutáns lesz az. Erről nem lesz nehéz megbizonyosodnom. Szobámba visszalépve íróasztalom fiókjából előveszem kézi mutáns érzékelőmet, mit magamnál szoktam tartani. Egy kis változtatást eszközöltem rajta, így engem és szeretett Emmámat nem érzékeli. Csekély ár mivoltunk titokban maradásáért. Az érzékelőt a különös energiaforrás felé irányítom. Az eszköz csipogása jelzi, hogy ott egy X-génnel rendelkező egyén tartózkodik, ahogy sejtettem. Kis műszerem visszateszem helyére. Nem lesz rá szükségem beméréséhez, ahhoz érzékeim is elegendőek. De előbb szükségem lesz egy kis feltöltődésre, ki tudja miféle hatalommal bír. Ujjaimat a fali konnektorhoz emelem. Szülők tiltják gyermekeiknek eme nyúlkálást veszélyessége miatt. Nekem azonban nem árt, mi több hasznomra válik. A villanyszámlára meg úgyis telik. Pár perc míg kellőképpen telítődik testem energiával. Hófehér cipőmmel ablakom párkányára állok. Végigsimítok nadrágomon derekamat átölelő fekete övig, megigazítva azt. Ujjaim ingemre tévednek, szépen begombolván, lévén nem kívánom elbujtatott mellkasom szőrösségét a világ tudtára hozni. Még egy utolsó simítás egyre csak fogyó hajzatomon és ugrom. Alig egy emeletnyit zuhanok, mikor is testem által elnyelt energia segítségével kezdek felemelkedni. Nem először repülök, számomra nem szokatlan tevékenység. De még most is élvezem! Utam egyenest a különös energiát sugárzó mutáns felé visz. Nem hiszem, hogy rám veszélyes lenne, de nem vagyok elbizakodott.