Első kopogás

Manhattan Upper East Side részén, nem messze az Ötödik sugárúttól található rezidenciáma, az egyik lakóház legfelső emeletén. Lakhatnék előkelőbb helyen is, de praktikussági okoból ez felel meg számomra. Elsősorban azért, mert könnyebben betudok jutni munkahelyemre, s a Pokoltűz klub sincs messze annyira. Meg aztán nem is igénylem a nagy cécót magam körül. Egyszerűen és szerényen élek, már ahhoz képest amekkora a vagyonom. Igaz, azért a legfelső emeleten van lakhelyem, előkelően van berendezve, de igazából hat legénylakásnak mint igazi lakóhelynek, ahol emberek élnek. Jószerével csak reggel és este vagyok itt, meg éjszaka, alvással eltöltve az időt. Hétvégén is gyakorta távol töltöm el az időt. Ma is fáradtan érkeztem haza hószín DeLoreanben, mit külön garázsban parkoltatok. Nem terveztem már kiruccanást, nem volna illő a kormányzójelöltet leendő rangjához nem illő szórakozóhelyen látni. Legalábbis tanácsadóim szerint. Így kénytelen vagyok a magam alkoholos italait fogyasztva ellazulnom. Ott is pihen már egy pohár scotch az asztalon, jég nélkül, az csak elrontaná. Közben egy aktát olvasok. Nem szakmait, hanem választással kapcsolatosat. Mostanság egyre több idejét köti le, pedig a laboratóriumban is akad bőven feladat, nem beszélve a speciális fejlesztésekről. Túl sokat vállaltam fel, talán valóban korai volt jelöltségem. Most már nem futamodhatok meg, elindult a versengés. Emellett ösztönös vágyam a felfedezésre sem hagy csillapodni.
Megszólal a csengő. Meglepetten tekintek az ajtó felé. Ritkán van vendégem, mondhatni csak akkor, mikor várok valamit. Ám ilyesmire nem emlékszem. Ledobva íróasztalomra a papírokat poharam mellé felkelek székemből is elindulok megnézni ki zavarta meg estémet. Kinyitva az ajtót feltárul lezser alakom. Persze napi hószín öltözetemben vagyok, de zakómat már elraktam a szekrénybe és bíbor nyakkendőm sem öleli körül nyakamat. Fehér ingem két felső gombja is kigondolva, elég levegőt nyújtva. Egyedül fehér színben pompázó nadrágom és cipőm makulátlan.
- Emma? – tágulnak nagyra zöld íriszeim amint megpillantom becsengetőmet, ki nem más, mint a Fehér Királynő. Gyorsan végig viszem rajta tekintetemet, hogy meggyőződjem arról, nem szemem káprázik, illetőleg nem-e imposztorhoz van szerencsém. De a makulátlan külső mit első osztályú ruházat tesz még szembeötlővé, nem hagy bizonyságot afelől, hogy ő az. Egyedül ajakrúzsa hagy bennem némi zavart. Meglepettségemben nem is tudom, hogy üdvözöljem.
- Gyere be! – állok félre az ajtóból és eresztem be őt. Tágas nappali szobám, csupa ablak, kevés bútor és személyes tárgy jellemzi, egy igazi legénylakás. Kezemmel intek az egyik bőrfotel felé, hogy foglaljon valamit. Még mindig zavart vagyok váratlan megjelenése kapcsán. Ez persze nem ok nélkül van. A szerelemhajókázás óta kommunikációnk lecsökkent, az is hivatalos dolgokra koncentrálódott. Távolságtartásom ebből ered.
- Iszol valamit? – kérdem, miközben elmegyek szobámba a saját poharamért.

- Meglepett is vagyok! – felelem enyhe ingerültséggel hangomban. Mint mikor a sakkjátszmában az ellenfél egy teljesen váratlan és előre nem látott lépést tesz. Jelen helyzetben váratlan vendégem jötte adja az érzelmi zavar alapját.
Sosem értettem, hogy egyesek miért nem a funkciójának megfelelően használják a különféle tárgyakat. Jelen helyzetben az ülőalkalmatosságot. Annyira kényelmes lenne az a karfa? Pedig sokkal keményebb a bőrhuzata mint az ülőkének. Láthatóan igen kényelmesen helyezkedik el rajta, még hosszú virgácsait is kinyújtóztatja. Csodálatos!
Saját poharam behozatala után a konyhába libbenek és kerítek a hűtőszekrényből egy üveg ásványvizet, mellé poharat. Persze illendőn töltve tálalom Emma elé, de úgy vagyok vele az utántöltést megoldja manuálisan.
- Köszönöm, de helytálló megfogalmazásod. Lakberendezésem egyszerű. Nem kívánom a feltűnő darabokat, leszámítva azt a pár régészeti tárgyat, mit egyiptomi nyaralásom során szereztem. – mutatok fel a falra, melyen kisebb fáraóforma szobrocskák vannak felerősítve, vagy az egyik vázára az asztalon.
- Persze ezek csak azért lehetnek itt, mert a régészcsapat anyagi támogatója vagyok. Mindig küldenek jelentést a fejleményekről. – telepszem le a vele szembe lévő fotelbe, belekortyolva italomba.
- Ha már nem néztél belém, így megmondom: váratlan jöttöd. Ritkán van vendégem és azok is általában lebeszélt időpontra jönnek. De azért az elmúlt napok eseményei felvetésed is helytálló. Nem reméltem, hogy ilyen hamar újból négyszemközt leszünk. Ráadásul a lakásomban. Italátadási kézsimítása persze nem hagy hidegen, libabőrös leszek egy röpke pillanatra. Tapasztaltam már gyengéd érintéseit, hogy azok nem véletlenek. Ám én a szóból értek, ezért kérdezek.
- És minek köszönhetem váratlan, meglepő látogatásodat szerény hajlékomban? – kérdem, miközben összefonom karom mellkasom előtt.

Nem sznobságból tartom a tárgyakat, hanem mert szeretem őket, tetszenek. Különösen gyűjteményem éke, mit külön tárolok. Ahhoz még valamiféle vonzalom is köt. Nem csoda, hogy annyira óvom.
- Ismerve múltadat ezen nem vagyok meglepődve. – felelem nem tetetett visszafogottsággal, hiába is mosolyog rám. Jó, nem a sértettet játszom, csak morcos vagyok, mert félbe kellett szakítanom munkámat. Pedig holnap estére jó volna prezentálni valamit.
- Valóban, megbeszélnivalón az akad. S miből gondoltál arra, hogy rezidenciám kellően biztonságos erre a célra? – kérdem.
- Ó, tehát hirtelen felindulásból elkövetett látogatás ténye forog fent. Ráadásul nemes célzattal. Rendben van. – enyhülnek meg vonásaim. Smaragd tekintetem szótlan követ a szobát körbejáró Emmát. Szólni nem szólok az érintésre. Nem szokásom fogdosni őket, de valahogy felkellett kerüljenek a falra. És ez nem a lábam segítségével történt meg. És a jobb darabok vannak kiállítva, mik csak úgy nem porladnak össze. Ahogy én sem keze nyomán.
- Talán azért, hogy meg ne bántsalak. – felelem, s bár jó érzés ujjait karomon tudnom, egyenlőre nem változtatok kéztartásomon.
- A füledbe? – pillantok gyémántokkal ékes érzékszervére miket szőke hajzuhatagja rejt el máskor előlem. Persze csak retorikai kérdésem, hisz bizonyosan telepatikus képessége folytán szerezte meg azt a bizonyos információt. Amit hallva megrezzenek. Újfent meglepettség mi rögvest haragba csap át amit az emelkedő adrenalin szint, valamint kezeim ökölbe szorulása jelez.
- Előled semmit sem titkolhatok el, nem mintha akarnám. Csak arról a Helmsmanról még nem meséltem neked. – emelem rá tekintetemet, miből csak úgy süt a harag. Persze ha belém tekint rögtön rájöhet, hogy nem irányába. Hanem a másik Helmsman felé.
- És igen, rokon. Olyan rokon, mint neked Kayla. ”Kellemetlen rokon.” – teszem magamba hozzá, így jelezve mit is értek igazán szavaimon.
- Ő az öcsém. Titus Augustus Helmsman. És a jelek szerint igen ostoba munkahelyet választott magának. Csak tudnám miért. – kezemmel a pohárért nyúlok, hogy a benne lévő alkoholtartalmú itallal oltsam haragom tüzét.
- Elmondjam vagy inkább megmutassam? – kérdem, mert nem vagyok biztos benne, hogy a hajón történtek után miképpen is kívánja megtudni az információkat, tekintve, hogy ott is túl sok mindenre derült fény emlékeimből. Félő, hogy itt is ilyesmire kerülhet sor. Ennek kockázatát talán ő is belátja. Ám rajta áll a vásár. Én ha akarnám se tudnám emlékeimet a fejébe vetíteni. Csak ő tud olvasni bennem, amit még szoknom kell, de egyre kisebb bennem az ellenszenv.

Nagyot sóhajtok.
- Mióta tudok telepatikus képességedről elgondolkodtam. Bármikor ráhangolódhatsz agyhullámaimra, akár akaratlanul is és megérezhetsz ösztönös érzéseket, gondolatokat, mik nem feltétlenül jelentik valós szándékaimat. Akárcsak az az eset, mikor azon agyalok, hogy most miképpen is döntsek. Mindig számba veszem a lehetőségeket, mik nem mindig kellemesek lehetnek. Ezért mondom azt, hogy megbánthatlak akaratlanul is. Semmi konkrét nem kívánkozik ki belőlem. Csak ezt akartam közölni veled. – tárom fel benső vívódásaimat, ezzel olyat téve, amit politikusok sosem tesznek: igazat mondok. De most nem politikusként vagyok jelen, hanem férfiként, aki egy nőhöz szól. Talán a menyasszonyához.
- Nem volt okom sanyarú múltamról beszélni. Családomra se vagyok büszke. S néha kétségbe ejtesz valóban bízol-e bennem. Különösen a történtek után. – sóhajtok fel ismét beletúrva ritkuló hajzatomba. Kissé már úgy érzem túlzásba viszem ennek hangsúlyozását. Nem vagyok a toppon. Ezért sem fogom fel elsőre meglepett tekintetét. Egy telepatát meglepni felér egy csodával. Előle elrejteni nehéz bármit is. Így egyenlőre figyelmen kívül hagyom.
- A jelek szerint nem. És nem húgom volt, hanem nővérem. Legjobb tudomásom szerint nem volt mutáns. De nem is lényeges, mert már jó pár éve meghalt. – arcom elkomorodik. Egy valakit szerettem igazán a családomból és az a nővérem volt. Fájó emléke eltorzítja arcomat. Hiába haragudtam meg rá, mikor elhagyva minket Japánba költözött, de mikor halálhíre eljutott hozzám, nos az vezetett el életem egy mély korszakába.
- Rajtam múlik… nekem kell eldöntenem… vágyom-e rá? – összegzem szavait lassan visszanyerve önuralmamat.
- Azt hiszem most jobb lesz ha csak beszélek. Öcsém és köztem sok év van. Kisgyermek volt még mikor New Yorkba kerültem, s mivel kerültem családommal a kapcsolatot igazán keveset tudok róla. Az is csak most vált világossá számomra, hogy hozzám hasonlóan tudós, még doktorált is, ráadásul mutáns is. De hogy mire képes, nem tudom, nem is érdekel, ahogy eddig sem foglalkoztam vele. Viszont van egy unokahúgom is, nővérem egyetlen gyermeke. Nemrég írt levelet, hogy ide akar költözni. Kifizettem a repjegyet és megérkezett. Még ismerkedünk, de egyre inkább emlékeztet nővéremre. – hangom elhal. Nem tudok tovább beszélni. Megnedvesítem ajkaimat az alkohollal.

Mi nem érthető abban, hogy mi is történt múltkor a hajómon, ami miatt elválásunk nem bizonyult kellemesnek? Fel nem tudom fogni Emma értetlenkedését. Éppen ő miatta jelentettem ezt ki, hiszen megmutatta mi minden szörnyűség is volt az életében, hogy váltak hűtlenné élete fontos férfi szereplői. S most, hogy én is azzá váltam, csodálkozik eme kijelentésem hallatán? Hisz ott is pont hogy a kéretlen gondolat sodorta szörnyűségbe kéjelgésünket.
- Köszönöm, de a gyász ideje már rég lejárt. – felelem hűvösen, igyekezvén testtartásomat merev állapotban hozni. Mint egy kőszikla, mely ellenáll még a legnagyobb hullámoknak is. Míg nem gondolok rá, nem tud bántani.
Igen, döntöttem, még pedig amellett, hogy inkább a hagyományos szóbeli kommunikációs módot alkalmazom. A biztonság kedvéért. Mert most teljesen bizonytalan vagyok ama kérdésben, hogy vajon javunkra válik-e a pszichikai összekapcsolódás.
- Ők is emberek, azt tesznek amit akarnak. Ha éppen ebben a városban akarnak élni, ám legyen. Elég nagy ez a hely, egyenlőre elférünk egymás mellett. – vonom meg vállamat érdektelenségemet kifejtve. Hisz öcsém élete eddig sem izgatott. Ez az unokahúg meg… majd kiderül mi sül ki belőle.
- A másik szálra ráállítottam egy nyomozót. Persze csak diszkréten. Majd jelentkezik, ha lesz valami. – tekintetem az asztal lábát vizslatja. Illetlenség nem arra nézni kivel beszélgetést folytatok. Nincs ínyemre ez a téma. Ez magyarázza viselkedésemet.

Legyintek Emma közhelyére. Nem érzékenységemen múlik a családommal való foglalkozás, hanem mert egyszerűen nem érdekelnek. Alantas népség. Szüleim, akik sosem akartak magasabbra emelkedni, nővérem, aki elhagyott minket a szerelméért, és az öcsém aki annyival fiatalabb, hogy az már sok. Nem érdekelnek, mert már a magam életét élem. Akárcsak múltam kellemetlen eseményére mi akaratlanul tárult fel és okozott zavart kettőnk kapcsolatába. Erre a témára sincs mit mondanom, így inkább iszom italomból. Hatása nem múlik el, kezdek feloldódni, ám figyelmemet nem tompítja, így észlelem amint mellém telepszik. Ismerős mozdulat ez már tőle.
- Valóban nem volt alkalmunk beszélni róla. Talán mert eléggé személyes. – jelzem, hogy Will még nem tartozik azok közé kiknek már tudniuk kelljen személyes dolgainkról. Talán idővel, ha már bizonyított. Lágy kezét érzem arcomon, mi meg se rezzen. Most nem adom olcsón magamat. Duzzogok talán? Meglehet. De ismerve Emmát van olyan ravasz érzelem manipulátor, hogy tudja szándékos érzelmi vissza fogottságomat megfordítani.
- Valóban nem úgy zárult. – erősítem meg szavait. Kivárok, hogy hova is akar kilyukadni ezzel. Nem jellemző rá, hogy ok nélkül vessen fel dolgokat.
Meglepetten fordítom fejem Emma felé és tekintek rá. Tényleg bocsánatot kért viselkedéséért? Ez felettébb meglepett, mi újfent átrendezi arcszerkezetemet. Kezdek megenyhülni irányába. Hogy azonban szükség volt-e rá? Kétségtelenül nem vált ártalmunkra, hiszen az igazi próbatétel alkalmával derül ki, hogy ki az igazi barát, szövetséges, szerető, házastárs. S itt több mint véleménykülönbség jelentkezett. Konkrét kritikát kaptam életem egyik homályos és a jelek szerint hibás döntésére, mit még csak komolynak sem tartok annyi év távlatából. Egy dolog, hogy feltártam előtte múltamat, s viszonzáskép is ezt kaptam tőle, ám más annak kritizálása. Én sem kezdem el előtte szidni Kaylát, pedig volna miért. És azért nem, mert egyszerűen nem érdekel. Nélküle is jól megvagyunk, csak maradjon ez így továbbra is!
Váratlan odakapok kezemmel államat cirógató kacsójára.
- Arra gondolsz, hogy megkértem a kezedet? – emelem el gyengéden, de határozottan, nem tűrvén az ellenállást.
- Nos, mintha már az enyém lenne. – eresztek meg végre egy mosolyt. Gyengéd csókot lehelek kacsójára és szabadon eresztem, várva, hogy majd önként visszatér hozzám.
- Miért ne tartanám fent? Egy kis veszekedés még nem a világ vége. Még ha ez személyes is volt. Egy dolog hogyha a munkánkban nem értünk egyet. Az pusztán stratégia és logika, áthidalhatók a dolgok. De mikor személyessé válik a történet, akkor valóban fennáll az összeveszés kockázata. De pont hogy ez mutatja azt, hogy mit is érzünk egymás iránt. Engem csak olyan személy tud igazán felbosszantani, akit szeretek. Különben érdektelennek találnám gyatra próbálkozásait érzelmi egyensúlyomból való kibillentési próbálkozásaira. Így summa summarum, igen, továbbra is azt szeretném, ha nemcsak a hálószobában lennénk egymáséi, hanem ország-világ is tudná. Emma Grace Frost, leszel a feleségem? – teszem fel neki határozottan a nagy kérdést.

Egy nyelvet beszélünk mármint a mások előtt való diszkrécióról. Ez rendjén is való, hiszen még nem jutottunk dűlőre a kérdés kapcsán. Mármint én igen, hiszen magam kezdeményeztem, csak Emma az aki még várat a válasszal. Remélhetőleg már nem sokáig. Csak ez a játék… Jól tudom miért van és megtanultam kezelni, legalábbis mikor lelkiállapotom olyan. Vagyis mikor erőm teljében vagyok. De mikor valami probléma gyötör a női csáberő felülkerekedik érzelmeket kizárni igyekvő páncélomon. A mostani helyzet valahol a kettő között van. Attól függ mi lesz a folytatás. Vagy egy sértettséggel vegyes elzárkózás fog jellemezni vagy pedig örömteli vidám felszabadult ujjongás. Kétesélyes a történet. És ettől függ, hogy viszonyunk a továbbiakban szakmai szintre minősül vissza vagy pedig magasabb szintre emelkedik. Nyílván az egyik sokkal kellemesebben érintene, ám ha nem jön össze, hát valahogy csak túlteszem magam rajta. Elvégre van még nő a világon… Aki gazdag és befolyásos ennélfogva szerethető és világi karrierem szempontjából előnyöm származhat belőle. Más kérdés, hogy érzelmi szükségleteimnek megfelelne-e.
Nevet. Persze nem gúnyosan, csak úgy, kedvesen, bájosan. Persze kézjátéka is jól eső érzés számomra. Ennek ellenére szándékosan keményítem meg arcomat. Addig amíg nem születik meg a végső döntés így maradok, ezt elhatároztam. És ha nagy ritkán efféle akaratosságot nyilvánítok ki, abban a végletekig kitartok.
- Meglehet. Mindazonáltal én úgy tartom, hogy az önuralom elvesztésének ez a biztos jele. Hisz olykor az előtörő őszinteség a feltörő igazságával dönt romba életeket, veszejt össze embereket. Ezért nincs őszinteség a politikában, még a párttagok között sem. És hogy valaha is lehet őszinte az ember… nos ebben még nem vagyok biztos. – nézek sokat sejtetőn Emma mosolygós arcára a lehető legnagyobb komolysággal.
- Nem leszek ódivatú. Amit érzek már elmondtam. S aki maga egy eleven gyémánt miért aggatna magára még egy ilyen gyűrűt? Ha majd szükség lesz rá meglesz a megfelelő gyűrű. – bár szavaiból még nem derül ki semmi, jelzem, hogy ezen az ügyön is dolgoztam fejben, ha szükség lenne rá. Egy igen értékes és hasznos ásvánnyal ékes karikagyűrűn.
A sok szóváltás mellett szinte nincs is időm szorongva várni válaszát. Az ha halkan is, de megérkezik. Elsőre meg se rezzenek. Mintha nem hallottam jól, mintha még fel kell fognom szavai jelentését. Egy álom beteljesülni látszik…
- Ó, Emma… - rebegem nevét gyengéden. Arcom megremeg, szememben könny csillog. Merev páncélom oly hirtelenséggel törik szét, felszabadítván az eddig visszatartott érzelmeket. Végre bízhatok valakiben. Végre őszinte lehetek valakihez, aki eddig is bármikor belém láthatott, ha akart. Nem fogom vissza magamat, rögvest ölelő karjaimba kapom Emmát, ajkamat az övére tapasztom és csókolom oly erővel mit még soha. Egy proli családból származó tudós végre szerelemre lelt, ráadásul egy dúsgazdag és gyönyörű nő személyében. Maga az álom! De nem az én álmom. Mert én is, mit mindenki csak a szerelmet kerestem, s ahogy sokan tagadják is ebbéli tettüket, úgy tagadtam én is. De most már nem kell. Új élet veszi most kezdetét. Egy boldog élet.

A boldogságom oly szinten áthat, hogy semmiféle hátsó szándékot nem gondolok Emma irányába, sem a magaméra sem. Most életem minőségi változáson megy keresztül, így egy másik emberré fogok változni. Hogy milyenné, azt még nem tudom. Új lépésre kerül sor a sakktáblán és még nem világos a végeredmény.
A csók, s Emma ölelése most kifejezetten is kifejezi bennem tomboló érzelmeket miket végre szabadjára ereszthettem. Hisz válaszában való kételkedésem okán pórázon voltam kénytelen tartani őket. Ám ez a dilemma véget ért, s immáron nem kellett tovább vacillálnom, felkészülvén a legrosszabbra. Persze érzelmi önkontrollom nem biztos, hogy tökéletesen működött volna még így sem. Vannak szituációk, mikor váratlanul és kiszámíthatatlan módon történik megnyilvánulásuk.
Pihegő homlokkoccintás közepette tartunk szünetet. Arcomról levakarhatatlanul ott láthatók az öröm jelei.
- Nem-e? Óh, ennyire kevéssé ismernél? – csóválom meg fejem. Hagyom, mi több élvezem ahogy finom ujjai játszanak rajtam, mintha csak valami hangszer lennék.
- Ha egy férfi megkéri egy nő kezét, akkor bizonyosan komoly szándékkal teszi. Ennélfogva fontos a válasz, főképpen ha az igenlő. S nekem is nagyon fontos volt. Mert szeretnék az életed része lenni. Szeretnék az a férfi lenni, akire te vágysz. S amiben a többiek elbuktak, abban kitarthassak melletted. – na igen, úgy hiszem ebben tudom igazán bizonyítani neki, hogy valóban más vagyok mint azok a semmire kelők, kikkel összefutott élete korábbi szakaszaiban.
- Kitétel? Nocsak! – sóhajtok fel ösztönösen is rosszat sejtve. Kissé gyanakvó érdeklődéssel figyelem mondandóját. Félelmem megalapozatlannak bizonyult.
- Hogy te milyen gyakorlatias vagy! – húzódik mosoly arcomra.
- Tehát szerény esküvő. Mennyire legyen az? Még a családtagok se jöjjenek el? – vetem fel a kérdés egyáltalán nem elviccelve a dolgot. Nem mondanám, hogy akár szüleim, akár öcsém jelenlétére igényt tartanék.
- Tulajdonképpen ezen még nem gondolkoztam. S mivel láthatólag te igen, talán neked kellene megszervezned. Amennyire tudom a menyasszonyok módfelett szeretik az effélét. – tűnik fel mosolyom töretlenül.
- Persze azért egy-két fotós jelen lehetne. Legyen valami emlék a fényképalbumba. – vetem fel az ötletet. Az újságba se jönnének rosszul. Ahogy Emma maga is mondotta, a nyilvánosságot is jól kell lakatni bizonyossággal és a szerénység látszatával. Kedvemre való trükk. Ez a nő aztán tényleg ért mindenhez!

Szavai kicsit meglepnek, noha tartalmuk nem ismeretlen előttem.
- Azért bízom benne, hogy a mi kapcsolatunkban az érzelem van többletben a szerződéshez képest. – fejtem ki aggodalmamat. Noha külsőségekben tűnhet érdekházasságnak, ám jó ha mi tudjuk, hogy nem ez a helyzet áll elő.
- És nem csak én vettem szívemre a dolgokat. – jegyzem meg nevető vendégemnek emlékeztetőül, hogy igazából ő fakadt ki, mutatta meg gyengeségét és okozott ezzel zűrzavart elmémben. Tény, hogyha reálisan nézzük a dolgokat kicsapongónak tekinthető eddigi életem. Hogy ezt hátra tudnám hagyni, nem tudom. Még nem volt egy olyan nő sem az életemben mint Emma. És pont ez megtudja változtatni világlátásomat.
- Értem. A sajtó krémjét kell meghívni, akiknek tudósítása népszerű és elfogadott. Akkor nem lesz probléma. – vetem fel az ötletet.
Nagyot sóhajtok.
- Akkor csak meg kell hívnom öcsémet és unokahúgomat. A látszat kedvéért. Remélhetőleg jól viselkednek. A többit pedig intézze el a szakembered. – talán még sem egy esküvőszervezés már kislány kora óta tervező típus, mint véltem.
- Gondolom én is. – túrok bele szőke tincseibe, finoman simítva.
- Azt hiszem túl vagyunk a kezdeti nehézségeken. – nevetem el magamat.
- Azt hiszem ideje lesz lefeküdni. Eléggé elszaladt az időt. – jegyzem meg.

A tudós külső mögött érzelmekben bővelkedő szív dobog. Ez sosem volt titok. Ezért sem tudok szenvedély nélkül szeretkezni. Olyankor kiadok mindent magamból, nem csak testi nedveimet, hanem érzéseimet is. Ezért kötődtem is egy nőhöz, de az már elmúlt. Most már kétség sem fér hozzá, hogy kivel tudok igazán egész lenni.
- Valóban volt min fennakadni. – bólintok helyeslőn szavaira. Az első veszekedésünk, ha úgy vesszük. És értelmes emberek módjára viselkedtünk. Beismertük a hibát és korrigáljuk azt. Ilyen az igazi házasság. S ezért lesz végérvényes.
- Valóban pihenni kell. – tápászkodom fel magam is. Tekintetem egyből kiszúrja, nem a folyosó felé kívánja megtenni az utat, hanem hálószobám felé, hol még nő azelőtt sohasem járt. Veszem a lapot és kéjes mosollyal arcomon követem őt.
Hálószobám egyszerű, de elegáns. Selyemtakaró, míves bútorok, semmi személyes tárgy. Egyedül csak a fáraómaszk figyel lezárt golyóálló üvegketrecében. A hely egyértelműen az sugallja, hogy itt csak aludni szoktam, ami igaz is. Vajon fel kell adnom majd? Hisz nem élhetünk külön. Emma pedig nem adná fel kastélyát. Nincs kifogásom ellenne bár hivalkodónak és nagyon feltűnőnek találom. De azt hiszem tudok más lakót erre a helyre.
Tekintetem Emma szőke fürtjeire tévednek. Jobb volna rá koncentrálnom és nem máson járatnom agyamat. Nem kalandozhatnak el feszt gondolataim másfelé.