Arthur & Angela

First topic message reminder :

Hogy is mondják azt egyszerűen mikor valaki hosszú próbálkozások után se képes valamire? ja meg van...béna. Rengeteget gyakoroltam Titus-szal, talán már mondhatni túl sokat is, azonban hiába jöttem rá a képességem nyitjára még mindig van mikor sztrájkolni kezd és az istenért se engedelmeskedik. Kijöttem az erdőbe, mert Titu szerint a képességem veszélyes főleg ha a negatív érzelmek vezérelik, nem akarok bajt és senkinek se sérülést így itt vagyok. Ha egy két fa esetleg megszűnne létezni, hát akkor ez van, mégse akkor probléma mintha tönkre tenném a sulit.
Magammal akartam hívni Blaise-t, de dolga akadt, egy teljes hétig nem láthatom. Azt mondta siet vissza és ígérte, hogy hamar elfog telni ez a pár nap, én erősen kétlem.
Az erdő csendje máskor nyugtalanít, de most egész kellemes, hogy tudom egyedül vagyok, hogy nincs senki akinek útjában volnék vagy aki akarna tőlem valamit. Mostanában a napjaim viharosabbak voltak, mint általában, pár hónappal ezelőtt kikötöttem egy lakatlan szigeten ahol majdnem meghaltam, utána jött az, hogy elraboltak és szintén a halálomat kívánták. Mind két helyzetből éppen csak kijutottam élve és még itt van az is, hogy a képességem az oka mindennek, mert nem működött. Titus szerint a negatív érzés táplálja főként, én úgy vagyok vele, hogy ez egy fajta büntetés számomra. Minden ami velem történik egy megérdemelt büntetés, hiszen én voltam az aki megöltem a testvéremet. Talán most Ő akarja, hogy csatlakozzam hozzá. Blaise ki volt borulva mikor megemlítettem ezt neki, azt mondta butaságokat beszélek és eszem ágába se legyen, véget vetni az életemnek.. Nem akarok magam erejéből távozni, de ez a sok nem lehet már véletlen, persze megnyugtattam Blaise-t, hogy eszem ágában sincs ilyen ötlet és nyugodjon meg, vele maradok. De ettől függetlenül még bennem motoszkál ez a dolog és újra képtelen vagyok aludni, folyton újra álmodom azt a napot mikor Arthur-t elsodorta a víz. Minden este verejtékezve ébredek és egyre fáradtabb vagyok a rémálmok miatt. Egyszer vége lesz ennek? Tudom, hogy a bűntudatom míg élek emészteni fog, de az álmok véget érhetnének, nem akarom újra és újra lejátszani a fájdalmas kisfilmet.

Leroskadok egy fa tövébe és térdemre hajtom a fejem, kell egy pár perc, hogy összeszedjem magam, Állandóan remegni kezdek ahogy eszembe jut az a nap...a szüleink azóta is engem hibáztatnak, nem mondják a szemembe, de látom rajtuk, hogy engem tesznek felelőssé és megértem őket, igazuk van.

Lassan kezdem összeszedni magam, nem azt mondom, hogy jól vagyok, mert nem, hetek óta nem vagyok jól. Az álmok folyamatosan gyötörnek és van, hogy fulladozva ébredek, emellett ott van az is, hogy nem akarok Blaise-nek csalódást okozni, azt akarom, hogy vidámnak lásson, mert mikor szomorú vagyok Őt is azzá teszem, ez pedig nem jó.
A földről felkelek és leporolom a nadrágom, ha minden pillanatban összezuhanok akkor tényleg túlságosan gyenge vagyok én pedig nem akarom feladni. Lehet, hogy az álmok azért kísértenek, mert tudatni akarják velem, hogy vétkeztem, hogy az én hibám, de ettől még, hogy igazuk van, nem kell azonnal összezuhannom, Blaise-ért erősnek kell maradnom, nem akarom szenvedni látni még ha engem belülről mar is a bűntudat és a szomorúság.
A fák sűrűje felé sétálok, úgy terveztem, hogy majd a képességemen csiszolok és tönkre vágok egy egész erdőt bánatomban, de ez ma mégis elmarad.
Bármennyire teli is vagyok negatív érzésekkel most képtelen lennék a képességembe sűríteni, egyszerűen megsemmisülten érzem magam. Blaise sincs mellettem bár ez talán jobb is így, mostanában rosszul érzem magam, hogy nem adok mást neki csak bánatot.
A szüleimnek hónapok óta nem küldtem levelet, de Ők sem törték magukat, hogy írjanak nekem. Mellesleg mit írhattam volna neki? "Szia anyu és apu, mostanában álmok gyötörnek arról a napról mikor megöltem a bátyámat, veletek miújság?" Ez nem így megy, egyedül maradtam, a szeretteimnek csalódást okoztam és okozok folyton és a testvérem hiánya is megőrjít, azt mondják ennyi évvel később már nem olyan erős ez a hiány, de az. Ikrek voltunk, a kötődés nálunk erősebb és én néha úgy érzem mintha még velem lenne. Így képtelenség, hogy eltudjam engedni.
Bokrosabb részhez érek. Csak sétálok céltalanul, kiakarom üríteni a gondolataimat, de így képtelen vagyok, az az édes kisfiú arca jut eszembe. Mindig csintalanság bujkált benne, de a rosszba mindig én vittem bele. Úgy hiányzik...

Kezeimben egy öszegyűrődött térképpel, oldalamon egy 9 mm-es pisztollyal - biztos, ami biztos - és képességeimre hagyatkozva vágtam neki északkeletnek, ahogy azt kedves forrásom is mondta. Célom elméletben nem más volt, mint egy nevelőintézet - egy börtön, tele elzárkózott vagy éppen őrült, pszichopata emberekkel, s korrupt, rosszarcú biztonságiőrökkel. Legalábbis erre számítottam. De mind, mind csak ember. Egyszerűek, lehetőségeik különösen végesek velem szemben. Ha túl közel kerülök hozzájuk, fegyvereik hatástalanok, aztán pedig egy erős ütés, vagy saját lövésem jobb belátásra juttathatja őket, amikor a riadó megfúvására gondolnak. Addigra pedig még ha eljutnak is a gombig, a riasztó nem fog bekapcsolni. Mert én erősebb vagyok... habár... talán ők is hasonlóak.
Valahogyan ma nem voltam teljesen képes elhatározni magamat. Pedig végre, itt az alkalom! Itt az alkalom, hogy visszaszerezzem őt, hogy végre, annyi év keserves agonizálás és kínzás után végre újra ott lehessek vele, láthassam az arcát, hófehér-kék szemeit... s mégis, valahogy éppen ez lehetetlenít el a koncentrálástól. Ahogy közelebb, és közelebb kerültem már csak az erdőhöz is, képességem egyre zavarodottabbá vát. És bár ez saját zavarodottságomhoz vezetett, jelezte nekem, hogy itt van. Itt lesz, abban az intézményben! Csak meg kell szöktetnem. És, mint mondtam, okosabb vagyok!
Ahogy tovább lépdestem, valahogy elmémet elfogta egy afféle tudat, hogy rendkívül különleges képességek vannak a levegőben. Persze, csak egy ösztönös megérzés, mint az egyszerű emberek között az éhség, nem vettem nagyon figyelembe, de valahogy mégis éreztem, hogy... rosszálmok. Ez a hely meg volt töltve rossz álmokkal, minden szenvedő félőrült, őrült, és a testvérem megkínoztatásának bűnös aurájával. Egy pillanatra még az a kép is beugrott... amikor én.... én......
Megmarkoltam az egyik fának kérges törzsét, hogy összeszedjem magam, fejem beleizzadt a nyomásba. Ám hamarosan a földrevetettem magamat egy pár bokor közé. Valaki közeledett.

Hogy is mondják azt egyszerűen mikor valaki hosszú próbálkozások után se képes valamire? ja meg van...béna. Rengeteget gyakoroltam Titus-szal, talán már mondhatni túl sokat is, azonban hiába jöttem rá a képességem nyitjára még mindig van mikor sztrájkolni kezd és az istenért se engedelmeskedik. Kijöttem az erdőbe, mert Titu szerint a képességem veszélyes főleg ha a negatív érzelmek vezérelik, nem akarok bajt és senkinek se sérülést így itt vagyok. Ha egy két fa esetleg megszűnne létezni, hát akkor ez van, mégse akkor probléma mintha tönkre tenném a sulit.
Magammal akartam hívni Blaise-t, de dolga akadt, egy teljes hétig nem láthatom. Azt mondta siet vissza és ígérte, hogy hamar elfog telni ez a pár nap, én erősen kétlem.
Az erdő csendje máskor nyugtalanít, de most egész kellemes, hogy tudom egyedül vagyok, hogy nincs senki akinek útjában volnék vagy aki akarna tőlem valamit. Mostanában a napjaim viharosabbak voltak, mint általában, pár hónappal ezelőtt kikötöttem egy lakatlan szigeten ahol majdnem meghaltam, utána jött az, hogy elraboltak és szintén a halálomat kívánták. Mind két helyzetből éppen csak kijutottam élve és még itt van az is, hogy a képességem az oka mindennek, mert nem működött. Titus szerint a negatív érzés táplálja főként, én úgy vagyok vele, hogy ez egy fajta büntetés számomra. Minden ami velem történik egy megérdemelt büntetés, hiszen én voltam az aki megöltem a testvéremet. Talán most Ő akarja, hogy csatlakozzam hozzá. Blaise ki volt borulva mikor megemlítettem ezt neki, azt mondta butaságokat beszélek és eszem ágába se legyen, véget vetni az életemnek.. Nem akarok magam erejéből távozni, de ez a sok nem lehet már véletlen, persze megnyugtattam Blaise-t, hogy eszem ágában sincs ilyen ötlet és nyugodjon meg, vele maradok. De ettől függetlenül még bennem motoszkál ez a dolog és újra képtelen vagyok aludni, folyton újra álmodom azt a napot mikor Arthur-t elsodorta a víz. Minden este verejtékezve ébredek és egyre fáradtabb vagyok a rémálmok miatt. Egyszer vége lesz ennek? Tudom, hogy a bűntudatom míg élek emészteni fog, de az álmok véget érhetnének, nem akarom újra és újra lejátszani a fájdalmas kisfilmet.

Leroskadok egy fa tövébe és térdemre hajtom a fejem, kell egy pár perc, hogy összeszedjem magam, Állandóan remegni kezdek ahogy eszembe jut az a nap...a szüleink azóta is engem hibáztatnak, nem mondják a szemembe, de látom rajtuk, hogy engem tesznek felelőssé és megértem őket, igazuk van.