Az újdonság varázsa

Fejfájásom amilyen hirtelen jött oly gyorsan el is múlt, szinte csak egy nyilallás volt. A legjobb fajta, tekintve, hogy nem kell rá gyógyszert bevennem. Tisztában vagyok ugyanis az agyi folyamatok menetével és nem szívesen variálnék idegpályáim vegyi összetételén. Csak ha nagyin muszáj. Fájdalomközpontom blokkolása pedig koránt sem egészséges hosszú távon.
Láthatólag a hasra esett lány is fejsérülést szenvedett, hiszen homlokát dörzsölgeti. Talán agyrázkódást szenvedett? Ennek csekély esélyét látom, de nem lehetetlen. Már csak ezért is szükséges a segítségnyújtás. De, hogy miért ennyire szimpatikus…
- Szívesen, kisasszony! – mosolygok a látszólag szende szépségre. Gyanakvásomat testi sérülése kapcsán csak erősíti térdének remegése. Noha ez általában a félelem egyik testi tünete, s jelen pillanatban vadidegennek számítunk egymásnak, ami ijesztő is lehet. Bár ha ismerne akkor érteném ennek okát. Netalán látta arcomat az újságban? Hisz kormányzói kampány kapcsán feltűnt arcom a médiában. Ezt viszont nem hiszem.
A nevetés gyógyító hatása újfent működik. Bár kissé furcsállom ahogy tekintete rám szegeződik, szinte éget. Talán szemmel akar verni? Félrerántom fejem, nem fonódjék össze tovább látószerveink.
- Szívesen! Csak kérném, hogy a jövőben tessék odafigyelni! Vagy jobb cipőt venni. Gyakran az alkalmatlan lábbeli teszi tönkre az ember járószervét. Főleg ha még nem szokta meg a magas sarkúban való járást. – okítom az ifjú hölgyet. Csodálkozón pillantok rugózó lábmozgására. Újfent egy abszurd cselekvés, mely akár komoly szervi károsodásra utalhat.
- Kisasszony, úgy látom nincs jól. Jöjjön, beviszem a kórházba! – invitálom meg kocsimba, melynek máris nyitom az anyósülés felöli ajtaját, a széket pedig teljesen hátra döntöm.
- Jobb lesz ha fekszik és felpolcolja a lábát. Valami nem stimmel vele. Lehet idegi becsípődés. – gyakorlott tudós oldalam bújik elő újfent. S megint csak csodálkozom magamon, hogy miért is vagyok ennyire kedves ezzel az ismeretlennel…

Ahogy az autómhoz érek enyhe nyilallást érzek a fejemben. Ritka nálam a fejfájás, az is általában igen intenzív gondolkozással eltöltött időszakot követően szokott jelentkezni, ami azért ritka még annak ellenére is, hogy gyakorlatilag az eszemből élek, de általában igen gyorsan megoldom a problémákat, több napos gondolkodásra ritkán kerül sor. Így gyakorlatilag egyetemista és doktorandusz életszakaszom óta szinte egyáltalán nem fordult elő. Ezért is lepett meg annyira az érzés.
A jelek szerint nem csak én vagyok rosszul, hanem egy a közelben sétáló fiatal hölgy. Mintha lábait elhagyná lábait az erő, úgy omlik össze, egyenest a járdára. Testem nincs feltöltve, így nem tudok felgyorsulni, hogy elkaphassam. De miért is segítenék egy vadidegen nőn? Pusztán lovagiasságból? Nem vagyok olyan fajta. Inkább csak arisztokratikus. Ám ahogy a lány arcára tekintek, valami megfog benne. Meghatározhatatlanul ismerősnek tűnnek arcvonásai. Ez a szögletes arc, a szemek csillogása...
Emlékeztet valakire… Olyan mintha már találkoztunk volna, ismernénk egymást. Jó a memóriám, mégsem tudom senkihez sem társítani. És ez zavaróan baj, mert vagy az öreg kor kezd kiütközni rajtam vagy... egy éjjeli pillangó lenne, s onnan ismerős? Franc se tudja. Amit viszont tudok, hogy szimpátiát érzek irányába. És nem, nem a megsajnáljuk a pofára eset lányt félét. Hanem ténylegest, az eddigi felismeréseimére alapozót. Még azt is megmerném magamnak kockáztatni, ha nem lennék házas, hogy tetszik nekem.
Odalépek a lányhoz:
- Segíthetek? – nyújtom segítőm karom, s ha a lány elfogadja úgy felsegítem.
- Nem árt vigyázni menés közben. Gyakran összekavarodnak a lépések. – mondom nevetve mint egy idióta. Ennyire a különös szimpátia hatása alá kerültem volna? Abszurd esemény lenne.

Ez a nap más, mint a többi… Valóban az, hiszen immáron friss házasként indulok be munkahelyemre a jól megérdemelt mézeshetek után. Korán keltem, nem mintha nem akartam volna időmet Emma mellett az ágyban tölteni, de még pár dologért be kell mennem régi otthonomba. Az átköltöztetésem nem volt teljes, s néhány a kutatásaimhoz való dosszié még a fiókomban maradt. Fehér Delorienemmel parkolok le régi helyemen. Szokásos hószín öltözetemben jelenek meg, mintha semmi sem történt volna az elmúlt napokban. Egyedül csak a gyűrűsujjamon virító míves aranykarika jelzi, hogy történt valami változás. Nem is kicsi. A már jól ismert lift visz fel a legfelső emeletre. Kulcsaim még jók, kedves unokahúgom még nem cserélt zárat, nem mintha az megtudna állítani. Feltárul az ajtó és a már jól ismert és megszokott régi illatok helyett valami másnak a szaga csapja meg az orromat. Enyhe fintor ül ki arcomra, de gyorsan elhessegetem feltörni igyekvő haragomat. Mert ez már csak névleg az én lakhelyem, hisz még a hivatalos papírokat nem rendeztük el, hogy ráírassam lakásomat. De kedves albérlőmé a hely és immáron teljes szabadsággal dönthet úgy, hogy azzal szennyezi légterét amivel csak akarja. Még mindig jobb mint a cigaretta. Köszönök ugyan, de nincs válasz. Bizonyára még durmol a kis drága. Remélhetőleg nem beteg valami megfázás folytán. Elég hűvös mostanság az időjárás. Gyors léptekkel vezet utam régi dolgozószobámba. Talán az még nincs tele széthagyott bugyikkal és melltartókkal. És így is van legnagyobb szerencsémre. Noha nem vetettem meg sosem a női fehér neműket, mégsem szeretném kedves rokonom ilyen ruházatát látni. Íróasztalom a jelek szerint érintetlen. Előveszek egy apró kulcsot mely fiókom zárját nyitja. Mindent a helyén találok benne. Láthatólag senki sem próbálta elvenni. Gondosan kiveszem dossziéimat és aktatáskám mélyére rejtem el őket. Jobb ha mindent elviszek már most, úgy a biztos. Amilyen csöndesen érkeztem, úgy is készülök távozni. Pár pillanat és már lent is vagyok autómnál.