Angela, Arthur & Claire

Eszem ágában sem volt zavarba hozni a bátyámat, de próbálok valahol segíteni neki, mert annyira bátortalan. Egy mukja nincsen Claire közelében és a dadogása miatt azt se igazán lehet érteni amit elmond. Csak bátorítani akarom és Claire visszajelzése is pozitív, tehát nem tudom miért néz ki a bátyám úgy, mint egy jól átsütött rák.
Persze megtudom érteni Arthurt, hogyne tudnám. Mikor Blaise-zel még nem voltunk együtt olyan rég én is elvoltam bizonytalanodva és minden tettemben azt láttam, hogy valamit rosszul csinálok. Vagy éppen ezt nem így kellett volna vagy azt meg úgy kellett volna csinálni, de idővel ez az érzés elmúlt, neki is elfog, remélhetőleg hamar. Aranyos a bátyám mikor így viselkedik, de össze kell szednie magát.
-Most úgy mondod mintha nem lenne igazam. - Mosolyogtam rá és örülök, hogy nem haragszik. Legközelebb hallgatok, mint a sír, ez a kettejük dolga, nem szólhatok bele.
Mindannyian egyet értünk abban, hogy sétáljunk, így hát picit mögöttük maradok hátha szeretnének beszélgetni. Akkor látom meg, hogy Arthur tesz egy lépést ami megmosolyogtat, magamban erősen drukkolok a testvéremnek, azt akarom, hogy boldog legyen. És ha Ő úgy lesz teljesen boldog, hogy Claire mellette van akkor felőlem rendben van. Erős gondolatokat küldök a bátyám felé, olyat, hogy biztos meghallja, igaz. Ilyet még nem igazán próbáltam,d e egyszer élünk.
-Arthur, látom mennyire szereted Claire-t, én is megkedveltem, de ha valami mégis úgy sülne el, hogy nem fogjuk kedvelni egymást, mindenre meg van az esély, akkor arra kérlek, válaszd Őt, és ne merj tiltakozni, csak ígérd meg, hogy Őt választod, mellette vagy boldog. - Nem küldök neki több üzenetet. Ez épp elég és tudom eljutott hozzá.
A hóval borított erdő csodás látványt nyújt és belőlem kitör a gyermek, előre szaladok és egy nagy hóbuckára vetem magam, hogy hóangyalkát varázsoljak az érintetlen hóba. Akárcsak kisgyerekként.

Elpirultam, és tiltakozóan elfordultam kettejüktől, az arcom teljesen vörös színbe volt búrkolózva. Most először éreztem úgy, hogy a hugicám tényleg kínos helyzetbe hozott engem. Persze, féltettem Claire-t, meg mniden, de... de na...! Akkor sem voltam most poénos kedvemben... ha nem barátkoznak össze... akkor választanom kell majd... és nem szeretnék választani, kettejük közül biztos, hogy nem... a lány, akit szeretek, és a testvérem, akit szeretek... én imádom Claire-t, szeretem, és vele akarok lenni... de ha Angi nem fogadja el... egész életemben őt kerestem... és... nem, nem tudom kit választanék, egyszerűen csak nem!
Szerencsére, úgy tűnt, hogy a Pillangóm..... i-igen.... pillangóm... őt egyáltalán nem zavarta ez a megjegyzés, és így visszafordultam feléjük, de Angelához léptem, és gyengéden megbökve az oldalát, kissé nevetve súgtam neki.
- A-azért... ne hozz ennyire zavarba mellette... - rámosolyogtam, hisz nem haragudtam rá, és Claire is jól fogadta az egészet, egyszerűen csak... nem... - Igen-igen, egy séta jól esne! - bólogattam hamar. Nem is tudtam, hogy mit csinálhatnánk így együtt hármasban.. egyáltalán nem volt semmi az eszemben! Hogy felejthettem el? Vörös, szégyenteljes arcom el is rejtettem a hugocskám sálja mögé. Már tizenkét éves volt, de akkor is szerettem, megtartotta az illatát - így sohasem felejtkezhettem meg Angiről. Lassan indultam csak meg, és ahogy megindultam, félve, remegve Claire mellé léptem. Vajon... hogyha..... öhm... én...
Felemeltem a kezemet, és sietve átkaroltam kezét, majd a tenyerem megérintette az övét. Nem is igazán kézenfogtam őt... e-egyszerűen csak.. megérintettem... nem tudtam, hogy esetleg elutasítaná-e... vagy megharagudna, vagy valami... és rettegtem... talán csak Claire képessége felerősítette a félelmemet, de akkor is, remegtem, és izzadtam. Ezért is elutasíthat, izzadt lehet a tenyerem! Uramisten, mit fog szólni...? Nyeltem egy nagyot, és nagyon elpirultam, majd egyszer Claire-re, máskor Angelára tekintettem. Még bevártam a hugicám és Claire reakcióját, majd lassan elindultam az erdőbe velük, a hó ropogott a talpam alatt. Eljött a tél.

Nagyon jól estek Arthur szavai, miszerint fontos vagyok neki, az pedig teljesen természetes volt, hogy a testvére is az. Szokatlanul nyílt volt, még a hangja is megszólalt a fejembe, gondolom Angelájéban is. Azonban nem értettem miért kért meg, hogy legyek Angela barátja, ez is magától értetődő volt, semmi bajom nem volt a lánnyal, sőt, szimpatikus volt.
- Igen-igen - válaszoltam Angela kacsintására egy elpirult szóval.
- Menjünk - mondtam, majd el is indultam.
Nagyon jól éreztem magam , nem tehettem róla, annyira a részének éreztem magam a dolognak. Mintha egy családom lenne, legalábbis olyasmi volt. Igazából már nagyon hiányoltam ezt az érzést, nagyon régen volt, hogy utoljára kaptam ebből a fajta törődésből. Semmiért nem adtam volna oda abban a pillanatban a jelenetet, amibe csak úgy belecsöppentem. Soha nem gondoltam volna, hogy ez az iskola ilyen élményeket is fog tudni nyújtani, először csak a képességem fejlesztése miatt jöttem ide, de.... eddig úgy tűnik, sokkal többet fogok kapni annál.

Ideges vagyok és ezt nehéz leplezni. Tudom, hogy minden egyes rezdülésemet figyeli Arthur. Azt akarom tudatni vele, hogy minden a legnagyobb rendben van. Bármennyire is akartam találkozni Claire-rel a részemről még nem érzem úgy, hogy ezt most kellene. Nem azért, mert lehet nem kedvelném, ugyan, valakinek nagyon tennie kell azért, hogy ne kedveljem..mondjuk elég ha olyan, mint Scott. Az olyan emberek kerüljenek el, de Claire bizonyára nem ilyen különben a bátyám már elküldte volna. Csak nézem a kettejük sziluettjét, olyanok mint egy zavarban levő friss pár, talán már azok is csak még maguk sem tudják. Elmosolyodom a bátyám gyengéd viselkedésén, aranyosan bánik a lánnyal és örömmel látom, hogy ez viszont is így van, bár hallottam Claire képességéről így persze aggódom is Arthur épségéért, de látszólag nem kell féltenem. Claire vigyáz arra, hogy a testvéremnek ne essen bántódása.
-Sokat mesélt rólam? - Felvonom a szemöldököm mosolyogva és oldalba bököm a bátyám. - Ő viszont elég csendes ha rólad van szó, fél, hogy bárki is elvenne téged tőle. - Mosolygok és látszik rajtam, hogy ugratom a bátyám. Eszem ágában sincs megbántani a testvérem és remélhetőleg nem is fogom.
Arthur dadogása általában akkor tör a felszínre ha valami fontosat akar közölni így tényleg várok míg elmondja.
-Ezen leszünk bátyus. - Kacsintok Claire-re. Miért volna lehetetlen, hogy barátok legyünk? Ennek egyetlen egy okát sem látom. Míg rendesen bánik a testvéremmel addig nem lehet gond.
-Na, de van kedvetek sétálni egyet? Úgy jobb beszélgetni is. - Nem szeretek egy helyben álldogálni, a séta az jobb, határozottan.

Végigtekintettem az arcán, amikor megölelt engem, és az egész testem beleremegett közelségébe. Persze, ezt részben a képessége is eredményezte, de én valahogy úgy kezdtem érezni... hogy a közelében, mintha a félelem és szerelem eggyéválna, és ez a libabőr csakis a félelmetes, még is izgalommal és csintalansággal elöntő érintése miatt van. Valahogy úgy tekintettem erre a félelemre, mint egy afféle bűnös élvezet, amely létezik, el kell tűrnünk, vagy tűrnöm, és mindig is lesz valamilyen szinten. És ott, abban a pillanatban, amikor úgy ölelt engem, talán ismét meg akartam volna csókolni. Végigtekintettem rajta, a szemeibe, az ajkaira, és a sajátjaim is megremegtek. Mintha hallottam volna lélegzetvételét, és ahogy a könnyed levegőt az ő illatával együtt kifújja, és én azt belélegzem, majd átadom neki a sajátomat. Közeledni akartam hozzá, de aztán két dolog is megállított.
Az egyik az volt, hogy Claire elfordult, és dadogva Angelához szólt. Én csak megpróbáltam elterelni a csók gondolatát, és mosolyogva tkeintettem végig a két lányon. És amikor Claire az én nevemet szólította, felötlött bennem a második dolog. Ő még sohasem mnodta, hogy szeret engem. És a csók... talán el is rettenthette volna... hiszen nem használtam semmiféle szájspray-t, pedig ha jól hallottam, a nők csak úgy csókolóznak.... d-de... hülye! Nem erre akartam célzoni! Az elmém. Mintha egy pitiáner, kicsiny, idegesítő gyermek volna...! Az, amit gondolni akartam, az az volt, hogy még nem jelentettük ki... a helyzetünket... beismerem, az a... "randink" - saját hibáimból kiindulva nem nevezném annak, hisz tönkretettem már az elején, amikor feszültté tettem Claire-t - ténylegesen egy randevú volt, ám... emlékszem, amikor aznap este megcsókoltam, ő.... ő visszahőkölt, elfordult, és az ellenkező falnak rohant... és ha a szájszagom - hülye, hülye, hülye! - nem volt a probléma, akkor... cs-csak én... csakis én lehettem, aki... akkor is... ismét... tönkretett mindent... mindent...
Visszatartottam a könnyeimet. Vissza kellett tartanom őket. Nem tehettem meg, hogy Claire feszültté válik, idegessé, hogy ezt is tönkretegyem, mint aznap estét... nyugodj le... csak nyugodj le... nyugodj le...
Sóhajtottam egyet, egy nagyon halkat, majd Claire mellé léptem, rámosolyogtam, kissé könnybelábadt szemekkel.
- Angela nagyon fontos nekem... a-ahogy te is... i-í-így... - itt megakadtam. Istenem, kimondtam! Kimondtam.... p-persze, ettől még nem fogja rögtön azt hinni, hogy... m-m-mármint... én.... ööö.... - ...sz-szóval.... szóval... szeretném, ha barátok lennétek! - böktem ki végül, a hangom kissé emelkedett, ahogy kiszöktek a szavak a számból, de Claire szemébe néztem, hogy megnyugtassam, és elmosolyodtam megint.
Nagyon fontos... - estek le elmém korlátai és zengett fel gondolatom a két lány fejében.

Még mindig kacagtam nevelőapám buta meséjén. Lágy simítást éreztem a vállamon, ami lejjebb csúszott, végigkúszva kezeimen. Nem ijedtem meg, tudtam, hogy Arthur az. Annyira figyelmes volt velem... Halkan suttogott, nehogy megrémüljek. Egy gyors, de örömteli, boldog ölelést adtam neki. Kezeim kicsit remegtek, ahogy dereka köré karoltam kezeimet. Tudom, fura, hogy nem egy hosszú, szerelmes öleléssel üdvözöltem, de tekintettel instabilitásomra nem akartam túl hosszú ideig érintkezni vele. Izgultam, mert már amikor megöleltem láttam szemem sarkából a testvérét. Nagyon szép lánynak gondoltam, és szimpatikusan mosolygott. Tényleg olyan volt, ahogy Arthur mesélte. Kedves, angyali jelenség. Mosolyát viszonoztam örömmel, majd egy kicsit nyögvenyelősre sikeredett köszönést intéztem felé.
- Szia, én Claire, Arthur... öhm... - teljesen elvörösödtem. Annyira rávágtam volna, hogy barátnője, de nem igazán tudtam pontosan mi a helyzet kettőnk között. Jó, persze, egyértelmű volt, hogy szerettük egymást, de a mi helyzetünk teljesen más volt, mint egy egyszerű tiniszerelem. Nem akartam szavakkal dobálózni úgy, hogy erről konkrétan még nem is beszéltünk. Ugyan én már sokszor gondolkoztam ezen... Mindig másra jutottam. Egyszer vakon bíztam abban, hogy szerelmes belém, máskor magam alá roskadva hittem, hogy szánalomból van velem, és a szikra nem kölcsönös.
- Arthur sokat mesélt már rólad, nagyon... csinos vagy - dadogtam fejemet vakarva zavaromban. Nem igazán tudtam mit is kéne mondanom.

Nem tudom leplezni izgatottságom és idegességemet is. Persze ez nem olyan nagy dolog...kinek is akarok én hazudni, ez talán a második legnagyobb dolog ami velem történt vagy a harmadik? Nem is tudom hogyan sorolhatnám be. Az első, hogy Blaise szerelmet vallott nekem a második, hogy a bátyám életben van és velem van a harmadik pedig ez lesz ahol megismerhetem azt a lányt akibe a tesókám fülig belezúgott. Ő talán tagadja, hogy azért e nem így van, de én észre veszem, még mindig nincs tisztában azzal, hogy köztünk van egy különleges kötelék, ezen keresztül olyan mintha érezném a boldogságát, tehát előttem bármi legyen is, felesleges eltitkolni az érzéseit, előbb tudom, mint Ő.
Nem tudom az okát, de észrevettem, hogy az én fejemből képtelen olvasni, csak akkor tud ha azt én engedem és lebontom a falaimat az elmém körül. Nagyon örülök annak, hogy nem lát állandóan a fejembe, nem szívesen osztoznék vele olyan gondolatokon amik mostanában emésztenek.
Az idegesség mellett egész jó hangulatban vagyok, nem azt mondom, hogy igazán vidám, mert a napos oldalamat egy felhő árnyékolja amit ki kell onnan űznöm hamarosan.
-Én is remélem bátyus. - Mosolyogtam vissza majd odahajoltam és adtam egy puszit az arcára. Én mindent megfogok tenni azért, hogy jól süljön el a találkozásunk, ez fontos a testvéremnek így tehát nekem is az.
-Hiszek neked, ne aggódj már ennyire, nem lesz semmi gond, jól kijövünk majd meglátod. - Próbálom megnyugtatni a kicsit túlságosan ideges bátyámat.
Meghallom a kacagást és aztán Arthur már lép is, én csak állok és figyelem őket. Aranyosak. Arthur tényleg szerelmes, látom rajta és remélem a lány éppen annyira szereti Őt, nem tehetek róla, hogy óvni próbálom a testvérem, valahogy ez a véremben van. Megakarom Őt védeni a csalódásoktól.
Megmentem testvérem a dadogásától és odalépek mosolyogva Claire-hez.
-Szia! Angie vagyok, Arthur húga. - Köszöntem neki széles mosollyal. Végül is előttünk áll minden, akár lehetünk barátnők is, Arthur biztos örülne neki, de még én is.

Lassan lépdeltem végig a kicsinyke kijárt földúton, amely végigvezetett az egész erdőn. Elméletileg ezen az úton kell végigmennünk ahhoz, hogy összefuthassunk Claire-rel. Óh, igen, a nagy találkozás életem két legfontosabb személye között. Az egész út alatt folyamatosan hugicát figyeltem, látni akartam a reakcióit, hogy milyen a kedve, le akartam olvasni, mire is számít, és összevetni azzal, hogy mi is a valóság. Az én elmém már csak így működik. Na de mnodjuk nem úgy, hogy képtelen vagyok normálisan leolvasni a tőlem fél méterre álló gondoaltát. Semmit sem tudtam kiszedni Anginek a gondolataiból. Talán ez egyfajta ellenállás, testvéri kötelék, hogy ő képes ellenállni a képességemnek a legkisebb megerőltetés nélkül is. Így hát csak reménykedhettem abban, hogy nem fogok neki csalódást okozni... és Claire...
Nem engedhettem meg magamnak, hogy bármilyen hibát elkövessek, amely ahhoz vezetne, hogy a kettő megutálja egymást. És még inkább nem engedhettem, hogy a hugocskám iránt érzett egyértelműen nagyobb szeretetem elterelje a figyelmemet a szerelmemről..... a-a sz-szerelmemről.... igen, Claire a szerelmem.... most már nem érdekelt az ilyen stílű formaság. A szerelmem volt és kész. Talán még nem a barátnőm, de... ő akkor is...
Legalább tizennégyszer leellenőriztem a hajam állását, negyvenháromszor újrakötöttem a cípőfűzőmet és átlagosan négy perc alatt harminckilencszer igazgattam meg a sálamat, amely eltakarta a nyakamat, és a számat is, ha úgy akartam. Nem tudtam ,hogy Angela észreveszi-e a sálat... ezt a bizonyos sálat.... akkor hordta, amikor kint jártunk, és.... és én.... elmerültem.... az pedig lecsúszott a nyakárol, és a vízben egy áramlatba került azzal, amely elsodort engem.... hogy végül megtalálhassam.... imádtam ezt a sálat.
De most inkább Claire-rel foglalkoztam. A természetes fekete öltönyömet viseltem, alatta fekete inggel és a nyakam körül egy hosszú, fehér nyakkendővel. Tudom, nem volt nagyon változatos, de csak ezek a ruhák lógtak a szekrényemben. Remélem nem fogok túl hülyén kinézni Claire-nek, habár sohasem értettem, ő miért akarna... pont velem.... lenni.... h-hisz én csak egy rakás szerencsétlenség vagyok... nem beszévle arról, hogy még csak nem is vagyok jóképű.... p-persze elfogadtam a szerelmét, örültem neki, én csak...
- Remélem jól kijöttök majd. - törtem meg végre a csendet, és szóltam oda Anginek. Rámosolyogtam és kissé elpurlva a szégyellőségtől elfordultam. - Én... öhm... ö-ő egy n-nagyon jó lány.... hidd el...
Végül kuncogást hallottam meg az egyik fa túlsó oldalán. Megálltam, és az ujjamat a számhoz emeltem, egy aprócska szisszenést kiadva, majd lassú, könnyed léptekkel közeledtem a fához. Tudtam, hogy Claire volt az, valahogy a képességem éreztette velem, így nem tartottam semmitől. De persze megijeszteni sem akartam, hiszen ismertem a képességét, így csak lassan mellé léptem, nagyon közel hajoltam hozzá, és a leggyengédebben, ahogy csak tudtam, végighúztam a kezemet karján és vállán.
- Én vagyok az, Arthur... - súgtam a fülébe, majd egy kissé visszahajoltam, és eléléptem. - Claire... sz-sz.... szeretnék... - teljesen elpirultam a tekintetétől. Ahogy ott állt előttem, és felnézett rám gyönyörű, fekete szemeivel. - Sz-szeretnék bemutatni... neked valakit...

Kezeimet tördelve várakoztam Arthurra és a nővérére. Igen, merthogy végre eljött a pillanat, találkozni fogok vele. Sokat beszélt róla, de még sosem jutottunk el a találkáig. Már tudtam a képességét, azt, hogy hogy néz ki, és hogy végtelenül kedves, de még azt is, hogy van egy barátja. A múltkori "incidens" óta igen csak furcsán viselkedett a képességem, napokig nem tudtam visszafogni - annyira sem mint azelőtt-, de hála a professzornak már eléggé összeszedtem magam ahhoz, hogy kijöjjek az erdőbe. Igaz még kicsit fáradt voltam a megpróbáltatásoktól, ennek ellenére nagyon izgultam. Már jártam itt, nem is egyszer, ez egy volt az első helyek között, amit megnéztem. Csendes, nincs tömegnyomor és az ember ha magányra vágyik bármikor idejöhet. Én úgy vélem a fáknak lelke van, és beszélnek azokhoz, akik békésen közelednek ölelésükbe. Suttognak nekik. Hallhatatlanul csendes szavaik megnyugvást hoznak a feldúlt vándoroknak. Egy fának nekidőlve bámultam magam elé a földre, miközben előidéztem nevelőapám meséjét, melyeket jobb pillanataiban mondott el nekem, hogy ne féljek. Akaratlanul is mosoly kúszott arcomra.
" ... és ment, mendegélt magában a kislány az erdőben, reszketve, szakadt ruhácskájában. Fázott és félt, nem érezte édesanyja ölelését. Egyszer csak megpillantott csillogó-villogó nyakláncot a száraz falevelek között. Örömmel szaladt érte, majd miután felvette, elrakta kopott erszényecskéjébe. Futott vele, meg sem állt egészen a faluig, ahol az édesanyjával felmentek New Yorkba, leadták a zaciba és meggazdagodtak belőle.Eztán már csak pizzát meg hamburgert ettek, amíg meg nem haltak..."
// Haha, saját költemény, profi nem?:DD //
Ettől mindig elnevettem magam. Sosem bírtam ki, hogy ne nevessek, bármennyire bizonytalan voltam. Most is elmosolyodtam, el is feledkeztem teljesen magamról, és csak kuncogtam magamban a fa tövében.