Pietro Maximoff

"That's illegal, you know."

Userinfó: Főkarakter

Név: Pietro 'Peter' Maximoff
Mutáns név: Higanyszál (Quicksilver)
Születési dátum: 1962. 03. 21., Westchester megye
Besorolás: Független mutáns
Képességek: Speedster (szupergyors mozgású)

Elsődleges képesség: Szupergyorsaság
Osztályozás: Alfa mutáns
Aktiválódás: Kb. 5 éves kor (Már gyerekkorában aktiválódott.)
Képesség jelenlegi szintje: Jóval gyorsabban tud mozogni és reagálni dolgokra, mint az átlag ember. A benne lévő X-Gén lehetővé teszi számára, hogy szupersebessége által a leggyorsabb ember legyen a világon, kinek számára olyan, mintha minden szinte leállna, míg ő átlag sebességen mozdul. Persze, ez a mozdulat a külvilág számára elképesztő sebességgel történik meg.
Képesség távlatai: Pietro gyorsasága eléri a hangsebességet, bár tényleges maximumai ismeretlenek.

Jellem: Kezdjük ott, amiket a legtöbbször kapok meg, rendben? Oké, szóval: hiperaktív, önző, felelőtlen, és öntörvényű. Mondhatnám azt is, hogy ezek egyike sem igaz, de nem szoktam hazudni. Csak ritkán. Párszor. Na, nem kell így nézni, csak szükséges alkalmakkor teszem! Tehát, igen, tény, hogy eléggé tele vagyok energiával és lendülettel, kb. a nap huszonnégy órájában, szóval egy idegen szemében olyan lehetek, mint a példaként ilyenkor közkedvelt duracell nyuszi, csak ez nálam non-stop áll fenn. Így aztán azt kell mondjam, amennyire aktív, annyira fárasztó is tudok lenni, mert nekem egyszerűen pörögnöm kell. Szóval, figyelmeztetés: ha gyengébb az idegzeted, szedj be valami nyugtatót, mert lehet ki foglak akasztani! Előre is bocsesz! Önzőség... nem hiszem, hogy szükséges részletezni. Csúnya tulajdonság igen, de bizony előfordul, hogy előbb gondolok magamra, mint a körülöttem levőkre, bár némileg azért kezd kiegyenlítődni a dolog annyiban, hogy meglehetősen hangulatfüggő a dolog. Ha a helyzet megkívánja, nem fogok otthagyni senkit. Csak nem reklámozom a dolgot. Szóval ugorjunk is. Felelőtlen. Ugyan kérlek, nézőpont kérdése. Talán nem vagyok épp az a figura, aki hatvanszor átgondolja a dolgokat és előre tervezi élete minden percét, de na, másképp nem is szórakoznék soha.
Öntörvényűség. A legfontosabb a sorban. Megvan a magam életvitele, és stílusa, ehhez pedig ragaszkodom is. Vagyok, aki vagyok, nem próbálom meg tagadni, de nem is hagynám, hogy bárki beleszóljon az életembe, vagy megpróbálja azt megváltoztatni.

Külső: A körülbelüli 170 centis magasságommal eléggé az átlag közé tartozom, nem lettem mesebeli óriás, de ahhoz meg még pont elég, hogy ne lógjak ki a sorból, mint padlótorpedó. Meglehetősen fehér bőrrel rendelkezem, teljesen mindegy, mennyit, nem épp a lebarnulás jellemez engem. Ami talán a legjobban kiemel az öltözködésem mellett, az még a hajam. Az ugyanis ezüstös-őszes színben pompázik, és nem is vágatom rövidre, hadd látszódjon rendesen, így kivétel nélkül meghagyom hosszabbnak, dúsabbnak. Említettem a ruházatot. Igen, ez a másik bökkenő. Szeretem a kényelmes viseleteket, ami már csak a képességem és a ténykedésem szempontjából is érthető lehet, hisz fontos a kényelem a sebesség mellett, de ugyanakkor azt is szeretem, ha vn valami különlegessége is. Ennek persze az az ára, hogy a kedvenc ruhadarabom, az ezüstszínű dzsekim el is üt az átlag viseletektől, de én ezt egyáltalán nem bánom.

Előtörténet: Imádom a hóesést. Főleg azért, mert ilyenkor úgy suhanhatok a téli utcán, hogy a hópihék bőrömhöz érve morzsolódnak szét, mielőtt leérhetnének a talajra. Egy pillanatra még el is játszom a gondolattal, vajon ha lennének érzéseik, mennyire lennének rám zabosak azért, hogy olyan hosszú utat tesznek meg a felhőkből, hogy érintkezzenek a földdel, maguk mögött hagyva az eget, erre a semmiből jőve előtűnik egy csík, és a száguldásával keresztezi útjukat. Én például tökre pipa volnék, ha csak úgy az utamat állná valami Vér Pisti, miközben valami cél felé tartok. Na jó, azért el kell ismernem, nem mániám dühbe jönni, de akkor is felmenne bennem a pumpa. Ha valaki, én megértem az öntörvényűséget, de azért na! Hmm... úgy érzem, elkalandoztam. Volt itt szó öntörvényűségről, hópihékről... jah, tényleg, a hóesés. Tényleg imádom, mert ilyenkor valami megmagyarázhatatlan érzés fog el, és ezzel most nem arra akarok utalni, hogy alapból energikus személy vagyok, és ez csak jobban felpörget, hanem... nem is tudom, megvan a maga varázsa. Élvezem, ahogy a havas felszínt érinti a cipőm, még akkor is, ha ez csak egy pillanat töredéke csupán, mielőtt tova suhannék. Élvezem, hogy a sebességem által gerjesztett széllöket megtáncoltatja a már leszállott havat, mint amikor gyerekként poénból mindig lefújtam az asztalról a lisztet, mikor anya sütött, és figyeltem a fehér port szállni a levegőben. Talán ezért is találom olyan varázslatosnak. mert a gyerekkoromra emlékeztet, az meg valami rejtélyes módon békéssé tesz. Pedig nem vagyok stresszes típus sem. Lényeg a lényeg, a hóesés klassz, szép, és kész. Az pedig már csak hab a torán, hogy ha az ember úgy mozog, mint én, majd megáll, élvezettel konstatálhatja, hogy azok a személyek, akik mellet elhaladt, milyen meglepetten figyelnek fel a hajukat felborzoló szellőre, ilyen időben pedig a mellettük felverődő hóra, pedig bárhogy is nézelődnek maguk körül, nem jönnek rá a forrásukra, mire általában lezárják magukban a dolgot egy enyhe fejrázással és a gondolattal, miszerint már egy ártatlan szélfúvásba is túl sokat akarnak képzelni a zsúfolt, és megterhelő hétköznapok súlya miatt.
Azt kell, hogy mondjam, nekem nincsenek ilyen problémáim. Nézz csak meg... befutok egy áruházba, mikor egy fazon belép. és kinyílnak előtte a fotocellás ajtók. Elhozom, ami éppen kell, mielőtt még az ajtók akár csak elkezdhetnének összecsukódni mögötte. Szóval nem mondanám, hogy éppen stresszes az életem. Ahogy kifutok onnan, utam visszavezet oda, ahonnan jöttem, de mégis elterelődök egy pillanatra. Ahogy oldalra pillantok, látom az úttesten áthaladó kiskölyköt, boldogan szorongat valamilyen játék figurát a kezében, így a felé közeledő autó fényszórói láthatóan elkerülték a figyelmét. Legalábbis, ebben a pillanatban, ahol én mozgok, ő még nem vette észre a veszélyt. "Miért is törődnél mások problémáival? Amióta önállósodni kezdtél, csakis magadra gondolsz!" - visszhangoznak hirtelen a fülemben anyám szavai, mintha csak a zenelejátszóm fejhallgatójából jönnének a szavak, pedig biztos vagyok benne, hogy ilyesmit én nem vettem fel. Minek is tenném? Nem akarom én nap, mint nap ezt hallgatni. Sőt, örülök, mikor megúszom azt a hegyi beszédet, ami a legtöbbször tartalmazza a fenti mondatot is. "Ugyan kérlek, csoda, hogy az empátia ellentétét nem rólad nevezték el, Pietro!" - testvérkém, Wanda szavai is úgy hangzanak fel bennem, mintha csak lenne egy olyan mutáns a világon, akinek az az életcélja, hogy a bolondját járatva velem, ezeket hozza elő a fejemből újra meg újra. Várjunk csak... abból a Xavier fickóból kinézem. Lehet így akar tanítani, vagy mi. Na jó, tudom, hogy nem mászna bele a fejembe csak így... legalábbis remélem, mert borzasztó bizarr lenne és kényelmetlen is, tekintve, hogy azért nekem is vannak eléggé... khm, privát gondolataim. Nem akarnám, hogy bárki csak úgy átolvassa őket, mintha egy napilapot lapozgatna.
Az út túloldalán álldogáló hölgyemény arcán már látszanak viszont a rémület kezdetleges jelei, a kikerekedett szemek, ahogy észreveszi szeme fényét gyakorlatilag csupán centiméterekre a közelgő fenyegetéstől. De aztán, el is veszíti szeme elől a gyermeket, kinek már épp a nevét kiabálta volna, hogy figyelmeztesse, de még teste is mozdult, csak hogy csinálhasson valamit. Akármit. A járda szegélyéhez érve viszont megtorpant, hisz az autó elhaladt, és semmi sem történt. Mert a gyerek nem volt már ott. Távolról figyeltem, ahogy idegesen pördül meg tengelye körül, mikor vékony hangocska anyunak szólítja. A megkönnyebbüléstől térdel bele a hóba, úgy szorítja magához a fiúcskát. Talán nem vagyok érzelgős fajta, de aranyos jelenet. Ahogy körbepillant, a csoda forrását keresve, mintha könnycsíkokat látnék megcsillanni arcán az utcalámpa fényében. De nem fedem fel magam. Sosem teszem. Mint átlag járókelő nézelődöm a kirakatok előtt állva, de tekintetem célirányosan a kis család felé irányul. az anyuka lassan feláll, ekkor veszi észre a fia apró lába mellett heverő pár szaloncukrot. Én hagytam ott. Miért ne tudhatnák be ünnepi csodának? Még mindig jobb, mint mikor mások a létemet felfogják egyszerű szellőként, de nekem ez jó is így. Megmarad a magam stílusa, a magam életvitele, a magam szabályaival. A kissrác megkapja a szaloncukrokat, az anyja pedig noszogatni kezdi, hogy induljanak a hóba, de a kölyök még egy pár másodpercig a hóba mered. Igen, ő észrevette, amit a hóba firkantottam, mielőtt visszafutottam volna az út túloldalára. Mit mondhatnék? Volt egy kis plusz időm, miután leraktam az anyja mögött és unatkozni kezdtem. De a tervem bevált, még ha az anya nem is fordul meg, hogy megnézze, mit mutogat neki a fiú. Akkor is láttam elvigyorodni a felirat láttán: "Boldog Karácsonyt!"
Nekem mindenképpen az.

Elfogadva!