Skyler Townsend

Tárgy: Skyler Townsend Kedd 20 Jan. - 22:15

Skyler Townsend

Karakterhez passzoló idézet

Userinfo: Főkarakter

Név: Skyler Townsend
Mutáns név: Holdfény
Születési dátum és hely: 1970 december 02, Huston, Texas
Besorolás: Diák

Képesség(ek):

Elsődleges képesség: fotokinézis, azaz fénymanipuláció
Osztályozás: Delta mutáns
Aktiválódás: 14 éves koromban
Képesség jelenlegi szintje: Aprócska, kékes fénygömböket tudok előhívni, egy közepes méretű termet megvilágítani
Képesség távlatai: Fénygömbök erősebb fénye, nagyobb területen való alkalmazása. Akár tárgyak/személyek megégetésére is képes fénygömbök.

Jellem: Mit is lehet látni, ha kéklő szemeim mögé látunk?
Azt hiszem, összetett ember vagyok… bár ki nem? Senki se egyszerű, vagy unalmas… mindenkiben megvan az a plusz, ami különlegessé teszi… csak sokszor sajnos ez egy élet során se derül ki.
Nos igen, borzasztóan pozitívan látom a világot és szeretek inkább naivan gondolkodni, még ha tudom is, hogy nem az az igazság. Mindenben a jót szeretem meglátni, s pont ezért sokszor lehet mosolyogva látni, bár egyesek bolondnak is gondolnak emiatt. Ostobának gondolnak, pedig nem vagyok az… tudom, hogy a világ tele van rosszal és kegyetlenséggel, de miért fókuszáljak arra? Attól jobb lesz bárminek, vagy bárkinek, ha én szomorú vagyok? Tudomásul veszem ezeket, nem teszek úgy, mintha nem léteznének, csak egyszerűen a mindennapjaimat nem erre építem, hanem a jó dolgokra. Azokra, amiktől szebb lesz a legborúsabb nap is. Hiszen, ha esik az eső, attól még süthet a nap és láthatunk szivárványt…
Azt hiszem, kicsit máshogy látom a világot, mint mindenki más… ezt szeretem kifejezni képeimben is… ugyanis imádok fényképezni… és tudom, hogy ez nem pont a jellememhez tartozik, de, azt hiszem ez is már a lényemmé vált… nagyon sokat tud változtatni az emberen egy ilyen dolog. A képességemnek hála különleges képeket tudok csinálni, ami másnak talán nem adatik meg… de pont ezért, nem is oszthatom meg őket akárkivel. De én ezt nem bánom… nem másoknak, a világnak, galériáknak csinálom ezeket a képeket, hanem magamnak. Na jó, azért ha megdicsérnek érte, akkor nem bújok a sarokba…
Talán pont naivitásom miatt könnyű megbántani, s hajlamos vagyok olyasmit is a lelkemre venni, amit nem biztos, hogy nekem szántak, vagy éppen sértésnek egyáltalán. Próbálok ezen változtatni és próbálok erősebb lenni, hiszen nem vagyok már kislány… de nehéz. Mindig is pátyolgattak, mindig is megvédtek a család nagy férfitagjai… ehhez könnyen hozzászokik az ember lánya, még ha próbál is kitörni belőle.
Mivel kiskoromban sokat voltam egyedül, elvégre nem lóghattam mindig Mark nyakán… borzasztó nagy képzelőerőt alakítottam ki magamnak. Bár ezzel a legtöbb gyerek így van, úgy hiszem. A legtöbben el tudják képzelni, hogy egy egyszerű diófa valójában egy családi ház. De nekem ez valahogy úgy is megmaradt, hogy már felnőttem… legalábbis, ebből a korból biztosan kinőttem.
Annak ellenére, hogy valamilyen szinten szociálisan…. félénk vagyok, mégis könnyen bocsátkozok beszélgetésbe bárkivel és szinte bármiről lehet velem beszélgetni. Csak… furcsán kezelem azt, ha az emberek bárhogy is közelednek felém. Nem szoktam hozzá, azt hiszem. De mindenkinek fel kell nőnie egyszer, azt hiszem… Nem foghatják mindig a kezét…

Kinézet, megjelenés: Világos szőke, hosszú haj, amit legtöbbször kibontva hordok, egy hajpánttal, esetleg befonva, mellé világoskék szemek, amik szinte világítanak, kerek arc. Ha lejjebb tekintünk egy normális testalkat, bár, a szokottnál kicsit talán alacsonyabb vagyok, de ezt egy cseppet se bánom, könnyen el tudok bújni a tömegben…
Hófehér bőröm tökéletesen illik az összképhez, mint egy porcelánbaba, már, ha tökéletes lennék… mert ugye egy porcelánbaba mesteri tökéleteséggel van kidolgozva, én közel se. Elvégre egy ember sose nézhet ki tökéletesen… én például nem vagyok az a tipikus szupermodell alkat, és itt persze nem magasságomra célzok, de nem vagyok betegesen vékony, egészséges testalkatom van, nem úgy, mint a család másik tagja… bár amilyen mozgékony, nem csoda, hogy úgy néz ki, ahogy. Ezt kicsit mindig irigyeltem tőle… én valahogy nem vagyok az-az alkat, aki ennyire aktív lenne.
Öltözködésem teljesen szertelen, olykor akár 1-2 számmal nagyobb ruhákat húzok fel, olykor képes vagyok iskolába menni majdnem koktélruhának beillő szerelésben… igazából, totálisan azon múlik, hogy éppen milyen kedvem van.
Ami állandó kellékem, az a fekete, polaroid gépem, ami szinte mindig a nyakamban lóg és előszeretettel használom is… persze szinte sose tartom meg a képem, ha valakit lekapok, akkor egyből a kezébe is nyomom azt a fényképet.
De alapvetően nem szeretek kitűnni az öltözködésemmel, ha felfigyelnek rám, ne azért legyen, mert túl rövid valamim, vagy, mert túlságosan is feltűnő a színe… az olyan… feltűnési viszketegséget sejtető viselkedés…

Előtörténet: Enyhén nedves a fű… már esteledik, talán kicsit hideg is van… de nem vagyok képes felkelni. Csak fekszek és bámulom a csillagokat, körülöttem az aprócska fénygömbjeim, mintha lehoztam volna magamnak párat a csillagok közül, táncolnak, bevilágítva a körülöttem lévő teret. Egy pillanatra lecsukom a szemem, de nem sokáig… félő, hogy elaludnék, olyan kényelmes itt… és olyan nyugodt. Semmi és senki nem zavar, csak egyedül vagyok a gondolataimmal.
Aztán egy pillanatra mégis sikerül elbóbiskolnom… Nem sok, talán 15-20 perc… de az a rövidke elpilledés közben is mosoly húzódik arcomra.
Anyával álmodtam. Arról, hogy milyen is lenne, ha még itt lenne. Sokszor elgondolkozok ezen, hogy vajon más lenne? Máshogy viselkedne velünk? Máshogy élnénk? Valószínűleg nem… hisz, ha nem betegedett volna le annyira, talán sose jött volna rá, hogy mennyi időt vesztegetett el, amit mellettünk tölthetett volna. Egy percre se rovom meg ezért, hisz megértem, teljesen… csak őt sajnálom, mert még annyi idősen is felfogtam, hogy ő akkor rájött, mennyi mindent hagyott ki az életünkből, amikor szíve szerint ott lett volna. De én megbocsátottam neki… és remélem ő is önmagának.
Mosolygok, mert magam előtt látom arcát, de egy aprócska könnycsepp is megjelenik szemem sarkában.
Kiskoromtól fogva valahogy mindig is kötődtem hozzá, még akkor is, amikor egyre kevesebb időt töltött velünk, de azt hiszem egy lánynak ez természetes. Az anya a példakép, aki megtanít mindenre, amire csak egy anya tud. Szerencsés voltam annyira, hogy felnőhettem valamennyire, mielőtt elveszítettük őt. Nem is tudom, hogy mit kezdtem volna, ha még kisebb vagyok, mikor ez megtörténik.
Sokat gondolok rá… borzasztóan sokat… és meghatározza a mindennapjaimat. Nem, nem vagyok depressziós, nagyon is jó kedélyű vagyok, csak, mindig a szemem előtt van, hogy ő mit gondolna arról, amit épp teszek. Büszke lenne e rám, vagy éppen leszidna, hogy hülyeséget cselekszek. De azt hiszem ez jó dolog. Sőt, olyan nekem, mint egy erkölcsi iránytű, nem, mintha nagyon szükségem lenne rá.
Olyan furcsa nekem ez a hely… Azt hiszem, még mindig nem szoktam meg, s talán sose fogom. Ezt nem is lehet. Mindig, minden nap ér itt szinte meglepetés…Sose hagy unatkozni… és persze amennyi csodálatos embert látok itt, csak ösztönöz mindig, hogy én is közéjük tartozhassak. Hogy én is többre legyek képes. Úgy vélem nem csak az hivatott nagy dolgokra, akinek nagy ereje van, hanem az, aki a kis erejét is megfelelően tudja használni. Ugye szokták mondani, hogy kicsi a bors, de erős. Lehet azért, mert kezdek felnőni… kezdek kinőni kicsit abból a kislányból, aki mindig is voltam, de talán pont ez a hely hozta el azt, hogy kicsit élni is kezdjek. Félek persze kimozdulni a nyugodt komfort zónámból, de itt az iskolában minden nap egy kaland. Legutoljára talán akkor volt otthon kalandom, amikor Mark elvitt a barátaival ahhoz a tóhoz… aztán ő furcsán kezdett viselkedni, ami persze másnak nem tűnhetett fel, de nekem nagyon is. Én kicsit szomorú is voltam, mikor kiderült, hogy mi történt vele… irigy voltam, amit neki sose fogok bevallani.
Aztán egy nap velem is furcsa dolog történt. Persze jóval később, mint vele. Éjszaka nem tudtam aludni… és úgy döntöttem, hogy kimegyek a konyhába kakaóért. Ilyenkor mindig féltem, de a folyosón valamiért nem működött a villany, így hát sötétben kellett kimennem. Lassú léptekkel haladtam, és úgy füleltem, mintha tudnám, hogy kell valamit hallanom. Aprócska zajokat hallottam, de azt betudtam annak, hogy családi ház, biztos kint valami macska. De a zajok egyre hangosabbak lettek, még végül Mark megszólalt a hátam mögött. Fogalmam sincs, hogy mit mondott, csak azt tudom, hogy annyira megijedtem, hogy sikítottam egyet, s nagyjából ezzel egyetemben egy borzasztó nagy villanás terítette be az egész házat szinte. Nagy ijedtségemben még el is ájultam, de leginkább most már attól ijedtem meg, hogy mégis mit csináltam.
Azóta persze már jobban kezelem az erőmet, s talán még erősödött is… szóval, ki tudja, egyszer talán tényleg sokra viszem majd…
Még egyszer lecsukom a szemem… de ezúttal fel is ülök közben, s szépen lassan felállok, majd kinyitom a szemem. Ahogy visszaindulok szobám felé, a fénygömbök követnek utamon, kivilágítva előttem az utat, mintha aprócska, kék szentjánosbogarak vennének körül. Tudom, hogy nem nagy dolog… de imádom…

Tárgy: Re: Skyler Townsend Kedd 20 Jan. - 23:36

Elfogadva!

A képességed nagyon kis egyszerű, de ettől még ugyanúgy tetszik, vagy talán pont ezért, olyan szééép lehet. *-* A karakteren jó sokat agyaltál, de pont ezért lett tökéletes és nekem határozottan tetszik ez a fajta ET, az ilyen visszatekintős, úgyhogy le a kalappal. Smile

Szép fogalmazol, úgyhogy Mark örülhet, hogy jó kerekbe került a keresettje és biztos hogy remek játékaid lesznek vele is, meg úgy általában. ^^ Nem húzom a dolgot, ne felejts el foglalózni, aztán be is támadhatós tesókádat. ^^

» Skyler Townsend
» Mark Townsend