Dylan Gradey

Tárgy: Dylan Gradey Szer. 4 Márc. - 21:25

Dylan Gradey

Hallom, ahogy ver a szíved... el sem hinnéd milyen gyönyörűen idegesítő!

Userinfo: Főkarakter neve: Liam Mason

Név: Dylan Gradey
Mutáns név: Szenzor (Egyeseknek Nyuszifül)
Születési dátum és hely: 1967. március 1, Glasgow, Skócia
Besorolás: Diák

Képesség(ek):

Elsődleges képesség: Kifinomult érzékszervek
Osztályozás: Delta
Aktiválódás: Hét éves korában
Képesség jelenlegi szintje: Minden érzékszerve, kivéve a látását, többszörösen jobb, mint bármely más emberé. Az ujjaival képes megérezni a nyomtatott papíron a festéket akár, így nincs külön vakírásra szüksége, hogy olvasni tudjon. Ha elég erősen koncentrál, megérezheti a hőmérséklet és légnyomás változásokat, és így, ha más érzékszervét nem használhatja, akkor is képes ezen változásokból(hőmérséklet, légnyomás) érzékelni, hogy van valaki a közelében. Remek a szaglása és a szag memóriája, így embereket ha névről nem is, de szagról mindenképpen megtud különböztetni, az illető akármivel is fújja magát, ő megérzi az eredeti szagát. A hallása is remek, ennek köszönhetően képes arra, hogy hallja mások szívverését, így akár azt is megtudja állapítani, hogy mikor hazudnak. Képes kizárni a saját szívverésének hangját, vagy éppen lélegzetének hangját, vagy több őt ért ingerből képes csak egyetlen egyre koncentrálni, kizárva a többit. Azonban a hirtelen hanghatások kellemetlenül érik őt, és a nagyobb tömegben is nehezebben boldogul. Ezek mellett képes arra, hogy a teste zörejének azon visszhangjait, amelyeket a környezetében az összeütköző tárgyak keltenek, így szinte majdnem 3 dimenziós látása van, azonban az így kapott ”kép” nem túl jó, így gyakran pontatlan.
Képesség távlatai: Teljesen kifejlődött a képesség

Jellem: Azt kell, hogy mondjam teljesen átlagos vagyok, nincs bennem az égadta világon semmi különös. Szerény gyerek vagyok, és talán kicsit naiv is, mert előszeretettel segítek másoknak, akkor is ha tudom, hogy csak kihasználnak. Mindegy, az én lelkemnek ez jót tesz, és csakis ez számít. A legkevésbé sem vagyok hirtelen haragú, anyám szerint inkább olyan vagyok, mint valami kezes bárány, nem igazán vagyok képes gyűlölni, még csak verekedni sem tudok, így ha konfliktusba kerülök, akkor általában én leszek a vesztes, de nem azért, mert nem tudnék semmit sem tenni. Éppen ellenkezőleg, tudnék, de… nem szeretem az erőszakot, és nem is akarok ilyen fényben feltűnni. A lényeg, hogy jámbor gyerek vagyok, sokat mosolygok, és hiába vesztettem el a látásomat, nem hagytam soha sem, hogy ez rám telepedjen, mert… ez is élet, csak kicsit nehezebb. Soha nem szoktam feladni, ha eltervezek valamit, akkor azt garantáltam végig is viszem, és kifejezetten nehezen bírom azt, ha kudarcot vallok, főleg ha számítanak is rám. A helyzetemmel soha sem éltem vissza, nem szeretem azt, ha az emberek sajnálkozva néznek rám, mert… igen, látom, csak éppen nem úgy, ahogy mások. Nem valami szerencsés helyzet az enyém, de szerintem bőven vannak olyanok, akik nálam sokkalta rosszabbul jártak.

Kinézet, megjelenés: 176 centiméter vagyok, sajnos nem tudom, hogy ez mennyire számít nagynak, vagy éppen kicsinek, de én azt szeretem mondani, hogy átlagos termetű fiú vagyok. Nem vagyok egy nagydarab srác, sőt, kifejezetten vékony vagyok, és bár ennek köszönhetően fürge is, azért szívesebben lennék izmosabb, de ez van, én már elfogadtam ezt. A hajam élénk vörös, a szemeim pedig… nos, nem látok színeket, szóval nem tudom megmondani, de anyám szerint kékeszöld szemeim vannak, és miért is ne hinnék az anyámnak? A bőröm fehér, nagyon fehér, közelében sem vagyok egy latin fickónak mondjuk, és szerintem ha a sportszerűen napoznék se javulna a helyzet, viszont szerencsésnek mondhatom magam, én pattanások helyet jó sok szeplőt kaptam, na nem mintha olyan elképesztően sokat adnék a külsőségekre, vicces is lenne. Szóval… nem én vagyok a csajok vágyálma, ez tény, életemben nem volt még egy normális barátnőm sem, szóval ebben a tekintetben elég rosszul állok. Az öltözködésemet illetően… nos, nem igazán szoktam a drága ruhákban parádézni, de azért szeretem mondjuk az ingeket, így a legtöbbet általában úgy lehet látni, hogy ingben és farmerben vagyok, esetleg még valami mellény rajtam. Nincsenek ékszereim, sem tetoválásaim, és nem is tervezem összevarratni a testemet.

Előtörténet: Hol is kezdjem… mondjuk az elején, igaz? Azért azt szögezzük le, hogy nincs valami érdekes élettörténetem, szóval senki ne számítson hatalmas drámákra és világmegváltó pillanatokra. Az apámról semmit sem tudok, legalábbis érdemben semmit sem, mert anyám nem szeret róla mesélni, azt mondta, hogy egy egyéjszakás kaland eredménye vagyok, de ezt ne úgy fogjam fel, hogy hátrány lennék, mert én vagyok a legcsodásabb dolog az életében. Azért ez elég kedves, nem? De hát ilyenek az anyák, az én anyám pedig a világ legjobbja. Na, lényeg a lényeg, hogy apa nélkül nőttem fel, anyám soha nem kezdett el pasizni, nem igazán akart maga mellé senkit sem, és ezt hol megértettem, hol nem. Vakon születtem, azt hiszem ezt azért tisztázni kéne. Anyám nagyon sokat segített nekem és küszködött azzal, hogy ne legyek teljesen elveszett, és ezt soha nem fogom neki tudni visszaadni. Nehéz volt így megtanulni mindent, járni, nem látni hova megyek…a vakírás sem éppen gyerekjáték, de a legjobban az fájt, hogy nem láthattam a nőnek az arcát, aki megszült, akinek a legtöbbet köszönhettem ezen a világon. Rendes iskolába jártam, és a varázslat, ahogy anyám hívta, ekkor történt meg (anya amúgy rendkívül vallásos). Az iskolaudvaron voltunk, én ültem egy padon, mindenki más játszott és én… hallgattam őket, ha már nézni hiába próbálkoztam volna. Egyszer csak egyre jobban fájt a fejem, egyre több hangot hallottam, úgy zúgott már a fejem, hogy ott helyben elájultam, és egy kórházban ébredtem, valaki fogta a kezemet, én meg… mint oly sokszor, abban a tudatban nyitottam fel a szememet, hogy nem látok majd semmit. De… de nem így volt. Láttam. Igaz, nem úgy, mint mások, de láttam mindent ugyanúgy, bár kissé pontatlanul, de… érzékeltem magam körül mindent. Elképesztő érzés volt látni. Azonban… nem igazán tartott sokáig az öröm, mert a hallásom, a szaglásom, tapintásom és ízlésem is rendkívül kifinomult lett, anyám parfümje szagától majdnem megfulladtam, pedig alig volt rajta. Képes voltam egy papíron a nyomtatot betűket kivenni és így elolvasni, az életek pedig sokkal… másabbak lettek. Olyan dolgokat éreztem bennük, amiket soha korábban sem. Azonban a hallásom… na azzal volt a legtöbb baj, évekbe telt mire megtanultam kezelni ezt, és anyám sokat segített ebben is. Hallottam mindent, ahogy az orvosok beszéltek, ahogyan egy bácsi tőlünk százötven méterre a feleségével beszélgetett… elképesztő volt, de ugyanakkor szörnyű is, mert hallottam ahogy mások szíve ver, a lélegzetvételeik majd megőrjítettek, és akkor ne is beszéljünk arról, mikor valaki eleresztett egy galambot…az nem csak a hallásomat kínozta, de a szaglásomat, és senki nem értette, hogy miért támadt hirtelen kedvem hányi. Na mindegy, a lényeg a lényeg, hogy bár nehezen, de megtanultam ezeket használni úgy, hogy ne legyenek ilyen bajok, de a hirtelen hangváltozásoktól most is fáj a fejem, illetve kerülöm a nagy tömegeket is, mert úgy érzem magam ott, mint tű a szénakazalban.
Körülbelül 18 éves lehettem, mikor elhatároztam, hogy megkeresem az apámat. Nem azért mert nem tudtam nélküle élni, nagyon is tudtam, de kíváncsi voltam rá. Anya nem sok mindent tudott mondani, még csak a nevét se említette meg nekem, szóval így elég nehéz volt, de annyit tudtam, hogy gazdag és valahol Amerikában találom őt meg. Gépre is szálltam, persze anyám aggódott értem, mert egyedül utaztam, de szerencsésen leszállt a gépem, bár a sok ember között olyan rosszul éreztem magam, hogy majdnem elájultam, de végül megúsztam a dolgot. Szörnyű érezni ötven ember szagát és hangját egyszerre, mintha direkt akartak volna kínozni. Megérkezésemkor viszont máris kaptam egy kicsit Amerikából. Éppen a buszmegállóban álltam, a vakvezető botommal egy teljesen jó kis helyet találtam, ahol nem éreztem annyi ingert, hogy elhányjam magam, majd jött egy fiatal férfi, segített cipekedni, mert ugye én magam nem bírtam a nehéz bőröndöt annyira el, de mire leszálltam, nem volt nálam semmi irat. A pénzem, az irataim mind eltűntek, és ezek nélkül nehéz meglenni, úgyhogy egy kis időre hajléktalan szállóba kerültem, de ott meg a kabátomat lopták el és a bőröndömet is, szóval ruhám sem maradt, és így végül… egy öreg házaspár garázsában húztam meg magamat, szegények nagyon megijedtek mikor rám találtak, de azt mondták, hogy pár napig lehetek náluk, amíg meg nem tudják ki a csuda is vagyok. Éppen főztem, emlékszem. A házaspár távol volt, én meg amolyan „köszönöm, hogy itt lehetek ebéddel” készültem nekik, csengettek az ajtón, de nem a házaspár állt ott, hanem két elég jól fésült úriember. Ők tudták, hogy ki vagyok, sőt, az egyik még azt is tudta, hogy mi történt velem, szóval… azt hiszem sikerült meggyőzniük. És mióta láttam, ahogyan az egyik mogorva fickó a karmaival borotválkozott, el is hiszem. Mutáns vagyok. Elég menő.

Tárgy: Re: Dylan Gradey Csüt. 5 Márc. - 9:57

Elfogadva!

Hát igen elég menő. Very Happy

A végét ragadtam ki, mert tökéletes zárszó volt az ET-nek, ami amúgy állatira tetszett. Nem fényezem magam, hogy mennyire volt benne részem, de... majd a virágokat az öltözőbe kérem. Razz

Nem ám, viccelek. ^^ No a lényeg, hogy nagyon cukker kis kari lett, az a tipikus imádni való típus, akit képtelenség utáni, és amik történtek vele... Hát na a naivitási faktoron azért még alakítani kell, mert egy nagy városban annak komoly következményei lehetnek, mint ahogy azt már te is megtapasztaltad. Bármit is mondtál, szerintem tuti ET lett és a kari is nagyon tetszik, meg hát én bírom a fogalmazásmódodat is, szóval nem tudom, fényezzelek még? Razz

Oci tuti, hogy oda lesz, meg vissza, hogy betoppansz az életébe, de azt továbbra is tartom, hogy Mike ellen esélyed sincs, főleg ha ilyen kis szende bárányka vagy. Na nem mintha ő agresszív állat lenne, de ha kell összecsomagol és visszaküld postán Skóciába na. Razz

Foglalózz, és aztán mehetsz is játszani, a hugicád már nagyon vár. Smile