Jean Grey - Csodalány - Telekinézis, Telepata

Név: Jean Grey
Születési dátum: 1969. szeptember 20.
Besorolás: Diák
Képesség:
Elsődleges képesség: Telepata
Osztályozás: Béta mutáns
Aktiválódás: 12 éves kor
Képesség jelenlegi szintje: Képes néhány erősebb gondolatot, érzelmeket meghallani képek formájában, illetve képes akkora tárgyakat felemelni, mint saját maga (kb. 50-55 kg).
Képesség távlatai: Képes lesz minden gondolatot meghallani, ha rákoncentrál, képes lesz testének másfél- kétszeresét (80-120 kg) felemelni, illetve képes lesz irányítani az emberek cselekedeteit, szavait a gondolataival.

Jellem: A szobámban ülök. Anya szobafogságra ítélt, mert rossz jegyeket hoztam haza a suliból. Fogalmam sincs, hogy történhetett. Feleseltem egy tanárral. Állítólag. Én… Én nem emlékszem ezekre. Arra emlékszem, hogy reggel felkeltem, elmentem a suliba beültem órára, és… És innentől homály. Csak néhány apróbb dologra emlékszem. Lehet, hogy skizofrén vagyok? De nem vagyok ilyen hirtelen haragú, hogy feleseljek egy tanárommal. Mindig is kedveltek engem, mert értelmes, okos és szorgalmas diák vagyok. Voltam. Ki tudja? A barátaim is megbotránkoztak rajtam. Ők is meglepődtek a heves reakciómon, hiszen általában kicsit visszahúzódóbb, kedves, megfontolt lány vagyok. Most mégis… Mégis mi a fene történt velem? Persze, volt már ilyesmi, amikor elveszítettem a kontrollt és… Kimaradtak dolgok, amikre nem emlékszem. Amikor betörtem az ablakot… Vagy amikor Jack visszautasított, amikor meghívtam az iskolai bálra. Akkor igazán elpattant bennem valami és gyakorlatilag a falhoz vágtam… Löktem… Ki tudja. Néha félek magamtól. Néha úgy érzem, mintha valami sokkal erősebb is lenne bennem, és nem csak én lennék odabent. Hülyeség, mi? Persze ezt anyáéknak nem mondtam el. És a gondolatolvasást sem. Azóta az erőm sokat fejlődött, és ki tudja, hogy még mennyit fog… Tegnap az ablakban ülve zenét hallgattam, és arra lettem figyelmes, hogy a szomszédban felemelkedett az autó. Baromira megijedtem, nem gondoltam volna, hogy már ilyet is tudok. Azért király, nem? Minden esetre most itt ülök a szobámban és azon gondolkozom, hogy mi a francot csináljak magammal. Hiszen ez nem én vagyok! Nem teljesen…
-Jean! Gyere le, kérlek! – szól fel anyám, én pedig felvont szemöldökkel pattanok fel és sétálok le a lépcsőn… Ahol két harmincas év körüli férfi néz rám. Egyből érzem, hogy az egyik olyan, mint én… Gondolatolvasó.

Külső:
-Hé, Jack! – kiáltok a fekete hajú srác után. Ő megfordul és végigmér, majd egy furcsa mosoly játszik az arcán. Csinos vagyok, mindig is az voltam, de ma valahogy mégis… Miniszoknyát húztam fel, csizmát és egy dekoltált topot. Hosszú, vörös hajamat begöndörítettem, hiszen habár alapjáraton egyenesen szoktam hordani, most a virgonc loknik hullnak a vállamra. Gesztenyebarna szemet vastag fekete tussal húztam ki és a számon is enyhe, barnás szájfény csillog. Nem sűrűn szoktam sminkleni magam, maximum egy kis szemceruza, és szájfény, így ez most kicsit idegennek hathat. Fogalmam sincs, mi volt velem reggel, de erőteljesebbnek és magabiztosabbnak éreztem magam Csípő riszálva indulok meg a fiú után, majd lazán nekidőlök a szekrénynek.
- Na, mi van Jean? Dögös vagy ma. – kacsint rám a srác, mire én is elmosolyodom.
- Van már párod a tavaszi bálra? – nézek mélyen, kihívóan a fiú szemébe és észreveszem, hogy néha-néha le-lesiklik a tekintete a mellemre. Habár nem áldott meg az Isten nagy mellekkel, iganis van mit kiraknom, és így érzem jól magam. A fenekem is egészen csinos, kerek, így a 165 centimhez képest egész jól nézek ki az 55 kilómmal. Enyhén izmos is vagyok, de nem kockás, vagy szálkás. A lábaimon látszik a legjobban, melyek igen szépek, így nem csoda, hogy gyakran rakom ki. Lassan odalépek hozzá, felemelem az állát és úgy nézek a szemébe. Látom az ijedtséget és a meglepődöttséget a szemében. Nem ezt szokta meg tőlem. És én sem magamtól. Furcsa, nem? Lassan végignyalom az ajkaimat – Jézusom, mit csinálok? – és úgy nézek rá. Várakozóan.
- Hát… - vakarja meg Jack a fejét és szemlesütve folytatja.
- Igen, Christy már elhívott. De ha így viselkedsz a bálon is, lehet visszamondom. – vigyorodik el a srác. Érzem, ahogy elönt a harag. Az a kis szőke kurva! Hogy gyűlölöm! Érzem, hogy megy fel bennem a pumpa, majd lesütöm a szememet. Mélyen belenézek Jack szemébe és hallom a gondolatait, amikben azt ecseteli magának, hogy mondjon nemet Christy-nek, majd hogy dugjon meg a bálon. Eltorzul az arcom, furcsa fintor jelenik meg a számon.
- Hé! Cool a kontaklencséd! Nem is vettem eddig észre… - néz a szemembe Jack elismerően, én pedig egyszerűen csak félrelököm a vállammal, mire a fiú a szekrénynek csapódik.
- Azannnya… - hallom még a hátam mögül, majd dühödt léptekkel indulok el órára, de a fejemben csak hangos zúgás hallatszik, és nem az iskolai csengő…


Előtörténet:
A nappaliban ülök a kanapén. Megint intőt hoztam haza. Pedig esküszöm, hogy én jól tanulok, mindig is szorgalmas voltam, nem tudom, hogy mi történt velem, amikor feleseltem a tanárnőve. Uramisten, még én magam is elszégyellem magam, ahogy visszagondolok arra az órára, de akkor… Olyan magabiztosnak, határozottnak és… Igen, dühösnek éreztem magam. Nagyon dühösnek. Anya a fotelban zokog, apa pedig mindenféle szidalmakat vág a fejemhez. Elismétel mindent háromszor, hogy mennyire csalódtak bennem, hogy ők nem így neveltek, hogy mennyire szégyenbe hoztam őket, és hogy kérjek majd bocsánatot Mrs. Lincoln-tól. Persze, tudom, hogy ezt kellene tennem és néha egy-egy halk bocsánatkérést is kipréselek magamból. Egészen addig, amíg apám nem közli velem, hogy hogyha így folytatom, akkor olyan semmire kellő leszek, mint az anyám húga, akit kitagadott a család, mert utcalánynak állt és ott hagyta az iskolát. Azt hiszem, hogy itt pattan el bennem valami és dühösen meredtem apámra. Rám nézve ijedten hallgatott el és anyám zokogása is hirtelen abba maradt. Furcsa, vörös köd öntötte el az agyamat és nem tudom mikor, de valamikor felálltam.
-Én – soha – nem – leszek – olyan – mint – Susan! – mondtam a szavakat lassan, egymás után határozottan, mélyen apám szemébe nézve. Éreztem, hogyan önti el a testem minden egyes sejtjét a harag, és éreztem, hogy valami furcsa erő felszabadul bennem. Mintha valami előtört volna, és most már tudom, hogy a Főnix volt az és a mutáns erőm. A szobában szép lassan elkezdtek felemelkedni a dolgok, amitől megijedtem. És a szüleim is. Fogalmuk sem volt róla, hogy mi történik velem, vagy velük. A dísztárgyak az ijedtségemre leestek a helyükre és millió darabokra törtek. A szüleim nem szóltak semmit, és én is nagyon meg voltam ijedve. 12 éves voltam, amikor először megjelent az erőm. Amikor először mutatkoztak meg a mutáns képességem jelei…
Nem sokkal később, pár napra rá az utcán sétáltunk az egyik legjobb barátnőmmel, Annie-vel. A beszélgetésünket, csacsogásunkat néhány srác zavarta meg, akik megszólítottak minket. Eléggé megijedtünk, de végül is Annie elég nagyszájú lány volt (vagy legalábbis nagyobb, mint én), és idősebben is látszott 12-nél, így odamentünk a srácokhoz. Sajnos baleset történt, és Annie lelépett az útra, és elütötte egy autó. Odarohantam hozzá és véres fejét az ölembe vettem, és mentőért kiáltottam, miközben a lányt nyugtattam és simogattam a fejét. Egészen addig, amíg meg nem láttam a képeket, és meg nem hallottam a hangokat, melyek Annie fejében történtek. Láttam a lány összes emlékét és hallottam az összes hangot, amit átélt, amit újraélt a halál előtt. Annie végül meghalt, én pedig a súlyos sokkhatás miatt kómába estem. Fogalmam nem volt, hogy mi történt velem, miért hallottam és láttam azokat a képeket. Két évig voltam kómában, amíg a szüleim mindenfélét megpróbáltak, hogy felébresszenek. Végül is sikerült, vélhetőleg a Főnix, az ösztönlény mely bennem él, akar a felszínre törni. És ekkor történtek azok a dolgok, amikre nem igazán szeretnék emlékezni. Egészen addig, amíg Charles Xavier és Eric Lensherr meg nem talált… Itt kezdődött az én történetem, és itt halt meg bennem a Főnix is, mely soha többé nem tér vissza!