Crow & F(r)ederico

Federico egy percig sem hitt a törpének, ennél azért jóval több esze volt, ha minden egyes nála megjelent ember valós információkkal szolgált volna eddig akkor már réges-rég nem csak New York, de az egész világ ura lenne. Valóban hitelesnek tűnt a térkép, a pontok, a jelzések, igaz csak egy pillanatra láthatta mégis hitelesnek, valódinak tűnt a szemében. A törpe sunyi viselkedése azonban megkongatta a belső harangjait, mind vésztáncot jártak a fejében és az ösztönei azt súgták, a bizalmat saját magán kívül soha ne adja senkinek. Lehet, hogy dolgozik emberekkel, akik évek óta hűségesen szolgálják, de a hűség megvehető, a bizalom pedig felesleges, mert az ember úgy teremtetett, hogy a saját érdekeit nézze, mindig, minden helyzetben.
-Ahogy mondja, etetni, eltartani, pénzelni, de csak addig tart mindez, míg egy jobb ajánlatot nem kap, maga sem hiszi, hogy beveszem, hogy én voltam az első akihez fordult az ajánlatával. - Federico hitetlenül felnevetett. Egy olyan ember, mint ez a törpe pontosan az a fajta aki semmit sem bíz a véletlenre, A, B, C és még Z terve is akad, ha mindegyik sorban veszne oda, dőlne el, mint a domino. Ebben legalább úgy érezte Federico, hogy hasonlóak a kisemberrel, Fede sem bízott soha, semmit a véletlenre, a tervek azok amik összekovácsolják a tennivalókat, és egy ilyen ügyben, mint a Japán drogkereskedelem, a véletlen csak ellenfél, a tervek azok amik minden helyzetben helyt állnak és döntőbíróként viselkednek.
-Mert egy informátorban még annyira sem lehet megbízni, mint egy veszett kutyában. Lehet az egyik pillanatban még a kezedet nyalja, de a másikban már a karodba mar. - Persze ezt nem külön a kisembernek célozta, hanem általánosságban, az informátor csupán addig hűséges míg jobb utat és lehetőséget nem talál. 
Az a látványos izgalom a tekintetében és az a mosoly Federico-ban ismét gyanút ébresztett. De a térkép, nos a térkép lehet igaz, és ha most szélnek ereszti a fickót, hát valóban nem fog várni és keres magának mást.
-Rendben van, mondjuk úgy, hogy próbaidőt kap. Ez alatt bizonyíthatja, hogy megéri-e a számomra az, hogy a szolgálatomba állítsam. - Nehéz döntés egy nehéz helyzetben.

Vigyorom megszólalásaival egyre inkább szélesedett. Federico talán egy igazi taktikus zseni volt... de úgy tűnt, hogy hazudni nem igazán tud. És éppen ezért éreztem, hogy eltaláltam a jackpotot, amikor az üzletre tértem át, és a térképre. Egyértelmű volt, hogy nem egy olyan kispályás helyén járok, mint Don Merchanto, vagy bárki más - Federico egy igazi gengszter volt... sőt... még több is. Kicsit valahogy úgy, mint én, az Árnyékbróker. A térképpel játszadoztam még a kezemben, mielőtt elraktam volna, s mindig direkt azt az oldalát forgattam felé, amelyen csak a szín fehér lap látszott. Amikor utoljára végül elnevette magát, én is vele együtt nevettem, és csak bólogattam, vagy ráztam a fejemet, és vigyorom különösen csillogva verte vissza a fényt kissé piszkos fogaimmal. Imádtam, amikor az emberek nem hittek nekem, de én mégis kimagyarázhattam magamat a dolgokból - ugyanígy imádtam hazudni, lopni, csalni... dehát, mi másból áll az élet?
- Ugyan-ugyan, Fred, azt hittem, hogy maga nem hisz az ilyesféle dolgokban... - egy könnycseppet töröltem le a szemem sarkából, amely még a korábbi röhögésemből maradt ott, és egy kissé megveregettem a maffiavezér vállát. - Egy szolgát etetni kell, eltartani... pénzelni. Egy jó szolga fontos mesterének, így hát az próbálja megtartani, és védelmezni. Egy jó szolga idővel hűségével pedig pártfogóvá nőheti ki magát! - adtam meg egy vigyorral a magyarázatomat, és visszaültem, és összekulcsoltam a kezeimet, mint egy igazi, elegáns úriember. Talán csak ferde lábam hajlott különös módon el a széktől. - Mondjon legalább egy okot, hogy miért ne legyek a szolgálja egy informátori munka keretében!
Befejezvén magyarázatomat, hátradőltem a székben, és mosolyogva, remegve - izgatott voltam - vártam válaszát. Imádtam az ilyen játékokat! Érv, és ellenérv, talán így lehetett volna nevezni. Addig addig tárgyalni, amíg végül el nem éred a saját igazadat - számomra ez egy bámulatos játék volt... nem beszélve az információkról, amiket ezáltal szerezhettünk a bizonyos személyekről. Minden a terv szerint halad.
Ha beállhatok Federico mellé, akkor együtt legyőzhetjük Emma Frostot, a nő birtokait pedig átadhatom Don Merchinek... vagy... ami még jobb... igen, igen! De... nem, nem kell ahhoz Emma Frost... vagy igen? Áh, nem, nem lényeges, így is megölhetjük, csupán az a helyzet, hogy.... igen, ebből még nyerhetek is! A lényeg az, hogy a győzelem felé vezessem Fredet, és győzelme az enyém is lesz!
- Szeretném önt szolgálni, Federico Caleb Redway. - ismételtem meg magamat, ugyanolyan hangon, mintha az egész gondolatmenet le sem játszódott volna bennem.

Federico utálta ha rabolják a drága idejét. Minden perc nyereség vagy veszteség az életben. Egy vállalatnál pedig tényleg minden perc számít. Federico türelmes ember hírében állt mindig is, semmit sem siettetett el sohasem, de az üres fecsegést, a semmitmondást továbbra is gyűlölte. Feltűnően nézett többször is a karórájának számlapjára. A törpe ember látszólag nem tűnt fontos embernek a bűnügyi hálózatban, de mint tudjuk minden jelentéktelen porszem orkánná nőhet. A kisemberben ugyan nem sok mindent lehet látni, de lehet, hogy emögött az álca mögött bújik meg egy nagyravágyó ember. Federico egyiket sem tartotta kizártnak.
-Nem megy rosszul az üzlet, nem tudom miről beszél. - Szűrte a fogai közül. Fogalma sincs a kis nyavalyás honnan szerzett ilyen belső információkat, de ez nagyon nem tetszett neki, ha egy külsős erről tud akkor azzal veszélyezteti a vállalat működését és az inkognitónak is befellegzett.
A japánok, információk, Emma Frost. Ezek mind gyorsan pörögtek végig Federico agyában. Mindegyik épp annyira számított fontosnak, mint a cég rejtekhelye és az alibije ami megdönteni látszik emiatt az ember miatt.
-Mégis ezekért az információkért mit kér cserébe, mert ne is játszuk tovább, bizonyára ennek ára van, halljam, aztán meglátjuk mire jutunk. - Farkas vigyorral a képén helyezkedett vissza a székébe és fonta karba a kezeit, majd várakozóan nézett a kisemberre.
-Szolgálni? Engem? Oh, ha tudná, hogy ezt hányan mondták már. - Nevet fel öblös, mély hangon. Az évek alatt sokan akartak úgy pénzhez és hatalomhoz jutni, hogy ugyanezzel a szavakkal éltek, mint a kisember. Persze Federico azonnal, ösztönszerűen megérzi a hátsó szándékot ami megbújik a szavak mögött. Ezúttal is érezte, hogy nem minden az amit kiterített a férfi. Szívesen mondott volna nemet és küldte volna el, ám akkor a térképet is bukta volna márpedig a japánokat másképpen nem lehet lemosni a pályáról, csak úgy, ha csapást mérnek rájuk.
-Halljam akkor, hogy mivel lehet magából még több információt kicsalni, pénzzel, hatalommal, mivel? - Mindenkit meg lehet venni, ha pedig nem, nos akkor vagy őrült vagy teljesen mást forgat a fejében. Ha ez a fickó az utolsó kategóriába tartozik akkor van csak igazán nagy baj. Mert az olyan emberek nem igazán teregetik ki a szennyesüket, nem megvesztegethetők, rafináltak, agyafúrtak, pont, mint Federico maga.

A mosolyom minduntalan elszivárog arcomról, ahogy újra, és újra Frederico szánakozó arckifejezésébe tévedek. Az anyukám sokat mondogatta nekem, hogy az emberek nagyrészt undokak, és morcosak, no de ilyen közösséggel még sohasem futottam össze. Egyre inkább mérgessé tett a bizalmatlankodása - nekem nem volt időm ilyen sotoba fecsegésekre, és megkérdőjelezgetésekre! Két hónapom volt arra, hogy megszerezzem Emma Frost new yorki birtokait Don Merchantonak, és ehhez mindenképpen segítségre volt szükségem! És persze, nem is olyan biztos, hogy én éppen Merchantonak adtam volna át azokat a területeket...
Megpróbáltam dühömet elrejteni arcomról, és egy azt eledtető mosollyal rávillantani Fredre, majd körültekintettem a szobácskában, és végül a kint dolgozók irányába fordultam, és rájuk mutattam.
- Kemény munka, nem igaz? - kuncogtam egy kissé, majd a magas alakra néztem ismét, és folytattam. - Csak nem rosszul megy az üzlet? Aspirin, antibiotikumok, LSD, krokodil, ilyesmik? - már felröhögtem, majd visszafogtam magamat, és lassan elkezdtem kutakodni öltönyöm zsebei között. - A japánok... igazi csodákat tudnak előállítani, ha nagyon próbálkoznak, nem igaz? - vigyorom egyre inkább szélesedett, ahogy alssan megtaláltam öltönyöm belső zsebében a kicsinyke lapocskát. Egy térkép volt, New York egyik körzetéről. Gyengéden az asztalra helyeztem, és Federico felé fordítottam, de a kezeimet szorosan rajta tartottam, hogy elkapjam, ha esetleg megpróbálja elvenni tőlem. - Tudja, az információ nagoyn hasonlít egy folyamra. Változó, folytonosan mozgásban van, de végül igazából mindenhova eljut a nagy világban. Először azt hiszi az ember, hogy csak egy nagy forgatag, de ha közelebbről megfigyelik... - felnéztem Fred szemeibe, és sajátjaim csillogvni kezdtek, ahogy az ihlet áradata elöntötte fejemet, és az információk csak úgy lebegtek szemeim előtt. - ...Hát az ember megtudja, hogy mindegyik cseppben van valami egyedi. - a kis térképen vörös pontocskák tűnhettek fel Fred szemei előtt, amelyek különböző gyárépületeket jelöltek meg. - Ezt ajánlom magának. Információt - egyszerűen mindenről, ami ezen a világon, de még inkább New Yorkban létezik. Akár Emma Frostról is. - megcsillogtattam kissé sárgás, de nagyrészt megtisztogatott fogaimat Federico előtt, és felnevettem. - Ezek itt a helyek, ahol előállítják a CP4RH-t. A helyzetük az övé lehet, persze, csak azzal a hafeltétellel, ha megenged nekem valamit... - a lapot felkaptam az asztalról, összehajtogattam, és - lehetőleg, hogy Fred ne lássa - elrejtettem azt az öltönyöm egyik mély, rejtett zsebében. Egy kis hatásszünetet tartottam, majd végül megválaszoltam a nyilvános kérdést a fejében. - Kérem, engedje meg, hogy szolgáljam önt képességeimmel! - vigyorom ismételten széelsedett, ahogy színészesen mellkasomra szorítottam kezemet, és kissé megdöntve a fejemet hajoltam meg Federico előtt.

Federico kevés embert vesz komolyan a munkája során. Hamar hoz döntést arról, hogy ki alkalmas arra, hogy meghallgass avagy ki az akit azonnal el lehet bocsájtani, mert semmilyen értelmes üzleti ajánlattal nem tud előhozakodni. Fede semmit sem tekint fontosabbnak, mint a szerteágazó hatalmat amit egyedül vállalatának irányításával tud elérni. Vasmarokkal irányít és minden gyenge láncszemet eltávolít aki egy kicsi kis kockázattal is járna a vállalat virágoztatásában.
A kis darab fickó nem nyűgözi le első látásra, sőt, másodikra sem. Egyszerűen csak nem tudja komolyan venni. Kezet ráznak, de ebben a kéz rázásban sem tisztelet sem semmi más egyéb nem fordul meg. Egyszerűen a hivatalos formalitások gyanánt történik meg.
-Valóban? - Kisebb él hangzik ki szavából. Nem hisz abban, hogy bármely eléggé jó ajánlattal is előállhatna a kisember, bár ne ebből ítéljünk, nagy koponyát is rejthet egy gyenge külső.
Bevezetése, poénkodása egyáltalán nem kelt Federico-ban semmi rokonszenvet és csak még jobban aláássa magát a férfi a király előtt. Ettől függetlenül hallgatja tovább csendben, nehogy megszólják a ház elejét, hogy eme cégnél még meg sem hallgatják az egyszerű embert. Pár irattömböt arrébb taszigál miközben hallgatja. Üzleti ajánlata nem igazán ragadta meg Fede képzeletét, de nem is vethette el gyökerestül hiszen van benne valami. A férfi ide talált, már is többet tudott Federico-ról, mint bárki más ezen a sárbolygón.
-Azt mondja? Szerencsés véletlen? Nos, Crow, ha szólíthatom így, miből gondolja, hogy számomra és a cég számára fontos ember volna? - Egy egyszerű kérdés, tulajdonképpen burkolt állásinterjú, ha a férfi megfelel a paramétereknek akkor akár értékes munkaerő is válhatna belőle. Federico azonban tisztában van azzal, hogy nem minden fekete fehér. Egy-egy buzgó jelentkező olykor hátsó szándékokkal jelentkezik és Federico az ilyesmit kiszagolja. Ebből a férfiből is csak úgy áramlik a sok önös érdek és a hűségre nem alkalmas tulajdonságok keveredő bűze, de ettől még ha kordában lehetne tartani akkor hasznossá is válhatna, elgondolkodtató.
Ha azonban nem válna be akkor még mindig ott van a cég új fejvadásza Sheela, Ő elintézné a kisembert úgy, hogy nyoma sem maradna a létezésének, épp ezért Ő ebben a legjobb és, mint tudjuk, Federico-nak csak a legjobb kell!

Végigfutott a hátamon a hideg, ahogy kiröhögött engem. Engem! Crow Riottot, New Yrok Árnyékbrókerét!  Legszívesebben odamentem volna, és átszúrtam volna a szemeit a járóbotom hegyesebbik végével! Fúú... nyugodj meg, semmi gond, szép, csicsergő madarak. Most üzletelni vagyunk itt, és, ahogy anya is mindig mondta: "Egy úriember sohasem siet. Mindig időben elindul, hogy időben megérkezzen" Csupán az a gond, hogy engem már sürget az idő...
Megszorítottam ugyan a kezét, de mosolyom elszivárgott az arcomról. Azonban nem mutattam ki számára az érzéseimet, csak megpróbáltam lemásolni az ő arckifejezését, és ezáltal egy érzelemmentes arcot mutattam meg neki. Gyorsnak kellett lennem, hogy a tervem működhessen, és éppen ezért nem élvezhettem a másodpercek luxusát, és egy kis ideig sem pihenhettem. Bizalmasokat kellett, hogy szerezzek, akiknek érek valamit, és akik elég erősek is ahhoz, hogy megvédjenek Don Merchantotól. Vagy őt, vagy őt, de akkor is meg kellett szereznem magamnak valamelyiküket! És egyelőre, Federico tűnt a legnagyobb esélyemnek, habár, a másik helyen is jártam már...
- Mr- FRederico. Azért jöttme most el önhöz, hogy feltegyek magának egy... szép üzleti ajánlatot. - vigyorodtam el ismételten, és lassacskán odavánszorogtam a kanapéhoz, amelyhez utasított engem a férfi. - A nevem Crow. De az emberek általában csak Árnyékbrókernek szoktak szólítani engem. - kuncogtam egy kicsikét magamban. - Nem is tudom igazán honnan jöhetett: Árnyék, meg a bróker, meg minden! Őrületes! - röhögtem kissé, de ahogy megpillantottam komoly arckifejezését, vigyorom elmosódott, és inkább komolyan szóltam hozzá a férfihez. - Egy fontos üzleti ajánlat... felajánlása véget jöttem most ide magához. meg kell jegyeznem, nagyon, nagyon karizmatikus alkat amga, FRederico! Olyan erős, határozott, igazi vezető alkat! Hah, nem úgy mint én. - nevettem, majd egy kis hatásszünet után hozzáfűztem. - De, ez nem feltétlenül jelentheti azt, hogy másoknak magán kívül nincsen hasznuk! Nézzen csak rám, idetaláltam, tudtam, hogy kit keressek, mikor, és hogyan juthatnék el ideáig! Gondolja, hogy ez csak egy szerencsés véletlen lehetett, hm? - a szemeibe pillantottam, és ismét elvigyorodtam. - Én vagyok New York Árnyékbrókere. Információt veszek, adok, és cserélek annak az érdekében, hogy életben maradjak, és értékem legyen. És most, felajánlanám munkálataimat. Önnek! - mutattam FRederico felé, és ismételten nem bírtam visszatartani kuncogásomat. A lényeg nem is az volt, hogy bízik-e bennem, vagy sem. Vagy kedvel-e, vagy sem. Csak az, hogy az üzlet fenálljon!

Federico ugyan nem számított egyetlen egy hívatlan személyre sem a nap folyamán most mégis hajlandó fogadni a türelmetlen, akaratos férfit, ahogy titkárnője leírta neki az ügyfél természetét. Rendhagyó alkalomról van szó hiszen bejelentés nélkül senkit nem szokott beinvitálni az irodájába, pláne nem egy olyan embert akiről azt se tudja mi fán termett. Pár papírtömböt, irathalmot elrendezett az asztalán és a fiókjaiban majd karba tett kézzel várta, hogy megérkezzen a "várva várt" személy.
Nos nem igen váratott magára hosszú ideig. Belépett egy alacsony, elég vézna bottal járó egyén. Federico egyik szemöldökét felhúzta, de hamar rendezte arcvonásait. Bárki is nézzen ki fizikailag gyengének attól a szellemi képessége meghaladhatja az Övét. Ezt tudta jól, számtalan üzletfele, tárgyaló partnere volt már aki ugyan egy közelharcban azonnal meghalt volna, de az ész csatájában verhetetlen volt.
Végig hallgatta a töpörödött figurát és elröhögte magát. Egyszerűen kitört belőle a nevetés ami megállíthatatlannak tűnt. Nos nem hiába. Egy: bejött a férfi és nem csak, hogy az illemet nem ismerően rontott rá, de még a láthatóan is luxus irodát lebecsmérelte és azt hitte itt fog dolgozna vagyis Federico üzlettársa lesz. Nos innentől nem is kérdés miért tört rá a nevethetné a királyra.
-Már megbocsásson azt se tudom ki maga és ez az én cégem, én döntöm el kivel dolgozom együtt ha megbocsájt. - Azért a kezet megszorítja, mint kései köszöntés gyanánt, mostanra nevetése is elállt és kezdte a dolgokat ismét komolyan venni.
-Nos, elmagyarázná nekem honnan veszi, hogy velem dolgozhat? - Arca ismét nem fejez ki érzelmeket, visszatért a hűvös, magabiztos és hajthatatlan énjéhez.
-Kíváncsian várom a válaszát Mr. - Ült le a fotelébe és a másik fotel irányába mutatott, hogyha a férfi akar foglaljon helyet és magyarázza meg az iménti kitörését vagy irodai betörését.

"Türelmetlen, és hajthatatlan", mi? Nem, dehogyis, csak ha éppen az embernek a saját életéről van szó, akkor nem szereti a késlekedéseket! Csak két hónapom volt arra, hogy elvegyem Emmától az összes birtokát. Az összeset, ez egy eszméletlen szám volt! Viszont, eme feladat végrehajtására, nagy szerencsémre, akadt nem egy olyan ember, és nyom, amin elindulhattam. Habár, két hónapnál szerintem így is hosszabb a szükségesnél, de emiatt nem aggódok már túlságosan. A tervem kezd szépen lassan kirajzolódni, és azta, hát egy elképesztő durranással zárul majd! Vagy csapással! Vagy esetleg csak ütlegeléssel... lehet, hogy nem is saját magam teszem majd, hanem esetleg csak megmondom majd a jövőbeli embereimnek, hogy verjék őt agyon. Hiszen, nekem addigra már meglesznek a saját embereim, akik csak nekem dolgoznak majd, míg én majd egy távoli kastélyban, a jó kis bőrülésemen és pár tonna pénzhalomban fekszek majd, előttem a térdre borult Emmával, és a konyhába a drága édesanyámmal.. óh, igen! Nagyszerű lesz!
Egyelőre mondjuk még nem tartunk ott, és erről nem szabad megfeletkeznünk! Amikor a titkárnő megmondta nekem, hogy indulhatok, én készségesen bólintotam egyet, és egy vigyor képében megvillogtattam előtte a fogaimat. Majd nemsokára inkább nekem akarsz dolgozni, Itsuka Maga Cuki titkárnő! Lassan lépdestem, hatalmas léptekkel, habár erős esernyőmre még mindig támaszkodnom kellett, nehogy a földre boruljak. Hát, igen, ez nem éppen a büszkeségem volt, de talán még inkább az ismertető jegyem. Végül bevonszoltam magamat abba az irodába, ahol megláttam a Federico uraságot. Testes alak volt, hozzám képest biztosan, ezt meg kellett hagyni! Erősebb volt nálam, még erősebb. De amennyire erős, annyira kihasználható.
- Óh, csak nem a hatalmas, magasságos Federico Caleb Redway áll előttem? - tártam szét kezeimet, és mintha csak egy régi barát lenne, úgy közeledtem felé, vigyorom és apró kuncogásom megállíthatatlanul tört elő. - El sem tudja képzelni, hogy... mekkora egy hatalmas megtiszteltetés, hogy itt... eme lepusztult, de bizonyos tekintetben mégis eposzi helyen éppenhogy összefuthattam magával! - ölelésre tártam a kezemet, majd megérztem kicsit a fuvallatát annak, hogy talán túlságosan erőteljesen közelítek felé, így hát inkább kinyújtottam a kezemet, hogy markoljon bele. - És megtiszteltetés lesz önnel is dolgozni...!

Az irodájában üldögélve az előző havi adatokat nézi át. A cég jelenleg nem a fénykorát éli. A kereslet nem olyan magas már, mint a japán cég megjelenése előtt. Amióta Ők megjelentek és feldobták a piacra a CP4RH-t azóta a drogfogyasztók nagy része átpártolt a japán vállalathoz. Federico azonban sosem arról volt híres, hogy egyszerűen és könnyedén feladja. Az árú minőségileg még mindig nála a legjobb, a behozatal mennyisége pedig úgy szint a Redway vállalatnál a legnagyobb. A jó körülmények ezt lehetővé teszik, ám amíg a japánoknál ott az új drog és még megfizethető is a legtöbb függő számára addig nincs mit tenni.
Federico a statisztika alapján igen elkeserítő eredményekre bukkant. Nem csupán az a helyzet, hogy szép lassan fogynak a vásárlók hanem egy szállítmány valamilyen úton módon csupán a fele adag heroint és kokaint tartalmazta és az adatok nem csalnak, vagy útközben érte a fosztogatás vagy eleve ennyit küldtek a beszerzők ami nem sok jót jelent. Federico szinte minden veszteséget a japánoknak tudott be. A megjelenésük komoly versenyt jelent a kisebb, de persze a nagyobb vállalatok számára is. A Redway cég azonban magasan áll a többi felelt és eddig nem igazán akadt ellenfél, most viszont Federico felkötheti a gatyáját.
-Uram, valaki keresi Önt, egy férfi, türelmetlen és hajthatatlan, fogadja? - Nézett rá nagy kerekkel szemekkel a titkárnő. Bosszús arckifejezése láttán már rémület is tükröződött a ráncokkal körbe került szeméből.
-Engedje be, jelenleg nincs ügyfél a láthatáron. - Adta ki az engedélyt. Nem minden nap fordul elő, hogy valaki előjegyzés nélkül keresi fel, az ilyen esetekben Federico nem szokta fogadni a személyt, de néha tehet kivételt.
Nem sokára megint hallani lehetett a titkárnő csoszogó lépteit. Federico a bőrszékben hátradőlve várta, hogy ezúttal mi a bejelenteni való.
-Uram, a férfi kint várakozik, beengedhetem.
-Csak tessék, de iparkodjon, nem sokára megbeszélésre kell mennem. - Szólt kicsit sem kedvesen a nőhöz akit hamarosan le fog váltani, még talán ebben a hónapban.

Két nap eltelt, és semmi eredmény! Gondolkodj, Crow, gondolkodj! Ki kell tlaálnom valamit, különben Don Merchanto a fejemet veszi le! Emma Frost... kell valami, ami elvezet a gyengepontjához! Vagy maga a gyengepont! Mi a Jég Királynő gyengepontja? Gondolkozz... bandák? Nem, egyik kis banda sem elég erős, legalábbis itt New York Cityben nem... a maffiától pedig én jöttem, hát akkor... hacsak nem... óh, igen! Háháh, Crow, hogy te milyen kis botorka tudsz lenni! Hát persze! Frederico Caleb többször is kifejezte már ellentétét Emma Frosttal szemben! ...kiváncsi elnnék arra, hogy hol vannak telepei és bázisai itt New Yorkban.
Nem kellett sokat keregélnem, hiszen, New York City az otthonom! Árnyékbrókerként több banda és maffia is felkeresett már engem az elmúlt évek alatt azzal ,hogy adjak el nekik információkat más bandák drog kartelljeiről. Azt persze egyik sem tudja, hogy minden helyet pontosan feljegyeztem, és a jegyzeteket nem csak eladásra ksézítettem fel, hanem eltárolásra is. Ez tesz engem egy Árnyékbrókerré! Megtöröm az árnyakat, és megmutatom az igazságot, amelyet azonban csakis én ismerek! Könnyű volt tehát visszakövetni néhány aktát csupán a raktárhelyeimnél és meg is találtam egy helyet, ahol Frederico emberei ügyködnek. Ha szerencsém lesz, még talán találkozhatok is a híres-neves alakkal...
Federico, bocsánat, Frederico született Kanadában 1956 Augusztus 2-án. Ahogy olvasgattam a fájlját, nem volt a legfényesebb gyerekkora, de kinek is volt? A legtöbb ilyen etikátlan bűnöző és féreg mind-mind valahogy az utca rengetegéből szokott előkúszni. Nem értem, de tényleg, mármint, engem az anyukám mindig is jómodorra nevelt, csak azt gondoltam, hogy sokkal több is lehetne belőlem! Ezért is jutottam oda, ahol most is vagyok... habár, így belegondolva, talán anyucira kellett volna hallgatnom...Óh, ugyan! Egyszerű dolgom lesz, csak le kell taszítani New York urát a trónusáról! Tényleg, nem nehéz, inkább... hosszadalmas... és csak két hónapom van, tehát, ideje lesz belevágni!
Lassan közelítettem meg a gyárépületet, de egyáltalán nem volt félnivalóm. Biztos voltam a tervemben, így hát habozás nélkül behajtottam a főkapun és lassan kiszálltam az autómból. A legközelebbi embereknek odakiabáltam.
- Héj! Fiúk, lányok! Pakolászás, rakodálás, ilyen, kemény munkák, mi? - mosoylogtam rájuk, és feléjük is intettem egy kissé a járóbottal, ami sánta lábamat segítette ki. - Bizony, jó meló ez! Erős kezek, és vállak, és jó, erős meló, és... mniden. Tehát, hol van Frederico? - tértem végül a tárgyra, ahogy mosolyom eltűnt az arcomról. - Beszélnem kell vele. Most!