Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
Annyira szépen fogalmazol, hogy én még mindig el vagyok alélva. *-* Nagyon szupi lett a kari, én is így képzeltem el, sőt még ahhoz, amit képzeltem bőven hozzá is tettél, szóval még sokkal jobb is lett, a jelleme is nagyon tetszik és az ET valami mesés lett, főleg ezzel a kis kislány az emeleten dologgal, meg az egész olyan szééép lett, hogy imádtam! Nem is tudom, hogy mit mondhatnék még, szeretnék én is még mindig ilyen jól fogalmazni, majd egyszer hátha menni fog, de addig is el vagy fogadva, foglalózz, aztán futhatunk is össze Scarlettel, szegény nem tudom hogyan fog tudni kezelni egy ilyen nehéz eset nővért, de majd nagyon fog igyekezni.
Vendég
mutant and proud
Vendég
Tárgy: Bethany Willow Vas. 2 Aug. - 14:47
Bethany Willow
Sick of Crying, tired of Trying, yes I'm smiling, but Inside I'm Dying.
Név: Bethany Willow Mutáns név: Demolisz (Demolish - lebontó) Születési dátum és hely: 1964. július 25. Hamilton, Kanada Besorolás: Független
Képesség(ek):
Elsődleges képesség: Molekuláris manipuláció Osztályozás: Béta Aktiválódás: Tizenöt éves kor. Képesség jelenlegi szintje: Lebontás. Képes egy tárgyat atomjaira bontani, vagy épp molekuláira -ha így tetszik. Változtatni, formálni nem tudja azt. Azonban formálisan lebontani tud. Olyan értelemben, hogy később ismét megépíthető állapotába bontsa az adott tárgyat. Annak méretétől, súlyától függetlenül képes bontásra. Képesség távlatai: Fejlődni tovább nem képes. A bontását tekintve kifejlett ereje. Kiválóan manipulál.
Jellem: Magának való természet. Hirtelen haragú, könnyen kihozható a sodrából. Érzékeny természet. Nehezen bízik, nehezen nyíl meg. Vad. Haragos. Könnyen dühbe gurul. Sötét lelki világát gyerekkorának köszönheti. Magányos. Önmarcangoló típus. Kifejezetten csendes. Nincsenek kapcsolatai a külvilággal, nem is keresi őket. A macskája a mindene és ez szerinte így rendben van. Fél az emberektől. A képességével játszadozik gyakran. Szereti rémisztgetni az embereket. Sportokban kiváló, szeret túrázni, felfedezni a világot. A természet az élete. Nincsen különösebb motivációja. Egyedül él; ebből következik, hogy spontán dolgokat művel. Autókat lop, esetenként lebontja őket, ha irigy tulajdonosaikra. Szeret a háttérből incselkedni. Különösebb életcélja nincs. Reagálását tekintve az állapottól függ. A félelem és a düh kegyetlen páros. És Bethany elméjében ez a két érzelem az uralkodó egység.
Kinézet, megjelenés: Mély tekintet. Dús ajkak. Selymes bőr. Orchidea illatú, puha haj. A barna tizenhat árnyalatával. Kerek arc, pisze orr. Szépen ívelt kulcscsont. Kecses nyak. Vékony csukló. Nőhöz képest kiváló izomzat. Apró pír orcáin. Őz tekintet. Hosszú, lapockáig érő, ápolt haj - általában egyenes szálú. Napbarnított bőr. Magassága átlagos. Sportos alkat. Vékony. Nagyon vékony. Edzett comb. Apró hegek a bordái mentén és a lapockáján, hasfalán. Általában eltakarja hegeit, így atlétákat, pólókat hord. Semmi divat. Nem foglalkozik ilyesmivel. Többé kevésbé a zöld és a lila sötétebb árnyalatait hordja. Ritkán öltözik ki. Gesztusai semmitmondóak. Lemondó, lenéző arccal fordul a világ felé. Életunt tekintet. Szeretne láthatatlan lenni, így vackából nem igazán mozdul ki. A természet szerelmese. Sok élettapasztalata a bácsijától szerzett verésen túl, nincs. Más mutánsokat nem ismer. Egyedülálló. Magányos természet. Mimikája kimerül a szemöldök vonásban és a váll rángásban. Öröme a macskája; Lui. Kisugárzását tekintve kerüli az embereket, így nehéz véleményt alkotni róla. Azok, akik sűrűbben találkoznak vele bolondnak, veszélyesnek titulálják, ezért nem is próbálják őt megismerni. Bethany boldog így, egyedül. Luival.
Előtörténet: Egy halk szisszenés, egy rövid csattanás, és a szelet hasító léptek útját egy jóval nagyobb pár láb futása fejezte be. Ez a futás egyenletesen lassult kocogássá, az pedig sebes gyaloglássá. Ahogy mindkét talpa a földön volt, megváltozott a gondolkozásmódja. Többet akart. A pihegő lány csak a verandán torpant meg, de ott is mindössze egy pillanatra, hogy ne tegyen kárt a finom mívű ajtóban, hanem azt rendeltetésszerűen és minél halkabban használja. Belépve a már jól ismert előszobában találta magát, és mint ahogy észrevette, senki nem szerzett tudomást érkezéséről. A nappali felé pillantva állát szegett bácsikájára pillantott. Pont úgy terült el a bézs színű kanapén, mint amikor itt hagyta. Talán nem is ment el soha. Hang nélkül suhant fel a lépcsőn, és mosolyogva állt meg a legfelső fokon. Körülnézett, és amikor tekintetével megtalálta a „Bethany” feliratú ajtót, tudta, jó helyen jár. Közelebb lépett és benyitott. Azt várta, hogy az odabenn tartózkodó apró lány felsikkant, jelezve, hogy nem számított a látogatására, de minden csendes volt. A szobát, amely mindig a zöld különböző árnyalataiban játszott, a bevilágító hold fénye ezüstre festette. Ezüstpadlón ezüstszőnyeg, mellette, fölötte szürke ágy, és szürke asztal. A szekrények ugyancsak fémes színűek, és egy apró éjjeliszekrényen ragyogó ékszer feküdt. A préda, lévén épp éjszaka, az igazak álmát aludta, és eszébe sem jutott, hogy talán figyelik. Édesdeden mosolyogva fordult egyik oldaláról a másikra, és közben szorosan magához ölelte párnáját. Hát nem édes? – fordult meg a nagyobb lány fejében, de ennyi is csak merő gúnyból. Undorodva, elcsapott kedvvel fordult el az ágytól, örökre elfelejtve az alvó pöttöm lány képét. Nem jegyezte a helyet, az időt. Hiszen a lány már rég nem aludt abban az ágyban. Nem lakott abban a szobában. A fény nem játszott a lebegő porszemekkel. A szekrényen már csak pár centis porpokróc emelkedett és süllyedt, ha úgy kívánta. Gépiesen leereszkedett a puha paplan szélére, miközben könnyed sóhajjal pillantott körbe. Így évek során már egyáltalán nem találta rémisztőnek a szobát, sőt. Mintha igazán otthonának érezte volna. Az ütések éles csattanásának finom hangja még most is visszhangzott a puha csendben. A falak átható nyugalommal tisztázták a lányban, hogy a rengeteg pofon, verés megtörtént. És az apró lány, aki az ágyban pihent, most a földön hever, vérbe fagyva. Mint annyiszor, mikor rosszkor szólalt meg, vagy, amikor a bácsi ittasan jött haza. Ettől a nagyobb lány szemében életre kelt a harag, a fékezhetetlen düh. Kedve lett volna,... Igen, nagyon akarta. Vontatottan megemelte tartását és a párnán lévő babzsákból készült baba fejére apró csókot nyomva lépett el. Át a küszöbön még egyszer, utoljára. Így, évek múltán. Finoman eresztették el sápadt bőrbe bújt ujjai a kilincset. Elindult lefelé, át a fogadón, be a konyhába. Fogott egy gyufaszálat és annak elhajlított, apró dobozát. Léptei során csupán még egyszer, utoljára megállt a mélyen alvó bácsija felett, aki oly sokáig gyötörte őt. Az éhséggel, a szomjúsággal, a vérzésekkel, azokkal a sebekkel, amiknek a nyoma ma is díszítik a lány lapockáit, dereka vonalát. Apró figurák táncolnak hullámzó bordáin, míg játszik a benn tartott levegővel. A lány tekintetét nem vonja el megrontója arcáról miközben meggyújtja a gyufa szálat. Annak apró lángja mellett kontra és pro érvek ezreit próbálja felállítani a fejében. Tudja, hogy helyesen cselekedne, ha megszabadítaná a világot ettől a démontól. Tudja, hogy az emeleti apró lány végre nyugodtan aludhatna, nem bántaná többet senki. De azzal is tisztában van, hogy az a lány, aki most a gyufát tartja ujjai között, sosem lelne megnyugvásra. Mutató és középső ujját ajkai elé emeli, míg végül elfújja az apró lángot és tehetetlenül maga mellé ejti az eszközöket. Fáradtan elfordul. Lemondóan pillant a bejárati ajtó felé és megteszi utolsó lépéseit a házban. Átlépve a küszöbön mély sóhajt vesz, majd egy sötét pillantást vet a ház falai felé. Halk remegés. Néma törés. Puha csend. A lány halkan lebontja fejében. A valóságban nem tesz ilyet. Előre réved, végül elindul. Döcögősen, lassan. Bánja, hogy nem dobta a férfira a gyufát. Azonban bánja azt is, hogy a szülei meghaltak. Bánja még azt is, hogy elveszítette a testvérét. Bánja azt, hogy csak tizenöt éves korábban volt képes elszökni erről a rémtanyáról. És bánja, hogy nincs elég ereje tovább lépni. Az audio-hoz sétál, amit az eddig megtett útja során lopott. Arra sem emlékszik, hogy pontosan hol. Gépiesen beül. Halk dorombolás. Elindul. Haza indul. Abba a házba, ami olyan békét árasztó. Ami a tisztáson pihen. A menedék.
Kezdőlap 
by 
Nem is tudom, hogy mit mondhatnék még, szeretnék én is még mindig ilyen jól fogalmazni, majd egyszer hátha menni fog, de addig is el vagy fogadva, foglalózz, aztán futhatunk is össze Scarlettel, szegény nem tudom hogyan fog tudni kezelni egy ilyen nehéz eset nővért, de majd nagyon fog igyekezni. 
