Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
A szavaira csak megrázom a fejemet. Nem volt barátságos légkör, az után már nem, hogy a nevelőanyám meghalt. Ő kedves volt és figyelmes, ő tényleg segíteni akart nekem, tényleg mellettem volt és fontos voltam neki, de a testvéreim... a gyerekei nem. Ők csak a rosszat látták bennem, azt akitől tartani kell, hogy ha más meglát, akkor nekik lesz rosszabb, hogy elveszem tőlük a házat, pedig semmi effélét nem akartam. Meghúztam volna magamat ott, mint előtte is... nem akartam semmi rosszat, de túlságosan féltek tőle, hogy ez megváltozhat. - Akkor... akkor megtanulok főzni! Ha segítek ezzel, és maradhatok, akkor megtanulom. - egészen lelkes bólogatással támasztom alá a szavaimat. Nem főztem még sosem, de láttam már olyan étteremben, ahol kint csinálták és éreztem már a frissen sült hús illatát... nem gyakran jut a magamfajta efféle ételhez, és ez a pizza is rendkívül finom. Akár csak a magam boldogulásáért is jó lenne megtanulni főzni, mert abból nekem is étel kerülne az asztalra. Ízes és nem több napos, hanem friss és finom... azért ez mégis csak olyasmi, amiért érdemes tanulni. Maximum a nehezítés az olyan apróságokon fog múlni, mint hogy még olvasni sem tudok, de ez nem az, amit azonnal az orrára akarnék kötni. A végén még azt mondaná, hogy inkább akkor még sem, hiszen nem ő akarna minden bizonnyal még olvasni tanítani is. A széles vigyorát nem is nagyon veszem észre, a pizza is takarja, no meg én is főképp az evésre koncentrálok, csak időnként siklik oldalra a tekintetem, hogy követni tudjam a mozdulatait. Lehetséges, hogy butaság a részemről, hogy utánozva eszem a pizzát, de nincs benne gyakorlatom és nem volt kitől ellenesnem semmi effélét, jó eséllyel lesz még nem egy olyan dolog, amiben mondjuk utánozni kezdem majd őt. Közben pedig elképedve figyelek a szavaira is. Persze vannak még olyanok, mint én, de attól még nem tudtam, hogy azok a valakik mikre lehetnek képesek és ezek szerint egyáltalán nem gyenge dolgokra. - Látja a jövőt? - mégis ez az, amin a leginkább elképedek. Az vajon milyen lehetni? Tudni előre, hogy mi fog történni. Akkor fel tudsz készülni mindenféle veszélyre, és persze... tudod előre azt is, ha rossz történik veled, de vajon tudsz is tenni ellene, vagy csak tisztában leszel minden rosszal és ugyanúgy át kell élned már előre ismerve, hogy mi vár rád? - Ha ismersz olyat, aki ismeri a jövőre, akkor... tudsz előre mindent? - talán naiv kérdés és talán az illetőt csak egyszer látta, nem pedig jól ismeri, vagy ez az egész jövőbe látás dolog nem úgy működik, hogy csak csettintésre tudsz mindent előre. - És nem ismersz olyat, aki tudja, hogy miért vagyunk ilyenek? Vagy... olyat, aki meg tudja szüntetni? - van emberi alakom, elő tudom hozni, ha nagyon koncentrálok, akkor talán ha... ezt az egészet el lehetne tüntetni, akkor én is lehetnék normális, lehetnék átlagos és emberi. Nem tudom én sem, hogy lehetséges-e ez, vagy... hogy hogyan, de talán igen. Olyan jó lenne! A reakcióit alig veszem észre, amikor felveszem a normál emberi külsőt. Nem nézek oda, lesütöm a tekintetemet, hiszen fogalmam sincs, hogy mi lesz a reakciója, még nem is nagyon láttam magamat kívülről, hogy nem furcsa-e maga a változás, vagy... netán nem visszataszító-e, de láthatóan nem. A szavai végül erre utalnak, és amikor felpillantok még épp elkapom a... mintha zavarban lenne, vagy nem is tudom pontosan. - Köszönöm... ez csak... még nekem is új, de talán ilyen lennék, ha nem lennék... zöld. - akkor talán ez lenne a normális külsőm és a reakciójából ítélve ez mindenképpen jobb, csak hát sokáig nem tudom megtartani. Lehet, hogy ez fejleszthető, magam sem tudom, majd gyakorolni fogok, hiszen így tudok kilépni az utcára igazából, másképp nem. - Oh... nem, dehogy! Nem érzek semmit sem, maximum egy minimális bizsergést, mintha csiklandoznának, de... semmi több. - rázom meg a fejemet, immár egy szolid és visszafogott mosollyal az arcomon. Azért ez is megy, még ha nem is vagyok benne olyan túlságosan gyakorlott. Érthető módon nem szoktam túl gyakran mosolyogni, nincs mi miatt. - Lehetséges lenne majd, hogy... megfürödjek, ha megettük a pizzát? - igazából azt is lassan eszem. Azt mondta, hogy lassan egyem és azt sem tudom, hogy vehetek-e még egy szeletet. Már egy ideje bizonytalanul méregetem a többit. Tudnék enni, de... vajon szabad is?
- Igazán barátságos légkör lehetett… - húzza el a száját látványosan, majd a közben megérkezett pizzába harap. Akár egy éhes cápa, úgy repül rá az élelemre, és legnagyobb döbbenetére a lány hasonló mozdulatokkal utánozza. Nem bírja megállni, hogy ne vigyorogjon evés közben, azonban ez valahogy most nem látható, lévén, hogy az a bizonyos szelet kellően kitakarja markáns vonásait. - Persze, hogy megtanulsz. Az örökös pizza evés nem tesz túl jót a testnek. Mármint az izmoknak. És hát én csak hálásabb vagyok egy nagy adag értelmes kajáért. – jelenti ki, majd a nőre vigyorog. Hiszen igen, hálás a normális kosztért, melyből nem sok jutott ki neki az elmúlt időszakban. Amanda ugyanis egyáltalán nem főzött. És bár nagyon szerette így is, azért valahol mélyen mindig is olyan nőre vágyott, aki kevésbé merev, és hideg. De hát nem tudott mit tenni, ex neje elcsavarta a fejét jegesen kék íriszeivel és szőke tincseivel, melyet mindig szoros kontyba fűzve viselt. Valahogy annyira helyesnek és jónak tűnt a kettejük kapcsolata. Ő volt az örökké józan Amanda, aki a forrófejűségét lecsillapította. És bár soha nem érezte a túlzott odaadást a kimértség mögött, hitt abban, hogy ketten okkal vannak együtt. Nos igen, az ok pedig mint később kiderült a barátja volt, akivel megcsalta. Soha nem szerette. Soha nem láthatta azt a valódi énjét, amelyet Gabe megkapott. Hogy bántotta – e? Hát persze! Életében először érezte, hogy valakit hidegvérrel tudna megölni! Hogy a kibaszottul szeretett fegyverének csövét teljesen nyugodtan tudná odatolni nem csak Mandy halántékához, hanem a Gabe-éhez is. Azóta persze sok minden változott. Többek között, hogy rájött arra, soha nem szerette volt nejét igazán. Vagy, hogy már nem hisz a házasság szentségében. Illetve a nőkkel kapcsolatos bizalma is mélypontra jutott, és végül is, miért kellene többet akarnia a szórakozásnál? Az érzelmek mindig is csak hátráltatták, és hülyét csináltak belőle. Erre pedig már egyáltalán nem vevő. Lusta pillantással méri hát fel a zöldikét, és ismét elcsodálkozik annak külsején. Tekintete végigpásztázza, és amúgy nem igazán érti miért is tetszik neki. Valahogy nem veszi észre a pikkelyeket, a zöld bőrt. Normálisnak látja, és pont ugyanolyan csillogónak a lélektükreit, ahogy egy normális nőnél is látná, ez pedig határozottan odafigyelésre ad okot. A gondjai általában mindig egy ilyen megállapítással szoktak indulni. Az elfogyasztott szelet után még egyért nyúl, majd két falat között, melyet immár tényleg próbál lassan enni pedig igyekszik válaszolni a kérdésekre. - Hát van aki tűzlabdákat lövöldöz, meg egyszer láttam valakit aki olyan gyors volt, hogy szemmel nem lehetett követni, és hát van aki látja a jövőt. – vonja meg a vállát és próbál nem arra a makacs kislányra gondolni, akiről már egy ideje nem is hallott. - Nem tudom, hogy miért vagytok olyanok, amilyenek. Az embereknek ti nem léteztek. Rólatok senki nem tud. Nem létezhettek, mert az tömeges hisztériát váltana ki. És őszintén, azt hiszem ha valakinek azt mondanám, láttam egy bűnözőt, aki köddé vált… lehet hogy elküldenének egy pszichológiai vizsgálatra, vagy épp kényszer pihenőre. – horkant fel, majd egy hatalmas harapással eltüntette a pizza szelet maradékát. Közben a nő magyarázni kezd, Harvell pedig érdeklődve hallgatja. Mindig is érdekelték ezek a képesség dolgok, de hát nem igazán tudott erről soha senkivel beszélni. Jó evidens, hogy a múltja miatt, és hogy mert a nő sem tud semmit, ezért nem ő lesz az az ember, akivel megvitathatja a kérdéseit, de azért mégis. Jó ha van egy mutáns a háznál. Ha pedig ilyen csodálatos … mindenképpen! Az átalakulásra egyáltalán nem titkoltan tátja el a száját és nézi a kreol bőrt, meg a sötét tincseket. Zöldike mandulavágású szemei most még inkább figyelemfelkeltőek, ajkai kihívóak és arccsontja is kellően ingerlő. Oké, egyszerűen képtelen tovább nézni ezt a nőt anélkül, hogy ne érezné magát kellemetlenül. Valahogy nem kellene ilyen fokú érdeklődést tanúsítania, így mikor hangosan nyel egyet és megnyalja kiszáradt ajkait, még inkább kellemetlennek érzi a helyzetet. - Khm… hát ez fantasztikus. – motyogja és azért, hogy mentse a menthetőt inkább még egy szelet után nyúl. - Ez hülye kérdés de ez nem fáj? Vagy ilyenkor érzel valamit egyáltalán? – próbálja menteni a menthetőt és elterelni a gondolatait arról a tényről, hogy talán nem olyan önzetlenül engedte be ezt csodálatos nőt a lakásába.
Azért a szavaira rendesen sikerül elképednem. Rendben van zsaru, de hogy mindezt ilyen módon fejezi ki... hogy ilyesmiket mond, azért az én szolid kis lelkemet úgy istenesen hazavágja, legalábbis így első körben, annak ellenére, hogy én is sok mindent láttam már életem során. - Igen... értem. - ennyit sikerül rá kibökni. Nem, a nyakát nincs okom kitörni, főleg jelen állapotomban nem is tudnám megtenni, no meg ha valaki segítő kezet nyújt, abba nem kell feltétlenül belerúgni, én sem szándékozok effélét tenni. Nem vagyok annyira veszett kutya, maximum kivert, de képes vagyok értékelni, ha valaki segít, maximum a magam óvatos és visszafogott módján, hiszen soha sem lehet tudni, hogy a látszólagos jó szándék mögött pontosan mi húzódik meg. - Nem volt még konyhám, ahol megtanultam volna. - vonom meg a vállamat. Szigorúan csak az egyiket, a másikat most nem szívesen mozgatom, hiszen azt még is csak most foltozta be, nem éppen a legjobb ötlet, hogy mozgassam is. Én azért még továbbra is kissé feszülten ülök, nem tudom csak úgy elengedni magamat. A környezet is idegen és nem bízom meg valakiben csak így elsőre, ha nem ismerem, még akkor sem, ha ételt várhatok tőle. - Nem sok mindenre emlékszem a gyerekkoromból... kicsi voltam még. Egy idős nő nevelt fel egy ideig, azt hiszem... ő csak elhozott valahonnan. A szüleimről nem tudok semmit, gondolom nem kellettem nekik. Aztán, amikor a... nevelőanyám meghalt elzavartak a gyerekei. Hat éves voltam azt hiszem. - halványan ez rémlik, tehát idilli család, szülők és a minden szép és jó állapot nekem sosem adatott meg. Arra emlékszem csak, hogy mindig ilyen voltam, hogy azok akik mondhatni a testvéreim voltak elküldtek végül, amikor már megtehették. Nem akarnák, hogy rám kelljen költeni, hogy részem legyen a házból, ami szerintük nem az enyém. Én pedig mi más tehettem volna, mint hogy elmegyek, hiszen idősebbek és erősebbek voltak nálam. Utána pedig nem volt meg a késztetés, hogy visszamenjek... hiszen elzavartak, miért tettem volna? - Hogy én? - már-már riadtan rázom meg a fejemet, és a lábam megbökésére is kissé megrezzenek. Csak aztán sikerül egy halvány mosoly félét az arcomra varázsolni. - Ha segít megtanulok főzni, de... - a többire csak megrázom a fejemet. Még hogy hozzámenni valami belevaló pasashoz. Lehet, hogy neki nem durva az, ahogyan kinézek, de én láttam már az emberek tekintetét, amikor megláttak engem és az sosem volt kifejezetten bizalomgerjesztő, sőt. Nem szoktak jó szemmel nézni rám és akkor még finoman fogalmazok. Undor... ijedtség, efféle, amit kiváltok általában az emberekből, semmi pozitív. Közben megérkezik a pizza, az intelmére pedig csak szótlanul bólintok. Próbálom nem látványosan beszívni a pizza kellemes illatát, és ahogyan mondta annak ellenére lassan enni, hogy iszonyatosan éhes vagyok. Időnként még oldalra is leszek, hogy leutánozzam azt, ahogyan ő tartja a szeletet, és szinte pontosan ugyanúgy haladok az evéssel, mint ő. - Ismersz is olyanokat? Mutánsokat? Ők milyenek? - azért itt már látszik, hogy jóval érdeklődőbbé válok, mint eddig. Azért mégis csak érdekes a téma, ha olyanokat ismer, mint én... még ha nem is pontosan, de ezek szerint ez valami miatt van, ahogyan kinézek. - Azt tudod, hogy miért vagyok ilyen? - pillantok rá, még az evésről is sikerül elfeledkeznem, csak áll a kezemben a pizza szelet. Én sosem tudtam, de ő úgy fest, hogy jóval többet tud a világról és a hozzám hasonlókról is, bár mondjuk egyik sem meglepő, nekem rendkívül hiányosak az ismereteim. - Én csak rövid időre tudom, és még nem olyan régen. Ha félek, akkor nem megy és úgy nem működik minden rendesen, nem gyógyulok gyorsabban és a reflexeim is gyengülnek. - lesütöm a szememet, miközben megpróbálok koncentrálni. Nem megy gyorsan, de a bőröm színe aztán mégis csak változik, hogy aztán végül a zöld eltűnjön és helyette kreolos barna kapjon helyet. Eltűnnek a pikkelyes részek is, a hajam sötét barna kissé göndör.
- Zsaru vagyok, hidd el láttam már ezt-azt. Kilógó beleket, leszakadt arcokat, vért és mindenféle testnedvet. Az hogy te zöld vagy… furi, de nem különösképpen érdekel. Egészen addig persze, míg rá nem ugrasz a fejemre, és töröd ki a nyakam… - mondja abszolút komolysággal, majd a nyomatékosítás végett picit talán erősebben húzza meg azt a csomót a lány bekötözött kezén. Nem akar ő fájdalmat okozni, egyszerűen csak szereti ha a szavaira kellőképpen odafigyelnek, és ez amúgy is egy amolyan pont volt a mondat végére. >- Pizzát bizony! – mondja, majd mikor meghallja hogy a nő még sosem ette hidegen, egészen egyszerűen csak a telefonhoz sétál, és már meg is rendeli a dupla sajtos, óriás adagot, melyet reményei szerint el fognak tüntetni. >- Egy nő, aki nem tud főzni? Kínos és kiábrándító… - sóhajtja, majd elcsigázottan visszasétál a kanapéhoz, és a már jól megszokott nemtörődöm stílusával hátraveti magát és kinyújtóztatja elgémberedett tagjait. >- Amúgy honnan is jöttél? Mert valahol csak éltél… volt anyád, apád, testvéreid, vagy ez az idilli felállás csak az én agyszüleményem? – kérdezi, majd el is gondolkodik azon, amit az előbb megkérdezett. Annyi mindent látott mostanában az utcákon, hogy nem lenne meglepő, ha a lánynak nem lenne senkije. Hiszen kirikít a tömegből, ez pedig teljesen egyértelműen viszi magával a kirekesztettséget. >- Ajánlom is, hogy gyorsan tanulj, mert nem akarok mindig a bisztróban kajázni. És így talán még hozzá is tudsz menni valami igazán belevaló pasashoz! – mondom a nőnek, majd kacagva megbököm a lábát, csak hogy enyhítsem az esetleges feszültségeket. Csevejünk közben pedig mint csak a mennyei manna, úgy érkezik meg a hatalmas pizza, melyet átvétel után azonnal fel is szolgálok az előttünk lévő asztalon. >- Még forró, szóval lehetőleg lassan edd, mert szétvágja a gyomrod, és két napig fetrengeni fogsz tőle. – inti meg Zöldikét, majd kivesz egy emberes szeletet és jólesően leharapja annak fél csücskét. >- Tegezz inkább, azt jobban bírom! Mint Te? Hát zöldet még nem láttam, de egyéb mást már igen. Amúgy nem is tudom miért pont mutáns. A különlegesek jobban hangzana, ez olyan degradáló. Ha valaki bűnöző, az is marad, ha meg valaki nem, azt kár egy ilyen erős jelzővel illetni. – vonta meg a vállát, majd újabb adagot harapott a vékony tésztából. >- Zavar a színed? Miért nem tünteted el akkor? Vagy te miben vagy különleges? – kérdezte leplezetlen kiváncsisággal. >- Tudod, rólatok nem igazán tud senki. Ha kiállnék az utca közepére, hogy köztünk élnek a mutánsok, minimum bezárnának a ketyósok közé. – húzta el a száját, majd érdeklődve nézte a falatozó nőt.
Az első *.* • • a zene • • kb. 600
Yetta Marcerez
mutant and proud
Kísérleti alany
victim of science
Play By : ԅ Zoe Saldana
Hozzászólások száma : 113
Kor : 35
Tárgy: Re: Castor Harvell lakása Hétf. 25 Május - 12:34
Castor & Yetta
- Jól van, akkor varrni kell. - és nekem nem sok választásom marad, mint hogy összeszorítsam a fogamat és megpróbáljam átvészelni ezt az egészet. Nem vagyok hozzászokva a sebvarráshoz, főleg nem abban az esetben, ha mindezt ilyen házi megoldással csinálják meg és most egyértelműen ez következik, de... azt hiszem meglátjuk majd, hogy mennyire bírom ki a dolgot. Sok mindent vészeltem már át, tehát ezt is át kell, maximum kiabálok, de amilyen kopott környéken él nem hiszem, hogy hívnák e miatt a rendőröket, vagy ilyesmi. Egy ilyen környéken azért annyira nem figyelnek oda másokra, vagy arra, hogy másokkal mi történik. Láttam én már nem egyszer olyat, amikor valaki mellett csak úgy simán elmentek az utcán, miközben mások épp rendesen ellátták a baját. Az ember... legalábbis a legtöbb nem kedves és segítőkész, és még csak nem is szokásuk gondoskodni másokról, ezért is olyan meglepő nekem az, hogy ő úgy fest épp ezt teszi. - Én nem vagyok olyan, mint... mások. - hogy mi vagyok, azt igazából én sem tudom pontosan. Betörő végül is igen... de hogy ezen belül azt nem tudom én sem pontosan, de láthatóan ez őt tényleg nem érdekli. Rendőr... most már végképp biztos, hogy más nem jön majd, csak meg kiabálok... mármint ha kiabálnék, mert végül ilyesmi nem történik meg. - Nem érdekel? Általában mindenkit érdekelni szokott... viszolyogni szoktak, vagy meglepődni. - kb. ezek a lehetőségek vannak, őt viszont egyáltalán nem érdekli az egész és ez számomra még mindig teljesen felfoghatatlan. Tényleg nem zavarja semmi? Alapból ilyen lehet, vagy csak én nem zavarom? Azért mégis csak motoszkál bennem az, hogy ez mi miatt lehet. Valami oka mindennek van, én is valami miatt ilyen vagyok, csak már rég nem gondolkodom rajta, mert attól nem lesz jobb és nem változik meg tőle semmi sem, akkor pedig nincs igazán értelme. Nem vagyok tudós... nem jártam soha iskolába, még csak olvasni sem tudok, hogy efféle válaszaim legyenek. - Nem, de én... nem nagyon beszéltem másokkal, honnan tudtam volna? Nem láttam olyanokat, mint én. - nem tudom, hogy mi az a mutáns és ezt a megnevezést sem hallottam még eddig sosem. Ezek szerint ismert dolog? Vagy csak ő ismeri, mert zsaru és már sok mindent látott? De úgy beszél róla, mintha teljesen evidens lenne, pedig engem eddig, aki látott az nem így kezelte, azok az emberek megdöbbentek és nem tudtak mit kezdeni a helyzettel, én csak ezt tudom. - Pizzát? Sosem ettem még melegen. - mármint gondolom jelen esetben az lesz, én még csak úgy próbáltam, ha valakitől sikerült valami maradékhoz jutni és az sosem meleg, sőt még csak nem is friss. Ő viszont most telefonált, tehát jó eséllyel az tényleg... finom lesz. Nem szólok én azért sem vissza, hogy Zöldikének nevez... hiszen nagyon nem tehetem meg. Ha valaki segít akkor nem szólsz vissza neki, meghúzod magad, amíg aztán ki nem teszi a szűrödet. - Nem tudok főzni. - rázom meg azonnal a fejemet és takarításban sem vagyok profi, hiszen ahol eddig meghúztam magamat sosem volt semmi ilyesmire szükségem. Nem főztem, nem takarítottam, csak próbáltam túlélni, erről szól az életem, mindig is erről szólt, nem emlékszem másra... nem gyakoroltam mást, ennyi. - De gyorsan tanulok. - főleg ha a szükség úgy kívánja. Ha tudom mit kell tenni, ha megmutatja, akkor megteszem, főleg ha itt maradhatok és segít nekem, akkor azt hiszem teljesen érthető, hogy megteszem. Ez nekem is fontos, hiszen mindig csak meghúzom magamat valahol, és sosem kellemes helyeken. Ez a lakás sem egy palota, de ennél eddig csak rosszabb helyen éltem. - Harvell, rendben van. - tétován bólintok, és rázom meg a kezét, nem valami erősen, annak ellenére, hogy az ő marka jóval keményebb, mint az enyém. Vékonyak az ujjaim, bár nem gyengék, de jelenleg nem vagyok erőm teljében. Nem volt kellemes a varrás és elég sok vért is veszítettem. A névre pedig most sem mondok semmit sem. - Szóval látott már olyanokat, mint én? - mert ezek szerint igen, látott már olyanokat, mint én, és kíváncsi vagyok, hogy mások milyenek, mert én még sosem futottam össze mással és... vajon sokan vannak? Nekik is olyan, mint nekem, vagy nem mindenki zöld?
Tárgy: Re: Castor Harvell lakása Pént. 22 Május - 22:14
Welcome my home , welcome my prison !
Yetta & Castor
- Igen, muszáj varrni, még ha egy magadfajta nem is szorul rá a segítségre – forgatta a szemeit látványosan, majd ahelyett, hogy kiborult volna, inkább nekiesett a lány sebének. Komótosan nyomkodta tele fertőtlenítővel, majd mikor úgy érezte jól átmosta azt, a szorítással nem törődve öltötte azt össze. Nem varrt túl szépen, azonban most ez is megtette. Nem volt profi, azonban így is segítőkészebben viselkedett, mint ahogy azt a helyzet megkívánta volna. Nem szokott bűnözőknek segédkezni, még akkor sem ha azok ilyen különlegesek. Mert a lány az volt. Valami hihetetlen oknál fogva egyáltalán nem viszolygott tőle, sőt, bőrének árnyalatát igazán szépnek találta. Jose után már megszokta, hogy az élet furcsa, és hogy sokan vannak, akik nem jártak a mutáns léttel olyan jól, mint kellett volna. - Miért, mi vagy? Betörő? És még? Azon kívül? – nézett a lányra kérdőn, majd elhúzta a száját és a többi sebét is lekezelte. - Figyelj, ha a bőrödre gondolsz, engem baromira nem érdekel. Nem lepődök meg! Az utcán élek, zsaru vagyok! Ha véres hullaként feküdnél a szobám közepén… nos igen, azt hiszem akkor meglepődnék. – morogta, majd mikor a másik visszakérdezett a mutáns szóval, a szemöldöke az egekbe szaladt. Kérdő tekintettel nézett a lányra, majd már-már a száját is eltátotta. Nem túlzottan szokták meglepni, de az totál egyértelmű volt, hogy az előtte lévőnek halovány segéd fogalma sincs semmiről. Sem a világról sem semmiről. - Te hol voltál eddig? Burokban? –kérdezte. – Igen, mutáns. Tudod, sok olyan ember van, mint te. Csak hogy éljek a te megfogalmazásoddal. Ők mind különlegesek valamiben, és van aki épp nem zöld, hanem hupilila, szóval ezzel a színnel hidd el baromi jól jártál – veregette meg a nő kezét egy heccelődő mosollyal, majd a nem olyan messze lévő telefonhoz sétált. - Pizzát főzök vacsorára. – jelentette ki, majd pár pillanat alatt meg is rendelte a vacsorájukat. - Ugyan, Zöldike. Most komolyan! Hova mennél? Tegyelek ki sebesülten az utcára? Most varrtalak össze. Majd éhen halsz, nincs hová menned, és így nem csak neked teszek szívességet, hanem másoknak is. Végül is megkímélek mindenkit attól hogy betörj valaki házába. Inkább csövelj itt, én úgyis alig tartózkodom ebben a börtönben. Cserébe takaríthatsz… vagy majd meglátjuk. Néha valami ehető dolog is jól jönne. – mondta, majd a vállát is megrántotta a monológja végén. - Harvell, örvendek, Zöldike! – vigyorgott a nőre, majd a kezét nyújtotta, és fogta meg a másikét, ha az beleegyezett. Nem, nem tervezte hogy a nevén fogja szólítani, hiszen ki kellett próbálnia hol is vannak azok a bizonyos határok.
Az első *.* • • a zene • • kb. 600
Yetta Marcerez
mutant and proud
Kísérleti alany
victim of science
Play By : ԅ Zoe Saldana
Hozzászólások száma : 113
Kor : 35
Tárgy: Re: Castor Harvell lakása Szer. 20 Május - 21:59
Castor & Yetta
Túl sok a sérülés és túlságosan meg vagyok szeppenve ahhoz, hogy sok mozgást bemutassak most. Egyszerűen csak abban reménykedem, hogy gond nélkül elenged és kész, és akkor nem lesz semmi gond. Tudom, hogy túlságosan nagy remények, mert a morcos tekintet nem pont ezt hivatott alátámasztani. Nem hiszem, hogy simán félreáll, és azt mondja, hogy menjek, de arra azért még így sem számítok, hogy még segít is és hogy talán még majd étel is bejön a képbe a végén. Jó azért nem remélek egyszerre mindent, de az alapján, amit mondott talán tényleg erre is van esély, bár nekem már tényleg az is nagy dolog, hogy legalább rendbe lesznek a sérüléseim. Egy éjszakát kibírok étel nélkül is, volt már ilyesmire példa. Látszik rajtam, hogy egyébként sem vagyok az a túltáplált, vagy nagyon elhízott fajta, nem szoktam én túlzásba esni, ami a fogyasztást illeti, hiszen nem mindig egyszer megszerezni a napi betevőt, ha azt úgy kell lenyúlni másoktól. - Igen, úgy fest, hogy egyre kevésbé húzhatja meg magát valahol egy magam fajta. - hajléktalan, végül is jól mondta. Hontalan, kitaszított... más. Épp e miatt van meg bennem a nagyfokú alázat. Rúgtak már, ütöttek, zavartak el, amikor véletlenül valaki meglátott. Nem volt abban soha semmi jó, én tudom, hogyan megy ez. Az emberek nem szeretik azt ami más, vagy ami furcsa és nem is tudják nagyon kezelni a dolgot, ami végül is teljesen érthető, ha az ő szemszögükből nézem a dolgot. Nem is szoktam betörni sehová, de most nem volt más választásom. Nem tudtam volna ellátni magamat éjszaka az utcán és bár gyorsabban jövök rendbe, mint egy átlag ember, ezek a sérülések még nekem is túlságosan erősek ahhoz, hogy tudjak velük mit kezdeni úgy, hogy még meghúzni sem tudom magamat sehol sem. - Összevarrni? Mindenképpen... muszáj? - voltak már durvább sérüléseim, de szerencsére még egyik sem olyan, amit össze kellett varrni, ennyire tudtam figyelni, muszáj is volt igazából, mert nem mehetek csak úgy kórházba. Nem tudnának mit kezdeni velem, sajnos nem vagyok éppenséggel átlagos, az pedig kockázatos, hogy emberi alakban tegyem meg és ha nem tudom tartani a változást, akkor ugyanúgy lebukhatok és annak komoly következményei lehetnek. A szavaira csak lassan bólintok és megszorítom a kezét, először nem olyan erősen, aztán jóval keményebben. Felszisszenek, összeszorítom a fogamat is, de így is elég erőteljesen szorítok rá a csuklójára. Nem tudom azért teljesen visszafogni a dolgot, még ha akarom sem. Aztán csak megrázom a fejemet. Nem fogok üvölteni, de azért pár erőteljesebb nyögésféle, vagy elnyomott kiáltás hallatszik a torkomból, csak az összeszorított ajkak közül nem szűrődik ki rendesen. Sok mindent bírtam már ki, ezt is menni fog, nem fogok ordítani. - De a legtöbben meg szoktak lepődni... vagy inkább undorodni, hogy mi vagyok egyáltalán. - és ezt igazából én sem tudom. Hogy mi vagyok és miért vagyok ilyen, igazából fogalmam sincs róla. Valami miatt ilyenné alakultam, de tényleg nem tudom, hogy miért. Elvileg így születtem, de még ebben sem vagyok teljesen biztos. - Mutáns? - láthatóan eléggé értetlenül pillantok rá. Ezek szerint így neveznek minket? Mutánsoknak... furcsa, még sohasem hallottam a szót, még sosem gondoltam rá, hogy vajon minek kéne nevezni engem, ha nem embert mondunk rám, hiszen... ember azért nem teljesen vagyok, vagy... egyáltalán nem? - Itt maradhatok? Miért? - újra megdöbbent, és ez nagyon jól látszik rajtam. Nem értem, hogy miért akar segíteni, nem értem, hogy miért maradhatnék itt, hiszen nem is ismer, mi alapján hiszi, hogy nem tennék valamit ellene, vagy nem akarnám bántani, amikor alszik? - Yetta vagyok és... azt hiszem bármit, ami ehetőnek mondható. - ettem én már sok mindent, olyasmit is ami rossz, amit más nem enne meg, de nem volt más. Nem mindig válogathatsz, néha azt kell megenned, amit más már nem akar, amit más a kukába tett régen... de sajnos ez így működik, nem mindig van lehetőség friss ételt szerezni, sőt... arra nagyon-nagyon ritkán.
Tárgy: Re: Castor Harvell lakása Kedd 19 Május - 20:26
Welcome my home , welcome my prison !
Yetta & Castor
A nő nem igazán izgett-mozgott, és ezen a tényen Harvell határozottan meglepődött. Valahogy elvárta volna, hogy egy mutáns, egy különleges, ne adja meg csak úgy magát, hogy ne legyen kiszolgáltatott, még akkor se, ha a szénája épp nem áll a legjobban. Persze tudta nagyon jól, hogy ami a fejében megfordult a dologgal kapcsolatban az csak általánosítás, hiszen az emberek is különbözőek, csak már annyi bűnözővel találkozott, és annyi olyan mutánssal, akik nem érdemeltek sem kegyelmet, sem életet, hogy valahogy azt hitte a nő majd elfut, vagy legalább menekülni próbál. Ehhez képest semmi ilyen nem történt, és meglepő módon nem csak a sebei voltak eléggé durvák, hanem a nő lénye is. Zöld bőre volt, akár egy gyíknak, és ami még különösebbé tette, az ennek a tökéletes színnek a csillogása, mely mély volt és mely azt a látszatot keltette, mintha egy kaméleonhoz hasonlatosan bármivé át tudna változni. Persze a férfi nem utasított el semmilyen lehetőséget, azonban határozottan elégedett volt, hogy teljes valójában csípte nyakon a besurranót, és hogy nem egy maszkot kapott a lényeg helyett, hanem a nő valóját. Fegyverét laza mozdulattal helyezte vissza a tokjába és nem is akarta már onnan előszedni. Nem hitte, hogy a vendége bármi okból is támadásra készülne, hiszen annyira meg volt szeppenve, és olyan apróra húzta össze magát, mintha egy csótány lenne, melyre épp hatalmas lábak akarnak taposni. És belegondolva a férfi tényleg hatalmas volt. Tökéletes asszociációja nagydarab termetére, így tehát csak elhúzta a száját, és inkább a fürdőbe vonult, hogy keressen némi kötszert. Nem kifejezetten volt jó a komolyabb sebek ellátásában, bár a varrást és fertőtlenítéseket már ő is el tudta végezni. A lövedékek eltávolításával még nem boldogult, de miért is kellett volna, hiszen minden sebe egy történet volt a testén, melyet immár minták díszítettek. - Szuper! Kötszerem az ugyanis van dögivel… - morgolódott, és a kilométer hosszú gézt egy nagyobbacska kupaccá csombékozta. Majd miután sikerült trehány módon mindent egybe fognia, bemasírozott a priccsre. A nő már várta, és persze bocsánatot is kért, amire képtelen volt nem a szemét forgatni. Nem is értette, hogy ilyen fokú alázat mellett hogy vehette rá magát arra, hogy betörjön valakihez. Ezután persze elmesélte hányattatott sorsát, és azt hogy hol van a sebe és melyik fáj nagyon már mutatnia sem kellett. A férfi összeszűkült szemekkel figyelte a nyílt sebet és egyáltalán nem volt elégedett annak kinézetével. Oké, hogy a nő vére nem vörös volt, hanem már inkább fekete, azt azonban még ő is láthatta, hogy a vágás csúnya és hogy itt nem lesz elég csak fertőtleníteni. - Hmm… mostanában elég sok ingatlant lebontanak. Tudja! Fejlődünk… épülnek az üzletek és a hajléktalanoknak lassan sehol sincs maradása. – mondta ironikus hangon, ami talán sértőnek is hathatott, pedig nem annak szánta. Hiszen neki mindegy volt ki hol húzza meg magát, őt csak az idegesítette, hogy manapság egyre több hullát talál a kukákban, fiatal lányok összevert testét, akik elszöktek otthonról és akiket nem csak megerőszakoltak, hanem mellé agyon is vertek. Ha rajta múlott volna építtetett volna ebbe a rohadt városba pár menekült házat, amit az vehetett volna igénybe, akinek szüksége van rá. Helyette viszont virágzott a bűnözés és rendes emberek haltak meg az utcákon, volt, hogy fényes nappal. És a legrosszabb, hogy sokan csak átléptek ezek felett, anélkül hogy segítettek volna. - Ezt valószínűleg össze kell varrnom. – jelentette ki ellentmondást nem tűrve, majd emelte meg a nő kezét, fordította maga felé, hogy az apró lámpa fényében még jobban szemügyre vehesse. - Most pedig szorítsa meg a csuklóm! - adta az utasítást majd a fertőtlenítős vattát egyáltalán nem kíméletesen nyomta a sebbe. Érezte a nő fájdalmát, hogy a keze a fájdalomtól összerándul, hogy ujjai görcsösen szorítják a kezét. Nem véletlenül adta a csuklóját, hiszen már ő is átesett pár ilyen fájdalmas találkozáson a fertőtlenítővel. - Sajnálom, de muszáj kitisztítani. Szóval ha akar üvöltsön! – mondta és a kezét még akkor sem engedte el, mikor a nő esetlegesen kapálózva akarta volna kihúzni a szorításból. A procedúra végén pedig miközben a gézt vagdosta a nő arcára pillantott. - Ugyan! Miért lenne különb? Mert más színű a bőre? Egy fehér bőrű is ugyanúgy betörhet egy lakásba, ez engem nem érdekel! Találkoztam már mutánsokkal, tudom hogy mire képesek, és őszintén megmondom, nekem csak az a fontos, hogy mit tesznek. Ugyanúgy ember az ember és söpredék a söpredék. – mondta, majd szinte már végszóra kötött masnit a nő immár bekötözött kezére. - Kész. Nos, ha akar itt maradhat. Én keveset tartózkodom a lakásban. Most pedig akár a nevét is megmondhatná, meg azt is mit enne. Ideje lenne vacsorázni erre a nagy műtétre…
Az első *.* • • a zene • • kb. 600
Yetta Marcerez
mutant and proud
Kísérleti alany
victim of science
Play By : ԅ Zoe Saldana
Hozzászólások száma : 113
Kor : 35
Tárgy: Re: Castor Harvell lakása Kedd 19 Május - 15:01
Castor & Yetta
Az első pillanatokban nem nagyon merem rászánni magamat, hogy megmoccanjak. Érthető talán, hiszen a fickó nem tűnik éppenséggel kispályásnak és akkor ezt értsd szó szerint, mert eleve elég nagy a termete is, plusz fegyvere is van. Ha nem lennék sérült biztos, hogy az lenne az első reakcióm, hogy meglépjek innen. Rossz döntés volt betörni, rossz választás volt ez a lakás, de utólag már nem sok mindent tehetek, nem tudok hirtelen eltűnni a szeme elől, csak az őszinteség marad és a remény, hogy engedi, hogy elmenjek, netán van valami elfekvőben lévő nem túl száraz kenyere. Talán az is megtenni, esetleg egy kis vizet nem sajnál, hogy legalább kimossam a sebeimet, mert nem festenek túlságosan jól és nem hiszem, hogy így sokáig kihúzom az utcán, főleg hogy az épületbontásnak hála az összes készletem odaveszett és most még csak meghúzni se nagyon tudom magamat hol. Nem sok esélyem lenne odakint jelenleg, bár mint mindent ezt is megpróbálnám átvészelni, sok választásom amúgy sincs. - A kötszer is tökéletes. - apró még mindig ijedt biccentés, akkor se sokban változik a dolog, amikor elteszi a pisztolyt. Igaz, hogy már attól nem kell félnem, hogy golyót ereszt belém, de attól még az alap tartás ugyanúgy meg van bennem, hiszen ember, nekem pedig nem sok jó tapasztalatom van a hozzá hasonlóak felé. A kivert kutya is fél még akkor is, ha ételt nyújtanak felé, óvatosan veszi el, ha egyáltalán elmeri venni, én is nagyjából pont ugyanígy vagyok ezzel. A mogorva szavakra kissé megrezzenek, a kezem a sebemre csúszik, mintha csak megpróbálnám így elállítani a további vérzést, szégyellve magamat, hogy összekentem már így is a padlóját. - Bocsánat. - bököm ki, aztán már moccanok is. Kissé bicegve, a lábamat ért sérülésnek hála. Fel van horzsolva több helyen is a nadrág kiszakadva, a sípcsonton egy hosszanti vágás, ami már nem vérzik vészesen, viszonylag vékony volt. Az arcomon is akadnak horzsolások, de a karomon lévő vágás a legdurvább, az alkaron majdnem tíz centi hosszú szétnyílt sem, ami még mindig vérzik, kész csoda lehet, hogy még egyáltalán állok a lábamon, jó eséllyel azért van így, mert hevenyészett piszkos kötés azért van rajta, ami valamelyest összefogja a sebet, hogy ne durván ömöljön belőle a vér. A vér, ami nem pontosan olyan, mint egy átlag emberé. Kicsit sötétebb vörös, szinte már a fekete felé hajlik a színe még így friss állapotban is. Végül csak eljutok oda, hogy leüljek. A kérdésre csak kissé értetlenül pillantok rá, jó eséllyel nem pontosan tudom, hogy az allergia mit is jelent, de aztán csak tétován rázom meg a fejemet. A bőröm miatt... ami egyébként tapintásra egészen olyan, mint az övé, kivéve azt, hogy néhol vékony és apró pikkelyes részek is vannak, mint egy gyík, csak elszórtan látszik és nem mindenhol látszik. A szabad felületeken pont ugyanolyan az érintése, mint az átlag emberi bőré, csak épp zöld. - Többnyire mindenhol, ahol vérzik... főleg itt. - nyújtom most már ki a karomat és nem szorongatom tovább magam mellett. Én kezdem el lefejteni róla a piszkos rongyot, amivel körbetekertem. Az arcomon látszik csak, ahogyan a fájdalomtól az izmok kissé összerándulnak, de nem szisszenek fel. Sejthető, hogy volt már rossz dolgokban részem, nem vagyok az a nyafogós fajta. Maximum, ha ezt a durva sebet fogja fertőtlenítővel kimosni, na majd akkor azt lehet hogy erőteljesebben reagálom le, sőt... biztos. A viccelődését persze nem nagyon reagálom le, a riadt tekintet, a félszeg pillantás nem változik. Minden mozdulatát feszülten figyelem, mint aki biztosan arra számít, hogy valami rossz következik. - Rám omlott egy ház, röviden. Ott húztam meg magamat pár hete, és nem tudtam, hogy le fogják bontani, és arra ébredtem, hogy omlik be minden. Én csak... nyugodtnak tűnt ez a lakás, és nem volt túl sok lehetőségem tovább keresni. - ezt talán ő is beláthatja, az alapján, ahogy a karom kinéz. Ha ezzel még mászkálok egy ideig, akkor biztos, hogy ájulás lett volna a vége a túlzott vérveszteség miatt, ezt lehetséges, hogy ő is meg tudja állapítani gond nélkül. A többi kérdésre még nem válaszolok azonnal, talán csak túl sok volt egyszerre ennyi kérdés, talán csak nem is tudok mindenre válaszolni. Hogy ki vagyok? Nevem van, de vajon csupán ennyire kíváncsi? - Miért nem... miért nem lepődött meg? - rajtam a külsőmön... mert láthatóan nem taglózódott le, mint ahogyan azt már másoktól megszoktam és ez eléggé új nekem és nem értem, hogy miért van.
Tárgy: Re: Castor Harvell lakása Hétf. 18 Május - 17:42
Welcome my home , welcome my prison !
Yetta & Castor
Fegyverének csövét még mindig Zöldikére szegezte. Helyzeti előnyét igyekezett kihasználni, hiszen nem tudhatta a nő mire is képes, és igazából nem is akarta kideríteni. Mindig is tartott a mutánsoktól és úgy gondolta, hogy egy ilyen különleges erőt és lehetőséget kár volt a világnak elpocsékolnia. Hiszen olyanok is megkaphatták volna, akik csak jó dolgokra használják, nem pedig a rendszer megdöntésére. Manapság pedig a bűnözők előszeretettel kutatják a különlegeseket, és okoznak mindenkinek kellemetlen perceket már azzal, hogy képességeket birtokolnak. Így tehát határozattan megkönnyebbült, mikor a nő megrettent termetétől. Szemei alatt karikák sötétlettek és a vér fémes illata lassan megcsapta az orrát. Nem kellet túlzottan kifinomult érzékekkel rendelkezni ahhoz, hogy felismerje az illatot. Túl sok hullát kukázott már ki és túl sok testnedvet látott ahhoz, hogy felismerje a mással össze nem hasonlítható aromát. És a vér felismerése mellett azzal is teljesen tisztába került, hogy a nő abszolút képtelen a harcolásra. Nem volt hülye, teljesen egyértelmű volt a másik helyzete. És őszintén szólva a nő olyan elesettnek tűnt, hogy a bensőjében hangosan ellenkező zsaru hangot lazán elnyomta magában és pisztolyát is a helyére csúsztatta. - Kötszerrel szolgálhatok, de a kajára várnia kell. – mondta miközben száját elhúzta és egy megadó mozdulattal csúsztatta vissza fegyverét a hátára szíjazott tokba, mely jólesően kiemelte széles vállait, lebarnult bőrét, és fehér, feltűrt ujjú ingét. - Most mit ácsorog ott? Azt hiszi ott fogom a sebét bekötni? A hűtő előtt? – kérdezte a nőt mogorván, majd a nappaliban lévő „priccs” felé mutatott. Az ülő alkalmatosság igaz kanapé volt, de nem volt se szép, se kényelmes. Huzatából soha ki nem tisztítható cigaretta szaga áradt, azonban a jelenleg itt eltöltött kevés időre pont megfelelt ez is. - Van valamire allergiája? Vagy…akármilye…tudja a bőre miatt... – kiabált ki a fürdőből, ahol a kis tükrös szekrény polcain kotorászott az utolsó adag fertőtlenítőjéért - majd miután megtalálta, kezében a fiolával, a vattával és a kötszerrel vonult vissza a szobájába. Túlzottan nem volt rendszerető így szinte már természetes volt, ahogy az asztal felett minden kiesett a kezéből mintha csak odahányták volna. - Na mutassa, hol fáj?! – szól a nőre, majd le is telepedett mellé. - Előre szólok, nem vagyok profi, ha olyat keres, akkor inkább menjen kórházba! Vagy tudok valakit aki ellátja, és ha kéri még egy tetoválással is kidíszíti a bőrét a seb körül… – vigyorgott el nem túl bizalom gerjesztően, majd hatalmas kezébe vette a vattát és a fertőtlenítő nagy részét arra löttyintette. - És most mesélje el szépen, hogy is szerezte ezeket, ki maga és miért pont az én lakásomat szemelte ki. Mert hát a vak is láthatja, hogy itt igenis laknak! - jelentette ki, majd mutatott körbe a sivár szobán. Oké nem volt túl otthonos, de azért mégis csak az ő börtöne volt, a legénylakása, ahol nő mentes életet élhetett és amit az ex neje egyáltalán nem akart kisajátítani. A válásuk után ugyanis a kurva, elég sok pénzét és ingóságát elvitte, így Harvell előszeretettel menekült a nem túl szép dolgok közé. Na, nem mintha ismét akart volna nőt az életébe. Nem! Egyszerűen csak számára így volt a legjobb. Egyszerű ember volt és ehhez az egyszerűséghez ez volt a legjobban passzoló környezet. - Hallgatom! – siettette a lányt, majd a vattát egy cseppet sem kíméletes módon nyomta hozzá a másik bőréhez. Milyen furcsán zöld…
Az első *.* • • a zene • • kb. 600
Yetta Marcerez
mutant and proud
Kísérleti alany
victim of science
Play By : ԅ Zoe Saldana
Hozzászólások száma : 113
Kor : 35
Tárgy: Re: Castor Harvell lakása Hétf. 18 Május - 13:22
Castor & Yetta
Gyorsnak kell lennem tudom, minél előbb távoznom kell, mert ha a hűtő nem üres, akkor biztos, hogy lakik is itt valaki, és bármikor megérkezhet, főleg hogy esteledik már. Nyomot így is úgyis hagyni fogok, de inkább csak vér legyen az, mint sem én magam végképp kidőlt állapotban. Le kellene kezelnem legalább nagyjából a sebeimet, rendbe tenni magamat és végre összeszedni a maradék erőmet, hogy ehessek és tovább állhassak. Nem olyan egyszerű, mint ahogyan elképzeltem, főleg hogy a hűtőben bár vannak dolgok, de nem tűnik túl sok minden igazán bizalomgerjesztőnek. Legalább lenne valami pékáru, kenyér, akár pár napos, de mégis effélét sem találok elsőre, ha csak nem jobban el van rejtve teszem azt a szekrényben, de arra nincs erőm, hogy a magasabban lévő helyeket is jól átnézzem. Örülök, hogy a hűtő szintje még nagyjából belefér. Viszont azt sem nézegethetem túlságosan sokáig, mert meglátom a méretes fickót majdhogynem felém tornyosulni. Nem túlságosan bizalomgerjesztő a látvány, főleg jelenlegi állapotomban, miután nála még fegyver is van, én pedig már alapból is sérült vagyok. Most még jó eséllyel arra se lenne semmi esélyem, hogy gyorsan kereket oldjak, mert bár nem vettem el még semmit sem, de egyáltalán nem tudom, hogy kivel van dolgom és hogy a fickó csak úgy a betörés miatt nem eresztene-e belém pár golyót. Eleve nem túl megnyerő az ábrázata, az a komor tekintet, a kellemetlen mustrálás, de még a környék sem épp a legelőkelőbb, itt aztán könnyedén lakhatnak olyanok, akiktől jobb, ha tart az ember és inkább meghúzza magát, ha rajta kapják valami problémás helyzetben, mint a mostani. A szavai hallatán azért szépen becsukom az ajtót, mert sajnos tényleg nem valami bizalomgerjesztő az a pár apróság sem, amit találok odabent a nagy semmi közepén. - Nem akarok bajt, csak... ételt és egy kis vizet, vagy kötszert. - őszinteség, talán annak van a legtöbb értelme, hiszen azt nem mondhatom, hogy szimplán csak eltévedtem. Nem venné be és egyébként sem tűnök úgy. Már csak az lep meg igazából, hogy ő nem lepődött meg jobban, pedig általában az első döbbenet mindenkinek az arcára fagy, aki meglát. Azért még sem vagyok éppenséggel átlagos, van aki fél tőlem, van aki azt hiszi, hogy valami betegségem van és azért vagyok ilyen. Elég sok a lehetőség, de sosem volt még pozitív kimenetele annak, ha emberrel találkoztam. - De... megyek, ha engedi. Nem akartam gondot okozni, azt hittem nem lakik itt senki. - végül is a berendezés alapján akár ez még igaz is lehetne, meg a hűtő állapota is határozottan erre utal, de úgy fest, hogy lakik és az illető annyira nincs oda azért, ha valaki csak úgy benéz hozzá. Ez utóbbi talán érthető az ő szempontjából, az enyémből... jelenleg nem a legjobb a helyzetem, hogy érdekeljen más szempontja.
Tárgy: Re: Castor Harvell lakása Vas. 17 Május - 22:39
Welcome my home , welcome my prison !
Yetta & Castor
Az hogy ilyen emberséges órában sikerült a lakásába érkezni, egyáltalán nem volt mindennapos. Mondhatni ez a fehér holló esete volt - hiszen inkább aludt a kocsiban, az irodájában a papírok fölött, vagy épp bárhol máshol. Nem igazán kedvelte a lakását, a kis lyukat, melyet hónapokkal ezelőtt a válásakor vett ki. A börtön – mert csak így nevezte – másfél szobás volt, és sötét. Ablakain napközben is alig sütött be a nap, a falak az örökös dohányzástól inkább voltak sárgás vagy épp szürkés árnyalatban pompázók, mint fehérek. Arról nem beszélve, hogy az egész a tűzlétra felőli oldalra esett, ahonnan semmi mást nem lehetett látni, csak a sörhasú szomszédot, ahogy az apró szobájában óriási valagát vakargatta. Csoda hát, ha Castor inkább töltötte egy barátságos környezetben a mindennapjait. Csak akkor járt haza, ha már muszáj volt, ha ideje volt letusolnia, vagy épp ruháit lecserélnie, bár mostanában ezt is könnyedén megoldotta azzal, hogy az őrsön lévő szekrényébe váltás ruhát vitt és a mindennapos tisztálkodáshoz szükséges szereket. A börtön ugyanis - akármennyire is baromság volt -, leginkább önmagára emlékeztette. Elhagyatott volt, szürke, pont, mint a férfi élete, melyet előszeretettel igyekezett kissé színesebben élni. Azonban hiába voltak napsütéses nappalok, a fény egyszerűen nem hatolt be se a zsaru életébe, se az apró lakásba. Hatalmas sóhajok között szállt ki hát a kocsiból, majd csapta be nem túl lelkesen járműve ajtaját, mikor megérkezett a hatalmas, lepukkant bérház elé. Tekintetével a lakásokat pásztázta, majd akadt meg a szeme a résnyire nyitva hagyott ablakon, mely bizony az ő lakásának ablaka volt. Vonásai egy pillanat alatt keményedtek meg, hiszen abszolút tisztában volt azzal, hogy ilyen bakit nem véthetett. Rendőr volt és mint olyan, tisztában azzal, hogy ezen a környéken minden be kell zárnia. Hiába nem tudtak volna elvinni a lakásból semmit, mégis idegesítő volt a tudat, hogy esetlegesen valami idegen járkál ott, ahol semmi keresnivalója. Arról nem beszélve, hogy hála a nem túl jó kapcsolatainak, azon sem csodálkozott volna, ha egy lelkes bűnöző akarta volna megöletni, hiszen manapság az információk megszerzéséhez éppen elegendő volt egy csomag jóféle kokain, vagy egy köteg 5 dolláros. Úgy döntött a tűzlétrát választja. A nyikorgó fém a földön várta, így nem kellett azzal törődnie, hogy esetleg meghallják közeledtét. Komótos léptekkel lépdelt fel a megfelelő szintre, majd megpróbálta az ablakot hatalmas kezeivel a legfinomabban feltolni. Ujjait a rozoga fa alá csúsztatta, miközben figyelmét nem kerülte el a vöröslő folt a kopott fehér párkányon. Vércseppek pettyezték ablakát, és bár mindig is paranoiás volt, most mégis abban reménykedett, hogy egy sebesült csavargó vert nála tanyát, nem pedig egy hullát akarnak a nyakába varrni. Az ablak sikeres feltolása után jobbjával a stukkere után nyúlt, majd a kibiztosított fegyvert tartva masírozott a konyhába, ahol felvillanni vélte hűtője derengő fényét. Léptei lassúak voltak, halkak, és a kotorászó neszben szinte teljesen néma. Egy percig csak az árnyékból figyelte a ténykedést, a hosszú tincseket, az arisztokratikus fejformát és a színt, mely egyértelművé tette, hogy egy mutánssal van dolga. Ettől a ténytől persze nem lett nyugodtabb, hiszen manapság egyre több ilyen bűnözővel találkozott, és ők mind nem véletlenül voltak a legveszélyesebbek. Az pedig hogy Zöldike vajon milyen képességgel bírt… nos csak a legjobbakat remélhette. Így hát a már tőle megszokott határozottsággal szegezte fegyverét a csinos kis pofikára és lépett elő, hogy hatalmas alakja láthatóvá váljon. - A hűtőmben általában csak hideg van. Ha bármi mást talál, nos én nem enném meg, ha csak nem akar öngyilkos lenni. – mondta férfiasan mély orgánumán, majd egy lépéssel közelebb került a nőhöz. - Ki maga és mit keres a lakásomban? – hallatszott a kérdés, és a férfi még mindig mereven szegezte fegyverét késő esti látogatójára.
Az első *.* • • a zene • • kb. 600
Yetta Marcerez
mutant and proud
Kísérleti alany
victim of science
Play By : ԅ Zoe Saldana
Hozzászólások száma : 113
Kor : 35
Tárgy: Castor Harvell lakása Vas. 17 Május - 21:38
Castor & Yetta
Minden ember életében vannak jobb és rosszabb napok, még akkor is, ha az illető nem mondható száz százalékosan embernek. Én legalábbis nem igazán érzem annak magamat, hiszen... nem hasonlítok egy átlag emberre, csak ha nagyon akarok, ha koncentrálok rá, de fárasztó és veszélyes, ha netán a közben változom vissza, amikor mások között vagyok. No meg emberi formában se nagyon tudom kezelni a többieket, akkor se nagyon tudok mit kezdeni magammal igazság szerint, kapcsolatot teremteni, mosolyogni és barátságosnak lenni... nehéz. Ezt az ember mindig tanulja és ha nem tanulja meg idejében, akkor már sokkal nehezebb elsajátítani utólag, vagy talán szinte lehetetlen is. No, de a mai nap... tényleg nem úgy alakult, ahogyan terveztem. Reggel még minden rendben indult. Pár napja találtam egy lebontásra ítélt házat, ami ahhoz képest egészen jó állapotban van és gond nélkül be tudtam lógni annak ellenére is, hogy le volt zárva, tehát egészen jó lenne most a helyzet, ha nem arra ébredtem volna ma, hogy minden remeg és rázkódik körülöttem. Nem tudok olvasni, honnan tudhattam volna, hogy az épületet mikor bontják le, vagy egyáltalán lebontják, hiszen rengeteg elhagyott gyártelep van, amikhez évekig nem nyúl senki sem. De most nem ez volt a helyzet, arra kellett ébrednem, hogy minden omlik le körülöttem, és az is csak a képességemnek köszönhető, hogy sikerült kijutnom, de így is sikerült jó néhány felületi sérülést beszerezni, plusz egy nagyobb vágást az alkaromon, és az egyik csuklóm is kiment, vagy eltört, sejtelmem sincs róla, de nem igazán tudom mozgatni. Ezek után nem volt épp a legegyszerűbb átvészelni a napot. A csuklóm még mindig nincs rendben, egy törés még esetemben sem jön olyan könnyen rendbe sajnos, ahhoz nekem is napok kellenek, de legalább nem hetek, mint egy átlag embernek. Ettől még jóval nehezebb volt a mai nap, így nem olyan könnyű ételt szerezni, az én fürgeségem is jelentősen csökkent a sérüléseknek hála, de legalább már a felületi apróbbaknak csak a hegei vannak meg, az alkarom az, ami még mindig csúnyán fest, elég mély a vágás. Éppenhogy bekötöztem, hiszen azért annyira nem értek hozzá, de már így is késő délután van. A holmijaim nagy része bent maradt a romok alatt, és szállás kell... és ennem is kellene valamit. E miatt van, hogy bár ritkán teszem meg, de most mégis úgy döntök, hogy egy normális lakóépületet célzok meg. Nem szokásom, de ott biztos, hogy találok ételt és biztos, hogy legalább az esti hűvös egy ideig nem ér el, talán találok kötszert is, mert a piszkos rongy, amivel átkötöttem a karomat nem a legjobb választás, azt még én is tudom, hogy ki kellene mosni a sebet. Az emeleten nem látom égni a villanyt, ezért igyekszem fel a tűzlétrán, hogy azt az ablakot célozzam meg, ahol jó eséllyel nincs otthon senki sem. - Hahó! - azért nem viszem túlzásba, halkan szólok csak be, óvatos kopogtatással, ha netán kutya van, akkor se legyen belőle bajom. Volt már erre példa... kellemetlen, ha bemászol valahová és ott bent valami méretes vadállat fogad, mint afféle házőrző, vagy inkább mészáros. Innen viszont nem szűrődik ki hang, úgy fest egyelőre rendben van. Ügyesen feszítem fel az ablakot, van már benne gyakorlatom, hogy pattintsam ki a zárakat és szinte hangtalanul óvatosan érkezem a padlóra. Természetesen először a hűtőt célzom meg, majd csak után jön az, hogy elássam a sérüléseimet.
Kezdőlap 
by 
