Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
Teljes mértékben megértem, hogy gyanakvó velem szemben és egyelőre még nem tudja, hogy mennyire bízzon bennem, vagy akár higgyen annak, amit mondok. Nem is vártam mást. Nem vagyok az a kimondottan szociális alkat, sőt... határozottan nehezen tudok mások érzéseivel mit kezdeni, de ha már megkaptam a feladatot, akkor megpróbálok jól teljesíteni. A prof elmagyarázta, hogy mi a dolgom, azt is, hogy talán a nő nem is tud a képességéről, vagy ha igen, akkor kellően bizalmatlan lesz és nem lesz majd nyitott, talán támadó is, bár orvos, ez utóbbit azért nehezen néztem volna ki belőle, tehát azt alapból azért kizártnak tartottam, hogy ne adj isten veszélyes legyen. Ettől még persze igyekszem barátságosan viselkedni vele, bár így is komoly maradok, nem leszek kedves pátyolgató, az azért nem feküdne nekem. Így is úgyis fel kell dolgoznia a tényt, engem nem azért küldtek, hogy a lelkét is ápolgassam, hanem hogy felvázoljam neki a lényeget és lehetőség szerint elérjem, hogy benézzen majd alkalomadtán a birtokra is akár. - Inkább úgy fogalmaznék, hogy más, netán különleges, az kicsit erős kifejezés, hogy nem normális. - azért itt már megejtek egy halvány mosolyt, hiszen tényleg nem kell ezt ennyire komolyan venni, nem hiszem, hogy ennyire rémesek lennénk. Jó persze az elején én is elég rendesen meg voltam lepődve, amikor felfogtam, hogy mire vagyok képes, de még sem éreztem úgy, hogy e miatt ne lennék normális. Inkább csak nem értettem, hogy mi a fene történik velem, de így hogy értem, azért sokkal könnyebb a helyzet. A felvetésére gond nélkül bólintok, teljesen logikus kérés. Mondjuk a képességem nem olyan látványos, de azért biztosan meg tudom neki mutatni, hogy nem vagyok átlagos. Körülnézek első körben az irodában, hiszen kell valami elektromos cucc, amihez hozzáférhetek és amin megmutathatom, hogy mire vagyok képes. Jó egy sima kávéfőző is, ha nincs asztali gépe, vagy egyéb látványosabb dolga, akár egy sima ventillátor is megfelel a célnak. Egyszerűen csak az adott tárgyhoz sétálok, hogy bekapcsoljam annyival, hogy ráhelyezem a kezemet, netán el is indítsam. Ha netán van számlapos órája, akkor annak tudom a kijelzőjét is állítgatni, ez nagy mértékben a szoba berendezésétől függ. - Megértem az aggályait Dr. Kensington, okos dolog, hogy nem bízik csak úgy valakiben, aki betoppan az irodájába, de bennem bízhat. - még egy megnyerő mosolyt is az arcomra varázsolok és itt már leveszem a kezemet az adott elektromos tárgyról, ami természetesen ezek után meg is áll, és nem forog, jelez ki, bármit csinál ezek után, attól függően, hogy mit találtam, amin tarthattam egy kis bemutatót.
Az ismeretlenekkel szemben mindig van bennem egy alapvető bizalmatlanság, és gyanakvás. Főleg az utóbbi hónapokban, években, mióta rájöttem, hogy mire is vagyok képes. Mert ki tudja, hogy mások, a normális emberek mit művelnének velem, ha kiderülne, hogy én nem teljesen vagyok normális. Az meg egyáltalán nem hiányzik az életemből a betegségem mellett, hogy különböző laborokba dugjanak, és kísérleti patkányként kezeljenek. Ezért is tud a mutációmról összesen egy ember, az, akiben mindenkinél jobban megbízok, hisz Ő már bizonyította az évek során, hogy nem hiába vetettem belé a bizalmam. Erre jön ez az ember, és azt állítja, hogy Ő, meg még ki tudja kik feltételezik, hogy nem vagyok normális. Így azt hiszem érthető a szokásosnál kicsit nagyobb gyanakvásom.De azért beinvitálom Mathist az irodámba, hogy nyugodtabb körülmények között tudjunk beszélgetni. Hellyel nem kínálom, mert nem tervezem, hogy órákig itt fogunk lenni, szeretném minél hamarabb letudni ezt az egészet, és remélhetőleg épségben kijutni innen. Épp ezért nem teszem le a hátsóm én sem, csak nekidőlök a csukott ajtónak. - Szóval azt állítja, hogy nem csak én vagyok ilyen... Ilyen nem normális? - hogyha tényleg igazat mond, és tényleg vannak mások is, olyanok, mint én, akkor... Akkor talán a betegségemre is segíthetnek gyógymódot találni. Semmit sem szeretnék ennél jobban. Azonban mint minden tudósban, bennem is megvan az a tulajdonság, hogy mindenhez szkeptikusan állok. Tudjátok, ez a "hiszem, ha látom." elv, ami nélkül egy tudomány sem tekinthető tudománynak. - És akkor maga is egy közülük? Akkor ha nem okoz nagy gondot, esetleg meg is mutathatná, hogy mire is képes. Tudja, tudós is vagyok, nem hiszek csak az üres szavaknak, nekem bizonyíték is kell, hogy azok tényleg valósak. Ugye megért? - Hanghordozásom könnyedebbé vált, már nem érzem magam olyan feszültnek, de azért még mindig megtartom a kellő távolságot tőle, és a formalitást is megőrzöm mondataimban. Szám széle pedig egy pillanatra meg is rándul, mintha mosolyogni próbálnék, csak épp az utolsó pillanatban meggondolom magam, és egy komolyságot erőltetek magamra. Még a kezeimet is összefonom mellkasom előtt.
A hozzászólást Dr Eris S. Kensington összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. 27 Szept. - 17:38-kor.
Jó modorom azért van, de behízelgésben soha sem voltam kiemelkedően profi. Na persze ettől még most igyekszem mosolyt varázsolni az arcomra, még ha nem is vagyok olyan nagyon hozzáértő a témában és nem túl gyakran gyakorolom ezt a fajta mimikát. Nem akarom, hogy szegény már az első pillanatban megijedjen tőlem, és ha még morcosan is néznék, akkor félő, hogy ez lenne a következmény, úgyhogy csak szépen óvatosan. A mosolyom tehát biztató akkor is, amikor végre megérkezik és láthatóan nem retten meg a külsőm láttán. Nem akarok rosszat, talán ez a tartásomon is látszik, no meg tényleg nem az utcára hívom ki, itt pedig nem eshet baja, a saját terepén vagyunk. Na persze az már tészta, hogy ha arról lenne szó, hogy mégis csak ellene kellene cselekednem az nem okozna gondot. Mármint a hely, meg a környezet, hiszen nem vagyok én kifejezetten gyenge alkat, elég időt húztam le a katonaságnál, hogy a képességem nélkül is simán leszereljek egy ilyen helyet, főleg hogy csak egyszerű civilek vannak az irodában. Annak azért örülök, hogy a gyanakvó végigmérésnek végül nem az a vége, hogy hátrébb lép, vagy bizalmatlanul rázza meg a fejét, hogy a közelébe se merjek menni, különben irgum-burgum, ezt mindenképpen jó jelnek veszem. Mégis várok, amíg aztán meg nem szólal és beleegyezését nem adja, hogy keressünk egy csendesebb helyet. Nem hiszem, hogy itt mindenki előtt hasznos lenne kimondani azt, amit akarok, a többséget jó eséllyel eléggé ledöbbentené az információ, nem is kicsit. Talán még őt is, ezt ugye nem tudhatom. Nem tudom, hogy mennyire van tisztában a saját képességei miben létével teszem azt, hogy tudja-e, hogy különleges és hogy mire képes. Na persze ez utóbbiról egyelőre még nekem sincs fogalmam és nagyon remélem, hogy nem mondjuk... képes atomokra bontani azt, akihez hozzáér, mert akkor biztos, hogy óvatosnak kell lennem, egyelőre még szükségét érzem az életben maradásnak. - Tökéletes hölgyem, köszönöm, hogy szán rám az idejéből. - apró kis biccentés, mondhatnánk akár részleges meghajlásfélének is, majdhogynem tényleg erről van szó. A tiszteletem jele, csak aztán indulok utána. Igyekszem egyetlen apró mozdulatot sem tenni, amivel ijedtséget válthatok esetleg ki belőle, csak szépen indulok utána, és addig nem szólalok meg, amíg be nem húzza magunk mögött az ajtót és már biztos vagyok benne, hogy zavartalanul beszélgethetünk. Egyelőre helyet sem keresek magamnak, egyébként sem kínált vele, de nem is látok rá indokot, hiszen ki tudja, hogy nem dob-e ki két szó után. - Azt hiszem az a legegyszerűbb, ha eleve a közepébe vágok. Van egy iskola, onnan küldtek. Ez az iskola különleges emberekkel foglalkozik, olyanokkal, akik... képesek bizonyos dolgokra, amire az átlag ember nem és erős a gyanúnk, hogy ön is egy közülük... közülünk. - lassan és megnyugtatóan igyekszem beszélni, a végén egészítve csak ki a mondandómat még, hogy biztos legyen abban nem csak légből kapottak a szavaim és egyben célozva arra, hogy ha efféle igénye van bizonyítékkal is tudok szolgálni, hiszen én magam sem vagyok kifejezetten átlagos, bár tény és való, hogy a képességem nem látványos, de ettől még megmutatni meg tudom, hogy igényt tart rá, bár persze benne van a pakliban, hogy az első reakciója meglepettség lesz, döbbenet, esetleg ijedtség.
A hozzászólást Mathis Lensherr összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. 26 Szept. - 20:38-kor.
Szeretem a munkám bármilyen nehéz is néhanapján. És ez főként a gazdik miatt van, mert bármennyire is türelmes ember vagyok, a folyamatos idegeskedésükkel, és tudatlanságukkal nagyon ki tudnak akasztani. Főleg azzal, ha meg akarják mondani, hogy mit, és hogyan csináljak, mintha ők jobban tudnák, pedig nem. De legalább a kis cukorfalat állatkák mindig elűzik a rossz kedvem. Néha már sajnálom is szegény állatokat a gazdájuk miatt, és legszívesebben elvennem tőlük. Nálam biztos jó dolguk lenne, de sajnos ezt nem tehetem, egyrészt azért, mert hát ezek az emberek biztos nem engednék, másrészt pedig... Mi lenne velük, ha nem sikerülne időben megtalálni a gyógymódot a betegségemre? És én senki idegen gondjaira nem bíznám az állatkáim. Ha lennének, de a munkám mellett nem nagyon jut időm arra, hogy még otthon is tartsak egy kis kedvencet, mert a végén még idejekorán elpusztulna. Na de mindegy is, kár ezen rágódni. Helyette inkább megtudakolom, hogy van-e még valami előre eltervezett dolgom, de szerencsére ha nem jön közbe semmi, pihenhetek, míg el nem indulok innen a laborba. Hogy aztán egész éjjel fent legyek, és holnap megint hulla fáradtan álljak munkába.De ez csak kis ár a gyógyulásomért cserébe, szóval míg ki nem nyiffanok nincs baj, ugye? Úgy látszik a pihenéssel még egy kicsit várnom kell, mert ez a férfi velem akar beszélni, de még halvány lila gőzöm sincs, hogy miért, vagy miről. Gyanakvóan mérem végig, de nem, semmi nem utal arra, hogy valamiféle rossz szándékkal jött ide. Bár ki tudja, a látszat néha csal, és általában az ilyen jól öltözött, nyugodtnak tűnő, és teljesen átlagos emberek álcája mögé szoktak a pszichopaták is bújni. És én mégis kezet fogok vele, és beinvitálom az irodámba. - Ööööööhm... Peeeersze... Beszélhetnénk mondjuk aaaz... Irodámban. - Mutatok a helyiségbe nyíló ajtó felé. Egy kicsit leblokkolok, mikor megemlít bizonyos furcsa dolgokat, és nyelek is egy nagyot, hogy urrá legyek idegességemen. És még mielőtt elindulnék az iroda felé, még odaszólok a recepciós hölgynek. - Szólnál Lisa-nak, hogy tartsa egy kicsit a frontot? Kösziii! - Azzal ott is hagyom Őt, beinvitálva Mathist az irodába. - Szóóóóval... Miről is lenne pontosan szó..? - Kérdezek rá, pedig sejtem, hogy mit akar, így a csukott ajtónak dőlve, keresztbe font karral várom s remélhetőleg kimerítő válaszát De honnan tudta meg a képességem? Nem is beszéltem róla senkinek, csak a lakótársamnak, Ő meg biztos nem kotyogta el senkinek. Megígérte, és tudja jól, hogy nem szeretem, ha megszegik az ígéreteket. Szóval itt valami másról van szó. Valami egészem másról.
A hozzászólást Dr Eris S. Kensington összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. 27 Szept. - 17:38-kor.
Nem szabad lerohanni, mert talán még arról sincs fogalma, hogy képessége van és csak ledöbbenne és megijedne és... szóval csak óvatosan. Ezeket a szavakat kaptam még meg a vége felé, mielőtt bedobtam magamat a kocsiba és elindultam. Jogos, engem is először kissé meglepett ez az egész helyzet, amikor először közölték velem, hogy mutáns vagyok, vagy mi. Elég rémesen hangzik maga a szó is, főleg amikor először hallod, és még nem tudsz hozzá semmi jót párosítani. Mondjuk még most sem vagyok benne teljesen biztos, hogy tudok hozzá jó dolgokat párosítani. Lehetnék átlagos is, akkor nem szerelnek le ideje korán a katonaságtól, nem derült volna ki, hogy az apám kb. olyan idősnek tűnik, mint én... szó se róla, sokkal normálisabb folyású életem lenne, így viszont most ezzel kell megküzdenem, ami van. De jobb, ha a tudtukra adjuk a kóborló mutánsoknak, hogy mi a helyzet, mintha véletlenül tudják meg, aztán jön a nagy meglepetés, netán még másnak is ártanak, mert nem tudják kezelni a képességüket, ami hirtelen előtűnt... bármi lehet, tisztában vagyok vele. Érkezésem után nem kell sokat keresnem, hamar elém kerül a felettébb szokatlan külsejű fiatal nő. Nem vagyok maradi... bár talán kicsit igen, és pont e miatt az efféle modern külsőt talán nehezebben fogadom, mint az átlag, na nem elítélően, inkább cseppnyi meglepettséggel, azt láthat az arcomon, amikor elém toppan. Nem tart sokáig a dolog, egy fél másodperc, aztán már nyújtom is a kezemet felé, ha nincs rajta gumikesztyű, vagy hasonló akadályozó tényező, ami mellett a kézfogás problémásabbá válhatna. - Üdvözlöm, Mathis Lensherr vagyok és köszönöm, hogy tud egy kis időt szakítani rám. Beszélhetnénk esetleg egy csendes helyen, ahol... nem zavarunk meg senkit? - mondhattam volna úgy is, hogy ahol nem hall minket senki, de esetleg még valami rosszra gondolna. Azt viszont nem szeretném, ha most toppanna be mondjuk egy sérült állat és a mondat felénél elrohanna és faképnél hagyna, mert sürgős életmentő feladata van. Remélem azért, hogy vannak itt olyan kollégái, akik az esetleg felmerülő rendkívül fontos esetekkel foglalkozni tudnak, amíg mi beszélünk. - Nem állatügyről van szó, egészen más, de azt hiszem fontos lehet önnek is, hogy ne halogassuk a megbeszélést. Talán történtek mostanában önnel... furcsa dolgok. - teszem még hozzá a végén, a meggyőzés kedvéért főképp, hiszen ha esetleg már tisztában van a képességével, akkor e miatt lehet kíváncsi, hogy mit is akarok, ha pedig még nem, akkor talán pont a miatt érdekelheti, hogy miért jöttem. A lényeg, hogy keressünk egy csendes helyet, irodát, bármit, ahol válthatunk néhány szót. A külsőm remélhetőleg van annyira tiszta és megnyerő, hogy ne arra gondoljon valami rosszat akarok tőle, no meg nem a szomszéd sötét sikátorba hívom ugye.
- Na, kész is vagyunk. Ugye hogy nem volt vészes? Nem is érezted, mi? - Beszélek szinte már gügyögve a ki dalmata kölyökhöz, aki a gazdája hozott oltásra. Szegényke szerintem nem is tudja hol van, miért van itt, és miért bántalmazzák, reszket mint a nyárfalevél. De már vége is, csak egy kis szuri volt az egész. De egy kis buksisimitől, és jutalomfalatkától meg is nyugszik, és boldogan csóválja a farkát. A gazdival váltok még néhány szót, a kérdéseire válaszolok, mert Mrs Fletcher-nek ez a kis drágaság az az első állatkája évek óta. És hát elég öreg már a nénike, és sokat felejtett. Pedig elmondása szerint régen sok állatuk volt, de az már nagyon régen lehetett ahogy látom. Szóval elmondok neki mindent, amit tudnia kell, majd kimegyünk a rendelőből egyenesen a kis recepció felé. Még elköszönök a nénitől, aztán a recepciósom felé veszem az irányt, mert őszintén szólva nem tudom, hogy van-e még mára valami betervezett műtét, vagy bármi más, esetleg pihenhetek-e egy kicsit, mielőtt a laborba sietnék, hogy ismét az egész éjszakát a kutatásokkal töltsem. Igen, tudom jól, hogy ez nem tesz jót, és valószínűleg csak rosszabbodik az állapotom, ha így folytatom, de ez egy cseppet sem érdekel, amíg van kávé, és nem esek össze a kimerültségtől, vagy esetleg a betegségtől, addig minden rendben. Ma speciel egész jól érzem magam, jobban, mint az elmúlt napokban. Arra már rájöttem, hogy a tünetek hullámokban jönnek rám, csak azt még nem tudom, hogy miért. Na jó, sok miértet tudnék most ezzel felsorolni, szóval ezt inkább most hanyagolnám. Főleg azért, mert pont most lépett be egy férfi. Bár ahogy látom, nincs nála kis állatka, szóval nagyobb lehet a baj. - Én lennék az, és szerencséje van, mert épp van némi fölös percem... Szóval, miben segíthetek? - Mosolygok az ismeretlen férfira, aztán pedig nekidőlök a recepciós pultnak, s keresztbe font karokkal nézem az idegent. Van egy olyan érzésem, hogy valami olyan ügyben jött ide, ami nem épp az állatokkal kapcsolatos. És a megérzéseim a legtöbb esetben pontosak szoktak lenni. Oh, mit nem adnék azért, ha tudnék mások gondolataiban olvasni... De sajnos nincs ilyen képességem.
A hozzászólást Dr Eris S. Kensington összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. 27 Szept. - 17:40-kor.
Kaptam olyan ötleteket is, hogy vessek be trükköket, hozzak mondjuk egy sérült kutyát... macskát, egyebet, de nem bírom a macskákat, az ilyen álcákat meg főleg. Sosem voltam jó a trükközésben, egyenes ember vagyok és most is inkább az egyenes útra lépek majd, maximum nem azonnal, hogy ne hozzam rá a frászt a nőre, akihez küldtek. Voltam már terepen, nem is egyszer, de ez a fajta még új nekem. Nem kellett még új mutánsok után mennem, felkeresni őket, visszavinni a birtokra, de ha minden igaz nincs most szabad ember. A prof valami baromi fontos elfoglaltságot űz éppen, Eric meg kellően ideges volt, amikor közölte, hogy ez most az én dolgom, mert ők baromira nem érnek rá. Igen Eric... az apám, de még mindig nem megy, hogy csak úgy apunak szólítsam, valahogy nem jön a számra a dolog. Majd talán egyszer a jövőben, ha mondjuk valaha sor kerül rá, hogy leüljünk meginni egy sort, vagy akármi, de kis esélyt látok erre. Amúgy is baromi fura, amikor az apám kb. egyidősnek néz ki, mint te, vagy talán még fiatalabbnak is. Rajtam már rendesen nyomot hagytak az évek, meg persze a katonaság, többnek tűnök, mint a valódi korom és persze biztosan segítene egy-egy mosoly is, hogy fiatalosabb legyen az összhatás, de nem vagyok egy könnyen mosolygós alkat. Természetesen kocsival közelítem meg a célt, régi kis szürke Chevim még mindig szépen elpöfög alattam és túl gyakran szerelésre sem szorul, bár szerencsére ez utóbbi soha sem jelentett akadályt. Kiszállok, megigazítom magamon kicsit a szürke öltönyt. Azt mondták, hogy illik elegánsan öltözni, bár én ragaszkodtam volna a farmer+ing kombinációhoz, de amikor a prof negyedszer hangsúlyozta ki mennyire fontos a jó benyomás, már biztos voltam benne, hogy kár lesz vitázni, hogy öltöny vagy sem, úgyis azt várják el. Csak nem értem,hogy mitől lesz bizalomgerjesztőbb a képem egy öltönytől, de legyen. A szemüveget leveszem az orrnyergemről és a mellső zsebbe süllyesztem, csak aztán indulok meg az állatorvosi rendelő felé, ahol már csak a kis recepció előtt állok meg, ha van efféle, ha nincs akkor az első szembe jövő itt dolgozótól érdeklődöm. - Szép napot, Dr Eris S. Kensingtont keresem, bent tartózkodik jelenleg és van néhány fölös perce? - útbaigazítást várok és remélem, hogy nem valami műtét közepén van, vagy bolhátlanít... nem értek én annyira ahhoz, hogy mivel is foglalkoznak pontosan az állatorvosok, gondolom elég sokrétű lehet a feladatkörük.
Kezdőlap 
by 
