Ketrecek

Az üveg ezernyi apró darabokra törött szét, majd mind aláhullott. A sikerélmény olyan adrenalin löketet indít el bennem, ami végigáramlik a testemben és minden porcikámban mintha tüzet gyújtana. A szemeim összeszorítva, hogy még csak véletlenül se lássak semmit az egészből. Ezzel együtt a fejemet is lehajtom és a fegyvert tartó kezem leeresztem, görcsösen tartom azt. Még jól jöhet. Össze kell magamat szednem, nem játszhatom tovább a félkegyelmű fiatalt. Nem mintha bármikor is akartam volna játszani, de jelenleg tényleg úgy nézek ki. Döntésképtelen vagyok és még mindig csak magamban gondolkozok olyan dolgokon, amikkel nem segítem a küldetését. Ez már szánalmas a részemről. És fáj. Jobban fáj, mint a sebeim. A fejemben gondolatok szállingóznak, új és új terveken agyalok minden tized másodpercben. A gondolattól megremegek, és ha nem lennék teljesen kómás, akkor lehet, hogy sírva tudnék fakadni… kijutottunk, de mennyi az esélye, hogy nem kapnak el újra?
Ennek ellenére nem szólok semmit, csupán csöndben lógok, mint egy rendes túsz, akit megszöktettek. Nem siettethetem a dolgokat. Ha elkezdenék pattogni, és feltenném az idióta kérdéseimet hogy: "És most mit fogunk csinálni?", "Hova viszel egyáltalán?", "Hogyan kezdjük el?", "Mit kell tennem?", "Szabad egyáltalán bármit is tennem?". És a többi és a többi. De a felgyülemlett kérdések áradatát nem zúdíthatom rá a megmentőmre…. Ez mind a bennem tomboló adrenalin műve csupán, és az, hogy remegnek az ujjaim az izgalomtól. Végre valami nagyban van részem, valami fontosban. Nem szúrhatom el. Nem mehetek a focista idegeire. Mindent el fog mondani, tudom, úgyhogy nem szabad előrerohanni és kérdésekkel bombázni, miközben valószínűleg fontos dolgokon jár az esze. Olyanokon amikről majd engem is felvilágosít, ha eljön az ideje. Addig annyi a dolgom hogy csendben maradjak. Bár... sejtelmem sincsen mit kéne tennem ebben a helyzetben. Nyilván segédkezni, de azt egyelőre nem tudom megtenni. Akkor... figyelni. Összpontosítanom kell, nehogy váratlan dolog érjen minket. Nekem kell ügyelnem most a biztonságára... Vagy nem? Hülyeség az egész? Elvégre ő is mutáns. Olyan tehetetlennek és butának érzem magam….

Te kezdted… na ez az egy megjegyzés, amire robbanni tudok. Mi vagy te ember, kis ovis?
Te kezdted…az. Te meg ki akartál jutni valami hiper szuper tervel és akkor nesze.
Adtam a szarnak egy pofont, ugye? Sebaj. A magam módján segítettem és kész. Nem majd várunk még egy óra hosszát…vagy mondta volna az ő tervét, de egy kukkot se szólt róla.
Hamar lehunyom a szemem,  ahogy a kanyart veszi be, már kezdtem félni, hogy kanyarodni nem tanult meg… de elég menő.
Cool a focista. Csak elmosolyodva pillantok arcára, igazából most először igazából és teljesen.
Olyan…. férfiasnak nem mondanám még, de téves következtetéseket vontam le… de nem kell tudnia a titkomról hogy igazából szimpi így Hős cipőben. De ha ezt az okoskodást így folytatja, olyat kap, hogy elfelejti azt is hogy találkoztunk… ha bár akkor én járnék rosszabbul, azt hiszem. – Oh, maradj már… - dünnyögöm a szemeimet forgatva, a nem volt jó ötlet megjegyzésére. Az övé se lett volna teljesen okés. Amúgy meg nagyon szívesen!
Újabb kanyar és azzal a lendülettel meg se áll, szemeim kikerekednek és ijedten hunyom le bogaraimat, míg ő hőst játszik újra és az agjtónak csapódik nagy erőkkel, majd egyben a falnak is a túl végen. Még én is megéreztem, tekintetem felfelé irányítom, majd rajta pillantok végig. Jól bírja… biztos csak focista?
A tervét halva kissé mérgesen nézek rá, sőt a fegyvert is mérgesen méregetem, majd ismét a levegőben találom magam. – Ez most komoly?!! – üvöltöm mérgesen és egyben sikítva, de teszem, amit kért. Amit megragadott karomat azzal elkapom a sajátját, ha úgy fogta, nagy levegőt vettem és céloztam…kettő egy. Lőttem, egyet, majd még egyet, a fejemet is elfordítottam…. de veled mi lesz?

Láttam már nála nagyobb megrökönyödöttet, mikor szembe találkozott képességemmel és azáltal elhitte, hogy a Mars a szomszédja és mindennap ufók látogatják.
Örüljön neki, segítek, a magam módján, mindenféle „dugjuk össze a buksinkat” tanácskozás jelleggel. Azt sose szerettem, mivel ha kiakartam szabadulni, magamra számíthattam csak…az ő tervei meg kitudja milyenek lettek volna és meddig várattak volna. Ez gyorsabb kimenetelű lesz…és kezdődik.
Elrugaszkodott, de a ketrec útját állta. Arra kíváncsi lettem volna, mi tesz, ha nem lenne útban. Az ajtó szinte becsapódik, mikor betérnek hozzánk a zaj hallatára. Itt az idő.
A képességem semmivé foszlik, elég időt adtam Mikenak, hogy felturbózza magát és kijuttassa magát.
Vagy amit eltervezett.
Csak menj!
Az ajtónk nyílnak, egy kéz ránt magához, erőszakosan, mit amit már megszoktam. Mikera pillantok, majd lesütöm a szemem, talán nem kellett volna…most megyünk a külön zárkába.
Engedelmeskedem nekik, nem rángatom magam…megyek, mert ha nem, nagyobb a büntetés és az átélt kínok is. Végül azon kapom magam, hogy Mike megragad, majd elemelkedek a talajtól… ijedten kapom rá bogaraimat, majd megragadom a kezemet „szorongató” kezét másik kezemmel. –Megőrültél!? – lepillantok és szinte suhanunk… - El ne eressz… - nézek rá kissé talán ijedten, majd elénk pillantok. – Baromság? Bejött, nem? – kérdezek vissza kisebb éllel a hangomban, majd hamarosan 2 folyosó érkezett a látóterünkbe… - Balra. – vágom egyből rá, irányítom, ha már ismerem a járatokat, az útvonalakat. A sziréna már nem zavar, meg a fényeffektusok, több ilyenben volt részem, na senki se akart kiszabadítani, inkább amolyan a társak szökése volt a fényfont… hiába. – Lesz egy kör alakú terem, felfelé kéne kitörnöd, onnan már csak az lesz a kiút, minden mást lezártak… - lepillantok.... hátra pillantok... nehéz eset.

Semmi értelme. Nem akarok többé azon rágódni, mikor döntöttem jól, mikor cselekedtem úgy, hogy a lehető legtöbbeknek jó legyen. Rágódjon ilyesmin már más, én megtettem a magamét, nem egyszer. Miért kéne újból terhet cipelnem?
Én megtehetem, hogy egyet választok a több helyett, ha a szívem arra húz, ha egész lényem arra vágyik. Tényleg az egész?
Egyszer majd visszatérek, ha túl unalmas lenne az életük...
Szemem épp csak rebben, amikor beszélni kezd, fejem enyhén oldalra billentem, arcom kifejezéstelen, tekintetem érdektelen.
Oda megyek, ahova a szívem húz. A több az enyém, az egyet pedig valahogy megszerzem, magam után rántom, nem számít. Én tényleg örülök neki. De a lelkesedésem csak rontana mindenen. Mindenkin.
Mi kell? Megkapod, fakuló emlék, mert a végső kioltásához még gyenge vagyok és önző.
Zavar, egérútlesés, menekülési vágy. Te vagy a békétlen, aki képtelen hátrahagyni, én pedig megyek, mert csak a lökés kell. Egyszerre. Együtt. Közösen. Rezzenéstelen tekintettel nézek rá, arcomon gőgös fintor suhan át, némi undorral vegyítve.
Volt valami félelmetesen békés abban, ahogy lassan minden eltűnt. Feloldódni a semmiben. Igen, ez jó lesz így, semmiért sem kell felelősséget vállalnom, semmi és senki nem fog hiányozni. Szabad leszek, igazán szabad – mindjárt, csak meg kell érkeznem, ugye? Ez a sötét semmi csendes lesz, otthon, ha úgy akarom, igaz?
Tartottam magam, mert muszáj volt.
- Miért csinálod ezt velem? Miért kell megingatni, válaszúthoz toloncolni? Most itt a szabad akarat, itt a döntési helyzet, itt a választás kényszere, itt a felelősség.
"Nekirontok". Gondolkodás vagy mérlegelés nélkül, minden erőmmel gazdálkodva és az sem töltene el nagy meglepetéssel, ha ő csak kitartaná a képességét…bármit. Egy apró fekete lyuk alakul ki Mike ketrece előtt.  Hatalmas mennydörgés és vakítóan fehér villanás zavarja fel ezután a terem ürességét, s míg nem lát(nak) mást, csak apró pontokat úszkálni a szeme előtt, újra felbukkan előtte a saját gyermeki énje, dühének vonásait préselve a puha arcra, fogait úgy szorítja össze, mintha szándékában állna ekképp eltörni a saját állkapcsát. Dolgozott a test, dolgozott az akarat. Az illúzió fiúcska megtorzult arccal bukik előre, kihányva mindent… ami képtelenség, hogy belekerült volna.  Hiába illúzió, mégis megzavarhat valamit Mike fülében a pszichedelikus élmény, hiszen az egyensúlya újból fizikai, valóságos élményként érzékeli a történteket. Eltűnök, az előbbi arc gazdája már nincs előtte, nincs szempár, ami viszonozhatná tekintetét. Harang zúg, vérfagyasztó monotonitással verve fel a masszív csendet…a fiú sikolya.
Átszeli a végtelent, átsüvíti a hangorkánt a kiáltás, hogy ezúttal saját, gyermeki testével nézhessen farkasszemet, ezúttal ott áll teljes valójában felnőttkori képével szemben. Arca feldúlt, számon kérő, követelőző. Nem szereti, ha semmibe veszik.
Ott állt előtte a ketrecben, vádló tekintettel, mégis büszkén, arroganciája védelmében. Javíthatatlanok vagyunk mindketten, sose változunk, és ezt talán sose leszünk képesek elfogadni. Én összeomlok, te felkelsz és arroganciával felelsz. Fáj, ugye? Ugye mennyire fáj? Érzem a kínt, hogyne érezném, hisz engem is mart vele több éven át, minden egyes nap.
Sikíts. Szenvedj. Hallasd a hangod és tudd, nekem milyen volt, én ugyanígy szerettem volna üvölteni… a gyermek füstként párolog el, ahogy megadom magam a fáradtságnak. Nem tudtam tovább fent tartani, de talán épp elég ahhoz, hogy gördülékenyen mennyen a továbbiakban minden.
Rajtad a sor, Mike a focista…

Ingyen nem adnak semmit. Nem juthatunk semmihez anélkül, hogy ne kelljen adnunk valamit cserébe. Amit megszerzünk, azzal valami ugyan olyan értékűt el is vesztünk.  Ne félj a veszélytől! Számíts rá! De ne keresd!
Az idő múlása arra szolgált, hogy lehetőséget kapjak a fejlődésre, hogy bölcsebbé váljak, kiteljesítsem önmagamat.
Mike kíváncsivá tett.
Senki máshoz nem hasonlított. Meg akartam érteni, megismerni, felfogni, közelebb kerülni hozzá. Jó, ha valaki lát minket, vagy képes látni minket. De ehhez bizalom kell. Ki tudja, hogy mi formáljuk-e a döntésünket, vagy a döntésünk formál minket?
Szavai hiába voltak durvák, betaláltak…tudom jól.
Nem kell elmondania. Anélkül is tudom. Csak kissé morcos pillantásomat vetem rá, aztán sóhajtok.
Nem törhetsz be úgy egy embert, mint egy kutyát vagy egy lovat - minél keményebben próbálsz megtörni valakit, annál kitartóbb lesz. - A változást mindig a makacs emberek hozzák el. – heccelődöm. Rá nézek és bólintok. Minden az ember lelkiállapotán múlik, a szilárd elhatározáson, hogy mindentől függetlenül megy tovább. Figyelem, miközben magyaráz… valahogy úgy hangzik ez az egész, hogy nem most akarja elkezdeni…de a vége a szavainak. Csak felvonom a szemöldököm. – Te aztán tudod lelkesíteni az embert…- ugyanúgy le is lombozza. – Szólj, ha elkezdted… - fordulok el tőle ismét. – De csak hogy tudd…örülök neked. – elgondolkodom. Be kellene csalni az őröket, „elcsábítani” őket és elszedni mindenüket, őket tenni a ketrecbe és úgy meglógni innen….De ahhoz…Mikeban kellene egy kis félelmet generálni….meg fog utálni ha ezt megteszem vele. Mindent vagy semmit alapon? És ha ezzel elveszítem őt?
- És ha egy kis kavarodást okoznánk? Hamarabb kijuthatnánk...- pillantok rá sejtelmesen....de ő a főnök...hisz egy focista...csak tudnám ki küld egy ilyen veszélyes helyre egy fiatalt.

Úgy tűnik a srácnak jó kedve van. Legalább neki az van.
Meddig? Úgy fél óráig. Aztán elkezdik rajta is amit mi már megszokásból eltűrünk.
Kíváncsi vagyok az ő tűrőképességére. Ha kibírja a képességem a későbbiekben ordítás nélkül, akkor nem para neki sem.
A dokik? Lássuk csak… - Három férfi, olyan 40 és 50 között mozoghatnak. Két nő… - pillantok rá, majd megvonom a vállam. – Negyvenes korosztályba saccolom. Ennél többet nem tudok. – ha meg mégis, azt már nem kötöm az órára, így is sokkal többet mondtam, mint amit mondani akartam. Nem bízom ebben a Mikeban…egyik doki sem a türelem mintapéldánya, nem hatja meg őket a könyörgés, a sírás… A lábam, az agyam, minden porcikám előre akar vinni.. Sokszor volt már gyökeres változás az életemben, de ez nem olyasvalami, amihez könnyen hozzá tud szokni az ember. Most mégis úgy érzem, hogy tökmindegy merre sodor a sors.  
Tényleg ennyire üres lennék már? Ennyire elhasználódtam az eddigi év alatt? Rövid időnek tűnik az eddig letöltött idő, ugyanakkor valahogy most érzem a legelveszettebbnek magamat. Talán azért, mert ez valóban így is van. Elveszett vagyok. Mind fizikailag, mind szellemileg.
- Kitartani? – kérdezek vissza, majdnem elnevetem magam. – Életben vagyok. Ennyi elég? – kissé cinikusan érkeznek a szavak, de képtelen vagyok hinni a szavaiban, hogy kivisz innen. Minden nap úgy kelek fel és úgy fekszek le, hogy azon gondolkozok, vajon hova tovább? Van e még értelme folytatni. Vagy inkább adjam fel, mert értelme már nincsen és a tehetségem sincs meg hozzá.
- Focista…
Hogy mi szükség erre azt nem igazán tudom, de nem is fontos. Nem ismerem a fiú képességeit. Azonban amikor befejezi a mondandóját rá kell jönnöm, hogy valószínűleg elég jó képességekkel rendelkezik ez a fiú. Különben nem küldték volna egy ilyen szintű küldetésre. A pillanatnyi csendet hiába akarnám megtörni, valami csatakiáltással, hogy: "Jippíjájéé, lássuk el az ellenség baját!" Nem jön ki egy hang sem a torkomon.
A szemem tágra nyílik, ajkaim elválnak egymástól, és valami halk nyögés hagyja el a számat, mintha gyomorszájon vágtak volna. Ezt. Most. Nem. Mondod. Komolyan. Hallom a saját hangomat a fejemben. Kissé letaglózóan hat rám amit mond. Ha minden igaz - és igenis minden igaz! - akkor most még nagyobb szarban vagyok…focistát küldeni. Igen, ez ragadt meg bennem a legjobban.  Nekünk lőttek!!
Nem, nem és nem! Kicsit skizofrénnek érzem magamat, mert gondolatban önmagamat rázom fel, és pofozgatom, hogy térjek már észhez. Végre itt az alkalmam valami nagy dolgot véghez vinni. Ha most sikerül teljesíteni ezt a kijutást, akkor utána elmondhatom magamról, hogy jó voltam. Ez pedig... tök jó! A bennem lévő félelem sokkal inkább izgatottsággá változik át, és elvigyorodok.
Nincs itt helye visszafogottságnak, lassan kezdem úgy érezni magamat, mintha valaki olyasvalakivel "vitatkoznék", akit ezer éve ismerek.
Fura...
- Mit akarsz csinálni? - billentem kicsit oldalra a fejem, kíváncsi pillantásomat a tekintetébe fúrom. Érdekel a terve. - Akármit is, nem lesz könnyed sétagalopp.

Belefáradtam a sírásba. Belefáradtam abba, hogy gyenge legyek. Belefáradtam önmagamba, és az életembe.
Mostanában túl gyors iramot követelt tőlem, a lábaim pedig nem bírják már. Le akarok ülni. Le akarok feküdni. Le akarom csukni a szemem, és soha többé nem akarom kinyitni.
Nem kérek senkitől új életet. Nem kérek senkitől tanácsadást. Ha új életet akarok, akkor majd én keresek magamnak.
A szám szólásra nyílik, de nem tudom, mit akarok mondani. Annyi minden van a fejemben és a nyelvem hegyén. Félek, hogy nincs sok időm beszélni, és nem mondhatok sokat. Az a helyzet, hogy általában oda szoktam figyelni a környezetemben lévőkre, mindig mindenkin rajtatartom a szememet.
Akkor... Ezek szerint most tényleg nekem kell döntenem.
Megszólalásával, a nevemmel kapcsolatban csak egy enyhe fintort ejtek…. A fejemben gondolatok szállingóznak, új és új terveken agyalok minden tized másodpercben.
- Mike… - suttogom a nevét, de nem dereng ki is ő, vagy hogy ismernem kellene e?
Azért küldték hogy kijuttasson innen.
Meglepetten pillantok fel rá, de ugyanúgy nem moccanok el a helyemről.
Azt hiszem eddig túlságosan is bonyolultnak néztem ezt a helyzetet. Végig koncentráltam minden apróságra, a bolhából is elefántot csináltam. Mintha nem akartam volna bevallani magamnak, hogy könnyebben, kevésbé fárasztóan is képes vagyok megcsinálni. Túlkomplikáltam azt hiszem. Furcsa, eddig legtöbbször alábecsültem a magam, kiröhögtem saját magam.
Most azonban valami változott.
Talán a tudat, hogy most itt van egy Mike nevű srác.... Ez valahogy sokkolóan hatott rám, de jó értelemben. Annyira izgatott lettem emiatt, hogy félek amiatt, hogy mindent elszúrok, és mégsem tudunk kijutni, túl béna vagyok és efféle sallangok. Tudom, a legvége nem túl valószínű, de minden más úgy van, ahogy gondolom. Mindenesetre elmosolyodok a gondolattól, és nem azért, mert ennyire megszöknék már innen - vagyis nem csak azért -, hanem azért is, mert az ide út talán idegtépő, de legalább szórakoztatóan veszélyes volt. Jó. A szórakoztatótól messze volt, de maradjunk annyiban, hogy pár áldozata már meg van. Nem egy korombeli halt már bele ezeknek a kísérletezgetéseikbe.
- A helyről?
Az egészre úgy készültem fel, mint valami futóversenyre. Minél hamarabb végeznem kell ezzel, hogy a másik majd csak pislogjon párat, és tovább szenvedjen...
Azonban hamar rá kell jönnöm, erre nem lehet csak úgy felkészülni, mint egy futóversenyre. Ahhoz kell egy pár cipő, ami ha lehet, nem esik le a lábadról sprintelés közben, és egy adag víz, amit vagy magadra borítasz, ha megdöglesz a melegtől, vagy pedig megiszol, ha a nyelved olyan mint a dörzspapír - száraz, érdes.
Összeszorítom az állkapcsomat, más helyzetben azon gondolkodnék, hogy ha ennyire összeszorítom, akkor ki fogom törni a fogamat. De jelenesetben cseppet sem érdekel a fog- és protkóprobléma, most fontosabb dolgokkal kell foglalkoznom. Visszajátszom egyszer meg még ezerszer a fejemben az elmúlt pár percet. Jó néhány hetet és hónapot. Mert tulajdonképpen fogalmam sincs mennyi időt is töltöttem pontosan itt. Hónapok? Évek?
Nemsokára egy terv fogalmazódik meg bennem, de azt se lapra vetni, se szavakba önteni nem tudnám. Csak a fejemben létezik, a saját Carrie-logikámból kifolyólag. A kérdések megfogalmazódnak a fejemben, de a válaszok megadására képtelen vagyok. De muszáj lesz új tervvel előállnom.
- Úgy tíz perc múlva „etetés”. Utána van egy fél óra nyugi. Majd menni kell vizsgáltatásokra. – fordulok enyhén felé, felhúzom a bal karomon a ruhának az ujját és láthatja a rengeteg tű nyomot, melyek már liláskékes árnyalatban játszanak. – De tényleg…ki vagy te? – érdeklődöm újból, jelenleg nem a nevére vagyok kíváncsi, azt már halottam és meg is értettem, hogy Mike-nak hívják.

Vissza szól. Nos egy kis idő itt tartózkodás után a némaságba fog süppedni. Akkor már minden jobb és szebb lesz. Senki sem fog beléd kötni, hogyha nem szólsz sületlenségeket. Nem nyavalyogsz és elnézőek lesznek. Vagy nem. Már régóta élek itt, hogy kívülről fújjam a szabályokat. De ha nem fogadja meg a tanácsaimat, melyeket pusztán csak jóindulatból adtam át neki...hát akkor tegyen belátása szerint. Csak bele ne törjön a bicskája. Ha nem akar idő előtt meghalni, mielőtt még kiszabadítanak innen minket, akkor csücsüljön nyugodtan és engedelmeskedjen. Különben úgy jár, mint előzőleg, mielőtt behozták volna, csak annál durvább bánás módban.
A sors bámulatos dolgokat hozhat.
Mint a mostani.
A fiú a nevemen szólít. Képtelenség. Egy kívülálló nem ismerhet. Kizárt dolog.
- Ne szólíts így... - fordítom ellenkező irányba a fejemet, mikor a ketrecrácsaihoz közelebb lép. Higgadj le! Higgadj le! Nyugtatgatom magam, hiszen nagyon örülök egy olyan személynek, aki ismer...bár én őt nem. Nem lenne szép látvány és nem lenne jó a halálfélelmét végig nézni....csak kiakarok szabadulni, de ő mit tehetne? Egyáltalán ki ő? Hogy kerülhetett ide?
- Ki vagy te? - suttogom, nem nézek rá, nem merek rá nézni, már így is saját magammal küszködök. Csak a rácsokat bámulom, figyelek arra, amit mondani akar. De nem, egyáltalán nem fordítom felé a fejem.

Nem tudom mi lesz vagy hol leszünk holnap, egy hét vagy egy év múlva, de azt igen, hogy most itt vagyunk és azt is, hogy ki akarok jutni, erre vágyom és érzem, hogy a szabadság is vágyódik rám. Olyan nagy bűn lenne ez?!
Amióta távol vagyok az otthonomtól, amióta minden fenekestül felfordult, úgy éreztem, hogy nem akarok mást, csupán hazatérni, és elfelejteni mindent. Visszatekerni az időt, és mindent jóvátenni. Arra is gondoltam, hogy nem számítana az sem, ha születésemtől kezdve kéne mindent újracsinálnom. Semmi sem számítana, csak visszakapjam a régi életemet.
A néma csendet, ami birtokában tartja a területet csupán két egyedtől származó lépések zaja töri meg. Egy újabb áldozat. Jól halottam. Tekintetem csak a lábakat szemlélik a látótávolságig, aztán újra az ajtónak szenteltem figyelmem. Furcsa belegondolni, hogy egy ember sorsa képes ilyen gyorsan megváltozni. Halál nyugodtan kijelenthetem, hogy az életem fenekestül felfordult. Illetve az életünk. Az újoncé is. Hallottam a felkelését a földről, a szisszenését is, lassan felé fordítottam a fejem.
- A helyedben nem próbálkoznék semmi felesleges szökési kísérletekkel. - mosolyom torz, de meleg és őszinte.  Hirtelen úgy érzem, mintha megint egyedül maradnék. Egyedüllét, elveszteni embereket magam körül... A fejem kótyagos lesz a gondolattól, hogy már megint egyedül maradtam. Hogy ki vagyok én? Mégis... mégis ki vagyok én? Félve kutatom a választ az agyamban a kérdésre, amelyre sosem tudtam igazán a választ. Mégis ki lennék? Miért kéne bárkinek is lennem? Honnan tudjam? Miért tudjam? Kéne tudnom?  Gyengének érzem magamat, és aprónak, a hatalmas világ egy kis zugában ücsörögve. Egyedül, elhagyottan, kegyvesztetten.
Talán sosem voltam alkalmas arra, hogy bárki is a szívembe zárja magát, ezt nem tudhatom…
- Szóval maradj nyugton a seggeden. - adok neki további jó tanácsot.
Vagy betartja vagy sem, de ha az utóbbi, akkor mindenki megszenvedi a hülyeségét.

A ketrecek felsorakoztak és nem álmodom. Még mindig nem álmodom. Már nem is számolom mióta rothadok ide bent. Túl régóta. Jelenleg hárman tartózkodunk itt, a többieket máshová szállították. Kísérletezni. Lassan az ajtó felé emeltem pillantásomat, majd felhúztam térdeimet és átkarolva azokat, hajtottam rá fejemet.
Tudtam, hogy egyszer eljön az a pillanat, amikor esélyt kaphatok arra, hogy kisétáljak abból, amiben most vagyok, de ahogy Ő is mondta, hogy jól kell időzíteni és megfontoltnak kell lennem.
Talán csak arra vártam, hogy valakiben megbízhassak, mintha akkor minden könnyebb lenne, de még se volt az, hiszen továbbra is féltettem a többiek életét, de azzal, hogy itt vagyok és mutatok magamból valamit, azt hiszem elindultam azon az úton. Már csak az a kérdés, hogy végig fogok-e tudni sétálni rajta… csak előbb szabaduljak ki. Senki nem beszél, senki nem mer beszélni. Hozzá szoktunk ehhez a kegyetlen bánásmódhoz, mely nem több....Dacolás a halállal? Nem jó játék. Élni akarok.
Mint mindenki más is itt.
Mindenki a részese az Egynek.
Mindannyian Egy célért élünk.
Az Ő akaratuknak.
Mindez próbára teszi a testet és a hitet. Mind testben, mind hitben erősnek kell lenni, erősebb bárki másnál.
Hiszen a gyengébb féli az erősebbet.
S nem elég testileg megtörni az ellent, ha az hitében még ép.
Mindkettőben felül kell kerekedni.
Sose gondoltam volna azt, hogy egyszer ilyen életem lesz. De még se sírtam, vagy legalábbis ritkán. Egyszerűen csak falak mögé rejtőztem, de ugyanakkor ennyi tett és szó után is hittem, hinni akartam abba, hogy a bennem lakozó szeretet képes lesz megváltoztatni ezt az egészet és választ is kapok egyszer arra, hogy miért kell itt sínylődnünk.
De ahogyan múltak a napok, úgy lett egyre kisebb az esély erre, de aztán amikor a műtőben megpillantottam magam a szikében, akkor tudtam, hogy van még esély.
Kell lennie.
Léptek zaja üti meg a füleinket, társaim tekintete az ajtóhoz szegeződik, jómagam pedig mély levegőt veszek. Nem moccanok, maradok ugyanabban a helyzetben, ugyanott. A ketrec közepén ücsörögve. Mi mást tehetnék? Indítsam útjára a képességem?
Mi jó származna belőle? Ugyanaz sülne ki belőle, mint a legutóbbinál.  Nagyon nem szép látvány.
Nem kockáztatok!
Egy újabb nap indul. Újabb keserves nap.