Costa Verde, Kalifornia - Claire & West

Claire & West

Azt hiszem nem csoda, hogy csak úgy dőlnek belőlem a kérdések és neki még válaszolni is alig van ideje. Mégis csak olyan a téma, ami engem már régóta érdekel és eddig még nem találkoztam senkivel, aki válaszokkal is szolgálna nekem. Most viszont itt van ő, aki sokkal többet tud arról, hogy kik vagyunk és mik vagyunk, sőt még másokról is. És olyan hihetetlen sztorijai vannak, amik után nem lehet hallgatni és várni hol folytatja. Tudni szeretnék mindent! Mert végre van valami, ami kapaszkodót jelent, pedig eddig halvány sejtésem sem volt róla egyáltalán miért tudok repülni, most pedig hirtelen olyan valaki ül itt mellettem, aki rengeteget tud, legalábbis hozzám képest szinte mindent.
- Bocs, csak tudod ez nekem... - elnézést kérő mosollyal rántom meg a vállamat. Nem akarok túlságosan rátelepedni a kérdéseimmel, de akárhogy is ez az egész... még mindig alig hiszem el, hogy ő ilyesmiket tud, hogy ilyesmik történtek vele és hogy én is megtudhatom végre a részleteket. - Nem csoda, hogy elköltöztetek, ha kerestek és... ugye nem fogsz egyik napról a másikra felszívódni, vagy valami? - láttam én már mindenféle kémfilmeket, meg ilyeneket és azokban az álnévvel élő rejtőzködő alakok általában gyakran költöznek, mert nem akarják kockáztatni, hogy netán megtalálják őket. Azért remélem, hogy Claire nem lép le. Nem csak azért, mert szép és jó fej lánynak tűnik, hanem azért is, mert sok mindent tud, amit én nem és jó lenne, ha minél többet megtudhatnék én is tőle.
- Ez durva! Megöli az olyanokat, mint mi, hogy elvegye a képességüket? Durva! - ilyen is van? Azért rendesen el vagyok képedve. Én eddig ilyesmit maximum filmen láttam, vagy olvastam, most pedig úgy fest, hogy még részben a részese is voltam, mert hogy engem is elrabolt ez a Társaság, amivel próbáltam eddig nem foglalkozni annyit, de attól még tény marad. - És most hol van ez a Sylar? - na igen, nem lenne frankó, ha megjelenne mondjuk itt és le akarná nyúlni a képességeinket. Ha már esélyem van új dolgokat megtudni magamról és a képességemről, akkor nem most akarok meghalni. Na nem mintha egyébként olyan nagyon vágynék a halálra.
- Én nagyon frankónak éreztem, tudod olyan varázslatos volt, hogy tudok repülni, meg minden, de attól én is frászt kaptam volna, hogy visszanő az ujjam. - mosolyodom el célozva arra, amit ugye láttam. Hát na azért bánom, hogy így meglestem, de azért nem annyira, hiszen ha nem történik meg és nem zaklatom utána, akkor ez az egész nem derül ki és akkor nem válaszolt volna nekem most ennyi kérdésre. Akárhogy is, de megérte. - Persze, ha gyorsan repülök, akkor elfáradok, mint bárki más, ezért jó a sok gyakorlás, edzett vagyok tőle. - végül is olyan, mintha sokat futnék, bár persze repkedni nem lehet túlságosan gyakran, hiszen könnyen lebuknék és azt nem szeretném megkockáztatni, szóval az a biztos, hogy e téren rejtőzködöm, már csak a Társaságos eset miatt is.
- Mi, hogy bemutatót? Komoly? - na jó nem mondom, hogy nem fordul meg a fejemben, hogy esetleg még izgalmas is lehet a dolog, mármint egy a bemutatóféleség. Végül is... - De csak ha tényleg nem fáj neked. Végülis te már láttad, hogyan repülök, én viszont csak távolról és futólag az ujjtémát. - hát na, messze volt és abban sem voltam teljesen biztos, hogy egyáltalán jól láttam, bár persze most már teljesen biztos vagyok benne, hogy simán visszanőtt az ujja.

♫ Let me go ♫ • Aktuális viselet • ©

[/b][/i]

West & Claire

Olyan sok kérdést zúdított rám egyszerre, fogalmam sincs, hogy hol is kéne kezdenem. Persze, a legmegfelelőbb, ha az elején kezdeném, de nem hiszem, hogy itt akar ülni a homokban két napig, és van hozzá annyi türelme, hogy közben végig engem hallgasson. Magamban elkezdem felsorolni, hogy miken is mentem eddig keresztül, ami idáig űzött, és a legfontosabbakat próbáltam kiemelni, hogy ezeket biztosan megemlítsem majd West-nek. Na, ha a kezemtől ennyire kiakadt, akkor azt már meg sem említem neki, hogy milyen volt a boncasztalon felébredni nyitott mellkassal. Bár, őszintén szólva kíváncsi lennék, hogy milyen arcot vágna, ha elmesélném neki a történetet, hogy hogyan is kerültem oda, és ahogy láttam a saját dobogó szívemet a felnyitott testemben. Igazából nem emlékszem az összes szervemre, amit akkor láttam, ahhoz túlságosan nagy volt a sokk, amit átéltem, de már önmagam az, hogy a még dobogó szívem a szemem elé került nehéz volt még nekem is felfogni. De már büszkén mondhatom, hogy ennél furcsább dolgok is történtek velem, és úgy érzem fognak is.
- Hékás, azért levegőt vehetek? - nevetek rá röviden, majd egy kis szünet után megpróbálok válaszolni előbb feltett kérdéseire is. - Nem, nem az igazi szüleimmel élek, de erre csak nem rég derült számomra fény. Ettől függetlenül nagy szeretetben nőttem fel és miután a házunk leégett a Társaság miatt a családommal ide kellett költöznünk. Az apám... ő tud rólam, és részben azért is költöztünk ide, hogy megvédhessen - többet nem mondok róla, ahogy arról sem, hogy ő rabolta el kiskorába West-et. Nem hiszem, hogy jó pontnak számítana a dolog. Talán, majd, ha jobban megismerjük egymást megemlítem neki, csak úgy, mintha semmiség lenne az egész. - Sylar olyan, mint mi, és erős. Begyűjti a... képességeket, majd megöli az eredeti használóit, az enyém is kellett neki, de a nagybátyám megmentett tőle. Na, meg persze elég nehéz dolga lett volna megölni engem - egyetlen gyenge pontom van, de arról is csak én tudok, senki más. Egy valami tudja meggátolni a regenerációmat, az pedig az lenne, hogyha valami belevájódik a fejembe, és nem veszik ki. Órákig hallott voltam, mikor ez megtörtént, és ugyan nem emlékszek a dologra, azt mégis tudom, hogy ijesztő volt és hideg. Nagyon hideg. Oka van annak, hogy erről senki nem tud, méghozzá az önvédelem, és egy kis paranoia is talán.
Megrántom a vállam, mikor a miértre kérdez rá, majd megrázom a fejem,ezzel jelezve, hogy engem nem bántottak. Bár az is elég bántás volt, hogy miattuk ott kellett hagynom az eddigi életemet és egy újat kellett kezdenem. Egy teljesen új fejezet az életemben, melyben szerencsére már bent tudok valakit, akiben valamennyire megbízhatok. West. Egy félmosoly jelenik meg arcomon, mikor a csúnya szó miatt bocsánatot kér. Jézusom, láttam a saját beleimet kilógni a hasamból, egy csúnya miatt csak nem fogok kiakadni. De azért aranyos, hogy gondolt rám. Aztán végre ő is elkezdett mesélni, hogy hogyan is tapasztalta meg először a képességét, én pedig ámulattal nézek rá.
- És milyen érzés volt? Mikor rájöttél, hogy különleges vagy? Nekem ijesztő volt - vallom be neki, de az ő benyomására is kíváncsi vagyok. Nem mindig olyan jó különlegesnek lenni, ez tény. Repülni azonban mégiscsak jól hangzik, hisz pillanatok alatt egy másik földrészen lehetek. Vagy nem így működik a dolog? - És ki tudsz fáradni, mintha futnál és a lábaid elfáradnak? Vagy addig mész, amíg csak akarsz? - kíváncsiskodom újfent, mert tényleg érdekel. Biztosan kísérletezett, ahogy én is teszem nap, mint nap. Feszegetem a határaim, hogy tudjam mit lehet, és mit nem.
- Egy kis fájdalom természetesen benne van a dologban, de nem érzem olyan intenzíven, mint mások, és csak egy röpke pillanatig tart. Persze, ez azon is múlik, hogy mekkora és hol van a sérülés. Szeretnél egy bemutatót? - csak viccnek szánom ugyan a dolgot, de ha igent válaszol, akkor persze megmutathatom neki a dolgot. Már csak az a kérdés, hogy hogyan, hisz egy tengerparton nem sok éles dolog van. Kivéve talán az üvegeket, amiket az emberek dobálnak el errefelé.

Claire & West

Elmosolyodom és bólintok még a csipkelődésére. Ha nem őt tartanám, hogy ne essen le, akkor valószínűleg még a szívem fölé is helyezném a kezemet, hogy minél inkább komolyan vegye a szavaimat, de mivel nem akarom a frászt hozni rá, így csak marad az őszinte mosoly, már csak azért is, mert végre sikerült kihoznom belőle az igazi énjét és persze ez azt jelenti, hogy igazi válaszokat is sikerülni fog majd, ami mindenképpen lelkesítő. Alig tudok valamit a magam fajtákról, ő ellenben valószínűleg sokkal többet, nem véletlenül volt az a könyv is nála, még ha csak a kocsifelhajtón volt is, de pont e miatt érdekel annyira, hogy vajon miket tudhat, miket hallhatott már, amikről nekem még csak sejtésem sincsen.
Lassacskán elérjük a célt, a lábam a puha szemcsés homokot érinti. Látom, hogy Claire kissé imbolyog, ha kellene akkor azért elkapnám a karját, nehogy elkenődjön itt nekem. Mondjuk igaz azt elfelejtettem, hogy mások számára szokatlan lehet ez a mozgásforma, mármint a repülés és aztán a leszállás. Mintha körhintán ültél volna, aztán próbálod keresni az egyensúlyodat, ami az első pillanatokban igen nagyon elérhetetlennek tűnik, de remélhetőleg neki sikerül végül meglelni, amúgy is utána már az ücsörgés jön, aztán csak lesz rá ideje, hogy megtalálja a talajt.
- Hű... hát már csak a rövid összefoglalót hallva is érdekes egy életed lehetett. Egyáltalán miért költöztetek ide? És a családod, akkor nem az igazi és hol vannak most ezek a többiek? Ez a Syler és Peter... előbbi ha veszélyes, akkor mi van vele? - oké sok az info egyszerre, főleg úgy, hogy még nem is igazán értem a részleteket így hirtelen. Azért mégis csak olyan téma amiről eleve nem tudok sokat, mármint más mutánsokról, meg más képességekről. Clairet most már ismerem, de itt ki is fújt. Már sokat gondolkodtam rajta, hogy ha én képes vagyok repülni, akkor vajon mások mire lehetnek képesek, de azt már régen megtanultam, hogy valahogy a képzelet néha sokkal gyengébb tud lenni, mint a valóság. Lássuk be, egy gyerek is sok mindenről álmodozik gyerekkorában, de arra senki sem számít, hogy annak ellenére, amiket elképzelt majd képes lesz repülni.
- De miért csinálják? Téged bántottak? - ő tud róluk, emlékszik is rájuk talán? Vajon mit tud róluk, vagy rólam ők mit tudnak? azért ez eléggé kíváncsivá tesz, hiszen mégis csak egy olyan pont az életemben, ami sok mindent megváltoztatott. Elraboltak, e miatt költöztünk el és kezdtem teljesen új életet és azért nem volt egy szép élmény gyerekként.
- Az durva, én tuti, hogy beszartam volna... már bocs. - elnézést kérően mosolyodom el. Tudom, hogy a lányok általában nem szeretik a nem tökéletes beszédstílust, de ilyen helyzetben nem csoda, ha az ember száján kicsúszik olyasmi is, amit tudja, hogy vissza kellene fogni. - Én tizenegy voltam, amikor rájöttem, hogy mire vagyok képes. Leestem a mászókáról, vagyis csak majdnem, mert megálltam a föld felett pár centivel. Elég király érzés volt! - itt már azért elvigyorodom. Hát na mégis csak király volt és még most is imádom ezt. Azért nem gyenge, hogy tudok repülni. Nálam nem volt olyan sokkoló az első felismerés. Határozottan élveztem, hogy kiderült mire vagyok képes, de mondjuk tuti, hogy ha bedarálja a kezemet valami és aztán elkezd visszanőni brutálisan megijednék.
- És, amikor bajod esik a fájdalmat érzed? - mert azért az úgy nem frankó. Persze jobb, mintha érezné és közben még bele is halna, vagy nem nőne vissza az ujja, de ha érzi a fájdalmat és annak ellenére is megpróbálta, hogy levágja a saját ujját. Fú basszus, már a gondolattól is libabőrös leszek!

♫ Let me go ♫ • Aktuális viselet • ©

[/b][/i]

West & Claire

Villámcsapásszerűen ér a felismerés, hogy végre van valaki, aki előtt nem kell titkolóznom és hazugságokat ki találnom, hanem lehetek önmagam. Nem egy lány, aki a külsejével hódit, és az iskola sznobjainak tagja, nem kell tettetnem, hogy nem tudok valamit, hanem lehetek az, aki vagyok. Egy intelligens lány, aki nem mellesleg még egy különleges képességgel is rendelkezik. Nem kell mosolyognom, amikor leginkább sírnék, hanem akkor mosolygok, amikor tényleg úgy érzem, hogy az arcizmaim önkéntelenül rándulnak meg, én pedig engedek nekik. Miért is ne engedném, hiszen van miért örülnöm. Ami eddig mázsás súlyként telepedett rám, most már nem nyom annyit, mintha csak átadtam volna a felét West-nek, anélkül, hogy ő tudna erről. Igaza lehet. Ha megosztjuk az információinkat, akkor még juthatunk is valamerre. Ugyan a könyvet én is olvastam már, de lehet, hogy elsiklottam olyan dolgok felett benne, amit viszont ő észrevett. Halványan elmosolyodok, mikor a ’király’ jelzővel illeti a spontán regenerációt. Van benne valami, tényleg nem jön rosszul, és ha leejtene, akkor sem lenne semmi bajom, de megvannak a maga hátrányai is.
- Nos, rendben, megbocsátok - mondom kissé vonakodva, br egyszerű csipkelődésnek szánom a dolgot. - De csak akkor, ha nem fordul többször elő, vagy legközelebb legalább kopogj, mielőtt szívrohamot kapnék - igaz, valószínűleg abból is pár perc alatt felépülnék, (bár még sosem próbáltam) de azért nem árt ráijeszteni egy kicsit, hogy elvegyem a kedvét a leskelődéstől. Vajon más lányoknál is így használja a képességét? Mert ha igen, akkor ez elég nagy pazarlás, mit ne mondjak. A bizalom igen értékes dolog manapság, és nagyon remélem, hogy nem fogom megbánni azt, hogy neki is adok belőle, mert elég kevéske maradt. Mégis, úgy érzem, hogy West megérdemli.
Lábaim végre valahára leérnek a földre, én pedig kissé megnyugodok, hisz igen jó dolog volt repülni, de még egyáltalán nem szoktam hozzá, és kicsit úgy érzem most magam, mint aki jobbról-balról meglöktek, és alig találom az egyensúlyomat. Ezzel szemben West simán leül a homokba és egyáltalán nem úgy néz ki, mint akit megviselt volna a dolog. Persze, neki van már tapasztalata a dologban. Kíváncsi vagyok, hogyan jött rá, hogy tud repülni. Az is biztosan egy érdekes történet lehet.
- Én nem kerestem másokat, ők találtak rám. Igazából, eszembe sem jutott, hogy vannak olyanok, még, mint mi, amíg nem jöttek velem szembe. Sylar volt az első, egy félelmetes alak, aki mások képességeit akarja. Tőle mentett meg Peter, akiről, később kiderült, hogy a nagybátyám. Aztán elkezdtem kutakodni és megtaláltam a vérszerinti apámat is. Az eset tanulsága: sosem vagy egyedül, még akkor sem, ha tényleg úgy tűnik. Sokáig én is abban a hitben voltam, hogy egyedül vagyok - mondandóm végére érve kérdőn nézek rá, majd érdeklődve hallgatom, amint ő is belekezd a történetébe. Kissé összehúzóm a szemem, mikor az elrablásáról beszél. Igen, ez biztosan a Társaság volt, és… apám volt az, aki ezt tette. Kissé még mindig nehéz elfogadnom a dolgot, hogy éveken keresztül embereket rabolt fel, majd listázta őket, mint az állatokat. West mellé telepedek, majd kérdés nélkül közelebb húzódok hozzá, hogy egy pillantást vethessek arra a bizonyos szúrás nyomra. Számat összepréselem, de még nem mondok semmit, majd eltávolodok tőle.
- Igen, ez a Társaság volt. Elfogják az olyanokat, mint mi, feljegyzik őket, aztán kitörlik a memóriájukat. Ezért nem emlékszel semmire- az apámat nem említem. Csak rosszat szülne a dolog, ha kiderülne, hogy a saját apám, vagy jobban mondva nevelőapám volt az, aki a Társaságnak dolgozva, elvégezte ezt a munkát. Már megváltozott, én tudom, hisz most engem véd, azért bujkálunk, de nem hiszem, hogy ezzel mindenki így lenne.
-[color=peru] Tizenöt voltam, amikor egy gyűrűt próbáltam kiszedni a konyhai hulladéktárolóból, és lekaszálta a kezem. Nem kis sokkot kaptam, aztán szinte azonnal elkezdtem gyógyulni. Azóta feszegetem a határaimat. Neked is hasonló élmény volt? [/color – azért is kérdezek rá, mert nem akarom, hogy észrevegye, nem mondok el mindent. Nem tudom, hogy helyesen cselekszem-e, de ha elmondanám neki, hogy az apám volt az, aki elrabolta nem hiszem, hogy jó pontot kapnék tőle. Hadd élvezzem ki egy kicsit, hogy végre van kivel beszélnem, aztán elmondhatom neki.talán.

Claire & West

Tudtam, hogy sikerül, ha elég kitartó vagyok, de még sem kezdhettem úgy, hogy egyből nekiesem, hogy láttam, ahogyan levágta az ujját és az visszanőtt, mert ha ne adj isten mégis tévedek, vagy esetleg veszélyes - amit nem nézek ki belőle, de ki tudja -, akkor egyből leleplezem magamat, hogy én is képes vagyok erre-arra, arról még nem is beszélve, hogy ki tudja hogyan reagált volna. Nem akartam rejtélyes balesetben ott hagyni a fogamat valahol, elég volt nekem a szarukeretes pasas, akinek a gondolatától még mindig a frász tör ki. Nem, inkább csak szépen lassan és így is elértem a célt, csak kiderült, hogy igazam van, bár persze kellett hozzá az utolsó nagy bátorsággyűjtés. Ha nem kapom fel és nem repülők fel vele, akkor valószínűleg nem mondta volna el csak így az igazat, viszont így meg volt az előnyöm, hogy ha akarom, akkor elengedem és vége, talán az enyém a lépéselőny, ha mégis az derült volna ki róla, hogy teszem azt veszélyes. Szerencsére végül nem így lett. Kedves lány, a mosolyából az tűnik ki.
- A kevés is több, mint amit én tudok. - vállrántás és mosoly, amivel lereagálom a szavait. Lapozgattam a könyvet, tényleg érdekes, de kétlem, hogy ő még ne olvasta volna ki. Én egész éjszaka bújtam érthető módon, hiszen eddig még az ég világon semmi sem adott nekem válaszokat a kérdéseimre, itt pedig most azért volt nem is egy, még ha nem is szó szerint a kérdésemre adtak is választ. - Azért ez elég király és... bocs, hogy leskelődtem, csak egyszerűen éreztem, hogy valami nincs rendben veled... Azt meg gondolom te is tudod, hogy a magunkfajták nem valami könnyen adják a bizalmukat. - még se kopoghattam be, de végül azért bocsánatot csak tudok kérni. Tudom én, hogy nem volt szép tőlem, de a képességem lehetőséget ad rá és nem lettem volna annyira perverz kukkoló, hogy végignézem, ahogyan átöltözik... na jó, pasiból vagyok nehéz lett volna becsukni a szememet, de elsősorban nem az érdekelt. Aztán már csak bólintok és nagyobb sebességre kapcsolok, hogy se perc alatt elérjük a célt, hogy nyugodtan beszélgethessünk nézőközönség nélkül.
- A Társaság? És... hogyan találkoztál másokkal? Én még senkivel, te vagy az első. Már azt hittem nincs is más. - ledobom közben magamat a homokba szépen, a térdeimet felhúzom és azokra teszem a két karomat összekulcsolva az ujjaimat magam előtt. A saját sztorimra is sort kell keríteni tudom én, de kíváncsi vagyok az övére, mert ahogyan most beszélt, másokat is ismer... biztosan többet tud erről, mint én, vagy mint amit a könyvben írnak. - Szóval... én nem ismerek mást, de tizenegy éves korom óta tudok repülni. Rág egy évre elraboltak. Lehet, hogy az a Társaság. Egy szarukeretes szemüveges fickó, csak rá emlékszem, meg a szúrás helye maradt meg a nyakamon, de csak ennyi. - lazán megrántom a vállamat, mintha semmiség lenne, pedig azért elég sokkoló volt tizenkét évesen, hogy elraboltak és persze a bringámnak is annyi lett. - Amúgy nem rossz képesség, annyi szent, bár a tiéd azért jobb. Azóta ilyen vagy, hogy megszülettél? - terelés részben, nem akarom, hogy a gyerekkori béna traumámra is rákérdezzen még jobban. Volt, elmúlt, talán tényleg ennek a társaságnak van köze az egészhez és akár az is kiderülhet, hogy pontosan kinek, vagy hogy mi történt és miért raboltak el. Akaratlanul is Claire nyakára pillantok, de ott nem látom a két kis szúrást, amit én azóta is jelként viselek magamon, csak hogy ne felejtsem el olyan könnyen azt, ami történt.

♫ Let me go ♫ • Aktuális viselet • ©

West & Claire

Végül is csak sikerült kihúznia belőlem valamit, pedig nyilván nem könnyítettem meg a dolgát. Az eltökéltség úgy ég bennem, ahogy benne is. Ugyan most ő nyert, hisz végül, ha nehezen is, de elhagyta a szám egy megfelelőnek épp nem mondható válasz, de legalább már annyit én is tudok, hogy nm akar kihasználni. Legalábbis nagyon remélem. És az isten szerelmére, hisz repülök! Mármint nem én, engem csak West tart, nehogy lezuhanjak, hisz lényegében ő repült, de ez csodálatos. Nem gondoltam volna, hogy én megfogok lepődni még az életben, de úgy néz ki ezt is sikerült elérnie. Próbálok lenézni, de leginkább csak elmosódott foltokat tudok kivenni, mert mozgásban vagyunk, méghozzá elég gyorsan. Vad mosoly terül szét arcomon, mikor végre felfogom, hogy most több méterrel vagyok a föld felett, méghozzá nem is akárhogy. Nem félek a leeséstől, hisz nem lenne semmi bajom, de West karjai biztosan fognak, és úgy érzem nem fog eldobni. Most már biztos nem, hisz mégiscsak információim vannak, amik értékesek számára. Igaz, maximum pár csontom törne el, de semmiképp sem akarom összepiszkolni a ruhám, mert akkor otthon rákérdeznének, hogy mégis mi történt, de én nem érzem, hogy beszélem kéne West-ről, még semmiképp sem. Ha mégis megtenném, abból költözés lenne, apám túlságosan is véd, hogyha pedig felbukkanna még egy különleges ember, akkor félő, hogy az ellenségeink sincsenek messze. Figyelmeztetnem kell.
El tudom képzelni, hogy mennyi kérdése lehet, hisz én is voltam így az elején, sőt még most sem tudom minden kérdésemre a választ, de igyekszem megtalálni mindet. Azonban nehéz dolgom van, főleg a könyv nélkül, de most nem csak a könyvet kaptam vissza, ha nem mellé még egy kis bónusz is jár. Egy sorstárs. Valaki, aki nem olyan különböző, mint én. Csupán bólintok felé, bár nem tudom mennyire észrevehető, hisz mégiscsak repülünk. Amilyen hihetetlen, egészen könnyen hozzászoktam a gondolathoz, hogy több méterrel a föld felett legyek.
- Én pedig megpróbálok minden kérdésedre választ adni, de az igazság az, hogy én sem tudok sokkal többet. Ezért is kell a könyv - vallom be őszintén, hisz végül is, épp az előbb mondta, hogy az őszinteséget nagyra vallja. Nos, akkor itt az ideje kiteríteni a kártyáimat, mivel nem szeretném, ha azt hinné, hogy nem bízhat meg bennem. Én is szeretnék bízni benne, szóval először nekem kel biztosítanom a feltételeket. Talán pár dolgot most is elmondhatok neki, hisz végül kérdezett, de csak pár mondatot ejtek meg, inkább majd lent, biztonságosabb körülmények között fogok megnyílni. Tényleg nem akarom ,hogy bárki is észrevegyen. - Még sosem voltam beteg, és a törött csontjaim is másodperceken belül összeforrnak. Valamint, ahogy láttad, a végtagjaim is vissza tudnak nőni - pillantok rá kissé megrovóan a végén, hisz mégsem valami úriemberhez méltó dolog egy lány ablakán leskelődni. És mi lett volna, ha teljesen pucéran álldogálok ott? Erre gondolni sem szeretnék. Nem vagyok szégyenlős, de ez nem azt jelenti, hogy bátran öhetnek az ablakom elé a fiúk. - De azért vannak hátrányai... - nem fejezem be, majd lent többet. Addig is erősen lehunyom a szemem, ahogy mondta. A szél erősen süvít a fülem mellett és egy kicsit sípolni is kezd az említett részem. Hogy lehet ezt kibírni? West biztosan hozzászokott már, ezért nem hallom nyavalyogni miatta, de én sem kezdek neki. Sok mindent kibírtam már, nem ez lesz az a rész, mikor nyavalyogni kezdek, és pont ilyen kis dolog miatt. A szemeim még mindig csukva vannak, mikor lábam újra érintkezik a földdel. Pár másodpercig csak az egyensúlyom megtartásával voltam elfoglalva, és mikor ez megvolt gyorsan körülnéztem, hogy mégis hol vagyunk. A tengerpart. Nem is rossz.
- Maradjunk abban, hogy is is - pillantok vissza West-re - Akkor kezdem én Mint már mondtam, az én képességem spontán regeneráció, vagyis minden sérülésből másodpercek alatt felgyógyulok. Vannak mások is. Találkoztam már olyannal, aki képes volt babrálni az emlékezettel, és a nagybátyám... mármint a biológia apám öccse, Peter, ő képes mások képességét használni. De bujkálunk, mert van egy csoport, a Társaság, akik olyanokat vadásznak, mint mi - próbálok elmondani, annyit, amennyit csak tudom és szabadnak érzek. Ha ő is mesélni kezd, én mondom tovább. Számomra ezt jelenti az is is módszer.

Claire & West

Én vagyok az eltökéltség élő szobra... na jó nem vagyok szobor, akkor nem mozoghatnék és szeretek mozogni, sőt most kénytelen is vagyok, mert Clairet csak úgy utolérni határozottan nagy kihívás időnként, én viszont nem hátrálok meg, akkor is kihúzom belőle a válaszokat valahogy, csak elég sokáig kell faggatnom. Már így is érzem, hogy kezd lassacskán megtörni a jég. Eleget mondok ahhoz, hogy még ne tudja, hogy mit tudok, de eléggé felkeltsem az érdeklődését ahhoz, hogy ne engedjen a kísértésnek, hogy csak úgy bemenjen matekra és faképnél hagyjon. Oh persze dacot, sőt megkockáztatom, hogy fél is, amit végül is megérthetnék, ha azt nézem velem mi történt a múltban, de neki ki árthatna, ha tényleg az van, amit láttam? Levágta az ujját basszus és visszanőtt! Akkor mitől kellene félnie? Az én kis repkedésem ehhez képest semmi. Ha tudnék mellette még lézersugarakat lőni a szememből, na az irtó menő lenne, de sajnos ez nem megy és nem hiszem, hogy a jövőben képes leszek rá, így marad a repkedés, ami még nem véd meg az olyanoktól, akik tűvel szurkálják az ember nyakát.
- Lehetséges, de én jobban szeretem az őszinte embereket és, ha valaki titkolózik, akkor kihúzom belőle az igazat. - mosolyogva rántom meg a vállamat. Tudjuk mindketten, hogy most épp róla beszélek és tényleg nem fogok meghátrálni. Tudni akarom, hogy kicsoda és hogy miért ilyen és hogy mit tud erről az egész képességesdiről, mert ha ott volt nála az a könyv, akkor tuti, hogy nálam többet. Ki tudja, hogy hol szerezte, talán csak a könyvtárból, de én is már épp eleget néztem utána a témának és nem találtam ilyesmit, szóval ő tuti, hogy többet tud nálam, akkor pedig ki kell szednem belőle a dolgot, ehhez pedig ki kell őt vinnem a suliból. Azt hiszem másképp nem kelthetek benne bizalmat, csak akkor, ha megmutatom, hogy tőlem nem kell tartania, és hogyan mutathatnám meg, ha nem úgy, hogy villantok egy kicsit a saját tudásomból?
A friss levegőn már könnyebb a dolgom, megmondhatom, amit akarok és amit láttam, de nem fogok magyarázkodni. Sokkal könnyebb megmutatni azt, hogy mire vagyok képes, akkor majd megérti talán és átlátja, hogy nem akarok neki rosszat, előttem nem kell robotként viselkednie, nem kell megjátszania magát, csak válaszokat akarok és neki talán vannak. Egy mozdulat csak, ahogyan felkapom és elrúgom magamat a földtől, hogy nem sokára már jó magasról szemlélhessük az iskola épületét. A mosolyom kiszélesedik, ahogyan ő elképedve próbálja felfogni azt, hogy mi történik. Erről van szó kérem szépen! Pontosan ezt akartam elérni, aztán jön a bólintás is, amikor már nem csak tátott szájjal csodálkozik.
- Talán nem is csak egy kicsivel, rengeteg kérdésem van Claire. - bár talán nem tud mindre válaszolni, de talán mégis. Ő is olyan, mint én, ha nem is szó szerint, de attól még igen és talán tud erről az egészről többet is, mint én és talán el is mondja nekem. Tudni szeretném, hogy ki vagyok és miért vagyok ilyen, ez érthető igaz? - Tehát meggyógyulsz... mindenből? Nem rossz! - sőt mondhatni király, látszik is a lelkesedésemből, hogy inkább erre gondolok. Abban viszont igaza van, hogy bár magasan vagyunk, de nem kellene itt lebegni, a végén még kiszúr minket valami álmodozó, aki netán az eget kémleli a helyett, hogy az órára figyelne. Még jó, hogy Claire végül nem jutott be a matekra.
- Csukd be a szemed, erős lehet a menetszél, bár neked talán nem árt, de érezheted. - megvárom, amíg megteszi, ha csak nem ellenkezik különösebben, csak aztán koncentrálok, hogy mint a puskagolyó lőjek ki a levegőben, olyan gyorsasággal, hogy lentről szinte követhetetlen legyen a mozgás. Pár perc csak, amíg a legközelebbi kihalt tengerparti szakaszra érek el. Erre nem jár senki, főleg nem ilyenkor. Napközben iskola van és munka, meg aztán annyira nincs is nagy meleg, hogy bárki úszni akarjon a vízben. Érezheti, hogy lassítunk, aztán ereszkedünk, hogy végül immár a homokos parton tegyem le a földre és lépjek kicsit hátrébb, hogy ne érezze magát esetlegesen kellemetlenül a helyzet miatt.
- Mesélsz, vagy kérdezzek? Vagy is is? - kíváncsian pillantok rá miután ledobtam magamat a homokba. Végre! Talán könnyebb lett volna, ha eleve így indítok, de nem tudhattam én sem, hogy bízhatok-e benne, hogy okos döntés-e csak úgy kiadni magamat. Még most sem tudhatom, de ha ennyire titkolózott, annak oka van, talán ő is fél valamitől, sokkal jobban, mint én, tehát ez azt jelentheti, hogy ezzel együtt sokkal többet is tud, mint én erről az egészről.

♫ Let me go ♫ • Aktuális viselet • ©

West & Claire

Vajon egy tízes skálán mérve, mennyire vagyok idióta, hogy követem őt? Biztosan megérem a tizenkettest is, mert ennél nagyobb baromságra rávenni elég sok fifika kell. Igen igaza van, nem ismerjük egymást, mégis úgy érzem, hogyha most követem őt, akkor azzal biztosan meg fog változni valami. Hogy mi, azt nem tudom, talán jobban megismerem, talán még meg is kedvelem, vagy végre kiderül, hogy mit is akar tőlem. Már olyan feltételezések is megjelentek bennem, hogy benne is lehet valami... különleges. Persze ahhoz nem kell diploma, hogy tudjam, itt az iskolában ő különleges, de én most nem teljesen erre gondoltam. Hisz mi másért érdekelné ennyire az, hogy én mire vagyok képes, ha nem azért, mert többet akar tudni magáról.
- Nos, ha az én életemet vesszük alapul, akkor semmi és senki sem az, aminek mutatja magát - igen, értem, hogy mire gondol, mégsem tudom elfogadni. Én pedig pont arra akartam most rávilágítani, hogy neki is ugyanúgy lehetnek, sőt, szerintem vannak is titkai, amikről én nem tudok. Hiszen mégiscsak ezért titok, a titok. Nekem pedig valahogy muszáj lesz rájönnöm erre a bizonyos titokra, akkor is, ha ez lesz a vesztem. Sokáig abban a hitben éltem, hogy a családom az igazi családom, aztán rájöttem az igazságra, végül pedig arra is, hogy az én hőn szeretett apám mindig is tudott a szuper képességekkel megáldott emberekről. Semmi és senki nem az, aminek mutatja magát, ezért is vagyok olyan paranoid mostanság. Ha bárki is a legkisebb érdeklődést mutatja felém rögtön a társaságra gyanakszom a háttérben. És mi van, ha ez most is igaz? Mi van, ha direkt azért küldték pont ezt az ártatlan, vagy legalábbis annak tűnő srácot, hogy eltereljék figyelmemet. Magamban elszámolok tízig, hogy kiverjem ezt az ostobaságot a fejemből. Az előbb még pont West mondta, hogy mindenki művi itt, és ő az egyetlen aki nem "robot", ebből tudnom kéne, hogy bizony nem az ő oldalukon áll. Kérdéses, hogy egyáltalán áll-e egyik oldalon is.
Végre megállunk, én pedig kissé kétkedve pillantok rá. Aha, szóval csak úgy ott hevert ő meg ellopta. Legalább mondhatta volna azt, hogy kölcsönvette, de ezzel is csak azt bizonyítja, hogy nem érdeklik a következmények. A fejemet enyhén megrázva jelzem, hogy tudom, hogy nem így történt, de pillanatokon belül be is vallja ezt, még csak szóhoz sem jutok. Őszintesége meglep ugyan, hisz az imént még félrebeszélt, azonban az, hogy látta, amint levágom az ujjam nem lep meg, de még mindig marad a kérdés: hogyan láthatta? Felmászott a fára? Nem hiszem, ahhoz az túl meredek lett volna, és olyan gyorsan el is tűnt, kinézve az ablakon pedig nem láttam futni. Csak nem elteleportált? A könyvért nyújtom a kezem, abban a reményben, hogy végre visszaszolgáltatja, ehelyett azonban a lábaim alá nyúlva felkap, még tiltakozni sem volt időm.
- Mi a... - bármit is akartam volna mondani, elfojtotta azt, mikor megéreztem, hogy felfelé kezdünk menni, jobban mondva repülni. Gyorsan becsuktam félig tátva maradt számat, nehogy egy bogár belerepüljön, és bármilyen hihetetlen is, de átadtam magam az érzésnek, hogy most repülünk. Hihetetlen. - Ez... ez csodálatos. Gondolom akkor most tartozok neked egy kis magyarázattal - nézek rá, de nem mutatom jelét a megbánásnak, elvégre ő is nehezítette a dolgot, hogy megnyíljak neki az utalgatásaival. - Spontán regeneráció, ez a neve a képességemnek. Ha leraksz valahol akkor mesélek többet is, de gyorsan nehogy meglássanak - el is feledkeztem róla, hogyha most meglátnak, akkor nem csak én, de már West is nagy bajba kerülhet. Igen, mindenképpen el kell neki mesélnem, hogy vadásznak ránk, és lapulnunk kell. Ezért is adtam magam a szőke libának, és neki is maradnia kell a stréber tanulónak. Még nincs itt az ideje, hogy szuperhősök legyünk, de hamarosan.

Claire & West

Azt én is látom rajta, hogy talán fél, de nem tudhatom. Valami miatt titkolózik és én nem fogom ezt csak úgy annyiban hagyni, ezzel igazából már régen tisztában kellene lennie, de talán lassan kezdi megérteni. Nem akarok én rosszat még csak rosszindulat sincs bennem, sokkal inkább makacs vagyok, mert ha igazam van, ha olyan, mint én és többet tud erről az egészről, akkor lehetnek válaszai, akkor talán tud olyasmit, ami nekem is segít, hogy rájöjjek ki vagyok, mi ez az egész és főképp, hogy miért volt az a bizonyos elrablás, amire még csak nem is emlékszem, de az egész életemet felborította, hiszen a miatt költöztünk ide. Ez számít nekem és igenis fontos kérdés annyira, hogy ne hagyjam annyiban, ha ő talán segíthet kideríteni, hogy mi a fene van a háttérben.
- Akkor jó, mert végül is nem is ismersz. Persze én se téged, de én úgy érzem nem az vagy, akinek mutatod magad. - és pont e miatt nem szállok le róla. Annyi a suliban a képmutató, annyian majmolják a divatot és követi szándékosan azt, amit mások, hogy már-már kiborító a dolog. Hol van az egyéniség meg a saját vélemény? Miért kell azt harsogni, amit a többiek? Miért van annyi robot? Ő nem ilyen, érzem, hogy más, de valami miatt mégis közéjük akar tartozni, és engem csak az érdekel, hogy vajon miért, miért csinálja ezt?
- Oh hát ki tudja. Lehetnek olyan titkaid, amikről nem tudok. - ez valahol olyan mintha azt mondanám vannak olyan titkai, amikről tudok, bár talán ez lassan már egyértelmű kezd lenni számára. Tudom, hogy mire képes, ennyire nem káprázhatott a szemem, főleg mert már épp eleget repültem ahhoz, hogy egy kis magasságkülönbség ne ártson meg nekem. Az ujja simán visszanőtt, mint az általa olyannyira kedvelt gyíkoknak... nem képzelődtem, tényleg láttam és nem akadok le róla, amíg ki nem derül, hogy mi ez az egész. Közben elindulunk kifelé és akkor szólal meg újra, amikor már odakint vagyunk. Teljesen kihalt az udvar, mindenki elment órára, a notórius késők pedig még jó ideig nem toppannak be, hogy ne kelljen bemenniük a kihagyott első óra egy részére sem. Nincs rajtunk kívül senki sem, hiába tekergeti annyira a nyakát, eszem ágában sem lenne csapdába csalni.
- Találtam, valaki szerintem elhagyhatta véletlenül, csak úgy ott hevert a földön gazdátlanul, pedig nagyon izgalmas olvasmány. - somolyogva pillantok rá oldalra, de aztán annak ellenére, hogy azt mondtam a könyv a kocsimban van mégis megállok, ami remélhetőleg őt is hasonló cselekedetre buzdítja, hiszen a könyv kell neki. Halkan sóhajtok egyet, amíg rám nem néz, és ha netán beszélni is akarna, akkor is simán belé fojtom a szót. - Jól van... nálatok találtam a könyvet Claire. A kocsifeljárótokon volt eldobva és láttam, amikor levágtad az ujjadat. Csak tudni akarom, hogy hogy csináltad, mert én is... - nem fejezem be a mondatot, inkább cselekszem, talán elég hirtelen ahhoz, hogy a nagy őszinteségi roham után ne legyen ideje reagálni, lelépni, hiszen eddig körítettem, most pedig elmondtam mit is akarok. Hirtelen lépek közelebb a lábai alá nyúlok, hogy felkapjam és már szinte a mozdulat közben lököm el magamat a talajtól. Kockázatos tudom, megláthatnak, de nem izgat. Unom már, hogy kerülgetjük egymást és hogy nem hajlandó őszintén beszélni. Így majd fog... ha pedig veszélyes, ledobom aztán megint költözünk... nem nagy cucc.

♫ Let me go ♫ • Aktuális viselet • ©

West & Claire

Szerencsétlen egy helyzetbe kerültem, hisz fogalmam sincs, hogy ki az akiben megbízhatok, és ki az, akiben nem. West nem tűnik annak a fajtának, hisz mióta megjöttem egy csendes és okos srácnak ismertem meg, de persze ez nem ad okot arra, hogy ez így is legyen. Ami azt illeti, én sem nézek ki egy mutánsnak, vagy bármi is vagyok, mégis annak születtem, és ezt nem cserélném el egy normális életért. Számomra az vált a normálissá, ha magamon kísérletezhetek, és hogy sosem voltam beteg, vagy kellet gipsz. Néha eszembe jutnak olyan kérdések, hogy mi lesz velem, ha megöregszem, ha egyáltalán megöregszem. És ha a vérem meg tud engem gyógyítani, vajon másokon is segíthetnék-e? Majd egyszer, ha lecsillapodnak a dolgok, szeretnék besegíteni az orvosoknak és kutatóknak a betegségek gyógyírérnek megtalálásban. Ki tudja, lehet, hogy csak egy kis vért kellene lecsapolniuk és megmenthetnénk az emberiséget. De persze, az sem kizárt, hogy valaki ezt saját öncéljára használná fel. Ezért is vagyok most olyan gyanakvó.
- Egy szóval sem említettem, hogy nem bírlak, de jelen pillanatban nagyon idegesítesz - az egyik legrosszabb emberi tulajdonság, hogy mindegy milyen helyzetben, mindig előbb ítéljük meg és vonunk le embertársainkról dolgokat, mint azt kéne. Még nem volt esélyem West-el huzamosabb ideig beszélni, azt hiszem már ez is egy rekordunk, mégis meg vagyok róla győződve, hogy még sok bajom lesz vele. Főleg most, hogy elárultam neki, ha nem is nyíltan, de elmondtam neki.
Inkább nem reagálok a megjegyzésére és a szemforgatására. Továbbra sem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet volt-e engednem, hogy felhúzzon. Kérlek, kérlek, csak ne bánjam ezt meg egy óra múlva. Fogalmam sincs, hogy mit tennék, ha a nap végén újra egy boncasztalon találnám magam, csak mert végre megbíztam valakiben. Összeráncolom a szemöldököm, mikor kijelenti, hogy a kocsiban van. Oké, több szempontból is sántít a dolog, hisz az előbb még a táskáját paskolgatta, mikor a könyvről beszéltünk, most meg hirtelen a kocsijában van. - Komolyan úgy nézek ki, mintha bármelyik percben neked eshetnék? - nézek magamra, majd vissza rá kérdő tekintettel. Persze, nem egy kigyúrt izomagy, de én meg egy vékony, alig 165 centis lány vagyok. Komolyan? - Rendben... mutasd az utat. De figyelmeztetlek, ha bármivel is próbálkozol, meg tudom magamat védeni - nézek rá utoljára, majd egy halk sóhajtással megfűszerezve elindulok utána, hogy kivezessen a parkolóhoz. Mikor kiérünk a napsütéses utcára, akaratlanul is körbetekintek potenciális veszély után kutatva, de rémesen drága kocsikon kívül semmit sem látni. - Hogy jutottál a könyvhöz? - kérdezem tőle kíváncsian, hisz tudtommal nem sok példány létezett belőle, ezek közül volt egy nálunk, ami pár nappal ezelőtt eltűnt. Van már sejtésem is, hogy hova.

Claire & West

Van, amikor az embernek csak úgy van egyfajta megérzése, pedig a képességeim erre nem adnak indokot, csak valami miatt így érzem és kész. Nem tudnám megmagyarázni, miért faggatom ennyit Clairet. Már akkor felfigyeltem rá, amikor majdnem elcsaptam a kocsimmal, amikor pedig láttam, hogy leírja órán a választ, de szándékosan nem mondta meg a tanárnak, hanem inkább hallgatott és megtartotta magának a tényt, hogy igenis okos és tudja, akkor már biztos voltam benne, hogy valami nincs vele rendben. Ő nem olyan, mint az átlag robotok, ő valahogy tényleg más és ez egyszerűen nem hagyott akkor sem nyugodni. Ezért követtem, ezért lestem be hozzá és ezért láttam, amit láttam. Azóta pedig, hogy megint beszélek vele már teljesen biztos vagyok benne, hogy jól is láttam és nem csak képzeltem a dolgot. Nem, tényleg levágta az ujját és az végül tényleg simán visszanőtt akármit is próbál nekem bizonygatni.
A gyíktémára végül csak simán megrántom a vállamat egy szórakozott mosollyal, amiből azért sejtheti, hogy nem fogok én meghátrálni. Elszaladhat matekra, de ha végez, akkor ugyanúgy tovább faggatom, mert túlságosan érdekel engem ő és... amire képes. Eddig tényleg azt hittem, hogy egyedül vagyok, de ha még sem... ha még sincs így, akkor az nagy lépés, főleg azok után, hogy olvastam azt a könyvet. Egész éjjel bújtam és azok alapján, amit az az indiai doki írt... ha tényleg így van, akkor sokan vagyunk, akkor nem csak mi ketten vagyunk képesek dolgokra, hanem még sokkal többen és nekem tudnom kell, hogy ez tényleg így van-e. Ő pedig sokkal többet tud, mint amit elmond, egyszerűen látni az idegességéből, hogy titkolózik.
- Nem lenne sokkal szórakoztatóbb, ha megmutatnám? Rémes, hogy ennyire nem bírsz engem. - látványosan sóhajtok egyet, mintha tényleg annyira bántónak érezném a dolgot. Nem azt mondom, hogy Claire nem jó csaj, de úgy viselkedik, mint egy üres fejű cicababa, kész csoda, hogy még nem állt be a helyi pompomlány csapatba. Biztosan jól állna neki és akkor továbbra is játszhatná a buta kis üresfejűt, aki nem tudja a válaszokat. Én viszont nem akadok le a témáról, mielőtt még tényleg bemenne órára bedobom a nevet és az egészet szinte már nyíltan kérdezem meg. Nem hagyhat csak úgy faképnél, amíg be nem vallotta, hogy mire képes! És végre elérem a hatást, megáll és egészen kikel magából, én pedig nem tehetek róla, de akaratlanul is mosolyra húzódik a szám. Végre valami érdemi reakció, már ez is valami!
- Mintha én eddig nem megbeszélni akartam volna a dolgot. - látványosan forgatom a szememet, kész csoda, hogy nem teszem hozzá, hogy "Nők!", de komolyan néha nem értem, hogy miért így kell kihúzni belőle valamit. De az, hogy oda is adjam neki a könyvet, na az már nem fog ilyen könnyen menni, abban azért ne reménykedjen annyira. Majd meglátjuk, hogy mikor lesz kedvem hozzá, meg amúgy is tudom, hogy elvenné és simán lerázna, azt pedig nem hagyom csak úgy annyiban. - Amúgy nincs nálam, kint hagytam a kocsiban, hátha nekem esnél miatta és el akarnád venni. Jössz? - már az első szavaknál elindulok kifelé, csak aztán pillantok hátra, hogy hajlandó-e követni. Remélhetőleg igen, ha esetleg még se tenné, akkor majd kitalálok valamit, még az is lehet, hogy szándékosan kicsit megemelkedem a padlótól, csak egy villanásnyi időre, hogy ne legyen biztos abban, hogy jól látta, de a figyelmét felkeltse annyira, hogy mindenképpen követni akarjon. Persze a könyv nálam van, nem hagytam csak úgy a kocsiban, hogy ne adj isten valaki lenyúlja onnan, mert kiszúrja, vagy ki tudja. Jobb óvatosnak lenni, főleg hogy egyszer már elraboltak, azóta azért van bennem előrelátás.

♫ Let me go ♫ • Aktuális viselet • ©

West & Claire

Egy részem el akarja árulni neki az összes titkomat, amit csak tudok magamról, a másik részem viszont szaladni akar, be a terembe, vagy haza. Mindegy, csak el innen, még mielőtt valami olyat mondanék, amit nem lenne szabad. Itt nem csak az én életem a tét, habár azt is féltem, de vannak még olyanok, mint én, és ha egyikünkre rátalálnak, nem kell hozzá sok idő, hogy megtalálják a többieket is. Vigyáznunk kell egymásra, úgy, hogy vigyázunk magunkra. A gyíkok említésére összeszűköl tekintetem, ez is egy utalás lenne, vagy csak felhozza a múltkori beszélgetésünket. Talán talált valamit, és az lenne az a könyv, amiről beszélt az előbb. Kíváncsiság tölti el egész testemet, de próbálok uralkodni magamon és nem kiadni magamat. Annak nem lenne jó vége, hisz ki tudja, lehet, hogy a Társaságnak dolgozik. Alapesetben nem lennék ilyen gyanakvó az emberekkel szemben, de az én helyzetem minden szempontból különleges. Nem mintha valaha is különlegesnek tartottam volna magam, és most sem vagyok az, csupán egy pom-pom lány vagyok, aki próbál túlélni.
- Azt hiszem a gyíkokról is eleget beszéltünk már - bármennyire is vagyok társasági lény, nem akarom már semmiről sem beszélni. Miért nem tud csak egyszerűen békén hagyni? Mindkettőnk dolgát megkönnyíteni. Most meg a könyvvel húzza az agyam, amire igenis nagyon kíváncsi vagyok, hisz ki tudja mi lehet még benne, de amíg nem vagyok benne biztos, hogy tiszta szándék vezérli, inkább nem érdeklődök róla többet.
Tudom, hogy tud valamit, érzem, és utalásaiból rá is akar vezetni erre, de ki tudja milyen szándékai vannak. A nagy kérdés pedig az, adjam-e inkább a buta szőke liba szerepét továbbra is, vagy inkább fedjem fel érdeklődésemet nem csak a könyv, hanem az írója iránt.
- Kérlek, majd küldj egy üzenetet, ha ez sikerül, igazán érdekelne, hogy hogyan oldod meg a dolgot - rámosolygok, de mosolyom nem őszinte, hisz pontosan tudom, hogy ez a képességem pont annyira lehetséges, mint az enyém. Sőt, vannak ennél sokkal durvábbak is, és csak idő kérdése, mikor fog ez kiderülni. Minél később, annál jobb. Szinte a lélegzetem is elakad, mikor már nyíltan megemlíti a visszanövő testrészemet. Megtorpanok nagy sietségem közben a terem felé, ami akár azt is eredményezheti, hogy nekem jön, de nem igazán foglalkozok vele. Eddig is sejtettem, hogy látott valamit, mikor leskelődött, de volt benne egy halvány remény, hogy talán mégsem. Hogy talán képzelődésnek fogja fel az egészet. Az is külön kérdés, hogy mégis, hogyan láthatott, hisz a szobám az emeleten van. Talán felmászott a fára és onnan leskelődött? Mindegy is, van ennél nagyobb problémám is ebben a pillanatban.
- Oké, tudod mit, elegem van a mellébeszélésből. Szükségem van arra könyvre, és tudod, hogy miért. Mohinder Suresh egy egészen kitűnő genetikus, aki nem csak találgatásokból él, hanem tud is dolgokat. Most pedig, vagy ideadod a könyvet és megbeszéljük a dolgot, ahelyett, hogy a mézesmadzagot húzogatod az orrom előtt, vagy megyünk órára, mintha mi sem történt volna. A te döntésed - mindenfajta szellemesség eltűnt arcomról, teljesen komolyan nézek rá, és kivételesen nem futok el. Már nem lenne semmi értelme, hisz mégiscsak tudja, de talán még el tudom vele hitetni, hogy, amit látott, az csak valamiféle hallucináció volt. Bárhogy is legyen, szükségem van arra könyvre.

Claire & West

Tökéletesen hidegen hagy a pedikűrözés, nem érdekel, hogy milyen színű lett a körme és az sem, hogy meddig csinálta, hogy elég jól nézzen ki, még csak az sem, hogy nincs elég jó idő ahhoz, hogy látni is lehessen. A lényeg az, hogy én láttam, amikor csinálta és azt is láttam, hogy nem csak a körmét festegette és tuti, hogy nem a magaslati levegő ment a fejembe, tényleg úgy volt! Az ujját vágta le és még csak a vér sem ömlött, hanem visszanőtt... nem csoda, hogy annyit kérdezett a gyíkokról. Van valami gyík DNS-e, mint Pókembernek? Nem hiszem, mert akkor engem meg Supermanhez lehetne hasonlítani, de nem az űrből jöttem, a szüleim legalábbis soha sem céloztak effélére, és amúgy sem vagyok texasi... és persze ott az a könyv, ami még mindig érdekel, hogy honnan van meg neki és hogy amikről írt az a Suresh azok vajon mennyire valóságosak. Mármint... nagy mennyiségben, hiszen magamról tudom, hogy mire vagyok képes és Claireről is elég erőteljesen sejtem, hogy nem csak a szemem káprázott.
- Igazad van, beszélhetnünk a körömlakkozás helyett... a gyíkokról is. - jelentőségteljesen emelem meg a szemöldökömet, csak aztán térek rá a könyvtémára. A könyvre, amit ott találtam a kocsifelhajtójukon. Nem tudom, hogy miért maradt ott, de hogy ott volt az biztos és én kb. egész éjjel azzal foglalkoztam, hogy átolvassam és hogy minél többet megtudjak erről az egészről. A kérdésére még sem válaszolok csak sejtelmesen elmosolyodom. Milyen könyv... nem kell mindent tudnia, főleg hogy ő sem kimondottan őszinte velem. - Érdekes könyv... nagyon érdekes. - megrántom a vállamat és újra csak szolidan a táskámat paskolom meg. Nem fogok én ennél jobban belemenni ebbe, arra pedig nem vetemedne, hogy lekapja a vállamról a táskát, legalábbis én nem hinnék, azzal máris aláírná, hogy igazam van, jól láttam, amit láttam.
- Az nem rossz trükk, de én egész mást is szívesen megtanulnék, mondjuk... hogy milyen lehet tárgyakat reptetni az akaratommal. Állati jó móka lenne nem gondolod? - itt pedig már elengedem a karját is, amikor megszólal a csengő. Tudom, hogy erre várt, hogy végre nyugalma legyen tőlem, de hogyan is gondolhatta, hogy csak úgy annyiban hagyom? Tényleg az a fontos, hogy órára menjen, vagy már attól is megtorpan, amit most mondtam vajon? Kíváncsi vagyok, hogy bármit mond-e erre, de ha esetleg nem és tényleg elindulna a folyosón, nem rohanok utána, inkább csak szép átlagos léptekkel haladok a nyomában, és csak akkor szólalok meg erélyesebben, amikor már szinte senki sincs a folyosón rajtunk kívül.
- Szóval ki az a Mohinder Suresh? Vagy inkább dobjam be a könyvet bioszon és kérdezzem meg ott, hogy vajon létezik-e olyan ember, aki... ha levágja az ujját az simán újranő? - ez már nem csak finom tapogatózás, egyáltalán nem, már szándékosan mondom úgy, hogy tudja... tudom. Próbálhat még mindig kifogásokat keresni, próbálhat még mindig lelépni előlem, elszaladni, de hogy nem fogom egy könnyen hagyni abban is biztos lehet. Ha az kell, akkor utána iramodok, de nem fogom hagyni, hogy bemenjen abba a terembe és hogy ki a gyorsabb? Ha repülök, akkor én... akkor úgy sem éri el az ajtót, de ezt csak akkor teszem meg, ha feltétlenül szükség van rá és nem hajlandó már a szavaimat hallva megállni. Az esélyt még mindig megadom neki... csak szimplán őszinteséget várok el, bár magam sem tudom, hogy mit várok, de ha igazam van... ha tényleg jól láttam, akkor nem vagyok egyedül, akkor más is van olyan, mint én, vagy legalább hasonló és talán többet tud erről az egészről, mint amiről nekem akár csak sejtésem is van, hiszen már ez a könyv is, amit találtam olyasmikre világít rá, amikről sejtésem sem volt eddig.

West & Claire

Egyik lábammal önkéntelenül is toporogni kezdek, miközben a csengő, egyébként idegesítő hangjára várok. Miért? Miért nem tudtam elhúzni a függönyt az este, akkor nem kellene most azzal foglalkoznom, hogy ürügyet találjak magamnak arra, hogy befejezzük ezt a beszélgetést. Az apám a szívemre kötötte, és én is nagyon jól tudom, hogy miféle következményekkel járna, ha akárkinek is elmondanám, milyen képesség birtokában vagyok. Ezzel nem csak magammal szúrnék ki, de a családommal is, és még annyi, de annyi befejezetlen ügyem van. Meg kell találnom az apámat. Mármint a biológiait, hisz a másikról tudom, hogy merre van. De először West kell elintéznem, aki bármennyire is legyen jóképű, jelen pillanatban nagyon idegesít a sok kérdésével. Alig láthatóan forgatom meg szemeim, mikor a pedikűrözésről kérdez. Persze, ezt egy pasi úgysem érteni meg, kár lenne belekezdeni is, de ha már elterelésről van szó, akkor folytatnom kell az álcát.
- Nem az a lényeg, hogy ki látja, hanem a belé fektetett munka. Mindegy, bitos vagy benne, hogy erről akarsz beszélni kora reggel? - kérdezem tőle egy erőltetett mosollyal. Szívesen adok neki tippeket a manikűr és a pedikűr világából, de nem most, és nem úgy, hogy előző este lehet, hogy meglátott. Nem, nem láthatott meg, de ha mégis, akkor valahogy el kell intéznem, hogy elfelejtse a dolgot. Bárhogy. Amikor egy biosz könyvről kezd el dumálni gyorsan reagálok. Túl gyorsan. - Milyen könyvet?- a bilógia addig nem érdekelt, amíg nem kezdtem ilyen gyorsan regenerálódni. Utáltam a béka boncolást és a sok latin nevet, amikkel teletömték a fejünket, de muszáj volt belemélyednem, hogy jobban megértsem a működésem. Hülye lennék azt hinni, hogy nem vette észre a reakciómat. Reménykedni azért szabad.
- A trükkjeire? Azt a trükköt kéne megtanulnom, amiben, ha elnézek és két pillanat múlva felnézek nem írja tele a táblát a tanár- igen, beszéljünk csak a matekról, bármiről, ami nem a tegnap estéről szól. Talán eltudom vonni a figyelmét valahogy. És ekkor megfogja a karomat. Nem erősen ugyan, de mintha tudatni akarná velem, hogy igenis tud valamit. Nem rázom le ugyan a kezét, de nem is örülök neki, ami az arcomra van írva. Ajkaimat összeszorítom és próbálok mérgesen nézni rá, de ez sajnos nincs a természetemben. Megint belekezd mondanivalójába, megint a tegnap estéről akar valamit mondani, és már épp kihúznám karom a keze közül, amikor végre valahára megszólal a csengő. Eddig még soha nem örültem neki ennyire. A keze elenged, én pedig még egyszer ránézek, próbálok ráerős lenni.
- Most órára kell mennem, majd később beszélhetünk... a könyvről - teszem hozzá nyomatékos, miszerint nem a tegnap estéről akarok dumálni. Gyorsan fordítom neki a hátam, mielőtt bármit is mondhatna. Sejtem, hogy nem fogja szó nélkül hagyni, ezért is próbálok sietni a már üres folyosón. Ha szerencsém van a tanár nem tépi le a fejem a késésért.

Claire & West

Valahogy érzem, hogy úgyis megpróbál majd lerázni, de nem fogom hagyni neki ez biztos! Tudni akarom, hogy mi ez az egész, hogy kicsoda, hogy miért csinálja azt, amit csinál és hogy mi ez az egész. Ott volt az a könyv, biztos vagyok benne, hogy ő többet tud erről, mint amennyit én és nem értem, hogy miért titkolózik. Persze az világos, hogy nem szívesen mondaná el egy ismeretlennek, hogy visszanőnek a testrészei, én sem tenném, de valahogy rá kell vennem, hogy szín valljon. Ez nem lehetett olyan hatalmas nagy trükk, amit csak benyeltem és nem volt igazi. Túl sok az árulkodó jel, amit nem tudok csak úgy figyelmen kívül hagyni. Tudom kell a válaszokat, hátha ő segíthet kitalálni, hogy ki volt a fickó a szarukeretes szemüvegben, hogy hová és miért vittek el, hogy miért kellett e miatt az egész eddigi életemet felrúgni és elköltözni. Talán nem tud ő sem semmit, ugyanúgy csak titkolózik, mint én, de ha mégis... vagy ha már együtt kutathatunk, mennyivel jobb lenne. Biztosan neki is van egy csomó kérdése, nem véletlenül volt annyira érdeklődő bioszon.
- Aha... a pedikűrözéssel, pedig most nem is látszik a lábad, mi értelme egyáltalán? - oké nincs nagyon hideg, de azért nem vett fel szandit, akkor meg mire jó ez? Nem fogom én sosem megérteni a nők tollászkodásait, de most nem is ez számít. Vajon a szavai célzás értékűek voltak a pedikűrről? Tényleg meglátott? Persze megyek utána hiába egyértelmű, hogy le akar koptatni. Nem fog ez ilyen könnyen menni. - Én vágom a bioszt, tegnap találtam egy könyvet... biztos kapni fog rá a tanár is, ha megmutatom neki. - megpaskolom a táskámat. Láthatta azt is, hogy elhoztam azt a könyvet, akkor pedig tudja, hogy miről beszélek. Vajon mennyire jelentene neki gondot az, ha megmutatnám valakinek ezt a könyvet? Nem hiszem, hogy olyan sokan olvasták a suliban és az végképp tuti, hogy nem sokan láttak már olyasmit, amit én tegnap.
- Jah a matek, az szerintem is húzós, de nem nehéz, ha rájössz a trükkjeire. - terelni akar, én is tisztában vagyok vele, húzni az időt, hogy ha csengetnek, akkor már gond nélkül hagyhasson faképnél. Én viszont mégis megállok és nem erőszakosan ugyan, de megfogom a karja oldalát is, hogy az ő lépteit is lefékezzem. Elhaladnak mellettünk többen is sietősen, hiszen mindjárt kezdődnek az első órák, tudom, hogy nekünk is igyekezni kellene. - Claire nem a matekról akarok beszélni veled és nem is a biszoról. Tegnap... - és ebben a pillanatban szakít félbe a csengő. Zúgó hangon, szintem ár fülbántóan harsogja be az udvart. Többen is elszakadnak mellettünk, akik láthatóan késésben vannak, én viszont még mindig a helyemen maradok és nem foglalkozom a dologgal. A kezem sem moccan, még mindig Claire karját fogom, ami lassan leesik és elengedem, de ha netán meg akarna fordulni és lelépni... na az biztos, hogy nem fogom hagyni neki. Így még jobb is, maximum kicsit késünk, de legalább nem mászkálnak körülöttünk mások és nyugodtan tudunk beszélni.

West & Claire

Gombóc van a torkomban. Tuti, hogy nem tudja, hogy láttam. De lehet ő sem látott igazából, csak leskelődött, és valami totál mást hisz. Lehet csak azért lépett le hirtelen, mert észrevette, hogy észrevettem? Amúgy meg hogy a fenébe tűnt el olyan gyorsan? Mindegy, lényegtelen is ez az egész, jobb, ha természetesen viselkedem, és nem keltek feltűnést, ahogy eddig sem. Kiszállok az új kocsimból, amit apától kaptam, és felveszem a táskám, hogy befelé igyekezzek. Ekkor hallom meg a hangját a hátam mögül. Próbálom szaporázni a lépteimet, de futni kezd, így biztosan utolér, és az istenért, csak nem rohanhatok el előle. Összeszorítom a fogaim egy pillanatra, majd természetes mosolyt erőltetek az arcomra, és megfordulok.
- Ah. West. Nekem sietnem kellene, nem olvastam át semmit az anyagból tegnap, el voltam foglalva a pedikűrözéssel este... Neked is át kéne nézned, nem? - tovább sétálok, de tuti, hogy jönni fog mellettem. Mi az istent kellene neki mondanom? "Szia West! Claire Bennet vagyok, és a Társaság megtudta, hogy létezem, így el akarnak fogni, hogy életem végéig kísérletezzenek rajtam. Ja, és amúgy meggyógyulok minden sérülésből, eddig vagy ötször meghaltam már! Veled mizujs?" Ez mindenki szerint hülyeség lenne. Ráadásul titokban kell tartanom mindent. Rohadt nehéz ez így. Közben célirányosan a terem felé haladok, hogy majd leüljek odabenn a helyemre. Próbálok menekülőutat keresni, de csak a csengő menthet meg, így húznom kell az időt. Előveszem a tegnapi jegyzeteimet, és olvasni kezdem őket.
- Semmit nem értettem matekon ebből az egészből, te érted ezt? - időhúzás, időhúzás, gyerünk, csengő, gyerünk. Közben próbálok mosolyogni rá, de lopva a faliórára tekintgetek. Még percek. Remélem nem jön rá, hogy csak a szót akarom elterelni, és segít a matekban. Na nem mintha nem lenne egyszerű, de mindegy is. Csak kezdődjön el az óra végre!

Claire & West

Tudom, hogy mit láttam és már azt is tudom, hogy nem vagyok egyedül. Nem értem, hogy miért nem akar velem beszélni, hogy miért viselkedik úgy, mint mindenki más, amikor ő... nem olyan mint mindenki más! Már az első napokban éreztem. Tudom belemagyarázás, de ettől még így volt. Én igenis láttam, hogy leírta a választ, de direkt nem mondta. Sokkal okosabb, mint az itteniek és mégis valami miatt olyan akar lenni, mint ők, mintha be akarna olvadni közéjük, ami teljességgel érthetetlen számomra. Ha lehetsz más, akkor miért akarnál te magad is Robottá válni? Ezek olyanok, egyformák, teljesen, nem különbözteti meg őket semmi, maximum hogy épp milyen színű trendi rúzst tettek fel aznap, vagy tudom is én, hogy épp mi a divat, lehet hogy a szájfény jobban megy... Nem izgat, egy biztos, hogy nem fogok leszállni róla, amíg nem ad magyarázatot. Értem már, hogy miért kérdezett annyit a gyíkokról, meg a visszanőtt farkukról, hiszen ő maga is olyan, hisz visszanőtt az ujja! Csak úgy a semmiből, láttam! Jól láttam, hogy megtörtént! És ez a könyv. Azóta ezt bújom, éjjel nem aludtam semmit. Ez a pasas, ez a Suresh tud valamit erről az egészről. Ezek szerint még többen is lehetnek, olyan is, aki képes tárgyakat mozgatni az akaratával, ami azért elég menő dolog, bár a repüléssel ki vagyok békülve, felszabadító.
Most pedig itt vagyok, a kocsimban, a suli felé haladva, elég korán a többséghez képest, mert határozottan az a célom, hogy még a csengetés előtt váltsak vele pár szót. Nem tudom, hogy látott-e tegnap, de kétlem. Talán csak tudja, hogy valaki figyelte, de még ez sem biztos. A fák elég jól takartak, csak nem szúrt ki, bár a könyv hiányát biztosan észrevehette. Idegesen szállok ki a kocsiból, annak ellenére, hogy kivételesen könnyen találtam helyet és nem kellett cikcakkozni, hogy kiszúrjak egy utolsó szabad részt. Nem tudom, hogy mit fog mondani és azt sem tudom, hogy egyáltalán én mit fogok, így sokkal nehezebb. Mondjam csak úgy a szemébe, hogy láttam, amint levágod az ujjadat és magyarázatot követelek? Nem, ezzel kétlem, hogy megnyerő lennék, hogy könnyen megnyílna. Más taktika kell... nagyon más, de majd improvizálok, az megy, legalábbis eddig azért egészen jól ment.
- Claire! - elbambultam, nem szabad! De mégis kiszúrom, ahogyan az épület felé igyekszik. A hátamra kanyarítom a hátizsákot és futólépésben indulok meg utána, hogy besoroljak mellé. Kedves arca van pedig és... szó se róla állati csinos, de ez még nem fed el mindent, ettől még tudni akarom, hogy kicsoda ő és miért van itt és... mindent! Egyáltalán miért titkolózik? Persze értem, én se szívesen kürtölném ezt szét, de nekem igenis elmondhatná. Én láttam... de ő nem tudja. Megmutatom neki! Ez lehet a jó megoldás, csak rá kell vennem, hogy ne kerüljön és beszéljen velem. - Dumálunk óra előtt? Bioszod lesz ugye? - együtt járunk rá, szóval mivel nekem az lesz, jó eséllyel neki is az az első órája. Nem hiszem hogy ellógná, hiszen az előző órán is sokat kérdezett. Tehát... válaszokat akarok, minél előbb! Nem fogom hagyni, hogy lekoptasson, ez biztos.

Tárgy: Re: Costa Verde, Kalifornia - Claire & West

» West Rosen
» West lake
» Arthur & Claire
» Claire Bennet
» Claire Bennet